Miért kell itt lennie? Miért nincs Bailey-vel vagy azzal a nővel? Nem itt kellene lennie, mert annak ellenére, hogy soha nem akartam igazán bántani őt most talán mégis megtenném. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, mert lehet számára az állati alakok is fájdalmas volt, de az a dolog meg se közelítette azt, amire képes lettem volna. Figyeltem a víztükrét, ahogyan zavarossá válik egy-egy könnycseppnek köszönhetően. Miért nem lehetek vámpír? Elegendő lenne, akkor csak kikapcsolnom és nem kellene ezt az újabb iszonyatos fájdalmat éreznem. Egyszerűen nem értem, hogy miként volt képes ezt tenni Kieren. Neki legalább ismernie kellett volna egy kicsit, tudnia azt a lelke mélyén, hogy soha se tennék ilyet, de tévedtem. Ő is pontosan úgy árult el, ahogyan az apám, de ez nem az ő baja, hanem az enyém. Engem roppantottak újra össze, belőlem vették el a jóság apró szikráját, így nem is értem, hogy miért akarok annyira küzdeni a pusztítás ellen, amit érzek... Pusztulást és szenvedést akarok hozni, ahogyan egykoron az Istenek tennék a különböző népekkel... Semmi keresnivalód nincs itt, hiszen te magad mondtad, hogy nincs többé közünk egymáshoz. - mondom szipogva, majd letörlöm a könnyeimet, de ezzel csak azt érem el, hogy az arcom is egy-két helyen véres lesz. Amikor a karjai von, akkor minden erőmmel küzdeni kezdek és szinte torkom szakadtából ordítom. - Engedj el!! Hagyj békén! - Hallom, ahogyan a mérgemnek köszönhetően a hátunk mögött lévő tóvize morajlani kezd, hamarosan a levegőbe csap, majd visszaesik az eredeti helyében. Túl dühös vagyok és még mindig jobb azon a szerencsétlen tavon levezetni az érzéseimet, mint rajta... Nem akarok többé a karjai között lenni... Egyszerűen csak azt akarom, hogy végre eltűnjön ő is az életemből. Nem érdekel, hogy az a veszteség mennyire fájna, de akkor legalább nem lenne esélye arra, hogy többször bántani tudjon. - Miért? Miért akarnál segíteni, amikor szörnyetegnek tartasz Kieren? - kérdeztem tőle kicsit kapkodva a levegőt és közben felpillantok rá, majd hamarosan az ökleimmel ostromozom meg a mellkasát és újra zokogásban török ki, aminek köszönhetően újra az ölelésében kötök ki. Úgy zokogok, mint egy kisgyereke és közben a mellkasát áztatom a könnyeimmel. Próbálom összekapni magamat, ami egy kis idő után sikerül is, amikor pedig megérzem ajkának az érintését a nyakamnál, akkor egy pillanatra beleborzongok, de most már nem ellenkezem, hogy a karjaiba vonjon. - Rendben? Mégis, hogy lehetne rendben bármi is, ha mindenki csak a szörnyeteget látja bennem, még az is, akiben megbíztam anélkül, hogy szerettem volna? Egyszerűen csak megtörtént... - vallom be nekik egy-két könnycsepp közepette, de már nem nézek rá. Nem vagyok képes. A kezem egy pillanatra még ökölbe is szorul, hogy vissza fogjam az újabb rám törő érzéseket.
Az, hogy aggódtam miatta egy nagyon gyenge kifejezés volt. Nem hiszem, hogy egyikünk is így tervezte a ma reggelét. Bethany valószínűleg a történtek után látni sem kíván, mert látható, hogy köztem és Lillian között egy olyan kapocs van, amit soha senki nem fog megérteni. Még én magam sem értem. Ha nem lenne nem tudnák akkora szenvedéllyel veszekedni. Nem mondom, hogy szeretem. Mert ez túl merész dolog lenne. Egyszerűen csak jobban aggódom az saját épségéért, mint a sajátomért. Nem tudom, hogy mikor kezdett el ilyen fontos szerepet betölteni az életemben, de megtörtént és már nem lehet visszavonni. Most pedig a finom illatát követem folyamatosan, hogy megtalálhassam. Megértem, hogy mind Bailey-nek is fájnak a történtek, ahogy Lillian-nek is. De az ő hercege ott volt, míg én a rút béka voltam Lillian számára mindig is. Legalábbis azt hiszem az volt a kedvenc formája, amiben engem látott. Mert szerintem a brekegés volt az egyetlen, amit elviselt tőlem úgy őszintén. Sokszor láttam a megnyilvánulásaiban, hogy kezdek hatással lenni rá és most, hogy mindent a fejéhez vágtam.. Hogy benne lehet a keze a megerőszakolásban. Pontosan ezzel romboltam porig azt a bizalmat, amit végre nagy nehezen felém mutatott. Csak én lehetek ekkora idióta. Mikor végre megtalálom egy darabig kutya alakjában figyelem, majd inkább újra felveszem az ember alakomat. – Arra várhatsz. – Mondom egyszerűen, majd átszelve kettőnk közötti távolságot a karjaimba vonom és nem számít, hogy mennyire próbál ellenkezni nem eresztem a karjaim közül. – Nagyon sajnálom, hogy a fejedhez vágtam olyan dolgokat, amikhez nem volt jogom. Sajnálom, hogy ez a mai nap így alakult, de nem vagy egyedül. Nem kell egyedül átszenvedned ezt az egészet. Itt vagyok. Engedd, hogy támogassalak. – Hibáztam. Nem a bizalmát kérem. Egyszerűen csak azt akarom, hogy elvehessek a fájdalmából egy kis darabot. Mindössze csak ennyire vágyom, mert nem érdemli meg. Lehet, hogy olyan dolgokat tett, amiket nem kellett volna, de csak egy gyermek volt. A lelke egy összetört gyermeké, akit megalázott és eldobott az édesapja. Mikor egy kicsit megnyugszik a nyakába csókolok és az ölembe vonom. – Minden rendben lesz. – Gyengéden simogatom a hátat és nem engedem el a karjaim közül egy pillanatra sem. Tudnia kell, hogy velem mindig biztonságban lesz. Hogy megvédem. Ha kell még néha önmagamtól is és az alaptalan vádjaimtól. Egyszerűen elborult az elmém. Hibázhatok, hiszen ember vagyok. De vele kapcsolatban nem lett volna szabad hibáznom.
Hova akartam menni? Mit akartam tenni? Esetleg mi volt a tervem? Őszintén szólva, semmit nem tudtam. Hosszú idő után most először éreztem azt, hogy nincs célom, egyedül csak el akartam onnét tűnni. Küzdöttem minden fajta érzés ellen, de elbuktam. A Jégkirálynő koronája lehullott és milliónyi darabra törött. Nem gondoltam volna soha se azt, hogy egyszer így fogom érezni magamat, s úgy fogok cselekedni, hogy nem tudom mi lesz a következő lépés. Az eddigi életem mindig tervekre épült és nem engedtem azt, hogy bárki is közel kerüljön, s ezen változtasson. Erre tessék, elégendő egy viharos reggel és az életem teljesen a fejetetejére áll. Tudtam jól, hogy hibáztam. Vagyis valami ilyesmi, hiszen egy csettintésre az ember nem változik meg. Éreztem még mindig a bennem lakozó sötétséget, hiszen az egyik felem legszívesebben porig rombolta volna ezt az egész várost és minden emberi teremtést. Tudom, hogy egy normális ember nem érezne így, de én nem voltam az és azt hiszem nem is ez volt a legfőbb baj, hanem az, ha tényleg akarnám, akkor meg tudnám tenni, képes lennék elpusztítani egy várost is, hiszen az erőm meg van hozzá. Lehet nem élném túl, de kit érdekel? Hiszen egyszerre az egész eddig életem romokba hevert és még az elmém se volt tiszta. Még annyira se, mint régen, hiszen Kieren sikeresen beférkőzött a szívembe és az elmémben, majd pedig a szívet kitépte a helyéről. Soha többé nem akarom látni, mert ha az utamba kerül, akkor talán megismeri azt, hogy milyen is az ördögi énem. Az is előfordulhat, hogy megbánnám a tettemet, de nem érdekel. Többé nem akarom a közelemben tudni, mert bíztam benne, de ő elárult. Mire észbe kapok, arra leszek figyelmes, hogy szinte már a város határában vagyok. Ott, ahol az erdő elkezdődik. Sietve indulok el az erdő mélye felé, de annak is egy bizonyos pontja felé. Pontosan tudom, hogy itt van egy kisebb tó. Amikor elérek oda, akkor szinte a lábaim felmondják a szolgálatot és a földre hullok, miközben a könnyeim még mindig az arcomat „mossák”. Kezemet a vízbe nyomom és egy pillanatra felszisszenek, hiszen a víz marja a sebemet. Egy darabig még benne, hagyom, majd miután úgy érzem, hogy a rászáradt vért is lemosta, akkor sietve kapom ki a kezeimet és megtörlöm az arcomat. De alig, hogy letörlöm a könnyeimet és elhatározásra jutnék, hogy mit is tegyek, addigra hirtelen valami zajra leszek figyelmes. Lassan megfordulok és meglátom a kutyust. Felismerem a szemeit, aminek köszönhetően még nagyobb düh járja át a testemet. Tűnj innét Kieren! – mondom neki komolyan, dühösen és úgy, mint aki tényleg nem vágyik a társaságára. De egyszerűen nem bírnám most elviselni őt. Talán legszívesebben még meg is ölném, hiszen legfőképpen ő miatta törtem össze ennyire. Újra egy férfi miatt…..
Kezdőlap
||