Egy újabb nap nélküle, pedig tudom, hogy itt van, mert valaki táplálja a kandalló tűzét, mert ha rajtam múlt volna, akkor lehet a házat is a jégkorszak borította volna, ahogyan kint is uralkodott. Nem mehettem ki, nem hagyhattam el a házat, de az ablakból tisztán láttam a hópelyheket és azt ahogyan az utcán az emberek vacogva sietnek. Őszintén szólva hiányzott a régi életem, az hogy én is kint lehessek, de ugyanakkor már nem igazán tudtam elképzelni az életemet ez a ház nélkül se már. Egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd hamarosan újra az ágyam fogságába kerültem. Nehezem ment az, hogy felkeljek és kezdjek valamit magammal. De eleinte sokkal inkább sokkban voltam, hiszen majdnem meghaltam és ténylegesen Andrew kezébe került az életem. Nem mintha eddig nem játszott volna velem, vagy nem kínzott volna meg, illetve nem játszott volna az elmémmel, de soha nem ment el olyan messzire, hogy a halál küszöbére kerüljek. Mintha mindig is tudta volna hol kell megállni, de most sehol nincs. Nem értem, hogy miként hiányozhat ő, illetve azok a dolgok, amiket művelt velem. Talán tényleg lehetséges az, hogy egy idő után a fogvatartott ragaszkodni kezdjen a fogva tartójához? Nem, ez nem lehet. Legalábbis próbáltam magamból kiverni ezeket a gondolatokat. Beletúrtam végül az ételbe, amit magamnak készítettem ebédre, de még étvágyam se volt igazán. Nem kívántam semmit se, egyszerűen csak az elmúlt napokon gondolkoztam és vártam azt, hogy vajon miként fog újra feltűnni vagy esetleg látom e még valaha, hiszen csak nem mond le ilyen könnyen rólam, a játékáról, amiben oly sok élvezetét leli. Hirtelen felpattantam és a könyvtárba siettem hátha találok ott valami érdekes dolgot akár ezzel kapcsolatban vagy esetleg találok egy újabb trükköt, hogy miként tudnám megvédeni magamat tőle és attól, amiket velem csinál. Nem volt minden ellenemre, de azért azt se mondanám, hogy mindent élveztem azok a dolgok közül, ami az elméjében megjelentek és utána meg valóssággá váltak. Egy pillanatra a puszta gondolattól is valami fura melengető érzés kerít hatalmába, majd utána hányinger. Megrázom a fejemet és felkapva egy könyvet indultam vissza a szobámba, de annyira elmerültem a gondolataimban, hogy amikor magamhoz tértem, akkor már csak arra eszméltem, hogy Andrew szobája előtt állok. El kellene mennem, nem lenne szabad itt lennem, hiszen ebbe a szárnyba soha nem engedte, hogy betegyem a lábamat, de most nincs itt és így nem is tarthat vissza. A kezem lassan csúszott a kilincsre, mondhatni már csigalassan nyílt ki az ajtó, majd egy kicsit nyikorogni is kezdett, mire egy pillanatra meg is ijedtem. Olyan, mintha még az ajtó is ellenem lenne, hogy elárulja a házurának azt, hogy valaki a tilosban jár, de most nem érdekel. A szívem a torkomban dobog és végül a szoba feltárul előttem, mire sietve lépek be az ajtón.
Elérkeztem arra a pontra, amikor a játékszerem túlságosan sokat jelent a számomra. Ezért is van szükségem egy kis távolságra. Amúgy sem tud hova menni, de én sem mozdulok ki a házból. Csak néha-néha egy kis kocsikázásra semmi több. Az egész arra megy ki, hogy találjak magamnak egy átmeneti játékszert, akivel nem tervezek ennyi időt együtt tölteni, mert ha tetszik, ha nem hatással van rám az összezártság. Hogy ő mindig itt van, amikor én. Hallom minden egyes lélegzetvételét. Most pedig, hogy a véremből itattam sokkal több figyelmet adok neki, de erről mit sem sejt. Nem mutatta egyetlen jelét sem annak, hogy vámpír szeretne lenni, de azért én semmit sem bízok a véletlenre. Mert lehet, hogy pont most jut eszébe, hogy jobb lenne meghalni, mint még egy napot itt eltölteni főleg úgy, hogy míg én őt figyelem ő észre sem veszi, hogy én ott vagyok. Bűntudatot kellene éreznem, amiért bemocskoltam őt. Hiszen már régen nem az a lány, aki egykoron volt. Vér tapad a kezéhez és mindezt nekem köszönheti. Azonban bennem a negatív érzések apró szikrája sincs meg. Lehet, hogy én úgy irányítom, ahogyan egy marionett bábút szokás, de ő a saját döntései alapján változik. Az, hogy őt hagyom a gondolataiba temetkezni és kíváncsian figyelem, hogy a magány milyen hatással van rá nem azt jelenti, hogy én magam is ugyanezeket a szabályokat követem. Néha egy-egy játékszer megfordul nálam, ahogyan most is. Átmeneti időszakra, amíg éppen igényt tartok az illető szépségre. Jelenleg ezen bronzbőrű szépség kinek tökéletesen sima bőrét a saját vére tarkítja már jó pár napja a vendégszeretetemet élvezi. A legszebb az egészben, hogy semmihez nem kellett megigéznem. Olyan könnyedén mozog, kecses és gyönyörű. Persze egy kicsit elmebeteg is, hiszen pontosan arra vágyik, amire én. Egy darabig ezt tudom élvezni, hogy valaki ugyanolyan beteg elmével rendelkezik, mint jómagam, de a minimálás ellenállásra szükségem van, hogy úgy érezzem tényleg a kezemben van az irányítás és nem valami bugyuta egyenrangú kapcsolatba kezdek valakivel. Az egyetlen dolog, ami befedi a szépség bőrét azaz én testem. Ujjaim erőteljesen markolnak a fenekébe, miközben határozottan mozgom a szűk forróságában. Sóhajai zene füleimnek. A nyakából folyamatosan szivárgó vérét óvatosan fogyasztom el formás kebleiről. Ez a nő még tökéletes is lehetne a számomra. De nem vágyom rá olyan szinten, mint a szőkeségre, aki jelen pillanatban is ennek a háznak a folyosóit koptatja. Nem tudom, hogy milyen hatással van rá a távollétem, de előbb vagy utóbb azt hiszem, hogy meg fogom tudni. Semmilyen késztetést nem érzek most, hogy a közelében legyek. Egy megmagyarázhatatlan kapocs köt össze minket és ezt egy kicsit el kell szakítanom ahhoz, hogy könnyedén tudjak úgy tekinteni rá, mint a játékszeremre és nem úgy, mint a másik felemre, aki lassan ugyanolyan romlottá válik, mint én magam is. Éppen, hogy átlépjük mindketten a gyönyört, mikor meghallom a közeledő léptek zaját. Elvigyorodom majd elhúzódom a szoba egyik sötétebb sarkába, ahonnan könnyedén beléphetek mögé anélkül, hogy bármit is észrevenne. Az ajtó nyikorog. Ráférne már egy kisebb javítás, de így legalább tisztában vagyok azzal, ha valaki belopakodik ide. Még szuperhallás sem szükséges hozzá, hiszen emberi füllel is könnyedén meg lehet hallani, akár a bejárati ajtóba is, ha valaki ezt az ajtót kinyitja. A szépség, akiben az előbb leltem meg az örömömet lehunyt szemmel pihen a kanapén mellkasa hevesen emelkedik és süllyed. Meztelen teste tökéletes látványt nyújt. Bár van, akinek ez már zavarba ejtő engem kifejezetten szórakoztat. Főleg, hogy rajtam sincs semmi más csak, amivel a természet megáldott. –Nocsak, nocsak.. Úgy emlékszem, hogy megtiltottam neked, hogy ide gyere.– Mondom vigyorral a képemen és szépen lassan mögé lopakodom, de nem érek hozzá. Elég közel vagyok ahhoz, hogy érezze a testemből áradó hőt, de nem megyek túlságosan közel hozzá. Érezni akarom, hogy vágyik arra, hogy hozzáérjek. De még ez alapján sem kötelességem hozzányúlni.
Soha nem gondoltam volna azt, hogy képes leszek hiányolni őt. Talán beteg lettem és már nem csak a lelkem az, hanem talán már az elmém is. Olvastam már könyvekben olyanról, hogy az elrabolt személy egy idő után ragaszkodni kezd ahhoz a személyhez, aki elrabolta őt, de minél több ilyen könyvet olvastam, annál inkább biztosabb voltam, hogy ez nem erről szól. Lehet megfertőzte az elmém egy apró szegletét, vagy a lelkem egy darabját, de valahogy ő másképpen hiányzik, mint amiket azokban a könyvekben megjelenítenek. Egyszerűen úgy érzem, hogy minden sivár és üres. És talán ezekben a napokban jöttem rá csak arra igazán, hogy mennyire hatalmas házban vagyok. Itt vagyok több, mint fél éve és még csak most döbbentem rá. Az első hónapjaiban a düh, az utálat és még sok hasonló érzés uralkodott, így nem igazán foglalkoztam azzal, hogy mekkora házban vagyok fogoly, majd utána levő hónapokban jött a második fázis, már ha ezt lehet ilyenekre osztani. Vagyis a túlélés, mert az ember mindegy milyen szituációba kerül mindig próbálja az életét megmenteni, ahogyan én is próbáltam, de ördöggel szemben eléggé nehéz volt megtenni. A harmadik fázis meg lenne a beletörődés, de ez egyáltalán nem igaz rám. Nem törődtem még mindig bele, nem adtam meg neki mindent, amit akart. Még mindig vannak olyan pillanatok, amikor küzdök ellene, még akkor is, amikor legszívesebben minden egyes porcikámon érezném az érintését és testének a játékát. Ugyanakkor ott vannak az örült dolgai is, amik egyszerre okoznak mondhatni fájdalmat, ölik meg minden egyes alkalomkor a lelkem egy részét, de másrészről meg képesek akár örömet is okozni. Inkább azt mondanám, hogy a harmadik fázis inkább olyan, mint egy kis csónakban lenni egy viharos tenger közepén. Egy szóval mondva: őrültség. Az ajtó lassan nyílt, mintha az idegeimen szeretett volna táncolni, a szívem egyre inkább a torkomban dobogott és az elmém szinte már üvöltött: "Fordulj meg! Ne menj be!! Moon ne csináld!" de egyik se hatott meg, kíváncsi voltam és olyan volt, mintha valami megfoghatatlan dolog körém fonódott volna és nem engedett volna el. Egyre inkább csak a szoba belsejébe húzott. Lassan lépdeltem, majd nyeltem egy nagyot, hiszen fogalmam nem volt arról, hogy mit fogok itt találni, de arra amit láttam nem éppen számítottam. Egy meztelen nő volt a kanapén, a vére tarkította a bőrét és nem éppen úgy nézett ki, mint aki bármiben is hiányt szenvedett volna. Egy pillanat alatt öntött el a düh és legszívesebben bemostam volna Andrew-nak, de talán újra és újra kést állítottam volna belé, hogy csak ilyen könnyen képes volt tovább lépni. Talán rám unt volna?! Nem az nem lehet... vagy talán mégis? Nem értettem, hogy miért zavar ennyire, de valami fura, ismeretlen érzés kerített hatalmába. Andrew hangját hallva végül egy kicsit kirázott a hideg, majd amikor megérzem a közelségét, egy pillanatra lehunytam a szemeimet és próbáltam a káoszból a legtöbb érzést kizárni. Nem akarok arra gondolni, hogy itt van a közelemben és valószínűleg semmi se fedi tökéletes testét. Kezeim ökölbe szorulnak, de amint kinyitottam a szemeimet újra megpillantottam az ismeretlen nőt, s hamarosan rájövök arra, hogy elég csak azokra az érzésekre gondolnom, amiket a nő láttán érzek, hiszen azok segítenek elnyomni az Andrew iránt érzett vágyaimat. Lassan megfordulok és egy apró mosoly jelenik meg az arcomon. Talán még magamat is meglepem, hogy milyen könnyen megy a színjáték, hogy az egész helyzet nem érdekel. Játszani akar? Akkor legyen. - Mióta is szoktam szót fogadni neked? - kérdeztem tőle mézédes hangon és közben őt figyelem, majd újra hátrapillantok. Végül ujjaimat lassan végig húzom a tökéletesen kidolgozott mellkasán, de közben végig a szemeit fürkészem, majd egy aprót az ajkamba harapok. - Azt hiszem menned kéne, hiszen nem illik egy hölgyet megvárakoztatni. - mondom neki úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, majd hátat fordítok Andrew-nak és ha ölni tudnék a pillantásommal, akkor az a nő már régen halott lenne. Talán részben emiatt is járattam körbe a tekintetemet a szobán, hogy hátha találok olyan eszközt, amivel megtudnám ölni azt a kéjencet, mielőtt Andrew észbe kapna. Végül egy kisebb zaj csapja meg a fülemet, aminek köszönhetően sikerül észhez térnem. Nem értem, hogy mi ütött belém. Gyilkosság? Talán mégis rosszabb hatással vannak rám Andrew játékai, mint gondoltam, de valahogy semmi másra nem tudok gondolni, mert úgy érzem ez a szajha elvette a helyemet, kitúrt... Végül összefontam a karomat magam előtt, egy utolsó negédes mosollyal pillantottam Andrew-ra és úgy indultam el kifelé, mintha a világ legtermészetesebb dolgát láttam volna és hidegen hagyna az, amit művel. Pedig egyáltalán nem ez volt az igazság.
Úgy kínoztam ezt a lányt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. A vérét vettem minden ellenkezés nélkül. Persze eleinte próbálta megjátszani, hogy mennyire nem szeretné, de az kis színjáték nem jött össze neki ezért inkább javasoltam, hogy hagyjuk az egészet a francba és próbáljuk valahogy másképpen boldoggá tenni a másikat. A gyönyörtől való megfosztás mindig is a legjobb kínzás volt azok számára, akik nem féltek a fájdalomtól, hiszen a tűrőképességük valahol az egekben volt. Becsültem az ilyen nőket mindig is, de azért jobban szeretem, ha a játékszeremet egy kicsit meg lehet törni. Őszintén jól éreztem magam az utóbbi napokban vele, de ez a kaland kettőnk között nem fog sokáig tartani. Épp eleget nyújtott ahhoz, hogy elterelje a gondolataimat a házban rohangászó szőke szépségről és, hogy megtisztítsa előttem a határokat, amiket nem léphetek át, de ezen kívül semmilyen érzést nem váltott ki bennem. Nincs bennem az a ragaszkodás, amit az én kis kincsem felé érzek. Fél év. ennyit még egyetlen nő társaságában sem töltöttem el mondhatná magát kiváltságosnak is, de ezzel a kiváltsággal együtt semmi jó nem jár. Maximum annyi, hogy szinte folyamatos rálátást kap a tökéletesen kidolgozott testemre. Itt aztán nincs helye a sörhasnak. Meg az egyéb ilyen negatívumoknak. Odafigyelek magamra, ahogyan a játékszereimre is, mert ha nem tenném Moon is ugyanolyan halott lenne, mint az alattam elhelyezkedő szépség. Nem várt fordulat számomra az, hogy léptek zaját hallom. Őszintén nem gondoltam volna, hogy megjelenik itt, de valamilyen szinten szeretem a meglepetéseket, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy túlzásba kell vinni őket. Ez egy olyan meglepetés, amit hajlandó vagyok elviselni. Mert ezt a helyzetet tudom kezelni és irányítani, ahogyan éppen a kedvem tartja. Ha előbb gondolkozom talán tükröt rakok az ajtóval szemben vagy legalább oda, ahol a gyönyörű szépség fekszik, akinek a nevére sajnos nem igazán emlékszem, de ez jelen helyzetben lényegtelen. Mindent megadtam volna azért, hogy lássam az arcát és az őszinte reakcióját, ami kiül az arcára, amikor megpillantja, hogy nem ő az egyetlen játékszer jelen pillanatban a házban. Ő az állandó, de ez nem azt jelenti, hogy az egyetlen is. Nem fogadtam hűséget neki. Nem ígértem neki semmit, amikor idehoztam és azóta sem ígérgetem neki, miközben elmerülök benne, ami ezerszer jobb érzéssel tölt el, mint a kanapén kényelembe helyezkedett hölgyemény vágyainak forrása. Lehet, hogy jelen pillanatban ő a kedvencem, de egy kis távolság mindkettőnknek kell, hogy ne unjunk a másikra. Az annyira kellemetlen lenne. Meg persze nem tudhatom, hogy mikor sodorja magát veszélybe megint. Nem szívesen veszíteném el a legjobb játékszeremet és az sem biztos, hogy képes lennék találni valakit a helyére, aki csak feleannyira megfelelne nekem, mint ő. Azon csodálkozom viszont, hogy még nem tett kárt magában, hogy maga mellé vonzzon. Ezek szerint ennyire még nincs elkeseredve és abban sem volt biztos, hogy a házban tartózkodom, akkor pedig szegénynek meggyűlt volna a baja, mert a túlélésért küzdhetett volna Bár, ha kárt is tett volna magában, akkor is csak egyszerűen az utolsó pillanatig vártam volna, amikor már majdnem túl késő, hogy tegyek valamit. Mert kétlem, hogy meg akarna halni. Akkor már régen nem élne. Ha valaki meg akar halni azt nem lehet megakadályozni abban, hogy megtegye. Ilyen egyszerű ez a képlet. Mikor megfordul rögtön az arcát fürkészem és próbálom megfejteni a jelenlegi érzéseit és a gondolatait. – Helyes válasz! Ezt már szeretem. – Mondom vigyorogva, majd gyengéden megbököm az orrát, de ez egy rendkívül apró kis mozdulat, de annál több a jelentősége. Megérzem ujjait a mellkasomon egy ideig hagyom, hogy megérintsen aztán elkapom a csuklóját és elhúzom magamtól a kezét. – Nem rémlik, hogy megengedtem volna, hogy hozzámérj, de megint csak teszel magasról arra, hogy mit mondok, vagy mit nem. Csak nehogy a végén rajtad csattanjon az ostor. – Jegyzem meg ravasz vigyorral a képemen és egy pillantást sem vetek a másik nőre, hiszen a szobában, ahogy belépett nekem már csak ő létezett. Csak bár tudnám, hogy miért van ilyen hatással rám. Minden, amit a másik hölgyeménnyel műveltem teljesen feleslegesnek bizonyult, mert a puszta közelsége is elég ahhoz, hogy teljes mértékben leromboljon mindent, amit felépítettem magamban, de ez neki nem szükséges tudnia. Egyáltalán nem. Mikor közli, hogy nem illik egy hölgyet megváratni beugrik egy ötlet a fejembe, ami túlságosan is tetszik ahhoz, hogy ne valósítsam meg. Mielőtt még kiléphetne az ajtón megfogom a csuklóját és visszahúzom a szobába, majd pedig az idegen leányzó felé fordítom. –Igazad van. Nem szeretik, ha megvárakoztatják, szóval jobban tennéd, ha bevetnéd magad kedvesem. Remélem nincs szükséged ösztönzésre. – Jelentem ki egyszerűen és minden további nélkül szakítom le róla a felsőjét és taszítom egy kicsit a kanapén fetrengő szépséghez, aki ajkát harapdálja és őszintén feldob a fejemben kialakult kép. Nem mondtam, hogy mit csináljon. A saját döntése. A képzeletére van bízva minden.
Egyre gyakrabban gondoltam arra a pillanatra, amikor simán elvérezhetem volna, de megmentett és ott volt a valami fura és megfoghatatlan dolog is a tekintetében. Nem értettem semmit se,de abban is biztos voltam, hogy ő se fog semmit se mondani. Főleg nem ezzel kapcsolatban. Sőt, még talán a fejemhez is vágná, hogy örüljek annak, hogy megmentett és ne komplikáljam túl a dolgokat. De néha még az is eszembe jutott, hogy talán tényleg részben az elmém is sérült az itt létem alatt, de utána mindig magam előtt láttam az eseményeket és biztos voltam abban, hogy nem csak képzeltem, de akkor meg mit keresett itt ez a nő? Vajon, amikor nem tudott vagy nem akart velem játszani az elmúlt félévben, akkor is ehhez hasonló nőkkel tölthette az idejét. Magam sem tudnám megmondani, hogy ennek a gondolatnak köszönhetően inkább az ilyen nők miatt, vagy Andrew miatt fordul fel a gyomrom jobban. Majd ahogyan megláttam újra a nőn a vért, akkor egy pillanatra eszembe jutott az a dolog és az is, hogy mennyire pocsék érzés volt az, hogy minden reményem Andrew-ban volt, hogy életben maradok e. Másodjára nem hiszem, hogy képes lennék rábízni a dolgot, így még óvatosabb lettem, mert ki tudja milyen kedvében lenne. Na, meg az se mellékes, hogy fél éve eltűntem már, de még mindig senki nem talált rám. Lassan kezdtem úgy érezni magamat, mintha a külvilág számára nem is léteztem volna soha se, vagy már nem. Egyetlen családtagom se élt már, de barátaim azért voltak, de olyan mintha ők nekik se hiányoztam volna. Erre most meg itt vagyok egy őrült vámpír karmai között, ami egyszerre vonz és egyszerre taszít. Egy dolgot már megtanultam, hogy néha jó elrejteni az érzésünket, s ez most se volt másképpen. Persze ezt a férfit nehéz volt átverni ilyen téren, de néha, ennyi idő után már most is sikerült és biztosan voltam abban, hogy ezzel most se lesz gond. Amikor megfordultam, akkor mosolyogva pillantottam rá, de úgy is néztem, mint akit teljes mértékben hidegen hagy a látványa. Na, ezt azért már nehezebb volt megállnom, de ment. Ez már félsiker volt számomra. A mosolyom szélesebb lett a szavai halaltára, de már nem reagáltam rá semmit se. Majd egy kisebb ördögi, de ártatlan mosolyra váltottam, amikor elkapta a kezeimet. - Szerintem mindegy, hogy mit teszek, mert amúgy is mindig rajtam csattan akkor és amikor akarod. Maximum néha egy kicsit később, amikor sikerül borsót törnöm az orrod alá. De ettől olyan izgalmas, nem? Hogy még mindig képes vagyok meglepni téged és szembeszállni veled, vagy tévednék? - kérdezem tőle ártatlanul és közben végig őt fürkészem a tekintetemmel, mintha pontosan ugyanazt akarnám tenni, amit ő próbál tenni. Olvasni a pillantásából, ahogyan ő próbál az enyémből, vagy még ott van a testbeszédünk is, de ezek után pedig úgy fordulok meg és úgy szabadítom ki a kezemet, mintha nem kellene tőle tartanom. Végül pedig kifelé veszem az irányt, de persze, hogy megállít. Ennek köszönhetően viszont egy kisebb fajta öröm és siker érzés keletkezik bennem, de meglátva a tekintetét és a szavait egyből el is párolog az egész dolog,viszont mesteri játékomnak köszönhetően ebből semmit se észlelhet. Hamarosan viszont már csak arra leszek figyelmes, hogy a fölsőm elszakad, majd pedig a lány mellett landolok. Remek, csodás este lesz. Ehhez a csajhoz még bottal se érnék, mert biztosan minden jött ment alakkal összefekszik, de ezek szerinte Andrew is. Jössz nekem egy fölsővel. - mondom bosszúsan Andrew-nek, mint akinek ez lenne a legnagyobb baja,de hamarosan a mellettem lévő lány éledezni kezd. Remek, én ezt tuti, hogy nem fogom csinálni. Bár... Hmm, egy kisebb húzás azért még belefér. Miért csak ő kínozhatna engem? Talán fordítva is működhetne kicsit a dolog. Na most már tuti, hogy nálam sincs minden rendben, de nem érdekel. Hamarosan megérzem a lány érintését és próbálok mindent kizárni magamból. Hamarosan pedig már nem csak a keze kezdi bejárni a testemet, hanem megérzem az ajkainak az érintését is a bőrömön. Lassan végül én is odafordulok a lányhoz, hátat fordítva a kedvenc vámpíromnak és hamarosan már én kezdem felfedezni az ismeretlen lány testét, majd pedig hamarosan megérzem ajkait az ajkaimon. Ez eléggé meglepett, de viszonozom a csókját és közben egy pillanatra se hagyom abba a ribancka kényeztetését, majd amikor megérzem, hogy már a nadrágomat akarja bontani pár pillanat alatt, akkor felülök úgy, hogy Andrew is mindent lásson. Érzem, amint a lány követi a példámat, de ő mögém ül. Lassan a kezével kibontja a melltartómat, ami hamarosan a földre hull. A hajamat egyik oldalra eltűröm mire már nem csak a kezével kezdi el ingerelni a testemet, hanem ajkaival és meg kell hagyni egészen jól, de persze a feltörő kis nyögés színjáték. Ahhoz még ez nagyon is kevés, hogy igazi hagyja el a torkomat. Majd lassan lehúzom a cipzárját a nadrágomnak., és meg is szabadulok tőle, mire egy két pillanat erejéig megérzem a hölgyemény kezét ott. A dolgok szinte egymást követik és egy-két perc erejéig igazán egymásba gabalyodunk, majd hirtelen felállok, felkapom a közelben heverő Andrew ingét és magamra öltöm. - Azt hiszem most már készen áll egy újabb ostromra. A tiéd lehet, bár nem értem mit eszel rajta azon kívül, hogy nyilvánvalóan a vérét, mert úgy érzem, hogy nála csak jobb ribancot találhattál volna. - mondom neki közönyösen, pedig azért a végére már egészen kezdett belejönni a leányzó és volt is hatása rám, de ezt nem kell tudnia. Na meg biztosan nem számított arra, hogy képes leszek még most is valami ilyet tenni. De néha ezek a beszólások segítenek abban, hogy ne hódoljak be egyből az akaratának.
Nem tudom, hogy az arany tincsekkel rendelkező hölgyemény, miért van ekkora hatással rám. Azt pedig végképp még csak nem is sejtem, hogy mikor kezdődött ez az egész megszállottság az irányába a részemről. Mert játékszerre volt szükségem. Nem nagyon válogattam. Egyszerűen csak szerettem volna egy nőt magam mellé, akit akkor és úgy használok, amikor éppen kedvem tartja. Ő pedig tökéletesen ilyen lány volt. Persze szükségem volt arra, hogy ellenkezzenek is, hiszen meg akartam őket törni és idővel egyre több dolgot engedett meg önszántából. Aminek őszintén örültem, de ugyanakkor változásokért kiáltott a helyzet, mert nem akartam, hogy megszokjon dolgokat és talán unalmasnak találja a személyemet. Nem tudom, hogy miért vélekedtem így. Talán azért, mert ilyen hosszú ideig még egyetlen rabom sem bírta. Mindegyik meghalt pár hónap után. Mindegyik másképpen csak, hogy kreativitásomat kiélhessem mások halálában is. Most pedig a másik hölgyemény, akit már valahogy el kellene neveznem, ha már nem emlékszem a nevére. Tessa. Tökéletes név. Nem igazán számít, hogy minek is nevezem el jelen pillanatban, mert innen már élve nem jut ki. Még a végén túl sok őrült nő dörömbölne az ajtómon, hogy velük is játszadozzam. Kinézem ebből a szépségből, hogy ugyanilyen őrült nőszemélyek a barátai, mint ő maga is. Nem hiszem el, hogy egy nőben egyáltalán nincs tartás. Még, ha fizetnék neki vagy ígértem volna valamit, de semmi ilyesmiről szó sincsen. Egyszerűen önmagától sétált be az ördög barlangjába, ha úgy tetszik. Ez a hely tiltott Moon számára, mert ismerem a kíváncsi természetét kutatna a dolgok után azt pedig nem szeretném, de Tessa-t egyáltalán nem érdeklik az ilyesmik. Egyszerűen csak a testiségek miatt van itt, hogy jól érezhesse magát a karjaimban és, hogy talán megélje a halál közeli pillanatokat, amiket nyújtok neki. Mert már nem egyszer került elég közel a halálhoz, de akkor úgy döntöttem, hogy mégsem lenne tanulságos ilyen hamar eldobni magamtól ezért megtartottam még és hagytam, hogy felépüljön, hogy utána újra használhassam. A folyamatot meggyorsíthattam volna azzal, hogy megitatom a véremmel, de nem szórakozok ilyesmivel. Ez az egész helyzet túlságosan veszélyes. Ki tudja lehet, hogy a kezdetek óta arra játszik, hogy szert tehessen a véremre utána pedig az örök élet tengerében fürödhessen. Senkinek nem teszek ilyen szívességeket. Nem szokásom az embereket csak úgy átváltoztatni. Természetesen vannak kivételek. Egyetlen egy. De ha jól rémlik már senki nem él. Az egész családomból csak én maradtam. Elég szarul jártak velem és azzal, hogy én képviselem őket. De komolyan. Ki szeretné, hogy egy olyan elmebeteg képviselje a családot, mint jómagam? – Ne akarj kiismerni kedvesem és a játékszabályokat sem, mert könnyedén megváltozhatnak. Vagy egyszerűen csak a halálodba sétálsz bele. Ha ennyire kiismertél már és a játékaimat talán meg is untál.. Akkor pedig változtatnom kell a játékon. Vagy a kivitelezés és a szabályok, vagy egyszerűen csak búcsút intek ártatlanságot sugárzó sötétség által megtépázott lelkednek.– Gonosz mosoly ül ki az arcomra, hiszen jelen pillanatban tulajdonképpen az életével fenyegettem meg, hogy könnyedén kitörhetném itt a nyakát és búcsút inthetnék neki. Amíg pedig nem találnék új játékszert a jelenlegivel szórakoznék. De túlságosan sok energiám van Moon-ban. Tökéletesre alakítottam. Talán túlságosan is. Nem mellesleg pedig csak rá vonatkozik a ház köré elhelyezett kis varázs. Nem szívesen kérnék szívességet egy másik nőszemély miatt. Mert a tartozását a boszorkány letudta ezzel az apró varázslattal. A felsőjére tett megjegyzésre egyszerűen megforgatom a szemeimet. – Mintha nem én gondoskodnék így is a ruháidról.– Nem viszem vásárlói körútra egyszerűen csak megigézem az egyik eladót, hogy ő mit ajánlana és azokat megveszem aztán bedobom a szobájába és ennyi. Nem engedhetem, hogy mindig ugyanabban a melegítőbben járjon és keljen. Az annyira lehangoló lenne. Szeretem, ha olyan ruha van rajta, ami tapad, de ami még annál is jobb szeretem, ha nincsen rajta az égvilágon semmi. Ez pedig hamarosan be is következett, ahogyan a két leányzó egymásba feledkezett. Nem gondoltam volna, hogy megteszi. Őszintén meglepett a lépésével, de ahogyan néztem együtt őket egyre inkább rájöttem, hogy jelen pillanatban mindkettőt kívánom. Minden jó dolog túlságosan hamar véget ér, ahogyan ez is pedig szívesen néztem volna még tovább is, hiszen nagyon élveztem a műsort, de azok a sóhajok és nyögések, amik elhagyták Moon ajkait hozzá sem hasonlíthatóak azokhoz, amiket akkor ereszt ki édes ajkai közül, amikor velem van. – Csak nem féltékenységet érzek a hangodban drágám?– Oldalra döntöm a fejemet és vigyorgok, mint valami idióta. Hát erről szól ez az egész helyzet. Féltékeny. Talán azt hiszi, hogy készen állok lecserélni. Nekem ez csak jót jelent. – Lehet, hogy készen áll, de ne hidd azt, hogy csak őt akarom. – Kinyújtom a kezemet Tessa felé, aki könnyedén áll fel és hamarosan az ölembe ül úgy, hogy rögtön el is merüljek benne. Miközben mozogni kezd magamhoz húzom Moon-t is, akinek formás kebleire hintek pár csókot.
Nem értettem azt, hogy miért nem próbáltam újra és újra megszökni, vagy kár tenni magamban, hiszen akkor biztosan hamarabb előbújt volna az odújából, de ehelyett inkább meghúztam magamat és próbáltam rendet rakni a fejemben. Amennyire gondoltam, hogy ez könnyű lesz nélküle, nos, pontosan annyira volt nehéz. Egyszerűen nem tudtam káoszból rendet csinálni, talán sokkal inkább nagyobb káosz lett és ezen még az írás se segített, hiszen a mai napig leszoktam írni a gondolatokat, de balszerencséjére el is égetem és addig nem tágítok a kandalló mellől, amíg nem látom azt, hogy tényleg megsemmisültek a dolgok. Még mindig nem igazán értettem azt, hogy akkor miért mentett meg és miért nem hagyta azt, hogy meghaljak, mint mindenki más. Azt már tudom, hogy szereti tesztelni a határaimat, de a halálomat szemmel láthatóan nem kívánja, hiszen annyi lehetősége lett volna rá. De amikor megláttam azt a nőt, akkor amiről eddig azt hittem, hogy tudom úgy éreztem, hogy még se tudom és a káosz csak egyre nagyobb és nagyobb lett, s az a tény se igazán tudott megnyugtatni, hogy igenis vágytam arra, hogy Andrew velem foglalkozzon és nekem szentelje a figyelmét, s ne másra pazarolja el a szabad idejét és az erejét, a vágyait. Tudom, hogy beteges, de ez volt az igazság. Vágytam arra az őrültségre, veszélyre, szenvedélyre, uralkodásra és fájdalomra, amit neki köszönhetően érezhettem. A lényem egy része ezek nélkül meg teljesen halott volt, a másik részem meg szép lassan kezdett meghalni ezeknek a dolgoknak köszönhetően, de ennek ellenére még se tudtam volna megtagadni magamtól azt, amit előbb vagy utóbb talán újra megkaphatok és mindegy, hogy mennyire is küzdök minden ellen, mert teljes mértékben nem akarok elfutni innét, nem akarok küzdeni ellene… csak egy részem akar és azt hiszem ez így van rendjén…. vagyis remélem, mert ha nem, akkor már biztos, hogy az én elmém és testem is részben beteg… Ez a gondolat viszont megrémiszt, így nem is akarok erre gondolni, beismerni teljesen. A szavai hallatára egy pillanatra megdermedek, de hamarosan egy sokat sejtető mosoly jelenik meg az arcomon, de szavak nem társulnak hozzá. Nem akarom, hogy tudja mire gondolok, de annyira még ő se lehet öntelt, hogy elhiggye azt, hogy ezzel sikerült megrémítenie engem. Ha tényleg el akarta volna venni az életemet, akkor abban a pillanatban, egy hete megtette volna, de nem tette meg. Viszont az se kizárt, hogy csak én akarok ebbe kapaszkodni, mint valami utolsó remény, mert hinni akarok abban, hogy valamennyire fontossá váltam számára és csak annak a kis balesetnek köszöntően nézett egy lotyó után. De ebben nem vagyok biztos, de a világért se mutatnám ki ezekben a pillanatokban a kételyeimet. Ennyire még én se vagyok ostoba. Nem lenne rá gondod, ha legalább néha kiengednél. – mondom neki egy kisebb fintor keretében, majd a pedig a következő aprócska játék magától elindul. Nem szívesen érintettem meg ezt a némbert, de ha legalább egy kisebb borsót törhetek a vámpírunk orra alá, akkor azt nem fogom elszalasztani. Biztos voltam abban, hogy egyszerre élvezi a dolgot, de vajon, ha tovább vittem volna, akkor mit csinált volna? Meg akadályozta volna azt, hogy esetleg egymást kielégítsük? Biztos vagyok abban, hogy ez a nő képes lett volna rá, hogy megtegye, de én nem hiszem, hogy ennyire messzire elmenjek. Már a mostani akció is eléggé meglepett, mondhatni egy pillanatra magamra se ismertem. Végül a kérdésére elnevettem magamat és az utolsó két gombot az ingjén nem gombolom be, hogy azért a látványtól ne teljesen fosszam meg. – Miért is lennék féltékeny? – kérdezem tőle mézédes hangon és próbálom elnyomni a bennem tomboló hangot, ami még inkább arra bíztat, főleg, amikor a lány Andrew ölébe ül és elkezdi meglovagolni, hogy tépjen meg és öljem meg azt a ribancot. Nem engedhetek ennek, mert már így is megöltem egy embert. Gyilkos vagyok, de nem akarok még jobban azzá válni, hiszen már így is annyi borzalmat láttam már hála neki. Amikor közelebb húz és a kivágáson keresztül egy két csókot lehel a keblem vonalára, akkor egy pillanatra mindent elfelejtek. Mintha mindig is erre vágytam volna. Andrew hajába fúrom ujjaimat, s mondhatni odatolom már magamat, hogy minél inkább érezhessem ajkainak az érintéseit, de egyetlen egy apró nyögés elég ahhoz, hogy észhez térítsen. Amikor meghallottam az ismeretlen nő kéjes nyögését, akkor olyan volt, mintha valami fajta hipnózis alól kikerültem volna. Végig húztam az ujjamat Andrew arcán, megfogtam az állát, majd felemeltem a fejét és szenvedélyesen megcsókoltam őt egy kisebb színjáték keretében, majd amikor elszakadtam az ajkai fölött, akkor suttogva szólaltam meg. – További jó szórakozást. – mondtam neki egy féloldalas mosoly keretében, majd aki jól végezte dolgát elléptem tőlük és elindultam kifelé. Büszke voltam magamra, hogy nem hódoltam be neki újra, még annak ellenére se, hogy annyira vágytam rá. Ahhoz pedig, hogy megállítson el kell dobnia azt a cafkát és ez még nagyobb örömmel töltött el.
Kezdőlap
• 
• 
•