Az álarcos bálon megfigyeltem a szőkeséget, aki olyan könnyedséggel játszotta meg, hogy még mindig a barátja a féltestvérének, mintha ténylegesen az lenne. Még én magam is bedőltem volna neki, ha nem ismerném már annyira, hogy mikre nem képes. Megölte volna azt a szerencsétlen lányt, amikor nagy valószínűséggel semmit nem tehet az apja félrelépéséről. Nem ő volt az, aki bátorította az édesapját, hogy gyerünk csald csak meg a mamit, hiszen még nem is volt életben. Talán még gondolat sem volt. Nem tudom, hogyan fogom lebeszélni erről az egészről, de úgy érzem, hogy valamit tennem kell. Muszáj megmentem őt saját magától, mert láthatóan önmagára jelenti a legnagyobb veszélyt. Mást még megvédhetek. Lebeszélhetem, elhalasztathatnom a bosszúját, de amit saját magával művel minden nap, hogy a lelkét a sötétségben fürdeti annak egyáltalán nem látom az értelmét.
Zsebre tett kézzel közeledek a lakása felé. Ismerős utakon barangolok, hiszen nem egyszer megfordultam én már errefelé. Nem azt mondom, hogy törzsvendég vagyok a lakásában, de feltalálom magamat. Nem szeretném, ha az miatt történne vele valami, amiért nem tudja a teljes igazságot. Mert az, hogy tudja ki az apja még nem ad elég információt arról, hogy mégis mi tud a húga és szerintem az a legkevesebb, hogy kiderítjük ezt, mielőtt még nyers támadásba lendül. Bár biztos vagyok abban, hogy szerencsétlen lány átkának kiváltásában benne van a keze. A házba könnyedén bejutok az ajtó nyitva, ha pedig nem lenne akkor sem okozna különösebb gondot a számomra a bejutás. Hallgatózom, de sehonnan nem hallok hangokat. Végül pedig a hátsó udvari teraszra sétálok, ahol megpillantom őt. – Csak nem lazítasz egy bosszúhadjárat után vagy most terveled ki, hogyan fogod megölni? – Kérdezem nyersen, majd helyet foglalok vele szemben és hátradőlök a székben. Többször játszadozott már az alakommal. Többször megvont attól, hogy ember legyek, úgyhogy mondhatom kezdek most már hozzászokni ehhez a játékhoz. Meg amúgy is ez az egész a lényem egy része. Nem kellene annyira gyűlölnöm. Bár a béka dologgal nem hiszem, hogy valaha is kibékülnék.

A bál mondhatni egészen jól sikerült. Olyan emberrel is találkoztam, akinek talán még később is hasznát tudom venni, de legfőképpen annak örültem, hogy Bailey már nem csak egy fajba tartozott és szemmel láthatóan ő nem örült ennek a ténynek olyan könnyen. Lehet kegyetlen vagyok, de te vajon mit tennél akkor, ha kiderülne, hogy a legjobb barátnőd valójában a féltestvéred és ő együtt élhetett az apáddal? Nem tettem semmi rosszat se a bálon, de miért is kellett volna? Lehet nagy a zaj és senkinek se tűnt volna fel, de egy gyilkosság nem olyan egyszerű. Főleg, akkor nem ha Bailey-ről van szó. Azt szeretném, ha szenvedne és kiélvezhetném a pillanatot és ha erre még heteket kell várnom, akkor várni fogok. Nem akarok hibázni, így még tovább fogom szövögetni a terveimet. A bál pontosan arra volt jó, hogy lássam a tervem jól halad-e és szerencsémre igen. Azt hiszem az istenek is hozzám kegyesek és nem ahhoz a lányhoz. Természetesen az se mellekése, hogy úgy éreztem, hogy valaki figyel engem és ilyen esetben az ember nem fog lépni. Lehet tévedek, mert nem láttam senkit se. Túlzottan ügyesen lapult meg a háttérben. Egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy Kieren figyel engem, de amennyire ismerem őt egy idő után biztosan felfedte volna magát, hogy mindenki előtt táncra kérhessen és esetleg újra valahogyan keresztbe húzza a terveimet. Nem is értem, hogy most is miért gondolok rá. Egyszerűen olyan, mint egy pióca és idegesítő is. Persze helyes, de ő is csak férfi és nem több. Jobb lesz, ha megpróbálom őt kizárni teljesen az elmémből, mert ha bármi elvonja a figyelmemet, akkor minden rosszra fog fordulni. De alig, hogy ezt elhatároztam hirtelen egy ismerős hang szólal meg mellettem, majd hamarosan a hang tulajdonosa helyett foglal velem szemben.
Ha annyira félted, akkor miért nem hozzá hízelged be magad? - kérdezem tőle kissé gúnyos hangon, majd újra végig mérem őt. Figyelem csendesen, hiszen egy boszorkány szavak nélkül is eléggé veszélyes tud lenni és erre szerintem már ő is rájött. Végül lerakom a könyvet a mellettem lévő asztalra és egy kisebb sóhaj után megszólalok.- Szerintem nem hívtalak meg most se, ahogyan a korábbi ezer alkalomkor se és ez elég bosszantó, mert lassan kezdem úgy érezni, mintha azt hinnéd, hogy te is itt laksz. Mit akarsz? - kérdeztem tőle úgy, mint egy gonosz boszorkány tenné a mesékben. Lehet vonzó és van benne valami, de akkor se akarok úgy tekinteni rá. Sokkal egyszerűbb piócának nézni, mint egyáltalán belegondolni abba, hogy esetleg vonzódok hozzá egy kicsikét.

Nem tudom, hogy miért nem látja ő maga is azt, hogy ez az egész bosszúhadjárata csak őt teszi tönkre és nem a lányt fogja. Előbb vagy utóbb sikerül, majd talpra állnia és meggyűlöli, majd Lillian-t, akit talán ő testvéreként szeret anélkül, hogy tisztában lenne azzal, hogy tényleg a testvére. Nevetséges, hogy ahelyett, hogy leülnének egymással megbeszélni ezt az egészet inkább támadásba lendül és még csak meg sem adja neki a lehetőséget, hogy megbeszéljék a helyzetet. Bár azok után, hogy ő tehet az apjuk haláláról nem hiszem, hogy bármiről beszélgethetnének. Ez egyértelműen egy olyan dolog, ami ha kiderül, akkor minden véget ér.
–  Mert szerinted tényleg őt féltem? – Teszem fel az egyértelmű kérdést. Legalábbis számomra egyértelmű, hogy nem őt féltem. Annyira vak, hogy észre sem veszi milyen hatással lesz rá egy gyilkosság. Mert lehet, hogy az apját könnyedén megölte, de ő talán mindvégig tudott vagy sejtése volt arról, hogy Lillian az ő lánya. Bár semmi garancia nincs arra, hogy a leányzó nem tud a testvéri kapcsolatról. Külső szemlélőként azt mondanám, hogy még csak fogalma sincs, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy biztos következtetéseket vonjak le a dolgokról.
– Nem tudom, hogy ki volt az, aki jó pár napig itt tartott békaként, szóval ha otthonosan is érzem magam a lakásodban az nem az én hibám. – Egyszerűen megrántom a vállamat és összekulcsolom az ujjaimat a az ölemben, miközben a szépséges szőkeséget figyelem. Gyönyörű a szemében ott van az élet örök fénye, de mégis olyan sötétség lakozik a lelkében, ami talán senki nem vesz észre, mert nem foglalkoznak vele. Bár én sem akartam túlságosan foglalkozni vele. Megóvtam attól, hogy egy ostobaságot kövessen el. Azóta pedig mondhatni itt ragadtam, hogy a múltamon javíthassak. Legalábbis eleinte ezért volt. A saját lelkiismeretemen akartam könnyíteni, de most már igazán törődök vele. Nem lennék képes magára hagyni csak úgy.
– Amit pedig akarok az egyszerű. Kíváncsi vagyok, hogy mit forgatsz a fejedben, szóval add ki magadból hercegnő. – Csak remélni tudom, hogy a gyilkosság nem szerepel a listáján, mert nem tudom képes lennék-e még egyszer megakadályozni. Egyszer már így is elbuktam a feladatomban, hiszen Bailey-vel megöletett valakit. Ettől pedig kivirult jó pár napig, de ennek a kivirulásnak a fénye napról-napra kopik. –  Miért nem kérdeztél rá soha sem, hogy mégis tudja-e, hogy testvérek vagytok? Vagy tud-e bármit a kapcsolatotokról? Meg őszintén miért csinálod ezt? Az apátokat még megértem egy seggfej volt. De mit tehet egy tudatlan lány mindenről? – Feltettem azt a kérdést, amit eddig halogattam bőszen, de most az sem érdekel, hogyha megint békává vagy valami mássá változtat. Tudnom kell. Plusz már az is félsiker, ha elgondolkozik rajta.

Tényleg nem értettem, hogy megint mit csinál itt, hiszen most kivételesen jó kislány voltam. Nem bántottam senkit se és nem is öltem meg senkit, de újra és úja mindig azt mondja. Nem értem, hogy miért fáj neki annyira, ha egy lénnyel kevesebb lenne a világban és néha már igazán idegesítő tud lenni. És amikor felhúz, akkor annak egy dolog lesz a vége, még pedig nem más, mint valamilyen állatformájába zárom hosszabb ideig. Nem tudnám megmondani, hogy miért pont azokba az állatalakokba zárom őt, de arra már rájöttem, hogy mindegyik szinte olyan, amivel ide tudom őt láncolni, ehhez a házhoz és ezt magam sem értem, hogy miért cselekszem így és ez egyre jobban zavar....
Mást nagyon nem félhetsz, hiszen én tudok magamra vigyázni. - mondom neki kissé unottan, mert persze megint ugyanaz a téma. Utáltam már ezt az egészet, újra és újra végig menni ezeken a dolgokon. Nem kértem tőle se, ahogyan mástól se azt, hogy aggódjon értem. Remekül vagyok, sőt nagyszerűen. Főleg most, hogy a tervem eddig tökéletesen halad a célirány felé. Semmi se állhat az utamba, legalábbis talán egy személy igen.
A békás dologra való megjegyzésére csak megforgatom a szemeimet és talán egy-két pillanat erejére még egy apró mosoly is megjelenik a szám szélénél, de tényleg csak röpke pillanatra. Eszembe jutott az akkori móka és az, hogy milyen jól is szórakoztam akkoriban, de ő már kevésbé vagyis fogalmam nincs mit is érezhetett a "béka királyfi" azokban a napokban, de nem is érdekel.
Mielőtt bármit is mondhatnék kérdésekkel kezd el halmozni, ami talán nem is lenne akkora baj, ha nem pont erre vonatkozóan kérdezett volna vagy nem ezeket a kérdéseket tette volna fel. Érzem, amint a düh és a harag átjárja a testemet és közben a kezembe vett pohár elkezd összeroppanni  ennek köszönhetően. Nem volt vastag üvegből, de a tartalma a ruhámra folyik és a darabkái a tenyeremet és a kezemet sértik fel.
Honnét veszed, hogy tudatlan? Esetleg beszéltél is már vele? - kérdezem tőle ingerülten és közben kiszedem a kezembe állt egy-két szilánkot, de nem érdekel az se per pillanat, hogy szép lassan a vérem végig folyik a kezemen, a tenyeremen és a ruhámra csepeg - Tudod egyszer már voltam ostoba. Hinni akartam abban, hogy az apám nem tudta, hogy ki vagyok, de szinte a kezdetektől fogva pontosan tudta. Amikor kérdőre vontam, akkor mondhatni nevetve mondta el a dolgokat és a képembe vágta, hogy egy szajha gyereke vagyok és soha nem leszek a lánya. Mit tettél volna, ha veled teszi ezt a tulajdon anyád vagy apád? - kérdezem tőle egyre ingerültebben és ekkor jövök csak rá arra, hogy már valójában nem is ülök, hanem közben közelebb sétáltam Kieren-hez. - Tudod örömmel néztem végig ahogyan meghal és ezen te se fogsz tudni változtatni. Mit érnék azzal, ha kérdőre vonnám, hiszen a saját apám évekig eljátszotta azt, hogy nem tudja ki vagyok és a szemembe hazudta azt is, hogy gondoskodik rólam legalább úgy, mint a lánya barátnője. Az emberek hazugok és nem törődnek a másikkal. - mondom neki komolyan és érzem, amint egyetlen egy könnycsepp megjelenik a szemem sarkában. Sietve kapom el a tekintetemet és indulok el befelé elhaladva újra mellette, miközben a sérült kezemet magamhoz szorítom, hogy minél kevesebb dolgot vérezzek össze, de még egy pillanatra hátra fordulok- Jobb lenne ha távoznál és ne kérdezz olyat, amire  valójában nem akarsz választ kapni! - mondom neki ridegen és reménykedek abban, hogy a napfény szikrájában nem látja meg azt az egyetlen könnycseppet, ami még talán azt sugallná neki, hogy van remény még számomra.

Őszintén kíváncsi voltam arra milyen lenne az élete, ha nem úgy nevelkedett volna fel, ahogyan. Ha végig tudta volna az igazságot, akkor mégis mitől lett volna jobb a számára? Egyáltalán bármivel jobb lett volna? Hiszen, ha mindenki tisztában lett volna az igazsággal az apja felvállalta volna, hogy az ő gyereke meg mi egyéb, akkor sem biztos, hogy őt választotta volna. Sőt, mivel tudott róla egyértelműen az a döntés mellett maradt, hogy azt a családját választja, akihez hűnek kellett volna maradnia. Az ő szemében Lillian nem volt több egy botlásnál, de ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Hiszen gyönyörű és tehetséges és nem csak abban, hogyan tervezze meg mások halálát vagy, hogyan próbáljon meg bosszút állni mindenkin, akiről úgy véli, hogy elárulta. Az élete másképpen is alakulhatott volna és ebben nem az ő keze, vagy Bailey-é volt benne. Mind a ketten gyerekek voltak, akik nem szembesültek még azzal mit is jelent az, hogy valaki nem lehet a család tagja úgy, ahogyan szeretné. A döntés nem az ő kezükben volt, de az tényleg érdekelne, hogy ki tudott még erről a félrelépésről. Ha ilyen békésen tudtak egymás mellett élni kétlem, hogy ez egy olyan nagy titok lett volna, amit mindenki büszkén megosztott a másikkal.
– Abban nem kételkedem, de azt is nagyon jól tudom, hogy képes vagy ostoba döntéseket hozni.  – Az, hogy meg akarta ölni a húgát, akinek a szempontját még nem is tudjuk egy nagyon rossz döntés volt. De jókor voltam jó helyen, szóval mondhatni nekem köszönheti az életét még akkor is, ha erről fogalma sincsen. Bár nem vagyok az a típus, aki az ilyesmit behajtja a másikon. Meg mondjuk miért hinné el nekem azt, hogy megmentettem az életét, mikor talán azt sem érezte, hogy veszélyben lenne. Ki is gyanakodna a gyerekkori legjobb barátnőjére? Szerintem senki.
– Miért te beszéltél vele valaha is őszintén arról, hogy mégis mit tud és mit nem? Az első gondolatod a bosszú volt. Anélkül, hogy megismernéd az ő oldalát. Nem mondom, hogy kérdezz rá egyenesen csak puhatolózz, hogy megtudd. Szerinted, ha tudná, hogy a testvére vagy nem gyanakodna rád, hogy közöd lehet az apátok halálához?  – Mindkét lány teljesen különbözik. Talán a szemük a közös, de a szőke és már-már feketének mondhatóan sötét haj nem is állhatna távolabb egymástól. Azt hiszem ezért volt olyan egyszerű letagadni a dolgokat. Ezért volt egyszerű titokban tartani, hiszen eléggé különbözőek. A düh eluralkodott rajta, de ugyanakkor engem is idegesített, hogy ennyire elvakult a dolgokkal kapcsolatban. A kezét nézem, amit felsértett és, ahogyan a vére előserken az üvegszilánkok által keltet hegből és egyenesen a ruhájára távozik. – Mert mibe fájna kideríteni? Még egy pohár összetörésébe esetleg? Lehet, hogy ő ilyen volt, de ugyanezt nem igaz, hogy nem bírnád felfedezni a gyerekkori barátodban.. – Nem értem, hogy miért van annyira ellene, hogy egy kicsit is kiderítse a dolgokat, mintha ezt az igazságot akarná elfogadni és semmivel nem akarna ezen kívül törődni. – A kérdésedre pedig roppant egyszerű a válaszom. Nem tudom. Engem már azelőtt eldobtak maguktól, hogy rám néztek volna, szóval fejezd be a nyavalygást, hogy egy szülő nevelt fel a másik meg szart a fejedre, mert legalább az egyiket érdekelted.  – Idegességemben felállok és a hajamba túrok. Nem tudom, hogy miért vágtam ezt a fejéhez, hiszen nem tehet arról, hogy engem eldobtak maguktól a szüleim, ahogyan nem is ő kért arra, hogy idejöjjek, szóval nem tehet semmiről. Mégis a makacssága felidegesített. – Mégis miért akarnám megváltoztatni, hogyan érzel a dolgokkal kapcsolatban?  – Széttárom a karjaimat és már elegem van abból, hogy engem támad, hogy én vagyok a rossz, amikor az egyetlen dolog, amit tenni szeretnék azaz, hogy segítek neki. Ennyi. Sem többet sem kevesebbet. Amikor befelé indul meglátom a szemében a könnycseppet, amit ha el akart rejteni, ha nem.. Nem tudta. Bűntudat kezd növekedni a mellkasomban és pár nagyobb lépésnek köszönhetően hamar utolérem és a karomat a dereka köré fonva állítom meg. – Legalább hadd segítsek a kezeddel. – Suttogom a fülébe.

Néha tényleg eszembe jutott az, hogy milyen lennék akkor, ha a múltam darabkái mondhatni a normális kerékvágásban zajlanak. Nem tudom és úgy érzem fölösleges is erre gondolnom, ahogyan arra is, hogy mennyi minden történt velem és Bailey-vel. Lehet egykoron tudatlan és ostoba voltam, mert hittem abban, hogy tényleg szeret engem és úgy tekint rám, mintha a testvére lennék, de valószínűleg csak egy játékszer voltam számára. Nem értem, hogy miként volt képes ennyi ideig ilyen profin játszania a szerepét, hiszen nekem is néha nehéz eljátszanom azt, hogy még mindig a legjobb barátnője vagyok. De amikor már feladnám, akkor mindig eszembe jut az, hogy mi történt a múltban és olyan az egész, mintha azok az emlék foszlányok mindig újabb és újabb löketet adnának ahhoz, hogy az ő és az én sorsomat is megpecsételjem vérrel.
Ostoba döntéseket hozni? - kérdezek vissza egy kisebb nevetés közepette, mert ezt ő se gondolhatja komolyan, majd egy pillanatra elgondolkozom és komolyan megszólalok.- Talán tényleg igazad van, de a legostobább döntésem az volt, hogy beengedtelek a házamba és visszaadtam az emberi alakodat. Békaként kevésbé voltál idegesítő. - mondom neki rezzenéstelen arccal, majd a mondandóm végére érve egy kisebb gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon. Persze biztos vagyok abban, hogy a korábbi gyilkossági kísérletemre gondol, amit sikerült neki meghiúsítania, de arra nem is akarok gondolni. Számomra az egy kudarc volt és több ilyen kudarcot nem engedhetek meg magamnak.
Szerintem semmit se tudsz, így nincs jogod ítélkezni felettem. Nem tartozom neked semmivel se, így nem fogod megszabni azt, hogy mit tegyek és mit ne. Lehet neki az apja volt, de nekem nem. Számomra nem volt más, mint csak egy biológia anyag, akitől sajnos örököltem ezt-azt... - mondom neki ridegen és a szemeim szinte szikrákat szórnak. Gyűlölöm és legszívesebben bántanám őt, de valójában nem rá haragszom, hanem az apámra. Arra a személyre, aki a képembe hazudott és minden felém irányuló szeretete csak hazugság volt. Néha azt kívánom, hogy bárcsak élne  még most is, mert akkor lehetőségem lenne arra, hogy minden éjjel megkeserítsem az életét, egészen addig, amíg meg nem őrül. Amikor észreveszem, hogy a kezemre téved a tekintete, akkor a ruhámba temetem a kezemet, mert zavar ahogyan nézi. -Miért vagy olyan biztos, hogy ő nem hazudna nekem? Miből gondolod, hogy ő az évek alatt nem csak egy játékot űzött velem? A legtöbb ember azt tette és miért pont ő lenne a kivétel? - kérdeztem tőle kíváncsian, hogy miből gondolja azt, hogy Bailey nem tenne ilyet, illetve ha kiderül, hogy esetleg tud valamit róla, akkor azok az információk még nekem is jól jöhetnek. A bosszúban minden egyes apró információ jól jön. Szavai hallatára egy pillanatra összerezzenek, de nem mondok semmit se. Lehet, hogy boszorkány vagyok, de ő se egyszerű ember. Képes lenne nekem is ártani, illetve most először egy pillanatra még az is átfut az agyamon, hogy esetleg ő az egyetlen személy, aki képes megérteni a fájdalmamat. Szeretném azt mondani, hogy "sajnálom", de nem megy. Egyszerűen nem tudom kimondani. Talán egy-két másodperc erejéig szavak helyett a tekintetem is árulkodik erről, de pontosan ez még inkább megrémiszt. Nem értem, hogy miként képes ilyen érzést ébreszteni bennem, hiszen idejét se tudom annak, hogy ténylegesen mikor sajnáltam utoljára bármit is. Ennek köszönhetően hamarosan elindulok befelé, neki pedig nem éppen kedvesen adom ki az útját. Nem helyes, hogy itt van és nem lenne szabad engednem, hogy bármilyen hatással is legyen rám.
De alig teszek meg pár lépést, olyan dolog történik, amire egyáltalán nem számítottam. Megérzem a kezét a derekam körül és így kényszerít megállásra. Röpke pillanatra még élvezem is, hogy karjai között lehetek, pedig tudom, hogy nem lenne szabad ilyet éreznem, de ő annyira másabb... Érzem testének a közelségét, azt ahogyan a lehelete a nyakam vonalát és a fülemet cirógatja és röpke pár másodperc erejéig elveszek ott, az ölelésében, de végül a szavai és a délutáni szellő segít abban, hogy újra észhez térjek. - Miért akarnál nekem segíteni?-  kérdezem halkan, majd lefejtem a kezeit magamról és megfordulok, úgy nézek rá. Az arcomon semmilyen fajta érzelem nem tükröződik, pedig a fejemben és a szívemben is, ha még egyáltalán van olyan nekem egy kisebb harc dúl. - De ha azzal sikerül elérnem azt, hogy elmenj, akkor rendben van, segíthetsz. - mondom neki komolyan, majd meg sem várva a válaszát besétálok a konyhába.

Talán soha nem fogom megérteni Lillian-t. De az is lehet, hogy már most is megértem csak egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy ennyire elvakult legyen a dolgokkal kapcsolatban, mert nem néz körbe információkért. Csak az egyik rész igaz, amiben annyira hitt, hogy lehetetlen és ezért a történet másik felét pedig tökéletesen kialakította úgy, ahogyan önmagának kedvez. Bár közel sem olyan kedvezően alakította a sorsát, ahogyan szerette volna, mert ha most ránézek nem látok mást, mint egy bosszú által fűtött nőt, aki nem lát tovább az orra hegyénél. Mert tényleg nem hajlandó belevetni magát komolyan a tényekbe, vagy a lehetőségekbe, hogy szerencsétlen lány tényleg tudatlan. Ha pedig mégis igaza van, hogy végig tisztában volt az igazsággal nem lenne jobb szembesíteni vele? Tudatni, hogy soha többé nem lesz biztonságban, ameddig ő él? Bár a gyűlölet és a bosszú soha sem megoldás. Az ember csak úgy kerülhet ki belőle, hogy rettenetesen sokat veszít és végül pedig nem marad semmije, amiért érdemes élnie, hiszen minden feláldozott a bosszú oltárán.
– Ha ez annyira igaz lenne, már régen béka lennék. Egyszerűen csak nehezedre esik elfogadni a tényt, hogy ostoba húzás lett volna, akkor megölni. Nem akarlak bátorítani semmire, de az élet sokkal nagyobb kihívást állít elénk és fájdalmat, mint a halál. A halállal minden véget ér. Te pedig azt akarod, hogy átérezze, amit éreztél. A halála előtt nem sokáig érezheti keservesen magát, szóval ne mondd azt, hogy csak egy púp vagyok a hátadon, aki nem tudja, hogy mégis mi a fenét csinál. Félre ne érts. Nem azt mondom, hogy tedd pokollá az életét, hanem szembesítsd az igazsággal. Nem lehet olyan fájdalmas. Ha tudod, hogy van egy ellenséged soha nem fogsz tudni igazán nyugodt életet élni, mert a múltad követni fog. Tényleg el tudod róla képzelni, hogy tudja?  – Újra felteszem ezt a kérdést és reménykedem abban, hogy egy kicsit tudok az érzéseire is hatni, hiszen most jelen pillanatban ez lenne a lényeg. Mit érez a dolgokkal kapcsolatban, mert nem lehet akkora sötétség a lelkében, hogy menthetetlen legyen. Nem élt még ahhoz eleget, hogy ennyire bemocskolja a lelkét, a gondolatait. Nem vagyok én sem oly sok évvel idősebb nála, de a saját káromon tanultam meg dolgokat, amiknek köszönhetően tapasztalatot szereztem és mondhatni félig-meddig az ő cipőjében jártam. Túl vagyok rajta és így már sokkal jobban átlátom a helyzetet, mint azt szeretném.
– Lehet, hogy az apád átvert és becsapott. A világ tele van gonoszsággal, de nem kell mindent úgy tekinteni, mintha a sátán műve lenne. Néha fel kell fedeznünk a jót is a világban és nem csak mindenhol azt látni, hogy mégis ki támadhat minket hátba. Nem mondom, hogy mindenki felé nyiss. Csak próbálj meg valami bizonyítékot szerezni arra, hogy tényleg tudja és évek óta a képedbe hazudik. Utána békén hagylak az egésszel elhiheted. – Tényleg nem áll szándékomban tovább nyaggatni ezzel az egésszel csak jelen pillanatban úgy érzem, hogy az egész értelmetlen, hiszen mégis miért akarja végigvinni a bosszút, amikor lehet, hogy egy tudatlan lány ellen irányul az egész. Az apja tudta. Ez pipa. De ez nem azt jelenti, hogy ő is tudja. – Ha gondolod még én magam is kideríthetem neked. Meghúzódhatsz a sarokban, míg kiszedem belőle. – Nem kenyerem az erőszak, de vannak módszereim, amivel képes vagyok megtörni az embereket, ha az szükséges. Nem akarok határokat átlépni, de ez még mindig semmi ahhoz képest, amit ő lenne képes végrehajtani csak azért, hogy tönkretegye Bailey életét. Nem, mintha bármilyen érzéssel tudnék viszonyulni felé, mert nem is ismerem.. Egyszerűen csak Lillian-t próbálom megmenteni önmagától.
Láttam a szemében, hogy sajnálja a múltamat, de nem mondta ki. Azonban nem is kellett a szeme elárulta. Ennyire azért már ismerem és amúgy is felesleges. A sajnálattal egyikünk sem lesz előrébb. Úgyhogy ez az egész helyzet így jó, ahogy van. Segíteni akarok rajta, mert hibásnak érzem magam. Felhoztam egy témát, ami miatt ideges lett, szóval mondhatni az én hibám, hogy üvegszilánkok vannak a sebében. Követem a konyhába, majd ott egyszerűen felemelem és a konyhapultra ültettem, majd miután óvatosan átnéztem a sebét üvegszilánkok után és, amit láttam benne azt kiszedtem megnyitom a csapot és odahúzom a folyó víz alá a kezét, hogy kimossam a sebet. – Tartsd itt.  – Mondom egyszerűen, majd mivel már elég jól kiismertem magam a lakásban tudom jól, hogy hol találom az elsősegély dobozt azzal a kezemben térek vissza, majd elzárom a csapot és gyengéden megtörlöm a kezét és elkezdem bekötözni azt.

A legtöbb ember fecsegése annyira hidegen szokott hagyni, hogy ha megkérdeznék mit mondtak, akkor igazából nem is tudnám. Kevés ember tud számomra olyan dolgot mondani, ami hasznomra lehet vagy esetleg, amin képes lennék ténylegesen elgondolkozni. Ohh, ne érts félre, nem azért, mert szőke vagyok és utálok gondolkodni, hiszen a terveim kiötlése is eléggé sok gondolkodást igényelnek. Sőt, azok a tervek a legtöbb ember agyi kapacitását meghaladják és mindig is büszke voltam arra, hogy nem vagyok egy a sok "hülye" nő közül. Egyedül talán Kieren szavai voltak mindig is rám hatással. Lehet abban a pillanatban amikor kimondja a dolgokat, akkor elküldöm vagy átváltoztatom valamivé, de amikor nem látja, akkor sokszor szoktam azon gondolkozni, amit mondott. Lehet ostobaság vagy ez már valamilyen fajta érzelmi reakció, nem tudom és talán ezek a dolgok miatt akarom távol tartani magamtól. Félek attól, hogy egyszer csak tejesen meg fog változtatni és már nem fogom tudni azt, hogy ki is vagyok valójában, vagy egyszerűen csak meg fog gátolni abban, amire már oly sok ideje készülök.
Igazad van, hogy hálás vagyok neked, amiért akkor megállítottál, mert sokkal inkább élvezem azt, hogy szép lassan törhetem meg azt a leányzót. És ezt csakis neked köszönhetem, szóval köszönöm. - mondom neki egy ördögi mosoly keretében, amitől a legtöbb ember azt gondolná, hogy az egyik mesebeli gonosz boszorkány most kelt volna életre. Egyszerűen csak utáltam eljátszani az édes és szerethető személyt adni. Elég volt akkor ezt tennem, amikor Bailey a közelemben volt és Kieren-t meg nem hiszem, hogy a mosolyom elijesztené, mert ha tévednék, akkor már régóta nem lenne itt. - Neked ez a mániád, hogy elmondjam neki szemtől szemben? Hány ember hazudott már a szemedbe, Kieren? - kérdeztem tőle kíváncsian és reménykedtem abban, hogy talán megérti ennek köszönhetően azt, hogy nem akarok szemtől szemben beszélni a húgommal. Még gondolatban is rossz kimondani azt, hogy "húg". Egyszerűen undorodom ettől a szótól, mint valaki például a haltól.
Milyen jót kellene meglátnom? Az egész életem hazugságra épült, vagy úgy gondolod, hogy te vagy a jó dolog az életemben? -kérdeztem tőle egy kisebb gúnyos nevetés kíséretében, hiszen ezt még ő se gondolhatja komolyan. Számomra csak olyan, mint egy idegesítő pióca, akit soha nem lehet lelőni és olyankor tűnik fel, amikor a leginkább nem számítok rá. Persze, az is tény, hogy magányos óráimban sokszor gondolok rá, de amikor ez megtörténik, akkor mindent elkövetek annak érdekében, hogy kiűzzem a gondolataim közül és ne engedjem, hogy a mosolya vagy az a bizonyos szempár megfertőzze az elmémet.
Miét tennéd meg ezt nekem és honnét tudjam, hogy te nem fogsz nekem hazudni a megszerzett információkról? - kérdeztem tőle kissé gyanakvóan. Lehet, hogy beengedtem a házamba, de az még nem jelenti azt, hogy bízok is benne. A bizalom számomra túl nagy luxus és olyan dolog, ami az én világomban nem létezik. Így jobb, ha ezt a bizalom dolgot nem is firtatjuk, mert soha se lennék képes hinni olyan mélyen bárkiben is, mint azt ez a dolog megkívánja.
Amikor pedig felkap és felültett a pultra, akkor eléggé meglepetten nézek rá. Tényleg nem számítottam rá, majd amikor vizslatni kezdi a sebemet, akkor megforgatom a szemeimet.- Nagyítót esetleg nem kérsz?- kérdeztem tőle kissé durcásan, majd amikor a víz alá rakja a kezemet felszisszenek. Lehet nem voltam mindig kedves vele, de azért ez már túlzás, hogy minden szó nélkül egyszer csak ilyen gonoszságot tesz. Lehet nem mutatom azt ki, ha valami fáj, de attól még érzem és tudom mi az a lelki és testi fájdalom. S ez az utóbbiba tartozik. Csendesen tűröm azt, amit a kezemmel tesz, de végül megszólalok. - Hol tanultad ezt? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen szemmel láthatóan pontosan tudja miként lásson el egy sebesülést. És azt hiszem most először kérdezek tőle bármit is úgy, hogy kimutatom az érdeklődésemet iránta és a tettei iránt.  - Miért csinálod? - bukik ki végül belőlem ez az egyetlen kérdés, de amint elhagyja a számat azt kívánom, hogy bárcsak inkább hamarabb leharaptam volna a nyelvemet.

Nem tudok neki olyan egyszerűen hátat fordítani. Mégis, hogyan tehetném meg? Ha hátat fordítanék a dolgoknak, akkor mégis hogyan tudnék a tükörbe nézni? Segítenem kell neki. Még akkor is, ha ő ezt nem látja be. Miért is látná be a dolgokat? Annyira elvakítja a bosszúvágy, hogy még az az orráig sem lát el. Nem tudom, hogy mire vár. Főleg, mikor még nincs tisztában a teljes igazsággal. Az apja semmit nem magyaráz. Szerintem egy család nem lehet tökéletes, ha ekkora hazugság nyomja minden egyes tagjának a vállát. Meg egy idő után szerintem az emberek megtörnének egy ilyen hazugság alatt. Hogyan lehet évekig eltitkolni azt, hogy valakinek van egy gyereke a szomszéd nőtől? Nem hiszem, ha annyira nem akart volna az életének a részese lenni és a felesége tudott volna róla, akkor boldogan fogadta volna a hírt, miszerint a szomszédban az egyik kalandjának a gyümölcse cseperedik a kislányával együtt. Szerintem egyik normális anyuka sem akarná, bár a szülőket soha nem fogom megérteni, mert nekem soha nem volt igazából egyik sem. Szomorú, de ez van. Azt hiszem megtanultam kezelni a helyzetet. Mármint, hogy nekem mindig is lesz egy hátrányom másokkal szemben. Mégpedig az, hogy nem volt családom.
- Elég sokan a szemembe hazudtak már elhiheted. De tudom már milyen, mikor megteszik. Pontosan ezért. Van, ami elárul mindenkit, hogy hazudik avagy sem. Csak nézz a szemébe, de csak egyszerűen a szemét figyeld, hanem a lelkét, hogy mennyire rezdül össze a vallomásod során. - Segíteni szeretnék úgy, hogy még azelőtt megállítom őt ebben az őrültségben, hogy még túlságosan sokat rombolna le. A családjából már csak a húga van meg. Nem lenne szabad eldobnia mindent magától csak a bosszú kedvéért főleg, hogy nincs bizonyítéka arra, hogy a lány tisztában van az igazsággal. De lehet, hogy csak én vagyok azaz ember, aki szeret meggyőződni az igazságról mielőtt még bármit is cselekedne. Hogy felnyissam a szemét még arra is kész vagyok, hogy bepiszkoljam a kezeimet. Pedig soha nem kenyerem az erőszak, bár többnyire erőszak nélkül is tökéletesen el lehet érni, hogy bevallják az emberek, amit tudnak és amit nem.
- Bármennyire is szeretnéd azt hinni, hogy ennyire el vagyok telve magamtól.. El kell keserítenem téged, hogy ez nem így van. Nem azt mondom, hogy én vagyok a jó az életedben még csak utalni sem akarok erre. Csak annyira a rosszat akarod a világban látni és mindenki másban, hogy képtelen vagy észrevenni, ha valami jó történik veled, ha esetleg találsz egy aprópénzt az utcán, vagy meglátsz egy szép pillangót. Egyáltalán nem tudsz neki örülni. - Egyszerűen próbálom őt megérteni, de mindene egyes pillanattal nehezebb lesz ez az egész, mintha tennék felé egy lépést aztán hátrálunk kettőt néha még akár hármat is. Mindezt csak azért, hogy ne legyen olyan egyszerű dolgom.
- Mert törődöm veled és még azelőtt szeretnék rájönni az igazságra, mielőtt túl messzire mennél. Mert semmi nem garantálja, hogy tudja. Az apád a szemedbe hazudott, de mi van, ha neki fogalma sincs az egészről? Hiszen arról sem tudott, hogy az anyja vérfarkas volt most meg nézd meg mivel kell szembesülnie.. Mi van, ha egész életében a sötétben tartották szerencsétlent és óvták minden fájdalom forrástól? Lehet, hogy veled úgy bánt az apátok, mint egy kutyával, de lehet, hogy vele meg pont fordítva már csak azért is. Ki kell deríteni mit tud utána beszélhetünk másról. Az pedig egyszerű. Vannak kamerák. Elhelyezek egyet és te végig figyelhetsz minket és meggyőződhetsz arról, hogy igazat mond-e avagy sem. - Őszintén nem tudom, hogy miért védem ennyire Bailey-t. Igazából nem is őt védem, hanem Lillian-t, mert ha rájön az egészet a semmiért csinálta, akkor talán önmagát fogja ostorozni.
Óvatosan látom el a sebét igyekszem a lehető legkisebb fájdalmat okozni neki, bár amikor a kezét a csap alá tartom egy kicsit megfeledkezem arról, hogy ez nem éppen kellemes a jelenlegi állapotban, de attól kezdve már folyamatosan ügyelek, hogy ne okozzak neki fájdalmat. - Elég sokszor kellett a saját sebeimet ellátnom, úgy megtanultam. Kész is van. - Mondom, majd sóhajtok egyet és elengedem a kezét, majd még teszek pár lépést hátra, hogy a szemben lévő konyhapulton megtámaszkodjak. - Számít ez? - Teszem fel a kérdést úgy, mintha nem érezném benne azt, hogy tényleg érdekli. Szerintem ez az egész csak egy pillanatnyi meggondolatlanság volt. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta volna.

Csendesen figyelem őt miközben beszél és tudom, hogy igaza van, de nem tudnék Bailey szemébe nézni. Nem azért, mert félek vagy egyszerűen nem akarom tudni, hogy mi a valóság, hanem azért mert az apánk szemét örökölte és semmi másra nem tudnék gondolni, mint arra a személyre. Mert ez a szempár már egyszer hazudott nekem. Folyamatosan arra gondolnék még, amit tettem és ennek köszönhetően másra se tudnék gondolni, min hogy megöljem a lányt. Tudom, hogy gyönyörű és azt mondják, hogy a testi szépség az részben a léleknek is köszönhető, de elég csak rám nézni és én máris megcáfolom ezt a dolgot. Lehet kívülről olyan vagyok, mint egy mesebéli hercegnő, de a lelkem sokkal inkább olyan, mintha az ördög egyik lánya élne ott. Hogy bánom e ezt a dolgot? Őszintén szólva nem, mert így sokkal egyszerűbb néha elérnem a céljaimat. Elég csak egy mosoly, egy pillantás és az ördög csapdájába be is sétálnak az áldozatok. Azt hiszem, ha a pincém falai mesélni tudnának, akkor rengeteg rémtörténetet tudnának mesélni. Amiket, ha hallanál, akkor biztosan nem hinnéd el, de ez nem is baj, mert így könnyebb az álcát fenntartanom.
Úgy gondolod, hogy mindenki szemében tudsz olvasni? Látod mindenkinek a lelkét a szemeiben és egyetlen egy pillantásból tudni fogod az, hogy milyen is az a személy? - kérdeztem tőle kissé hitetlenkedve, mert nehezen tudom elhinni, hogy képes lenne akár bennem is olvasni. Talán még az időjárásnál is rosszabb vagyok, meg a legrosszabb rémálmoknál is. Miként is tudna ő megfejteni engem egyetlen egy pillantásból, ha néha még magamon se igazodok ki?
Ohh, szóval ennyire nem hiszel magadban, hogy soha nem gondolnád azt, hogy te is lehetsz valaki számára jó és értékes? - kérdeztem tőle egyre szélesebb mosollyal, mert ez egyre érdekesebbnek tűnik. Nem mintha annyira érdekelne, hogy kinek fontos és kit enged az ágyába, mert tényleg annyira hidegen hagy,amennyire a jégcsapok hidegek télen. - Illetve miből gondolod, hogy képtelen vagyok a jót meglátni? Mert tudtommal nem töltöd velem minden egyes perced, így nem tudhatod, hogy én mit látok meg és mit nem. - mondom neki komolyan és kissé még fel is húzom a szemöldökeimet. Nem vagyok vak és képes vagyok meglátni szép és tényleg jó dolgokat is, de nem tudnak annyira a hatásuk alá keríteni ezek a dolgok, mint a sötétség, a bosszú, a kísérletezés, a kínzás és természetesen a gyilkosság. Igen, én ilyen vagyok. Engem nem a boldogság éltet, hanem az ha valaki szenved és végül meghal. Ez szerintem nem bonyolult megérteni.
A következő szavaira viszont ledöbbenek. Egy pillanatig nem is tudok mit mondani, mert nem értem, hogy ő miként is tud erről. Honnét szerzett információt? Melyik kétes alak szája járt el? Csak tudjam meg és biztos vagyok abban, hogy kínok között fog meghalni.
Te honnét tudod azt? Ki mondta el neked vagy esetleg titokban még kémkedsz is utánam? Nem elég, hogy úgy járkálsz itt le és föl, mintha ez a te otthonod lenne, de még egy perc magánszférát se hagysz nekem? - kérdezem tőle kissé ingerülten, mert a szavai  egyáltalán nem nyugtattak meg. Sőt, egyre inkább felhúztam rajta magamat újra. - Ha annyira beszélni akarsz vele, akkor beszélj. De ne szólj abba bele, hogy mit tegyek és mi ne. Nem felelsz értem, mert te csak egy porszem vagy a gépezetben és semmi több. - mondom neki kissé bosszúsan és a lehető legellenszenvesebben. Nem érdeke, hogy a szavaim megbántják e őt vagy nem. Azt akarom, hogy tűnjön el és  soha többé ne jöjjön vissza, mert minél több időt tölt el, annál inkább kezd a testem és az elmém is megzavarodni. Mintha valami fura hatással lenne rá.
Amikor pedig végez a kezem ellátásával, akkor majdnem meg is köszönöm neki, de inkább a nyelvemre harapok és egyre jobban alig ismerek magamra. Soha nem köszöntem meg semmit se, de most meg.... Egyszerűen nem értem. Figyelem őt, majd a kérdésére megforgatom a szemeimet.- Ha maradni akarsz, akkor igen! - mondom neki úgy, mint aki nem ismer tréfát és a kíváncsiságot próbálom teljesen eltüntetni az arcomról és a szemeimből. Végül felállok és elindulok felé és magamat se értve egy pillanatra megfordult a fejembe az, hogy egy köszönöm puszit nyomok az arcára, de még az utolsó pillanatban észbe kapok és elsétálok mellette. Töltök magamnak egy teát és újra ránézek.- Szóval? - kérdeztem meg tőle újra és talán utoljára azt a dolgot.

Azt hiszem nagyon sokan hátat fordítottak volna neki már én mégsem teszem. Nem csak önmagát teszi tönkre ezzel az egésszel, hanem több ember életét porig rombolja. Egyeseknek még annyira sincs szerencséjük, hogy haladékot ad nekik arra, hogy összeszedhessék magukat és újra megtalálják a boldogságot, amit a rombolása okoz egyszerűen csak véget vet az életüknek, mintha soha nem is számított volna. Erre pedig én nem tudom, hogy reagáljak. Vagy egyáltalán jogom van-e reagálni. Nem ítélhetem el a múltja miatt és azon döntések miatt, amiket abban az időszakban hozott. Ő sem ítélhet el a múltam miatt, amibe nem szívesen avatom bele, mert közel sem olyan egyszerű, mint azt gondolják. Nem olyan egyszerű egy árvaház falai között felnőni. Bár nem mondhatom, hogy annyira szörnyű volt, mert rám talált az a bizonyos szerelem. Igaz nem tartott sokáig, de amíg tartott csodálatos volt. A halálával nem ért véget az iránta érzett szerelmem és miatta is próbálok helyesebben cselekedni és másokat is a helyes útra terelni, mert a bosszú soha nem megoldás. A negatív érzésekkel leginkább csak önmagunkat fertőzzük meg nem pedig másokat. Én pedig nem szeretném, ha ő ennél is jobban fertőzné meg önmagát. Csak azért, mert azt hiszi, hogy ez az egyetlen megoldás a dolgokra.
– Egy szóval sem állítanék ilyesmit. Nem tudom meghatározni ki milyen. Egyszerűen csak a szeme elárul mindenkinek, ha hazudik és hiába látod a szemében, hogy hazugság, amíg be nem ismeri nem nyilváníthatod ki mindenki előtt, hogy hazudott, de neked most éppen az is elég lesz, hogy hazudik-e vagy sem. Legalábbis remélem, hogy képes leszel hinni a dolgokban, mielőtt bármilyen őrültséget csinálsz. – Sok mindent elárul egy személy tekintete és Lillian-é sem kivétel, de ezt nem akartam az orrára kötni, mert akkor talán egész hátralevő életében kerülni a velem való szemkontaktust.
– Szó sincs arról, hogy nem hiszek magamban. Egyszerűen csak tudom, hogy kinél ütöm meg azt a mércét és kinél nem. Tudom a te szemedben a közelében sem vagyok, de nem is erőlködök, hogy én legyek a jó az életedben. Jól érzem magam a bőrömben és, akinek kell fontos vagyok. – Nehezemre esett túllépni a szerelmem halálán részben azért is, mert önmagamat okoltam az egész dolog miatt. De örülök, hogy valamilyen szinten sikerült. Nem mondom, hogy ugyanolyan mélyek az érzelmeim, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az első szerelem örök és soha el nem múlik. Minden áldott nap érzem a mellkasomban, hogy még sóvárog a lelkem az elvesztett szerelmem iránt, de egy ilyen sebet nem hiszem, hogy bármi is begyógyíthatna. Ha vörös hajtincseket látok a szívem rögtön belesajdul, mert tudom, hogy soha nem zárhatom a karjaimba és csókolhatom meg. Az utolsó napjain sem adatott meg ez a lehetőség. Akkor is túlságosan elkéstem ezzel. Pedig őszintén, tiszta szívvel szerettem. Látom a döbbenetet, ami kiül az arcára, miközben beszélek, de ez sem állított meg a folyamatban. Az a típus vagyok, ha már egyszer elkezdtem, akkor be is fejezem. Legalábbis próbálok erre törekedni. Azt nem mondhatom, hogy mindig sikerül betartanom.
– Nekem aztán nem kell kémkednem senki után. Egyszerűen csak nagyobb a látószögem, mint a tiéd. Hajlandó vagyok foglalkozni azokkal a dolgokkal is, amik a határon vannak, hogy ténylegesen mindent a kezemben tarthassak. Amúgy meg nem olyan nehéz összerakni a dolgokat. Tudhatnád, hogy nem vagyok ostoba. – Mintha zavarná, hogy tisztában vagyok a dolgaival. Pedig elég sok mindent megosztott velem és annak is tanúja voltam, ahogyan meg akarja ölni a saját testvérét, akinek fogalma nincs erről az egészről talán. Mert nem tudok semmit biztosra mégis a csontjaimban érzem, hogy nem is sejti, hogy mi történik a körülötte elterülő árnyékban. – Igen, egy porszem vagyok, de egy porszemet nem olyan nehéz kiiktatni nem? Mégis itt vagyok. – Nem hiszem, hogy valaha is arra vetemedne, hogy megöl. Nem rossz ő vagy gonosz. Egyszerűen csak el van tévedve és a bosszúja vezérli. De én látom, hogy sokkal több van benne ennél csak a felszínre kellene csalogatni.
– Ha már meg kell kérdezned az régen nem jó. – Ha nyíltan ki is mondanám, hogy törődöm vele azért csinálom ezt az egészet mégis mit segítene? Az ég világon semmit sem, mert annyira makacs, hogy tudomást sem venne róla. Legalábbis a felszínen. Hogy belül mi játszódna le benne az számomra kész rejtély. De nem is akarom megérteni. Ennél konkrétabb választ tőlem nem fog kapni az egyszer biztos. Semmit sem változtatna a helyzeten.

Sokszor gondolkoztam azon, hogy esetleg bennem van e a hiba amiatt, hogy így viszonyulok a világhoz vagy nem. De minden ilyen fajta töprengésem után arra jutottam, hogy nem. A világ kegyetlen és zord sok emberrel, s sokakat ezek a dogok formálják. Úgy érzem, hogy velem még mindig jobban járt a világ, hiszen csak egy embert akarok megölni és nem többet, illetve egy számító és mihaszna embertől mentettem meg a világot. Lehet valakivel törődött és valaki szerette őt, de vajon Bailey akkor is képes lett volna szeretni az apánkat, ha rájön arra, hogy mit tett és egyáltalán nem bánja a tetteit? Nem tudom és mára már eljutottam arra a pontra, hogy ne is érdekeljen. A hazugsághoz kapcsolódó teóriát hallva egy kisebb nevetés hagyta el az ajkaimat, hiszen vannak olyan emberek, akiknek már a szeméből se lehet olvasni. Nincs ott semmi más csak üresség és így könnyen át tudnak verni mindenkit.
Szerintem mindenkinek mást jelent az őrült tett, mivel minden ember másabb. Nem gondolod? - kérdezek vissza még mindig negédes hangon és próbálok nem törődni azzal, ahogyan néz és amiket mond. Miért tennék olyat, amit később esetleg megbánnék? Baliey halálát egy okból tudnám csak megbánni. Még pedig azért, mert csak egyszer lesz lehetőségem megtenni és meg kell találnom annak a módját, hogy a lehető legjobban ki tudjam élvezni. Vajon Krien még akkor is képes lenne hinni bennem, ha tudná azt, hogy jelen pillanatban is ezen töröm a fejemet vagy esetleg végre elhinni, hogy elszánt vagyok és semmi, illetve senki se állíthat meg. Főleg az ő szentbeszéde nem.
Ha annyira jól éreznéd magad a bőrödben és annyira érdekelne az, hogy kinek vagy fontos, akkor most nem lennél itt. Akkor nem arra keresnéd az alkalmat, hogy szinte minden egyes percedet velem töltsd, hanem akkor a kedveseddel lennél, de nyugodtan szólj, ha tévedek. - mondom neki komolyan és hirtelen újra minden fajta érzelem eltűnik az arcomról. Szemeim szinte semmiről se árulkodnak, mert per pillanat semmi se érdekel. Egyszerűen talán csak azért mondtam ezeket, hogy még inkább bánthassam őt vagy egyszerűen csak fel akartam nyitni a szemét, de az is lehet, hogy az elmém megfertőzött része akart ebben hinni. Nem azt viszont nagyon is tudom, hogy már nem vonhatom vissza a szavaimat, vagyis talán megtehetném, de emiatt nem akarok varázsolni.
Rendben, akkor beszélj te vele, de ha megpróbálsz átverni, akkor megismered azt, hogy mire is vagyok képes és azt fogod kívánni bárcsak soha nem találkoztál volna velem. - mondom neki komolyan és úgy, mint aki nem tűr ellentmondást. Ő ajánlotta fel a segítséget, így jobb, ha viseli annak a következményeit is. Meg szerintem most egy szava se lehet, hiszen előre figyelmeztettem őt, így még hálás is lehet nekem. Legalább nem fogja meglepetés érni ilyen téren, hogy a csalásnak és árulásnak vannak következményei.
Vigyázz, mert a végén még megteszem és örökre eltűnsz. - mondom neki egy ártatlan mosoly keretében, de a szemeimben jól láthatja, hogy nem viccelek. Sőt, nagyon is komolyan gondolom azt, amit mondtam. Képes lennék ténylegesen őt is bántani. Nem számítana még az se, hogy esetleg ezzel saját magamat is bántanám, mert bármennyire is utálom bevallani magamnak, de tényleg valamennyire fontos lett számomra és ez a legidegesítőbb az egész dologban. Nem értem miként volt képes ezt elérni, de nem fogok engedni ezeknek az érzéseknek, ahogyan eddig se engedtem.
Vagy csak egyszerűen azt akarom, hogy mond ki. Esetleg félsz? - nézek rá kíváncsian és felé nyújtok egy poharamat, hamarosan pedig újra vissza ülök a pultra és a sérült kezemre nézek, majd újra rá. Figyelem őt, de nem szólalok meg. Szeretném tudni, hogy ha annyira fontos valakinek, akkor miért tölti szinte minden egyes percét velem. Talán jobb társaság lennék, mint az az illető? Esetleg boldogtalan? Nem tudom, de valami reménykedek mind a kettő lehetőségben. Szeretném azt, ha jobb lehetnék annál a lánynál.

Komolyan fizetnék annak az embernek, aki végre megmagyarázná nekem, hogy mégis mivel érdemeltem ki ezt a viselkedési stílust a részéről. Törődöm vele és csak próbálom megvédeni azoktól a hibáktól, amiket elkövethet a meggondolatlansága miatt. Soha nem lehet tisztán gondolkodni, ha a sértettség vagy a bosszú vezérel minket. Én ezt megtanultam nagyon is jól. Az érzelmek hátráltatnak bennünket és össze is zavarnak, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden érzés kegyetlen és meg kell fosztanunk önmagunkat tőlük. Egyszerűen csak annyit jelent, hogy mély levegőt kell vennünk, mielőtt cselekszünk, hogy végiggondoljuk a tetteink következményeit és egy kicsit a józan eszünkkel végiggondoljuk, hogy megéri-e? Szerintem ő nem tette fel ezt a kérdést, mikor megölte az apját, de nem is számít igazán. Már nem tudjuk visszaforgatni az időt. Csak abban tudom megállítani, hogy ne csináljon semmi őrültséget, amíg nem derül fény a teljes igazságra. Mert engem még mindig nem tudott meggyőzni arról, hogy mindent tud. Nincs olyan ember a világon, aki mindenkinek minden egyes titkával tisztában van. A tekintetéből pedig sikerült leszűrnöm valamilyen szinten, hogyha még igaz is lenne, hogy Bailey semmiről nem tud nem hiszem, hogy képes lenne elfogadni, mert akkor szembe kellene néznie a tetteivel, amiket eddig azért tett, hogy tönkretegyen a tudatlan húgát.
- Akkor hadd fogalmazzam meg ezt az egészet újra. Az elfogadott emberi norma, hiszen mindenki számára más számít őrültségnek, de az, hogy megölsz valakit nem fogja helyretenni téged. Egy fikarcnyit sem lesz jobb neked. Csak elveszíted az életed értelmét, mert mindent beleölsz a bosszúba. Mindent ez köré építesz fel. Ha ez nem lesz, mihez kezdesz? Ürességet fogsz érezni magadban és mások életét teszed, majd tönkre, ahogyan egy férfi tönkretette a tiédet? Akkor már te sem leszel kivétel. - Lehet, hogy az apja miatt ment tönkre az élete, de még ez nem jogosítja fel arra, hogy mások életét is megkeserítse annak érdekében, hogy ő jobban érezhesse önmagát, hogy a bánatát és a fájdalmát szerteszét oszthassa mindenki között. Ez az egész nem így működik. Legalábbis nem így kellene működnie, de azt hiszem egy faltól előbb kapnék olyan reakciót, ami barátságosnak mondható, mint tőle.
- Tudom, hogy törődik velem és én is törődöm vele minden egyes percben. Ha akarod tudni mindig velem van, a lelkemben. Nyálas szöveg számodra, mert nem  tudod milyen, ha valaki igazán törődik veled. Még akkor sem, ha az illető ott áll az orrod előtt és mondhatni kiböki a szemed. Komolyan. Csak annyit akarok tenni, hogy segítsek rajtad, mert te magad nem látod, hogy segítségre szorulsz, de őszintén már kezdem unni ezt az egészet. - Beletúrok a hajamba és egy nagyot sóhajtok. Ott mar belém, ahol tud és legszívesebben már rég sarkon fordultam volna, hogy faképnél hagyjam és tényleg az a nő mellett legyek, aki megbecsüli a társaságom, akit még érdekel, hogy mi mindent teszek érte, vagy mi mindent megtennék érte. Meg akartam menteni Lillian sötét lelkét, amiért elbuktam Ambrosia megmentésekor. De talán már vele is elbuktam és elkéstem. Talán semmit nem tehetek annak érdekében már, hogy megmentsem őt saját magától.
- Megnyugodhatsz tisztában vagyok azzal, hogy magának a Sátánnénak ajánlottam fel a szolgálataimat és elhiheted, hogy nem fogsz bennem csalódni. - Mondom, majd a hatás kedvéért még meg is hajolok, de közben a szemeimet forgatom. Dühös vagyok? Lehetséges. Kezd az idegeimre menni, hogy lekezel, mikor nem teszek semmi rosszat. A puszta jelenlétem pedig ennyire nem irritáló, mert ha ez annyira igaz lenne, már rég csak egyszerűen brekegnék itt, hiszen nem telne neki túlságosan nagy erőfeszítésbe, hogy újra egy béke formájába száműzzön engem. Ami meg kell mondanom, hogy nem éppenséggel kényelmes.
A fenyegetései számomra semlegesek. Már hallottam őket ezerszer és mégis itt vagyok. A dühének és a haragjának a célpontja nem én vagyok és semmit nem tettem, amivel konkrétan felébreszthetném benne az igazi lángot, ami arra késztetné, hogy valamilyen kárt tegyen bennem. Azért az szép lenne, ha mégis sikerülne ezt valahogy elérnem, bár szerintem már elég közel járok hozzá, hiszen egyértelműen kezdem kiakasztani, ahogy ő is kezd engem. Szó szerint az idegeimen táncol és nem tudom, hogy meddig vagyok képes ezt az egészet folytatni. Ha abbahagynám azzal bemocskolnám Ambrosia emlékét, hiszen ígéretet tettem arra, hogy mindenáron megvédem Lillian-t. Az ő sírjánál, hogy soha többé nem engedek senkit sem kicsúszni az ujjaim közül, ha van egy kis remény arra, hogy megmentsem. De vele szemben egyre inkább kezdem elveszíteni ezt a reményt.
- Mégis mitől féljek? Hogy esetlegesen a képembe röhögsz, amiért őszinte vagyok? Nem, egyáltalán nem félek egyszerűen csak nem érzem úgy, hogy a szavaim bármit is jelentenének, vagy változtatnának a számodra, szóval ha annyira zavar, hogy nem mondom el és továbbra is jössz a vagy elmondom, vagy távozom kettőssel, akkor köszöntem a kellemes vendéglátást, de tudom, hogy merre van az ajtó. - Mondom egyszerűen, majd el is indulok a kijárat felé, mert már egy kicsit sikerült kiakasztani, ami egyértelműen nem vezet minket sehova sem. Még a végén olyasmit vágok a fejéhez, amit nem gondolok teljesen komolyan. Meg kell fontolnom, hogy mit mondok a közelében, mert imádja felhasználni ellenem a szavaimat.

Tényleg kellene már valami bűbáj, ami miatt nem tudna többé belépni az ajtón, átlépni a küszöböt. Nem értem, hogy miért ilyen kitartó. Nem a párom, nem a rokonom. Egyszerűen csak idegenek vagyunk számára, még annak ellenére is, hogy egy-két dolgot tudunk a másikról. De a lényeg és a hangsúly is azon van, hogy igazán nem ismerjük a másikat. Még is úgy próbál meg tenni dolgokat, mintha pontosan tudná azt, hogy ki vagyok és mi az amit érzek vagy érezni fogok. Fogalma nincs róla, ahogyan valójában én se tudom. De annyira már ismerem magamat, ha megszűnik a bosszú, mert beteljesedett, akkor majd ki fogom találni és érezni fogom azt, hogy mit is kell tennem. Viszont most nem akarok erre gondolni. Először inkább érjem el a célomat és majd utána kitalálom, hogy merre tovább. A szavait csendesen hallgattam, majd amikor befejezte, akkor kissé talán hevesen és dühösen csattantam fel.
Végre befejezted a szentbeszédet? - kérdeztem tőle kissé indulatosan. - Nem tudom, hogy mit tettél a múltadban és miért mondod ezeket, de nem is érdekel. Te és én teljesen másabba vagyunk és hidd el utána is fel fogom magamat találni, hogy mit tegyek és mit ne. Soha nem unatkoztam. S nem érdekel kinek az életét teszem tönkre, ha megérdemli az illető. - mondom neki jegesen, majd hirtelen minden gát újra felépül, amit korábban már sikerült egyetlen egy érintésével lerombolni. Nem tudom, hogy miként tudta azt elérni, de sikerült neki ott kint, amikor magához ölelt. Mintha egy pillanatra képes lettem volna hinni abban, hogy a világ lehet szép, ahogyan az élet is, de most meg, mint valami hideg zuhany rá kellett ébrednem arra, hogy a valóság egyáltalán nem kegyes és nem lehet boldog. Legalábbis számomra nem...
Ha annyira unod, akkor menj. Keresd fel azt a híres személy, aki annyira törődik veled, hogy még az se zavarja, ha egy másik lány után rohansz. Talán ő is azt teszi? Másik férfi után rohangál? Szép kis páros, de te vagy Krien, aki mindig mindent tud, igaz? Akkor menj, nem fogom azt kérni, hogy maradj. - mondom neki ridegen és nem érdekel egyetlen egy célzása se. Miért kellene törődnöm a boldogsággal, ha annak a személynek más fontosabb, mint én? Lehet neki köszönhetően mélyen legbelül hinni kezdtem a szép és jó dolgokat, de látható, hogy hiába van az orrom előtt, ő mást akar. Más mellett boldog, akkor pedig tűnjön innét. Nem akarom többé látni, vagy talán egy alkalomra igen, amikor elmondja azt, amit Bailey-től tudott meg. De többé nem akarom látni, menjen hozzá és ne hozzám. Nincs szükségem senkinek a sajnálatára.
Ha te feladod a reményt, akkor biztosan veszett ügy lesz. Nem te mondtad mindig, hogy a remény hal meg utoljára? - kérdeztem a távolodó alakjától, majd egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat és hamarosan az ajtó feltárul előtte. Egy egyszerű varázslat és máris kinyílik. - Talán soha többé nem kellene idejönnöd. - mondom neki egyre halkabban, majd mielőtt még bármit is mondhatna eltűnök az egyik ajtó mögött és érzem, amint oly sok idő után egy könnycsepp végig gördül az arcomon. Nem adok neki hangot, csendesen szenvedek, majd dühösen letörlöm a könnyeimet és próbálom az elmémből, illetve a szívemből kizárni azt, hogy milyen érzés is volt a karjai között lenni és érezni a közelségét. Mintha a békesség és a boldogság másodpercek alatt képes lett volna átjutni a tövisből emelt falakon, de azok a tövisek hamar visszanőttek és nem maradt más, mint még több fájdalom, düh és elszántság.