Azt szokták mondani, hogy minden kezdet nehéz, és ez igaz is, de a vég sokkal jobban tud fájni. De ne szaladjunk ennyire előre. Az életem átlagos volt, bár nem voltak gazdag szüleim, de mindent megtettek, hogy egy rendes gyermekkort biztosítsanak nekem, és sikerült is ez nekik, azt az egyetlen dolgot leszámítva, hogy volt egy titkuk, ami végül bélyeget nyomott az egész hátralévő életemre. Nem árulták el, próbálták minél tovább megőrizni ezt maguknak. Nem hazudtak nekem, csak elhallgatták az igazságot, soha nem nehezteltem rájuk ezért, megtudtam őket érteni. Súlyosabb dolog volt ez annál, mintsem hogy leüljenek és megbeszéljék ezt velem. Azonban a tudatlanság, amiben tartottak engem, az vezetett végül a vesztemhez is. Egy kocsmai dulakodásban öltem először. Véletlen volt, nem szándékosan tettem, rosszul esett neki az asztal sarkának az egyik férfi, de még így is az én lelkemen száradt a halála. Nem árultam el a szüleimnek, féltem a reakciójuktól így hát titokban tartottam, ameddig csak tudtam. Teliholdig. Tisztán emlékszem arra, hogy milyen érzés volt az átváltozás, de semmire nem emlékeztem abból, amit tettem utána. Próbáltak nekem segíteni, apám megmutatta, hogyan kell úgy leláncolni magamat, hogy véletlenül se tudjak kitörni belőle. Az évek elteltével azonban az átváltozás már nem járt olyan intenzív fájdalommal, mint eleinte. Megszoktam, ha lehet ezt mondani, és a láncokat is elhagytam, nem volt rá szükségem, nem akartam magam szörnyetegnek érezni, hiszen nem vagyok az, nem éreztem magam rossz embernek, csak mert más vagyok, mint az átlag. Nem értettek egyet velem, de ezt sejtettem, és mivel féltek a következményektől, így inkább elmentem, úgyis mindig világot akartam látni, megtapasztalni azt a sok mindent, amiről mesélnek a hajósok. Az Újvilágba szerettem volna menni, bár akkoriban már nem igazán volt új az a világ, de én mindenképpen odaakartam menni. Átszerettem volna szelni az óceánt, szerettem volna tengeribeteg lenni… akkoriban még vágytam a kalandokra, az ismeretlenre, és vakon hittem az olyan megfoghatatlan és bebizonyíthatatlan dolgokban, mint a szerelem. Azonban mikor partot értem, egy teljesen más világ fogadott, mint amiben egészen addig éltem. Voltak nehéz időszakaim, de azért romlanak el a dolgok, hogy utána rendbe jöhessenek, igaz? Így volta ezzel én is, darabjaiként raktam össze az életem, megdolgoztam azért, akivé váltam. Egy idő után megkedveltem az ottani életet hiába volt kemény, élveztem azt, hogy folyamatosan kihívások elé állít az élet, hogy folyton le kell győznöm valami az élet által elém állított akadályt. Ezt nem kaphattam volna meg otthon, ahol a az akadályokat inkább elkerülik, mintsem legyőzzék. Elégedett voltam magammal, elégedett voltam azzal, akivé lettem. Megdolgoztam mindenemért, és sokkal jobb érzés volt ez annál, mintha ingyen kaptam volna meg ajándékként őket. Az enyémek voltak, volt egyfajta jelentőségük az életemben, hiszen én megdolgoztam értük. Sokat jelentett ez akkoriban nekem. Azonban minden nehézség ellenére, amit legyőztem, nem éreztem magam még igazán férfinak. És, hogy miért? Úgy gondolom, hogy csakis egy nő szerelme érlelheti a fiút férfivá, ugyanis a szerelem soha nem úgy kezdődik, és ér véget, ahogy azt mi elképzeljük magunkban. A szerelem egy folyamatos harc, egy háború, aminek a végén férfiként állhatunk a nő előtt, akit készek vagyunk egy életen át szeretni. Ő tett engem férfivá. Anna.
Igaza volt, soha nem érthettem meg, hogy miért maradt ott. Azt mondta az életével tartozik neki, de én ezt nem hittem el. Csakis magának tartozik az életével, senki másnak, és ezen még az sem változtat, hogy az életét köszönheti neki. Éreztem, hogy valami többről van itt szó, hogy nem lehetséges az, hogy kétszáz szolgaságra ítélt évet ne érezzen elégnek az életéért cserébe. Ezért adtam neki azt a láncot, és bíztam benne, hogy sikerül végre kilépnie a bűvköréből és végre élhetünk úgy, ahogy mindig is kellett volna. Soha nem haragudtam rá azért, amit a falkával tett, és soha nem is engedtem, hogy felszabadítson minket, mert féltem a megtorlástól, hogy esetleg ő esik áldozatul, márpedig nekem mindennél fontosabb volt az, hogy megvédjem őt. De nem tudtam. Kudarcot vallottam. Nem láttam többet őt, és talán bele kellett volna törődnöm a sorsomba. Talán el kellett volna fogadnom, hogy amilyen váratlanul lépett be az életembe, olyan váratlanul is távozott abból. Erre azonban én nem voltam képes, mert tudtam, hogy a szerelmem teste valaki olyan birtokában van, ki nem szolgált rá arra, hogy magáénak mondhassa őt. Soha nem adtam fel a kutatást, soha egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben a gondolat,hogy hiába való lenne a próbálkozásom. Minden reggel úgy ébredek fel, hogy a nyakam körül érzem a lelkiismeretem fojtogató kezeit, és nincs olyan pillanat, hogy ne venném észre az engem árnyként követő fájdalmat és dühöt, aminek a múltban kellett volna ragadnia, én mégis magammal hoztam. Az, hogy nem lehetek vele együtt, nem jelenti, hogy ne szeretném őt. De megértettem, hogy a szerelem nem a másik társaságában, hanem hiányában lelhető fel. Megtanultam, hogy bármennyi időm is van, soha nem lesz elég arra, amit igazán szeretnék. Az élet, a sors, az idő, ezek mind ellenünk dolgoznak. Azonban van egy láda a lelkünk legmélyén elásva, amit csakis egyszer nyithatunk ki. Olyan ez, mint Pandora szelencéje. Kiszabadítsz valami olyat, amit soha nem fogsz tudni visszazárni, meg kell tanulnod vele együtt élni. Mindenkinek van másik oldala, mindenkinek van sötét oldala, csak az ember nem szívesen mutatja ezt meg másoknak, sok esetben nem is vesz tudomást róla. Én kinyitottam ezt a ládát.