Forgatókönyvszerű, robbanásos élmény az egész. Kettősség tombol bennem. Lenne egy feladat, melyet el kell végezni, s amelyért meglehetősen szép summa ütné a kezem, lenne egy hosszú, halhatatlan élet melyet el kéne oroznom és itt van, enyém a tudat, hogy nem fogom megtenni. Nem akarom megtenni, nem szeretnék odáig sodródni pontosabban, hogy valaha megpróbáljam megtenni. Illatát, lényét oly jól ismerem, a múlt átbukik a jelen tűjének fején, összefűzve azt. Régen, mikor más idők jártak a világon, simultam ugyanígy a hátához. Persze nem ezzel a szándékkal, nem ezzel a háttérrel, de már megtörtént. Izgató, egyben érdekes a kihívás mely elém áll. A játék érzete, melyben tudom, hogy tisztában van a jelenlétemmel. Ha én könnyedén felismerem, ez vele is ugyanúgy megtörténhet. Meg is történik. Domináns, végletekig domináns énje egyedül az ésszerűség és lanyha kezdeti magyarázatom miatt hajlik meg pillanatokra, had érezzem azt, hogy valóban engedne irányítani, valóban rám bízná magát. Ám férfiassága, lénye valójában nem ilyen. Csupán engedélyt kapok, beleegyezik, nincs másról szó. - Akik szép summát megadnának a kivágott szívedért Dimitrij. - suttogom hátára, ingének anyagába. Enged, enged nekem, lecsúszunk, a kiboruló italtól nem én borulok ki, végtére is nem a ház úrnője volnék, csupán betolakodó, ki megzavarta az urat. Jelenlétével, szavaival földre kényszerítve, figyelő szemek terhe alatt. Takarásban már egészen más. Látok tekintetében fellobbanni valamit, igen, hogy nem ezt a felállást szokta meg. Egyetlen pillanatra eljátszom a gondolattal, hogyan fordíthatnám ezt meg, de az nem igazán tárgyaláshoz illik. Szavait mosolyom kíséri. - Különös, mérget vettem volna rá, hogy nincs ínyedre a felállás. - füléhez hajolok, arcomat arcának simítva - Mindig te voltál a dominánsabb. Akarata erős, mégis simulékony most. Hagyja, engedi azt tennem vele amit jelenleg szükségesnek érzek. Emeletre fel, komolyan, ha ezt tudom, választom a pincét, de nincs mit tenni, fenti háló akkor fenti háló. A redőnyök lezárulnak, bocsánatkérésem hiába hagyja el ajkaimat. Gyorsan mozdul, halandónak követhetetlenül, én látom. Hátam a falnak csapódik, teste nekem feszül. Ujjai torkomra tévednek, szorítása erős, de a fenyegető fajtájú, nem a halálos. Feszített helyzet ellenére mosolyom újra visszatér. Ó igen, ki kell érdemelni. - Eszerint magamra haragítottalak? - hangsúlyom kérdő, bár nem bizonytalan - Valahogy biztos engeded, hogy kiengeszteljelek. Nem hiszem, hogy komolyan haragszik, bár a kivitelezésnek bizonyára nem örült. Általában nem szabályok szerint játszom. Az egyetemes jó, az egyetemes rossz rám másképp érvényes, talán mert soha nem voltam egyik sem. Vagy túlságosan mindkettő. Ajka vadul üdvözöl, egyszerre okoz halvány fájdalmat és lobbantja fel érzékeimet. Szorítása simogatássá enyhül, ajkai közé sóhajtok. Milyen régen is volt már? Hmmm. Eltávolodik, hajam kiengedem, végigomlik a hátamon, elgondolkodva szemlélem, ahogy hirtelen öltözhetnéke támad. Az úriember mindig úriember mard, igaz? Fejem csóválom, ha neki kényelmesebb így, ő van itthon. Ellentétben vele én lehúzom a cipzáramat és lassú léptekkel körbenézek a szobában, szeretem látni valakinek a közvetlen tárgyi környezetét. Sokat elárul róla. - A tervem az, hogy elviszem a szívedet a megbeszélt helyre és átveszem a pénzt az összekötőtől. - húzódnak mosolyra ajkaim - A másik fele pedig az, hogy megkeresem a megbízót. Ha nem lennék érintett személyedet illetően, nem érdekelne. Így azonban érdekes. Nem dolgozom olcsón, de messze voltam, az is lehet, hogy már emelte a tétet és más is a nyomodban van Dimitrij. - pillantok rá a vállam felett - Ha van kedved, velem tarthatnál..kis nosztalgia, a régmúlt emlékére. És persze nem utolsó szempont, hogy még ha ellenségei száma tengernyi is, legalább egyről biztosan tud. Ki az aki elmerészkedik ily vaskos díjakig, valamint meglesz a miért. Hébe-hóba megakarhatják ölni az embert ezért vagy azért, de semmiségért nem fizetnek ennyi pénzt. Vagy azóta már lehet többet. Tökéletes sötétség honol, melyet nem bánok. A gondolatmenet szerint éppen a halálát rendezem meg, egy szív kivágása pedig megfelelő szerszámok nélkül beletelik egy időbe. - Addig is míg meggyalázom a holttested, megkínálsz egy itallal? Vagy kettővel. - fordulok meg, hogy visszasétáljak elé. Rég látott vonásait fürkészem. Különös ebben a környezetben látni. Jó ideje nem találkoztunk. Akkor még csupán csak zajlottak az akkoriban modernnek számító dolgok, s mindketten más szerepet töltöttünk be. Bár az enyém mostanra sem változott akkorát lényegében, csak felvettem egy-két mellékszálat. - Egyedül egy ekkora házban. A magány mint választott társ? Azt hittem egy fél háremnyi nőt kell elkábítanom. - mosolygom újra - Így talán könnyebben mondasz igent. - tenyerem arcélét simítja egy kósza pillanatra, hmm - Nos avass be, mivel foglalkozol, hogy egyszeriben úgy hemzsegnek körülötted az ellenségek mint a piranhák? - kicsit hátrébb lépek, az intimszférát szokásom tiszteletben tartani, többnyire.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Jan. 06, 2017 6:01 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Caledonia & Dimitrij
A mai estét egyedül töltöm újdonsült birtokomon, mely valóban nem csak a kényelmemet, de a biztonságomat is szolgálja. Aki annyi ideje él ezen a világon, mint én, az akaratlanul is sok ellenséget szerez, én pedig nem tagadom, soha se voltam az a túlságosan is barátkozós fajta. Akadnak barátaim, félreértés ne essék, de pontosan annyi, amennyi számomra elég, a lista pedig lassan bővül, talán túlságosan is lassan, ellentétben a másik listával, az ellenségeimmel. A dolgozószobámban vagyok jelen pillanatban, az ajtó nyitva van, nem tervezek dolgozni ma este, csupán csak egy vodkára van szükségem, mely az itt található bárszekrényemből származik, ezért is vagyok itt jelen pillanatban. A pohár a kezemben, a jéghideg, drága orosz italt pedig apró kortyokban, ízlelgetve kóstolgatom, amikor a kezemen lévő óra jelez. Valaki van a birtokomon, ezt pedig a telefonomon lévő alkalmazás segítségével azonnal láthatom is. Behatoló, méghozzá egy nő, kit oly rég nem láttam már. Mit keres ő itt? Ahogy átjut a bejárati ajtón – ami eredetileg zárva volt -, mindenféle kopogás nélkül, kezdek kíváncsivá válni. Ha csak baráti találkozást szeretne, akkor kopogna, nem pedig így betörne hozzám, ez pedig tovább fokozza kíváncsiságomat. Nincs halálfélelmem, már jó régóta cimborája vagyok az öreg Kaszásnak és tudom, hogy az én időm még nem jött el, így a telefon visszakerül az íróasztal fiókjába, az órámon a jelzést is leállítom, majd úgy teszek, mintha az egészből semmit se vennék észre. Oh az az édes illat… Összetéveszthetetlen más nőével. Még egy apró korty az italból, miközben kifelé merengek az ablakon, ki a sötétségbe, mintha nem számítanék újdonsült látogatómra, ki ha meglát, azt láthatja, hogy neki háttal vagyok elhelyezkedve. Fekete, hosszú bőrnadrágot viselek, lábaimon most csak zokni található, felül pedig egy fekete, rövid ujjú ing, melynek gombjai ki vannak gombolva, így az ing is némileg lóg rólam. Hajam kissé kócos, bal kezem magam mellett pihen, míg a jobban ott van ugyebár az ital. Vajon mit fog tenni? Nem tartok attól, hogy ő lenne a végzetem, ahhoz túlságosan is közel kerültünk egymáshoz, képtelen lenne megölni, erre akár a fejemet tenném. Közeledik! Tisztán hallom a szinte hangtalan lépéseket, minden idegem rá koncentrál, mégis, testem nem feszül meg, teljesen nyugodt maradok, egészen addig, amíg mögém nem ér. A tökéletes test hátamhoz simul, az éles penge pedig szívemet karcolja. Ajkam mosolyra húzódik, kivárok. - Én nem vagyok túlságosan meglepve kedvesem, sok ellenségem van. – hangom halk, annyira, hogy csak ő hallja. Más nem jutott be a házba, azt tudtam volna, hiszen figyeltem Caledonia közeledését, de ettől függetlenül sose lehet tudni, hogy ki mennyit hall, és mint kiderül nemsokára, figyelnek minket. Izgalmas játéknak ígérkezik, így amikor megérzem a húzást, a vodkás pohár földet ér, a benne lévő pár korty értékes, drága ital pedig a puha szőnyegre kerül, mely mohón el is kezdi beszívni magába italomat. A pohár bár vastag és nem törik darabokra, mégis megreped, én pedig ahogy azt kérte a nő, elengedve testem hagyom, hogy a földre kerüljek, méghozzá az övével együtt. Tart, így még csak meg se karcolom magam, miközben hamarosan karjai között találom magam. Soha se szerettem, ha egy nő a dominánsabb, így nehéz megállnom a késztetést, hogy ne fordítsak magunkon, de megteszem, győz a józan ész. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy picit se élvezem a helyzetet. – más biztosan nem lenne így a helyemben, főleg ennek a veszélyes nősténynek a jelenléte miatt, de én tökéletesen megbízom benne, így nem ellenkezem, inkább játéknak fogom fel a kialakult szituációnkat, mely más esetben sértené büszkeségemet. - Mint mondtam, sok ellenségem van. – felelek a szép szempárba nézve, majd végül viszonzom mosolyát. Ha nem ő lett volna, akkor sejthetné, hogy esélye se lett volna élve bejutni a házamba, már a birtokon végeztem volna vele. Nem vagyok ám ennyire óvatlan, tökéletes biztonságban élek, pont az ilyen ellenségek miatt. De erről ráérünk még beszélgetni, inkább csak alig láthatóan biccentek, jelezve, hogy rendelkezzen hát a testemmel egy kis időre. Hagyom, hogy a hálómba cipeljen, mely egyébként fent van az emeleten, majd amikor a redőnyöket is leengedi egy egyszerű gombnyomás segítségével, vámpírsebességemmel már fel is pattanok, nagyjából azzal egy időben, hogy a kapucni lekerül fejéről. Erős testemmel hirtelen lököm neki a falnak, és míg bal kezem derekánál pihen, jobbommal nyakát kapom el. Közel vagyok hozzá, egész testemmel az övének feszülök, miközben kicsit szorítok jobbommal. - A bocsánatomat kicsit jobban ki kell érdemelni, de ezt tudod jól. – perverz vagyok, ezt sose titkoltam, mégis, nem óhajtom bántani, ezt pedig ő is tudhatja, sőt, hamarosan érezheti is, mivel bár erősen szorítom nyakát, ajkam mégis az övére talál, hogy egy vad csókkal üdvözölhessem. Végül a szorítás enyhül, és egy lágy cirógatássá válik. - Szóval most, hogy megöltél, hogy hangzik a terved további része? – fejemet kissé oldalra biccentem, miközben lassan távolodom tőle, így engedve el őt a faltól, majd szépen lassan elkezdem begombolni az ingemet is. Nem szokásom így fogadni a vendégeket, így hát javítok a megjelenésemet, bár ki tudja, hogy Caledonia számára ez nem-e rontás véletlenül.
Vannak dolgok, berögzült mozdulatok, leélt életek melyeken már nem lehet változtatni. Van egy lényünk, melyet soha nem lehet megváltoztatni. Azt hihetnénk, hogy idővel sikerül mindenen túllépni, magunkat újra alkotni. Pláne ha több életnyi idő áll rendelkezésünkre. A kérdés csupán az, hogy ki az aki akarja ezt. Ki az aki változtat, ki az aki továbbra is a sötétségbe burkolózva menti magát, múltját, lényegét az újtól és a jelentől. A világ csak azt hisszük, hogy fenekestől felfordult. A régi korokra úgy tekintenek vissza, hogy azok már elmúltak, vissza nem jönnek. Erre itt vagyunk mi, akik magunkban hordozzuk azokat. Nem valami régen halott, mára porrá lett testnek leszármazottaiként, hanem igazi önmagunkként rójuk az utcákat, melyek régen nem léteztek, csodáljuk az éjszakai égboltot, melynek ragyogását elnyomja a nagyvárosok művi fénye. Talán hiába a sok elmélet, a sok tudós okossága. A múlt nem tűnt el, a múlt itt él, a jelen szíveként. Ujjaim között megpörgetem a tőrömet, melyet bizonyára szívesen fogadna bármely múzeum, már ha be tudnák azonosítani, hogy honnan származik. Talpaim alatt lustán nyögnek fel a fűszálak, barátaimmá válnak a birtok sötétlő sarkai, növényekkel bevont területei. Sosem belépni nehéz. Végrehajtani és távozni már annál inkább. Valaha öltem, hogy élhessek, öltem, hogy ehessek. Ma ölök, mert tudok. Mert az életek ugyanolyan árban vannak mint régen, ez mit sem változott. Ha valaki zavar, eltünteted és élsz tovább. Ha nem megy? Keresel egy olyat, mint én. Meglepődnél, mennyien megmaradtunk az egykoriak közül. Sokan halottak, még többnek kellene annak lennie. Talán nekem is. Talán egyszer... A házban csend honol, csupán mechanikus zajok törik meg az egyébként csodálatos hallgatást. Beljebb és beljebb haladva van alkalmam megcsodálni a belső terek elrendezését. Csodálatos, ízlésesen válogatott, mondhatnánk, hogy szemet gyönyörködtető. Mégis, avatott szem mást is lát benne. Mintha úgy épült volna, hogy a tulajdonos biztonságát is szolgálja, ne csak jólétét. Magamban elismeréssel adózom, ám ettől még nem változik meg itt létem oka. A tulajdonos véréért jöttem. Halálát akarják, életét busás pénzben mérik. Nagyon szép összegben ami azt illeti. A név pedig, ó, mit ér az? Mikor kellett, hogy számítson kinek huny ki élete lángja? Megadom azt, hogy a szemébe nézek, mindnek. Közeli, személyes, tudja. A mai modern fegyvereket személytelennek tartom. Odavész a vadászat öröme általuk. Anyag finom suhogása, a levegő mozgása a falakon belül jelzi, hogy áldozatom itthon van. Talán gyanútlan. Épp gondolkodik, mereng valamin, vagy munkájával törődik, szerelmén gondolkodik. De az illatát még nem érzem, nem vagyok hozzá elég közel. Egyszerű, vékony talpú csizmámon osonok helységről helységre, keresem, kutatom őt, a nagyszerűt. Falnak simulva pillantok ki, látom meg alakját, az asztalnak támaszkodva. Illata betölti orromat, a felismerés immár bizonyos. Milyen rég volt, milyen rég nem találkoztunk mi ketten. A sors furcsa fintora, hogy vérének kezemhez kell tapadnia. Őrlődöm, soha nem mondtam vissza munkát, soha nem kérdeztem többet, mint amit feltétlen tudnom kellett. Meg kell hát tennem, nem is érdemel szót? Tudom, ha én érzem az illatát, ő is érzi az enyémet. Már ha el nem felejtett. Mögé lopakodom, megrohannak az emlékek, régről, régi időkből melyeket már elfújt a szél, helyszínekről, melyekre talán már senki sem emlékszik, s amelyek már talán nem is léteznek. Ujjaim megfeszülnek a tőr markolata körül. Felegyenesedem, hátának simulva. Szívének oldalán finom szúrást érezhet csupán jelzés értékkel, mely nem veszélyes amíg nem fektetünk bele elég erőt, hogy elérjük amit szeretnénk. - Soha nem hittem volna, hogy egyszer mögötted kell majd ugyanígy állnom Dimitrij. - lehelem ruhájának anyagába - Megkérlek rogyj le a földre, figyelnek minket. Hátát ívbe húzom hátra, tűnjön úgy a külső szemlélőnek, hogy épp leszúrtam. Ha enged kérésemnek, földre csúszom vele együtt, az asztal takarásába. Így újra láthatom az egykor oly jól ismert vonásokat is. Megengedek magamnak egy mosolyt. - Valakit csúnyán magadra haragíthattál, az árad már elég magas, hogy hozzám is elérjen. - pillantok szemeibe - Figyelj rám, légy halott amíg a hálószobába viszlek. Ott tudunk beszélni. Rendben? Felállok, mintha megtörölném a tőrt a véréről. Még az ujjamat is megnyalom, had lássa a kint várakozó, elmém efféle sötétjét. Dimitrijt pedig kihúzom és a háló felé vonszolom. Külső szemnek had tűnjön úgy, hogy éppen megrendezem a halálát. Beérve elengedem és leengedem a redőnyöket, had boruljon sötétségbe a szoba. Szorosan kontyba kötött hajamról leengedem a bő kapucnit. - Bocsáss meg a kivitelezésért. Örülök, hogy látlak. - mosolygok félszegen, mert lenne ennél sokkal ünnepélyesebb módja is egy találkozásnak, de az én nyomomban mindig furcsa esetek járnak, sajnos sose voltam átlagos.
Kezdőlap
