Régebben hosszú, göndör szőke hajam volt, de ez mára már szinte a múlté. Néha próbálom visszaszerezni a régi hajam színét, illetve hosszát, de mostanában már sokkal inkább rövid és tejszőke színe van a hajamnak. Sokan talán rémisztőnek és furának találnak emiatt, mivel még a bőröm színe is jóval fehérebb, mint a legtöbb emberé. Nem tehetek erről, talán ez annak a hátulütője, hogy annyiszor próbáltam megtörni az átkot, mert nagyon is hiányzik az erőm. Régebben többször ült mosoly az arcomon, azt is mondhatnánk, hogy az átváltozásom előtt olyan voltam, mint a mesékben a Jótündér Keresztanya. Napjainkban sokkal inkább komolyabb vagyok, de persze a mosoly még mindig megjelenik az arcomon. Néha még talán ölés közben is, de erre nem vagyok büszke. Sőt, gyűlölöm magamat emiatt. Jelenleg inkább egy "üzletasszonyra" hasonlítok, bár nem éppen úgy öltözöm és nem is igazán szeretem magamat ennek nevezni, de ez történik akkor, ha az ördög markába kerül az "emberlelke". Sok olyan dolgot tettem és nevet kaptam az elmúlt évszázadok alatt, amit amúgy kifejezetten utálok és megvetek. Még se tehetek ellene semmit se. Kitartó és őszinte személy vagyok, illetve olyan, aki nem mindig tudja, hogy mikor tegyen lakatott a szájára, de ennek ellenére is még mindig hiszek abban, hogy ez csak egy rémálom és fel fogok ébredni. Igen, talán kissé túlzottan reménykedő egyéniség vagyok. De tudod, a remény hal meg utoljára.
A ruházatom mindig pont olyan, ami az éppen aktuális korba beleillik. Igen, még akkor is, amikor egy-két dolgot igazán gyűlöltem, mint például a fűzőt. Azt nem embernek találták ki akkoriban, de az már a múlté és jelenlegi divat sokkal inkább vonz, mint a korábbi korok közül bármelyiké.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Akkoriban minden annyira másabb volt, mint napjainkban, de hidd el abban az évben is sok híres személy látta meg a napvilágot. Ott van például VII. Ince pápa és  Fülöp orléans-i herceg, VI. Fülöp francia király fia is. Mondjuk akkoriban soha se gondoltam volna azt, hogy egyszer róluk fognak tanulni az emberek, de ahogyan a világ, úgy az emberek is változnak, de téged biztosan nem ezek a dolgok érdekelnek. Sokkal inkább az, hogy miért is onnét kezdtem el mesélni a történetemet, amikor már vagy még csak 23 éves voltam. Ez szerintem nézőpont kérdése, hogy ki mit gondol. Nos, erre roppant egyszerű a válaszom, mert akkor ismertem meg az ördögöt, amint emberi alakba bújva köztünk jár és él.


Biztosan bolondnak fogsz nézni, de a mai napig úgy gondolom, hogy remek életem volt akkoriban. Lehet nem voltak abban a korszakban, ilyen kütyük, mint amilyenek most vannak és teljesen másképpen éltek az emberek, de a mai napig úgy érzem, hogy 1336-ban sokkal boldogabb volt mindenki, mint most. Most sok ember magányos és ott van még az is, hogy nem törődnek egymással.
Lassan sétáltam hazafelé az erdőből dúdolva, mert pontosan tudtam, hogy hamarosan a húgomat újra a karjaim között tarthatom, illetve ott lesz az én drága nővérem is, aki bármelyik pillanatban életet adhat a gyermekének. Nem volt nagy házunk, de mégis elfértünk benne mindannyian, illetve közösen mindig gyorsan végeztünk minden feladattal. Az erőnket viszont soha se gyakorolhattuk ott. Azt egyedül csakis az erdő legmélyén tehettük, mert ha egyikünk lebukik, akkor az egész család vele együtt halt volna meg és azt én soha se engedtem volna meg. Most is pontosan emiatt voltam a falucska mellett található erdőben. Mindig is úgy éreztem, hogy muszáj gyakorolnom, mert ha a szüleim túl idősek lesznek, akkor valakinek át kell vennie a helyüket a család védelmezésében. A nővérem nem lehet ez a személy, mert neki is már családja van, a húgom meg még túl kicsi hozzá.
Az erőm felderítése újra teljesen magába szippantott és ennek köszönhetően észre se vettem, hogy a nap szinte lebukott és a hold vette át az uralmat az égen a csillagokkal együtt. Már majdnem kijutottam az erdőből is, amikor valami fura zajra lettem figyelmes. Tudtam jól, hogy ilyenkor veszélyes itt tartózkodni, mert ha lebukik a nap, akkor a farkasoké lesz újra az erdő és aki beteszi ide a lábát, akkor az a személy halott lesz. A szívem szinte a torkomban dobogott, majd amikor megfordultam beleütköztem valakibe. Majdnem fel is sikítottam, de helyette csak megforgattam a szemeimet.
Haytham, megőrültél? - kérdeztem tőle dühösen, majd kikerülve őt indultam el, de persze, hogy nem jött össze.
Szerinted? - kérdezte mosolyogva és továbbra se engedte el a kezemet, majd hirtelen magához rántott és ajkai hamarosan az ajkamra tapadtak.
Bár mennyire is dühös voltam rá, egyszerűen soha se tudtam igazán haragudni rá. Szerettem őt, mindennél jobban, de azt is pontosan tudtam, hogy soha se lehet az enyém. Mindegy, hogy ő és én mit érzünk. Egy királyi sarj nem házasodhat össze egy szegény családból származó lánnyal, illetve ott volt még az a tény is, hogy ő nem volt boszorkány, így soha se adná az én családom áldásukat rám. Szerintünk csakis boszorkány lehet a férjem. A boldogságomat pedig nem választhatom helyettük. Amikor ajkaink "végre" elváltak egymástól, akkor újra szúrósan néztem rá.
Nem vagy normális. Nem lenne szabad itt lenned. Hol hagytad a testőrségedet? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd a hold fényében leszakítottam egy virágot és azt kezdtem el figyelni, mert nem akartam újra elveszni abban a szempárban, ami engem fürkészett.
Lehet nem vagyok az, de te még így is szeretsz engem és nekem ez bőven elég. - mondta mosolyogva, majd a mellettem lévő fának dőlt.
A virágot a hajamba tűztem és közben éreztem, hogy továbbra is engem figyel és azzal is tisztában voltam, hogy pontosan tudja azt, ha valamelyik fél egyszer minket rajta kap, akkor egyikünk meg fog halni. De talán ez tette még érdekesebbé a dolgot. Még egy darabig ott maradtunk. Beszélgettünk, megmutattam újra és újra az erőm nagyságát, de még így se mindent, majd egészen a falum széléig kísért, ahol egy búcsúcsók után újra elnyelte a sötétség.
Szerencsére senki se volt már ébren, így nem kellett tartanom attól, hogy valaki számon fog kérni miért csak most jöttem haza. Reggel pedig a nap első szikráival együtt eltűnök, hogy egy-két dolgot megvegyek az életben maradáshoz. Pontosan így is tettem, amint felébredtem és közben abban reménykedtem, hogy mindenki el fogja felejteni azt, hogy se vacsorára, illetve se lefekvésre nem értem haza. Mosolyogva sétáltam az aprócska faluban, ahonnét tökéletesen lehetett látni a palotát. Nem érdekelt soha se a fényűzés, egyetlen egy személy miatt vágyakoztam oda. Pedig tudtam jól, hogy nekem semmi keresni valóm nem lenne ott. Miközben a várat figyeltem neki mentem egy férfinak.
Bocsánat. - mondtam sietve, mire ő egy kisebb undorral nézett rám és még talán egy kisebb gúnyos mosoly is megjelent az arcán. Lehet nem jártam olyan gazdagokra jellemző ruhákban, mint amiben ő, de soha nem is gondoltam úgy, hogy a pénznek köszönhetően bárki is jobb lenne a másiknál. Legszívesebben megmutattam volna, hogy mire vagyok képes, de a családom miatt nem tehettem.
A következő napokban, hetekben és hónapokban mindenki az ismeretlen idegenről beszélt, de a legfurább az volt, hogy senki nem beszélt arról, hogy szép sorjában tűnnek el az emberek. Nem nyugodtan addig, amíg az eltűnt személyeket meg nem találtam és ekkor olyan dologra jöttem rá, amitől egyszerre ijedtem meg és öntött el a düh. Az idegen egy vámpír volt, s nem is akármilyen. Olyan személy, aki nem sajnálja elvenni másoktól az életet, így ezek után már nem csak a családomat és az unokaöcsémet akartam megmenteni,- aki nem olyan régen megszületett- hanem az egész falut. Egy darabig senkinek se szóltam erről, mert pontosan tudtam, hogy mit csinálna a családom. Tovább állna azzal az indokkal, hogy ez nem az ő dolguk. Ők azért vannak, hogy segítsenek másokon és nem azért, hogy harcoljanak egy elmebeteg vámpírral. Bár csak követtem volna akkoriban a családom észjárását, mert akkor talán egyikük se olyan borzalmas körülmények között halt volna meg....


Nem tudom, hogy mennyi idő után jött rá arra a vámpír, hogy követem őt és megfigyelem, de nem is érdekelt. Túlzottan elvakult voltam és egyedül az érdekelt, hogy megöljem őt. A halálát akartam, de nem lassan, hanem azt, hogy szenvedjen, ahogyan azok az emberek szenvedtek, akiknek a rokonát megölte. Egy darabig azt hittem, hogy sikerülni is fog, de amikor a lakásán rajtaütöttem, akkor még engem is meglepetés ért. Olyan volt, mintha várt volna engem, mintha tudta volna, hogy a halál szele közel jár. Egy darabig harcoltunk, majd megsebesülve siettem el onnét, miközben az ördögi nevetése töltötte be a házat. Nem akart még megölni, de egy dolgot a kisebb csevejünknek köszönhetően megtudott. Tudta azt, hogy utálom a vámpírokat és megvetem őket, s legszívesebben az összeset megölném. Miért is éreztem így? Mert az öcsémet egy vámpír ölte meg a szemem láttára. Ő lett volna a harmadik gyermek a családban, de megfosztották az élettől és nem sokkal később jött világra a húgom.
Pár napig színét se láttam Drake-nek, mert így hívták őt. Láttam a sötétséget a szemében és csak úgy áradt belőle a pokol összes gonoszsága, s ezt a találkozásunk óta se tudtam elfelejteni. Végül egy késő nyári napon, amikor visszatértem a faluba, akkor az utat holttestek szegélyezték. Éreztem, amint a torkomat marja a gyomorsavam, azt ahogyan egy-két könnycsepp végig gördül az arcomon, majd sietve a házunkba rohantam, de nem volt ott senki se. Így hát elindultam egyre beljebb a faluba és ott voltak ők, de még éltek. Azt akarta, hogy nézzem végig a szenvedésüket, de ekkor akkora düh járta át a testemet, hogy olyan erő szabadult fel bennem, amiről még magam sem tudtam. Újra megtámadtam őt, de egyedül kevés voltam és a saját vérem árult el engem. Egyedül a nővérem és a kisfia élte túl az egészet. Hogy miért?!
Mert alkut kötött az ördöggel. Ő fosztott meg az erőmtől, de erre jóval később jöttem csak rá, mert akkoriban annyira hirtelen történt minden, hogy szinte fel se fogtam az eseményeket. Egyik pillanatban még talpon voltam és a természet adta erőmmel egy pillanatra sikerült újra megsebeznem Drake-t, de a következő pillanatban már neki csapódtam az egyik háznak és úgy estem a földre. Fájt minden testrészem és éreztem, amint a vér végig csorog az arcomon, de pár másodperc múlva már a sötétség kezdett el magához ölelni, de még hallottam a nővérem hangját.
Sajnálom húgocskám, de már nem fog sokáig fájni és boldog születésnapot angyalom. - mondta szeretett teljes hangon, de már nem tudtam rá válaszolni, mert hamarosan teljesen megszűnt a külvilág, így nem csoda, ha jó darabig fogalmam nem volt arról, hogy amíg kiütve feküdtem elvették tőlem mondhatni örökre az erőmet.

Nem tudom mennyi ideig feküdhettem ott, de hamarosan megéreztem az esőcseppeket az arcomon, mire lassan kinyitottam a szememet. De alig, hogy felálltam és próbáltam felfogni azt, hogy mi is történt újra azt a férfit pillantottam meg és szemmel láthatóan nagyon is jól szórakozott. Mosolyogva indult el felém, de volt abban a mosolyban valami, aminek köszönhetően még a hátamon is felállt a szőr.
Van számodra egy ajándékom, ha már úgyis a születésnapod van. - mondtam mosolyogva, majd arrébb lépett és akkor pillantottam meg a reszkető húgomat. Egy másodperc erejéig nem értettem, hogy mire is gondolt, de elegendő volt egy aprócska szelő és máris éreztem a húgom vérének az illatát, ami mámorító volt, de a kezem ökölbe szorult és próbáltam kiverni a fejemből a zakatoló aprócska szívét is, ami szinte a fülemben tombolt.
Soha nem leszek olyan szörnyeteg, mint te! - mondtam üvöltve, mintha ezzel képes lennék a saját démonaimat is elűzni. Próbáltam elszaladni onnét, de persze, hogy nem sikerült.
Olyan, mint én - mondta nevetve, majd megfogta az államat, hogy a szemébe nézzek.-  soha nem leszel, de hasonló annál inkább. És én örömmel fogom nézni azt, ahogyan szenvedsz és a végén már saját magadtól is undorodsz. - mondta ördögi hangon, majd a következő pillanatban már csak arra eszméltem, hogy valamit a lábamba szúrt és így a földhöz szegezett engem. Egy ordítás hagyta el az ajkaimat, de őt ez nem hatotta meg. Talán még élvezte is, hogy végre igazán szenvedni lát. Talán egy-két óra is eltelhetett, de még mindig nem mozdultam onnét. Nem érdekelt mennyire mar a verbéna, vagy mennyire fáj a lábam, mert pontosan tudtam, hogy miért csinálta. Azt akarta, hogy a húgomra támadjak, de azt már soha. Láttam a körülöttük fekvő anyámat és apámat, de a nővéremnek nyoma se volt, ahogyan a gyermekének se. Nem értettem, hogy hova tűnhettek el, de amíg talán ezen gondolkozok, addig se fogok a húgom vérére gondolni. Reménykedtem abban, hogy Drake megfogja unni a várakozást, vagy én fogok hamarabb meghalni, de tévedtem. Vagyis nem teljesen. Drake tényleg megunta a várakozást, így egyre több helyen sértette fel a húgom bőrét, akinek gyermeki sikolyok hagyták el az ajkát. Hallottam az angyali teremtés borzasztó sikolyait, a fájdalmát, de még se bírtam megmozdulni. Hamarosan pedig Drake újra mellettem volt.
Előbb vagy utóbb meg fog halni. Már csak az a kérdés, hogy te hagyni fogod, hogy kínok között haljon meg, vagy pedig gyors halált adod meg neki. - úgy mondta, mint aki csak az időjárásról beszélget.
Tudtam, hogy igaza van, majd végül kitéptem a kést a lábamból és ott teremtem a húgom mellett. Tényleg le akartam szúrni, tényleg meg akartam adni neki a kegyes halált, de még se tettem. Ajkaim a nyakára tapadtak és végül nekem köszönhetően halt meg, miközben a vére mardosta a torkomat. Mikor a kezeim között meghalt, akkor  könnyes arccal hajoltam fölé és lecsuktam a szemeit.
Sajnálom... - suttogtam halkan, majd pedig a többi test mellé tettem őt is. Felálltam a vérben úszó arccal és ruhával, s meg akartam ölni azt a személyt, aki ilyenné tett, de természetesen ez se jött össze. Sokkal inkább valami más kezdődött el....


Most biztosan azt várod, hogy az elmúlt 600 évet részletesen leírjam, vagy legalább megtud, hogy mi is történt velem. Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert nem foglak mindenbe beavatni. Csakis annyit fogok elmondani, ami még téged biztonságban tart ahhoz, hogy életben maradj és ne kerülj fel a halál listámra. Bizony ám, nekem van olyanom is.


Mit tettem azok után, hogy átváltoztam? Fura módon mivel nem volt több halandó ember, akit megehetettem volna, így eltemettem az embereket, de ez elég sok időbe telt, mert csakis este tehettem meg. Amikor pedig ezzel végeztem és elindultam valamerre, mert természetesen Drake szinte egyből felszívódott, amint a műsor véget ért, akkor újra ettem, öltem és minden megvetésem ellenére nagyon is élveztem azt, ahogyan a vér ízét újra és újra megízlelhettem. Amikor pedig úgy gondoltam, hogy nem jelentek veszélyt, akkor felkerestem Haytham-t és megigéztem őt, hogy örökre felejtsen el, ezek után pedig eltűntem. Nem kell aggódnod, nem voltam profi, egyszerűen csak tudtam egy-két dolgot a vámpírokról és szerencsémre az igézés is közéjük tartozott és fogalmam nincs, hogy miként, de elsőre sikerült Haytham-nál a dolog. Talán a kezdők szerencséjével. Még egyszer visszatértem a faluba, de ott már egy lélek se volt. A házak üresen álltak, olyan volt az egész, mint egy kísértett falu. A vérnek pedig már nyoma se maradt, mert a több napig tartó esőzés elmosta azt, mintha a szennytől meg akarta volna tisztítani ezt a helyet.
Mivel úgy éreztem, hogy nincs többé már itt keresni valóm útra keltem és sokáig vándoroltam. Sok rosszat tettem, sok embert megöltem és sok családot szakítottam el egymástól, de bármi is történt mindig sikerült túlélnem mindent. Nem tudom, hogy miként lehetett mindig szerencsém, de nem hagytam el magamat és egyre jobban csak a bosszúra koncentráltam. Meg akartam találni Drake-t, hogy megölhessem.
Jó pár évtized telt el, mire sikerült újra visszatérnem teljesen az életbe, mert akkor találkoztam egy boszorkánnyal. Ő volt az egyetlen, aki előbb tudni akarta a történetemet és végül ő is mesélt magáról. Nehezen tudtam elhinni azt, amit mond, hogy tényleg képes lehetek annak a talizmánnak köszönhetően újra nappal is élni és nem csak a sötétségben, illetve ő volt az első is, aki megpróbálta megtörni az átkot, hogy visszakapjam az erőmet, de kudarcot vallott. Ennek ellenére még sokáig együtt folytattuk az utunkat, majd jó pár évvel később elsodrottunk egymás mellől.
Végül egy városban találtam arra a személyre, akinek köszönhetően még mindig éltem, vagyis a pontosabb megfogalmazás az lenne, hogy aki miatt szörnyeteggé váltam. Amikor megjelentem előtte, akkor talán még őt is megleptem azzal, hogy életben maradtam. Először azt hittem, hogy ez jót jelent, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez minden, csak nem jó. Ekkora már 1400-as zűrzavaros éveiben jártunk. Nem akartam még bántani, egyszerűen csak tudatni akartam, hogy itt vagyok és nem félek tőle. Ha kell meghalok, de legalább megpróbáltam megölni őt. De természetesen újra csapdába estem, ahogyan egy madár a kalitka foglyává válik. Ha tudod, hogy mire képes egy pszichopata, akkor vagy halott vagy már, vagy te is az vagy, de az se kizárt, hogy te is egy vagy azok közül, akik képesek túlélni őket. Nem volt kegyes, se kedves hozzám. Mindent megtett, amit akart, ha pedig ellenkeztem és küzdöttem, akkor pedig csak késleltettem a dolgot. Azt is mondhatnám, hogy megtört, de ez nem igaz. Nem tört meg, egyszerűen csak sakkban tartott és a szolgálójává tett engem. Ohh, de nem úgy, mint egy cseléd. Én voltam az egyik intézője, aki segített neki elvégezni a piszkos munkát, ha nem tettem meg, akkor mindig megtalálta a módját, hogy mégis engedelmeskedjek.


1600-as években sikerült szerencsére meglógnom előle és újra annak szenteltem az életemet, hogy kitaláljam azt, hogy miként is keseríthetem meg Drake életét, miként ölhetem meg őt. Illetve ezen kívül még ott volt az is, hogy próbáltam visszaszerezni az erőmet, de egyik boszorkány se tudta visszaadni nekem. Viszont minél többször próbáltam megtörni ezt az átkot, annál inkább kezdett a testem is változni. Ennek köszönhetően lett a testem ennyire fehér, illetve a hajam színe is ennek köszönhető.
Talán több évszázad is eltelt, mire úgy éreztem, hogy nem éri meg tovább kockáztatnom. Ha eddig egyetlen egy boszorkány se volt képes megtörni, akkor újabb és újabbnak se fog sikerülni. Végül inkább próbáltam a másik dologra koncentrálni és arra, hogy élvezzem a "szabadságomat". Ahogyan teltek az évszázadok, úgy tettem egyre nagyobb hatalomra szert én is. Sok ember segített nekem, sok kémem volt és sok mindent köszönhettem annak, hogy tudtam miként valósítsam meg az emberek rémálmát. Hogy büszke voltam e magamra? Akkoriban igen, mert úgy éreztem, hogy nekem ez jár, de mára már tudom, hogy a "mesterem" beteg elméje fertőzött meg engem is rövid időre.
1900-as évben újra találkoztam Nadja-val, akinek köszönhetően teljes életet élhettem. Ő térített észhez, mert annyira elvakult voltam, hogy majdnem őt is megöltem. Ő mesélt nekem arról is, hogy ha eddig nem sikerült megtörnöm az átkot, akkor valószínűleg az erőm fogságban lehet. Valakinél, aki azt akarta, hogy szenvedjek, ha életben is maradok. Olyan személynek kellett lennie, aki pontosan tudta azt, hogy mennyire fontos számomra a boszorkányság. Tudtam, hogy ki ez a személy és ekkor a haragom még nagyobb lángokba csapott át.
Pár évvel később Drake újra betoppant az életembe és sajnálatomra a mai napig nem sikerült neki kisétálnia belőle. Újra és újra sikerült neki fogást találnia rajtam, de mára már még se lettem a dolgainak köszönhetően olyan elborult elméjű, mint egykoron. Nem öltem ok nélkül. Viszont ő ennek ellenére se akart lemondani rólam. Ohh, aranyom nem azért, mert esetleg belém szeretett volna. Nem is értem, hogy miként fordulhatott ez meg a fejedben. Ez egyszerűen csak üzleti kapcsolat, ami közöttünk van. Hiszen akárhányszor küldött valakit, hogy megöljön mindig az ő embere halt meg. Mestere lettem a harcnak és a túlélésnek, de nem csak testileg, de lelkileg is megerősödtem. Talán mára már ő is pontosan tudja, hogy ő az egyetlen személy, akinek sikerülhetne engem megölni, meg persze az öreg és okos vámpíroknak, de ez most mellékes. Már nem vagyok az a személy, akit kínja és kedve szerint ugráltathat, bár a mai napig néha megteszi, de sokkal inkább üzleti kapcsolatba kerültünk egymással. Ez azt jelentené, hogy szolgálom őt annak ellenére is amiket velem tett? Hmm, azt hiszem részben igen, de sokkal inkább csak a közelében akarok lenni, hogy visszaszerezem a medált, amiben az erőm van és utána megöljem őt. Igen, az ördöggel paktáltam le, hogy utána visszaküldhessem oda, ahova tartozik.
Ohh, majdnem elfelejtettem még valamit a tudomásodra hozni, hogy a nővéremnek köszönhetően a mai napig fennmaradt részben a családi vonal. Gyönyörű a leányzó, de nem csak szép, hanem okos és eszes is, viszont ő még semmit se tud rólam, ahogyan mások se tudják, hogy kicsoda ő.