Makacs, makacs és rendkívül makacs. Imádom, ha igazam van, ha pedig nincs, akkor teszek róla, hogy az legyen. Szerencsére jó beszélőkével áldottak meg a felső hatalmak, szívesen kihasználom azt a képességemet, hogy bármikor lyukat beszélhetek az emberek hasába, ha arra van szükség. És néha van. Az érveim pedig még egyetlen egyszer sem hagytak cserben.
Tudom, felettébb idegesítő lehet másoknak egy olyan személy környezetében élni, akinek csak az a jó, amit ő csinál és az a helyes megoldás, amit ő kigondolt. Nem tehetek róla, hiába próbálom levetkőzni a rossz szokásaimat, sokkal inkább hasonlítok egy függőre, mint egy újranyíló virágra: mindig visszatérek a betemetni akart tulajdonságaim gyakorlásához, amelyekből nem csak rossz fordul elő, ezt kijelenthetem. Ugyan nem vagyok nagy csapatjátékos, de a szeretteim észrevételeit mindig meghallgatom és tendenciát mutatok arra, hogy fel is használjam a nyújtott segítséget, de lehet, hogy ők nem mindig veszik észre a törekvéseimet. Érdekes ember vagyok, aki általában úgy pörög ó, mint egy hurrikán, letarol mindent, ami az útjába kerül, mert szenvedélyesen szereti az életet és azt a beteljesíteni való sorsot, amit szántak neki. Művészlélek vagyok, szabad, mint a madár, de van, akiknek nem tetszik, hogy a jobb oldali agyféltekém sokszor elpüföli a balt. Nos, ezek a személyek kívül esnek a barátaim körén.
A szeretteimért bármit megtennék, törvényt szegnék értük, a hátamon cipelném őket kilométereken keresztül, egyszóval bármikor számíthatnak rám. Jó barátnak tartom magam, ugyan néha el-eltűnök, de életjelet mindig adok magamról. Előfordul, hogy sajnos fontosabb dolgok állnak az utamba, minthogy egy helyben üljek heteken át.
Őszintén vallom, hogy ha akar, akkor az ember bármit kibír, és akkor kell a legjobban kinéznie, amikor belül a legramatyabbul érzi magát. Állandó maximálisra törekvés uralkodik bennem, tisztában vagyok vele, hogy kompenzálni próbálom a tényt, hogy nem voltam képes legyőzni egy vámpírt, aki ennek következtében átváltoztatott. Pedig szentül hittem a nők mindent elsöprő erejében és saját magam harcos természetében, ami vámpírrá válásommal csak felerősödött.
Szókimondó vagyok, nem félek mások véleményétől és a sajátom hangoztatásától sem, a számat folyamatosan jártatom valami miatt. Természetesen ha kell, akkor véresen komolyan tudok lenni, de ha nem ül mosoly az ajkaimon, akkor tényleg nagy a baj. Olyan nagy, amilyet kalandvágyó természetem ellenére még én is próbálok elkerülni.
A külsőmmel elégedett vagyok, nem szeretnék megváltoztatni magamon semmit. Hosszú barna hajam, őzikebarna szemeim és csinos arcom van, amihez megfelelő magasság és testsúly társul. Szeretek csinosan öltözködni, tetoválásom nincsen és a napfénytől óvó gyűrűm mindig rajtam van. A testemet nem kellene edzéssel kordában tartanom, de szeretem a sportot, a jógát és különféle hobbiknak is hódolok: szeretek kijárni a lőtérre időtöltés gyanánt és mostanában elkezdtem úgy igazán elkezdeni főzni tanulni. Időm van bőven.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Ontario, 1990 januárja

Egy éjszakai, sötét erdőnél semmi ijesztőbb nem létezik a világon. Hiába voltam már vámpír, ez megmaradt az emberi természetemből: a hűvös, nyirkos hely mindig megrémített. Csak futottam és futottam, ahogy a lábam bírta, szélsebesen száguldottam a fák között, néha pedig megcsúsztam a hóval borított avaron. Egy pillanatra álltam meg, hogy levegőt vegyek, de szapora légzésem közepette is hallottam egy elsuhanó árny hangját a közelemben. A fekete éjjelbe a telihold fénye csempészett egy kis világosságot és miután felpillantottam a tündöklő holdra, újra elrugaszkodtam. Tudtam, hogy utol fog érni, és hogy csak szórakozik velem, hiszen idősebb s erősebb volt, mint én, valamint felettébb élvezte, hogy ismét a prédájává válhattam. Évekkel ezelőtt már eljátszottuk ugyanezt, akkor véletlenül kerültem a hálójába: most akarva, célirányosan, állandóan őt kutatva értem el, hogy felkeltsem a figyelmét. Meg akartam őt találni, megmutatni neki, hogy nem tört meg és sokkal erősebb vagyok, mint amikor elkapott és azt hitte a vámpírléttel örök pokolra száműzhet, amelyben felemészt a kétségbeesés és a fájdalom.
Szorosabbra húztam magamon a kabátom, a csípős szél miatt az arcomba ragadó hajtincseket hátrasöpörtem és gyorsítottam a már amúgy is sietős lépteimen. A kopár fák ágai is egyre erősebben hajlongtak, a szél kezdett viharossá fokozódni magával hozva a hatalmas, fehér pelyhekben szállingózó havat. Már láttam a város fényeit, éreztem, hogy közel van és pár percen belül akár meg is pihenhettem volna, ha az egész egy egyszerű játék lenne. Ám a lábaim hirtelen összecsuklottak, néhány letört ág közé zuhantam és gondolataim sokkal sötétebb jelleget öltöttek magukra. Az egyik gally felsértette az arcom, de a seb rögtön be is gyógyult, mire odakaptam a kezem, nyoma sem volt. A hó ropogott az üldözőm talpa alatt, ahogy egyre közelebb lépett hozzám és a léptek zajához egy torokköszörülő hang is társult.
Nem mozdultam. Lehunytam a szemem, az érdes, mély hang szinte sértette az idegsejtjeimet, ezért kezdtem el megpróbálni kikecmeregni a csúszós levelek és ágak fogságából. Egy fa törzsének támaszkodva álltam fel és hátrapillantottam: vajon mikor ér mellém? Mikor találhatom ismét szembe magam vele? A kissé még távolinak tűnő utcák lámpái hívogattak, de ellenálltam annak a természetes késztetésnek, hogy a fénybe állva bárki szeme elé kerülhessek. Csakis az ő tekintete számított, miközben hirtelen felrémlettek előttem Aliena szavai, aki óvva intett a folyamatos kutatástól. Tudhatná, hogy nem tudok megülni nyugodtan a helyemen... ha elégtételt nem is vehetek, de ismét be kell mutatkoznom annak az állatnak, aki megfosztott a tiszta boszorkányság ajándékától és az életemtől.
- Kapj el, ha tudsz! - Kiáltottam bele a feltűnően nagy csendbe és egy apró, győzedelmes mosollyal az arcomon löktem el magam a fától.

New Orleans, 2014 decembere

Hogy én mekkora fejmosást fogok kapni. Aliena egyszer kikaparja a szemem, amiért ismét eltűntem, magára hagytam az összes gondjával és élettörténésével, hogy ismét magammal foglalkozzam. Meg sem érdemlem, hogy egyáltalán szóba álljon velem, de mentségemre szóljon, hogy folyamatosan jeleztem neki: még élek. Még. De már én is éreztem, hogyha tovább folytatom a nyomozgatást és nem hagyom abba az állandó rohangálást és keresgélést, amit annak a férfinek az emléke ébreszt fel bennem, akkor nagyon meg fogom égetni magam. Ezért is jöttem vissza New Orleans-ba... kell a pihenő, ki kell beszélnem magamból a problémáimat és meg kell fognom Aliena kezét, hogy érezze mellette állok és támogatom. Közben pedig... meg kell próbálnom normálisan viselkedni.