Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Chantele irodája

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 02, 2016 8:17 pm
Ugrás egy másik oldalra
- lezárt játék -
Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Chantele irodája Original
Keresem :
Chantele irodája Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Chantele irodája Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Hétf. Május 09, 2016 3:50 pm
Ugrás egy másik oldalra
jonah & chantele
we work together but that's all
A homlokomra szökött mindkét szemöldököm. Meglehetősen érdekes stílusa volt a mai napig, és aki nem jegyezte meg a külseje alapján, hát annyi szent, hogy ezt a modort ezer év alatt sem veri ki a fejéből. - Általában kedves vagyok. De nagyban függ attól, hogy kivel van dolgom - tettem aztán hozzá, miközben próbálkoztam valami emberi arckifejezést magamra erőltetni. Azt észrevettem az arcán, hogy elég gyorsan elvettem a kedvét a további poénkodástól, és ezt rögtön bánni is kezdtem. Szúrni kezdett a mellkasom, hisz nem volt nálam módi, hogy ilyen bánásmódban részesítsek valakit, csak mert volt egy közös múltunk... talán jó abban, amit csinál. És nekem most leginkább erre van szükségem. Jóra. A legjobbra. Ebony távolléte alatt is folytatnom kell a munkát, és talán Jonah erre a célra éppen megfelelő lesz. Legalábbis remélem, különben nemcsak hogy utálatos leszek, de modortalan is, miközben elküldöm egy melegebb éghajlatra. - Sajnálom - mondtam ki aztán, hátha az arcomról nem olvasta le. Rögtön megbántam az előbb, amit mondtam, alig ejtettem ki a számon. Tudnom kellett volna, hogy nem beszélhetek így senkivel, mert... nem érdemli meg. Bármit is tett, még mindig egy emberi élőlény volt, és át kellett látnom azon a bizonyos ködön, ami egyelőre elvakított. Csak ez nem lila köd volt.
Biccentettem, miközben próbáltam rájönni, mit is gondol erről az egész projektről. Legtöbben már itt nevetni kezdtek volna. Mi az, hogy kigyógyulni ebből? Mindenki úgy gondolt erre az egészre, mint egy visszafordíthatatlan folyamatra. Aztán... nemrég a tudomásomra jutott, hogy egyeseknek sikerült egy gyógyírrel kigyógyulnia a vámpírlétből. Miért ne lenne ez igaz a többiekre is? Mi lenne, ha... csak megpróbálnánk? Nem kellett világot váltani, csak segíteni akartam... viszont rögtön felemeltem a fejem, mikor ismét beszélni kezdett. A szemüvegem kerete fölött néztem rá, miután lehajtottam a fejem. - Nem vagyok önző, én... másokon is segíteni akarok - tettem hozzá szinte rögtön. Mégis, igazat beszélt. Én akartam ebből kikerülni, én nem akartam többé egy vámpír erőszaktevő csemetéje lenni, akitől minden reményt elvettek a jövőjére nézve. Örök ifjúság, örök szépség... mire jó ez, ha nem kaphatom meg azt, amire valójában vágyom? Ráadásul nem kérdezett meg senki arról, hogy akarok-e ilyen lenni... pillanatnyi gyengeségnek és Matthew-nak volt köszönhető, hogy végül idáig jutottam. - Fogalmad sincs arról, hogy milyen érzés... egyetlen lépéssel tönkretenni mindent - bukott ki belőlem viszonylag csendesen, miközben kezeim ökölbe szorultak. - És mennyire nehéz nap mint nap tükörbe nézni, és elmondani azt, hogy ma sem fogsz megölni senkit... - hunytam le a szemem.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 29, 2016 8:19 am
Ugrás egy másik oldalra
i know where is my territory in your life
chantele && jonah

Fogadkoztam magamban, hogy nem fogom engedni neki, hogy kikészítsen. Soha nem adtam fel olyan könnyen, még ha ő azt is gondolta rólam. Amikor el kellett mennem sem azért tettem, mert már nem érdekelt, így kellett tennem. Az ő érdekében méghozzá. Szerettem volna biztonságban tudni, még ha a szíve össze is törik... életben lesz. Választanom kellett. Vagy azért törik össze a szíve, mert meghalok az anyja keze által, vagy elhagyom. A halálomat nehezebben heverte volna ki. Magát hibáztatta volna érte, ebben az egyben voltam a legbiztosabb, és éppen ezért mentem el. Amúgy az egész rémtörténet nem érdekelt volna. Megérdemelte a boldogságot, és úgy tűnt, hogy az idő múlásával végül meg is találta azt a szerepet, amit örömme,l tölt be nap mint nap. Mégis, egy apró árnyék ott lebegett a feje fölött. Valamitől félt. És az nem én voltam.
- Téged itt nem azért szeretnek, mert annyira kedves vagy, igaz? - kérdeztem viccelődve. Ő nem volt tréfás hangulatában, ennek jelét is mutatta, de ettől még nem éreztem szükségét annak, hogy én is elkezdjek hasonlóképpen beszélni vele. Inkább elütöttem az időt valami normális emberi dologgal, mint a viccelődés. Előbb-utóbb rá fog jönni ő is, hogy ez érdemesebb tevékenység, mint az állandó mormolódás, ráadásul azért, mert velem kellett dolgoznia. Kaphatott volna rosszabbat is, nem?
Megköszörültem a torkomat. Tényleg sikerült elvennie a kedvemet a viccelődéstől a következő mondatával. Már magam sem tudtam rájönni, hogy tényleg ennyire utált-e vagy ez a sajátos önvédelmi mechanizmusa. De ezúttal sem állt szándékomban bántani. A múltban sem akartam, de szükség törvényt bontott. Meg kellett tennem. - Szögezzük le. Mondj, tégy bármit, nem mondok fel. Fogadd el. Vagy mondj fel te. - vontam a vállamon egyet már minden mosoly nélkül. Nem tette volna meg. És biztos voltam abban, hogy a rosszkedvének fő okozója sem én voltam, de éppen jobb ember nem akadt arra, hogy levezesse rajta.
Előredőltem, megtámaszkodtam az asztalon könyökkel, miközben hallgattam a kiselőadást. Elég gyorsan leesett a tantusz, mire nagyot nyeltem. - Ellenszert a természetfelettieknek, hogy... kigyógyuljanak? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Érdekes célkitűzés volt, sokan látnák hasznát a dolognak, hisz nem egy olyanról tudtam, aki kényszerrel lett vámpír vagy éppen vérfarkas. Az ilyesmi előfordult. Az elfordított feje láttán viszont kezdtem rájönni, hogy a gondolat gyökere nem mások miatt született meg a fejében. - Nem mások miatt csinálod.. te nem akarsz többé más lenni. - állapítottam meg, lassan mondva ki az elméletemet, majd felsóhajtottam, és abbahagytam a könyöklést. Az asztalon pihenő keze felé siklott a saját kezem, majd ujjaim közé fogtam az övéit. - Ez bánt, igaz? - kérdeztem tőle, immáron tényleg megszabadulva a cinizmustól. Emlékeztem Chantele vágyaira. Családot akart, gyerekeket, saját életet. Ezt pedig elvették tőle, mikor dhámpír lett.     

Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Chantele irodája Original
Keresem :
Chantele irodája Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Chantele irodája Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 24, 2016 4:22 pm
Ugrás egy másik oldalra
jonah & chantele
we work together but that's all
Az első gondolatom az volt, mikor beleivott a kávéba, hogy nyeljen csak belőle minél többet, szüksége lesz rá. Nem állt szándékomban megkönnyíteni a dolgát ennél az intézetnél, és ha nem a munkába fog beleszakadni, hát az én társaságomba már annál inkább. Még nem is sejtette, milyen mély gödröt ástak neki azzal, hogy mellém helyezték. Mintha szükségem lenne holmi gyakornokra, mert mi más lehetett volna itt, ha nem próbaidős tanonc?
- Micsoda lángész - jegyeztem meg ironikusan, arcomon látható jelét mutatva annak, hogy ha éppen olyan kedvemben lennék, még nevetnék is rajta, de sem a társasága, sem a jelenlegi atmoszféra nem tette lehetővé azt, hogy jókedvem legyen. Már azzal elrontottam a saját napomat, hogy magamra borítottam a kávémat. - Kutatunk, igen. Nem is tudom, erre miből jöttél rá - vált a pillantásom szúróssá, nem érdekelve, hogy jót mosolyog rajtam. Az, amit annak idején megszerettem benne, ezúttal egyenesen irritált, és kevés választott el attól, hogy kikapjam a kezéből azt a kávés bögrét, aztán ráborítsam. Csak hogy egyenlő esélyekkel induljunk ma reggel. Bár ki tudja, talán csak én viseltem ennyire rosszul azt, hogy nem tudtam meginni a reggeli adagomat. Az pedig még tőlem sem lett volna szép, hogy ha kiküldöm Jonah-t, hogy hozzon nekem egy forró koffeinbombát.
Felvontam a szemöldököm. Vele ellentétben kicsit sem tetszett a szóhasználata, elég ráolvasást kaptam én Ebonytól is, hogy rendetlen vagyok, nem szívesen hallgattam ezt másoktól is. Elvégre mi köze van hozzá? Ha ennyire zavarja, pakoljon össze ő.
Végül egy nagy sóhajtással hátradőltem, és levettem a szemüvegemet, hogy lehunyjam a szemeimet. - Nem tudom, mit vétettem, hogy veled kell dolgoznom - bukott ki belőlem az őszinte véleményem, nem is gondolva arra, hogy talán ezzel a lelkébe tiprok. Elvégre mindennek volt egy határa, én pedig a meggondolatlan stílusommal gyakorta léptem át azt a bizonyos húzott vonalat. - De ha már így alakult... - lendültem vissza, ismét az asztalom fölé hajolva, és a papírok között kezdtem keresni. - Elég sokfajta projekt folyik jelenleg az intézetben. Általában nem dolgozom egyedül, de a munkatársam, szóval... ő most az egyetem mellett döntött, de ettől függetlenül meg se próbáld átvenni a helyét ebben az egészben - tettem hozzá meglehetősen kislányos hangnemben. Ennek sehogy sem lesz jó vége. - Egy olyan részlegen dolgozunk, ahol tudjuk, hogy nem csak emberek léteznek odakinn. A gyógyírt keressük a természetfeletti lényeknek. Azoknak, akik nem akarnak vámpírok vagy... mások lenni - hajtottam le végül a fejem. Kényelmesebb volt a papírokkal bíbelődni, mint a szemébe nézni.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 27, 2016 10:07 am
Ugrás egy másik oldalra
i know where is my territory in your life
chantele && jonah

Időben futottam be, de nem akartam rögvest az első éles munkanapomat késéssel indítani. Nem állna jól az ajánlólevelemben az az apró sorocska, ami azt sugallná, hogy pontatlan volnék, az efféle afférokra amúgy sem szorultam rá.
Chantele még nem volt benn az irodában, mikor beléptem, de nem tartottam nagy lebukástól, ezért be is sétáltam, és helyet foglaltam az egyik széken. Ideges voltam, még ha ez nem is rajzolódott ki arcomra. Valamiért tartottam attól, hogy ha valamit elszúrok, végleg minden esélyem elúszna Chantele-t illetően, és nem azért döntöttem úgy, hogy maradok, mert ez az állás annyira tetszett vagy mert vaskossá teszi a pénztárcámat. Megélhetés szempontjából inkább azt mondtam volna, hogy kijövök majd a bérezésből hónap végéig, de nem is akartam ennél többet. Nem csak kenyéren és vizen tudtam élni belőle, és ez máris többet jelentett, mint az előző életmódom, amiben semennyit nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, és hagytam mindent úgy puffanni, ahogy esett. Nehéz lesz megbirkozni ezzel a fejezettel, főleg hogy Chantele nyomatékossá tette, mennyire nem kíváncsi rám azok után, amit a közös múltunkban tettem, de a magyarázatom után megérthette volna, hogy nem magam miatt tettem. Ha igen, akkor is csak fél igazságról beszéltünk, mert ha az anyja bántott volna engem, azzal közvetetten bántotta volna őt is. Az ő szívfájdalma pedig már az én halálom nélkül is hegyeket hágott át, nem kellett még bónuszban megkoronázni egy szerinte lelkén száradó véráldozattal. Az eltűnésemet meg tudta emészteni, a halálomat már kevésbé tudta volna. Nem is akartam gondolni erre a változatra.
- Kösz. - biccentettem, mikor letette elém a kávét, majd rögtön megfogtam, és ajkaimhoz emelve ittam belőle. Ez ma már a második volt, de mit sem számított, a mai naphoz garantáltan kellett, elvégre volt egy olyan előérzetem, hogy ha nem a munka, hát majd Chantele nehezíti meg az egészet. - Kutattok, nem? - kérdeztem aztán elvigyorodva, majd rögtön le is vakartam magamról, mikor megláttam válaszul a pillantását. - Mármint itt, az intézetben. Azt nem tudom, te mit csinálsz napi nyolc órában, mert - néztem körül - elég hézagos itt minden, a rendetlenségről nem is beszélve. Szóval biztosan nem pakolászol. - vontam egyet a vállamon, a szemtelen stílusom nem változott sokat az elmúlt évtizedekben. - Bizonyára van jobb dolgod is. - tettem aztán hozzá biztonság esetére, mintegy mentőövként, hátha nem döf keresztül pillantásával.

Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Chantele irodája Original
Keresem :
Chantele irodája Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Chantele irodája Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 11, 2016 6:18 pm
Ugrás egy másik oldalra
jonah & chantele
we work together but that's all
Nem is én lettem volna, ha nem azzal indítottam volna a reggelt, hogy magamra öntöm a kávét vezetés közben. Talán tényleg be kellene tartanom pár igen egyszerű szabályt, és emiatt nem lenne szükségszerű naponta a tisztítóba hordani az egyetlen normális kosztümkabátomat. És mellesleg megkíméltem volna magamat attól, hogy hazamenjek, és hosszas időt eltöltve a fürdőszobában elkéssek a munkahelyemről. Jó, nem volt ez annyira vészes... a forgalom ebben a városban pont nem vészes, az én tempómban pedig főleg nem hosszadalmas az út, de nem szerettem kitenni magam a főnök harapós reggeli kedvének. Az egy egészen külön fejezet az életemben, és amúgy is... van elég harapás az életemben, nem kell még egy morcos és mufurc barom is, aki azt gondolja, hogy az ő eredményességét dicséri a spanyol viasz feltalálása.  
Bár tudtam, tudat alatt igencsak jelentős oka volt annak, hogy nem akartam munkába menni... az ok pedig egyenesen Jonah volt. Tudtam, hogy nem vettem rá arra, hogy búcsút intsen a városnak, soha nem hallgatott rám, milyen meglepő, hogy nem most fogja elkezdeni... önfejű barom. Min is lepődöm meg, állandóan ilyenekkel vagyok körülvéve... arról már nem is akartam gondolkodni, hogy nem a legjobb időt választotta a nagy felbukkanásnak, még ha nem is szándékosan tette éppen ebben az életszakaszban. Össze voltam zavarodva, azok az érzések, amiket Mark iránt éreztem, már túlzottan hatással voltak arra, amit tettem... amennyire jó tud lenni az ilyesmi, az esetemben éppen annyira veszélyes is a felfokozódott érzelmek világa. Matthew pedig... hát igen, ebbe a képletbe már csak Jonah hiányzott. Terveztem szabadságolni magam egy ideig, talán azzal, hogy felkeresem Ebonyt, és eltöltök vele egy kis időt, maximum pár napot, zavart, hogy mióta elköltözött a kollégiumba, alig láttam. De nem haragudtam rá, mindannyian meg akarjuk találni azt, amit szeretünk csinálni, ő pedig megérdemelte, hogy végre ideje legyen ilyesmire. Nekem már ötven évem volt rá, ő viszont ehhez képest még friss hajtás.
- Kávé - tettem le az asztalra, mikor beléptem az irodába, és megláttam Jonah-t ott ülni, ahol pár nappal ezelőtt is helyet foglalt. Neki hoztam, eleve kettőt vettem, bár az enyémet már kiborítottam, semmi kedvem nem volt ismét sorban állni a kávézóban, majd ha szükségét érzem, megiszom itt a következő adagot.
Ledobtam a kabátomat, majd egy nagy sóhajjal én is helyet foglaltam, és minden igyekezetemet abba fektettem, hogy ne kelljen ránéznem. - Te egyáltalán tudod, hogy min dolgozunk itt? - kérdeztem kíváncsian, mikor kinyitottam a kis füzetecskémet, és felvontam a szemöldököm. Mellém osztották be, de azt hiszem, a felvilágosítást rám hagyták. És egyáltalán nem volt ínyemre az, hogy én avassam be, milyen gyógyírt is akartunk Ebony-val együtt létrehozni.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Chantele irodája Original
Keresem :
Chantele irodája Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Chantele irodája Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Pént. Jan. 01, 2016 7:41 pm
Ugrás egy másik oldalra
Chantele && Jonah
forgive and forget are two different things

Szavai alapján rögtön le kellett szűrnöm azt, hogy... nem fog engedni. Soha semmit nem engedett el, amit meg akart tenni, úgyhogy nem is értem, miért lepődtem meg a komoly célkitűzésén, miszerint itt marad. Úgy fest, régen ennyire azért nem volt rámenős, elvégre elég volt egy szó, és ő már ott sem volt. Bár nem nekem kellene felhánytorgatnom a múltat, meg kellene értenem azt, amit tett. Okkal tette, és én sem kívántam a halálát... de azt egyszerűen nem tudtam elhinni neki, hogy nem maga miatt ment el. Nekem nem lenne képes bemagyarázni azt, hogy az én szívfájdalmamat akarta elkerülni. Mégis, miért akarta volna? Vallaná be inkább, hogy fontosabb volt számára az, hogy életben maradjon... elvégre nem ismerte az anyámat, mégis, honnan tudhatta volna, hogy tényleg nekirontana, ha úgy adódik? Vagy csak semmit nem bízott a véletlenre. Ez is egy magyarázat. Szerettem volna azt hinni, hogy végre nem egy önző férfival van dolgom... de nem éreztem felé bizalmat. Azok után, amit tett, bennem nem volt semmi irányában, csak bizonytalanság, félelem és egy csomó aggály. Nem akartam elhinni, hogy ennek lehet még esélye... mármint, a kettőnk találkozásának.
- Azért... tégy meg egy szívességet - kezdtem bele, és rögtön el is léptem előle, mikor megláttam, hogy felemelte a kezét. - Próbálj meg minél jobban elkerülni - nyúltam a táskámért, és már nem is érdekelt, hogy körülöttünk egy csomó papír hever szétszórva. - Már nem azok vagyunk, akik régen voltunk, Jonah. Soha nem leszünk... - nyeltem nagyot. Azt mondják, a szerelem soha nem hal meg. Azt hiszem, erre sikeresen rácáfoltam.

|| köszönöm a játékot. <3 ||
 


©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Dec. 18, 2015 7:22 pm
Ugrás egy másik oldalra
i remember what i promised to you
chantele && jonah

Soha nem éreztem még ekkora örömet csak annyival, hogy nézhettem valakit. Valakit, akiről tudtam, hogy már régóta nem gondolt rám, és ha tehetné, kitörölne az emlékezetéből, egyetlen múltbéli hibám miatt. De meg kell őt értenem, ez akkora hiba volt részemről, amit nem tudnék csak úgya, egyetlen csettintéssel jóvá tenni. Talán ha képes lennék az időutazásra, megváltoztathatnám azt, amit elkövettem ellene. Hogy elhagytam őt, méghozzá magányba taszítva, mert én voltam az egyetlen, akivel osztozhatott a gondolataiban. Ezek után joggal bélyegeznek szívtelen szörnyetegnek, mert tényleg az voltam. Olyasvalakit hagytam el, aki nekem is egy világot jelentett, nem pedig csak én neki. Ez pedig már alapvetően balgaság. Okom  volt rá? Nem is akármilyen. Nem is a saját életem, inkább az, hogy ha bántódásom esik, ismerve őt, egész életében magát hibáztatta volna, elvégree ez volt az anyja célja. Megmérgezni a lelkét, az életét, és azt, hogy bárki oda belépjen, el akarta lehetetleníteni. Könnyebb volt elmenni, mikor rájöttem, hogy a bátyjára talán már többet számíthat, elvégre ha már beszervezett engem ebbe az egészbe, annyira nagy ördög nem lehet. Bíztam benne, hogy ez nem változott azóta sem, és hogy vele maradt. Már ha él még az a férfi egyáltalán, vagy elvitte volna valami ragályos kórság?
- Öhm. - köszörültem meg a torkomat. - Mondanivalóm már... nem sok akad. - ráztam meg a fejemet, majd körülnéztem, és ismét nagyot nyelve közeledtem felé, egyetlen lépést megtéve, hogy némileg kisebb távolság legyen kettőnk között. - De nem fogok elmenni csak azért, mert itt dolgozol. - szögeztem le rezzenéstelen tekintettel. - Fogadd ezt el. Működhetünk együtt, vagy dönthetsz úgy, hogy a nehezebb utat választod, de én itt leszek. Nem tudsz olyat tenni, amivel elérnéd, hogy meggoldoljam magam. - emeltem fel a kezem, de mielőtt hozzá is értem volna, még időben visszakoztam. Talán most nem lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy megérintsem.  

Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Chantele irodája Original
Keresem :
Chantele irodája Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Chantele irodája Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 30, 2015 8:12 pm
Ugrás egy másik oldalra
Chantele && Jonah
forgive and forget are two different things

Az ilyen eseteknél egyértelműen nem a problémamegoldó képességeim miatt fognak szeretni. Bár Johan és köztem már régóta lezártnak tekintettem ezt az egészet, csak apró neheztelést éreztem irányában... mégis csak más, mikor betoppan az irodámba, és nekiáll arról papolni, hogy ő itt fog dolgozni, de amúgy nem önszántából ment el, és nem azért, mert már nem szeretett, hanem mert volt rá jobb oka is, de az olyan szuper titkos, hogy önmagától el nem árulta volna. Szívem szerint itt helyben képes lettem volna felpofozni, amiért ennyire ostobának nézett, de ismerte a módszereimet. Tudta, hogy sosem emelnék rá kezet a saját akaratom szerint, és még ha kényszerítenének rá sem tudnék ártani még egy kicsiny légynek sem. Talán túl sokat tud rólam, de valljuk be, az életemben ő volt az első legjobb barátom, az első szerelmem. És az első igazi csalódásom, kudarcom. Mit kellett volna rajta imádnom mai szemmel? Semmit... nem tudtam rá úgy tekinteni, ahogyan régen tettem. És ezt láthatta is a szememben. Megváltoztunk. Én legalábbis ezer fokos fordulatot produkáltam. Nagyjából.
- Henry nemrég beavatott ebbe a családi titokba - mondtam egyszerűen, mintha éppen arra tértem volna ki, hogy kinn esik az eső. De igazából... szóval nehezemre esett érzelemmentesen tárgyalni. Aki beszélgetett velem, tudta, hogy szenvedélyes vagyok, a szavaim is azt tükrözik, ami bennem van, és a tárgyilagosság a halálom. Most mégis beleestem ebbe a gödörbe, csak azért, hogy legalább vele kapcsolatban kímélhessem magamat. Nem vágytam újabb hűtlen barátságra. - Esetleg ezen kívül van még más mondanivalód vagy... ? - kérdeztem kíváncsian, miközben arra pályáztam, hogy szépen lassan kivonuljon az irodámból. Ezek után már akár Markkal is szíves örömest leülnék tárgyalni a múlt éjszakáról, talán kevésbé lenne megterhelő vele cseverészni, mintsem Jonah arcába bámulni.  


©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 12, 2015 6:25 am
Ugrás egy másik oldalra
i remember what i promised to you
chantele && jonah

Abban sem változott, hogy képes nagyot mondani, de szokásához híven ezeket csak mondja, nem jut el odáig, hogy megvalósítsa. Legalábbis ezt illetően bizonyára ez fog történni, mert amúgy mindenben eléri azt amit akar, ez így volt már évkkel ezelőtt is, nem még most, amikor egy vámpír akaratossága is benne lakozott, és azok az érzékek még ezerszer erősebben munkálkodtak benne, mint valaha. De ezt nem akarta megtenni, csak elfelejtette, hogy engem az efféle fenyegetések nem hatnak meg. Nem olvashattam a lelkére, a legjobb volt neki, ha minden értelmezésben elfelejt, a szó nélküli távozásom nemcsak neki fájt, engem is megviselt, de nem therttem mást, az ő szívét akartam óvni a fájdalmaktól, nem a sajátomat. Nem a haláltól féltem, hanem attól hogy ez milyen hatást válthat ki Chantele-ből. Nem kellett sokáig tűnődnöm azon, hogy lássam, mélyebben érintette, mint gondoltam volna, és ha most nem bukkanok fel, esetlegesen soha többé nem is gondol rám.
- Harapós vagy ma reggel. - sóhajtottam fel kellőképpen megjátszottan, az ijedség azonban egyetlen apró szikrában sem vonult végig arcom göröngyeiben. Nem féltem tőle, semmi okom nem volt rá. Szándékosan akkor sem bántana senkit, ha bedurran az agya, igaz, nem szakmám a pszichológia, de ő ezerszer mocskosabban érezné magát, ha kezet emelne rám, mint én. És úgy gondoltam, ez elég mély visszafogó erő benne.
Mikor hangjában meghallottam a megkeseredett, szomorú élt, már tudtam, hogy túl gyorsan eveztem arra a vízre, amelyre előbb fel kellett volna készítenem. A szemében meggyötörtséget láttam, és azt, hogy hiába ez a tudásra éhező tekintet, vajon mit miért tettem a múltban, már megannyi alternatíva száguldott végig az agytekervényein, bízva abban, hogy azok gyorsabban megfejtik az igazságot, mint ahogy én azt kimondom.
Így is történt: mire megszólaltam volna, elhangzott a bátyja neve, és az, hogy mit kért tőlem. - Te tudsz erről? - kérdeztem, ezúttal rajrtam volt a meglepődöttségben a sor. Ez elég nyomatékos magyarázat lehetett számára, de nem akartam, hogy azt higgye, a saját, akkor még értéktelen életem volt a legfőbb mozgatórúgója annak, hogy belemenjek a bátyja egyezségébe. Őt akartam megkímélni attól a szívfájdalomtól, amit az anyja okozni tudott volna neki, és nem a saját halálomtól akartam menekülni.

Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Chantele irodája Original
Keresem :
Chantele irodája Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Chantele irodája Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Pént. Okt. 23, 2015 5:53 pm
Ugrás egy másik oldalra
Chantele && Jonah
forgive and forget are two different things

A napokban egyre inkább azt éreztem, hogy mindenki összeesküdött ellenem, és létrehoztak egy olyan egyesületet vagy szervezetet, ami arra tett esküt, hogy mindenben összezavarnak. De attól tartottam, hogy ha sikerrel járnak, olyan reakciót váltanak ki belőlem, ami elől próbálok elbújni... mióta az eszemet tudom, nem akartam ártani senkinek, mégis megtettem már... nem is egyszer. És fájt visszagondolni arra, ahogyan láttam az élet utolsó szikráját azokban a szemekben... végiggondolva azt, hogy talán nekik velem ellentétben van családjuk és most elveszem tőlük az apjukat, anyjukat, nővérüket, gyereküket... azt sem értettem, hogy egyáltalán miért van bennünk ez az állati ösztön. Mi emberek vagyunk, normálisnak kellene lennünk, és kiírtani magunkból ezt a nevetségesen groteszk állatiasságot.
- Akkor kirúgtatlak. Azt hiszed, hogy nehezemre fog esni? - kérdeztem szemrebbenés nélkül, de tudtam, hogy tudja, mikor hazudom. Valamiben nem tudok változni, és úgy tűnik, hogy ez is olyan. Hiába is próbáltam leplezni mindent, ami megforudlt a fejemben. Egyszerűen képtelem voltam arra, hogy teljesen érzéketlen maradjak vele kapcsolatban, de az egyetlen, amit iránta éreztem jelenleg, az a kétségbeesett düh és gyűlölet furcsa egyveleg. Talán gyűlölni nem gyűlöltem... de haragudtam rá. Jobban, mint bárkire az utóbbi időben.
Lecuccolt a székemre, én pedig nagyot nyelve tettem fel ismét a szemüvegemet, mintha ez bármitől is megvédene. De ez nem egy álarc, nem véd meg semmitől... valójában csak ostobábbnak tűnhetek benne, és láthatóan kényszercselekvő is vagyok, addig sem kell a szemébe néznem.
- Ha a jelenben fogok élni, félő, hogy felnégyellek a két fogammal - vetettem oda neki, miközben az asztalon szétdobált papírokat kezdtem rendezgetni. Ezt zavarta meg az előbb a megjelenésével.
Megköszörültem a torkomat, mikor láttam és éreztem, hogy elém lép. Az illata ugyanolyan volt, mint régen, de ahogy ismét a szemébe néztem, már nem tudtam rá úgy gondolni, mint arra, aki azt ígérte, hogy lehozza nekem a csillagokat is. Vagy hogy megvéd anyámtól. - De valamiért elmentél - suttogtam halkan, magam sem véve észre, hogy suttogásba ment át a hangom. Csak lassan kezdett el összeállni a történet a fejemben, és egy pillanatra elfordítottam a fejem, de utána már... ismét ránézve tudtam, hogy mit kell kérdeznem. - Te voltál az egyik, ugye? - bukott ki belőlem meggondolás nélkül. - Az egyik, akit Henry eltuszkolt az életemből, csak hogy... megvédje az életedet. Így volt? - kérdeztem nagyot nyelve. Éltem azokkal az információkkal, amiket a bátyámtól megtudtam. De eddig eszembe sem jutott, hogy talán Jonah ezért ment el.


©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Okt. 16, 2015 6:41 am
Ugrás egy másik oldalra
i remember what i promised to you
chantele && jonah

Megállapítottam, hogy ha pszichiáterként dolgoznék, már csak Chantele-ből is jól megélnék, nem is kellene mellette több pácienssel foglalkoznom. Már régen is úgy tűnt, egyszerre többen lakoznak benne, egy sokat mosolygó és beszélő, szeleburdi kislány, egy csendes, de bánatát eltitkolni nem tudó ártatlanság, és egy dühös, igazi szörnyeteg, amit én annak a számlájára írtam, hogy beavatott, az ő apja nem egyszerű ember volt, mint az enyém. Ez magyarázatot adott jó pár dologra, viszont arra nem, amit én csináltam. És ha valamire ma nem számítottam, az az, hogy magyarázattal kell szolgálnom arra, egykorn miért döntöttem úgy, hogy soha többé nem akarok az élete része lenni. Elvégre nem ölt meg senkit, nem fenyegette meg sem anyámat, sem apámat, de még a kutyámra se jelentett volna veszélyt, ezért is volt annyira érthetetlen sokak számára, amit csináltam. Eltaszítottam magamtól életem igazi lehetőségét. Nem vágyódtam olyan lányok után, akik nem tudják, mennyi kettő meg kettő, s miközben zeen gondolkodnak, elköltik a hitelkártyán található pénzt egy plázában. Nekem mindig is egy különc kellett, és ahogy ránéztem, rögtön tudhattam, hogy ha valamiben, hát ebben egy hajszálnyival sem változott meg.   
- Nagy-nagy tévedésben vagy, ha azt hiszed, hogy minden a te akaratod szerint fog alakulni. Ha el akarsz innen küldeni, ki kell rugatnod. - vontam egyet a vállamon nemtörődő stílusban, majd rá pár másodpercre egy sóhaj keretei között letettem a táskámat az egyik székre, s úgy hallgattam azt, amire nagyjából számítottam. Kérdések és kérdések. Olyan kérdések, amik néhány perce még nem szerepeltek a napirendemben.
- Mindig is volt egy nagy hibád. - néztem vissza rá teljesen őszintén, és megállapítottam, hogy még mindig ölni tud a tekintetével. - Túl sokat foglalkoztál a múlttal. De nem lenne egyszerűbb a jelenben élned? - kérdeztem, bár ez inkább csak egy kisebb mentőöv volt, hogy ne kelljen felelnem a kérdésére. Nem akartam elárulni, hogy egykoron tudomásomra jutott, milyen sorsot ígért nekem az anyja, és a bátyja fogta magát, majd azt tanácsolta, hogy hagyjam el, ha életben akarok maradni, és nem akarok ennek a lánynak nagy szívfájdalmat okozni.Magamban is éreztem azonban, hogy ennyi nem elég. Sem neki, sem nekem. Nem arra vágytam hosszú éveken keresztül, hogy csak utálattal tudjon rám nézni, bár tudtam, hogy nem utál, valami egészen más érzés tölti el, és ezt ő utálatnak érzékeli. - Nem tudom, hogy ki mit mondott, de nem azért mentem el, mert már nem szerettelek. Chantele. - léptem oda elé, habár éreztem annyi feszültséget a levegőben, hogy tudjam, ha akar, felképel.   

Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Chantele irodája Original
Keresem :
Chantele irodája Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Chantele irodája Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Pént. Okt. 02, 2015 9:13 pm
Ugrás egy másik oldalra
Chantele && Jonah
forgive and forget are two different things

 Ha lett volna időm rá, valószínűleg percekig csak állok, és nézem őt magam előtt, mert hogy elhinni azt, hogy ennyi idő elteltével tényleg itt van, meglehetősen... meredek. Igen, erre szebb szót nem is tudnék kitalálni, és a szókincsem is ebben a percben csökkent maximálisan öt szóra. De abban az öt szóban képes lettem volna elküldeni melegebb éghajlatra, úgyhogy talán... túl nagy gondom nem akadhat. A francba is, már azzal túl nagy gondom van, hogy itt áll előttem az, akinek már igazából lehet, hogy halottnak is kellene lennie. Na jó, azt talán még nem. Ahhoz nem elég idős még. De várjunk, egyáltalán miért nem öregedett, miféle szerzetet csináltak belőle?  Túl sok a kérdés, és a felét sem fogom megtudni, amíg úgy pampogok, mint valami hal a szatyorban. Kirázott a hideg az egésztől újra és újra. Még emlékeztem arra az érzésre, amikor először megláttam annak idején... akkor sem voltam különb, csak egy szerencsétlen kiskamasz, aki belekóstolt a szerelembe, a testiségbe, a vágyak furcsa, görcsöt okozó érzésébe, és mindezt miért? Egy köddé váló figuráért, aki furcsamód ezúttal ismét megjelent. Ha lenne hozzá képességem, azzal kezdeném, hogy minimum a felét éreztetném vele annak a keserűségnek, amit okozott nekem az eltűnésével. Ő volt az utolsó dolog, ami még a talajon tartott... és mikor elment... hát, nincs mit szépíteni. Azon az estén szöktem meg először otthonról, és vitt haza a bátyám.  
Egy keserű, "tudom, hogy nem vagy itt, csak álmodom"-féle nevetés bukott ki belőlem, és hátat fordítva neki, és minden összeszedett holmit letettem az asztalra. - Ez volt a nap vicce - ráztam meg a fejem, majd vissza sem fordultam felé, leültem az asztalom mögé, kézbefogtam a tollamat, és mintha tényleg baromi sok dolgom lett volna, elkezdtem jegyzetet körmölni. Bár inkább csak firkáltam, mert a feszültségem legfelső fokánál jártam jelen pillanatban. A papír pedig kis híján nem szakadt ki a folytonos karikák alatt. - Nem. Nem fogsz itt dolgozni - jelentettem ki teljesen komolyan, majd a háta mögé néztem. - Látod? Az ott az ajtó. Ha elfordulsz balra, körülbelül hat és fél méter múlva szintúgy lesz ott egy ajtó. Sétálj ki rajta, a kocsidat pedig talán megtalálod te magad is a parkolóban. A körbevezetés végetért. - Az arcom egyik pillanatról a másikra komollyá vált, közben már ismét a papírjaim felé fordulva, és feltoltam az orromon a szemüvegemet. - Mégis, mi a francot keresel te ebben a városban, miért vagy pont az én irodámban, és milyen értelmes magyarázat létezik arra, amit csináltál? - Oké, ez most alapjában véve nem azt fogja segíteni, hogy minél előbb elhúzzon innét. Próbáltam lenyelni a kérdéseimet. De aki ismer, tudja, hogy kíváncsi alkat vagyok.   


©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 27, 2015 6:21 pm
Ugrás egy másik oldalra
i remember what i promised to you
chantele && jonah

Nem lepett meg reakciója, tekintve, hogy már régen sem az a fajta volt, aki elnyomta volna a gondolatait. Ami a fejében volt, az pár másodperc múlva el is hagyta a száját, s most túl kevés voltam én is ahhoz, hogy erre felkészüljek. Még fel sem fogtam igazán, hogy tényleg ő áll velem szemben, és nem csak a képzeletem szüleménye. Mondhattam volna azt is, hogy valaki meghallgatta az imáimat hosszú évek után, de akadt itt egy kis probléma, mégpedig az, hogy nem lenne szabad találkoznunk. Nem véletlenül tűntem el az életéből évekkel ezelőtt, megkaptam a saját szabályaimat, amikhez tartanom kellett magamat, és nem egyszer gondolkodtam el azon, hogy is szeghetném meg az adott szavamat, de nem találtam kiskaput. Túl jó üzleti érzékkel rendelkezett az, aki költözésre kényszerített, vagy inkább.. tanácsolta, hogy tűnjek el Chantele életéből. Tudtam az anyjáról. Arról, hogy az a nőszemély mindentől képes lenne megfosztani, amit a lánya szeretni merészelt. És sosem hibáztattam a lányt azért, mert ha soha nem is mondta, de tudtam hogy valamilyen szinten szereti az anyját, és sosem fogja igazán kiölni az életéből ezt az érzést a lányából semmilyen kegyetlenkedés ellenére sem.
- Hé-hé, csigavér. - jött végre szó a számra, és nyelve egyet, hátráltam egy lépést, mielőtt azt gondolná, hogy eltökélt célom az aurájába hatolni. A Chantele-féle rigolyákat olyannak tanultam meg, hogy azok sosem tűnnek el, és ez volt az egyik ilyen. Legalábbis addig, míg közelebb nem kerültünk egymáshoz. Úgy éreztem, most nem tartoztam a kedvencei közé, így nem is erőltettem semmit sem. - Dolgozom. Vagyis fogok. - sóhajtottam fel, és széttártam a karjaimat. Nem tehettem semmit. Ez a lány régen az életem volt, és ha nem fogadtam volna meg, hogy távol tartom magamat tőle, most nem féltem volna annyira. De választanom kellene aközött, hogy a régóta áhított munka vagy Chantele? - Szóval szedd össze magad, és vezess körbe. - vált a hangom bátrabbá, elvégre nem volt okom félni tőle. Ha mégis, akkor van egy olyan sejtésem, hogy fájni fog.

Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Chantele irodája Original
Keresem :
Chantele irodája Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Chantele irodája Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 24, 2015 6:43 am
Ugrás egy másik oldalra
Chantele && Jonah
forgive and forget are two different things

 Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer úgy fogok imádkozni az irodám falaiért, mint ahogyan ma reggel tettem. Úgy dőltem hátra a székemben, mintha feloldozást kapnék tőle, és le is hunytam a szemem, közben ledobva a szemüvegemet. Sokat kellett gondolkodnom, leginkább azon, hogy egészen biztosan tudatában vagyok-e annak, amit csinálok, és ez már nemcsak a karrierem, de a magánéletem érdekében sem lett volna hátrány. Az már egy dolog, hogy hozzászoktam ahhoz, hogy saját magamat hülyeségbe rángatom bele folyton folyvást, de nem kellene másokat is kényszerítenem arra, hogy ezt tegyék. Hiszen vannak olyan utak, amiket csak egyedül járhatok be, és nem kérhetek bennük segítséget... ez a gondolkodás például egy olyan dolog. Pedig ha valaki megmondaná, mi a francot kellene csinálnom, valószínűleg rögtön adnék neki egy Nobel-díjat.
Végül csak megráztam a fejem, és kihúztam magam, megigazítottam a némileg összegyűrt rózsaszínes ingemet, majd elővettem a telefont és egy üzenetet írtam Ebonynak, hogy ha lehet, minél előbb tolja be a hátsóját az irodába, vagy legalább vacsorára jöjjön haza. Érdekelt, hogy vele mi van, hiszen már idejét sem tudom annak, hogy mikor beszéltünk egymással... néhány apró üzenettől eltekintve,  hiszen azok a mindennapjainkr részét képezték még így is.
Órákon keresztül a papírjaimat böngésztem, nem is én lettem volna, ha nem szórom szét többször is őket, és mikor azt hittem, hogy már rendszereztem mindent, rájöttem, hogy egy egész mappám maradt ki. Csak a plafon felé emeltem a tekintetem. - Ez nem... az én napom - ráztam meg a fejem, és megigazítottam néhány lógó hajtincset, amely időközben kiszabadult a reggel gyorsan összefogott hajamból. Lényegében reggel mindent csináltam, csak nem lazsáltam, minél előbb ki akartam szabadulni a lakásból. De úgy érzem, a komoly beszélgetéseket még így sem egészen tudom megúszni, még ha ez az egész amúgy egy remek - igaz, kislányhoz méltó - megoldás lenne.
Felsóhajtottam ismét, majd az órámra néztem. Délutánra ígértek ide valakit, de momentán a saját gondolataimat sem tudtam elviselni, nemhogy egy másik ember szavait halljam. Túlontúl nagy fejfájást okozott az egész éjszaka, és még éreztem a tegnapi kótyagosságot, amit az alkohol mennyisége váltott ki belőlem. Két fogadalom. Nem inni ennyit egyszerre. És lakatot tenni a telefonra, leginkább a névjegyzékemre, hogy holmi pincérfiúk ne hívhassanak fel csak úgy akárkit. Vagy inkább egy bizonyos valakit.
A gondolatra minden létező holmit lelöktem az asztalról a rám törő érzésektől, leginkább a tehetetlenségtől és meggondolatlanságtól, hiszen volt bennem egy olyan érzés, hogy ennek sokáig fogom inni a levét. - Nyugi, Chantele - szippantottam mélyet a levegőből, majd ikor úgy éreztem, hogy végre lehiggadtam, négykézláb kezdtem el összeszedegetni a holmikat a földről.
Ekkor hallottam meg a hangot, amelyet egy kopogás előzött meg. Éreztem, hogy nem kellene felnéznem, és nem is tettem, míg az orrom alá nem dugta a tollamat, amit szintúgy leejtettem. Na, ha valamit legalább elért, az az volt, hogy már nem gondoltam se a tegnap estére, se az elmúlt negyven akárhány évemre. Mi a fészkes fene? - Ez... tényleg nem az én napom - bukott ki belőlem, remélve, hogy mire kimondom, köddé válik az előttem álló figura. Most egyáltalán nincs szükségem viccekre, arra sem, hogy a képzeletem tréfát űzzön belőlem... de eléggé valósnak tűnt.
Nagy nehezen feltornáztam magam, és majdnem díszegyenesbe vágva magam úgy néztem rá, mint akit most engedtek ki az Alcatrazból. - Mi a francot csinálsz te itt? - Értelmes kérdés, bár nem ez érdekelt a legjobban. Csak nem akartam úgy indulni, hogy hová tűntél el évekkel ezelőtt, és hogy tűnj az irodámból.   


©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Szept. 22, 2015 3:29 pm
Ugrás egy másik oldalra
i remember what i promised to you
chantele && jonah

Még időm sem volt hozzászokni a városhoz, mikor az első városban töltött napom délutánját rögtön itt kellett indítanom. A cuccaimat éppen csak felhalmoztam a hotelban kivett szobám ajtajában, de a főnököm tempóját már túl jól ismertem ahhoz, hogy megpróbáljak rajta rést keresni, s kijátszani a szigorú rendszerét. Ragaszkodott  tökéleteshez, leginkább ahhoz, amiről tudta, hogy tőlem kevésbé várhatja el. Nem adott sok esélyt, körülbelül két hete dolgoztam nála Bostonban, amikor azzal a telefonhívással közölte velem, hogy áthelyeztetett ide, mondván, hogy itt tényleg a szakterületem legnagyobb művelője lehetek. Mintha valami művészről beszélt volna, de mi tagadás, nem fülött a fogam ahhoz, hogy kirángassanak abból a közegből, ahol az elmúlt jó pár évet lehúztam. Ez leginkább a városra volt jellemző, a komoly munkákért nem voltam oda, és jólesett el is kerülni őket, amíg megtehettem. Komoly elszántság volt részemről, hogy nem akartam kihasználni a boszorkány által kapott előnyeimet, és az általam megkeresett fizetésből akartam fenntartani saját magamat, de rájöttem - jó pár évbe telt ugyan - hogy ehhez egy komolyabb munkára van szükségem. Ideje volt előkapnom a zsebemből azt a diplomát, és letenni valamit az asztalra.
Másfél óra múlva még mindig ott dekkoltam, megannyi kíváncsi szem szegeződött rám, egyedül az irodában ücsörgők figyelmét nem keltettem fel, márpedig úgy gondoltam, hogy mint mindenhol, itt is ők azok, akiknél gáz, ha kihúzzuk a gyufát. Már eleve azzal kezdődtek a gondjaim, hogy valaki alá helyeztek, egyszóval jó ideig nem végezhetem önállóan a munkámat, és az első három hónap minden egyes napját egy már törzsgyökeressel kell töltenem. - Király. Hipp-hipp-hurrá! - jegyeztem meg szememet forgatva, mikor tudtam, hogy senki nem hallja. Itt voltam egy fiatal külsőbe zárva, volt tapasztalatom abban, amit csináltam, és pár kamu papír miatt úgy kezeltek, mintha most jöttem volna le a falvédőről. De nem állhattam elő azzal, hogy ötven éves vagyok, és a diplomám még a nyolcvanas évekből származik.
A titkárnő, akit hozzám küldtek, úgy beszélt velem, mintha tényleg öt éves lennék, és szájbarágósan elmagyarázta, hogy melyik irodában találom azt, aki mellett dolgoznom kell. Vagy, ahogy burkoltan mondani akarták, aki alatt dolgoznom kell, mert önálló döntéseim, munkám itt nemigen lesz egy jó ideig. Kezdtem azt hinni, hogy a főnököm ezt direkt csinálta meg velem. És még a lelkembe is taposott, mikor közölte velem, hogy egy nő lesz a... mondhatni, mentorom. - Ekkora szívást. - kicsi választott el attól, hogy megőrizzem a bőröm eredeti színét. Megálltam az irodaajtó előtt. Nyitva volt, de udvariasnak neveltek, hát bekopogtam, vártam két másodpercet, aztán beléptem. Látni nem láttam senkit, de matatást hallottam, méghozzá az asztal alattról.
- Üdv, engem ide küldtek, és.. - kezdtem beszélni, nem zavart túlzottan, hogy nem láttam azt, akivel beszéltem, de amikor megláttam egy tollat, ami hozzám volt közelebb, én is leguggoltam, hogy felvegyem, és a nő felé nyújtsam. De nem nő volt. Az én szememben legalábbis nem, a fiatal arc mintha egy napot sem öregedett volna a gimnázium óta. - Chantele? - kérdeztem mintha szellemet látnék. Mi a... nem kellett volna itt lennie. Pontosabban, nekem nem kellett volna a közelében lennem. Sem most, sem az elmúlt harminc évben. De nem változott semmit. Róla azt gondoltam, hogy letelepedett, családot alapított, és most egy boldog nő, aki a férjével él valahol északon. Mindkettőnk élete máshogyan alakult volna, mint ahogy azt akkoriban terveztük?

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Cora Bouchard-Taylor
Keresem :
my only hope for happiness
Chantele irodája Ac175eb70cfd08fed11773123e0bbb82

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the emerald sity
Hobbi & foglalkozás :
⊂ mayor of seattle, leader of the Council



A poszt írója Cora Bouchard-Taylor
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 24, 2015 8:31 pm
Ugrás egy másik oldalra
- lezárt játék -
Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Chantele irodája Original
Keresem :
Chantele irodája Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Chantele irodája Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 16, 2015 6:32 pm
Ugrás egy másik oldalra
life is a game. do you know the rules?
alex && ele

Bármennyire is álomszerűnek tűnt az egész, megpróbáltam a lehető legjobban arra koncentrálni, hogy elhiggyem, ez az egész tényleg megtörténik. Nem elaludtam az irodámban az asztal fölé hajolva, hanem ez a lány tényleg itt van... bár lehet, nem is lány, előfordulhat, hogy egyszerűen még nálam is idősebb, szóval jobb lesz, ha hangosan nem mondom ki, hogy kislány... vagy ilyesmi. Bármennyire is fiatalnak tűnik, ki tudja, vajon mi is lakozik benne... vajon olyan szörnyeteg, mint bennem? Igaz, én elnyomom, de pontosan ezért tartok attól, hogy egyszer valaki átránt egy sötét oldalra, amelyből nem leszek képes majd visszatérni. Ez a legnagyobb rémálmom, és nem akarok senki számára csalódást okozni.
- A kapcsolatok néha rettentő előnyösek tudnak lenni, főleg ha az ember tudja őket mire használni - hangsúlyoztam ki az utolsó pár szót, hiszen ki tudja, kiről vagy kikről beszél. Ez az egész szigorúan az intézet falain belül zajlott, szóval sejtésem sincs, hogy ez a... vagyis, Alex kinek az ismerőse, lánya, barátnője lehet, aki viszont bevatott ebbe. Vagy ne bízzak ennyire ebben az egészben, mert lehet, hogy feljebbvalóink régóta szellőztetik ezeket az információkat? Remek lenne... még a vámpírok rájönnének, hogy mit is tervezünk. Nem is csak ők, mindegyik másik... azok, akik szeretik ezt az áttok életet. Gusztustalan az egész, az én gyomrom még mindig nem emészti meg ezt az egészet. A vámpírságomat egy erőszaktevőnek köszönhetem...
Elmosolyodtam, mikor azt mondta, a sajnálatomból elég. Bár a lényege az volt inkább, hogy dugjam fel magamnak, mert nincs szüksége más szánalmára. Én is ezt vallom leginkább. - A nagyvárosokban van elég probléma enélkül is, nem foglalkoznak ilyen pitiáner problémákkal - fogtam ujjaim közé egy tollat, majd kattintottam rajta egyet, és hátradőltem a székben. - De ahogy mondani szokták a főnökeink, mi unatkozó kislányok vagyunk, akiknek jobb dolga úgysem lesz -vontam meg a vállamat, majd halkan felnevettem. - Tisztában vagy te azzal, hogy milyen kockázatos az, amire most vállalkozol? Még egyetlen alanyunk sem volt, nem tudjuk, milyen hatása van a szernek, amelynek pár alkotóeleme még hiányzik - vált ismét komollyá az arcom, majd ismét előre dőltem.


|| ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 11, 2015 8:33 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Chantele
Olyan volt ez, mintha kivégzésre mentem volna, holott a szabadságvágyam hajtott, hogy végre sutba dobhassam azt a szerencsétlen, megtört nyomorultat, aki meglehetősen magába fordult az utóbbi időben. Nem akartam farkas lenni, de ez a semmi erő, amim még volt, rosszabb volt, mintha nem lenne egyáltalán semmi erőm. Kiközösített voltam minden irányból, a kapaszkodóm pedig ő volt. Az, amit ő kínálhatott fel számomra. Valamiféle mentsvárat, hogy megtartsam a józan eszem és próbáljam megérteni, mi hozott a világra, s miért így. Mivel a szüleim épp olyanok voltak, mint én. Miattam és az állítólagos szerelmük miatt dőlt dugába minden, s ez kin csattant? Rajtam, akinek semmi beleszólása nem volt a dolgokba. Remek. Ennél már csak az lenne jobb, ha lenne egy testvérem. Mondjuk egy ikertestvérem. Két nyomorult egy még nyomorultabb világban. Mint valami ókori dráma. Csak kár, hogy nem voltam drámakirálynő.
Megismétli a nevem, amivel nem foglalkozok, mert ez az embereknél bevett szokás. Kár, hogy ez nem az a szokványos emberek közti csevej lesz. Legalábbis véleményem szerint.
Számítottam a kérdésre, és lezser vállvonogatás után próbálok valami kielégítő válasszal előállni. Kevesebb, mint több sikerrel, de összeszedem a gondolataim.
-Vannak kapcsolataim. Egyébként pedig vadász vagyok, számomra lenne szégyen, hogy ilyen feltételezésekről ne vegyek tudomást.-a forrásaim az enyémek, ha ki akarja deríteni, hogy tégla van e a dologban, vagy sem, akkor kideríti majd. Mosom kezeim, én csak azért vagyok itt, amit hallottam. Az pedig, hogy meglepi, hogy tudok róla, mi folyik ennek az épületnek a falai között, egyértelművé teszi, hogy a hiba a rendszerben van leginkább.
A lesajnáló nézés láttán arcomra kiül a közöny, és hangot adok az első fejemben megfoganó véleménynek.
-Kösz, a sajnálatod mellékelve ad fel.-egyszerűen süt rólam, hogy lepereg rólam az ilyesmi, hogy nem szorulok rá, hogy sajnáljanak, de kiutat akarok találni a saját őrületemből, az az egy, ami biztos.-Igen, azt mondtam, hogy szeretnék alany lenni. De ha nem vártál ilyesmire, és nincs rád szükségem, biztos akad más, aki érdekelt még a témában. Ez egy kisváros. ha itt megfogant valaki fejében ilyesmi, akkor egy nagyvárosban mik történhetnek a kutatóintézetek falai között...-elmélkedem, arcomra kiül egy elégedett mosoly, ahogy esetlegesen szöget ütöttem fejében, egy gondolatmenet elindulásának a lehetőségéhez, és kényelmesen hátra dőlve forgatom két hüvelykujjam összekulcsolt kezeim között.
-Én megfontolnám a lehetőségeket. Minden téren.-adom tudtára a véleményem ismét, s bár kétlem, hogy adna rájuk, a helyében tényleg megfontolnám. Szavaim nem üres talányok, hanem a rideg valóságot tükrözik, sugallják, akár egy erőmű.

▲music:XX▲Words:passz▲Note: gyengusz 27

Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Chantele irodája Original
Keresem :
Chantele irodája Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Chantele irodája Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Pént. Május 29, 2015 8:26 am
Ugrás egy másik oldalra
life is a game. do you know the rules?
alex && ele

Összefontam ujjaimat az asztal lapja fölött, és úgy néztem rá, miután helyet foglaltunk mindketten. Az egészben annyi értelmet nem láttam, hiszen ha engem valaki zaklat, akkor egyes esetelben valamit megpróbálnak eladni nekem, mert azt hiszik, hogy olyan gyámoltalan vagyok mint ahogyan kinézek. Másrészt pedig megpróbálják bebizonyítani hogy mindent jobban tudnak nálam, és elmondják, hogy nem véletlenül utasítják vissza minden egyes alkalommal a kérvényemet azok az idős idióták, akik vezetőknek merik mondani magukat. Megannyi álmatlan éjszaka, egy csomó kósza gondolat, mely segíthet, és ők még mindig istent játszanak, csak mert ötszáz évvel idősebbek. Na jó, nem. Csak öregek. Emberek. Sosem értik meg, milyen szenvedés olyannak lenni, aminek nem akarunk. Dhámpír lettem önnön akaratomon kívül... ezért ki fogja megbüntetni az egész világot, ha nem én? Ember akarok lenni, tisztességes, igazi ember. Nem egy ember életét élni, hanem ízig-vérig... ember akarok lenni!
- Szóval, Alex - ismételtem a nevét összeszűkült szemekkel, bár inkágg biztos akartam lenni abban, hogy jól értettem. Elég gyakran fordul elő, hogy rosszul hallok valamit, valószínűleg már a korral jár, hiszen én se vagyok egy mai csirke, még ha ez nem is látszik rajtam. Nevetséges, hogy mennyire képes legyőzni minket a tehetetlenség.
Ám elég gyorsan kiment az álomkór a szememből, mikor a lényegre térve beszélni kezdett, és már az első mondatától kipattantak a szemeim. Mintha most kaptam volna meg a reggeli kávémat. Szavai olyanok voltak számomra, mintha koffeint fecskendeztek volna az ereimbe.
- Honnan tud maga a kísérleteimről? Vagyis... a kísérleteinkről, akkor hogy mi folyik itt benn? - kérdeztem előredőlve. Ezek szigorúan titkos intézkedések, és amit én csinálok sem éppen legális, legfőképpen azért, mert ha illetéktelenek kezébe kerül az egész információ, elég gyorsan elbúcsúzhatnék az életemből. És valószínűleg Ebony is.
Vágül ismét hátradőltem, és felsóhajtottam, arcom higgadtságot tükrözött továbbra is. - Megmondom őszinten, pont ma ilyesmire nem számítottam. Bár már semmi ilyesmire nem számítok előre, mert az a hely egyenlő az álmok elpusztulásával - fintorodtam el, majd alsó ajkamba harapva elmosolyodtam, így méricskéltem őt. - Szóval farkasboszorkány. Szegény lány - váltott át sajnálattá a fintor hirtelen, majd felálltam, és közelebb sétáltam hozzá. - Ezzel azt akarod mondani, hogy lennél... alany?


|| ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 25, 2015 2:54 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Chantele  
Nem jelentkeztem be, vagy adtam meg a nevem, mindig is szerettem a névtelenséget vagy az álneveket. Utóbbiakra szükségem is volt, ha nem akartam, hogy a volt kedves vadásztársak nehogy kést döfjenek a hátamba.
A nő, akiről leginkább csak hallomás alapján próbáltam ítéletet mondani, külsőre alig volt több húsznál. De tudtam, ez épp annyira igaz, mint bármely más természetfelettire, aki tudta, hogy hogy ne nézzen ki hatszáz évesen se, egy rothadó hullához, vagy inkább egy már elrohadt maradványhoz, porkupachoz. Szerencsés génekről szó se volt, ezt aki jártas volt ebben, tudhatta.
Nem akartam sok időt a szájalásra fordítani, vagy sokat vacakolni a semleges csacsogásra arról, hogy ki vagyok és mit akarok. A lényegre tértem most is, ahogy máskor is, és mivel szó szerint letámadtam azzal, hogy ki vagyok, mindennemű kézfogást mellőzve, ahogy felém nyúl, kicsit elfintorodom.
-Alex, vagy Lexi.-fogadom el a kézfogását, ahogy azt normális esetben illik, de ez a helyzet annyira volt normális, mint amennyire hülye én, hogy egyáltalán idejöttem. Soha nem akartam az lenni, ami. Nem volt szükségem arra, hogy bundás legyek, nem fáztam volna én anélkül sem. Arra se volt szükségem, hogy tárgyakat mozgassak, s mivel soha nem használtam valami sokra az erőm, nem is igen terveztem elmélyíteni a tudásom nehezebb mutatványokra. Egyszerűen nem akartam egy lenni azok közül, akik nem emberek, de vadászok sem lehetnek, és a célkereszt a hátuk közepén van, bárhová bújnak, rohannak a világ elől. Egyszerűen én akartam lenni a vadász, nem a préda, és ennek egy módja volt. Ki kellett küszöbölnöm a problémám, azt, amit születésemkor a nyakamba sóztak a nagyra kevésbé becsült szüleim. Ők könnyen túltették magukat rajtam, mondhatni, amint elég idősnek találtak hozzá, utamra engedtek.
Helyet foglalok, ahogy felajánlja, hogy üljek le, s bár arcom kemény, akár egy szoboré, tudom jól, hogy szememben egyszerre ül ki a kételkedés és az a fajta üldözési mániának nevezett valami, ami nem félelem vagy gyávaság jele, hanem a vadászok beteges ellenállása a természetfelettiekkel szemben. De magamra is nézhettem volna így, tükör hiányában ez viszont megoldhatatlan volt.
-Ha jól sejtem a vállalkozó szellemű természetfelettiek nem állnak sorba mostanság az ajtaja előtt, és adják be a derekukat azért, hogy kísérleti alanyok legyenek.-kezdek neki, és közben tekintetét állom, egy percre sem tévedek el, összpontosítok, nem idegesen nézelődöm, vagy izgulom halálra a dolgot. -Az ajánlatom ebből egyenest következik. Nem akarok az lenni, ami. Vadász vagyok, nem pedig préda, kirekesztett korcs. Ha eddig nem érezte volna a nyilvánvalót: farkasboszorkány vagyok.-hangom némi nemű gúny és undor elegyét tartalmazza, amivel nem tudok mit kezdeni és nem is akarok, hisz őszinte véleményem fejezi ki a témával kapcsolatban.

▲music:XX▲Words:423▲Note: gyengusz 27

Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Chantele irodája Original
Keresem :
Chantele irodája Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Chantele irodája Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 23, 2015 4:53 pm
Ugrás egy másik oldalra
life is a game. do you know the rules?
alex && ele

Általában kihagyom a névtelen vagy ismeretlen találkozásokat. Nem sok dícsérgetnivalóm van az életemben, arról pedig egyáltalán nem vagyok híres, hogy sok ilyen találkozóm ért véget sikerrel. Remek. Ha olyan szakmát választasz, ahol azzak kell foglalkoznod, miszerint öreg aggastyánokat és még öregebb banyákat kell meggyőznöd arról, hogy igazad van, hát alapból hátránnyal indulsz. A fickók többet várnak azért, hogy pénzt adjanak... a banyák meg irigyek, amiért az életünk java még hátravan, ők pedig már nem mondhatják ezt el magukról. De komolyan, a világ egyszerűbb lenne nélkülük. Nem mintha bármit megosztani azokkal a vén fószerekkel olyan izgalmas téma lenne... a gyomrom is felfordul, ha őszinte akarok lenni.
Csak beleegyeztem abba, hogy valakit engedjenek be az irodámba. Nem tudom, mire számíhatok vagy mi több, ezúttal mit vétettem, amiért netán valaki be akar olvasni nekem. Netán egy újabb fenyegetés, hogy olyan vizekre léptem, ahonnan jobb lenne rögtön eltűnni? Ez lenne a napom fénypontja. Nem lenne elég, hogy már így is totál el van cseszve minden, még ezzel is szekálnának. Inkább nem kérek belőle.
Pár másodperccel azelőtt értem én is az irodába, hogy ő megjelent. Szép, fiatal nő, én legalábbis azt érzem ki belőle.
- Igen. Chantele Roux. És te vagy a... - léptem oda hozzá, hogy kezet fogjak vele. Vajon ezúttal melyik szervezettől kapok valakit a nyakamra, aki burkoltan majd le akar állítani? Nagyon kapós lett hirtelen a természetfeletti világ megállítása, de remélhetőleg előbb érünk célt Ebonnyal, mint a többiek.
Nem tűnt túl... kacifántosnak, rögtön a lényegre tért, és emiatt mosolyognom kellett. - Khm... nos - böktem a velem szemközti székre, majd leültem én is, és egy üveg ásványvizet toltam oda elé. - Hallgatlak. Kíváncsivá tettél, vajon milyen ajánlattal tudsz meglepni - dőltem hátra. Ez a szék túl nagy nekem.


|| ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 08, 2015 7:19 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Chantele  
Mire készülök? Fogalmam sincs. A kocsiban ücsörögve próbálok rájönni, hogy mit akarok most kezdeni magammal, hogy egyáltalán mit csináltam itt eddig, hová jutottam. A bosszúvágy hajtott, tudtam, hogy itt van valahol az, akit keresek, de még mindig az volt a legnagyobb bajom, hogy mindenhol, mindenki kiszagolt, szó szerint. Vadász voltam és vagyok, nem akarok mássá válni, mégis a bennem lévő gének akadályoztak is, hiába hasznos, ha erőfölényben van az ember.
Ez a város épp annyira volt hazám, mint bármi más hely a földön. Hallottam viszont egy lányról, aki valamiféle ellenszert keres bizonyos faji adottságok ellen. Lehet, hogy szóbeszéd csupán, de keresgéltem kicsit, és szerencsére pár megmaradt adottságomnak, sikerrel is jártam. A kutatóintézet előtt voltam hát, kiszállok a kocsiból, és megnézem magamnak a helyhez nem éppen illő épületet. Nem volt magas, mint az amerikai filmek többségében egy-egy ilyen intézmény, de a sok, ősöreg családi villához képest hatalmas méretekkel bírt.
-Alex vagyok, és bizonyos Chantele-t keresnék. Nincs időpontom, de beszélnem kell vele.-mondom, mire a folyosóra mutat, és azt mondja, ki lesz írva az illetékes hölgyemény neve az ajtóra, nem téveszthetem el.
Végigsétálok a kis folyosón, egy, majd még egy ajtó előtt, végül megpillantom a nevet, bekopogok, de válasz nem érkezik. Vállat vonok, mintha magamnak nyugtáznám, hogy nincs bent senki, így benyitok, és mivel azt mondta a nő a pultnál, hogy nyugodtan foglaljak helyet, nyugodtan helyet is foglaltam. Legalábbis miután jól megnéztem magamnak az irodát. A szag viszont árulkodó, és szinte hagyom, hogy a farkas előtörjön belőlem, és torkomból akarva akaratlan morgás tör elő.
Nyílik az ajtó, a fejem pedig egyből oda kapom, és visszateszem az asztalra a megállapíthatatlan formát ábrázoló szobrot. Ilyenből komolyan minden irodába szükséges egy? Mert leginkább arra a célra jó, hogy az ember akarva akaratlan megfogdossa, majd rosszul érezze magát azért, mert tapogatózott.
-Te biztos Chantele vagy.-teszek kissé elhamarkodott kijelentést, majd felemelem a kezem, mielőtt letámadna azért, ami vagyok. Ebből már kicsit elegem volt.-Nem azért vagyok itt, hogy a fejem vetessem, de olyasmit tudok ajánlani, amit talán nem sokan mernének bevállalni.-ha valamihez értek, az a figyelem felkeltése, így az érdeklődésé is, hát egy próbát megér, és kíváncsian várom a reakcióját.

▲music:XX▲Words:353▲Note: gyengusz 27

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Cora Bouchard-Taylor
Keresem :
my only hope for happiness
Chantele irodája Ac175eb70cfd08fed11773123e0bbb82

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the emerald sity
Hobbi & foglalkozás :
⊂ mayor of seattle, leader of the Council



A poszt írója Cora Bouchard-Taylor
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 08, 2015 6:06 pm
Ugrás egy másik oldalra
***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Chantele irodája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Chantele szobája
» Chantele A. Roux
» Mr. Barrons irodája
» Luke irodája
» Rachel irodája

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Belváros :: Kutatóintézet-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •