Túlságosan bele tudtam magam lovalni a dolgokba, amelyek érdekeltek, főleg, ha szépen és kényelmesen megágyaztak nekem a témának a talaján. A férfi önként jött el, vagyis a munkatársa szervezésének segítségével, mégsem volt erre példa az eddigi pályafutásom során. Olyan ez, mint az emberek, akik szerint a pszichológus a bolondoknak való, úgysem lesz tőle jobb: a természetfeletti lények valamiért nem rajongtak annak az ötletéért, hogy kísérleti alanyok legyenek és akár egyetlen csepp molekuláját is felajánlják a vérüknek. Nem találkoztam még ahhoz hasonlóval, akit igazán érdekelt volna a szervezete működésének mechanizmusa, a válaszok a miértekre és a hogyanokra, a legtöbben megbékéltek azzal, hogy különlegessé váltak és megpróbálták a legjobban kihozni ebből az állapotból. Akik pedig nem, azok inkább elnyomták a tőlük idegen részeket és nem is akartak foglalkozni velük, nehogy valósággá váljon akármi is, ami történt velük. Ezért is hagyatkoztam nagyrészt azoknak a vadászoknak a segítségére, akik szerették volna kitapasztalni és tökéletesen megismerni az áldozataik gyenge pontjait, amelyek segítségével a legrövidebb idő alatt végezhettek velük. Nem éreztem jól magam amiatt, hogy segédkeztem a kivégzésekben, de máshogy nem jutottam volna mintákhoz… elég nehezen képzeltem el saját magamról, hogy a kezeimmel én csapolom le néhány vámpír és egyéb lény vérét. Szó, mi szó, nem voltam egy harcos hercegnő típus. - Megpróbálhatjuk. Önnek baja nem származik belőle, nekem pedig lesz egy új, frissebb mintám, ami sohasem árt. De sajnos nem vagyok varázsló és nem biztos, hogy hirtelenjében rá tudok jönni arra, mi a válasz a kérdésére. - Vetítettem előre a lehetséges, sőt biztosan felmerülő problémát. Én örültem volna a legjobban, ha varázsütésre megtalálhattam volna minden választ, bár… akkor milyen különfoglalkozást találtam volna magamnak? - Ami végül is mi lenne? Mármint a kérdése? Ennyit tudtam eddig elmondani magának, de mit szeretne még tudni? - Kérdeztem rá érdeklődve. - A gyógymód láthatóan nem érdekli, nem csillant fel a szeme, amikor megemlítettem. Akkor miben segíthetek? - Láttam az arcán azt az apró mosolyt, amelyből arra következtettem, hogy meg volt békélve az állapotával, csupán hajtotta a kíváncsiság. Mint engem is, annak ellenére, hogy az én génjeimben semmi különleges nem volt.
Amikor felvetődött az öröklét gondolata, eszembe jutott néhány életszerű dolog, amit példaként is hoztam. De alapvetően nem vágytam családra. Az én helyzetemben jobb, ha nem adok esélyt arra, hogy tovább bővüljön a halállista. Már így is szűkös otthon a családi kripta, nem akartam gyarapítani a koporsók számát. Másrészt jobban foglalkoztatott a munkám, és az, hogy idővel észreveszik, hogy nem vagyok ember. Figyelmesen hallgattam őt amint az első hibridről mesélt. Furán hangzott elsőre, amikor a mesterséges létrehozásról beszélt, de aztán visszagondolva arra az estére, már nem is volt olyan légből kapott. -A vér. - ismételtem elgondolkodva és bevillant egy emlékkép, amikor a székhez kötöztek, a számat szétfeszítették és lenyomták a torkomon azt a vörös fémes ízű anyagot. Még most is éreztem az ízét. Nem sok mindenre emlékeztem, elég kába voltam, de erre határozottan. Ha igaz, amit a kis barna mond, akkor az a lötty az oka annak, hogy ilyen lettem. Azt mondta, hogy jelenleg nem ismert semmilyen gyógymód. -Gyógymód? - halványan elmosolyodtam magamban. Egy percig sem gondoltam, hogy ez valamiféle betegség lenne, amit kezelni kellene. Ezért kigyógyulni sem akartam belőle. Tény, hogy néha napján adódnak gondjaim az új képességeimmel, és még nagyon sok minden homályos a hibrid dologgal kapcsolatban, de valami azt súgta, jobban jártam ezzel az átalakulással. Ahogy ott ültem és figyeltem rá, gyűjtve a fontos infókat meg kellett állapítanom, hogy alapos a kicsike és komolyan veszi ezt a kutatósdit. Kétségtelen, hogy a kislány nagy fába vágta a fejszéjét, és ahogy ő is mondta, hamarabb meghal, minthogy megoldaná a nagy rejtélyt. Nekem nem számított, hogy el jut-e odáig, csak az, hogy a kérdéseimre megkapjam a válaszokat. Nyilvánvaló volt, hogy őt a miértek és a részletek érdekelték, engem jobban izgatott a hogyan. Mindaz, amit feltárt előttem valóban hasznos volt. De ha előtőr belőlem a vadállat még mindig nem tudtam, hogyan fékezhetném meg. -Tehát ha jól értem. A vérből sok mindent meg tud állapítani. - mondtam elgondolkodva. Végülis a helyszínelős-laboros kollégák is sokban hozzájárulnak egy-egy ügy megoldásához. És sokszor mindezt pár csepp vérből. -Segitene a helyzetünkön, ha adnék a véremből? - kérdeztem érdeklődve. Nem terveztem önkéntes tesztalany lenni. Még a végén valami zárt laborba végezném kísérleti állatként. De egy kis véradás gondolom még nem visz a sírba.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Okt. 15, 2015 1:38 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
renn & jemma
Nem voltam otthon annyira a természetfeletti lények történelmében, hogy hosszú kiselőadást tarthassak neki, de a kérdésre megpróbáltam összeszedni a fejemben kavargó gondolataimat arról, mit is hallottam a hibridekről a férfitól, aki leszállította nekem a mintát. Amikor találkoztam vele rákérdeztem, mégis hogyan lett lehetséges a két faj keveredése és amit akkor mondott ugyan a tudományosság szempontjából nem számított jó kiindulópontnak, érdekességnek és eredettörténetnek megfelelt. Már amennyire megfelelőnek lehetett nevezni egy ilyen és olyan varázslatokkal tűzdelt sztorit, amit annak ellenére nehezemre esett teljesen internalizálnom, hogy évek óta foglalkoztam ezekkel a dolgokkal… valóságossá akartam tenni őket, kézzel foghatóvá, nem több tündérmese tulajdonosa lenni. - Az eredeti hibrid, akitől indult az eredetük valamilyen okból kifolyólag hadsereget akart szervezni maga köré olyanokból, akik hozzá hasonlóak. Ha jól emlékszel több száz évig várt, míg meg tudta törni az átkát, ami elnyomta az egyik énét és csak ezután látott neki a hibridek gyártásának. – Fordítottam a tekintetem ismét a férfi felé. – Azért ritkák a magafajták, mert speciális eszközök kellene ahhoz, hogy létrehozhatóak legyenek. Egy adott varázslény vére az, amivel vámpírrá tudnak változni, de ne kérdezze, hogy ki vagy mi az, mert akitől hallottam az információkat sem tudta pontosan. Nem ebben a városban találkozott hibriddel, de elmondta, hogy innen indult az egész, úgyhogy jelenleg a tökéletes helyen van ahhoz, hogy megtudjon mindent a fajának kialakulásáról. – Biztatni szerettem volna, hogyha igenis szeretne többet megtudni, akkor kezdjen el utána járni, mivel rendes férfinak tűnt, első ránézésre nem lettem volna képes szörnyetegként elkönyvelni. A legtöbb agresszív jellemzővel rendelkező fenyegetőzve és fogakat mutogatva jönne, ő mégis civilizált, érdeklődő jellemnek tűnt tekintve, hogy azon is aggódott, vajon mi lesz a jövőjével. Sokan öltek volna az öröklét lehetőségéért, neki pedig az jutott eszébe, mi lesz, ha beleszeret valakibe és mint halhatatlan végig kell néznie a családja megöregedését, míg neki a bőre sem fog megereszkedni. Halványan elmosolyodtam a reakciójára. Ritka az ilyen ember. - Sajnos tényleg nem fog öregedni és ha családot alapít, szembe kell néznie azzal a ténnyel, amit az előbb előadott… vérfarkasként nem lett volna ezzel problémája, de így, hogy már van egy része, amely vámpír, nem csak átmenetileg kapta meg az átváltozás szabad akaratát, hanem elméletileg örökre. – Elhúztam a számat, mély levegőt vettem. – Nézze, Mr. Kramer, én sajnos nem tudok gyógymódot ajánlani arra, amivé vált. Csak vizsgálódom, el szeretném érni, hogy mindent megtudjak a különböző fajok genetikai állományáról, feltárjam, hogy melyik és milyen részük felelős azért, hogy mások, mint mi, emberek. Ha ez sikerül, ha be tudom azonosítani a részecskéket és biztosra mondhatom, hogy ez és ez a mutáció a kiváltó ok, akkor talán egyszer lehetőség lesz arra, hogy bárki, aki el szeretné dobni magától a különlegességét, megtegye. De ez még rengeteg idő, valószínűleg több, mint amit én leélhetek ezen a bolygón. – Vallottam be őszintén. Én nem terveztem vámpírrá válni, nem az én asztalom volt a vérrel való táplálkozás és az önuralom elvesztése, ha rajtam múlik, kihagyom a lehetőséget. – A képességeit attól, hogy alapszinten használja, nem fognak eltűnni és sorvadni sem kezdenek. Megmaradnak és lehet, hogy bajt okoznak, ha nem lesz tisztában velük és az erejükkel az elkövetkezendőkben. De dicséretes, hogy próbál emberként élni. – Mondtam elismerően, kedvesen. Talán vannak, akik nem engednek a beléjük kódolt szörnyeteg csábításának.
Megosztottam pár infót Miss Tonkinnal, aki igencsak elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy már lassan 5 éve hibrid vagyok. -Természetesen nem. - feleltem a kérdésére. -Jóideje kutatok már, de nem sok eredménnyel. - vontam meg a vállamat. Nem is olyan egyszerű a hibridek nyomára akadni, mint azt először gondoltam. Ahogy a lány is mondta, nincs sok belőlünk. Ezt magam is tapasztaltam. Nem csodálkozom, hogy egy értelmes példánnyal sem találkoztam közel öt év alatt. Ha lett volna legalább egy valaki, biztos nem itt tartanánk. Boszorkányból vagy vérfarkasból bezzeg bármelyik bokorban össze lehet szedni kettőt, hármat. Farkasként nekem is könnyebb volt infókhoz jutni, de most....meg vagyok lőve. Közben egy valami megragadta a figyelmemet. -Miféle próbálkozások? - kérdeztem vissza. Nem mondta ki, de úgy hangzott, mintha valami kísérletről lett volna szó. Aztán tovább beszélt a hibridek előnyeiről, amit már én is sok szempontból tapasztaltam. -Való igaz. - bólintottam egyetértően. Az elmúlt pár évben nem sok változást láttam magamon. Nem nőttem. Nem öregedtem. Nagyon valószínű, hogy ez így is marad. Ha csak le nem tépik a fejem, vagy valami hasonló hibridekre halálos módon el nem tesznek láb alól. Egy száz év múlva minden ember, akit most ismerek halott lesz. És én még mindig így fogok kinézni. -Idővel ez problémát is fog okozni. - jegyeztem meg. -Elég feltűnő lesz, hogy nem öregszem...több szempontból is - tettem hozzá. Most Seattleben éltem, rendőr voltam, emberek közt dolgoztam, és megfelelt ez az élet. Nem szívesen váltottam volna. Viszont tudtam, hogy egyszer muszáj lesz. És ez még csak a munka oldala volt. -Teszem fel, mondjuk elvennék egy embernőt. 50. évfordulónkat mintha a nagyanyámmal ünnepelném. Ha meg ne adj isten kölykeink is lesznek. Járókeretes korukba mások, majd engem hisznek az unokájuknak. - gondoltam végig egy perc erejéig. Amikor a látható jelekről beszélt halványan elmosolyodtam. Eszembe jutott, amikor először változtam át vérfarkassá. Kicsit nehezen viseltem a változásokat, de idővel megtanultam kontrollálni az erőmet. De az semmi volt mindahhoz, mint amikor hibriddé váltam és váltottam alakot. Kétségtelenül erősebb lettem. -Viszont elég megbizhatatlanok a képességeim. Tulajdonképpen ezért is kezdtem el kutatni a hibridek után. - vallottam be. Reméltem találok valakit, aki megmagyaráz néhány dolgot vagy ad néhány jó tanácsot. Ha mást nem, de legalább azt, aki hibriddé tett. De nyom nélkül felszívódott. -Most úgy élek, mint bármelyik ember. Csak alapszinten használom a képességeimet. - értettem ezalatt a fejlett érzékelésemet.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 30, 2015 5:15 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
renn & jemma
Minden érdekelte? Engem is. Sőt, annál is több, a szomjam ebben a témában olthatatlannak bizonyult, minél többet és többet akartam tudni a lehető leghamarabb hibák és félreszámítások, rossz következtetések nélkül. Persze tisztában voltam azzal, hogy nem létezett a buktatók nélküli eredményre vezető út és nem is akartam magam ebbe a hitbe ringatni, hiszen racionálisan szemléltem a dolgokat világéletemben, mégis jó lett volna legalább kicsivel többet látni, összefüggéseket a kezem közé kapni. Mély levegőt vettem. Ki is mondta, hogy biztosan unalmas lehet a mikroszkóp mellett ücsörögni nap, mint nap? Éppen szóvá tettem volna, hogy kérem, konkretizálj, miről beszéljünk, mert sajnos én sem voltam képes hirtelenjében megváltani a világot, bármennyire is az első helyen állt ez a kívánság a listámon, szerencsére beszélni kezdett és elmondta, hogy ő maga egy vérfarkascsalád leszármazottja, akiknél nem volt tabu ez a fajta lét. Én emberként nem voltam képes teljesen beleélni magam abba a helyzetbe, milyen lehet egy felsőbb hatalom teremtményének lenni… egy olyanénak, amiben igazából csak rövid ideje hittem és saját magam számára volt a legelképesztőbb, hogy egyáltalán hinni kezdtem benne. Arról nem is beszélve, mennyi titkolózással járt attól függetlenül, hogy nem is képeztem szerves részét ezeknek a csoportoknak. Csak egy kívülálló voltam, akit érdekelt a bennfentesek léte. - 5 éve? És még csak most kezdte el érdekelni, mi játszódik le magában? – Kérdeztem felvont szemöldökkel, próbáltam visszafogni magam, nehogy véletlenül kérdőre vonásnak érezze az érdeklődésemet, hiszen nem az én tisztem volt eldönteni, neki mikorra váltak fontossá a léte mögött meghúzódó mechanizmusok. Végül is az, hogyan változott át nem hittem, hogy döntő jelentőségű lehetett volna, ezért nem is kezdtem el faggatózni arról, vajon tényleg nem emlékszik semmire vagy csupán beszélni nincs kedve… a tényeken ez nem sokat változtatott. - Ezek is a félig vámpírlét miatt vannak. Amint átváltozott és a vérfarkas része befogadta a vámpírvért, sok tulajdonsága ennek függvényében alakult át. – Kezdtem bele, rá pillantva. Nem tudtam sokat, de amit igen, azt terveztem megosztani vele, elvégre megérdemelte, hogy választ találjon a kérdéseire. – Ha jól tudom, nincsen sok a maguk fajtájából, sokan meghaltak az első próbálkozások során. – Hallottam az első hibridről, aki hadsereget toborzott maga mellé, de különleges vérforrásra volt szüksége ahhoz, hogy ez sikerüljön. Utánajártam pár dolognak, ami a fajok történelmét is illette, eszméletlen, mennyi mendemondába lehetett ütközni azelőtt, mielőtt megtalálhattam a hiteles forrásokat, akiknek legszívesebben pár alkalommal az arcukba nevettem volna, de… mindig rá kellett jönnöm, hogy igazat mondanak és nem egy mesekönyvből szocializálódtak. – Ahogy észrevettem, öregedni sem fog, a gének ezen allélja megegyezik a vámpírokéval. Ugyanakkor a farkas tulajdonságai is megmaradtak, de a látható jelek előhívását már Ön tudja kontrollálni. Mondhatni maguknál ebben is megnyilvánul a gyógyulás. – Mondtam lelkesen, várva arra, mire kíváncsi, mit szeretne megtudni és én vajon válaszolhatok-e rá.
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 21, 2015 10:39 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nem tudtam, hogy Coleman mennyire ismerte a lányt, vagy hogyan akadt a nyomára, de igazából ez részletkérdés volt. A természetfelettit kutatta, ami ritka volt, révén, hogy ő csak egy ember. Legalábbis én nem sok hozzá hasonlóval találkoztam eddig, aki hitt volna ilyesmiben. Pedig évek óta emberek közt dolgozom. Ráadásul ő kutatott is utánuk, ami kicsit sem volt veszélytelen. Ha túl mélyre ás, könnyen találhatja magát hullazsákba. A lány rögtön egy vallomással kezdte. Én voltam az első hibrid, akivel élőben találkozott. Megtudtam azt is, hogy eddig a vérszopók érdekelték, de most szélesebb kutatásba kezdett. Karbatett kézzel ültem a széken és figyelmesen hallgattam őt. A hibridek véréről kezdett el beszélni, a két faj genetikájáról. Nem régiben a birtokába jutott egy kevés a fajtám véréből, amit alaposan kielemzett. -Ez sok mindent megmagyaráz. - jegyeztem meg elgondolkodva. -Tulajdonképpen minden érdekel. - válaszoltam a kérdésére. Nem akartam túl sok mindent elárulni magamról, de be kellett látnom, hogy ha válaszokat akarok kapni, akkor jobban be kell őt avatnom. Mindig is elég bizalmatlan típus voltam, de mióta hibrid vagyok, azóta különösen óvatos vagyok. -Rendben, akkor játsszuk azt, hogy elmondom, amit a hibridekről tudok. - vetettem fel. Ami nem sok volt, inkább a saját tapasztalataim. -Maga pedig hozzá teszi, amit tud, vagy amit gondol. - folytattam. A legjobb az volt, ha az elején kezdem. Bevallottam, hogy egy vérfarkascsaládba születtem. Szóval a természetfeletti jelenléte olyan természetes számomra, mint a puszta levegővétel. Aztán, amikor kiváltottam az átkomat, én is igazi vérfarkassá váltam. A többi meg jött magától. Ám Nürnberg is ugyanolyan város volt, mint bármelyik másik. Tele emberekkel, akik előtt nem ártott titokban tartani a dolgokat, mert könnyen ólmot eresztettek abba, aki nem egészen volt emberi. Pár ismerős látványos kivégzése elég ösztönzően tudott hatni. -Szóval azt mondja, hogy a vámpírvér az oka. Feltűnt, hogy teliholdkor nem változom át...most már értem miért. - tűnődtem el. Őszintén szólva nem bántam, hogy ettől a részétől megszabadultam és az átváltozással járó egyéb kellemetlenségektől. Pucéran ébredni az isten háta mögött, aztán fényes nappali hazajutni valahogy, nem éppen a legkellemesebb. -Lassan 5 éve lesz, hogy ilyen lettem. De ne kérdezze, hogyan történt. Fogalmam sincs. - vontam meg a vállamat. Nem sokra emlékeztem abból az estéből, és amire mégis, arról nem akartam beszélni. -Ami biztos, hogy azóta gyorsabban gyógyulok, mint farkasként. Erősebbek az érzékeim, gyorsabb és erősebb vagyok. És nem függök a holdtól. - soroltam mindazt, ami eszembe jutott. Úgy tűnt, nagyon jól jártam ezzel a hibrides dologgal, de mindig foglalkoztatott, mik lehetnek a gyengéim. Már azon felül, ami farkasként a sírba vitt volna.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 17, 2015 2:44 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
renn & jemma
Kissé megkönnyebbültem, amikor azt mondta, hogy a találkozóról neki sem voltak teljes információi, így neki is meglepetésként szolgált. Tehát nem csak engem ért hirtelenül és felkészületlenül, hogy valaki a hibridekről szeretne megtudni dolgokat és amiatt engem keresett fel, amit még mindig nem tudtam, hogyan lehetett lehetséges. Ha nem titkoltam volna el a legjobb barátom, munkatársam, jobb kezem elől is a kutatásaimat, a többi emberről ne is beszéljünk, akkor talán képes lettem volna egyszerűen beletörődni abba, hogy valahogyan kiszivárgott a nevem a labor falain belülről. Viszont így csak nagyot nyeltem és míg a férfi kényelembe helyezte magát az egyik széken, addig én visszasétáltam a papírhalmazaimhoz, amely igazából mindössze egy mappából állt, amiben néhány lap foglalt helyet, de sokat keresgéltem, míg megtaláltam, annyira elrejtettem a bőröndöm mélyén. Nem sok cuccot pakoltam át ebbe a laborba, mert nem volt konkrétan meghatározott időtartama a tartózkodásomnak, ezért nem szerettem volna túlságosan berendezkedni. És hiába váltottam naponta több szót is a munkatársaimmal, nem bíztam bennük annyira, hogy akármit itt hagyjak, ami a természetfelettivel volt kapcsolatos… otthon, a saját laboromban, amin csak Fitz-el osztoztam nem állt fenn annak a veszélye, hogy bárki besétáljon, hiszen a kollégák tisztában voltak azzal, hogy az a helyiség a kettőnk szentélye és csakis akkor van ott helyük, ha behívjuk őket. Itt minden másképp működött. - A kollégája tájékoztatott arról, hogy a hibridekről lenne szó. – A hivatalos stílus nem volt a kedvencem, mégis könnyebbséget jelentett, hogy szabadon beszélhettem valaki előtt a nem emberi lényekről, még ha furcsának is tűnt elsőre. Nem voltam hozzászokva ehhez, ez volt az első alkalom, hogy hangosan megoszthattam ezt a tudásomat egy másik személlyel, emiatt kissé izgatottan ültem le a mellette lévő székre. – Én leginkább vámpírokkal foglalkozom, de mostanában elkezdtem szélesíteni a látókörömet, mert ebben a városkában szinte minden sarkon össze lehet futni egy vérfarkassal vagy boszorkánnyal is. – Nem ide tartozott, de elkezdődött bennem a folyamat, amikor néhány jelentéktelen megjegyzést szúrtam be a beszélgetéseimbe, amelyeknek nem volt sem dolguk, sem értelmük, mégis előkerültek. Ez volt az egyik rossz tulajdonságom. - Bevallom, egyetlen hibriddel sem találkoztam még, viszont felettébb érdekesnek tartom, azt, amilyenek. – Kinyitottam a mappát, amelyben mondhatni csak számomra voltak hasznos információk, sejttérképek, adatok, a saját kézzel írt jegyzeteim, felvetéseim. – Nemrég hozzájutottam egy hibridtől származó mintához és amint felhívott a kollégája nekiálltam az elemzésnek. – A férfira emeltem a tekintetemet, akivel nem közöltem, hogy a vérmintát egy vámpír hozta nekem, aki néhanapján segített nekem azért, amiért vizsgálódtam az ő ügyében is, de ez nem is tartozott rá. – A maguk fajtája nagyon különleges. – Jelentettem ki igazi, tiszta lelkesedéssel, éreztem, hogy egyre jobban magával ragad ez az érzés. – Tökéletes keveredése a vámpíroknak és a vérfarkasoknak… a vámpírgén elnyomja a farkasgénben kódolt időszerű mutálódást, amely egyébként addig az átváltozáshoz vezetett. Mintha meggyógyítaná és ez a gyógyulás csak akkor függesztődne fel, amikor maguk azt szeretnék, hogy alábbhagyjon. – Észrevettem, hogy túlságosan belelendültem a beszédbe, így inkább nyeltem egyet és vettem ez mély levegőt. – De maga mit szeretne pontosan tudni? – Kérdeztem rá.
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 10, 2015 10:53 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Colemannak sikerült megint meglepnie. Nagyon érdekelhette ez a hibrid dolog, ha képes volt a mystic falls-i kapcsolatait is felhasználni egy találkozóért. Bár volt fontosabb dolgom is annál, mint hogy a saját ügyembe nyomozzak, de ritkán adódik ilyen alkalom. Ezért nem volt kérdés, hogy eljöjjek-e. Reméltem, megtudok valami hasznosat. Az első meglepetés a helyszín volt. A cím egy kutatóintézetbe vezetett. Még soha nem jártam ilyen helyen. A második Miss Tonkin. Arra számítottam, hogy egy ráncos vén szoknya fogad, erre egy csinos, fiatal nő várt rám a terem közepén. Nem volt időm utánanézni se a nőnek, sem a munkásságának, és Coleman is csak keveset árult el. Megbízható, kötelességtudó nőnek irta le, még egy parkolási birsága sem volt. A nő elárulta, hogy meglepte Coleman hívása. Valószínűleg nem túl gyakran keresik fel a kutatása miatt. Sőt valami azt súgta, hogy ez a természetfeletti kutakodása nem a fő állása és nem sokan nem tudhatnak róla. Colemannek viszont semmi sem lehetetlen, főleg ha Mystic Falls-ról van szó. Évekig dolgozott itt, mielőtt áthelyezték Seattle-be. Megvannak a forrásai. -Őszinte leszek. Ez a találkozó nekem is meglepetés volt. - kezdtem bele, miközben leültem az egyik székre, nem messze tőle. Karjaimat mellkasom előtt keresztbe fontam, majd hátamat a támlának döntöttem. -De ha már így alakult. A kollégám azt mondta, hogy a maga a természetfelettiek után kutat. - mondtam. A lány szavaiból lejött, hogy a kolléga még sem mondott el mindent. És én is csak annyit terveztem megosztani vele, amennyi feltétlen szükséges. -Engem a hibridek érdekelnek, magam is az lennék. - tettem hozzá. Felesleges lett volna tagadni. Ezt már ő is tudta, mert Coleman szája eljárt. -Szeretnék többet tudni róluk. Találkozott már más hibridekkel is? - kérdeztem kíváncsian, mert én is csak egyszer futottam bele egy félbolond példányba alig pár percre.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 05, 2015 6:21 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
renn & jemma
Nem vártam sokáig, még a gondolataimat sem tudtam teljesen összeszedni, amikor a férfi benyitott az ajtón. Igazából fogalmam sem volt arról, mint is kellett volna gondolkoznom, hiszen nem kaptam túl sok információt arról, hogy miről is lesz szó. Kulcsszavaim voltak, konkrétumaim nem, de szerettem a kihívásokat és hiányos anyagból is megpróbáltam várat építeni, a férfi pedig úgy éreztem, megérdemli, hogy többet tudjon meg önmagáról. Ha nem így lett volna, nem keresett volna meg, az embereknek egyébként is alapvető igénye volt, hogy a lehető legtöbb információt szerezzék meg a lényükről. Én pedig arra vállalkoztam, hogy a természetfeletti iránti elmélyült kutatással egészen az eredetig megyek vissza… azelőttre, hogy a boszorkányok vámpírokat teremtettek volna, kellett valami racionális magyarázat. Felálltam az asztaltól és a férfi felé nyújtottam a kezemet. A harmincat még nem ütötte, a hangján hallatszott, hogy nem amerikai, enyhe, alig hallható, de az én fülemet megcsapó európai akcentusa volt. Talán német. Igen, a neve alapján annak kellett lennie. - Igen, én vagyok. Üdvözlöm. - Bólintottam. Nem szerettem a hivatalos dolgokat, ügyintézéseket, sokkal kedvemre valóbb volt elmélyülni a munkámban és nem arra koncentrálni, mit hogyan és mikor kellene csinálnom. - Igazából én lepődtem meg a legjobban, amikor az ismerőse felkeresett. - Vallottam be. Nem gondoltam volna, hogy híre ment annak, mivel foglalkozom, próbáltam titokban tartani a másodállásomat, amit én vállaltam magamra. Az, hogy erről már más is tudott, méghozzá olyan mértékben, hogy képes volt elintézni egy találkozót is, megdöbbentő volt. Persze én mentem bele, mert jó tapasztalatnak reméltem egy találkozást egy hibriddel, aki eleve különlegesebb volt, mint egy mezei vámpír… mezei vámpír? Már ilyen lekicsinylő jelzőket aggatok azokra a lényekre, akiknek a létezését kétségbe vontam hosszú ideig? - Mr. Coleman nem adott pontos tájékoztatást arról, hogy miről szeretne beszélni velem. - Néztem rá kérve, hogy ő mondja el, miért jött. Az is megeshetett, hogy csupán információvadász, aki köszönőviszonyban sincs a természetfeletti lénnyel, csupán ő is nyomoz utánuk. Ebben az esetben nem akartam magam belekeverni senki más ügyleteimbe, nem azért dolgoztam és kutattam, hogy közszemlére bocsássam mindazt, amit eddig megtudtam és kihasználjanak. Nem szerettem volna felfedni magam és játszani annak a lánynak a szerepét, aki mendemondák után rohangált.
Sohasem reklámoztam, hogy mi vagyok. Sem akkor mikor még csak vérfarkas voltam, sem azután, hogy hibrid lett belőlem. Nem bonyolítottam az életemet, jobb ha mindenki abban a hiszemben él, hogy én is ugyanolyan hullajelölt vagyok, mint bárki más. Jó ideje Seattle-ben éltem és csak hárman tudták, hogy nem vagyok ember. A rendőrfőkapitány, aki maga is vérfarkas volt, a partnerem, Frau Berger, aki szintén, és az egyik kollégám, Coleman, de ő egyszerű ember volt. Egyik elborult pillanatomban látott meg. Érdekes sztori, de a lényeg, hogy tartotta a száját. Már évek teltek el a hibriddé válásom óta, de még mindig rengeteg kérdés foglalkoztatott. Tulajdonképpen rohadtul keveset tudtam erről az egészről. És még egy kóbor hibridet sem láttam egész Seattle-ben, akitől kérdezhettem volna. Ebből eljutottam az első következtetésig, nem lehetünk túl nagy faj. A képességeim tovább erősödtek, tehát nem lehetünk gyengék sem. Volt egy nevem. Klaus. Átfuttattam a rendőrségi és más adatbázisokon, de vezetéknév hiján elég sok volt a találat. Lehetetlenség volt ennyi infó alapján rátalálni. Pedig ha valaki válaszokat tudott nekem adni, az ő. Az első komolyabb nyomom másfél éve volt, amikor Nürnbergbe utaztam, hogy beszélhessek Ana kezelőorvosával. A doki épp a húgom állapotáról magyarázott, amikor egy félkegyelmű zuhant be az ajtón. Az volt a tévképzete, hogy ő egy hibrid. Még az egyik ápolóból is kiharapott egy kisebb darabot, csak mert ráéhezett egy kis embervérre. Miközben az ápolók lefogták, hogy visszavigyék a szobájába, Klaus nevét ordibálta, és a Teremtőjének nevezte. Klaus viszont nem sietett a megmentésére, de egy csinos lábú nővérke igen, hogy lenyugtassa. Három injekciós tűt döfött a nyakába izomból, amitől félkábultan eldőlt. Elgondolkodva álltam és néztem, ahogy felkaparják a kőről és becipelik a szobájába. Tudtam, hogy ez nem lehet véletlen.
A kutatásban Coleman is lelkesen részt vett. Fejébe vette, hogy ő is hibrid lesz. Bár nem tartottam valószínűnek, hogy ez lehetséges. Mindenesetre hagytam ebben a hitben élni. Egyik nap a kezembe nyomott egy papirt, egy nő nevével meg egy címmel, ahol megtalálhatom őt. Összehozott nekem egy találkozót egy olyan személlyel, aki a természetfeletti után kutat. Meglehet, hogy tud nekem is segíteni. -Miért is ne. - raktam zsebre a fecnit. Gondoltam felkeresem, diszkréten kikérdezem, mintha egy folyamatban lévő ügyön dolgoznék és megtudom tőle azt, amit akarok. Aztán hazajövök. Ez volt a terv. De mielőtt elindultam volna a kolléga még benyögte, hogy ne lepődjek meg, de a dokit beavatta. Először azt hittem, csak ugrat, de nem. Ez a félcédulás elárulta egy ismeretlen nőnek, hogy hibrid vagyok. -Klassz. - morogtam mérgesen, de nem volt időm vele foglalkozni, mert indulnom kellett. Pár óra múlva már Mystic Fallsban voltam. Korábban csak futólag jártam itt, nem igazán ismertem a várost. Ezért eltartott egy ideig, míg eljutottam a megadott címre. Igencsak meglepődtem, amikor egy kutatóintézetnél kötöttem ki. Ránéztem az órámra, még időben voltam. Az épület hatalmas volt, ezért a portánál eligazitást kértem, majd a találkozóhely felé vettem az irányt. A konferenciateremig hosszú folyosó vezetett, amin csak pár elmélyült kutató kóválygott. Belépve a terembe rögtön észrevettem, hogy teljesen kihalt. Tettem pár lépést, majd megláttam egy nőt az egyik széken üldögélni. -Miss Jemma Tonkin? Ha nem tévedek. - szólítottam meg a nőt, majd megálltam mellette. -Renn Kramer vagyok. - mutatkoztam be. -Találkozót beszéltünk meg. - tettem hozzá.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Szept. 01, 2015 1:40 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
renn & jemma
Már túl voltam az ebédidőn, ami nekem eleve nem jelentett sok szünetet, hiszen maximum tíz perc alatt meg tudtam enni mindent, amit vagy magammal hoztam vagy rendeltem. Pedig nem kellett volna sietnem, a férfi, akit vártam, mert mára ígérte magát a kérdéseivel, délután kettőre jelentkezett be, így nyugodtan pakolgathattam az újdonsült mintáimat és azokat a papírokat, amelyekre a jelentések kezdeményeit írtam, de még nem fejeztem be őket attól függetlenül, hogy a főnököm szerette volna mihamarabb az asztalán látni őket. Szerencsére nagy önállóságot kaptam a munkámban, igazából senki sem kötötte meg a kezeimet, viszont a bürokrácia útvesztőit én sem aknázhattam ki. Van ember, aki egyáltalán szereti és lelkesen végzi az ilyesfajta tennivalókat? Én tudós voltam, nem aktakukac, de biztosan volt annak is tudományos magyarázata, hogy a legutolsó porszem dokumentálása miért jó. Persze megkönnyítette a dolgunkat, hogy le voltak írva az eredmények, utána tudtunk nézni és keresgélni a régebbi eseteiknek és vizsgálódásoknak, csak sajnos most nem volt kedvem a saját előnyömre cselekedni. Hangtalanul pakoltam egy kupacba mindent, amit a fiókba akartam süllyeszteni, mielőtt ezt megtettem volna leellenőriztem, hogy a megfelelő mappába helyeztem-e az egybe tartozó dokumentumokat. Ennek megtörténtével az asztalomhoz sétáltam, egy másik fiókhoz nyúltam, ahhoz, amihez csak nekem volt kulcsom. Akárhányszor ide jöttem szinte gombóc keletkezett a torkomban, hogy ezeket még Fitz elől is eldugtam, de mit tehettem volna? Nem akaszthatok rögtön egy számára teljesen új világot a nyakába, aminek a létezését én sem akartam elhinni hosszú, hosszú ideig. Aztán meg kellett békélnem azzal, hogy természetfeletti igenis létezik, az elméletemet, miszerint nincs semmi, amit ne lehetne tudományosan megmagyarázni és alátámasztani… ezért akartam én ennek ellenére bebizonyítani, hogy a mágia, a vámpírok, vérfarkasok nemzetsége igenis nem csupán átváltozásokból állnak, hanem több van e mögött. Mechanizmusok, rendellenességek, amelyek kialakulhattak az idők folyamán… bármi. A székem háttámlájára akasztottam a köpenyemet, felvettem az irattartót, a másik kezemmel a termoszomat fogtam meg és belekortyoltam, miközben már kifelé indultam és a konferenciaterem felé vettem az irányt. Senki sem volt bent, nem mintha állandóan tömegek rohamozták volna meg a termet, hogy itt üldögéljenek, tehát nem is aggódtam amiatt, hogy megzavarnak minket. A férfi más volt, mint az eddigiek, akikkel találkoztam: vámpír és vérfarkas volt egyszerre, két faj keresztezte egymást benne. Egyetlen másodpercet sem gondolkoztam azon, hogy utána járok-e a jelenségnek, amelyről ugyan már hallottam ezelőtt, de dolgom nem volt vele. Kíváncsian vártam, vajon pontos lesz-e, egyáltalán eljön-e vagy meggondolta magát?
Bólintottam, hiszen Chantele annyira makacs volt, hogy a világon nem alakítottak ki még olyan hadsereget, koalíciót, ami összefogva és a legnagyobb erődbedobással meg tudta volna győzni őt. Én kezdjek bele ebbe a folyamatba? Inkább kétszer megfontoltam az ő gondolatait és végül mindig arra kellett jutnom, hogy egyszer élünk, ha nem próbálkozunk, nem is juthatunk előrébb. Drasztikus módszerekről volt szó, akárkinek megfordult eddig a fejében, hogy szeretne ismét halandóvá válni, normális életet élni nem tett érte semmit… vagy ha igen nem osztotta meg több szenvedővel, akik szintén ilyen álmokat dédelgettek és titokban maradt annak a módja, hogy lehetnénk ismét hétköznapiak. Chantele túlságosan sokat akart nagyon rövid idő alatt, aminek az volt a veszélye, hogy nem mindig gondolkozott racionálisan. Nem rágta át a dolgokat, ráugrott a lehetőségekre, mire én észbe kaptam, addigra már bejárt három utat. Ebből adódóan kettőnk közül én voltam a megfontoltabb, lassabb, töprengőbb, naphosszat csak a verziókat kreáló és forgató, talán túlságosan is aggodalmaskodó. Mióta ismertük egymást azon dolgoztunk, hogy összehangoljuk a teljesen különböző adottságainkat. Pedig ha régebben ismert volna… lehet, hogy sokkal hamarabb ráhagytam volna az ötleteit. Nem is akartam tovább az itt lezajlottakkal foglalkozni, mára elég volt a munkából, hogy azt bizonygassuk egymásnak, igenis nem csinálunk hülyeséget és azok az ostobák, akik nem akarják az áldásukat adni a projektünkre. Nem mutattam, de engem is felhúztak a nemrégiben távozók, hiszen nem láttak bele annyira a történésekbe, mint mi. Féltek attól, hogy a vámpírok megneszelik a törekvéseinket és őket veszik elő, amiért engedélyezték, hogy megfoszthatóak legyenek a halhatatlanságuktól, erejüktől, ezért inkább visszakoztak. Én elviseltem, de Chantele… nem tudtam pontosan meghatározni, mikor fog nála robbanni az a bizonyos bomba. - Talán nem is kellesz egyedül vacsoráznod. – Az én papírjaim a fejemben foglaltak helyet, a táskám volt az egyedüli tárgy, amire érdemes volt ügyelnem és persze Chantele szavai, reakciója. Megmosolyogtatott, beszélt, amikor nem is kértem rá, ám úgy érezte, ki kell vágnia magát a szituációból, amibe kergettem. Szerettem volna olyan lenni, mint ő, viszont mindig meglepett, hogy ha valamilyen oknál fogva szóba került a régi mentora elpirult, hebegett-habogott és mindenkire emlékeztetett, de önmagára nem. - Ne tereld rám a szót. – Mosolyodtam el szélesen, amikor vállba bökött, de aztán szokásomhoz híven megadtam magam és felé fordultam. Társkereső oldal? Magamnak is sok vagyok egyedül, nemhogy valaki legyen mellettem. A gondolatra is kirázott a hideg. – Összepakolok egy napra való cuccot és elmegyek a Whitmore-ra. Itt van a közelben és… csak kíváncsi vagyok. – Motyogtam megigazítva a táskám szíját a vállamon, majd odaléptem hozzá és átöleltem. Nem terveztem hosszú útra menni, a gesztusom inkább arra kérte, hogy ő vigyázzon magára, míg holnap délután nem lesz. Elméletben én voltam a kiszámíthatatlan, gyakorlatban viszont ő vitte a pálmát. – Jó szórakozást… vagyis megbeszélést Mark-al. Nem kell sietnetek, nem érek haza holnap reggelre. – Apró kuncogással körítve indultam el a kijárat felé, miközben a fejemet csóváltam. és én vagyok a pszichiátriai eset… ez a lány nem látja a fától az erdőt, nem én.
Köszönöm a játékot, remélem nemsokára jön a következő. <3
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Keresem :
● i found him
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science
A poszt írója ♛Chantele A. Roux
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 15, 2015 7:32 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
ebony & chantele
we're the nature, we can stop it
Csak felsóhajtottam. Persze a lényeg, hogy valamelyikünk legyen realista, és ne rögtön vesse bele magát az Atlanti óceánba, ez kettőnk közül inkább Ebonyra volt jellemző, nem pedig rám. Sok hülyeséget megcsináltam volna már, ha nincs itt, és ad normális tanácsot, miért ne ugorjak fejest rögtön az egészbe... és most is ez a helyzet. - Biztosan van olyan, aki átkozza a napot, mikor szörnyeteggé lett - jegyeztem meg halkan, és közben ismét a papírjaimat kezdtem rendezgetni, de leginkább azért, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Sosem volt problémám azzal, hogy meggyőzzek embereket, kettőnk közül én beszélek többet, hol teljes sületlenséget, hol nem, nem is ez most a lényeg. Hanem az, hogy én mindkettőnk értékeit és eszméit képviselem... nem magamat járatom le, ha valami olyat teszek, amit nem szabadna. Hanem őt is. És a barátsága számomra szent és sérthetetlen. Nem fogok olyat cselekedni, amely az ő nevében kárt tehet, ennyire önző sosem voltam, és nem is leszek. - Tudom, hogy mit szeretnél. Én is azt akarom, csak... nem egyformák a módszereink. Ami nem is meglepő, te az ész vagy, én meg a... száj - sóhajtottam fel, megrázva a fejemet. Mondhatni, a szív is ő, bár azon azért néha osztozunk, mikor én is észhez térek. De én inkább tényleg csak álmodozom arról a bizonyos életről, és bármilyen ötlet fordul meg a fejemben, máris próbálok utat törni hozzá. Ez nem feltétlenül hiba, ha olyasmiről lenne szó, mint egy szép farmer, vagy egy nyaralás Európába. De ennél komolyabb ez az egész. Életek múlnak rajta... és nem fér bele az értékrendembe egy felesleges halál, akkor sem, ha az egy vámpírral történik. Amolyan bújkáló mosoly jelent meg az arcomon, mikor megjegyzést tett a vendégemre, és arra, hogy ő csak későn ér haza. - Akkor... öhm... megeszem egyedül a vacsorát addig - vontam egyet a vállamon, majd mikor tovább beszélt, beleharaptam alsó ajkamba. A francba is, hogy mindig ennyire összerakpja a képet. - Izé... tudom, hogy hülyeség, mert semmit nem tud lépni az ügyben, de a mentorom volt, valamilyen szinten a mai napig is az, és... - Úgy beszéltem, mintha kötelező lenne, bár ő azt hiszem, jó ideje átlátott a szitán. - Mit fogsz csinálni? - kérdeztem végül, miután a pírfoltjaim nagyjából eltűntek az arcomról. Na jó, sosem vonzódtam előtte férfihoz annyira, mint Markhoz szóval szokatlan számomra a terep. - Remélem, nem unatkozással fogod eltölteni az este azon részét, amit nem otthon töltesz. Ne nekem kelljen lépnem az ügyben, különben holnap reggel úgy ébredsz fel, hogy egy társkereső oldalra regisztrállak, és már ezer leveled lesz - böktem oldalba a vállammal játékosan. Sosem tennék ilyet, tudja jól ő is. De ahogy rám is, úgy rá is ráférne az efféle külön program.
Sóhajtottam. Annyira eltökélt, néha olyan, mint egy szemellenzővel ellátott ló, nem lát semmi mást, csak a kitűzött célját. Pedig annyi más tényező van körülöttünk… sokan nem akarják, hogy itt legyünk, tevékenykedjünk, abba üssük az orrunkat, amit mások túlságosan is védelmeznek megszámlálhatatlan mennyiségű ok miatt, például félelemből. Egy darázsfészket piszkálunk egy igencsak vékony bottal, ennek ellenére nem kizárt, hogy a méhek ellephetik a fejünket és nem éljük túl a kiruccanást. Chatele régebb óta él, mint él, el sem tudom képzelni, mi fortyoghat a bensőjében… mesél, de mégsem én élem át az érzéseit, nem tehettem mást, minthogy a legnagyobb empátiával fordultam felé, amivel lehetséges, néha mégsem éreztem elégnek egyetlen törekvésemet sem. Hasonlított a régi önmagamra, én sem engedtem a gondolatból, amit elterveztem. Azért bólintottam rá az ötletére, mert azt reméltem menet közben találok valami magyarázatot a velem történtekre, de amibe egyre jobban és jobban belesüllyedtünk, miközben sétáltunk sokkal nagyobb, mint amit eleinte elképzeltem. Apró pontok voltunk és vagyunk a rendszerben, nem hittem abban, hogy ketten együtt megválthatjuk a világot. Ám Chantele-nek volt egy különleges tulajdonsága, ami engem is tovább vezényelt: a hite, amit könnyűszerrel át tudott ruházni rám is. A bosszúvágyról nem is beszélve, ami az én kíváncsiságomat srófolta feljebb. - És honnan akarsz szerezni egy alanyt? Nem hiszem, hogy akárki örömmel jelentkezne, hogy nyugodtan kísérletezzenek rajta. – Megszorítottam a kezét, amikor ő is ezt tette az enyémmel. Nem kellene ennyire szkeptikusnak lennem, bíznom kellene benne, az ügyben, ami mellett ki akartunk állni és abban, hogy mindent véghez tudunk vinni. Rómát sem egy nap alatt építették, halhatatlanok vagyunk, időnk van bőven, mégis minden perc egyre hosszabbnak és hosszabbnak tűnt. Fogadjunk, hogy én vagyok ennyire pesszimista az egész világon, mindenki más kapva kapna az ötleten, hogy kísérleti nyulakat tartsunk a pincénkben. És van egy olyan érzésem, hogy ebben a munkában is részt kell majd vennem. – Nem is azt mondom, hogy rohadj egy asztal mögött egész életedben, csak hogy… legyél óvatosabb. Mindkettőnknek annak kell lennie, ha nem akarjuk magunkra haragítani a nagyfőnököket. – Utáltam a bürokráciát és nem gondoltam volna, hogy a természetfeletti világ is rendelkezik ilyen részleggel, de csalódnom kellett. A hatalommal nem akartam szembemenni… nem vagyok lázadó, a felkelést kettők közül Chantele vezetné, hiába én voltam az, aki régebben világuralmi álmokat szövögetett. Vagy ha azokat nem is, a beszélőkém megvolt a csoportok lejáratásához. Az órámra pillantottam, jól eltelt az idő. Felkaptam a fejem, amikor megemlítette, hogy felhívott valakit. Elmosolyodtam, mosolyomba talán egy kis cinkos él is vegyült, mivel nagyon jól tudtam, kinek telefonált. Nem mehettem el szó nélkül a téma mellett. – A vendéged valószínűleg estére már a városban lesz, úgyhogy… azt hiszem, későn érek haza. – Néztem a barátnőmre, aki természetesen nem rám szegezte a tekintetét, hanem inkább a papírokat rendezgette, mikor közölte, hogy vár valakit. – Mark-ot hívtad, ugye? – Sok minden elmondható rólam, de vak és süket nem vagyok. Chatlene odáig van azért a férfiért, amit nem is csodálok, csupán azt nem értem, miért nem lép az ügy érdekében. Semmi oka nem lenne szégyenlősködni.
Ahogy az első szavak elhagyták a száját, kezdtem sejteni szinte rögtön, hogy lesz egy DE a mondatban. És lássanak csodát, tényleg így történt. Meg sem lep, kettőnk közül mindig Ebony gondolkodott felnőtt módjára, én általában csak mentem a fejem után, kockáztattam, beszéltem, és sokak haragját kivívtam ezek miatt. De nem érdekelt. Az én feladatom volt, hogy beszéljek, és történt bármi, Ebony támogatását mindig is megkaptam. De sosem volt rest elmondani, hogy milyen veszélyek vannak abban, ha nem úgy sül el az egész, ahogyan én azt elterveztem. Az ész ott van. Itt pedig valami egészen más, amit nem tudnék elmondani, hogy mi... de jó lenne végre tanulni tőle, hiszen nevetséges, amit művelek néha. - Keresni fogok egy alanyt, Ebony. Nem hátráltathat senki és semmi - ráztam meg a fejem, de mellé sétálva megszorítottam a kezét, miközben halkan felsóhajtottam. - Nem fognak tudni róla. Ígérem neked, hogy nem keverem magunkat bajba... ha kell, kikölrtözöm a város szélébe is, amíg tart, de találok valakit, aki magára vállalja. Az ég szerelmére, nemcsak mi utálunk ilyenek lenni - bukott ki belőlem hirtelen, majd megforgattam a szemem, és rájöttem, hogy ismét túlságosan intenzíven utálom a természetfelettit. Végül ismét az asztalhoz hajoltam, és összeszedtem minden szétszórt papírkupacot, amelyet itt hagytak. Végül is, még annyi sem volt bennük, hogy elolvassák. - Nem fogok egész életemben itt rohadni... egy asztal mögött. Tudom, hogy te hogyan is érzel... hol érzed otthon magad és hogyan - mosolyodtam el halványan, bíztatóan. - Nem foglak magammal rántani. Éppen ezért hívtam ide valakit, aki talán tud segíteni... bár mire ideér, jó lenne megtalálni azt a bizonyos 0. pácienst - sóhajtottam fel. Mark sokat tud hozzátenni. Ebonynak már meséltem róla, bár azt nem tudja, hogy mennyivel többet gondolok én arról a férfiról, mint amennyire Mark gondol rám. Végül is, csak egy lány vagyok, akinek nagy a szája. Neki pedig ezer meg egy lehetősége van ilyen téren. - Hazajössz este vagy ne várjalak meg a vacsorával? - kérdeztem aztán. Elég gyakran érkeztünk haza külön, hiszen míg én otthon dolgoztam inkább, ő más utakat járt. Nem is baj, ha nincs mindig bezárva a négy fal közé.
Tudtam, Ele hogy érez. Nem egyszer mondta már, hogy milyen kegyetlen neki a tudat, hogy erőszakból született, mert egy vámpír nem bírt magával és bántotta az anyját, emiatt kell olyannak lennie, amilyennek. Nem csodálnivaló, hogy így áll a vámpírokhoz... persze, hogy nem bírja elviselni azt a pusztítást, amit folyamatosan végeznek nem csak ebben a városban, hanem bárhol a világon. Én sem szerettem őket, pedig szintén zenész, félig a vámpírok táborát erősítettem, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Amikor megtörtént életem nagy... incidense, nem gondoltam volna, hogy felébredek belőle, én lepődtem meg a legjobban, amikor kinyíltak a szemeim és megpillantottam saját magamat vérben úszva, a szüleimet pedig halottam az ágyukban. Ha nem lett volna - mint később kiderült - vámpírvér a szervezetemben, akkor nyugodtan távozhattam volna egy másik világba és nem kellene nap, mint nap szembenéznem azzal, amit tettem. Még ha csak a gondolataim és az álmaim világában is. - Chantele... - Léptem oda mellé és a vállaira tettem a kezeimet. Nem voltam jó a vigasztalásban, de talán a barátnőmmel tehetek egy próbát. - Igazad van. Neked nincs szükséged arra, hogy mások véleményére hallgass és tudom, biztos vagyok abban, hogy meg fogod valósítani azt, amit elterveztél. - Pillantottam rá biztatóan. - Én melletted leszek és segíteni fogok neked mindenben, de kétszer gondold át, hogy mit akarsz csinálni, mert nem lesz több esélyünk. Egyszer játszhatjuk el, többször nem. - Magam is meglepődtem, hogy milyen összeszedetten el tudom mondani neki a gondolataimat, a felfedezéseimet is általában a jegyzeteim kíséretében szoktam vele megosztani, nem pedig nagy prezentációk formájában. Az az ő stílusa.
Nem is tudom, meddig tuidnám véka alá rejteni, hogy igenis komoly szándékaim vannak a jövőre nézve. Az, hogy esetleg ebben senki nem fog támogatni... mint mindig, most is benne van a pakliban, és szembesültem a kockázatokkal. Halált is okozhatok. Vagy olyat, amely alapjaiban változtatja meg a világ felfogását és gondolkodását bizonyos dolgokban. Esetleg új fajt alkotunk, vagy ami rosszabb, eltöröljük mindent... de azt tudom, hogy nem fogok megállni. A kérdés csak az, hogy Ebonyt meddig keverhetem bele. Az ő élete túl drága ahhoz, hogy ilyesmin bukjon el... hiszen nézzünk csak körbe, ez az egész annyira kockázatos, számára pedig alig volt megbocsájtás... de az a megbocsájtás nem azért jött el, hogy ilyesmiért haljon meg, vagy ilyesmihez adja a nevét, ha rosszul sül el. Végig kell gondolnom. Mindent. Lépcsőről lépcsőre. Talán ideje lenne Mark-hoz fordulnom. Régóta nem láttam már, de az indokom ezúttal is megvolt mindenre. - Nem jogos a félelmük. Félnek, csupán mert erősebbnek gondolják? Nincs erősebb az embernél, és ezt... ezt tudniuk kell! Az emberi érzések azok, amelyek eljuttattak minket ide, hol a gyűlölet, hol a szeretet... a vámpírok mikor voltak képesek utoljára nem ösztönből, hanem szeretetből cselekedni? Ők esznek. Ölnek. Mert ezt súgja az ösztönük. De nem vagyok hajlandó végignézni, hogy a földdel teszik egyenlővé az emberiséget, vagy mi több, hogy olyan félvér szörnyetegeket teremtsenek, mint én, akiknek soha semmilyen életük nem lehet... megfosztottak a családtól, attól, hogy...a saját véremet nevelhessem. Cserébe pedig annyit kaptam, hogy vérrel kell táplálkoznom, de semmi hasznosat - nyeltem határozottan. Fogalmam sincs, mikor fakadtam ki utoljára ennyire. Dhámpírként az élet közel sem túl izgalmas. Azon kívül, hogy tudom, erőszak gyümölcse vagyok, ráadásul egy vámpír volt az apám... ezeket Ebony is tudja rólam. Ő a táskáját emelte fel, én pedig álltam ott szikla szilárdan, gondolataim csak úgy száguldoztak a fejemben. - Nem érdekel a véleményük. Akkor is meg fogom valósítani. Vagy segítséggel vagy nem. Meg fogom... fogjuk csinálni. Kinek kell a béna engedélyük? - legyintettem az ajtó irányába, ahol az imént eltűntek a vén csoroszlyák.
Megvontam a vállamat, mert máshogy nem tudtam válaszolni Chantele kérdésére. Elég volt egy apró szó, a "meghalnia" úgy ütött nálam, mintha keresztül szúrtak volna egy vascsövet a torkomon, amit a biztonság kedvéért még hegesztővassal is melengettek. Chantele annyira más volt, mint én. Magabiztos, törtető, meg nem rettenő, félelmet nem ismerő, jó beszélőkével megáldott. Én pedig ott voltam mellette, néha megszólaltam, máskor hallgattam, megpróbáltam megnyugtatni, hogyha a heves vérmérséklete miatt jobban felhúzta magát a kelleténél, de sokkal jobban szerettem a papírok felett üldögélni. Jelentéktelennek éreztem magam, amiről nem ő tehetett, hanem saját magam, amiért belelovaltam magam abba az állandó ürességbe, amit éreztem. De fogalmam sem volt, hogyan tudnék változtatni a kialakuló helyzeten annak ellenére, hogy azt hittem ez a projekt segíteni fog kihúzni engem a kis burkomból. Segíteni akartam, de megakadályoztak minket benne. - Fogalmam sincs, mit tehetnénk. Amíg nekik vagy a szeretteiknek nem esik bántódásuk homokba fogják dugni a fejüket. - El sem hiszem, hogy ezt mondtam, mintha örülnék annak, ha valakinek bántódása esne azért, hogy az ötletünket engedélyezzék. - Ezek az emberek félnek, Chan. Félnek attól, hogy a természetfelettiek erősebbek náluk és bármikor egy kézlegyintéssel elintézhetnék őket. Ugyanaz folyik itt, mint a kormányzatokban a korrupcióval, csak itt nem a pénzről, hanem a hatalomról és az erőről van szó. - Felálltam a székről és a vállamra húztam a táskám szíját, miután begyömöszöltem a papírokat a belsejébe, majd Chantele-re néztem, aki természetesen cseppet sem tűnt nyugodtnak. - Ismerem ezt a nézést. Mit tervezel? - Kérdeztem rá egyenesen és egy tapodtat sem akartam mozdulni addig, míg tudomásomra nem hozza a legújabb ötletét. Szinte láttam, ahogy forognak a fogaskerekei.
Igazából neki van igaza. Ismét. Nem akarnak tenni ellene. Szóval prédikálhatok itt addig, míg megőszülök vagy én magam leszek Szűz Mária, ez akkor sem fog változni. Kettőnk közül még annak ellenére is neki van több sütnivalója, hogy egykoron ő maga is gyilkolt. De sosem róttam a szemére. Egyet kellett értenem vele, mert barátnőm... és megértettem, mit miért tett. Nem vagyok képes elítélni érte, egyszerűen... nem. Annál sokkal többet jelent nekem. És ez ellen nem tudok tenni. - De mik azok az érvek, Ebony? - kérdeztem halkan, de annyira, hogy szinte már az én fülemet sértette saját csendességem. Egyáltalán, létezik olyasmi, ami kinyitja ezeknek az embereknek a szemét? Mintha ismét a hatvanas években lennénk, és azért harcolnánk, hogy adjanak jogot a feketéknek... mert ugyanolyan emberek, mint mi. Hát igen. Van egy álmom... nekem is van egy álmom. De meggátolnak. Szerencsére engem nem tudnak egy egyszerű golyóval elnémítani. - Láthatóan semmi nem használ. Kinek kell még meghalnia, hogy... felfogják, ez nem egy játék, hanem a való életünk? - motyogtam. Néha elgondolkodtam, hogy túlságosan is... szóval kegyetlen vagyok. De nem, ez a sorsuk. Nem ölhetnek csak úgy, tekintet nélkül másokra. Még ha... néha az emberek sem jobbak, mint ők. Mint mi, hiszen én is félig vámpír vagyok. - Igen, igazad van. De én senki talpát nem fogom nyalni - ráztam meg a fejem, majd felsóhajtottam. - Talán ideje lenne hazamennünk. Itt már... amúgy sem tudunk mit tenni - néztem körbe. Jogos a felháborodásom? Azt hiszem, hogy igen. Itt senki nem ért semmit. Csak Ebony... ő hallja a hangom...
Chantele képes volt felidegesíteni magát a dolgokon, míg én próbáltam nyugodt maradni. Ő olyan volt, mint egy folyó, ami minden akadályon átmegy, áttöri a gátat és ha kell, akkor letarol mindent, míg én inkább hasonlítottam egy tóra, amit a legvégső esetben is csak egy nagyon erős szélvihar tud felkavarni és folyamatosan tűri, hogy átszeljék a hajók. Mindig ilyen voltam. A csendes gyilkos ugyebár. Én sem gondoltam volna, hogy képes leszek egyszer ténylegesen gyilkolni, azt meg pláne, hogy pókerarccal tudok majd a hatóságok szemébe nézni, végigülni a tárgyalásokat és szabad emberként távozni. Amikor eszembe jut a hercehurca hányingerem lesz. Most is éreztem, hogy összeszorul a torkom, a mellkasom emelkedése nehezebbé válik, de próbáltam titkolni Chantele előtt annak ellenére, hogy az ő reakciója sem segített azon, hogy az érzelmeim és gondolataim ne kavarodjanak össze. - Ha érdekelné őket, hogy azok az emberek valaki lányai, apjai, anyjai vagy kiskutyái, akkor tennének ellene. Nem akarnak. Nem érdekel senkit, hogy gyilkosok járkálnak körülöttünk. - Bagoly mondja, mi? Meg kellett állítani azokat a gyilkosokat, akik köztünk járnak, ártatlan emberek az áldozataik, akik nem érdemlik meg. Magamról beszélek? De a szüleim megérdemelték... mindig ezzel nyugtatom magam. Senkinek nem szoktam mesélni a múltam eme részéről, egyedül Chantele tud róla. Még az ügyvédem sem tudta, hogy én voltam a tettes. Chantele olyan, mintha a testvérem lenne, óv engem, figyel rám és nem ítél el. Az ő élete sem volt habostorta, talán ezért. Csakis hálás lehetek neki, amiért van nekem. - Idővel úgyis beleegyeznek, csak olyan érveket kell felállítanunk, amelyek megcáfolhatatlanok és végre rájöhetnek, hogy ostobaság elfordítani a fejüket. - Halvány mosollyal néztem Chantele-re, amikor a hogylétem felől érdeklődött. Jellemző. - Jól vagyok, ne aggódj, csak engem is dühít, hogy ennyire vakok akarnak maradni. Valamit tennünk kell... amit kitaláltunk nem hülyeség, de ők még nincsenek felkészülve erre, mivel a markukban tartják őket... sokkal kedvezőbb a természetfelettiek talpát nyalni, mert félnek tőlük. - Sóhajtottam. Nem tudom, mit nyomhatnánk még az orruk alá. A terv tökéletes, az eszköz tökéletesen működne, ha legalább a lehetőséget megadnák a kísérletezésre.
Felsóhajtottam. Igazából azt sem tudom, hogyan jutottam el idáig. Azon kívül, hogy rendkívül nagy késztetést éreztem arra, hogy székeket borogassak, nem volt más ötlet a fejemben. Ez a mai megbeszélés egy kulcs volt. Mindenhez. És most nem maradt semmink, mert ez a nagyokos nőszemély azt gondolja, hogy mindent tud. Hát nem. Nem tud ő semmit sem! Azt biztosan nem, amit mi tudunk. És azt hiszem, napokig imádkozni fogok azért, hogy valami átkozott vérfarkas szétmarcangolja a testét telihold idején. Gonosz vagyok, semmi kétség. De a pokolba is, előjönnek a dühkezelési problémáim! Ismét ránéztem Ebony-ra. Talán jobb lenne most vele foglalkozni, ismerem őt egy jó ideje már, és tudom, hogy... nagyobb szüksége van a támaszra, mint nekem. A múltjának apró töredékeit ismerve... - Feldühítik a lakosokat? - bukott ki belőlem hirtelen. - A fenébe is, talán nekik jólesik látni, hogy naponta kerülnek elő emberi tetemek, amelyeket vagy szétmarcangoltak vagy a testükben egy csepp vér sem maradt? Azok mind emberek! Mind valakinek a lánya, a fia, a férje vagy valakinek apja vagy anyja! - Igen, eléggé hasonlít a hangom az ordításhoz, de nagyot nyelve sikerült halkabbra vennem magam. Főleg Ebony miatt. - Ha ezek az átkozott vének nem engedélyezik, akkor... akkor isten a tanúm rá, hogy megteszem az engedélyük nélkül, kell a francnak a nagy bólogatás részükről! Arra a bólogató kutya is képes a műszerfalamon - túrtam bele a hajam nagyot nyelve. Közben azért imádkozva, hogy Ebony erről beszéljen le. Bár tudta ő rólam, hogy a hirtelen harag sokat képes kiváltani belőlem. Főleg olyasmit, amit nem gondolok komolyan, csak méregből mondom. - Jól vagy? - bukott ki belőlem végül, és odalépve mellé, a vállára csúsztattam a tenyerem.
Nem elég, hogy majdnem egy órát kellett várakoznunk azért, hogy egyáltalán beléphessünk a terem ajtaján, még bent is leszavaztak minket. Vagyis inkább Chantele-t, hiszen kettőnk közül ő az, aki mindig mindenhol magára vállalja a szószóló szerepét. Hiába próbálkozom, régóta nem tudom már összeszedni annyira a gondolataimat, hogy emberek előtt előadjam magam. Megvan erre is a tökéletes kifejezés a kórtörténetemben: szociális fóbiával rendelkezem, félek, hogy szégyenbe kerülök mások előtt. Persze nem ez az egyetlen problémám... depresszió, régebben téveszmék... túl sok minden történt velem ahhoz, hogy ne csak akkor tudjam használni az agyamat, a fogalmazóképességemet és az épen maradt agysejtjeimet, ha csak ketten vagyunk. Tudtam, hogy Chantele teljes értékű társának tart, mégis kellemetlenül éreztem magam, amiért ráhárult a munkának ezen része. Én csak ültem mellette, támaszt nyújtottam, de sajnos nehéz volt napról napra arról meggyőzni, hogy minden rendben lesz, egyszer beteljesedik az, ami megfordult a fejünkben. És ami még nem teljesen kiforrott... főleg, ha ilyenekkel fogunk szembeakadni, mint az itt összegyűlt bizottság. Mély levegőt vettem, amikor berekesztették az ülést. A terapeutám szerint dolgoznom kell a stresszkezelési módszereimen és vissza kell fojtanom az ösztönös késztetéseimet, de ebben a helyzetben hogy maradhat pókerarcú az ember? Amikor kettévágják azt, amin hónapokig dolgozott, aminek a legtöbb részletét megtervezte és ami eddig még senkinek sem jutott eszébe... nem tehetik ezt... - Az előadásod tökéletes volt. - Akkor szólaltam meg, amikor a csotrogányok egytől egyig kivánszorogtak a teremből és magamba fojtottam a grimaszomat, amit a vénlány nekem szánt tekintete akart kiültetni az arcomra. - Ők még... még nincsenek felkészülve erre. - Nyeltem egyet és beletúrtam a hajamba. - Félnek, hogy mi lehet... mert tudják, hogy mi folyik ebben a városban és félnek, hogy feldühítik a lakosokat... - Felálltam az asztalról és Chantele-re pillantottam, miközben próbált a tekintetembe minél több nyugalmat beleerőltetni. - Most hogyan tovább?
- A természet elszabadult. Olyan lényeket ont ki magából, amely felboríthat minden egyensúlyt, mindent, amit az ember évezredek alatt felépített - szónokoltam határozottan, és a szemem sem rebbent, miközben ezt kimondtam. Gyakran kell beszédeket tartanom, hiszen bárhogy is nézem, a domináns személyiségem nem nagyon engedi, hogy más is rivaldafénybe kerüljön. Talán mert a testvérem sosem volt otthon, és szinte egyke gyerek vagyok. Fogalmam sincs. - Kérem az engedélyüket arra, hogy a kísérleteinket ezeken a lényeken is elkezdhessük - tettem végül hozzá. - Köszönöm - foglaltam helyet, majd Ebonyra néztem, aki végig mellettem ült, és ha máshogy nem is, de éreztem a támogatását. Két nő, aki ilyen szinten a tudománynak szentelte az életét. Nos... eléggé kétesélyes a dolog. Sikert is elérhetünk, de meg is halhatunk. Minden érmének két oldala van... - Amit kér, Miss Roux, eléggé kockázatos - jött a felelet az intézet vezetőjétől. Persze, az asztal végéről eléggé könnyű beszélni. Megkockáztatom, hogy soha egy kémcsövet fel nem emelt még azokkal az undormány ujjaival. Szégyen, hogy egy ilyen hozzá nem értő nő vezeti az intézetet. Ő csak pénzt oszt. De nem látja be, hogy mennyi mindent elérhetnénk, ha sikert érne el a kísérletünk. Ez az életművem! Ebony és az én életművem! - Egyelőre nem hagyhatom jóvá az élőlényeken végzett kísérleteket. A megbeszélést itt felfüggesztem, további szép napot! - mondta, majd már ott sem volt. Ahogy a többi hű követője sem. - A fenébe! - bukott ki belőlem, és nagyot nyeltem. - Mit rontottam el? Nem voltam eléggé világos? Vagy... - kérdeztem, de már magam sem tudom, hogy miért pont így, ilyen modorban... vagy hogy kitől. Ebonytól vagy magamtól. - Ez a nő azt sem tudja, hogy miről beszél, ez egy ostoba szőke! Csak mert ötven éves, még nem tud többet mint te vagy én, ez egyszerűen... őrület!
Kezdőlap
