Kivált kép ezt akartam elkerülni. Nem akartam más védelmére szorulni, nem akartam, hogy gardedámot játsszon mellettem, nem volt rá szükségem. Vagyis én így akartam érezni, de egy apró, mégis jelentős rész bennem pontosan ellent mondott ennek. Egyszerűen nem tudtam nem arra gondolni, hogy összetörhetek, és összetörhetem azt, akit építgettem, aki jóformán páncélom lett, elnyomva igazi énem, azt biztonságban tartva. Már ha az létezett egy vámpírnak, még ha az emberek hasonló véleménnyel is bírtak ebben a kérdésben, mint én.
-És ezért hálás is vagyok, de örülnék, ha nem lenne rád ilyen értelemben szükségem.-hangomon érződik, hogy magamat is próbálom meggyőzni arról, hogy nincs rá szükségem, de viharba kerültem, és el fogok süllyedni, mint egy tehetetlen lyukas csónak. A démonaim pedig az enyémek voltak, és ez így jó is volt.
Felhorkantok. Nem, valóban nem lenne jó ötlet a kelleténél többet inni, de azért elengedek egy apró nevetést.
-Te nem engednéd? Mi van, ha te sem bírnád a vér mámoros szagát?-teszek fel ironikus kérdést, nem erőltetve a választ tőle, mégis ha belegondol a felvetés nem alaptalan. Vagyis nem teljesen, s esetünkben az alma meg a fa dolog a vámpír létben a jelek szerint igencsak erősen igaz.
-Nem terveztem bízni egyikben sem. Egyik fajban sem, s egyik képviselőjében sem. Tisztelet a kivételnek.-persze, hogy nem bíztam meg senkiben sem. Nevetséges a boszorkányok puszta jóságában hinni, még ha a fizetség, amit kapna tőlem bármelyik is, jóval magasabb lenne, mint amit megérdemelne bármelyik is, de egyik sem lenne olyan megbízható, hogy jobb ajánlat fejében ne tenne egyből keresztbe nekem.
Megforgatom a szemem és elmosolyodom. Tudtam, hogy igazat mond, de nem tőle vártam, hogy összetörje a szívem. Sőt, mástól sem vártam.
-Szerencséd.-vonom meg vállam, sejtelmesen mosolyogva, holott ha ezt mondta volna sem hiszem, hogy kitört volna köztünk a háború. A hatás viszont, amit rám gyakorolt jól érzékelhető volt. Egyszer olyan voltam, m int akit bolhák csipdesnek, máskor olyan, mint akit begyógyszereztek és fogalma sincs róla, kivel és hogyan beszél. Az időjárás-változás hozzám képest kiszámítható volt és könnyű eset, de nem zavartattam magam azzal, hogy megváltozzak, vagy elgondolkodjak ilyesmin.
Magamat is megleptem, hogy figyeltem rá távolról. De a sereg még ha jó ötletnek is tűnhetett volna...már nem voltunk a 15. században, hogy így induljunk más ellen. Amúgy sem hiszem, hogy sok haszna lett volna ilyesminek.
-Valaki ésszel, mással erővel. Az ész jobb valóban.-ismerem el, hogy igaza van, és elgondolkodom a múlton, majd felvázolom, hogy milyen emlékeim vannak, s várok a reakciójára.
Nagyot nyelek, s hirtelen a migrén szerű fejfájás után előtör az emlék, valahonnan agyam egy rejtett zugából, és a kezemben szorongatott szék karfája kis híján összetörik kezemben. Felszisszenek, ismét, immár hangosabban, és jóval ingerültebben.
-Nem... Én sajnálom.-dünnyögöm, majd elé lépek, hogy az ablak és tekintete közé préselődve rá emelhessem tekintetem.-Nem volt jogom azt tenni, amit tettem. Sem másokkal, sem veled.-kezem arcához emelem, végigsimítok az enyhén borostás arcon, és elmosolyodom.-Bárki is vett rá, hogy életben hagyjalak, ez az egy okos döntés az ő számlájára írható. Az pedig a tiédre, hogy nem akartad első alkalommal a fejem venni. -húzom el kezem, majd én is kibámulok az ablakon. Kezdett sötétedni, rám pedig várt egy kiadós út hazáig. Bár lehet, hogy a városban maradok még egy rövid ideig. Vagy mégsem...
-Mennem kell, éjszaka sok vendégünk van, jól megy az üzlet, de csak velem. Nélkülem a káosz melegágya lesz. Várlak, ha találtál valamit. De akkor is, ha nem, csak szeretnél egy ingyen kört. Vagy többet.-hajolok közelebb hozzá, csókot hintve arcára, majd úgy tűnök el az irodából, mint a kámfor, s hagyom, hogy az éjszaka kellemesen hűvös levegője bőröm cirógatva suhanjon mellettem.

Megeshet, hogy jómagam egy másik várost jobban preferáltam volna csevejekre, de ő itt volt, én pedig néhány kilométerrel odébb. Megvolt ennek is a maga szépsége, de ebben a városban, nem csak az ügyefogyott, túlbuzgó, és bizonyításvággyal teli vadászokkal kellett számolni, hanem egy fű alatt működő csoportosulással, ami túlmutatott az alapítócsaládok buzgóságán. Nem volt félni valóm, de itt még az is megremegett volna, akinek nincs tudta ilyesmiről. Az alvilági lét viszont szép dolog, és még szebb, ha az információk ingyen jönnek házhoz, s a bőröd még csak nem is kell miatta kockáztatnod. Szóval amikor idejöttem, nem tőle tartottam, de motoszkált bennem némi elővigyázatosság az utcákon. Persze a tudatlan külvilágnak mi csak üzlettársak voltunk, valamiben, amihez nem volt közük. Az, hogy némi vér alapú kötelék is kettőnk között állt, pedig egyenesen abszurd lett volna. Pedig több hasonlóság volt köztünk, mint sokan hihették volna.
-Elegem van a fránya bölcsességedből. Az csak rosszabb lesz, ahogy öregszel.-vetem a szemére, hogy úgy fején találta a szöget, ahogy csak lehetett. Szinte éreztem, ahogy mellkasomba fúrja, pusztán azért, hogy felfigyeljek arra, az igazság az orrom előtt van. De tudtam, hogy ott volt. Saját magam ellensége voltam, mint egy skizofrén, csupán jól tudtam uralni az elmebajosabbik énem. Vagyis én így éreztem. Aztán, hogy ebből mennyi az igazság... A környezetem idegeire mentem, ergo igencsak jól uraltam, a magam furcsa, szélsőséges módján.
-Emberi dolog... ez az. Pont azért rettegek nem ember lenni, hanem az, aki már vagyok, mert annak nincs emberi oldala. A saját démonom a múltam, amivel nem tudok mit kezdeni, és addig, míg nem derítek róla ki semmit, addig rettegni fogok tőle, hogy mi van ha, csak véletlenül, de a kelleténél több emberi vért iszom? Lemészárolok még egy várost?-szemöldököm meg sem rebben, de a kérdés, amit a végén kiejtek, szinte úgy süvít a levegőn, hogy attól tartok, pofon vágom vele. Amikor őt változtattam át, ugyan ez történt. Erre emlékeztem. De arra nem igazán, hogy én lettem volna az, aki ezt tette velem. De erről nem kellett feltétlen tudnia. A biztos szavak most jobban hangzanak, mint még több talán és ha.
Felhorkantok. Nem túl nőies véleménynyilvánítás, de sajnos megint igaza van.
-Nem fanatikusak, hanem, hogy idézzem egyiket, a természet szolgájaként az ő dolguk az egyensúly fenntartása. Hát a munkájuk gyümölcseként mindenkinek feltűnik, hogy ember alig akad már, aki meg van, inkább puskát hord, mintsem keresztet meg szentelt vizet.-emlékszem vissza a régi "szép" időkre, amikor még a boszorkányok is a halálukra vártak, ahogy a vámpírokat is nyilvánosan üldözte mindenki. Most pedig... Mintha az emberiség elfelejtette volna, hogy egykor régen mi ellen harcolt. Mintha az nem is létezett volna.
-Kössz, ez jól esett a szívemnek.-jegyzem meg némi nemű elkeseredettséggel, hogy nálam rosszabb... Ennél csak az lenne jobb, ha egyből azt mondta volna, hogy van rá esélyem, de kevés. Na jó, lehet, hogy ezt is túlgondolom, így végül legyintek, mintha nem mondtam volna semmit.
Elmosolyodva rázom meg fejem, majd túrok hajamba. Hasonló válaszra vártam, mégis meglepett.
-És még én vagyok nehéz eset. Cöhh..-nézek rá, kacsintással kísért mondatom úgy hagyja el szám, hogy hangom szinte éneklő, ahogy elfojtom a nevetésem.-Mertél volna mást mondani.-dünnyögöm, biztosra menve, hogy a hangerő elég, hogy meghallja.
A múlton való elmélkedéstől kezdett megfájdulni a fejem, de nem volt mit tenni, mint megerőltetni magam. Még ha a fehér, vagyis fekete ürességbe is botlottam ismét, ami fogalmam sem volt, hogy mit fátyoloz le előlem.
-Azt mondtam, nem?-horkanok fel, és nagyot sóhajtok.-És ha azt feltételezzük, akkor mi van? Valószínű, hogy vámpírboszorkányról beszélünk, aki idősebb, mint én, netalántán idősebb, mint mi ketten összesen. És akkor mi van? Nem gyűjthetünk ellene sereget.-kapom fel a vizet, felállok a székből, és elkezdek járkálni, míg fel nem tesz egy jó felvetést, amit megfontolok, megtorpanva, és szoborrá dermedve. Csettintve ujjaimmal, rá mutatok és hunyorogva mérem végig.
-Mississippi-ben volt, ha jól emlékszem ősszel. Valamiért az rémlik, hogy hideg volt. Ami furcsa, tekintve, hogy ott meleg van zömében...és nincs ősz sem... -elmélkedem, hajamba túrva ide-oda csavargatom a szám, míg gondolkodom. Bevett, idegesítő szokásaim újabb fejezetéből egy darab.-De esett az eső. Ez már nem meglepő, ahol monszun az éghajlat. Bár azt hiszem te jobban emlékszel arra az éjszakára, mint én.-vonom fel kérdően egyik szemöldököm, és várom a reakcióját.

Meglehetősen képszerűre sikeredett a reakcióm, így valahogy nem viselt meg, hogy a fenekemről esik épp szó. Pláne, ahogy ismét bezsebeltem némi nemű dicséretet, bár sokan annyira nem értékelik, mikor így társalgok velük. Az egyetlen nyilvánvaló jó, az az öregedés kérdése volt a mi kis életünkben. Hogy kétszáz, meg ötszáz évesen is olyanok voltunk, mint mikor átváltoztunk. Persze aki idősebb korában változott vámpírrá valakinek a jóvoltából, az megeshet, hogy annyira nem örült neki. De azt hiszem nekünk kettőnknek nem kellett panaszkodnunk.
Gonosz mosoly szökik arcomra, örülök, hogy így érzi. Valóban nem én voltam az, akit az ember feltétlen ellenségének merne hívni. De hát, ez van.
-Ez kölcsönös.-nem becsültem alá, tudtam, hogy ha úgy áll a dolgokhoz, akkor ő is tud olyan lenni, mint aki a sátán jobb kezének született és bármikor lecsaphat az áldozatra.
Elviselhetetlen késztetést éreztem, hogy megbízzak benne őszintén, mégis volt bennem némi félsz, így jó darabig kerülgettem a forró kását. Valamiért ki akartam őt is ismerni, de tudtam, hogy erre kevés volt ennyi idő. Egyikünk sem volt az a típus, aki könnyen viseli, ha kiül minden az arcára, így inkább az ellen harcoltunk, hogy a nyilvánvaló nyilvánvalóan meg is jelenjen. Bár én a szójátékokat is szerettem, ő pedig a rejtvény megfejtőjeként kifejezetten jó munkát végzett, hát mi kifogásom lehetne a beszélgetéseink ellen?
-Mondjam azt, hogy próbálok így gondolkodni, de nem megy? Inkább azt akarom érezni, hogy nem félek. Soha, semmitől.-hangom halkabbá válik, és magam is olyannak érzem magam, akár egy gyerek. Mintha fel sem nőttem volna, és most felém magasodna, ahogy tükröt tart elém. És ez egyszerre zavar, de közben örülök is neki.
Jogos, nem ezzel kellene indítani, mégis ezt éreztem a leghelyesebbnek. Miért? A közel kétszáz éves szenvedésemnek köszönhető vágynak, hogy elégtételt vegyek tőle, bárki is volt az, aki ezt képes volt megtenni. Csak arra voltam képes gondolni, hogy mennyire akarom érezni, hogy karmaim között legyen. Ha egyáltalán még életben volt, és nem halt meg. Bár annak sem örülnék jobban.
-Tudom, csak másodjára. Elsőre kérdezem, de ahhoz nem kellenek az ujjai...-elmélkedem, arcomra gonosz mosoly szökik, a gondolatnak köszönhetően mosolyom sokat sejtető, de távolról sem nevezhető kedvesnek. Ha boszorkány is volt, akkor sem hiszem, hogy ártott volna nekem. Maximum megöl. De egyszer már megtette, miért ne tenné meg még egyszer?
Nem éreztem szükségét az általa pasinak nevezett valakinek, de igaza volt. Miért is ne engedhetném meg ezt magamnak? Semmit nem tettem, ami miatt ne engedhettem volna meg. Bár az igaz, uralkodó természetem megeshet, hogy nehezen viselnék mások.
-Miért is ne...-dünnyögöm orrom alatt, elmélkedve, míg rá nem terelem gondolataim, s hangot nem adok annak, hogy panaszkodásra neki sem lehet oka. Az ősei jó géneket hordoztak, ha ilyen külsővel áldották meg. És az öröklét olyan esélyeket adott neki is, amiket ideje lett volna kihasználnia. Bár nem tudtam, ki kivel használja ki, hisz ez nem tartozott igazán rám.
-Szóval van valaki.-vonom fel az egyik szemöldököm, de látom rajta a komolyságot, mely szerte is foszlik néhány másodperccel később, egy mosoly kíséretében. Megforgatom a szemeim, és csókot dobok felé, érezze a törődést. -Nem, hogy örülnél neki, hogy boldogítalak. Legalább nem unalmas az életed.-közlöm vele, kissé fennhangon, majd keresztbe fonom lábam, és mosolyom újra megjelenik arcomon, míg tekintetemből süt, hogy valóban őszintén beszéltem vele.
-Igazából az utolsó, vagyis első emlékem, hogy távolról figyellek, téged. De nem tudom, hogy miért teszem. Távolból hallom valakinek a hangját, valamit suttog, de nem emlékszem, hogy mit és miért. Lényegében a nagy semmi. A napgyűrűm nem tőle van. Minden bizonnyal azt is ügyesen kicserélte, hogy ne bukkanjak rá később sem. Csak nem tudom, hogy miért tette ezt.-válaszolok kérdésére vállat rántva.-[color=#533939]Te fogadjunk, hogy találsz rá módot, hogy megtaláljuk az illetőt.[/colro]-pillantok rajta végig.

Az időjárás a mi társalgásainkhoz képest lassan változó valami volt. Mi viszont hol zabosak voltunk, és a másikra villámokat szórva zúdítottuk haragunk, hol lepkéket eregettünk a napos időben. Bár utóbbiból kevés volt, a kellemes pillanatokat igyekszik az ember igazán megélni. Hát ez se sikerül, ha egyből le akarom csapni a fejét a helyéről, ahogy még egy szót szól.  
Megjegyzése most az egyszer üdítően hat a beszélgetésre is és rám is, s bár kérdést tesz fel, mely megingatná azt, hogy kire is célzott pontosan, rá van írva a válasz, s ezt elégedetten nyugtázom.
-Más az én koromban már férgesedik és a csontjait a föld alatti csúszómászók rágják. Örülj hát, hogy formás feneket kell bámulnod az előbb felvázolt kép helyett.-csípek vissza, mintha gyerek lennék, egy percre elfelejtve, hogy mennyire labilis is vagyok, s most először nem görcsöltem rá semmire, csak könnyedén vettem egy megjegyzést, aminek minden nő örül. Nyilván. Még ha más szájából jobban is örültem volna ilyesminek, az ő dicséretszerű valamije, mintha úgy érezném, hogy többet ér.
Nem kötődött hozzám szorosan, de ha valaki akármilyen mód az életére tört volna, megeshet, hogy közbeavatkozom. Nem anyáskodni akartam felette, ez meg sem fordult a fejemben, de akár tetszett, akár sem, az elmúlt évek alatt valamiféle bizalmas lett, felülemelkedve a tényen, hogy az üzleti életben is bőven hasznomra volt ő és a mi kis kapcsolatunk. Így eszem ágában sem volt fejét venni, indok nélkül legalábbis. Ellenkező esetben megeshet, hogy elgondolkodom ilyesmin is. Így szavaira csak biccentek egy elégedett mosollyal arcomon.
-Felettébb megnyugtatsz.-mormogom nem túl nőiesen orrom alatt, míg kifújom a levegőt, ami valamiért a tüdőmben ragadt.
Szinte érzem, ahogy arcomra fanyar mosoly szökik, és kiül rá, hogy igazat adok neki. Talán így is volt. Talán nem bírtam elviselni, hogy nem vagyok olyan, amilyen voltam, hogy nem kapom meg, amit akartam. Így jobb volt érzelmek nélkül. De mégis... Valami azt súgja, hogy több van emögött, csak fogalmam sincs, hogy mi az a több...
-Talán... Mégis úgy érzem, esetemben más is van a háttérben. Csak nem tudom, hogy mi...-kezdek gondolataim közé merülni, és nem különösebben feszélyez, hogy kitálaltam neki. Sőt. Valósággal könnyen megy az őszinte beszélgetés vele, így, semmi ellenségeskedéssel, csak pusztán az igazsággal.
A gyengeségem, a vér volt, s noha az állati vér volt az egyetlen, ami a földön tartott, néha néha, egy-két csepp emberi vért kevertem a magam kis koktéléba, hogy erőm tejében tudjak maradni. De ezzel is szembe mentem a természetemmel, amit kaptam, tudtam jól.
-Én meg még azt hittem, hogy kitekered a nyakam, pusztán azért, milyen önzőnek lenni. De most bevallom őszintén, megleptél, és megnyugtattál.-eresztek el egy halovány, kedves mosolyt felé, jelezve, hogy szavaim súlyát komolyan is gondolom. -Valóban, nem könnyű, de így száz év után csoda, hogy még nem lett a vesztem a menekvésem, a félelmem...-ismerem el, hogy azért az, hogy keménynek és erősnek nézek ki, egy jéghegynek, nem azt jelenti, hogy az is vagyok.
Kényelmesen hátradőlök, és kiropogtatva ujjaim, megrázom fejem. Fogalmam sem volt, hogy ki tette velem, amit tett, vagy azt, hogy mi célja lehetett vele, de minden jel arra utalt, ha megtudom, nem fogom meghálálni a nemes gesztust.
-Fogalmam sincs. De ha megtudom, kitekerem a nyakát, és elásom egy tőrrel a szívében. -mondom, hangom őszintén cseng, némi dühtől és ellenszenvtől, jelezve, hogy bárki is volt, nem fogja szeretni az arcom látványát, és én leszek az, akit utoljára fog egyáltalán látni. az meg, hogy kísért e majd, vagy sem... Hát nem ő lenne az első, aki megtenné azt hiszem.
Elárulom, kik vesznek körül, s bár rajta kívül senki sem tud arról, hogy ki is vagyok igazából, hogy én magam sem tudom, ki voltam, valóban azt hihetem, hogy szerencsés vagyok.
-Lenne nekem olyanom, hogy "pasim"?-vonom fel szemöldököm jellegzetesen, míg macskakörmöt rajzolok az utolsó szónál a levegőbe.-Nem hiszem, hogy neked van okod arra, hogy engem nevezz szerencsésnek. Nézz magadra. Megkaphatsz, amit és akit akarsz. És ellenben velem, neked nincsenek bajaid az önkontrollal. Bár engem el kell viselned, de mindenkinek kell valaki, aki a nyakára járhat, nem?-eresztek el ismét egy mosolyt, és kissé lejjebb hajtom fejem, úgy pillantok ki szempilláim közül. Mennyire mások vagyunk most, mint fél órája. És ehhez csak az őszinteség kell.
-Segítenél megtalálni azt a valakit, akiről egyenlőre nem tudjuk, kicsoda. Bízom benned, és erről, amit most elmondtam, senki sem tud. Csak Te.-hangsúlyozom ki, hogy bár azt hiszem, három emberben bízhatok meg, leginkább belé fektetem a legtöbb bizalmat, mert róla tudom, hogy nem hagyna cserben. Legalábbis nem hiszem, hogy ilyesmin gondolkodna.

Lehet, hogy igaza volt. De erről a kérdésről szerintem épp a történelem fényében nem kellene vitatkozni. Aki uralkodott, vagy oda született, vagy hatalomra vágyott, és elbukott. Akit szerettek, azt az ellenlábasai ölték meg így vagy úgy, fogták erre vagy arra a halálát, mások abba haltak bele, hogy nyíltan gyűlölte őket a nagy egész. Békésen elmenni? Az nem egy uralkodó feladata volt. Nem firtatom tovább, elmosolyodom, és bólintok. Vitába nem kezdenék feleslegesen, s részben, még ha nehezen is, de elismerem, hogy van igazság abban amit mond. De a saját igazát ugyebár mindenki nagyobbra tartja. Ami biztos volt, hogy hatalom fejében minden és mindenki megváltozik. Aki elszenvedi a hatalom gyakorlását, az is, s az is, aki gyakorolja azt. Nem marad senki ugyan olyan. Az élet csúf körforgásának a fogaskerekei az emberek, akiket hajtani a hatalom csak úgy tud, ha újra és újra, így vagy úgy, de betör.
-Hah-szisszenek fel, majd elnevetem magam, és meglepően őszinte mosolyt virítva felé, kifejtem a hirtelen jövő véleményem.-Na, ez őszinte volt. De örülök, hogy tetszik a hátsóm.-engedek el egy kacér mosolyt, némi kirívó hangnemmel fűszerezve.
Nem értettem, hogy ismer e vagy sem. Néha szinte olvasott bennem, máskor viszont olyan meglepett fejet vágott, mint egy borjú, aki nem találja, melyik a saját kapuja, mert közben azt lefestették. Irreális, mégis reális volt ez a kapcsolat, ami köztünk uralkodott. Meglepően rosszul érintett, mégis jól. Az egész végletesség, amin most mozgott minden, nem tudtam, hogy előnyös, vagy még ingatagabbá, törékenyebbé teszi az eleve elhalálozni kívánó barátságot. A barátságot, ami ma már ismeretség felé kezdett megfakulni.
-Gondolom ennek csak én örülök, te nem.-jegyzem meg kissé fanyar mosollyal, még inkább húzogatva a cica bajszát, aki most ő volt. Nem volt célom, hogy úgy ismerjen, mint a tenyerét. Sőt. Addig volt jó, amíg nem ismert annyira. Szerettem, ha azt hiszik ismernek, de nem akartam, hogy a képembe is vágják. Mivel tudtam, hogy idővel unalmassá válhatok, próbáltam mindig be-be újítani valamit, de most úgy éreztem, megcsömörlöttem valahol az unalmasban.
Nem értettem, mit vár tőlem, vagy mit nem, de kicsit hitetlenkedve néztem rá. Őszinteség... Barátság. Törékenyek, akár egy tükör, ami ha eltörik, soha nem lehet megragasztani úgy, hogy ne maradjon nyoma a törésének. Így éreztem magam is. Egyszer eltörtek, most pedig szelleme vagyok a valómnak, mert rettegek attól a fajta élettől, amit kaptam, mégis fürdök az előnyeiben.
Az igazság helye akár itt volt, akár nem, kifakadtam, és visszafoghatatlanul törtek elő belőlem a gondolataim. Erre szinte leesett az állam.
-Szóval ez az abszurd akármi öröklődik...-dünnyögöm egyszerre meglepett hangon, egyszerre undorral, de fogalmam sincs, hogy utóbbit mi felé érzem. Magam felé, vagy felé, vagy minden felé, ami ide juttatott.
Nagyot nyelek a kérdése hallatán, és akár egy szende kislány, megrázom fejem. Majd a szemem elé hulló hajam eltűröm és mély levegőt véve, hosszan, egyenletesen kifújom azt.
-Nem egy boszorkányt kerestem meg. Mind ugyan azt mondta, azt hiszem, így van alapja hinni nekik. Ezt az akármit, csak az fordíthatja vissza, aki oda rakta. Tehát az agyam zárolja a régmúlt emlékeit, és igen, vagyok olyan önző, hogy téged megtartsalak, hogy emlékeztess. Emlékeztess rá, hogy ha még egyszer emberi vérhez jutok, hová vezet, na meg persze emlékeztetsz rá, hogy hová jutottam azóta.-hangom elgyengül, hozzám nem túlzottan illő módon, amin magam is meglepődöm, és ez kiül arcomra.-Erre körbe vesz két vámpír, az egyik azt hiszi, hogy uralkodhat felettem, a másikat én változtattam át, na meg egy bolhás, akiben valamiért megbízok. Ettől eltekintve azt hiszem hatásos célt szolgálsz.-eresztek el még egy őszinte mosolyt felé.

Meglehetősen maradi hasonlatom ellenére, a lényeget értette, de azzal a lendülettel világított rá másra is, amivel személy szerint én annyira nem értettem egyet.
-Igazad van, mindig megüresedik a trón, vagy a vezető szerepe, hisz részben ez az élet rendje, de... Gondolod, hogy abból jó kisülhet, ha a tömegből olyan valaki kerül a vezető szerepbe, akinek fogalma sincs róla, mi felett akar hatalmat gyakorolni?-a témától teljesen elkanyarodva inkább az ő elméletének a megfejtését tűztem ki célul, nem pedig más szándékok vezérletével szóltam ezúttal hozzá. Megeshet, hogy más nézeteket vallottunk, de ha ő így vélekedik, vajon gondol e olyasmire, mint ha a dolgok balul sülnének el.
-Mit gondolsz... az aki arra érdemes alatt mit értettem? Azt, hogy agyara van és vérszívó, vagy azt, akinek formás a hátsója?-vonom meg szemöldököm, majd elmosolyodom.-Az arra érdemes, az hasznos, segítségedre lehet. Fejtegessem még a fogalom jelentését?-arcomra csipkelődésem jeléül, mai szóval élve "flegma" mosoly ül, hangom pedig már-már ironikus, de arról árulkodik, hogy hangulatom felettébb vidám lett az előbbihez képest.
Megforgatom szemeim, ami már-már túl sűrűn használt mimika lett nálam. Erről sürgősen le kellene szoknom. Ez is árulkodó jel lehet, engem pedig nem akarom, hogy bárki is kiismerjen. Vagy azt higgye, hogy már jól ismer. Kell nekem a meglepetés ereje, az az én igai aduászom, amit szeretek a kezemben, s nem más kezében látni. Pláne nem az övébe, mert abból jó nem sülhet ki.
Erre a mondatára fintor ül az arcomra. Ő ismer. Túl jól is talán, és bár nincs okom tőle tartani, sem esetegesen attól, hogy ő küld a nyakamra másokat, azért zavar, hogy most gondolataim közé lát. Nagyon bízik benne, vagy inkább elhiszi, hogy ha egyszer nem öltem meg, mikor megtehettem volna, máskor sem lennék rá képes. És a csúfos igazság, hogy gyengeségem ebben kimerül. Abban, hogy képtelen lennék megölni. Nem emlékeztem mi vezérelt akkor, s azóta is a sötétben tapogatóztam, most pedig úgy érzem magam, mint egy egér, aki a macskával való játékban igencsak vesztésre áll.
-Nem ismerhetsz ennyire. Ez irreális.-jegyzem meg elmerengve arcán, és érzem, ahogy ajkam jobb széle megremeg a zavarodottságtól, ami hirtelen rám telepedett és éppen meg akart a súlyával fojtani. És én még azt hittem, hogy Christian az egyetlen idegesítő személy az életemben. Tévedtem. Ő is az, ráadásul hozzá több közöm van, mint előbbihez. Valamiért szükségét éreztem, hogy ne veszítsem el Luke-t. Talán mert ha ő, elérheti, hogy emlékezzem. Talán mert ő tart elém tükröt, hogy igen is volt múltam, csak elfelejtettem, hogy valamiért tettem anno dolgokat, de nem határoznak meg most.
Csendesen hallgatom, egy szó nélkül. Talán...barátok...lehetőségek. Mind-mind olyan dolgok, amik adódnak az éleben, de amilyen gyorsan jönnek, olyan könnyen el is tűnhetnek a feledés homályába veszve, ami valljuk be, nem mindig egy kellemes dolog. Néha űrt hagynak bennünk, amik elől nem menekülhetünk, nem lehet őket begyógyítani. Nem lehet ellenük tenni semmit, csak várni, hogy talán, egyszer a jövőben eltűnnek emlékeinkből. Végleg. Oda, ahonnan nem térhetnek vissza.
-Őszinteség... barátság. Igazat szeretnél?-vonom fel szemöldököm, majd jelentőségteljesen megemelem a fejem, hogy láthassa tekintetemen, most az egyszer a tiszta igazat fogja hallani. Olyasmit, amit várt, de mégsem biztos, hogy tud majd vele bármit is kezdeni.-Egy ripper voltam, mikor átváltoztattalak. Miért tettem? Fogalmam sincs, mivel az agyam, valami megmagyarázhatatlan módon kapcsolt ki, mikor egyszer arra ébredtem, hogy nem vágyok a vérre.-szemöldököm mondandóm közben a homlokom közepére szalad, jelezve, hogy magam sem tudom, mit higgyek erről az egészről.-tudni akarom, hogy ki érte ezt el, de nem találom az arcát. Mintha nem is létezett volna, ahogy a múltam azon része sem. De te vagy az élő bizonyítéka, hogy létezett az a múlt, és valakinek köszönhetően életben vagyok, és nem tűztek ki vérdíjat a fejemre, holmi vérontás miatt.-ismét megannyi kérdés merülhet fel, de nem érdekel. Hallani akarta az igazságot? Hát megkapta. Az egészet.

Előzékenységet mutatok felé, de kezdi túllépni a határt, ameddig tűröm, hogy azt hiszi, bármi megengedhet magának. Ahelyett, hogy reagálnék arra, amit mond, egy pillanatig ökölbe szorítom jobb kezem, és veszek pár mély levegőt. Túl nagyra lett magával, bár régi énjéhez aligha volt viszonyítási alapom.
-A kalózok korában aki hasonlót cselekedett volna, bitóra küldték volna. Tudni illik, kapitány, királyné vagy király, legyen szó bárkiről, akinek kicsi hatalma is van, aki uralkodik valami felett, szükséges személy. irányítás nélkül pedig az addig irányítottak irányíthatatlanok lesznek.-beszélek ismét rébuszokban, s helyzet csak akkor lenne jobb és abszurdabb, ha a talányok helyett történetekkel vagy régi írok szavaival dobálóznánk.
Bólintok. Ezért is lehetne, de egyenlőre csak ellenem játszik, és bár nem tisztem minden lépéséről tudni, a bennem élő gyanakvás tüzét csak szítani tudja, eloltani pedig nem.
-Remek, ezt megbeszéltük. én pedig hozzád küldöm, aki arra érdemes.-tisztázom, hogy a dolog kétoldalúsága továbbra is áll, amolyan szövetség címszó alatt legalábbis.
Összevonom szemöldököm, majd kissé oldalra billentve fejem, szerintem furcsán megcsillanó szemébe nézek. Vicces, mennyire képtelen vagyok hinni az emberek által kimondott szavak igazába, s látok bele olyan dolgokat, amik nincsenek.
-Egyenlőre kétlem, hogy így lenne.-hunyorgok kicsit, magam sem tudom, hogy miért. Inkább azért, mert próbálkozom, mint egy gyerek, hogy velőéig kiismerhessem végre, vagy azért, mert bizonytalanságom érzem, hogy átsuhan arcomon és eluralkodik eddig érzéketlen, szobor vonásaim felett.
Szavai hallatán harsányan elnevetem magam, majd vállat vonva nézek rá. Hát a beszédje nem hatott meg. Szeretem az emberekre a frászt hozni? Megeshet. Örülök, ha tudják, hol a helyük, és nem gondolkodom sokáig, ha a puszta gyanúja is felmerül cselszövésnek, hogy ilyen költői és régimódi legyek.
-Meg kellene győznöd, hogy ezt jobban érezzem. Mert egyenlőre, hogy a szavaiddal éljek, én szeretek másokat fenyegetni. És biztosítalak, ezek a fenyegetések nem csak üres szavak.-bár megeshet, hogy hátba nem szúrnám én sem, de csak egy okot is mond, hogy szemből, mégis lesből támadhassak, hát amilyen könnyen életben hagytam... valóban? Olyan könnyen képes lennék meg is ölni?
Nem is rohadt tömegsírban a többi. Legalábbis legjobb tudásom szerint az utcán hagytam őket, ahol valaki rájuk talált, és valószínűleg jelöletlen sírba ugyan, de eltemették őket. Bár megeshet, hogy az a végére tömegsír lett. Minden esetre nem volt mit megbánni azon az éjszakán.
A kezemben lévő figura összeroppan és darabjai lábam elé hullanak a földre. Mitől? Az emlékeim súlyától és a gondolataimtól, amiket kiváltottak belőlem a rémképek.
-Én nem voltam kíváncsi. Átváltoztattak, és akkoriban a napgyűrű nem volt minden friss hús ajándéka. Ki tette? Érdekel is engem. A vérének köszönhetően minden nap küzdök a vérszomjammal. A múltam és ennek az elegye elég indokot adott arra, hogy mást is nyomorba taszítsak. Ez lennél te?-túrok hajamba, és ismét vállat vonok.-Talán igen, talán nem. De örülnék a helyedben, hogy életben hagytalak és az örökkévaló ízét megérezhetted és érezheted most is. A senkiből lettél valaki. Ez jobb, mint rohadni egy tömegsírban idegenek között, nem de?-a furcsa reakcióm megannyi kérdést pedzett meg ismét és még többel indíthatott el egy lavinát, amit visszafordítani lehetetlenség lett volna. Azzal viszont, hogy részben igazat szóltam, a kapcsolatunk ingoványos talaján még mélyebb részhez értünk, ahol belezuhanhatunk, de kérdések nélkül túl is élhetünk. Csak akarunk e túlélni, vagy ennek itt most vége szakad... A tudásszomj öröklődő, de vajon a vérszomj is az, amit én is megkaptam. Rossz vérvonalak lennénk vagy olyanok, mint az, akitől az egész indult, csak rosszabban?

Érzem az iróniát szavaiban, és bár nem veszem szívemre, mégis tudom, hogy én vagyok az, akinek ez az egész köszönhető. Én nem adok választ arra, hogy miért tettem, amit tettem, őt pedig leginkább a kíváncsiság hajtja, s a tény, hogy joga van tudni, miért. Életben hagytam, de nem érzem, hogy új életet adtam volna neki, inkább a tébolyba sodortam, amiben akarta e vagy sem, de én is irányítottam némileg.
-Fogalmad sincs róla, hogy miről beszélsz...-mondom zavarodottan reagálva szavaira, hangom meglepő nyugtalanságról ad tanúbizonyságot, és bár nem ez a legnagyobb bajom, hanem az, hogy egy részem szinte retteg tőle, hogy az egyetlen dolgot, ami emlékeztet rá, hogy ki voltam, egyszerűen eltűnne a szemem elől.
Megforgatom a szemeim, és szinte elmosolyodom, hisz részben igencsak a lényegre tapintott. Kell némi veszteség a sikerhez, de nem tartoztam azok közé, akik elviselik a veszteséget. Nem voltam olyan, mint ő.
-De lehetőleg kevesebb legyen a kár és több a haszon.-mondom, és arcát vizsgálgatom. Valamiért meg akarom érteni a gondolkodásmódját, de a sajátommal sem vagyok mindig tisztában, az övével hogyan is lehetnék.
-Azt megköszönném.-biccentek elégedetten, de látom, hogy hiába mosolyog, az olyan kényszeres és betegesen csak egy ellenem felvett álca, hogy szinte pofon csak, már akkor, mikor ránézek.
Ismét osztom a véleményét, de várom, hogy megfejtse azt, amit mondok. Nem mondom, hogy rébuszokban beszéli a legkézenfekvőbb, de esetünkben mindennapi, hogy ő a rejtvényfejtő, jómagam pedig a megfejtendő rejtvény vagyok. De ez a kapcsolat így szép, s így jó.
-De ha akad csak egy is, azt pedig túl nagyra becsüljük.-jegyzem meg, továbbra is arcát méregetve, majd előadom a magam kis problémáját, de ahogy látom, kicsit átcsap ez a kettőnk helyzetére. Holott épp ezt akartam elkerülni, s így elveszik a lényegi információ, ami még csak el sem hangzott.-Ezt most vegyem úgy, hogy tanácsnak, egy intelemnek szánod Miatta, vagy vegyem úgy, hogy célozgatsz valamire?-vonom fel jelentőségteljesen szemöldököm, és közelebb lépek hozzá, kezemben forgatva a levélnehezéknek inkább nevezhető valamit, amit ő akár egy szobor tart a polcán.-Nem gondolom, hogy valaha fenyegettelek volna, vagy okot adtam volna arra, hogy kételkedj bennem. Valóban...bármikor ellene fordulhatnék, hisz tetszik vagy sem, idősebb vagyok, de kétlem, hogy bármelyikünk nyíltan hátba támadná a másikat. Viszont az életed nekem köszönheted. Ha valami problémád van ezzel, örömmel változtatok a helyzeteden.-teszem tisztába a dolgokat, a levélnehezéket letéve az asztalára, amire letámasztom két kezem, és testsúlyom ezekre helyezem.-Fogalmam sincs, miért várod el, hogy válaszoljak a miért kérdésre, de valami azt súgja, hogy egy részed neked sem szeretné tudni a választ.-billentem kissé oldalra fejem, és bár az eredeti felvetéstől elkanyarodtunk, mondhatni kész tölcsértorkolat lett az eredeti téma és a mostani között, ami megannyi utat biztosít nekünk, a kérdés persze sokkal inkább az, hogy melyiket vagyunk hajlandóak választani.

Nem jelentkezem be hozzá, hisz ha úgy vesszük, családtagok vagyunk. Az ő élete az én jóakaratomtól függött, és bár nem hiszem, hogy a jövőben ellenem fordulna, de akár a jövőben is tőlem függhetne. Nem akartam megbánni a döntésem, minek meghozataláról fogalmam sem volt, miféle indokok vezethettek akkor. Szerettem volna kicsit a körmére nézni, kideríteni szépen, lassan, hogy mit tervez ellenem. Mert valamiért azt érzem, hogy a rengeteg megválaszolatlan kérdés, ami köztünk lebeg, egyszer megválaszolásra fog kerülni, de, hogy mennyi az esélye annak, hogy minden normális keretek között történik meg, fogalmam sincs.
Érkezésem nem túl kellemes fogadtatásba torkollott, amit szóvá is tettem szinte azonnal. S bár arcára mosoly ült, és negédes szavai fülön csaptak, nem olvadtam el a kedvességétől. Egyszerűen untam, hogy az alja népet küldi hozzám, s a probléma konfliktust szült, ami pedig visszacsaphatott ránk. Ez pedig oda vezetett, amit elkerültünk volna. Legalábbis én. A felesleges miért kérdést. Ugyan az a lemez pörög a lejátszón, újra és újra és újra, s kétlem, hogy megunná magát ismét elővenni.
-Ez egy szemrehányás volt, amiért esetleg nem látogatlak sűrűbben? Nem vagyok az anyád... Legalábbis részben igen, de ez már más lapra tartozik.-a vicc, hogy a családjáról semmit sem tudtam, bár ő sem az enyémről. Viszont nem is volt lényeges kérdés a mi kis... kapcsolatunkban.
Az ücsörgés nem az én sportágam, ha mondhatjuk így, de azzal, hogy hátramozdítanak az emberei, nem sok hasznát veszem. Szavain pedig egyszerűen felmordulok. Nem túl nőies gesztus, de szemeim így is úgy villannak meg, mintha csak a sértettségem próbálnák meg érzékeltetni vele.
-Te lennél a szűrő, de jelen pillanatban rosszul működsz. Félnótásokat küldesz, akikből több károm van, mint hasznom. Bár téged még a tőlem érkezőkről nem hallottalak panaszkodni. Esetleg lenne okod ilyesmire?-vonom fel ismét szemöldököm, és szegezem neki a kérdést, hogy vajon ő hogy látja a közös kis problémánk, ami rám nagyobb hatással van, és valószínű lesz is, mint amilyenre rá van.
Szinte elnevetem magam. Ahogy az embereit kezeli, hatásos, bár a feleslegesnek tűnő vérontást határozottan állíthatom, hogy én ültettem el benne, a napon, amikor átváltoztattam. Emlékszem milyen arcot vágott, és ahhoz az az arc, amit most vág, nem mérhető. Mondhatni ég és föld. Megbántam volna? Nem, de az okok sejtelmessége továbbra is előtte ütköznek csak homályokba, bennem kevésbé, s élénken él a tudatomban a nap, pláne miután ismét az útjaink keresztezték egymást. Amióta üzlettársak vagyunk elsősorban.
Felállok a székből, és a vállam fölött pillantok rá, míg várom válaszát, amin elmosolyodom, és megdörzsölöm nyakam, ami felfogott hajamnak köszönhetően fedetlen marad. A kérdése hallatán viszont lehunyom a szemem, és próbálok egy okot keresni legalább, hogy miért ne mondjak el neki olyasmit, ami nem tartozik igazán rá, mégis előnyére szolgálhat. Bár kétlem, hogy örülne a hírnek, tenni viszont nem tud ellene.
-Néha jobb közelben tartani az ellenségeid, mint a barátaid.-mondom szinte suttogva, ismét rébuszokban válaszolva neki, majd felé fordulok, és szempilláim alól úgy pillantok rá, ahogy azon az éjszaka. -Ott van Chris, akivel úgy néz ki, beindult a vállalkozásunk.-kezdem megmagyarázni, mire is gondoltam, majd vállat vonok, és az egyik polchoz sétálok, kezembe véve egy érdekes kis figurát. Magassarkúm megtöri a szavaim közti csendet.-De van valaki, akit hiába érzek úgy, hogy bízhatok benne, kételkedem a hűségében. Bár sokat segít bizonyos esetekben. -teszek apró célzást, és igazából arra vagyok kíváncsi, hogy tudja e, egy elég Holdállástól függő faj egy tagjáról beszélek e, vagy semmit nem tanult abból, hogy mindig így szólok hozzá, s nem lát még mindig a szavaim mögé.

Kiváltképp érdekelt, hogy az egyetlen személy, aki nem akar az idegeimre menni szánt szándékkal, mivel üti el az idejét. Tudom nem szokás az ilyesmi. Akarom mondani nem szokás azt pesztrálni, akit az ember csak úgy átváltoztat, azt okát pedig még csak nem is sejti, hogy miért. Hisz akkoriban más sem érdekelt, csak a hullák számának folyamatos növelése. De most egészen más a helyzet. Lényegében nekem köszönheti, hogy élhet, így a minimum a hála, hogy segít nekem, és ad némi munkát, ha épp új ügyfelet szerez. Bár ez részemről több is, mert egyszerűen kutatom, mi köthetett ahhoz az abszurd gondolathoz, hogy őt életben hagyjam...
Meglepően egyszerűen állítottam be, de annyira nem feltűnően, mint máskor. Köszöntem a titkárnőnek, akit végigmértem, arcomra kiülő fintorral, majd fülelni kezdtem. Luke és a reakciója kifejezetten tetszett, de semmi jelét nem mutattam annak, hogy hallottam, amit mond. Legalábbis nem az asszisztense előtt. Amikor betessékel, becsukom az ajtót és arcomra elégedett mosolyt varázsolok.
-Hallottam, mennyire örültél.-mutatok a fülemre, jelezve neki, hogy a kedves kis üdvözlését tökéletesen és tisztán hallottam az ajtó túl felén is. Leülök vele szemben és kissé oldalra billentve fejem, úgy teszek, mintha elgondolkodnék.
-Szóval ok is kell, hogy meglátogassalak...-rázom meg a fejem, furcsa mosolygós grimaszt vágva, majd összecsapom a tenyerem, és megnyalom alsó ajkam.-Lássuk csak... Az egyik ügyfeled a segítségem kérte, majd kis híján elérte, hogy letépjem a fejét. Egy másik pofára esett, mert magasnak gondolta az árat, holott magas volt a kockázat is. Mi lenne, ha ne szerencsétleneket küldenél hozzám, hanem olyanokat, akik komolyan is veszik azt, amit akarnak?-érdeklődöm felvont szemöldökkel, miközben kissé előre dőlök, és az asztalon lévő egyik tollat kezdem el forgatni az ujjaim között. Nem változott a kényszeres figyelemelterelés, hisz még mindig éhes vagyok, és ma még nem volt alkalmam egy nyulat hajkurászni az erdőben, ami ebéd gyanánt megtehetné.-Lettek felszolgálók a bárban, de javaslom figyelmeztesd a kis vámpírjaid, akik esetleg betévedhetnek oda, hogy egyikhez se merjenek hozzányúlni, mert a végén az ő fejük kerül az asztalra, mint dísz.-csapom a tollat az asztalra, csak, hogy lássa, remek kedvemben vagyok, majd felállok a székről, és körbepillantok, elindulok az egyik polc felé, ujjaim végighúzva a könyveken, és a dossziékon. Végül mögé lépek, és kibámulok az ablakon. Elgondolkodom azon, hogy mi lenne, ha nem kellene folyton folyvást a nyakára járnom, holmi rosszul felém irányított szerencsétlenek miatt, akik neki dolgoznak, vagy akikkel ő üzletet köt. -Látom, te nem szorulsz rá arra, hogy ügyfelekért könyörögj, de kérlek... Az az asszisztens, vagy mi... Jobbat nem találtál volna?-nem mozdulok, de vállam fölött rápillantok, és a hirtelen rám törő deja vu-tól szinte megszédülök. A forró kását pedig eddig nagyon jól sikerült kikerülnünk. Remélem, ez nem változik, de fogalmam sincs, meddig halogathatjuk a válaszok keresését.