Annyira fontos volt nekem. Soha nem éreztem még csak hasonlót sem. Kívántam őt. Jobban, mint bárkit. Azt gondoltam, minden sejtünk összepasszol és a korkülönbség soha nem jelentett akadályt számomra. Sőt, ami azt illeti ő volt az egyetlen olyan férfi, aki mellett igazi nőnek éreztem magam. Azt éreztem, úgy gondoltam, hogy valós, igaz szerelemre leltem. Elhittem a tündérmesét. Naivan azt reméltem, hogy életem végéig mellette maradhatok. Annyira akartam őt. Az ifjúságom csak arra ösztönzött, hogy még jobban gondoskodjak róla. És most elérkeztünk oda, hogy nem akartam újra látni. Nem akartam feltépni a sebeim. Nem tudtam, hogy mit mondanék, hogy néznék újra a szemébe, hogy fogadnám el, hogy már nem az enyém. Nem lennék rá képes. Az izgatottságtól egy kissé égni kezdett az arcom. Valójában a szívem majd kiugrik a helyéről, még így vámpírként is, mikor mellém helyezkedik. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, ezért szinte ide-oda kapkodok a tekintetemmel. Rettegek attól, hogy megszólaljak, de a csend is meggyilkol. Bocsánatkérően szólok hozzá, mire a lehetőségről esik szó, hogy lehetne-e újra közöttünk valami. Zavartan pillantok rá, majd a kézfejemre csúsztatott ujjaira. Résnyire nyílt ajkakkal pillantok el róla, és érzem, ahogy minden porcikám beleremeg az érintésébe. - Nem bánom. - köszörülöm a torkom - Részemről, rendben van a béke közöttünk. - hatalmas gombócot küzdök le a torkomban. - Is? - próbálom terelni a témát - Miért jöttél még? - vonom el reszkető kezem az övé alól, majd teljes testtartásommal, figyelmesen fordulok felé. Megpróbálom állni a tekintetét, de nem bírok nem elveszni hívogató ajkaiban, vagy bűvkörébe ejtő íriszeiben.
Tekintete világ életében olyan volt, mintha képes lennék belelapozni. Mikor rám nézett, az életét nyitotta meg előttem, s tudtam, hogy nem szabad elbánnom vele, s még annyira sem szabad kibabrálnom az érzéseivel. Tisztelnem kell azt, amivé vált az évek során, azt, hogy ő maga fiatalabb mint én, emiatt pedig néha, az életünk bizonyos területein máshogyan szemléljük az előttünk kinyílt világot. Az, hogy bántsam, olyan lenne, mintha a saját szívemet akarnám szurkálni, pedig nem vetemednék ilyesmire akkor sem, ha kínoznának. Mondani bármit tudok, tenni... a cselekedet egészen más. Bátrabb az, ki beszél, mint aki cselekszik. Vagy fordítva? Nehéz kimondani a valóságot, könnyebb megütni a szenvedőt, és mi több, én őt szavaimmal bántottam, verbálisan támadtam, olyan kegyetlenül, ahogyan ő támadott engem, s azok után nem tudtam, hogy valaha is látom-e még, vagy sikerül-e megtalálnom. Minden szót megbántam, szinte ostoroztam magam minden reggel és minden este. Utálom az életet nélküle. Ő a szivárvány az eső után, csillagok az éjszakában, nap a fényes reggelen... minden fény ő az életemben. De ki tudja, hogy beenged-e még egyszer. A háborúból már elég volt, mé egy magamfajta is képes belefáradni. Hát még ő... magam sem tudom, hogyan képes egy ilyen nő világra jönni, hogyan lehet mindene ennyire a helyén... főleg az esze. Nem könnyű elbánni vele, de ha valaki mégis megpróbálja, hát... ugyanolyan éles fegyverekkel támad, ahogyan én is. - Béke.. - ismételtem a szót, miközben megízleltem, hogy mennyire édes is a jelentése. Nem láttam olajágat, de még egy átkozott fehér galambot sem. Mégis, látni azt, amivé tette őt a kettőnk között kialakuló... nem is tudom, minek nevezzhetném az elmúlt időszakot. Mosolyszünetnek? Nem akarom őt többé ilyennek látni. Túl szép ahhoz, hogy sírásra álljon a szája. Túl szép.. Nagyot nyeltem. - Egyelőre túl korán van ahhoz, hogy beszélgessek a céljaimról, Natasha. - bukott ki aztán belőlem teljesen őszintén, majd nagyot nyelve ittam bele az imént rendelt koktélomba. - Tudod, sokat kutattam, hogy eljuthassak utánad... és rábukkantam valami másra is, ami érdekes lehet számomra. Csak remélni tudom, hogy.. tovább kísérsz életem útján, és megosztod velem azt, ami és aki vagy. - súgtam, habár érzékeltem, hogy elhúzta a kezét. Nem hibáztathatom. Nem várhatom el tőle, hogy most azonnal jöjjön hozzám feleségül. Ez nehezebb ügy, és nem is tudom, hogy mikor fogom teljes mértékben elmondani magunkról, hogy megoldottuk a gondot.
A dolog, ami kapcsolatunkat idillien széppé varázsolta, az a rettenetes ellentét, ami közöttünk lappang. Ő zseniális elme, rendkívül jól bánik a szavakkal, türelmes és mértékadó. Azonban én, a tűzről pattant, heves, nyugodhatatlan ... nehezen fértünk össze. Mégis mellette éltem leginkább. Vele éltem az életem a legboldogabban, akkor voltam csak igazán szabad, mikor együtt jártuk a világot és mikor a karjaiba... Ő az egyetlen személy, aki képes így feldúlni a lelki békémet, már ha létezik egyáltalán olyan számomra. Képtelen vagyok belenyugodni, hogy itt áll mellettem, hogy ugyanazon a pulton pihen a karja és hogy a tekintetünk találkozik. Ez túl sok, így nem csoda, ha lányos zavaromban elkapkodom a tekintetem. Olyan nehezen váltam meg az emlékétől; ajkai ívétől, parázsló tekintetétől, mézédes illatától, vonzóan feszes mellkasától, hogy attól tartok jobban tenném, ha menekülőre fognám. Korunkból adódóan sem lenne fair, ha gyenge érzelmeket táplálnék felé és ki is mutatnám azokat, hiszen tovább léptünk. Mindketten. Rémképek villannak fel lelki szemeim előtt, ahogy torokfájdítóan kiabálok vele, mintha minden szóval újabb ütést mérhetnék rá, s ő is így tesz velem. Elszaladok az egyik szobába, behúzom az ajtót és sírok, némán tátongok, légszomjam van, miközben az ajtót megremegtető ökölcsapásokat a hátamon érzem. Minden kis rezdülés bejárja a testem, a szöveteken át eljut a szervekig, miközben a tüdőmben játszok a bent tartott levegővel, hogy az végül megsimogassa a csontjaim. Belekortyolok az italomba, mintha a hűvös folyadék elmoshatná az elmémbe fészkelt fájdalmat, hallom, ahogy megismétli a szót, de nem pillantok rá, nem tudok. Nincs mit mondanom, így csendesen bámulok a pult mögött feldíszített polcokat, mindenféle kacat lóg rajta. Így kérdezem, hogy miért van itt, de a válasz annyira nyilvánvalóan elutasító. Mi közöm is van nekem ehhez? A mi kettőnk sorsa akkor, aznap szétvált. Nem bírom tovább. A számhoz emelem a koktélt ismét, és kibámulok az egyik asztal feletti ablakon. Összeszorított foggal remélem, hogy közben megfelelően közönyösnek látszok. Ahogy kimondja a nevem, képes lennék elmerülni a föld alá és soha többet nem feltörni a felszínre. Ahogy szavalni kezd próbálom rávenni magam, hogy leállítsam. - Miért jöttél utánam? - nem nézek rá, mert akkor a hangom nem tartaná ezt a szintet, félek megremegne tekintetétől - Én azt hiszem, hogy nincs mód rá, hogy mi ketten, hogy én az életedet tovább kísérjem. Így nincs szükség felesleges udvariaskodásra közöttünk.- az utolsó szó után nagyot kellett nyelnem, így újra belekortyoltam az italba, de ezúttal fenékig lehúztam. Az ujjaim remegnek és a térdem valósággal kezdi megadni magát. Rám tör a légszomj, mint akkor. Futnom kéne, menekülnöm. - Örülök, hogy láttalak.- eltolom magam a pulttól, majd előkapom a pénzt, a tálcára teszem és elfordulva tőle egy erőltetett mosollyal arcomon igyekszem az ajtót megközelíteni és otthagyni őt.
Átlagos nap, átlagos szombat a tetejében. Jól indult, annak ellenére, hogy ma is sikerült korán kelnem, de hát időnként muszáj. Azért, mert a munkám este kezdődik, még nem ülhetek a hátsómon egész nap. Egyrészt ott volt a kert, amit rendbe akartam tenni már napok óta és végre volt rá egy kis időm. Így anya is rendesen ki tud ülni, hogy festhessen, mert nincs más az a baromi nagy káosz a nagy tölgy alatt. Aztán persze átugrani a nagyszüleimhez, mert a nagyi szólt, hogy sütött és a süti még meleg vigyek belőle. Aztán persze apunak besegíteni a műhelyben. A végén még érteni fogok a kocsikhoz is, pedig efféle terveim soha sem voltak, de talán nem olyan nagy baj, ha ragad rám valami. Ha eljutok egyszer oda, hogy saját kocsim legyen, akkor legalább nehezebben vernek át a szerelőnél. Na persze csak akkor, ha épp nem apuhoz hozom el. Arra a jövőképre pedig még nem akarok gondolni, hogy mi lesz, ha ők nem lesznek. Mégis csak a legjobb szülők, nem viselném jól a hiányukat, az egyszer édes biztos, még ha ez is az élet rendje. Szóval a nap határozottan jól telt, persze a nagyobb hányadában a fülemben ott kiabált az aktuális kedvencek sorozata, így nem volt gond vele, hogy a hangomat is eddzem kicsit. Na igen, a szomszédok szerencsére nem panaszkodós típusok és nem szoktak szólni, ha a kert rendezése közben hangosan énekelek is. Az a mázli, hogy nincs pocsék hangom, így aztán tényleg nem zavarok senkit sem. Most pedig lassan közeledik az este, úgyhogy immár irány a cél, még hozzá az esti munka. Őszintén szólva az egész napban ezt vártam a legjobban. Itt aztán tényleg nem gond, ha énekelek. Senki sem néz rám e miatt furán, bár... persze az is benne van a pakliban, hogy olyan hú de sokan nem is figyelnek oda rám. Azért mégis csak egy lazább helyről van szó, ahol a zene, legalábbis az élő inkább csak háttérzajként funkcionál. Na ja... ne egy kisvárosban akarj feltörekvő énekes lenni, mert ott aztán vajmi kevés esély van rá, hogy bárki kiszúr majd és felfedez. Persze lassan talán elkezdhetnék aggódni, hogy a végén kifutok az időből, de nem mindenki futhat be olyan fiatalon igaz? Reménykedem. Egyelőre úgy sincs más. Nem hagyhatom itt a szüleimet csak úgy, és költözhetek el, amúgy se lenne miből. Majd talán, ha elég spórolt pénzem lett... esetleg megpróbálkozom máshol, de egyelőre erre még nem szántam rá magamat. Most viszont a jelenre kell koncentrálnom és ez azt jelenti, hogy ki kell állni a színpadra, oda a zongora mellé és énekelni. Semmi más, kizárni a világot, a jövőt, a múltat és a jelent is, csak a pillanatnak élve elmerülhetek a hangokban és nem kell semmi mást tennem, mint élvezni. Ez ennek az egésznek a lényege, hogy imádom csinálni, és jó eséllyel, ha egy ember ülne bent a teremben az aktuális kóláját szürcsölgetve, akkor is ugyanolyan beleéléssel szólna tőlem bármelyik dal, amelyik épp soron következik. Az a fő, hogy élvezd, amit csinálsz és szerencsére esetemben nincs ezzel probléma. Tényleg szeretem... a mindenem, hogy kiereszthessem a hangomat.
Egy monogám életű, idéző-jeles fiatal embernek, meg vannak a maga előnyei és hátrányai. Ha egylétű életét él az ember, nem kell attól óvakodnia, hogy a átverik, érzelmi zsarolást vagy lopást vetnek be ellene. Egyedül lenni s a magam ura lenni érzésénél nincs is jobb. Egyesek szerint így, kevesebb az esélye a csalódásnak. Valaki szerint így nem érhet semmi bántódás minket. Én viszont úgy vagyok vele, a magam kettős-énét párhuzamba véve egy testemben, hogy jobb egyedül lennem mint közösségben. A közösség kegyetlenül ítélkező, bosszantó és pletykát-szító! Ezen a tulajdonságaikra nincs szükségem. Legfőképp a bíráló mustrálódásukra! Az egyedül-lét szépsége, nekem már akkor jelentkezik, mikor a kis-közértből haza érve szétdobálhatom a cipőmet, és a szatyrot a földre tehetem. Ha jelenesetben lenne barátnőm, vagy inkább lakótársam, ez a remek összhang hamar megborulna. Még szerencse, hogy egyetlen lakótársamat egy többszörös életet élő, koszos szőrgombóc teszi ki. Máskülönben nem fértünk olyan jól meg, mint most. Azonban, ennek a független életnek is meg vannak a maga hátrányai. Legtöbben az intimitás-hiányát hozzák fel elsődleges hiánynak. Én azonban azzal is bőven megelégszem, amit a táv-csatornáim "eldugott" részében találok. Nem. Itt alapvetően arról van szó, hogy ha lenne egy segéd-kezem, akkor nem kéne olyan tipikus cselekvéseket tennem mint a nőknek. Értem itt a bevásárlást, a mosogatást, a rezsi-számolást...és még sorolhatnám. A dillerkedésem mellett nem vehetem fel mindig a köténykémet. Bejárónőre meg aligha futja. Pont ezért, a mai napra iktattam be egy gyors kereső-túrát. Hogy mit értek ezalatt? Ha "gondos-kéz" nem jön elémbe, majd én megyek elébe. Valahogy így. S mi lenne jobb terep számomra, mint egy közkedvelt hely, ahol csak sürögnek-forognak a szingli egyének? Persze, szívem szerint nem bocsátkoznék semmilyen románcba. Csak munkaköribe, megosztva ki mit vállal. Zsenilás terv, nem? Délután öt óra tájt, azt hinnéd nincs forgatag egy ilyen helyen. Holott, pont ilyenkor éled fel igazán az ember-tömeg. A háttérből dallamos zene-szól, a csapból hangosan folyik a sör, míg a pincérnők szlalomozva járnak a vendégek között. Egy félreeső helyre teszem le magam, ahol gyanútlanul áttekinthetem a terepet. Közvetlenül azután egy pincérnő áll elémbe. Első benyomásra akar lenyűgözni a mell-méretével. Én azonban, figyelmemet elvezetve az ital-lapra nézek. - Egy erős Gint kérek! - fejezem ki magam határozottan, tudva, hogy a mai teper-szemlémhez hosszú lesz és fáradtságos.
Miért is gondoltam azt, hogy itt minden olyan egyszerű lesz? Ez a nő nem véletlenül tűnt el hónapokkal ezelőptt az életemből, s nyilvánvalóan minden fájdalomtól meg akarta kímélni magát.. illetve engem is. Én sem bántani, sebet ejteni akartam rajta. Csupán tudatni vele, hogy még mindig, kitartóan, állandóan képes vagyok őt szeretni minden hibájával együtt, akkor is, ha a kora majdnem fele az enyémnek... én egy érett alma vagyok, míg ő éppen csak kezd pirosodni, s azt hiszem, a szívem nem bírná el azt a terhet, hogy megfosztom őt ettől az életnek nevezett nagy lehetőségtől. Már eszembe jutott az is, hogy tlaán más férfi került a képbe, aki fiatalabb, vonzóbb... hozzá valóbb. Nem tudtam elhessegetni ezt a gondolatot, talán ezért is kutattam mindenhol nyomokat. Nemcsak itt, de előtte is, mielőtt még megtaláltam volna. Arcomra kiült valami szavai nyomán. Talán a remény elveszítése, hisz elutasított. Megtagadta azt, amiért jöttem. Megfosztott attól, hogy vele legyek ezen a bizonyos úton.. vagy ő az enyémen. Nem teljesen mindegy? Bárhová is megyünk, bármely úton, kettőnk útja lenne, nem pedig csak az enyém.. és nemcsak az övé. Kettőnkké. - Muszáj veled lennem. - nyeltem halkan, a szavaim annyira elfojtottak, annyira éhezőek voltak, mintha itt helyben képes lettem volna köddé válni a súly alatt, melyet rám róttak. Vallomás volt, egy igazi, szívből jövő vallomás, és látva azt, ahogyan készül elmenni.. nem bírtam ki, nem hagyhatom csak úgy elmenni. - Ennyi? - kérdeztem felállva, és követtem őt pillantásommal. Hangom egyszerű volt, semmi furcsa negatív érzés nem csengett. - Tényleg itt akarsz hagyni azok után, hogy... idáig jöttem utánad? - Pillantásom megtelt elkeseredettséggel.
Gyakorlatilag minden, ami az elmúlt éveimet boldoggá tette, az: Ő. Mellette éltem igazán. Hevesen, szenvedélyesen, örömben. Mikor hozzám ért lángolt a testem és a világ peremére is elmentem volna érte. Nem szokványos volt a kapcsolatunk, már csak a korkülönbség miatt se. Én sosem tekintettem rá úgy, mint aki idős hozzám. A tapasztalata, a viselkedése, minden vonzott hozzá. És ettől nem tántoríthatott el az, hogy hány éves, vagy az, hogy melyik fajhoz tartozik. A kapcsolatunk magam sem tudom, hogy miért romlott meg. Úgy szerettem őt, mint ő előtte senkit. Az én bohó természetemhez meg hát alapból nem tartozott soha a hűség. Ő volt az egyetlen, aki mellett nem kívántam mást és nem gondoltam rá, hogy szükségem lenne másra. Azóta sem. Még mindig az egyetlenem, de vámpírként már esélytelennek látom, a viták emlékei, amiket egymáshoz vágtunk. És az, hogy megütöttem őt akkor este. Az ajtó túloldaláról üvöltöttem vele, bezárkóztam. Nem tudtam a szemébe nézni. Hozzá vágtam a korát, azt, hogy meg sem érdemel. Pedig én voltam az, aki nem érdemelte meg őt. Aki még most sem érdemli meg. Ha tehetném visszafordítanám az időt és sosem mondanám ki azokat a mondatokat. Sosem bántanám őt. És sose hagytam volna, hogy elforduljunk egymástól. Éreztem, ahogy lelkem beleremeg a találkozásba. A szívem összeroppant. A torkom kiszáradt. Jól tartottam magam kívülről, de belül semmit nem hagyott bennem. Úgy mérte rám szavait, mint egy pillangó szárny, minek suhintása elsodorja útjából az apró porszemeket. Nem néztem rá, szándékosan kerültem a szemkontaktust, mert tudtam, hogy íriszeibe veszve, végem van. Végzetes hiba lett volna. És mikor kiejtette ajkain azt a pár szót, belém döfte elfojtott érzéseim tőrét, hogy annak hegyével szét árassza bennem őket és többé ne menekülhessek. - James.- a hangom reszket, a térdem remeg, mint a nyársfa levél. Úgy érzem megfulladok. Tudom, hogy amit mond, azt akár én is mondhatnám. Hisz nekem is szükségem van a jelenlétére az életembe. Ez nem egy fellángolás. Kettőnk között ez többről szól. Végül felálltam, hogy kiszabadulhassak mellőle. Nagyon jól tudtam, hogy csak gyötörnénk egymást, hiába a pár nap, hét esetleg hónap öröm, a vége ugyanaz lenne, ám mikor lemásolta a mozdulatomat, megtorpantam. Végzetes hibaként pillantottam íriszeibe és nem láttam mást, csak csalódást bennük. - Szeretlek.- tartottam a szemkontaktust, de éreztem, hogy könnycseppek gyűlnek szemeim sarkában, így leküzdöttem őket és a gombócot a torkomban - De te eltudnád fogadni azt, ami most vagyok?- fordulok szemben vele - Eltudnád felejteni, ami történt?- halkan kérdezem, szinte lemondó hangszínnel. Tudom, hogy mi lesz a válasza. Sem a vámpír énem, sem a múlt nem olyan dolog, amit el tudna fogadni velem együtt, ha meg mégis ... - James.- ismétlem a nevét és halovány bőrbe bújt ujjaim övéi után kutatnak - Ha...- elcsuklik a hangom és nem tudom folytatni. Megszorítom az ő meleg bőrbe bújt ujjait és közre fogom azt. Ha igazán szeretjük egymást, akkor van értelme... ezt mondtam volna. Vajon megért szavak nélkül? Gépiesen előre lépek és arcomat mellkasába temetem, ha engedi.
Éjszaka van. Egész nap vezettem. Bár nem szeretik a magán akciókat azok, akiknek a segítségét kértem, de nem fogok a fenekemen ülni és valami isteni csodára várni. Az otthonomat adó várost pár perc alatt hagytam el. Azt a helyet ismertem, a várost, melyben az éjszaka épp oly' izgalmas, mint a nappal, mindig találok kedvemre való szórakozást, legyen szó egy kellemes kis bárról, egy őrületes partiról vagy csupán egy egyszerű étteremről, melyben végül nem is a felszolgált étel, hanem maga a felszolgáló lesz a végső vacsora. Bár ez utóbbi szokásom volt... és nem tapasztaltam még ki teljesen, hogy mivel is jár együtt a vámpírkodás. Néha visszarévedtem emberi életemre... kamaszként volt, hogy egy egyszerű bisztróban dolgoztam, hogy bosszantsak valakit. Tudniillik, nem volt szükségem pénzre, hiszen anyagilag volt, aki támogatott engem és Michelle-t.
"- Üdvözlöm a St. James Bistro-ban. Mivel szolgálhatok? - kérdeztem a magam józan, kislányos hangján. Naponta akár harmincszor, negyvenszer is, miközben a kis noteszemmel sétálgattam az asztalok között, és felvettem a jelenlévők rendelését. Általában csak kávé volt a kérés, valami süteménnyel, ebéd időben tésztafélék, húsok, és ehhez hasonló finomságok. Szerettem itt dolgozni, pontosan emiatt. Az, hogy életem nagy részét úgy töltöttem el mintha nem lenne apám, arra ösztönzött, hogy megtaláljam a helyet, ahol otthon lehetek. Kerestem az otthont. És ez az ételillat... mindig azt érzékeltette velem, hogy hazaértem. Itt vagyok itthon. Annak ellenére, hogy a munkaidő végén ugyanúgy haza kell mennem oda..."
A zene hangosabbá vált. Erre kaptam fel a fejem. Időközben beértem egy bájos helyre, amelyről valószínűleg egy ember számára nem a "bájos" jelző ugrik be elsőként. De én imádtam. Körülnéztem, miközben hajamat megigazítottam. A vacsora valószínűleg ma is kellemes lesz, hiszen látok itt egy-két igencsak csinos nyakat. De szabad helyet a pultnál nem. Ahogy asztalt sem. Összeragadt párocskák... hogy oda ne rohanjak. Megindultam előre, majd ahogy egy ravasz mosoly ült ki arcomra, szinte rögvest megálltam az egyik asztal mentén, és félrebillent fejjel néztem. Egy fiatal férfi foglalt helyet. Bár én inkább neveztem volna még kisfiúnak. - Szabad ez a hely? - kérdeztem tőle. Reméltem, hogy nem egy sima emberbe botlok, mert most nincs szükségem értetlenkedő pillantásokra. Mystic Falls-ig vezettek a nyomok. És nem érdekel, kit kell találnom ahhoz, hogy célt érjek, ha maga Jézus Krisztus lapul a padok között, hát még őt is leimádkozom a keresztről.
Nem is tudom mi hajtott ma erre a helyre. Alapvetően egyáltalán nem kedvelem az ehhez hasonló "krimókat" nem szívesen járok ilyen és ehhez hasonló "vendéglátóipari egységnek" titulált épületegyüttesekbe. Nevezzetek sznobnak, de valamiért szeretem ennél egy kicsit feljebb adni, már ha értitek, mire célzok. Ráadásul inni sem szoktam annyira, de itt elég hülyén nézne ki valószínűleg, ha kérnék egy teát. Mindenesetre az ok, amiért itt vagyok mégis sokkal egyszerűbb, mint a legtöbben az én esetemben gondolnák: csak szeretnék egy kicsit egyedül maradni, de nem igazán az erdők magányára, vagy az utca által nyújtható magányra vágyom. Talán kicsit paradoxonnak hangzik, de itt valószínűleg sokkal jobban el tudok merülni a gondolataimban, mint mondjuk otthon ahol Bojana szekálna állandóan vagy Kendra-nál, ahol őt nem hagyná nyugodni, hogy mi is lehet a bajom. Az erdőbe nem szívesen megyek a múltkori Kendra-val történt teliholdas incidens óta mivel nem éppen kellemes érzés kerít hatalmába ott, és hasonlóképpen vagyok a külvárosi részekkel is, ahol az utóbbi időben történtek óta nem szívesen látogatok. Egyenlőre rendben vannak a dolgok, de én még most is nyugtalankodok, mert a helyzet, még ha éppen rendezettnek is tűnik is a kívülálló szemével, akármikor nagyon rosszra is fordulhat. Állandóan ez a baljós érzés kíséret, és ennek okán vég nélkül nyugtalankodok mostanában, ami sajnos már mindenkinek feltűnik körülöttem így ideje lenne rövidre zárni a dolgokat... Kendra végül ugyan túlélte a találkozását a vámpírral, de csak halandóként tudott visszatérni az élők sorába. Aki ismeri ő,t valószínűleg nem lepődik meg túlságosan azon, hogy nem fogadta túl jó szívvel, és kedvvel a hírt, amit természetesen megértek, de a helyébe inkább vitustáncot jártam volna, hogy megszabadultam a halhatatlanok minden átkos bonyodalmától. De ez megint csak én vagyok...A probléma az, hogy most, hogy csak szimpla ember még annyira sem tudja magát megvédeni, mint régebben, amikor vérfarkas volt. És itt nem a többi embertől féltem, mert ember létére megmaradt annak a harcias jellemnek, aki volt, hanem sokkal inkább a régi még a farkasként eltöltött életéből hátramaradt ellenfelekre, haragosokra célzom, akik most könnyűszerrel bosszút tudnának rajta állni a régi sérelmeikért. Még azon se lennék meglepve, hogy ha az a vámpír egy valamikori haragosa lett volna, és ezért próbálta megölni. Jelenleg viszont csak egyetlen opciót látok magam előtt, ami viszont tudom, hogy Kendra-nak nagyon, de nagyon nem fog tetszeni...Mivel már nem vérfarkas nem válhat hibriddé, de ember sem maradhat, ha a jövőben szeretné kiélvezni a visszakapott életét, illetve én az Ő társaságát, így viszont csak egyetlen megoldás maradt: a vámpírrá válás. Vámpírt találni nem lenne nehéz - néha az-az érzésem, hogy itt Mystic Falls-ban minden második bokorban bujkál egy - sőt igazából már jelöltem is van Elena személyében. Itt kezdődnek a problémák a; Hogy bírom rá Kendra-t, hogy vámpírrá váljon? b; Elena egyáltalán elvállalja, hogy átváltoztatja? Fontos kérdés mivel másra nem nagyon merném bízni Kendra-t. Mindenesetre a b kérdéssel még bőven ráérek foglalkozni mivel először az a problémát kéne orvosolnom. Azt hiszem el fog tartani egy ideig... Végül némi töprengés után a fentebb már ismertetett okok miatt lemondok a tea rendeléséről, és inkább kérek egy szimpla whiskey-colát. Egytől még nem lehet nagy gond, talán még a gondolkozásban is segít ha egy kicsit esetleg felpörgeti az agytekervényeimet. Némi forgolódás és nézelődés árán végül sikerül felfedeznem egy üres asztalt, és afelé veszem az irányt, majd sikeresen helyet is foglalok. Most már csak a mai este fő programja van hátra a gondolkodás...Legalábbis az lenne, ha nem zavarnának meg már a második perc után. Amikor felnézek a nőre, aki megszólít, egyből megérzem rajta, hogy egy vámpír. - Ha nagyon muszáj...- felelek kurtán. - Bár mindenféle faji előítéletet félretéve nem kedvelem túlságosan az agyarasokat. - teszem még hozzá halkan egy kelletlen arckifejezés kíséretében, de Ő egész biztosan meg fogja hallani. Ma este egyáltalán nem kívántam társaságot, főleg nem egy vámpírét, de jelenetet sem szeretnék rendezni, legkevésbé konfliktusba bonyolódni szóval jelen pillanatban jobb, ha inkább engedek egy kicsit...
Elmosolyodtam szavait hallva, főként látva tekintetét. Agyaras... így sem hívtak még. - Áucs. - Nem vagyok rest tagadni azt, hogy engem egyszerűen nem érdekel az ilyesmi. Pontosabban, nem érdekel, ha áthúzom mások számítását, szórakozását vagy bármi ehhez hasonló. Egykoron túl sokat foglalkozam általam nem sokra tartott emberekkel, pontosan egy ehhez hasonló helyen. Most már másképpen élek; más ember lettem. Nem érdekel semmi és senki. Pontosabban, azok nem érdekelnek, akik nincsenek hasznomra. Egykoron nem volt más választásom. Ki kellett szolgálnom mindenkit, tűrni az ízlésesnek nem nevezhető beszólásokat, de mára már... szívem szerint ha visszamehetnék az időbe, mindegyiknek letépném a fejét, és megetetném valami vad jószággal, hogy érezzék a törődést. Azt a törődést, amelyet ők maguk gyakoroltak az én lelki világomra, az érzeleimre... magyarán, azt kapnák, amit én kaptam tőlük. Öt cent borravalót. - Sajnálom, hogy megzavartalak - billent oldalra a fejem, és ajkaimat lebiggyesztettem, mintha tényleg bánnám, de nem sokkal később ki is bukott belőlem a nevetés. - A fenéket sajnálom! - tettem aztán hozzá legyintve, majd intettem a kiszolgálónak, hogy fáradjon oda hozzám, különben nem lesz része túl sok kellemes élményben a ma estét illetően. Igen, eléggé megváltoztam... kinek örömére, kinek bánatára. Az, aki szörnyeteggé változtatott, nyilván örömmel nézné a művét, de én csak vad dühöt éreztem irányába. Valójában tönkretette az életemet. Azt nem tudom, mit várok ettől a kis társalgsástól. Azt tudtam, hogy segítséget remélve jöttem ide... legyen az ára bármi. Már egy hajszál választ el attól, hogy megtaláljam azt a vámpír rohadékot. De lehet, hogy... nem is várhatok semmit. - Sajnos, nem akarok még menni. Szóval... - vontam meg a vállamat. - vagy rám figyelsz miközben beszélek, vagy nem, de én el tudom szórakoztatni magam akkor is, ha te nem figyelsz rám - pislogtam ártatlanul. Valahogy mindenkivel szót lehet érteni. Én hajtottam a közös nevezőre. Végül felsóhajtottam, és zavaros mosollyal megráztam a fejem. - Sajnálom. Nem akartam rossz benyomást kelteni, csak... új vagyok még a városban. És rettentően feszült a hangulatom - köszörültem meg a torkomat. Ez is én voltam. Előtört az ember, aki voltam, és akit még nem emésztett fel a vámpír.
Felvonom egy pillanatra a szemöldökömet az "Áucs" szócskát meghallva. Meg se fordult a fejemben, hogy tényleg zavarná a megnevezés az Ő fajtájuk egyszerűen nem olyan. Az Ő fajtájuk...Na és az enyém jobb-e egyáltalán egy fikarcnyival is? A válasz az, hogy nem, de én legalább igyekszem küzdeni előre inkább kevesebb, mint több sikerrel...Még mindig mohón keresem a megoldást erre a problémára, és a rémálmok nyitjára is. igen még most sem szűntek meg, még mindig kísértenek éjjelente, amikor elalszom. Ráadásul most még ez a vérszopó is úgy tervezi, hogy ide telepszik a nyakamra, mint egy púp a hátamra. nem vagyok elragadtatva az ötlettől, de sajnos jelenleg semmit se tehetek ellene. Akármennyire is utálom a fajtáját, itt az emberek előtt nem rendezhetek jelenetet, és nem is tervezem. Meg aztán ki tudja, hogy kiféle-miféle, hogy ki fia-borja. lehet, hogy valaki olyan akivel nem érdemes ujjat húzni, de az is lehet, hogy csak valami fiatal taknyos kölyökvámpír, akinek nincs jobb szórakozása, mint más halhatatlanokat kóstolgatni. Mindenesetre igyekszem minél előbb lekoptatni, mert annál előbb tudok a saját dolgomra koncentrálni, amint Ő kilép a képből, és békében hagy. - Nem. Nem sajnálod. - felelem neki, miközben kortyolok egyet az italomból, úgy, hogy rá se nézek a lányra. - Mondtam. - szólalok meg, amikor elneveti magát, és Ő se tagadja, hogy semmiféle rossz érzés nem kerülgeti, amiatt, hogy hívatlanul zavar. Úgy tűnik, hogy a modorom nem fogja elzargatni legalábbis abból ítélve, hogy csak így lehuppan, és már integet is a pincérnek, hogy rendelne, arra utal, hogy nem mostanában kíván távozni az asztalomtól. Vagy nem érzi, hogy mi is vagyok valójában, vagy pedig szimplán nem érdekli. Elnézve Őt az egyik lehetőség épp annyira tűnik valószínűnek, mint a másik, nekem pedig jobb híján nincs más választásom, mint egy ideig elviselni őt, még ha nem is fűlik hozzá a fogam túlzottan. Lassan kortyolgatom csak a whiskey-cola-t hisz még ma este szükségem lesz a fejemre, hogy gondolkodjak, és valami értelmes tervvel álljak elő. csak előtte valahogy a vámpírt kellene lepöckölnöm, hogy nyugodtan tudjak gondolkozni, és ötletelni magamban végre valahára... - Sajnos a hallottak alapján nem vagy képes csendben elszórakoztatni magadat, vagyis kénytelen leszek rád figyelni, amíg be nem fejezed a mondanivalódat. - tekintek rá szúrósan, az arcomra van írva, hogy milyen szinten nem igénylem a társaságát. Kendra óta, ha lehet még inkább drasztikus kép alakult ki bennem a vámpírokról, ráadásul Ő sem éppen a bemutatkozás, vagy az ismerkedés legjobb módját választotta, és csak tovább erősítette benne a már amúgy is kavargó ellenszenvet, arról nem is beszélve, hogy nem éppen a legrózsásabb hangulatomban talált rám, és nem épp a legjobb napon, a legjobb pillanatban. - Pedig sikerült. - válaszolok neki feszült hangon, felvont szemöldökkel, amikor elnézést kér tőlem. - Értem. Ha feszült a hangulatod, akkor mondjuk igyál meg egy teát, az biztos megnyugtat. - ajánlottam neki nem kevés szarkazmussal a hangomban. Azt már inkább nem tettem szóvá, hogy ha tényleg új itt, akkor nem biztos, hogy azzal kellene kezdenie, hogy nekiáll kóstolgatni az első az útjába kerülő természetfeletti lényt. Az ilyesmi úgy tudom, hogy a halál egy roppant fájdalmas, és kellemetlen formájához vezethet...
Már hozzászoktam ahhoz, hogy sokan egyáltalán nem félnek tőlem. Ennek is megvoltak az okai, többek között az, hogy egyáltalán nem keltettem egy ijesztő szörnyeteg hatását. Talán ha jelmezbe bújtam volna, sikerült volna néhanapján valakiből parát kiváltanom, de ez áltlánosságban nem volt rám jellemző. A munkámmal voltam elfoglalva, egészen pár nappal ezelőttig... azóta kénytelen voltam szabadságot kivenni annak érdekében, hogy utánajárjak, mi is történt. Azt szokás mondani, hogy ne hánytorgassuk a múltat, ami megtörtént, az már úgyis marad, de én nem akartam ennyivel elintézni. Valaki a húgomat akarta bántani, és nekem nála fontosabb jelenleg nincs. Sosem volt vérszerinti kötelék közöttünk, mégsem tudtam volna elviselni a gondolatát annak, hogy bántódása esik, pontosan ezért igyekeztem annyira elérni, hogy megtaláljam a vétkest. Csak... még nem vagyok jártas ilyen körökben. Pár napja ismerkedem ezzel az egész természetfeletti világgal, és még egyáltalán nem találkoztam benne olyan dologgal, ami tetszett volna. Persze tudtam, hogy Michelle boszorkány, de nagyjából ennyi volt az információk halmaza jó pár éven keresztül erről a világról. Nem is vágytam többre, nem voltam telhetetlen, és legalább elfogulatlanul szemléltem a világot. Már amennyire. Most pedig csak azt érzem, hogy mar az éhség, és szívem szerint bárkire lecsapnék, mert jó az illatuk... régebben ezt abban mértem, hogy drága parfümöt használtak. De most... nem ezt érzem. A vérük az, ami csábít. Áthatol a ruhájukon, a bőrükön... és elgondolkodtat, hogy én is ilyen "szagos" voltam emberként? A fiú reakcióin el kellett gondolkodnom. Az tény, hogy nem szerettem csendben ülni, elvégre most sem ezért jöttem ide. - Szórakozni nehezen lehet egyedül egy ilyen helyen - vontam a vállamon, majd felsóhajtottam. Bár az én szerencsémre vall az is, hogy rögtön egy ilyen pasasba futok bele, aki nem sima ember, hanem valami egészen más. Érzem rajta a saját fajtám illatát, de van ott más is. Hallottam ezekről a lényekről, bár... nincs a nyelvemen a nevük. Meglehetősen elszégyeltem magam, majd lehajtottam a fejem. Az sem segített, hogy letették elém az italomat, belekortyolni sem volt kedvem. Remek közjátékot nyomtam le itt, remek benyomást tettem rá, és a nevét sem tudom, hogy kéne szólítanom? - Te nem akarsz velem barátkozni, jól sejtem? - kérdeztem a teáról tett megjegyzése után. Éreztem a hangjában azt, amit mások esetében is utáltam hallani, bár gyakorta találkoztam vele a munkámban. A sok divatérzékeny b*zi nem tartott attól, hogy megüssék ezt a hangnemet, de aztán rájöttek, hogy engem felesleges lebecsülni. - Nézd, én tényleg sajnálom! - tettem aztán hozzá ismét, ekkor már tényleg elásva azt, aki csak úgy leült az asztalhoz. - Azt hiszem, ez az egész... vámpírosdi egy nagyon rossz oldalamat hozta elő - mondtam kissé lemondóan, nem tartva attól, hogy hülyeségeket beszélek, elvégre tudtam, hogy ő sem sima ember. Az meg gondolom nem lehetséges, hogy félig ez, félig az, és közben nem tud róla. Buta gondolat.
A külső semmit se számít, hogy ha a magunkfajtákról van szó. A külső mindössze elülteti a halandók gyanakvását, elfedi a vérszomjas fenevadakat, akik igazából vagyunk mg, hogy ha akaratunkon kívül is, szándékunk ellenére vagyunk ebben az állapotban. Persze sokan akartuk ellenére lettek azok amik, mások kifejezetten szomjazták ezt a létet, de vannak olyanok is, mint én, akik a saját ostobaságuknak köszönhetik, hogy végül idáig jutottak, és azok most, amik. Valaki vámpír, valaki vérfarkas, én pedig hibrid. A mi fajtánkban két kisebb rosszból sikeresen létrejött egy még nagyobb rossz. Persze még mindig nem adtam fel, még mindig keresem a megoldást, hogy miként is uralkodhatok saját magamon vagy ha lehetőség akad rá, akkor a megoldást arra, hogy esetleg visszacsináljam azt, ami történt. Persze ez hiú ábránd hisz a hibridek mérgére, ami az ereimben csörgedezik éppen úgy nincs megoldás, mint a vérfarkasokéra, akik ezzel az átokkal születnek. És ha még vissza is tudnék változni, akkor sem lenne olyan erő, amely visszaadhatná azoknak az életét, akiktől elvettem azt. Minden nap kínoz emiatt a bűntudat, főleg mert mindig ugyanoda jutok vissza, akárhányszor is rágom magamat végig a dolgon: az én hibám, én egyeztem bele ebbe, amikor Bori felajánlotta, mindene gyes kioltott élet az én "lelkemen" szárad, hogy ha egyáltalán van még olyanom. Sokszor már ebben sem vagyok biztos. - Ki mondta, hogy szórakozni jöttem ide? - vonom fel barátságtalanul a szemöldökömet. - Az is lehet, hogy csak egyedül szeretnék lenni, nem gondolod? - teszem fel neki a válasz/kérdést, jó erősen megnyomva az egyedül szócskát. Ma azért vagyok itt, hogy valami megoldást találjak Kendra helyzetére nem pedig azért, hogy egy vámpírral vitatkozzak, aki nem talált magának más embert, akinek a "vérét szívhatná". Lehet nem a legudvariasabb mentalitás az irányába, hisz végül is mégiscsak nőnek számít még Ő is, de ma sajnos nem tudok annyira türelmes lenni, mint az tőlem általában megszokott lenne. Épp eleget fáj a fejem Kendra nélkül is nincs szükségem még arra is, hogy Ő rám szálljon, és itt idegeljen, mert nincs jobb dolga éppen. Sajnos pont én keveredtem az útjába ma. - Dicséretre méltó, hogy legalább a megfigyelőképességedre nem lehet panasz. - felelek a szavaira színtelen hangon, és kedvetlenül elmosolyodom. Tipikusan az én szerencsém, hogy egyszer ülök le egy bárba, hogy egy kicsit egyedül legyek, és esetleg találjak valami megoldást arra, ami történt erre pont belefutok egy unatkozó vámpírba. Tökély... - Gondolom. - szólok a lányhoz cinikusan. Elég furcsa, hogy ilyen gyorsan átváltott egyik végletből a másikra, kissé gyanús a számomra nem csoda, hogy nem olvadok el egyből a sajnálom nem volt szándékos szövegen. Nem az a fajta ember vagyok. Sok ember járt már rosszul, aki beleesett ebbe a csapdába. - Amennyire tudom, a többségből ezt az oldalt hozz ki. - felelek színtelen hangon neki. - De ez minden fajra vonatkozik. Ez nem a természetes állapot, kicsit olyan mintha még valaki lakna az emberben. - folytatom kissé elgondolkodva, ahogy a saját helyzetem idéződik fel bennem. Majd mérgesen csettintek egyet a számmal, amikor rájövök, hogy mennyire elkalandoztam, és hogy máris többet mondtam a vámpírnak, mint szerettem volna, de ezt már sajnos nem tudom visszaszívni. Most már mindegy. Ez van.
- Az emberek nem azért tévednek be egy bárba, hogy egyedül legyenek - jegyeztem meg élcelődve. Magam részéről mindig is azt vallottam, hogy... a gonoszkodás valamilyen szinten hozzánk tartozik. Én szeretek gonoszkodni, de csak minimális, tréfás szinten. Na jó, az ellenségeimmel egészen más a helyzet. Ahogyan az is egészen más kérdés, hogy ki az aktuális préda. Talán ezzel a fiúval kivételt kellene tennem, hiszen tényleg ő az egyetlen, akire esetlegesen számíthatok, már ha ma még képes lesz rendesen hozzám szólni. Ezt mondjuk egyre inkább kétlem. Az, aki vámpírrá tett, erősebb mint én, És a legjobb, ha taktikát váltok, és még közvetve sem próbálok ostoba gonosz megjegyzéseket tenni, hiszen... ma este egészen másért jöttem ide. Nem szeretném elfelejteni azt a gonosz férfit, akinek köszönhetem azt, amivé lettem. Arról már nem is beszélve, hogy ha csak úgy szó nélkül jelentem meg, hát... illenék normálisan viselkedni. Ahogyan anyám is tanította. De ki emlékszik már azokra a tanításokra? Nagy levegőt vettem, és az asztalra könyököltem, úgy figyeltem az arcát. Valami teher nyomta a szívét. Mert nyilván neki is van, nem tűnt egy kis senkiházinak, még ha nem is tudta, hogyan kell egy nővel beszélni. Vagy csak annyira utálja a fajtámat, hogy nem válogat. - A munkám miatt muszáj, hogy jó megfigyelő legyek - vontam egyet a vállamon, és annak ellenére, hogy látványosan utálta a jelenlétemet, elmosolyodtam. - Szóval ha lakberendezőre lesz szükséged, van nálam egy pár névjegykártya - böktem a táskám felé a fejemmel. egyrészt nevetséges volt a feltevés, másrészt nem olyannak tűnt, aki segítséget kérne egy stylisttól. A kisvárosokban ez nem divat. De nem is dolgozni jöttem ide, úgyhogy fogja fel viccnek. - Nem is sejtettem, hogy a természetfeletti világban ekkora a széthúzás. Miért utálja az egyik a másikat? Te miért utálsz engem? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miután befejezte a filozofálgatást. Pár pillanatra eltűnt a hangjából az utálat, de elég gyorsan leesett neki, hogy túl sokat mondott, vagy inkább elfelejtette, hogy éppen nagyban utálnia kell. Ez a tekintet... nem tudom, láttam-e már ennyi bánatot, ennyi kitartást, ennyi akaratot egyetlen pillantásban. Még most, hogy alkohol mámorában is úszik... vagy az nem alkohol ott a poharában? Nem tudok a folyadék illatára koncentrálni, túl sok itt a friss vér, és ha a srác tovább folytatja a bosszantásomat, valószínűleg ismét véres ruhákat kell mosnom éjszaka.
Kezdőlap
