- Csak egy hazug vagy... csaló, akinek nem számít semmi más, csak a saját érdeke. - ez ő, nekem ennyi maradt meg belőle mindazok után, amit tett, mert igenis jól gondolja, hazug, öntelt szörnyeteg, akinek durván el kellene látni a baját és pont ezért nem is bánom, hogy érzékeny ponton okozok neki fájdalmat, vagy hogy az orrát veszem célba, mert nagyon is megérdemli. Megérdemelne még ennél sokkal többet is, ami miatt, amit velem tett. Megölt... de ez a legkisebb bűne. Elhitette velem azt, hogy szeret, elhitette velem azt, hogy fontos vagyok, hogy jobb életem lesz, hogy... együtt lesz jó életünk és én voltam olyan naiv, hogy elhittem neki, mert el akartam hinni, hogy van annál jobb is, ami nekem jutott. És mindezek után ő is csak kihasznált, mint mindenki más... ezek után nem kéne így gondolkodnom róla, nem kéne gyűlölnöm érte? - Hagyd végre abba! Nem érdekelnek az üres bókok, és ne hidd, hogy olyan könnyedén tudsz bennem olvasni. Ha... ha arra kerülne sor meg tudnék mártani a szívedben egy karót, meg én! - menne... mennie kellene. És hogy miért nem tettem eddig? Mert... mert várni akartam, hogy érezze, hogy valaki a nyomában van, hogy igenis egy kicsit is féljen, vagy tartson attól, ami rá várhat és ne beszéljen nekem arról, hogy mennyire rohadtul tudja, hogy ki vagyok és mit gondolok. Szerettem... igen, életem legnagyobb butasága volt, az meg főleg, hogy elhittem, hogy valakinek fontos vagyok, hogy valaki engem is szerethet. Ilyesmit már az életben nem fogok bevenni senkinek, és nem hagyom, hogy kihasználjon ő, vagy a bátyám, vagy... akárki. Nem leszek senki játékszere, nem leszek senki szórakozása. - Nincsenek semmiféle igazi érzéseim! - eszem ágában sincs beismerni, nem fogok egyetérteni vele. Gyűlölni akarom és ha nagyon akarom, akkor sikerülni fog ugye? Már jó ideje igyekszem, hogy ezt érezzem és igenis baromi dühös vagyok rá, amiért ezt tette velem és még csak nem is érdekelte az egész. Örült volna, ha tényleg meg halok, nagyon is örült volna neki! - Megszenvedted a hiányomat? Akkor most sajnáljalak meg? Te öltél meg Darius... a te hibád az egész! - ő csinálta, innentől nem érdekel, hogy mit szenvedett meg. Egyébként se mondja nekem, hogy olyan rossz volt neki, hogy szenvedett a hiányom miatt. A fenét! Biztos vagyok benne, sőt láttam, hogy nagyon is jól szórakozott. Nem hiányolt egy pillanatra sem, ezt nem fogom bevenni. Minden szó, amit mond csak üres fecsegés, csak maró méreg semmi több, és én épp ezért nem fogok hinni neki, mert nem érdemli meg. Átvert már egyszer, megteheti bármikor újra és nem vagyok annyira gyenge, hogy erre lehetőséget adjak neki. - Csak azért voltál oda, amit tettem veled... érted, hogy megkönnyítettem az életedet a pincében. Teljesen mindegy lett volna, hogy ezt ki teszi meg. - most az egyszer nem elég erősek a szavaim, nem visszavágok. Inkább keserűséget hallani ki abból, amit mondok, csendes keserűséget, ami szinte mar. Fájt... iszonyatosan fájt. Végzett velem és ott hagyott, csak úgy és ennyi... hát persze, hogy finoman szólva is kiborított. Nem elég, hogy vámpírrá váltam, azzá, ami ellen a bátyám örök életemben hangolt, azzá amitől az anyám örök életemben óvott... még ott is maradtam összetörten, egyedül, darabokra hullott szívvel, marcangoló érzésekkel. Fogalma sincs róla, hogy mit éltem át, hogy hogyan voltam képes megerősíteni magamat annyira, hogy ne rohanjak azonnal a vesztembe. Nem mehettem vissza a bátyámhoz, ő pedig elhagyott... nem mehettem sehová. - Soha sem foglak sajnálni és... el fogom érni, hogy szenvedj pont úgy, mint én. Lehet, hogy nem tudlak megölni... lehet, hogy az nem menne, de... de akkor is elérem, hogy pont ugyanúgy fájjon. Neked... neked fogalmad sincs... - elharapom a mondatot. Nem adom meg neki az örömet, nem fogok kitárulkozni előtte, nem fogom elmondani, hogy mit éreztem, hogy milyen mélyen sebzett meg, nem is azzal, hogy megölt, hanem azzal, hogy elárult. Azt a fájdalmat nem leszek képes elfelejteni, egyszerűen nem megy és akarom, hogy érezze. Akarom, hogy ő is pont úgy szenvedjen!
- Szóval ez lennék… tényleg ilyen önzőnek látsz? Ez azért fáj egy kicsit. – csóválom meg a fejem egy szomorkás mosollyal, de pillanatokkal később már ismét az a jól ismert széles mosoly ül ki az arcomra. Szóval ez vagyok én, annyira nem is illetett durva jelzőkkel, mint számítottam rá, de minden bizonnyal elmondott sok dolognak ott a fejében, de ebből vajon mennyit hisz el? Mert én megvagyok győződve arról, hogy ezek csak hazugságok, okok és kifogások, hogy utálhasson, de az igazság az, hogy nem akar utálni. Ami a múltban volt, nem múlt el, hiába volt már évszázadokkal ezelőtt. Látom rajta, ezt nem lehet eltitkolni. - Látom a dühöt benne, a gyűlöletet, amivel próbálod elfojtani azt, amit igazándiból érzel. Csalódott vagy, egyedül érzed magad, mint aki magára hagyott ez a csúnya gonosz világ… de én tudom milyen vagy igazából. Tudod, ezzel nem oltod el a tüzet, csak még inkább táplálod. – húzom mosolyra a számat. Igen, elmondtam ezt neki, miért vennék tudomást arról, amit mond? Ha végre olyat mondana ami igaz és nem tagadás, meghallgatnám, de csak magának hazudik, én pedig felfogom nyitni azt a gyönyörű szemét, ha már magától erre képtelen. Megöltem ez igaz, egyedül maradt, ez is igaz, de mindezek ellenére azt a karót akármennyire is bizonygatja, nem nekem szánja. - Csak azok vannak drágám! Különben nem így néznél rám. – nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Aranyos, hogy így próbálja bizonygatni a maga igazát, mintha azt remélné, hogy valaha is elfogom hinni. Ugyan már, én látom azt amit ő nem akar, és ráfogom vezetni erre, akármennyire is fáj neki majd beismerni, hogy minden, amit érezni próbál csak hazugság, amivel ámítja magát. Utál engem? Persze, pont annyira utál valójában, amennyire a húsvéti nyúlban hisz. Én nem nézem őt hülyének, elvárnám, hogy ő se tegye ezt, mégis újra és újra ezt csinálja. - Igen, hibáztam, de… előbb-utóbb megkellett volna, hogy öljelek, nem? Tudod, hogy az örökkévalóságig együtt legyünk. – meghalt volna mindenképpen, hát nem mindegy, hogyan történt és mikor? Hibáztam, de mentségemre szóljon, hogy már nagyon elvágytam onnan és nem lehettem teljesen biztos abban, hogy nem valami csapda-e az egész. Így hát inkább biztosra mentem, ezt meg kéne értenie, de nem teszi, nem vesz róla tudomást, ahogyan arról sem, hogy mit érez, és ez már messze menően nem az én hibám, sokkal inkább az övé. Csak magát nézi hülyének, magával hiteti ezt el, mert akinek van szeme, az láthatja, hogy nem tud utálni engem, bármennyire is próbálkozik. - Na és te? Ugyanúgy más is lehetett volna a pincében leláncolva. – nehogy az már ezzel jöjjön nekem, harmatgyenge ellenvetés. – Próbáltalak gyűlölni, de nem ment. Emlékszel milyen érzés volt? Ahogyan a körmeid végigsebezték a mellkasom? Én emlékszem, emlékszem, ahogy tartani próbáltam magam, de… lehetetlen volt. – gyűlöltem, próbáltam nem élvezni, de nem ment,visszacsókoltam, és onnantól kezdve… mindketten megkaptuk azt, amit akartunk, amire szükségünk volt. Nem hiheti azt, hogy ennyire egyszerű lett volna minden. Ehhez ő kellett és én, kellett az a… tűz, ami benne égett, ő kellett, mással nem ment volna, nem lett volna olyan jó, és ezt ő is pontosan tudja. - Fogalmam sincs, hogy milyen rossz volt? Hogy mennyire egyedül érezted magad? Hogy hány ártatlant öltél meg? Rosette… te nem tudsz nekem ártani. – hiába, megölni sem tud. Nekem is volt már rossz, én is éreztem magam egyedül, és én is öltem már ártatlant. Üdv a vámpírok klubjában!
- Nem kéne így látnom, azok után, amit tettél? - nem, ez nem így működik, nem fogom neki a dolgot csak úgy elnézni, mintha mi se történt volna, arra semmi esély sincs. Megölt és még csak nem is sajnálja, egy kicsit sem, ezek után igazán nem várhatja el tőlem, hogy visszafogjam magam és ne mondjam ki azt, amit igazán gondolok róla. Még csak azt sem tudhatta, hogy mi lesz a vége, hogy mégis csak túl élem, még ha ilyen formában is. Ne mondja nekem, hogy tudta. Egyszerűen csak végzett velem, mert az volt az érdekes és ennyi, nem több. Ezek után naná, hogy csak egy hazug csalónak tartom, aki kihasználja a lehetőségeit és simán átgázol másokon, hogy elérje, amit akar. - Ne elemezgess engem, nincs jogod hozzá és ne hidd, hogy annyira ismersz, hiszen évek teltek el azóta, nem is kevés éppenséggel. - persze, mert ilyen könnyen kiismerhető vagyok igaz? Ne magyarázzon be nekem dolgokat, ne hitessen el velem olyasmit, amit nem igaz. Régen megtette, de most nem fogom hagyni neki, mert nem lehet és kész. Nem úszhat meg folyton csak úgy mindent, nem maradhat minden tett következmények nélkül. - Nem nézek rád sehogyan, utállak! Úgy nézek rád. - a jó francokat fogom beismerni, amit akar, mert nincs mit beismerni. Csak ártott nekem. Jó... talán ha ott sínylődöm életem végéig az se lett volna tökéletes, de legalább ott volt a bátyám, aki ha nem is úgy, ahogy kellett volna legalább figyelt rám, de utána... nem maradt semmim és senkim és még ő is ott hagyott. Azért kockáztattam, azért dobtam el mindent, hogy neki segítsek, hogy aztán ő pedig végül csak úgy végezzen velem és eltűnjön. - Soha sem akartál velem az örökkévalóságig együtt lenn! Nem... nem bíztál bennem és azt várod, hogy én bármit is elhiggyek neked. Nevetséges... komolyan nevetséges. - hát persze most jönnek itt a nagy szavak, hogy hibázott... félig vehetjük burkolt bocsánatkérésnek? De úgy se mondaná ki és miért kéne elhinnem, hogy őszintén szólal meg? És ez az örökkévalóság duma... Nem szeretett, ő maga mondta, akkor meg miért akart volna velem az örökkévalóságig együtt lenni? Az egésznek semmi értelme sincs, az ég világon semmi értelme. Ő csak menekülni akart, ő csak ki akart szabadulni és ehhez kellett valaki, és persze volt olyan okos, hogy kihasználja az adódó lehetőséget, azaz engem. Nincs szó itt semmiféle örökkévalóságról. - Voltak... voltak mások is előtted. - ne higgye azt, hogy ő volt az egyetlen, a kivételezett. Voltak mások, nem ő volt az első, de valahogy más volt, vagy addigra fogyott el a türelmem, hogy a bátyám nem figyel rám? Igazából teljesen mindegy nem? Nem szerettem volna bele akárkibe, ha más lett volna ott, talán tényleg csak arra jó, hogy elszórakozzam vele időnként. Nekem nem volt gyerekkoromban plüss mackóm, én... azt szoktam meg, hogy apával... játszom a maga morbid módján. - Szóval szimplán csak tetszett az, ahogy letámadtalak, tetszett a vadság... ennyi, ez még nem ment fel semmi alól, akkor is csak kihasználtál, hogy aztán eldobhass. - sőt, hogy aztán megöljön. Megtehette volna, hogy valahol ott hagy, hogy lekötöz, hogy megszuggerál, hogy ne mehessek el, kereshetett volna más áldozatot, akiből visszanyeri az erejét, de neki így volt egyszerű. Ott voltam én, ott voltam én, hogy kiszívjon belőlem minden érzést, hogy megmutassa, csak ő is egy újabb olyan ember, aki kihasznált, hogy aztán félredobjon. - Lehet, hogy neked is volt rossz, de az nem én okoztam, ez a nagy különbség! Velem ezt te tetted, és nem érdekelt... kicsit sem! - a rossz életéről nem én tehetek, de ő az enyémről nagyon is és ez itt a legnagyobb gond. - Menj el végre... egyszerű nem? Ölj meg és hagyj itt ugyanúgy, mint legutóbb. Ne mond, hogy olyan nehéz lenne! - nem, nem akarok meghalni, vagy talán mégis? Az életem pocsék, csak egy végtelen játék, amiben nincs semmi fény és jó, csak akkor ha átadom magamat a tombolásnak. Akarom én ezt egyáltalán? Akartam valaha is? Régen másra vágytam, csak egy valakire, aki nem használ ki, hát... nem jött be, egy naiv kislány álma volt csak.
- Nem, nem kéne, inkább megérthetnél engem. – sokáig voltam bezárva, rabságban tartva, elegem volt, kiakartam szabadulni és bennem volt a félsz, hogy ez is egy csak egy csapda, és Rosette valójában nem velem, hanem ellenem van, így úgy döntöttem, hogy inkább elvarrok minden szálat, semmint hogy meghagyjak egyet és ez később a vesztem okozhassa. De hibáztam, bár… nem feltétlen baj az, hogy vámpír lett. - Viszont én még azóta mindig egy hazug csaló vagyok, mi? Tudod… más vagy, mint aki voltál. És ez jó, ez tetszik. – már nem az a gyámoltalan kislány, aki másoktól várja a védelmet. A változás jót tesz az embernek és a vámpírnak is. - A hiányomat utálod Rosette, nem engem. Ezerszer végigzongoráztad már ezt magadban, te is jól tudod. – ugyan már, ne állítsa nekem azt, hogy utál engem és megakar ölni, mert egyiket sem hiszem el neki. Ez csak egy hazugság, amit magának hajtogat már évszázadok óta…itt az ideje ezt rendbe rakni. - És azt jelentené, hogy nem is lehettünk volna? – én senkivel sem akartam együtt lenni, sőt, vámpír sem akartam lenni, de nem volt ebbe se beleszólásom, igaz? Az élet útjai kifürkészhetetlenek, kitudja mi lett volna akkor, ha együtt maradunk és élünk amíg…lehet. Az örökkévalóság tényleg csak mese lenne? – Drágám, miért bíztam volna meg benned? A bátyád éjjel nappal kínzott, te meg egyszer csak lejössz hozzám, mint aki vigasztalni akar… senki nem bízott volna meg benned a helyemben. Rosszkor találkoztunk rossz helyen, ez az igazság. – csóválom meg a fejemet mosolyogva. Egyetlen épeszű ember sem bízott volna meg benne a helyemben. – Talán ha nem abban a pincében ismerkedünk meg… - talán akkor lehetett volna máshogy, lehetett volna szép és tartalmas életünk, családdal meg minden mással, én sem lettem volna vámpír, és ő sem egy olyan beteg vámpírgyűlölő család sarja lett volna, mint ami amúgy volt. – Szóval a többi rabbal is így eljátszadoztál, mint velem? – talán, de beléjük nem szeretet bele, igaz? És őket még most sem szereti, velem ellentétben, és akármennyire is tagadja, én annál biztosabb vagyok abban, hogy mit érez irántam valójában, ellenére annak, hogy megöltem őt régen. Azt bántjuk, akit szeretünk, legalábbis ezt tartja a mondás. – Igen, imádtam azt, amit adtál, amilyen morbid volt először annyira élveztem. – ezt kár lenne tagadni, imádtam azt a vadságot, ami benne volt, és ami valószínűleg még most is benne van. Voltam már másokkal, de vele más volt, és nem csak azért, mert levoltam láncolva. Ő olyat kínált, amit mástól nem kaptam meg. – Úgy beszélsz, mintha nem tudnád milyen ez. Vér kellett gyorsan. – rántom meg a vállam. Na igen, ő is tudja milyen az éhség, erőre volt szükségem és csak ő volt ott, és az ő vére mindig is csábított engem, így hát megöltem, de miért is haragszik e miatt? Él, nem? Még ha….kicsit más értelemben véve is. - Komolyan minden nyűgödet rám akarod verni? Ugyanezt tetted volna a helyemben, ne mondd, hogy nem. – ugyanúgy végzett volna velem fordított esetben, ugyanúgy megölt volna és otthagyott volna egyedül… de ez persze már nem érdekli, de nem is baj, nem fogok bocsánatot kérni. – Hogy mi? Öljelek meg?[/coolor] – nevetek fel halkan, ahogyan feltornászom magamat guggolásba előtte. – Miért tennék ilyet? – döntöm oldalra a fejemet, ahogyan kíváncsi tekintetemet az övébe fúrom. Még hogy öljem meg… jó vicc.
- Ahogy talán te is engem nem? - hogy értsem meg? Én voltam az, aki ártottam neki, vagy fordítva? Ő volt az, aki végzett velem, mert nem bízott meg bennem. Ő volt az, aki összetört szó szerint, és a szívemet is, nem pedig fordítva. Ezek után talán érthető, ha nem bízom meg benne és meg tudom csak úgy megérteni őt. Túlságosan durva volt az, amit tett velem, hogy el tudjam csak úgy gond nélkül fogadni, és ezt ha nem érti meg, akkor nem érti, nem érdekel. - Ezt mostanában más is mondta, és neki eléggé igyekeztem ellátni a baját. - szökik fel a szemöldököm. Bár ha azt nézem, akkor az övét is sikerült, még a megjegyzés előtt, de aztán viszonozta is a kis szívességet, de ő azért jóval durvábbat művelt velem, mint mondjuk Christian. Ő szimplán csak nem foglalkozott velem, vagy azzal, hogy mi folyik a háttérben, ahogyan a bátyám is tette, de Darius... ő tisztában volt azzal, hogy milyen vagyok és simán kihasználta a dolgot. Neki sokkal durvább büntetés járna. - Tudod, hogy csak egyre jobban idegesítesz azzal, hogy túl sokat gondolsz magadról ugye? - igen kezdek megint morcos lenni, ha nem képes végre leállni ezzel az egésszel. Nem az ennek a módja, hogy folyamatosan bizonygatja nekem, hogy mennyire rosszul gondolok mindent, hogy én bizony oda vagyok érte. Ettől csak még sokkal inkább bizonyítani akarom majd, hogy nem így van. - Nem igazán hiszek abban, hogy van értelme annak, hogy mi lett volna. - rázom meg a fejemet. Nincs ennek semmi értelme, mert nem tudjuk, hogy mi lett a vége, mindketten tudjuk, és felesleges azon gondolkodni, hogy ha nem hagy ott, ha nem öl meg, akkor vajon hajlandó lettem volna vele lenni akár az örökkévalóságig. Jó eséllyel igen, hiszen én hittem ebben az egészben, hittem benne, hogy igenis vele lehetek majd, mert ő végre tényleg figyel rám, aztán... persze ez sem volt igaz. - És véletlenül sem mertél kockáztatni. Én... én kockáztattam. - mert lebukhattunk volna korábban is, és annak lettek volna következményei, és én ezt bevállaltam, ahogyan azt is, hogy elmegyek vele, hogy ott hagyom a bátyámat, hogy vállalom azt, hogy árulónak gondoljon. - Akkor mi lett volna? Akkor gondolod, hogy nem lennél ilyen? - mert önző nem? És az számít neki, hogy neki legyen jó, akkor mi lett volna más, ha nem a pincében ismerkedünk meg? Szerintem az nem változtatott volna semmin sem, nem tudok ebben hinni. Maximum más módon ver át végül és ennyi... képtelen vagyok ezek után elhinni neki, hogy nem így lett volna. A kérdésére valahogy úgy érzem, hogy igennel kéne válaszolnom, talán azért is, hogy... megbántsam vele, bár nem hiszem, hogy lehetne, akkor meg minek igaz? - Nem... nem játszadoztam el senki mással. - ő volt az első és neki hála az utolsó is. Addig bírtam, amíg ő nem jött, valami miatt más volt, vagy csak akkor szakadt el nálam a cérna, nem tudom, de mással nem tettem ilyet, csak vele, és jól meg is szívtam, ami arra világít rá, hogy még jó, hogy nem tettem meg mással, mert akkor is csak rosszul jártam volna. A szavaira már csak dacosan megemelem a fejemet. Imádta, amit adtam neki... hát mondhatom, hogy meg tudom érteni, de hogy nem fogok többé ilyen lenni vele az is biztos, most legalábbis nem sok esélyt látok rá, akkor sem érdemelte meg, most pedig még annyira sem. - Tudom, hogy milyen, ha mardos az éhség, ha erő kell, de... én segítettem volna. Én... én azért voltam ott. - ha kell, akkor adok egy keveset, de nem... neki ez nem volt elég, neki biztonság kellett, bizonyosság, hogy nem verem át. Nem is értem, hogy mi értelme lett volna annak, hogy kimentem, aztán meg mégis visszajuttatom a pincébe. Egyszerűen nincs ebben semmi logika. - Én nem... sose tettem volna ilyet. - rázom meg a fejemet. Én még az apámat se gyűlöltem soha, pedig az lett volna a normális tudom. Nem voltam olyan, akkor még nem, ma már... más a helyzet. Igen, van benne esély, hogy ha ma kellene döntenem, hogy más, vagy a saját életem, akkor igen a saját életemet választanám és kész. - Mert úgy se számítok, régen se számítottam neked és most sem. Akkor meg mi tartana vissza? - pillantok rá fel kérdőn. Azt hiszem fáradt vagyok... elfáradtam kicsit abban, hogy erős vagyok, hogy túlléptem azon, hogy mindenki csak kihasznál és... nem akarom én ezt a végtelenségig csinálni. Szeretnék bízni, de képtelen vagyok, mert tudom, hogy mindig ez a vége, mindig csak sérülök.
- Így zsákutcába fogunk jutni. Előbb érts meg te rendben? – persze, megöltem, hallottam már ezerszer, pedig most találkoztunk azóta először. Nem értem minek ezt ennyire felfújni. Sok embert ölnek meg naponta, és néhányuk vámpír lesz, megesik az ilyen, ő is meghalt, de most itt van, ahelyett, hogy utálna, inkább odáig kéne legyen értem. - Most is igyekezhetsz, de minek feleslegesen fáradni, igaz? – ellátom a baját újra és újra, felőlem aztán próbálkozhat, legalább ötször annyit harcoltam, mint ő, és míg én tiszta fejjel gondolkodok, addig ő nem, szóval mondhatni… előnyben vagyok, és ha van egy kis esze, akkor nem fog támadni. - Te is ezt gondolod rólam. – rántom meg a vállam mosolyogva. Igen, önimádó vagyok, ezt tudom, és veszélyes, sőt, közveszélyes, de kit érdekel? Komolyan, mintha olyan világban élnénk, ahol a vámpírt megbüntetik azért, mert táplálkozik… nevetséges, én is csak eszem, mint az emberek, most az, hogy néhányuk meghal emiatt… van még belőlük jó pár, igaz? - Ugyan, tudom, hogy nap, mint nap ez jár a fejedben. – hogy mi lett volna ha nem ölöm meg, ha most is együtt lennénk, ha meghódítottuk volna az örökkévalóságot… jól tudom, hogy más sem jár a fejében csak ez, hogy másra sem tud gondolni. ezért nyomja el ezt. – Te bátor amazon! De köszönöm, mindent! – nem bírom már mosolygás nélkül. Kiszabadított, vért adott, nem is kevés vért, és én úgy mehettem utamra, hogy erőm teljében voltam, senki sem tudott legyőzni, elmentem, és eltűntem örökre… de nem eléggé örökre úgy látszik, mert ő most itt van. – Nem öltelek volna meg. – rántom meg a vállam. Na igen, ilyen lennék ez biztos, ahogy ő is, de nem öltem volna meg, mert mi okom lett volna rá? De mindegy, elmúlt ez már, semmi értelme azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha…. és nem is érdekel, én mindig is a jelenben éltem. – Akkor jó, elég irigy lettem volna, ha lettek volna mások is. – nekem köszönhetően már esély sem volt arra, hogy legyenek, de ez nem rossz, sőt, nekem csak jó, neki már nem annyira, de mindenki önző ezen a világon, igaz? Én is, ő is, a bátyja is, mindenki, nincs kivétel. – És segítettél is. De meg kell, hogy értsd, a családod beteges, lehetett volna az egész csak egy hülye játék is. – igen, erre gyanakodtam, hiszen a bátyja is egy elégé beteg alak volt, szóval nem volt kizárt a dolog, én meg menni akartam, kevés vér arra nem lett volna elegendő, de olyan sok… már bőven elég volt. – Ne legyél álszent! Nem szeretem. – ne tagadja, a helyemben pont ugyanígy cselekedett volna, és nagyon nem szeretem, ha valaki hazudik nekem. Ő is menni akart volna, fordított esetben ő öl meg engem, szóval jó lenne ha végre magába nézne és meglátná azt, hogy én csak … azt tettem, amit tennem kellett. – Az, hogy nagyon is számítasz. – guggolok le elé, és ismét az arcához nyúlok. – Félreismersz engem, félre akarsz ismerni engem. – tudom, hogy így van, tudom, hogy mit érez, látom rajta, emlékszem milyen volt, és még mindig az a tűz ég benne, csak más nevet adott neki.
- Ez nem olyan egyszerű... te is tudod, hogy nem az. - amit tett, afféle utolsó csepp volt a pohárban, és... nem, nem tudok vele mit kezdeni, mert túlságosan fájt, mert benne próbáltam bízni. Azt hittem... tényleg azt hittem, hogy van értelme és nem volt, mert átejtett, meg sem próbált hinni nekem, hinni bennem, nem is akart. Persze, hogy fájt, és elvágott bennem valamit, úgy érzem végképp ripityára törte bennem az utolsó szem reményszilánkokat is, hogy valaha lesz valaki,a ki nem csak ártani akar engem, vagy kihasználni. És ezek után értsem meg őt? Én kockázatot vállaltam érte... ő pedig nem, ez a nagy büdös helyzet. - És ha visszaszerzem az erőmet? - nem fél tőle, hogy most mondjuk békén hagyom, de amikor már nem számít rá, akkor befejezem ezt az egészet? Miért ne tehetném meg igaz? Lehet, hogy vámpírként gyengébb vagyok nála, de boszorkánynak születtem, csak szükségem van az erőmre, és akkor nem lesz már esélye ellenem, csak mintha ezzel nem lenne tisztában. És komolyan mintha mindenre lenne valami kiborító reakciója, amivel csak erősíti bennem, hogy a viselkedése... finoman szólva is idegesítő. Persze, hogy én azt gondolom róla, olyan tökéletes ember. Nem az... csak annak hiszi magát és én is annak hittem, de azért amit tett jócskán csökkentette a szememben az erényeit. - Persze, maximum azért, hogy tudassam magammal, hogy ne gondoljam, hogy bármi más lett volna, vagy te más lettél volna. - keményen pillantok rá, de mégis csak főként csalódottság az, ami a tekintetemben játszik. Mert csalódtam benne, baromi nagyot és az első időkben fát, addig fájt, amíg fel nem fogtam, hogy értelmetlen, hogy engedjem, hogy fájjon, hogy könnyen gyűlölni őt, mint szenvedni a miatt, hogy mit tett velem. - Bátor... igen, de ha most szólhatnék a múltbéli énnek, szólnék neki, hogy ne legyen hülye... naiv. - naiv, bátor, néha a kettő kézen fogva jár és esetemben is pont így volt ez már tudom, akkor még nem tudtam, de nem tenném meg többet, nem én! Lehet, hogy nem tudom megölni, de lehet hogy igenis képes lennék végignézni, hogy más tegye meg, mert miért ne verhetne át újra igaz? Eszem ágában sincs újra a csapdájába sétálni. A kis kijelentésére csak ciccentek egyet. Nem ölt volna meg... nem tudom neki elhinni. Persze, hogy ezt mondja, én is ezt mondanám a helyében, miért kéne őszintének lennie. Nem akarja kiprovokálni a haragomat szándékosan igaz? - Hülyeség! Ha egy kicsit is érdekeltelek volna, ha... ha szerettél volna, akkor kockáztatsz. Én is gondolhattam volna rá, hogy csak átversz, mégis segítettem. - nem kifogás az, hogy milyen a családom. Tudom, hogy milyen, de akkor sem fogom ezt elfogadni enyhítésképpen. Én is tarthattam volna tőle, de nem, én igenis bevállaltam, hogy szembeszállok a bátyámmal, ő viszont csak le akart lépni, csak a saját élete számított neki, nekem meg az övé jobban számított, mint a sajátom... ez itt a baj. - Nem vagyok álszent! Ha... ha kérted volna, ha segítenem kellett volna neked, ha megbízol bennem, akkor önként adom a véremet. Ha át akartalak volna verni, akkor verbénát szedek, de téged nem érdekelt az egész! - igenis felcsattanok, mert ne mondjon nekem ilyet. Én igenis áldozatot hoztam érte és hoztam volna még, ha kéri, de ő nem kérte, ő elvette amit akart és nem érdekelte, hogy milyen mélyen sebez meg vele. - Nem hiszek neked, nem tudok hinni neked. - rázom meg a fejemet tétován, de most nem ütöm el reflexből a kezét. Tudom, hogy kellene, tudom, hogy ez lenne a legokosabb. El kéne tűnnöm, hogy visszatérjek a boszorkányok erejével és akkor majd meglátja, mit tudok tenni vele, de... Gyűlölöm ezt, hogy képes hatni rám, hiába sikít a vészharang a fejemben, hogy ne figyeljek rá, ne hallgassak rá, mert nem szabad.
- Dehogynem! Pofon egyszerű, csak folyamatosan túlkombinálsz mindent! – megöltem, na és? Itt van, nem? Annyira azért nem halott, mint amennyire terveztem, hogy az lesz, de sebaj, nem volt szándékom megölni őt, csak kellett a vére és a biztonság, amit úgy kaptam meg, hogy ő eltűnt a sakktábláról. Magamra gondoltam, önző voltam, és a helyemben bárki pont ugyanígy tett volna. Újra és újra ugyanígy tennék, mert én ilyen vagyok. Csak egy bolond hitte volna azt, hogy a szabadság kapujában akár a legapróbb dolgot is megkockáztatom majd. Ugyan, olyan messze kerültem tőle és a családjától, amennyire csak lehetett, és most újra itt van… a sors gonosz tréfát űz velem. - Akkor sem fogsz megölni. Vicces, hogy jobban ismerlek téged, mint te magadat. Az erőddel, vagy az erőd nélkül… így se, úgy se tudsz nekem ártani. – igazán ártani, nem arra gondolok, hogy ne szúrna egy karót mondjuk a combomba. Elakarja magával is hitetni, hogy képes lenne megölni, de az a fájdalmas igazság, hogy valójában erre képtelen, mert akármilyen gonosz is voltam vele, a vérével együtt nem szívtam ki az érzéseit. És hiába próbálja azokat a düh és gyűlölet alá temetni, újra és újra előfog törni a felszínre. Én pedig látom ezt benne, még ha ő nem is akarja meglátni magában. - Bele kell törődnünk a sorsunkba drágám, különben az elpusztít minket. – rántom meg a vállam mosolyogva. Na igen, mégis mi értelme annak, ha folyamatosan csak azon rágódik az ember, hogy mi lett volna , ha… nem számít, nem úgy történt, innentől fogva nincs min gondolkodni. – Akkor az én múltbeli énem nagyon csalódott lenne és… magányos. Ezt akarnád? – pillantok rá érdeklődve, mielőtt széles vigyor költözne az arcomra. Persze, visszamenni az időben, ennek pont annyira kevés az esélye, mint annak, hogy meghalok egyszer majd. Túlélő vagyok, harcos, tudom mit kell tennem, és azt is, hogy miként. - Akkor ezek szerint én nyertem, igaz? – mit tud ő a szeretettről? Én szerettem, és elvesztettem ezt, elfelejtettem a régi életemet, könnyedén továbbléptem, ő pedig még mindig ott van leragadva, hogy megöltem őt. Hát nem hallott még arról a mondásról, hogy nem lehet addig jövője, míg el nem engedi a múltat? Felejtse el, nézzen előre, nézzen rám, engedjen az érzéseinek, miket oly hevesen próbál eltitkolni előlem. Folyton csak itt lyukad ki, mintha a világon nem halnának meg naponta az emberek. Örüljön neki, hogy feltámadt, hogy megkímélte a… sors, és újra összehozott minket. De ahelyett, hogy örülne, inkább csak vádaskodik. Nők… - Szólj, ha végre abbahagytad a felesleges rimánkodást! Vámpír vagyok, azt hiszed beleegyezésre van szükségem, hogy megöljelek? Előbb is elvehettem volna az életed, inkább örülj, hogy ilyen sokáig húztad! – elegem volt már abból, hogy folyamatosan a múltat siratja. Elmúlt, nincsen már mi odakösse rajtam kívül, és értékelném, ha nem öt percenként lenne téma az, hogy megöltem őt. - Mondd hát akkor, mivel tudnám bizonyítani? – valami csak van, igaz? Valami olyan, amivel meggyőzhetem őt, amivel eloszlathatnám a kétségeit, mert hát nem szeretném, ha ilyen rossz viszonyban lennénk, ez nekem fáj, és minden bizonnyal ő se örül ennek, bármennyire is bizonygatja, hogy megfog ölni.
- Persze, egyszerű. Oda vagy értem, csak épp megöltél, én pedig fogadjam el szépen, mert ez nem nagy ügy, szimpla bizalmatlansági kérdés. - csak épp én bíztam benne, de ő bennem persze nem, szóval igenis nekem nem olyan egyszerű és nekem eléggé nagy ügy, mert ha valaki fontos neked, akkor nem feltételezed róla, hogy tuti át akar verni, és ő... ő képtelen volt bennem megbízni. Most akkor miért hiszi, hogy nem ölném meg? Ha akkor azt hitte, hogy megtenném, akkor most is ugyanez a helyzet nem? Nem értem ebben a logikát és épp e miatt nem olyan egyszerű a dolog, hiába magyarázza. - És e miatt csak még jobban utállak, tudod igaz? - hát igen, talán igaza van és talán ha nem is nyíltan de beismerem, hogy így van, hogy nem tudnám megölni, még ezek után sem, pedig kéne, pedig nagyon is megérdemelné, mert... mert egy rémes alak, mert megölt, pedig nem szolgáltam rá és most még neki áll feljebb, hogy ártottam neki, és persze csak neki lehet igaza. Ez a fennhéjázó mosoly meg... Igen, komolyan végig tudnám karmolni a képét, hogy eltüntessem onnan, csak félő, hogy szívesebben karmolnék végig mást is, hogy... Nem ilyesmire gondolni sem szabad, az pont hogy neki kedvez. - Csalódott lennél és magányos, jaj de nagyon sajnálnálak, de komolyan... - na persze. Én mennyire voltam csalódott és magányos, amikor csak úgy lelépett? Baromira, főleg, hogy még a vámpírsággal is meg kellett küzdenem és akkor mégis ilyesmivel jön nekem, hogy ő lett volna csalódott és magányos? Ne nevettessen már komolyan és végképp ne gondolja, hogy ez engem akár egy kicsit is érdekel. Nem fogom őt sajnálni, neki kéne engem, de ez persze fel sem merül benne, egy pillanatra sem. - Nem nyertél semmiben! - persze ő nyert, ő... mindig csak ő és ez komolyan kiborít már. Mintha a világ közepe lenne, mintha a világom közepe lenne, pedig ez nincs így, ne higgye már azt, hogy így van. Szerettem, nagyon... túlságosan, de ő nem, ő annyira nem, hogy számítsak, hogy kockáztasson és persze, hogy még csak válaszolni sem képes. Én vagyok az, aki nyafog igaz? Pedig igazam van, csak épp nem tud rá mit mondani! - Megölhetnél... oké, nem tetted, de attól még nem kell bíznom benned. Ha bajba kerülnél könnyedén dobnál oda megint engem. - mert egyszer megtette, most miért bízna meg bennem, most miért ne kockáztatná azt, ami volt köztünk? Mégis mi a fene változott szerinte? Mert szerintem az ég világon semmi, szerintem minden olyan maradt, mint volt, én még mindig haragszom, én még mindig valahogy ártani akarok neki, csak épp nem tudok és ez iszonyatmód frusztrál. - Miért akarnád bizonyítani? Már tudod, hogy nem tudlak megölni, akkor... csak el kell tűnnöd és kész, nem? - ezt nem értem, nem mindegy neki? Olyan nagyon eddig sem voltam fontos, most akkor hirtelen miért lennék?
- Ti nők… vámpír vagyok, érted? Vérre van szükségem, és te ott voltál. Elvettem, ami kellett, nem foglalkoztam mással csak magammal, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennék oda érted. Mindig is tudtad, hogy egy részem nagyon önző tud lenni, igaz? – ne mondja, hogy nem, mert nem hiszem el. Önző voltam világ életemben, na jó, emberként nem, ott egy igazi hős voltam, és csak most látom mennyire is megvoltak kötve a kezeim, és mennyire távol álltam a hőn áhított szabadságtól. De most… már nem rángatnak zsinóron, nem kötik láncok a kezemet, azt teszek,amit akarok, úgy ahogy akarom, és nem kell félnem attól, hogy valamire nincs időm. - Azt tudjuk a legjobban utálni, akit a legjobban szeretünk, nem? – rántom meg a vállam finoman, miközben továbbra is mosolyogva nézem őt. Mégis hogy gondolhatja azt, hogy csak azok halnak meg, akik rászolgálnak? Ugyan, azok halnak meg a legtöbbször, akik nem is csinálnak semmit. Én is azért ölök, hogy táplálkozzak, szegény postás mit követett el, hogy ki kellett szívnom minden egyes csepp vérét? Semmit, de megtettem, mert éhes voltam, és megteszem újra, nem érdekel, hogy rászolgált-e, vagy sem. Vámpírok vagyunk, erősebbek, mint az emberek, miért is kéne olyan semmiségekkel foglalkozni, mint egy-egy senki élete? Az én életemmel kifoglalkozott, mikor egy karddal szúrták át a szívemet? - Ez nem volt valami meggyőző, vigyázz, mert a végén még magamra veszem. – csak viccelek, akár meggyőző, akár nem, én tisztában vagyok azzal, hogy mit érez, mondhat és mutathat akármit, engem nem tud meggyőzni az igazáról. Én is megszenvedtem a vámpírlétet, én is sokat öltem, tomboltam, éreztem a Nap perzselő sugarait a hátamon, ahogy lassan, de biztosan égetett volna szénné. Mindannyian tudjuk milyen vámpírnak lenni, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár ez, de megtanuljuk kezelni, és Rosette mindig is ügyes lány volt, itt van most is, szóval sikerrel vette az akadályt, örüljön neki. - Mindenben nyertem drágám. – én már csak ilyen vagyok, nyertes alkat, most is tettem-e bármit azért, hogy így legyen? Nem, és mégis nyertem, a világa, a szíve, körülöttem forog, és amilyen erősen ellenzi ezt, annyira meg is látom rajta, ezt nem tudja előlem elrejteni, én ismerem őt, még ha ezt nem is hiszi el. – Ennyire kegyetlennek látsz engem ezek szerint? Már erősebb vagyok Rosette, tapasztaltabb és garantáltam megölöm azt, aki árt nekem. Megtudom magamat védeni, miért dobnálak oda téged? – nem értem, miért kell ennyire a múltban ragadnia? A múlt tesz minket azzá, akik vagyunk, de nem mutatja meg az utat ahhoz az emberhez, akikké válni fogunk, és ő ezt valahogy nem képes a tudatába vésni, pedig nagyon igyekszem rávilágítani erre. Engem lát a gonosznak, szinte mintha én lennék az ördög, pedig valójában inkább angyalnak kéne lennem, nem? Sok mindent el lehet mondani rólam, na de, hogy ördögi lennék? - Mindig is tudtam, hogy nem tudsz megölni. – szeret engem, még ha képtelen is igazat mondani magának, hogy a fenébe tudna megölni? Amennyire utálni akar, éppen annyira szeret is engem, én pedig nem vagyok vak, hogy ne vegyem ezt észre. – Miért akarnék eltűnni? Nem szakított el az élet minket így is elég időre?– közelebb hajolok, ahogy a kérdést intézem hozzá, de nem csókolom meg, ügyelek arra, hogy ne érjenek össze az ajkaink. – Te sem akarod, hogy elmenjek, igaz? – suttogom az ajkaira, ahogyan a homlokomat az övévvel összeérintem.
- Persze... máshogyan vélekedünk erről, még hogy nem jelenti azt. Szóval akkor oda vagy értem... és akkor gondolom baromi nagy törést okozott az életben, hogy megöltél igaz? - mert nem tűnik úgy, hogy kicsit is sajnálja és igenis akkor még nem tudhatta, hogy ilyen formában bár, de túlélem, akkor sem tudhatta. Élek, de csak azért élek, mert szerencsém volt, ha rajta múlna meghaltam volna már akkor, amikor a saját élete fontosabb volt az enyémnél. Ez... akkor sem olyan egyszerű, hogy csak úgy kimagyarázza magát és úgy tegyünk, mintha mi se történt volna. Az élet maga nem ilyen egyszerű, elég csúnyán átvert és megbántott, nem kicsit. - Elég érdekes megközelítés... hogy mit ne mondjak. - nem válaszolok konkrétan, nem fogok itt neki beismerni semmit sem. Igenis durva dolgot tett és igazán nem merült fel benne, hogy megbántja, kicsit sem, ezek után nem értem, hogy miért várja el, hogy én csak úgy elfelejtsem ezt, mintha olyan kis semmiség lenne. Nem semmiség, nagyon is durva dolog az, amit tett és én nem fogom tudni csak úgy elfelejteni, és nem fogok újra úgy tenni, mintha olyan baromi jóban lennénk. Máskor is lehet fontosabb neki a saját élete, mint az enyém, akkor nem tenné meg újra ugyanezt? - Vedd is magadra! - nem sajnálom, persze hogy a szavaim cinizmustól csöpögtek, kicsit sem sajnálom a dolgot, nem érdekel mi történt vele, vagy hogy hogy érzi magát, semmi sem érdekel vele kapcsolatban és ne várja már el tőlem, hogy bármi miatt is sajnáljam azok után, amit művelt velem, mert igenis nagyon durván átvert, amire nem szolgáltam rá. Segíthettem volna neki máshogy is, de ő még csak esélyt sem adott rá, nem szavazott nekem bizalmat, akkor én most mégis mi a fenéért tegyem ezt meg vele? A következő szavaira már csak elhúzom a számat. Mindenben nyert... hát akkor menjen a fenébe és nyerjen, amiben csak akar, engem meg hagyjon szépen békén! - Szóval azt hiszed, hogy mindenkitől meg tudod védeni magad? Nem gondolod, hogy ez beképzeltség? - mindenkitől... vámpír, idős, de vannak nála erősebbek, ősi vámpírok eredetiek.... hibridek, úgy beszél, mintha nem lenne tisztában a való világgal. Talán nincs is? Ne gondolja már, hogy mindenre képes és mindenkit le tud mosni a föld színéről, ez nem így működik. Aztán meg majd csak pislog, ha mégis csak nem lesz más választása, mint engem dobni oda, ha épp nem tudja megoldani az adott helyzetet, mert szerintem erre igenis van esély. Majd meglátjuk... de hogy ezek után én csak úgy megbízzam benne a nagyjából teljesen esélytelen, de gondolom ezzel tisztában van. - Pedig meg kéne... megérdemelnéd. - nem kéne suttognom, de akkor sem fair ez tőle. Miért kell így viselkednie? Miért kell közelebb hajolnia, és miért érzem úgy, hogy még csak pislogni sem vagyok képes, amikor a homloka az enyémhez ér. Gyűlölöm azért, hogy még most is ezt váltja ki belőlem, komolyan... gyűlölöm e miatt szívből! - Te szakítottál el minket, nem az élet. - inkább a halál, és ő volt az aki ezt okozta, nem pedig valami külső erő, nem úgy kéne erről beszélnie. Az ő hibája volt ő tette, nem pedig más valaki, ne állítsa be úgy. - Azt kellene akarnom. - csak épp nem könnyíti meg nagyon a dolgomat, és ő is tisztában van ezzel, naná, hogy tisztában van. Én pedig várok, pár pillanatot, de túl közel van és túlságosan csábító, hogy érezzem megint, közel magamhoz, hogy hagyjam magam elgyengülni. Lehunyom a szemem és végül megtöröm a maradék távolságot, így se sok volt már. Lassan csókolom, egészen finoman, mintha csak félnék hogy ez az egész összetörhet, ha túlzásba viszem, de ezt se tudom sokáig tartani, vadabbra váltok és csak arra eszmélek fel, hogy zilálva húzom hátra a fejemet. - Ne játssz velem! Ne... nem csinálhatod! Haragszom rád, még mindig haragszom! - és fel kéne pattannom itt kéne hagynom, de még sem megy, csak hátrébb húzódtam, ennyi ment, de még csak a karomat se vettem le a válláról, azt se tudom mikor került oda. Gyűlölöm azért, amit tesz velem, komolyan mondom!
- Gyorsan túlteszem magam a dolgokon. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Szörnyű, hogy folyton csak ide tud kilyukadni. Megöltem, de… de akkor mi van? Ő is ölt már, én is öltem már, és akkor mikor úgy döntöttem, hogy megölöm, nem gondolkodtam tisztán. Fiatal voltam még, menekülni akartam, minél messzebbre jutni és ő ott volt, nekem pedig vérre volt szükségem és… megtettem, megöltem, ezzel együtt élek, és nem igen, nem különösebben viselt meg, mert ilyen vagyok, ha minden egyes általam megölt ember miatt bűntudatot éreznék, már rég egy karót döftem volna a saját szívembe. Nem vagyok bolond, sem gyenge, egy kicsit talán önző, de… attól még ezen nem kéne ennyire kiakadni. - Érdekes, de igaz, nem? Amennyire próbálsz utálni… aranyos. – aranyos, mert úgysem tud utálni ,legalábbis annyira nem, amennyire szeretne. Hiába öltem meg és törtem össze darabokra a szívét, csaptam be és árultam el, még mindig ott élek benne valahol mélyen eltemetve, és ezt ő is tudja, na de hogy beismerje… ahhoz túlságosan is büszke. - Ugyan, kettőnk közül valakinek tisztán kell gondolkodnia, és úgy tűnik ez most én leszek, mert te képtelen vagy elfogadni azt, amit… valójában érzel. – azt pedig a bolond is látja, hogy még mindig oda van értem, és ez nem is baj, sőt, érthető, nekem még jó is. Viszont kicsit zavar,hogy ennyire utálni akar, mert végül is nem tettem semmi olyan rosszat, igaz? Csak hű maradtam magamhoz, a vérre éhes vámpírhoz, és mint mondtam, ilyen vagyok, most már ő is ilyen, megérthetné ezt, de meg sem próbálja. - Mégis ki akarna megölni? Te? Nem tudsz. Az ősi vámpírok, vagy éppen az eredetiek meg miért tennék? A te két szép szemedért? – nem, és nem is menne oda kuncsorogni, hogy öljenek meg, igaz? Mert akármennyire is megakar ölni, pont ugyanannyira szüksége is van rám, én vagyok a szél, mi tüzet szít a szívében, én tartom életben. - Csak pont annyira, amennyire te is. – mosolygok rá. Nem tud megölni, soha nem tudott, nem is fog tudni, mert ott vagyok benne, eltemette és őrizgette magában az emlékemet, és bár nem látom ezt, mert annyi minden alá ásta, de tudom, hogy ott van valahol. – De most itt vagyok megint, nem igaz? – szörnyű, hogy folyamatosan ezen akad meg. Megöltem, de… mégis miért ilyen fontos ez? Sok embert öltem meg, ő a szerencsésebbek közé tartozik, mert gyorsan öltem meg, ráadásul mint kiderült, még a véremmel a szervezetében halt meg, így igazából nem is halt meg… legalábbis nem annyira. – Kellene… - ismétlem meg halkan, suttogva a szavait, mielőtt még megérezném sok évszázad után újra a csókja ízét. Tetszik, hogy az elején óvatoskodik, de nem tudja magát meghazudtolni, és nem is hagyom neki, vele együtt leszek vadabb, és kitör belőlem egy kisebb sóhaj, mikor elhúzódik. – Miért, olyan rossz volt? – pillantok rá mosolyogva. Ugyan, nem volt az, éreztem én is, ugyanazt a tüzet, mint régen, szerencsére ez nem tűnt el belőle, akkor nagyon szomorú lettem volna. – Csak nem akarsz egy életen át utálni ,igaz? – főleg nem a mi életünkön keresztül, mert az igazán hosszú. – Ugyan Rosette… - suttogom a szemébe nézve, mielőtt még közelebb hajolnék hozzá, hogy folytathassuk azt ,amit abba kellett hagynunk. Akarja ezt… tudom.
- Igen, azt sejtettem. - ő mosolyog, én pedig látványosan húzom el inkább a számat. Na igen, így egyszerűbb hozzáállni a dolgokhoz. Simán túltette magát a dolgon igaz? Hát akkor... túltette, komolyan nem érdekel, akkor meg ne jöjjön nekem azzal, hogy milyen nagyon oda volt értem, mert ezt nem fogom én bevenni. Simán túllépett rajtam, simán nem érdekelte, hogy mi lesz velem és kész, annyira nem fogom bevenni, hogy fontos voltam neki, és hogy nem tenné meg újra ugyanezt, ha megint szorult helyzetbe kerülne ne adj isten. - Nem vagyok aranyos! Veszélyes vagyok, eltörtem az orrod! - és még eltörhetem mását is, ha azt akarom, szóval ne aranyosozzon le csak úgy, mert komolyan gondban lesz. Lehet, hogy most próbálok nyugodtan viselkedni, de azért ez a végtelenségig nem fog kitartani. Igenis attól még utálom. Lehet, hogy mást is érzek, de utálom is, mert megbántott, sőt mert bántott, mert ártott nekem és átvert, mint mindenki más. Ne mondja nekem, hogy annyira nagyon fontos vagyok neki, ezt... egyszerűen nem veszem be, és nekem sem fontos annyira. Talán nem tudom megölni, de... majd valahogy megoldom. - Aham... szóval te jobban ismered az én érzéseimet, és neked milyen érzéseid vannak? Én azt hittem, hogy ismerem őket, de tévedtem, szerinted te tévedhetetlen vagy? - na persze... ő mindent tud, ő mindenben sokkal jobb és okosabb nálam, mert én csak egy hisztis nő vagyok, aki minden áron be akarja bizonyítani, hogy utálja őt? Nem, nem erről van szó, én tényleg baromira ki vagyok rá akadva, én tényleg baromira meg vagyok bántva és nem úgy megy ez, hogy csak úgy lazán átlépünk a kérdésen, mintha semmi se történt volna évtizedekkel ezelőtt. - Azt hiszed, hogy te nem tehetsz keresztbe soha senkinek? Ne hogy azt hidd, hogy soha nem hibázol és mindig mindent tökéletesen csinálsz... ne legyél naiv. - igenis bármikor sor kerülhet rá, hogy akár nem is szándékosan, de tesz valami olyat, aminek komoly következményei lehetnek, és akkor mi lesz? Akkor megint csak odadob másnak, akkor megint csak simán keresztül gázol rajtam nem? Megtette már egyszer, hogyan bízhatnék meg benne újra? - Itt vagy... de csak mert véletlenül megtaláltalak. - jó ez sem igaz, jó ideje járok már a nyomában, csak most volt véletlen, hogy belé botlottam, de azért tudtam én, hogy nagyjából merre jár, csak az, hogy találkozom majd a bátyámmal egy kicsit azért megkeverte a figyelmemet, ez azért előfordulhat bárkivel nem? Csak ne úgy mondja már, hogy itt van, mintha ő akarta volna, mert simán csak... véletlenül találtam rá... nem kell, hogy olyan nagyra legyen e miatt magával. Tudom, hogy pont e miatt kéne utálnom, de még sem megy és ő szép lassan most is eléri azt, hogy végül ne legyek képes nemet mondani neki, hogy végül az ajkaink összeérjenek és hogy az első óvatoskodás után végül mégis hevesebben essek neki. Tudja, persze az eszem valahol tudja, hogy nem kéne, hogy én vagyok a világon a legnagyobb hülye, de... mégis képtelen vagyok ellenállni. - Nem volt rossz, de... nem lehet ennyire könnyű dolgod... egyszerűen... nem lehet. - nem kéne, nem kéne hagynom neki, hogy megint megtegye és mégis a suttogásától is, ahogy a lehelete az ajkaimat súrolja... képtelen vagyok ellenállni neki, egyszerűen nem megy. Ugyanaz a régi tűz lesz úrrá rajtam, ami akkor is, amikor lejártam hozzá a pincébe és végül engedem, hogy az ajkai az enyémekhez érjenek, hogy néhol finoman megharapjam, mint anno, hogy vadul szívjam be közben az illatát, hogy közben ültömben felé forduljak, és a kezem most már engedve az ösztönnek elkalandozzon a tarkója, majd a haja irányába. - Annyira... annyira istentelenül gyűlöllek... - elhaló szavak csak, ahogy elszakadok az ajkaitól, ahogy feltérdelve suhanok tovább a nyaka irányába. Tudom, ezt szerette régen is, ha kényeztettem, ha hevesebb voltam, és most a fogammal is enyhén meg tudom karcolni a bőre felületét, ami tudom, hogy pillanatok alatt visszagyógyul, de... a cseppnyi vér mámora is csak még inkább az ellen tesz, hogy le tudjak állni. Kéne... tudom, és utálom azt, hogy nem megy.
- Muszáj ilyen képet vágnod? Sokkal jobban szeretem, ha mosolyogsz. Már évszázadok óta nem láttalak mosolyogni. – még a halála előtt láttam utoljára egy mosolyt átsuhanni az arcán, azóta, hogy találkoztunk, csak morog és vádol mindenfélével, de nem mosolyog. Egy kicsit azért bánt a dolog, mert rendben van, megöltem, de mégis miért kell ezen ennyire kiakadnia? Most, hogy ő is vámpír, már tényleg megérthetné azt, hogy nem nagyon volt választásom. Vér kellett, és menekülni akartam, minden szálat elvarrni, megöltem őt, mert így láttam a túlélésem szempontjából helyesnek a dolgot, emiatt muszáj újra és újra támadólag fellépnie? Ha megkérdezünk mást, ugyanezt tette volna. - Oh, tényleg, de én meg emlékeim szerint a nyakadat törtem el, igaz? Komolyan, nem hittem volna, hogy ennyire kiakaszt, ha valaki bókol neked. – persze, a mi helyzetünk kicsit más, mint az átlag, de csak azért, mert nem tudja felfogni, hogy nem tudtam tenni az ellen, ami voltam. Akkor még csak nem rég voltam vámpír, nem is tudtam még semmit se érdemben arról, hogy milyen is vagyok, mik a korlátaim, és akkoriban kikapcsoltam, vajmi kevés dolog maradt meg, beugranak képek, de a fogságom minden egyes kínzó másodpercére emlékszem. Nagy szerencséje van Rosette testvérének, hogy nem kerestem fel és etettem meg a kutyákkal. - Nem hiszem, hanem tudom. Olyan vagy, mint egy nyitott könyv drágám. És én tudok benned olvasni. – mindig is tudtam, és talán pont ez zavarja ennyire. Átírt mindent, de én a sok javítás alatt, a sok hazugság alatt, megtalálom az igazságot, látom az eredeti betűket, az eredeti szöveget és ki is tudom olvasni. – Nem vagyok, de… közel vagyok hozzá. – nem vagyok tévedhetetlen, de mi tagadás, sok mindent megtanultam már az évek során, úgyhogy végül is mondhatnám magamat annak, mégis mi bajom lehet belőle? Semmi, elvagyok, senki sem vadászik rám, ha mégis, majd megölöm, ha elér hozzám. Szabad vagyok… és az is szándékozom maradni. - Nem hiszem, de aki engem akar megölni, azt én ölöm meg. Ilyen egyszerű a dolog, szerinted miért vagyok még életben? – mert megölöm azt, aki rám támad, mert ez a világ rendje, mert így kell mennie mindennek és kész. Én harcos vagyok és túlélő. - Véletlen? Szerintem évszázadok óta keresel már engem. Romantikus.[6b] – tényleg az, kár hogy nem vagyok romantikus alkat, és soha nem is leszek az. Mégis mi a jó abban, ha a másikat belefojtjuk a saját nyáltengerünkbe? Na ugye, hogy semmi, én sokkal jobban szeretem az igazi, valós dolgokat, a nyáladzást meghagyom az idiótáknak. [b]– Könnyű? Eltörted az orrom és el kellett törjem a nyakad, hogy megnyugodj. Azért nem volt olyan könnyű. – mosolygok bele a csókjába, és örömmel nyugtázom, hogy végre abbahagyja a finomkodást, hogy nem rántja újra hátra magát… nem, ez most nem az a pillanat, mikor ezt kell tennie. Az a pillanat elmúlt, és nem használta ki elégé. – Csak annyira, amennyire kell. – suttogom neki, és halkan felsóhajtok, mikor a nyakam felé megy tovább. Pár pillanatig kiélvezem, aztán egy másodperc alatt kapom fel és szorítom neki a falnak, miközben továbbra is vadul csókolom, éppen annyi szünetet tartva, hogy a ruháitól megtudjam fosztani. Kihalt ez a sikátor, ha mégis jön valaki, hát… szerencsés napja van, szebb halált nem is kívánhatna.
- Így gondolod? - jó nem mondanám mosolynak, inkább valami vicsor, amit a képemre varázsolok csak azért, ha már annyira ezt akarja, de ne várja el tőlem, hogy olyan igazi teli szájas mosolyt villantsak rá, mert baromira nincs okom rá. Nem érzem jól magamat, most törte el a nyakam, átvert, egyáltalán nem kellemes a helyzet, ahogy folyamatosan bizonygatja, hogy én mennyire oda vagyok érte. Érte, aki megölt és nem bízott bennem, és nem ezen nem tudok csak úgy könnyedén tovább lépni. Túlságosan fájdalmasan érint a dolog, túlságosan bánt, hogy képes volt erre és még csak igazán bocsánatot sem kért, csak lépjek tovább, tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna. Ez... egyszerűen nem ilyen egyszerű. Én nem tettem volna ezt vele... én vállaltam, hogy bajba kerülök miatta, hogy a bátyám engem is ellenségnek tekint, de benne ez fel sem merült. - Te meg érdekesen kérsz bocsánatot... nyaktöréssel... - én is tudok ám ilyen megjegyzéseket tenni, nem csak ő. Még hogy érdekesen bókolok, nem akarok én neki semmi szépet se mondani, mert egyszerűen... kikészít már csak a jelenléte is, nagyon durván, főleg az a magabiztos mosoly, amivel folyamatosan magyarázza nekem, hogy ő mennyivel jobban ismer, mint én magamat, hogy csak neki lehet igaza és én persze mindent rosszul tudok. Na persze, amit érzek, a harag csak csak ilyen kis semmiség, az... az nem igazi? De pedig baromira az! - Nem... vagyok nyitott könyv, te csak azt akarod, hogy igazad legyen minden áron. - én pedig ettől igenis csak egyre morcosabb leszek. Idegesít az, ahogyan viselkedik, egyszerűen bántó, idegesítő. Talán érzek még valamit, de tudom azt is, hogy nem kéne, nagyon nem kéne, mert... mert az csak rosszat szül nekem. Lehet, hogy most épp nem akar senki sem ártani neki, lehet hogy most épp nem akarja senki sem a fejét venni, de nem tudhatja, hogy mikor alakul ez majd máshogy és akkor... majd én leszek megint az, aki odadobhat nem? Egyszer már megtette, egyáltalán nem kizárt, hogy megtegye majd újra. - És mindenkinél erősebb vagy igaz? - nem az, nem erősebb mindenkinél és én nem bízom benne, mert nem tudhatom, hogy mikor dönt úgy, hogy megint hagyja a fenébe a kettőnk dolgát. Bármikor sor kerülhet rá és én igenis iszonyatosan félek ettől, pedig még csak nem is engedtem neki semmit... de utálom azért, hogy most is képes hatni rám, iszonyatosan utálom érte. - Ez nem romantikus, ez... szánalmas. - én vagyok szánalmas, hogy erre képes voltam, hogy figyeltem őt, de nem végeztem vele, arra fogtam, hogy az erőm nélkül nem tudtam megtenni, pedig csak szimplán képtelen lettem volna rá, és most... most képet végül mindent ellenem fordítani. El kéne tűnnöm, tudom, hogy ezt kéne tennem, mert újra csak elgyengülök majd. - Ettől még ez túl könnyű... Nem bízom benned. - túl könnyű dolga van, egyszerűen ellen kéne állnom neki, de képtelen vagyok rá, nem megy. Túl régen volt már, amikor csókolt és ő aztán igazán tudja, hogy mire vágyom. Tudja, hogy mikor kell vadnak lenni, mikor gyengédnek, tudja mikor kell óvatoskodnia, és mikor kell nekem esnie, és... pont ezért vagyok képtelen ellenállni neki, ezért nem tudok már másodszor elszakadni az ajkaitól. Gyűlölnöm kéne, megölt, átvert, nem bízott bennem, de még sem megy. - Sokkal jobban kéne. - jobban kéne gyűlölnöm és én e helyett, mégis a nyaka ívét csókolom végig, mégis a pillanatokra előtűnő tűhegyes fogakkal karcolom végig, hogy lenyaljam azt a kevéske kiserkenő vért. Ez semmi, ahhoz képest, amiket anno műveltünk. Ő persze nem lassít, de nem is vágyom rá. Arra eszmélek, hogy már a falnál állunk, hogy a hátam a hideg kőnek feszül, és egy pillanat múlva már a ruha sincs meg. Na igen, van annak előnye, ha az ember vámpír, minden sokkal gyorsabb lesz... na persze csak az, amin lehet gyorsítani, van amin nem szabad. - Annyira... annyira... utállak. - tudjuk mindketten, hogy ez mit jelent, majdhogynem a beismerése annak, hogy nem tudtam elszakadni tőle, hogy igen szeretem még mindig. Én annyira nem sietek, de végül lehull róla a felső. Nem tudok betelni vele, még mindig ugyanolyan erős, mint régen, de azzal már nem szórakozom, hogy eltüntessem róla a nadrágot, csak szimplán letolom, miután végigsimítottam rajta... kíván, mint régen, érezem. Az aztán már felemelhet, hogy átkulcsoljam a csípőjét, hogy végre magamban érezzem újra. - Szeretsz? Szerettél... valaha? - szinte már csak nyögöm a szavakat, de... de muszáj megtudnom, muszáj tudnom, hogy valaha is volt-e ez több, mint vad szenvedély.
Kettőnk kapcsolata sosem volt olyan viszony, amely egyszerűnek vagy könnyednek mondható. Az egész olyan meredek volt számomra mindig is, egyszerre taszított s vonzott a tény, hogy Ő félig egy vámpír is.. s nem tudok az ellen tenni, hogy azt érezzem iránta, amit érzek. Akkor sem, ha legutóbbi találkozásunk során mindent egymáshoz vágtunk. Egy ideig úgy voltam vele, hogy túl öreg vagyok hozzá, hiszen küllemre ő egy elbűvölően szép, fiatal és kedves nő. Ám én... már megettem a kenyerem javát sajnálatos módon, s ez volt az egyik legnagyobb problémám. Megpróbálhattam volna eltekinteni a ténytől, de féltem, egyszer ő maga is a fejemhez vágja majd, hogy mit keres ő egy vén róka mellett... minden férfinak vannak rigolyái. De végül már nem tartott sokáig... elszaladtunk egymástól... vége lett. Megköszörülte a torkát, miután reagált szavaimra, majd felsóhajtottam.- Magam sem tudom. Csak ide húzott az ösztönöm. - jegyeztem meg megköszörült torokkal majgam is, majd mikor megkapta a koktélt, belenéztem a szemébe. - Tudom, hogy... csúnyán váltunk el, de nem gondolod, hogy meg... megérné kicsit átbeszélnünk mindent? - kérdeztem kissé remegő hangon, ami egyáltalán nem túl férfias, de nem tehettem róla. Ez most... így alakult. Nem számítottam rá.
- Elfelejtettél mosolyogni, vagy mi? Ez inkább volt vicsor, mint mosoly. – persze, amilyen mélyen érintette őt az, hogy meghalt, nem is várom el, hogy mosolyogjon, de… miért kell ilyen komolyan venni ezt? Én is meghaltam, de ennyire nem akadtam ki ezen, mint ő. Az ember él és meghal, ha szerencséje van akkor vámpír lesz. – Pedig minden okod meg van rá… még engem is visszakaptál… - én azonban tudok mosolyogni, és ezt újfent meg is mutatom neki. Komolyan, mégis mit ér az örök élet, ha mással sem töltjük, mint felesleges gyűlölettel és bosszúvággyal. Megakart ölni, de nem tudott, és nem is fog soha tudni, mert én… én vagyok. - Miért kérnék bocsánatot? Vámpír vagyok, emlékszel? – én embereket ölök, hogy életben maradjak, ő is meghalt, hogy tovább élhessek, mégis mit nem ért meg ezen? Komolyan… tőlem aztán ne várjon bocsánat kérést, az beismerés lenne, hogy hibáztam, de nem gondolom, hogy ez így lenne, én nem hibáztam, csak engedtem az éhségnek. - Nekem mindig igazam van drágám. De te persze ezt soha nem tapasztalhatod, meg amíg magadnak is hazudsz. – szomorú, de ez van, akármit mond, akárhogy néz, akármennyit is vicsorog rám, én tudom mit érez, látom őt, nem azt, akinek mutatja magát, hanem aki valójában. – A nagy többségnél igen. Akinél meg nem… akkor is megoldom, hogy meghaljon az illető. – ugyan, sok ellenséget szereztem, és majdnem megöltem az összest. Ha kell erővel teszem, ha kell fortéllyal, mert az is van ám, bármennyire úgy tűnik, hogy én csak egy vérmániás vadállat vagyok. A látszat nem csal, de egy fortélyos vérmániás vadállatnak nevezném inkább magam. - Nem te vagy az első, aki nem tudja megölni azt, akit szeret, ne bánkódj emiatt angyalom! – villantok meg felé egy mosolyt. Nem ő az első, és nem is ő az utolsó. Komolyan szánalmas, hogy mire képes az, ha valaki szerelmes. Irreális dolgokat csinál, például nem öli meg azt, aki megölte. – Nem is kell… de megkönnyítenéd vele a dolgomat. – nem kértem, hogy bízzon bennem, előbb-utóbb bízni fog, mert ilyenek a nők, ilyen a szív, nem lehet neki parancsolni, és akármekkora közhely is, de csak akkor tudjuk mink volt, ha már egyszer elveszettük. Mi pedig elvesztettük egymást…vagyis megöltem, de a lényeg ugyanaz. – Még mindig nem finomkodsz, igaz? – mosolygok rá. Na igen, régen sem volt az a fajta, és most sem az, ez nem rossz, sőt… úgyis meggyúlok, ez a nagy előnye annak, valaki vámpír, és most már ő is az, érdekes lesz ez így. - Tudom… és érzem is. – nem véletlen voltunk mi olyan jó páros már régen is. Én megtaláltam benne azt, amit akartam, és ő is bennem, mégis ennyire megakart volna, ölni? Ugyan, nevetséges, de erre legalább végre már ő is ráébredt. Nem finomkodok, mégis mi értelme lenne? Több száz évet kell bepótolnunk, és én soha nem voltam az a romantikus fajta. Gyorsan mozgok, és olyan mélyen vagyok benne, mint még talán soha. Talán… egy kicsit jobban hiányzott nekem, mint gondoltam volna. A kérdése hallatán egy pillanatra meglepődök, de nem állok meg. – Miért nem… deríted ki magad? – suttogom, a fülébe a szavakat, mielőtt a nyaka felé kalandoznék el. Szerencse, hogy már nem kell odafigyelni arra, hogy mi hagy nyomott és mi nem.
A hozzászólást Darius Alpert összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 10, 2015 2:05 pm-kor.
Soha, életem során egyetlen egyszer sem féltem senkitől. Mindig arcizmaim ura voltam, nem kapkodtam levegő után szaporán, mint valami tini lány. Természeten adottságait inkább apámtól örököltem, mintsem anyámtól. James felbukkanása szemmel láthatóan felkavart. Úgy váltunk el egymástól, mint két idióta tinédzser. Olyan dolgokat vágtam hozzá, amiket nem érdemelt meg, és ez alatt a pár év alatt, amíg nem találkoztunk, ez igazán zavarta a lelkiismeretem. Fontos volt nekem. A legfontosabb férfi az életemben. Ő érte, még a folyton háborgó természetem is gyakran megnyugodott. Sóhaja után, tömör választ adott arra, hogy mit keres errefelé. - Értem. - bólintottam lazán, majd próbáltam az ellenkező irányba kiszúrni valakit, hogy magára vonzza a tekintetem és ne kelljen a mellettem lévő férfit pásztáznom. Csakhogy a koktél elém került, így kénytelen voltam felé fordítani tekintetem és ez azzal járt, hogy szemkontaktus jött létre közöttünk, ami kétségkívül felkavart. Kérdését követően sűrűn pislogni kezdek, mintha nem tudnék mit kezdeni a történéssel. - Nincs ellenemre. - szalad ki belőlem, majd a koktélomba kortyolok. Azt azonban már nem fűzöm hozzá, hogy fogalmam sincs mit kellene mondanom, aztán valami mégis motoszkálni kezd bennem, és mit ad isten? - Sajnálom. - fordulok felé teljes tartásommal - Sajnálom, amit mondtam. Mindent, amit mondtam. Nem gondolom, hogy egy arrogáns alak vagy, és nem érdemeltél meg semmit, ami veled történt. - harapom el a szó végét - Csupán zaklatottak voltunk. - vontam vállat, majd visszafordultam a pult felé egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- Melletted minden sokkal nehezebb. - ez meg, vissza tudok én vágni bármire, és amúgy is megérdemli. Neki ez nem nagy dolog, de nekem igen, akkor is csúnyán elbánt velem és ez nem tudom csak úgy semminek tekinteni. Fáj... most is fáj, hogy ezt tette, ne várja tőlem, hogy a nyakába vessem magam, hogy aztán innentől majd minden szép és jó lesz és majd boldogan élük, amíg... meg nem öl megint? Nem, ez azért nem ilyen egyszerű. A bizalmat, ha egyszer már elveszítetted baromi nehéz újra visszaszerezni. Tudom én, hogy szeretné, de nem tudom neki csak úgy egy könnyen megadni, és... még abban sem vagyok biztos, hogy meg akarom-e egyáltalán. - Ez nem magyarázat mindenre, fogd már fel! - igenis elvárnám tőle, hogy legalább egyszer, vagy legalább úgy tegyen, mint aki bocsánatot próbál kérni, mert ez egyelőre nem megy és nekem nem tudom, hogy miért kéne engednem neki. Folyton csak a fellengzős szövegével jön, ami nagyon nem tetszik, és idegesít, hogy még ezzel is majdhogynem le tud venni a lábamról. Tudom jól, hogy ha engedem neki, akkor nem fogok tudni utána tükörbe nézni. - A magabiztosságod lesz a veszted és... talán nem tudlak megölni, de mi van, ha csak végignézem, ahogyan más teszi meg ezt helyettem? - mérges vagyok rá, még most is, hiába hajtogatja, hogy neki van igaza, hiába tesz úgy, mintha mindent jobban tudna, mintha csak neki lehetne igaza. Ez egyszerűen nem így van és kész, nem csak neki van igaza. Lehet, hogy van igazság abban, amit mond, lehet hogy szerettem, lehet hogy még most is érzek valamit iránta, de egyáltalán nem biztos, hogy olyan már ez, mint régen volt, ahogy én sem vagyok már olyan. Változtam, felnőttem, már nem vagyok annyira gyenge és naiv, akit csak úgy le lehet venni a lábáról, de ezt gondolom úgy se tudnám megmagyarázni neki, főleg hogy most is ő nyer, de ez csak egy csata... a csata pedig mint tudjuk nem maga a háború. - Fogd be! - nem kell kommentálni mindent, ha harapok, hát akkor teszem. Régen is elég szép sebeket hagytam rajta, pont azért vagyok még életben, mert nem egyszer vérzett több sebből, amikor együtt voltunk. Ha nem ittam volna a véréből, akkor most nem lennék itt, mondhatni mázlim volt, mert ha rajta múlna, akkor már baromira halott lennék az a nagy helyzet. És még így is képes vagyok hellyel-közzel gondolkodni, hiába hogy én szóltam rá az előbb, hogy fogja be, de én nem tudok csendben maradni. A nyögéseimet próbálom visszafogni. Elég hangos a zene, ami bentről szűrődik ki, de vannak erre még kihalt sikátorok és nincs szükség közönségre. Azt sem akarom, hogy megálljon, túlságosan élvezem az ütemes mozgást. Ebben soha sem volt gyenge, még akkor sem, amikor az elején még meglepte a közelségem, de aztán gyorsan magára találta és tudom én, hogy mennyire vad tud lenni, ahogyan most is. - Most is csak... ködösítesz! - egy pillanatra itt már igenis megállok, összeszorítom a lábaimat a csípője körül, és kicsit ellentartok, hogy ne legyen olyan könnyű a dolga, ahogy a hajánál fogva emelem fel a fejét a nyakamtól. Nyomot... nagy igen hagyhat nyomot, hamar el fog az tűnni. - Egyszer az életben légy velem őszinte! - ezt most veheti parancsnak és azzal is tisztában lehet mennyire vagyok makacs és eszem ágában sincs engedni, hogy folytassa, amíg nem hajlandó nyíltan válaszolni. Én is ki vagyok éhezve rá, iszonyatosan kívánom, de... pár száz év alatt lett annyi önuralmam, hogy ne szórakozhasson velem, ha én nem akarom.
- Nem inkább nélkülem? – döntöm mosolyogva oldalra a fejemet a szavai hallatán. Még hogy velem minden nehezebb…pont ellenkezőleg, én vagyok az, akivel sokkal könnyebb minden. Vámpírok vagyunk, nem nekünk találták ki a bonyolult dolgokat. Mi csak azt teszünk amit akarunk, és úgy, ahogy akarjuk, nincs ebben semmi bonyolult, egyszerűbb, mint hinné. – De mondjuk, hogy ezt…bóknak vettem. – mert hiányoztam, még ha nem is mondja ezt ki, én látom a szavai mögött meglapuló igazságot. Nemcsak azért, mert sokkal több vagyok, mint amit gondolnak rólam, hanem azért is, mert minden múltban történt dolog ellenére, én ismerem a legjobban Rosette-t. Nehéz lehet ezt belátnia, de… megkímélni magát sokkal rosszabb dolgoktól. - Akkor nincs magyarázat! Nem fogok bocsánatot kérni, soha senkitől nem kértem bocsánatot, és nem most fogom elkezdeni. – ez nem ellene szól, hanem mindenki ellen. Én nem az a fajta vámpír vagyok, akit mardosnak a múltban elkövetett szörnyűséges tettei… ugyan már! Azért lettem ilyen, hogy mindezt megtudjam tenni. Sok embert öltem meg már, sok családot szakítottam szét, hogy én tovább élhessek és jól szórakozzak. Nem érzem magamat emiatt rosszul, mert ahogy az ember, én is csak túlélek. Igaz, hogy nekem ez több mindent jelent és tovább tart, de… mire végzek, ők azt már meg sem érik. - Mégis ki? Üres szavaknál több kéne, hogy bármit is elérj. – mégis ki olyan lenne, kinek előnyére válna az én halálom? Sok ellenséget szereztem, de igyekszem megölni azokat, akik veszélyt is jelenthetnek, és ez eddig egész jól is megy, nem véletlen vagyok még mindig életben. Talán nem élek olyan régóta, mint a nagy többség, de… sok mindent tettem pár száz év alatt. – Végigtudnád nézni, ahogy kilehelem a lelkem? Erősen kétlem, hogy az életed végét látni akarod. – mert az én halálom ezt jelentené neki. Már azzal hatalmas sebet ejtettem rajta, hogy átvertem, hát még azzal mekkora sebet ejtenék a szívén, ha meg is halnék… A parancsoló szavai hallatára csak elmosolyodom. Mindig is ilyen volt, jó látni, hogy ez nem veszett ki belőle. És végső soron, emiatt van még mindig életben. Engem a legkevésbé sem érdekelt akkor, hogy iszik-e a véremből, elvoltam foglalva… vele. De a sors végül úgy akarta, hogy túlélje azt, amit tettem vele. Az élet útjai pedig kifürkészhetetlenek. A nyögéseit hallva, még inkább feljebb kapcsolok. Ne fogja vissza magát, mégis mi okunk lenne rá? Odabent hangos a zene, ez egy kihalt sikátor, és kötve hinném, hogy bárki is erre tévedne be, az már a buta köznép fejébe is sikeresen beleivódott, hogy kerüljék az ilyen helyeket. – Ez most komoly? – nézek dühösen Rosette szemeibe, mikor elhúz magától, de nem is ez az, ami igazán zavar, sokkal jobban idegesít, az, amit odalent csinál. Az újabb szavai hallatán csak még inkább megkeményednek az arcvonásaim és pár pillanatig csak szótlanul nézem őt. – Szerettelek… - mondom végül végig a szemébe nézve. - … de ezt ne most beszéljük meg. – ráér még, én akár évszázadokig képes lennék ezt a beszélgetést halogatni, bár ez most lehetetlen. Viszont most itt van, én pedig nem most fogok erről beszélni. A kezemet a combjára csúsztatom és bár nem erőszakoskodom, de érezheti, hogy mit akarok. Engedjen, különben…nem állok jót magamért.
A visszakérdezésre már csak határozottan csúnyán nézek rá. Komolyan örülhet neki, hogy... nem harapom át itt helyben a torkát, pedig ahhoz lenne kedvem, csak hát nem érnék el vele semmit, mert simán felgyógyulna belőle és kész, maximum fáj... de az előbb se jött be annyira, hogy fájdalmat okozzak neki, mármint nem ért el olyan célt a dolog, amit szerettem volna, így meg nem mondanám, hogy túlságosan sok értelme van. De attól még igenis érezze, hogy pipa vagyok és a folyamatos kis önhitt dumái nem sokat segítenek abban, hogy lenyugodjak végre... sőt enyhén szólva is nagyban akadályozzák ezt a műveletet. Bók... erre is csak morranok egyet, dehogy állok én neki bókolni... eszem ágában sincs, de komolyan. Neki... bókolni? Az életben nem fogok, jelenleg főként a hibáit tudom szem előtt tartani, semmi pozitívat. - Akkor menj csak a pokolba és... égj szépen ott Darius! - de ez most talán nem annyira komoly. Morgás igen, és természetesen nem is túl kedvesen mondom, de nem is olyan határozottsággal mint kéne. Az a baj, hogy nincs jó hatással rám az, ha a közelemben van... nagyon nincs jó hatással és bármennyire is próbálom magam visszafogni nem megy. Utálatos dolog, hogy az egyik pillanatban pofon szeretném vágni, vagy kiharapni a nyaki ütőerét, hogy az baromira fájjon, a másikban pedig mégis csak inkább arra vágyom, hogy újra öleljen... El kéne tűnnöm innen, mielőtt még ez a második opció lesz erősebb bennem. - Nem halnék bele, ha meghalnál, sokkal nyugodtabb lennék tőle... ne egyél ennyire eltelve magadtól! - és hogy tényleg így van-e, hogy tényleg végig tudnám-e nézni, hogy meghal, vagy más megöli? Igazából fogalmam sincs. Eddig soha nem léptem közbe, ha valaki ártani akart neki, de talán csak bíztam benne, hogy nem lesz baja, de én nem tudtam volna megölni, talán... Bár azért ne vegyen rá mérget, hogy nem tudnék annyira dühös lenni rá, hogy végül mégis megtegyem, mert igenis erre is van esély. Lehet, hogy még nem húzott fel eléggé, hogy az a régi sérelem már túl régi, de ha lenne egy új... Talán átkoznám magam és lehet hogy kiborulnék, ha mégis megölném, de attól még hirtelen haragomban azért ne zárja ki, hogy akár képes is lehetek rá. Az viszont határozottan nem tetszik, hogy már megint próbál ködösíteni. Most az egyszer szeretnék tőle végre választ kapni. Lehet, hogy ennek nem most van itt az ideje, de akkor is szeretném, ha figyelembe venné végre azt, ami nekem fontos és... én úgy érzem, hogy tudnom kell, hogy mégis mit is jelentek neki, mielőtt engedem, hogy megint túlságosan elragadjanak az érzelmek. A kérdésre nem felelek a határozott pillantás szerintem nagyon is elárulja, hogy baromira komoly, hogy megállítottam, és eszem ágában sincs tovább menni, amíg nem hajlandó válaszolni, vagy legalább nagyjából válaszokkal szolgálni. - Máskor meg... bezzeg mindenre van válaszod. - mondjuk, hogy féleredmény, mondjuk hogy egyelőre beérem ennyivel, mert nekem is baromi nehéz visszafogni magamat, és akkor még finoman fogalmaztam. Engedek végül, amikor ráfog a combomra, leállok, nem szorítom annyira, hogy ne tudjon moccanni. Amúgy is jó lenne az erősebb, ha akarna... nem igaz? De már nem szólok mást, csak az ajkaira tapadok újra, és engedem, hogy folytassa, amit elkezdett addig, amíg végül nem érzem közeledni a mindent elsöprő beteljesülést. Bármennyire is kihalt ez a környék, akkor is próbálom elfojtani a nyögéseim közé keveredő sikolyt, főképp azzal, hogy a körmeim szinte már belevájódnak a hátába. Pihegek, amikor végül ő is megáll, de mégsem maradok csendben. - Tudod, hogy... nem fogom hagyni, hogy kitérj a válaszadás elől... igaz? - nem, most nem, ezúttal nem. Rendben van, kapott időt, amíg megtette, amit kell, amire én is vágytam, de csak ennyi, elintézett, és most jár nekem annyi, hogy őszinte legyen.
Nem mondom, hogy az a célom, hogy ő jobban érezze magát. Sokkal inkább az, hogy én érezzem jól magam, és én jól érzem magam, ha látom azt, ahogy forr a kis dühében. Annyira megakart ölni, hogy már el is felejtette milyen voltam, igaz? Az idő pedig állítólag megszokta szépíteni a dolgokat, bár tény és való, hogy a halált kevés dolog szépíti meg, de… él, és virul, erősebb lett, mint volt, gyorsabb, nem megöltem, hanem megajándékoztam, még ha véletlenül is csináltam, és nem ez volt a célom. Inkább örüljön annak, hogy hanyag voltam, különben most nem lehetne itt, és nem mehetne az agyamra. - A pokol üres drágám, mert minden ördög a felszínen van… - húzom széles mosolyra a számat. Oh, hogy hányszor küldtek már a pokolra… nevetséges, és egyesek még képesek is hinni ebben. Voltam én már megátkozva is, az volt a legjobb, mikor démonűzést akartak végrehajtani rajtam és hát… végül a démonuk előbújt, vörösre festettem a vérükkel a nyamvadt kis templomukat és azt kell mondjam sokkal jobban nézett ki úgy, mint unalmas fehéren. Ez már itt a pokol, olyan, hogy mennyország, pedig nem létezik, mert minden ember, minden vámpír, minden, és mindenki, a ki lélegzik ezen a világon, bűnös. - Ugye tudod, hogy a gyűlölet maga a nyers szenvedély? – pillantok rá vigyorogva. A halálom neki nem megnyugvást hozna, hanem egy olyan világot, amit üresnek látna, mert talán most megakar ölni, de ha megtenné, akkor pillanatokkal később átkozná magát és jönne utánam, csakhogy… én haragtartó ember vagyok. Ha kell akkor a halál után is megölöm újra, meg újra, meg újra… ne adjon okot, hogy utáljam. – Máskor nem éppen a legjobb résznél akarnak leállítani. – akármilyen kedvesen is akarom ezt mondani, végül elég dühösen sikerül kiejtenem ezt a pár szót. Én nem vagyok a sokat gondolkodó ember…vámpír példája. Nem, én azt teszem, amit akarok, előbb ütök, mint kérdezek, nem igazán gondolok bele abba ,hogy mégis mi történik azután, hogy megöltem a másikat. Ez azért könnyű, mert a lelkiismeretemet valahol… 1700 körül elhagytam, és azóta sem találtam meg, ha volt egy kis esze, akkor elmenekült. Még hogy fontos a lelkiismeret… csak felszabadultabb vagyok nélküle. Szerencsére enged végül, ha nem tette volna, akkor én segítettem volna neki abban, hogy engedjen a szorításon. Évszázadok óta nem találkoztunk, nem éreztem őt magamhoz ilyen közel, most, hogy végre ez is eljött, ne merészeljen pont ilyenkor félbeszakítani engem. Tudom, hogy ezt ő is akarja, ráér később is beszélnie, vámpírként mindenre van épp elég idő. Felmordulok, mikor a körmei még az eddigieknél is mélyebben vágnak a bőrömbe, szinte már a húsomba, de… a fájdalom még inkább csak ösztönöz. – Szörnyen rosszul időzítesz, mondták már? – sóhajtok fel bosszúsan, ahogy ellépek mellőle és felhúzom a nadrágomat, mert hát ezt szokás, ha végzett az ember a dolgával. – Mondd csak, mit vársz tőlem? – mit akar hallani ennyire? Mit változtat az bármin is?
Mindenre van valami tökéletes frappáns válasza igaz? Felettébb idegesít a dolog, pedig tényleg utálom őt, utálnom kell és a nagy magabiztossága ebben nem sokat segít. Egyszerűen kiborító az, ahogyan viselkedik vele, mintha csak jobban tudná, hogy mit gondolok és érzek, mint én magam, ami azért cseppet nem fair. Nem kéne úgy tennie, mintha ő lenne a mindent tudó, meg a tökéletes, miközben ezt tett velem és persze bocsánatot azt nem kér. Nem is kéne számítanom rá, tisztában vagyok vele, de... attól még nem érzem magam sokkal jobban, mert a viselkedése akkor is baromira bánt. - Mint te is ugye? Azért olyan üres a pokol. - húzom el a számat. Na igen ő is itt van, bár... én is. Nem mondanám, hogy olyan tiszta kis életem van, amivel mennybe jutnék. Segítettem eleget a bátyámnak is és azóta, hogy átváltoztam voltak azért nem túl szép húzásaim, öltem is már nem egyszer, dühből, éhségből, változó. Nem vagyok jó ember, soha nem is voltam, de ez mások miatt van. Az élet tett ilyenné, az apám, a bátyám, Darius... a körülmények, azok változtattak bűnössé, nem voltam én mindig az. Senki se születik gonosznak, mindenki csak lassan azzá válik annak fényében, ami történik vele, az élet sajnos már csak... ennyire elcseszett. - Mindenre van valami idegesítő válaszod igaz? Nyers szenvedéllyel fojtanálak meg ilyenkor legszívesebben. - ami mondjuk nem sokat jelentene, de attól még a késztetés nagyon bennem van. Szívesen ellátnám a baját úgy istenesen, jobban ,mint előzőleg és végül mégis engedek neki. Tudom, hogy ettől csak még inkább utálni fogom majd magam, nem lehetek ennyire gyenge. Erősebbnek kéne lennem, mert... mert muszáj és kész. Nem adhatom neki mindig csak így be a derekam, ezért is állítom el valahol félúton, mert igenis egyszer az életben lehetne őszinte, egyszer az életben okot adhatna rá, hogy odaadjam magam. Na persze az élet sosem olyan őszinte, mint hiszed, ez is maximum arra jó, hogy feltüzeljem... ilyenek vagyunk, kissé kifacsartak. - Megérdemled... nem vagy őszinte. - ezt már szinte csak nyögni tudom, amikor végül engedek neki és az eddiginél is hevesebben folytatja tovább. Lelkiismeret, nem gondolom, hogy van neki ilyesmi, nem is számítottam rá, de attól még igenis lehetne legalább egy kicsit őszinte, mert nem tetszik az, amit művel. Megint csak elveszi azt, amit akar, és ennem nem pont így kéne történnie, nem ez a jó békülési mód. A kis sérülést a hátán ezek után igazából meg is érdemli, de ez majdhogy nem semmiség ahhoz képest, amiket régen műveltünk, akkor sem fogtam vissza magam, és tudom, hogy rá nincs olyan rossz hatással a fájdalom, sőt... főleg ha én okozom. Mondtam már, hogy felettébb beteg elme mindkettőnkké igaz? Figyelem, ahogy felöltözik, én is egy villanás alatt visszakapok magamra mindent. Éljen a vámpír gyorsaság! Aztán dőlök csak neki a falnak, és pillantok rá. Rosszul időzítek... na igen, mert nem is kéne beszélnünk semmiről, csak szimplán úgy tenni, mintha nem történt volna meg az, ami megtörtént. - Tudod mit? Nem várok tőled semmit Darius... lépj le. - szegem fel az állam. Nem ez ennyire nem egyszerű, persze belül máshogy érzem magam. Nem tudom mit várok, de nekem is van büszkeségem. Végül is megkapta, amit akart gondolom, akkor meg mégis ő mit akar? Menjen vissza iszogatni, vagy tudom is én, mert gondolom erre vágyik... akkor meg hajrá, kit érdekel?
- Ez csúnya volt, szinte már fájt. – a mosolyomból azért láthatja, hogy a szavai nem igazán ütöttek szíven. Ugyan már, tudom, amit tudok magamról, nem fogok megsértődni, ha valaki ilye jelzőkkel illet. Sok minden voltam már, és sok minden vagyok most is, ördögnek lenni még ezek mellett igazából megtiszteltetés lenni. – Ez a mi poklunk Rosette! Élvezzük ki! – mondom mosolyogva, ahogy körbemutatok. Ez a világ, ez a mi poklunk. Élőholtak vagyunk, ha babonás lennék azt mondanám, hogy kísérteni jöttem vissza, de ez nem igaz, pusztán csak sikerült átvernem a halált, és cserébe itt ragadtam. A halál a számomra valóban a megváltás volt. - Csak mert mindig felteszel egy idegesítő kérdést. – mégis mit vár, mit fogok felelni a kérdéseire? Ismerhetne már annyira, hogy tudja, nekem nincs bajom a lelkiismeretemmel, már régen nem érdekel az, hogy mi van másokkal. Én magamnak és a pillanatnak élek, hagyjon békén a világ nagy igazságaival… - Ilyen szépet még soha nem mondtak nekem. – vigyorodom el a szavai hallatán. Megfojtana… ez jó, bár kétlem, hogy megtudná tenni, és nem csak azért, mert eltöröm újra a nyakát, ha próbálkozik. Ne tévesszen meg senkit sem az, hogy nem folytattuk a kis küzdelmünket. Ha támad, akkor én is támadok, mert a támadás a legjobb védekezés, mint tudjuk. – Mintha meglepődtél volna. – ezt inkább már csak zilálva mondom neki. Mégis mire számított, hogy majd hirtelen őszinteségi rohamot kapok, ha meglátom újra? Ugyan már, nőjön fel és felejtse el a meséket, amiket az anyjától hallott gyerekkorában. Ez itt a valóság, nem pedig valami dajkamese. Én akarom őt, ő akar engem, ennyire egyszerű ez az egész helyzet, nem kell bele többet látnia, mint ami igazából. Vagy ha mégis megteszi, számoljon akkor a következményekkel. A remény csak azoknak valók, akik imádnak csalódni benne, mert a végén úgyis ez marad, ez lesz. A remény arra való, hogy öljön, és öl is bizony. - A büszkeség… fáj, mi? – pillantok rá mosolyogva. Ne nevetessen engem, jól tudom, hogy mit érez. Mintha ez több lett volna, mint ami… én ebben nem hiszek, és ha azt hiszi egy pillanatra is, hogy minden megváltozott, akkor eltöröm én a nyakát újra, hogy megértse: semmi sem változik. – Ez aztán a megkönnyebbülés. De érted bármit, még … le is lépek. – legalább ezt a beszélgetést megúszom, mert semmi kedvem nem lett volna most elkezdeni lelkizni. Mégis mit mondtam volna? Menjen el valami csoportterápiába, ahol kisírhatja a bajait, engem hagyjon velük békén. Fogadja el, hogy ilyen az élet. – Mondanám, hogy hazaviszlek, de ezek után már felesleges szobára mennünk. – mondom mosolyogva, ahogy a motoromhoz sétálok és felpattanok rá. – Egy élmény volt. – pillantok még hátra mosolyogva mielőtt még gázt adnék és pillanatok múlva már csak a hűlt helyemet látja.
Próbáltam felvenni a ritmusát. Maga a tény, mely azt sugallta, hogy egyáltalán nem vagyunk egy súlycsoportban, nem akart elcsendesülni a fejemben. Még csak nem is vagyunk egy korosztály ráadásként. Nem tudom, valaha képes leszek-e ezt teljes mértékben megemészteni, vagy úgy egyáltalán felfogni, hogy egy fiatalabb nővel krezdtem kapcsolatot annak idején. Nem is értem, hogy miért nem zavart soha a korom.. pontosabban, mikor éppen csend volt, és nem voltak viharfelhők a kapcsolatunk felett. A pohárcsapkodás helyett való igaz, hogy olcsóbb volt egymás dolgaival dobálózni. Ő egy fiatal kis csitri volt, én pedig egy öreg vérfarkas. Egyáltalán nem egy összeszokott kombó, vagy mondjuk inkább úgy, hogy nem hétköznapi páros? Talán ez is volt a valós probléma. Ezért nem bírtunk egymással. A pokolba is. Miért kellenett nekem utána jönnöm? Mintha magamat akarnám kínozni vele. Nem vagyok felkészülve teljes mértékben erre a beszélgetésre. De ha már itt vagyunk.. tegnap még nagyon bátor voltam. Menni fog ez ma is. Remélhetőleg. - Ennek örülök. - Helyet foglaltam mellette, ám volt egy olyan sejtésem, hogy ha nem engedte volna meg is leültem volna. Nem vagyok hajlandó csak úgy elmenni. Ha már idáig jöttem, akkor nem. Igaz, eleinte nem sejtettem, hogy meg fogom őt találni. Elbizonytalanodtam. Nem kicsit, hanem... nagyon. Még nem tudom, mit kell tennem, vagy mondanom, hogy megtudjam, mi is van velünk.. egyáltalán van-e még olyan, hogy mi. A múltkori után már nem lepődnék meg semmin. - Ne szabadkozz. - szólaltam meg, miután - meglepetésemre - de rögtön feltárulkozott, és bocsánatot kért. Erre végképp nem számítottam. Ez az én szerepem lett volna elsőkörben! - Minden ember olyat képes mondani, amiben van némi... igazság. Kétlem, hogy minden csak egy pillanat heve lett volna... csak tudni akartam, hogy van-e még remény... a kettőnk közötti békére. Ezért is jöttem. - suttogtam, és egy kis gyámoltalan mozdulatként a kezemet az ő kézfejére csúsztattam.
Kezdőlap
• 
//