Fogalmam sem volt, mennyi ideje gubbaszthatok a sötétben, de ahogy meghallottam a léptek közeledésének zaját, tudtam, hogy a csendes magányomnak vége. A nevem hallatán összerezdültem, és hátamon végigfutott a hideg. Az ismerős hang hasonló hatást váltott belőlem ki, és viaskodni kezdetem magammal, hogy örülök vagy sem, ennek a hangnak. -Semmi sincs rendben.-mondom, elcsukló hangon, és a takarót még feljebb húzom a nyakamon. Érdekes egybeesés, hogy épp olyan kérdezi meg, hogy jól vagyok e, meglepő mód, még magához képest is gondoskodó hangon, akitől a legkevésbé sem vártam, hogy ilyen lépést tesz. De ez mostanság már csak így megy. -Elvesztettem mindent, amit lehetett... Elvesztettem magam...-suttogom, miközben utat tör magának a szememből még egy könnycsepp, de észbe kapok, hogy kivel is akarok erről beszélni, és lelököm magamról a takarót. Gyorsan felülök és egy utolsó mosolyt villantva rá a mai napon, egyszerűen felállok és elindulok a szobám felé. -Tudod, te vagy az első, aki megmerte így kérdezni, hogy jól vagyok e.-pillantok rá vissza, és észreveszem, hogy az anyámtól kapott smaragd a földön, éppen mellette izzik fényében, és úgy érzem ez a döntésem is befolyásolni fog hátralévő életemben. H visszalépek érte, talán nem menekülhetek a lelkizés elől, ha a lépcsőt választom, mely a szobámba visz, akkor sem lehetek benne biztos, hogy nem fog követni. Elmosolyodom, de magam sem tudom, hogy min, és csak állok a nappali közepén remegő lábakkal, erőtlenül, és magam elé bambulok. Nem tudom mit mondhatnék neki, vagy mit kellene tennem, egyszerűen lefagyok, és a gondolataim olyan üresek, mintha nem is léteztek volna soha.
Felkullogtam az alagsorból, büszkén düllesztve mellemet, hiszen nem akármilyen napon voltamtúl, tanúsítja a csapvízzel lucskolt véres kezem, melyet most nadrágszáramba dörgöltem. A történéseken járt az eszem, sorra vettem sikerélményeimet, fülemben még csöngött az a dacos sikítás, amely újra hitelt adott munkámnak. Mámoros érzés töltött el, dúdolgatásba kezdtem, arcomon halvány mosoly játszott. Rég volt ilyen tartalmas és pozitív napom. A hálómba tartottam, nem várva tőle mást, mint egy frissítő fürdőt meg egy puha ágyat. Lusta voltam, igen lusta és hanyag. Feljegyzésekre van szükségem, méghozzá sokra, alapkövetelménye lenne, hogy hátraarcot vegyek, vissza a csatamezőre, majd legörnyedjek egy halom kézirat és dosszié fölé, halmozva a sorokat, betűket. Kifogást kerestem magamnak: vámpír vagyok. Hetekkel az esetek után még mindig tiszta kórképet tudok adni a történésekről, viszont egy kiadós alvás megelőlegezné az elkövetkezendő munkálatok minőségét. Ami ugye nem árt... így maradtam ennél az álláspontnál. A nappaliba értem, semmi egyéb céllal, minthogy keresztülvágva rajta megkörnyékezzem a szobám ajtaját. Meg is tettem volna, ha egy halk szuszogás, némi szívdobogás megálljt nem parancsolt volna. - Mia? - fordultam vissza, keresve a hangforrást. Hangom törődő és lágy. Jó kedvem van. - Mit csinálsz itt egyedül a sötétben, kedves? - vontam fel a szemöldököm, majd letérdeltem kanapén elnyúló testhez. - Minden rendben van, Mia? - Hoztam ki magamból a maximumot szociális kapcsolatok ápolásának terén, de hogy sokat ne mondjak, az érdeklődésem őszinte volt és tiszta.
Hazaérvén lehuppantam a nappaliban és a sötétben ücsörögve meredtem magam elé. A gondolataim elkalandoztak, és megannyi kérdésre kerestek választ, de én magam sem tudtam, hogy a megoldást hogyan is találhatom meg ezekre a kérdésekre. Miért én? Miért engem büntet az az akárki ott fenn azzal, hogy nem ad nekem egy cseppnyi békét sem. Egyszerre éreztem, hogy magányos vagyok, és mindig is az voltam, valamint azt, hogy elkeseredett vagyok és kilátástalannak ítélem a helyzetem. Eltörött bennem valami, amit ezúttal nem érezhettem megjavíthatnak, és a legkevésbé sem vártam társaságot, vagy vállakat, amiknek az oldalán elsírhatom magam, míg könnyem őket áztatja. Az anyámtól kapott medált szorongattam, ami a sötétben is épp úgy izzott, mintha világos lenne, és a smaragd színe összetéveszthetetlen színe megcsillant a falon, érdekes és egyben sejtelmes fényt vetve a nappali egy részére. Egy ilyen pici ékszer, de elég, ha egy természetfeletti, egy boszorkány ér hozzá, és mint a remény a kilátástalan helyzetben, úgy csillan fel a sötétben. Nézem a kandallóban ropogó tűz kialvó parazsát, és el nem fog az álmosság, mely hamar utat is tör magának, és elveszek benne. Fejem oldalra billen, a kanapé karfájára csúszik, szememből pedig kicsordul egy könnycsepp, mely eddig meglapult szemem sarkában. Zajt hallok, de nem mozdulok, csak lehunyom a szemem és gondolataimban elveszve próbálok magyarázatokat találni. A házból, illetve alagsorból közeledő lépések egyre közelebb érnek hozzám, de továbbra sem mozdulok. Csak fekszem a sötétben, szorongatva az anyámtól kapott medált, és várok rá, hogy ezen az éjszakán is túlessek.
Azért a hirtelen váltás tényleg meglep és ez ki is ül az arcomra. Igyekeztem én magamhoz képest egészen nyitott és beszélgetőpartnerszerű lenni, de ennél több attól még nem ment, főleg az nem, hogy még fürdőruhát is én szerezzek, miközben talán ő ismeri másik lakótársunkat, míg én még csak látásból sem egyelőre. Ennek ellenére láthatóan nem kicsit akad fenn azon, hogy megkérem egy apró szívességre. Értetlenkedve szökik fel a szemöldököm, amikor felpattan. Nekem aztán édes mindegy, nincs szükségem kifejezetten arra, hogy társalogjak, egyébként is nagyon jól meg voltam a könyvemmel, még érdeklődő is voltam, a ház, meg úgy általában felőle, nálam már ez is bőven túl van a maximumon. - Jó munkát... - oh, nem a hangom nem ezt tükrözi, sokkal inkább csupán szárazságot mutat, ahogy még utána szólok. Látom én, szinte érzem a felőle sütő indulatot. Nem barátkozás miatt költöztem be, az pedig kizárt, hogy bárki is betörjön. Végül csak megrázom a fejem és visszatérek a kakaómhoz, már eléggé kihűlt ahhoz, hogy gond nélkül elkortyolhassam, aztán szépen visszatérhessek a könyvemhez. Egyébként is akkor járok jól, ha olvasok, ez esetben aztán tényleg nem érhet semmi gond, se efféle konfrontáció, se semmi, ami zavaró. Én irányítom, mikor akarok szünetet tartani, vagy mikor olvasnék éjszakába nyúlóan, ha bármilyen tevékenységet mással együtt folytatsz, az mindig felettébb nehézkessé teszi a dolgokat.
Válasza csüggedést hozott. Úgy véltem, hogy megtettem mindent, igyekeztem és küzdöttem antiszoc énemmel, és igazán készségesen és nyitottan viszonyultam hozzá, amennyire csak tőlem tellett vagy telhetett, de passzív játékost kaptam cserébe, aki nem tartotta szükségesnek, hogy energiát feccöljön az ügybe. A fáradozásom hiábavalónak tűnt, elkönyveltem hát a bukást, végigdörgöltem kezem gyűrött képemen, majd félbehagyva a kakaózást, talpra szökkentem. - Szerintem vagy annyira nagylány, hogy megoldd - szóltam hűvösen, derékba törve a lehetőséget a jó viszonyért. Hogy egy fürdőruhát is én oldjam meg... Kínáljam itallal, keressek beszédtémát, legyek kedves, ajánljak közös programot, bájcsevejt folytassak vele... és nem elég. Nem a lakáj vagyok, az ég szerelmére! Éreztem, hogy gyűlt bennem az indulat és a feszültség, tenyerem pedig viszketésnek indult. Kevesebbért is nyestem már fel embert, de önmegtartóztatást kell gyakorolnom. Majd Mia betöri... Vagy.. ahh. Legyintettem egyet gondolataimra, majd az alagsori lépcső felé vettem az irányt. - Ne haragudj, dolgoznom kell - szóltam rekedten, személytelenül, közönyösen, majd lesprinteltem a fokokon.
A mai napot számomra csatavesztésnek ítélem, de a tapasztalataim bőven igényelnek átnyálazást meg grafitkoptatást.
No igen, nálam az olvasás szeretetével azért könnyedén be lehet vágódni. Az a helyzet, hogy tényleg szeretem a könyveket, elrepítenek egy másik világba, gyakran olyanba, amiben nekem nem lehet részem. Tudjátok van akinek az a bizonyos happy end soha az életben nem adatok meg, még csak esélye sincs rá, ellenben ha egy könyv olvasása közben megpróbálod kicsit átélni, akkor talán egy kis falatnyit te is kaphatsz belőle. Persze aztán kénytelen vagy visszasüppedni a kegyetlen valóságba, de legalább egy rövid időre megadatik a boldog élet halvány illúziója, már ez is valami, már e miatt is hálás vagyok, azoknak akik olyan szépen és kidolgozottan képesek megírni egy-egy történetet, hogy az ember szinte tökéletesen át tudja élni, amit leírtak, még az illatokat, ízeket, minden apró érzetet is. - Nem igazán ismerkedtem még túl sokat, de esetleg te meg tudnád kérdezni tőle? - nem ismerem a lakótársainkat, de gondolom azért ő sokkal inkább, tehát ha megoldható, hogy kérjen nekem kölcsön egy fürdőruhát, annak azért örülnék. Igaz, hogy nem vagyok egy ilyen szórakozó alkat, de egyszer csak belefér, főleg akkor, ha egyébként sem engedem túlságosan gyakran el magam. Néha tehetek kivételt. Azért persze azt a vagyot is meghallom és szépen elengedem a fülem mellett, hiszen van róla sejtésem, hogy milyen megoldások lehetnek még a gondolatai között és őszintén szólva annyira nem vagyok rájuk kíváncsi. Azért egy vadabb fehérnemű akárhogy is, de többet mutat, mint egy fürdőruha, szerintem legalábbis mindenképpen.
Örömmel töltött el, hogy az idézettel jó pontokat nyertem magamnak, előrebukó vállam büszkén ugrott helyére, így egy markánsabb tartást kierőszakolva magának. Az olvasottságát és a műveltséget mindig is az élet fontos köveinek tartottam, ha úgy tetszik alapfeltételnek az élethez, és az, hogy értékeli, lebilincselt, az, hogy míveli is, szintén. Már épp csaptam volna térdkalácsomra, hogy jól van, ez az, menjünk pancsolni, akármennyire is a hátam közepére, amikor a földre rántott hiányának megnevezésével. Ez egy olyan probléma, amit én nem tudok jelenleg megoldani, akármennyire is vakarom a fejem. - Az sajnos... Esetleg... - akadt el szavam újra meg újra. - Nem tudom, hogy találkoztál-e már a másik lakótársunkkal, de talán ki tud segíteni... Vagy... - Fel akartam ajánlani, hogy elviszem vásárolni, de nem vagyok mazochista. Másik lehetőségnek - természetesen - azt akartam felvetni, hogy a fehérnemű is éppolyan ... az én olvasatomban egyik sem takar többet, de... nők, csak... nők.
Gyorsan választ kapok a kérdésemre. Olvasta a könyvet, ami azért nálam mindig viszonylagos plusz pontot jelent, még akkor is, ha egyébként az illető nem nyeri el a tetszésemet, bár... ki az, aki elnyeri a tetszésemet? Nagyon nehéz ezt elérni. Jól érzi, kifejezetten nehezen viszonyulok hozzá, kifejezetten nehezen viszonyulok bárkihez. Csak valamiféle illem és odafigyelés késztet arra, hogy maradjak, hogy ne kérjem meg, hogy húzzon szépen vissza a szobájába, mert mivel elvileg ez egy közös terep és nem is lenne jogom hozzá, hogy csak úgy elzavarjam. Talán néha még jót is tesz, hogy egy kicsit beszélgetek, de azért biztos, hogy nem viszem túlzásba. - Ez egy remek idézet, jó választás! - az első dicséret és talán az első őszinte mosoly, amit sikerül az arcorma varázsolni, miközben a kakaómat kortyolgatom. Egészen meghitt lenne a pillanat, odakint szép az idő, idebent a meleg kakaó is és kellemes könyv. Ha képes lennék még élvezni az efféle jó dolgokat, akkor most minden bizonnyal még a kedvem is jobb lenne, de nagyon nehezen tudok elveszni abban, ami jó, mert túl sok a rossz, és túl sok rosszat láttam már eddigi életem során. Aki itt ül most előttem egyébként is egy vámpír, ki tudja, hogy milyen vámpír, ki tudja, hogy hány embert ölt már meg okkal, vagy hobbiból, vagy csak a vérszomj miatt. Könnyen lehet, hogy ő is pont olyan alak, aki... nem lenne az ínyemre, ha nem a házában élnék. A kérdésére egy pillanatra azért megállok szinte nyelés közben. Tényleg úgy festek, mint aki arra vágyik, hogy medencében mártózgasson, komolyan? Pár pillanatnyi hezitálás után végül mégis bólintok. Hogy miért? Talán ez ma egy ilyen nap, nem hagytam faképnél, nem küldtem el, elfogadtam a kakaót és a társaságot is... Amúgy is, ha itt akarok lakni, akkor talán van értelme ennek, legalább minimálisan nyitni, főleg a háziúr felé, mert a végén még finoman megkér, hogy távozzam, és nem igazán szeretek gyakran költözni. - Végül is miért ne... már amennyiben van tartalék fürdőruhád, mert nem vagyok egy medencés alkat, aki ilyesmivel rendelkezik. - na igen, lehet hogy erre az opcióra történetesen nem gondolt. Nincs fürdőruhám, akármennyire meglepő is lehet ez. Nem szoktam strandra járni, napozni sem, ez olyan elfoglaltság, ami... nem passzol az életembe, túlságosan átlagos, túlságosan... emberi.
Ahogy hatványozta okfejtését, úgy lett számomra egyre nyersebb, idegtépőbb, túlrágottabb a téma. A múlt az múlt, maradjon mögöttem, és ne támadjon hátba, nem kell ezt ragozni - szerintem. Nem értettem a dolog nyitját, mi olyan van a múltban, ami ennyire mozgatja az emberek fantáziáját, de az tény, hogy teszi. Lehet, hogy utána fogok járni a későbbiekben. De hangjában volt valami... kesernyés, a tónusokban valami fájdalom, valami... tartalom. Nem tudom, mi történt ezzel a nővel, akármilyen gyönyörű, ránézek, és elmegy az életkedvem. Mintha radírral dörzsölték volna le a ragyogást bőréről, mintha smirgli nőtt volna torkában. Egy hétköznapi alkalom folytán, mit tudjam én, bárban iszogatva lehet, hogy már magára hagytam volna, de így, hogy az életem szerves részét képezi és fogja képezni, nem vágytam másra, mint lemosni róla ezt az unott borút. - "Csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez." - idéztem halk, finom lejtéssel a könyvből, hisz fűződik a témához, amihez - ha lehetőségem adatik rá - nem kívánok többet szólni, megadva a kérdésére a választ, miszerint olvastam-e. Miközben kakaómat iszogattam, új téma felé kacsintgattam. Valami... nem személyes háttérben vájkáló, valami emészthető és kellemes, mint a kakaó. - Láttad már, mekkora medence boldogít minket? Nem szeretnél megmártózni? - kérdeztem lelkesen, hamiskás éllel hangomban. Nem szívlelem az ilyesfajta szórakozást, de egy napozóágyra gond nélkül kifeküdnék.
- Egész mást jelent az, hogy bajod van a múlttal, vagy hogy nem jelent sokat. Baja annak van vele, akié rossz, és annak nem jelent sokat... akié semleges, netán csak nincs benne semmi, amihez kötődjön. - talán úgy hathat, mintha okítani próbálnám, de most nincs erről szó, ez csupán a véleményem. Számomra a múlt sokat jelent, az emlékek, hiszen ebből építkezünk, ettől leszünk azok, akik, ettől lesz az életünk a jelenben olyan, amilyen. A múlt nélkül nem vagyunk senkik, a jövő nélkül pedig nem leszünk, és én ez utóbbira vágyom. Túlságosan hosszú idő van már mögöttem, és egyre több a homályos emlék, amibe még próbálok kapaszkodni, de minél távolabb van, annál könnyebben siklik ki az ujjaim közül. Már szinte nem is emlékszem az anyám arcára, és ez... nem olyasmi, amit jól viselek. Amikor visszaér óvatosan a bögrémért nyúlok, szakavatott kézzel, csak a fülét, és az alja legszélét fogom, ahol elég vastag a kerámia, hogy ennyi idő alatt ne forrósodjon át igazán. Sok mindent meg lehet oldani mágiával, de soha sem voltam annak a híve, hogy a hétköznapi dolgokat is így helyettesítsem. - Tudom, én kértem forróra. - azért egy mosolyt mellékelek, hogy érezhető legyen, nem kioktatásnak szánom a válaszomat, csak egy szimpla tényközlésről van szó. Követem a tekintetét a könyv felé és lassan bólintok, de csak az első kortyok után szólalok meg, ami talán egy percet is igénybe vesz, hiszen előtte ihatóra kell fújni. - Szeretek, olyat, ami nyújt is valamit, aminek mély tartalma van, ami... jelentős. - óvatosan leteszem a bögrét vissza asztalra, és szinte már szeretettel simítok végig a könyvem peremén, miközben magamhoz veszem. - Büszkeség és balítélet, olvastad már?
- Nincs nekem bajom a múlttal - ráztam meg a fejem ellentmondva, majd fontoskodva hozzátettem -, inkább a naivitással - halt el hangom végképp, rájőve, hogy nem kellene ebbe annyira belemenni. Hangulatromboló egy téma. A konyhában tüsténkedve kihallottam válaszát, és a mikróba süllyesztettem a bögréjét. A melegítés igényelt néhány percet, így fontolóra vehettem, milyen beszédtémával hozakodhatnék még vagy már elő. Az embereknek ez spontán szokott jön? Míg nekem ez bősz fejtörést okozott, a mikró sípszóval jelezte, hogy megtette a maga dolgát, én pedig rámarkolva a gőzölgő italra, csörtettem vissza a nappaliba. A neki szánt forrót az asztalra raktam, míg a hidegbe bele-belekortyoltam. Szeretem. Csak... szeretem. - Remélem, ízleni fog... - mosolyogtam kedvesen, míg befészkeltem magam a fotelba - tisztelettudóan megtartva a távolságot. - Vigyázz, meleg! - intettem óvatosságra, és a könyv felé biccentettem. - Szeretsz olvasni?
Na igen ez a szép ebben, hogy a legtöbben csak úgy első ránézésre ítélnek és nehéz belőni egy boszorkány valósi korát. Minden bizonnyal ő is csupán, mint sokan mások egy fiatal nőnek tekint, egy fiatal boszorkánynak, aki talán még nem is tett le túl sokat az asztalra. Ha tudná... még annyira sem akarna a cuccaim közelébe kerülni, mert tényleg nem vagyok kifejezetten kíméletes, ha valaki felidegesít. - Tehát számodra a múlt nem sokat jelent, ebből legalábbis ezt tudom leszűrni. - szerintem legalábbis az beszél így, akinek aztán nem sok jó volt a múltjában, amire érdemes emlékezni. Persze semmi közöm hozzá, de én mondjuk szeretek néha emlékezni. Ha nem tenném, ha egyáltalán nem tudnám felidézni az elmúlt időket, főleg a jó régieket, akkor azt hiszem még ennyi sem maradt volna meg az eredeti személyiségemből, amit aztán tényleg nem lenne hasznos azoknak, akikkel épp rosszabb hangulatomban futok össze. Így még néha képes vagyok kontrollálni magamat, ha nem is mindig. - Nekem aztán nem tartozol magyarázattal, már az is meglepő, hogy egy magadfajta fejében egyáltalán megfordul az ilyesmi. - egy vámpírnak család... a hagyományos értelemben eleve nem igazán kivitelezhető, vámpír módra pedig... hát a fene tudja, hogy komolyan vágyna-e ilyesmire. Mindegy is, igazából tényleg semmi közöm hozzá. Én magam már réges-rég letettem a család lehetőségéről, talán még akadnak leszármazottak a családtagjaim között, távoli rokonok, akikről semmit sem tudok. Pár generáció halála után már nem volt igazán kedvem követni a dolgot, főleg azon apró nehézség miatt, hogy igazán boldog élete az enyémeknek úgy sem lehet. A hangja ránt vissza a pillanatnyi elrévedésből. - Forrón, inkább forrón. - kiáltok vissza, legalábbis annyira erős hangerővel, ami még eljut a célig biztosan, aztán csak elgondolkodva kipillantok az ablakon. Na igen, a motel előnye a nyugalom és a társaság hiánya, de talán néha kell ez is, mert ha csak a saját gondolataimmal vagyok... az nem mindig hasznos.
Hanglejtésében volt valami sejtelmesség, valami támadó kiállás, amit nekem szegezett - akarva-akaratlanul. Ha célzásnak is szánta, nem venném magamra semmi pénzért, én ugyan nem matatok más csecsebecséi között. Minek? Nem vagyok együgyű, nem hiányzik fejemnek egy boszorkány házsártos haragja. Meg különben is... mi lehet ott? Egy adag teafű meg festékek a szalonképes megjelenésért? Ugyan, kérlek. - Ja, meg akadnak, akik hisznek a mikulásban meg imádkoznak valami mindenhatóhoz - szólt a szarkasztikus válaszom, inkább a társadalomhoz, mint hozzá. - Ha valamit csinálok, azt jól csinálom. Ha gyerekeket akarnék meg feleséget, lenne min változtatnom előtte, ami jelenleg kivitelezhetetlen, ugye megérted - köszörültem meg torkomat a zavartságban. Talán furcsa, hogy nem vetem el a családalapítás gondolatát, hiszen az első próbálkozás sem sült el jól, de izgalmat és kalandot meg valami értéket vélek felfedezni a dolog velejében. Mindenképpen pozitívat, ami vonz. De ehhez még szedek magamra néhány évszázadnyi szarkalábat. A konyhába érve előkaptam egy doboz tejet - feltehetőleg tehenet sem látott, majd púpoztam egy fémkanalat kakaóporral, és összebarátkoztattam őket. A mikróra pillantva meginogtam kissé, az, hogy én a hűvöset preferálom, még lehet, hogy ő... - Hidegen vagy forrón szereted? - emeltem meg hangom, hogy a vastag falakon túl is hallani lehessen.
- Oh, ne aggódj, nem félek tőle. - egészen bájosan mosolyodom el, bár talán van ebben valami burkolt fenyegetés is. Nem arról van szó, hogy szimplán fenyegetni akarnám, csak egyszerűen tudja, mi a lényeg. Nem tartok attól, hogy bárki el akarná venni azt, ami az enyém, mert nem lenne esélye rá, hogy megtegye, úgy sem, annál jóval hatékonyabban védem a saját holmijaimat, az járna rosszul, aki megpróbálkozna vele, nem feltétlenül én, ez ilyen egyszerű. - Erről bizonyára mindenki máshogy vélekedik, akadnak akiknek a régi mütyürök is fontosak, mert kötik őket legalább valamelyet a múlthoz, talán régi önmagukhoz. - finoman megrántom a vállam. Egyébként is kinek mi, nem kötelező ragaszkodni az emlékekhez, bár én az a típus vagyok, aki elég szépen el tud merülni a múlt képei között, már csak azért is, mert a jelenem nem kifejezetten fényes, nem csoda, ha a múlthoz jobban ragaszkodom. Akkor legalább történtek jó dolgok, akkor legalább volt olyasmi is az életemben, aminek még képes voltam jelentőséget tulajdonítani. Ma már... nem sok minden éltet csak az, hogy végre elérjem a célt, a véget, mert nem viselem már jól ezt a világot. Túlságosan elszállt felettem az idő, pont a miatt mert kapaszkodom a múltba, és nem érdekel a jelen, a jövő pedig még annyira sem. A megszólításra jól sejti kissé felszökik a szemöldököm, hisz nem vagyunk olyan közeli viszonyban, nem is szoktam így lenni senkivel, de végül nem teszem szóvá, mert ahogy látom ő is rájött, hogy nem volt a leghelyénvalóbb. - Így már világos és gondolom ilyen életkorral és... képességekkel nem is kifejezetten vagy az a családcentrikus fajta, a lakótársak pedig jönnek-mennek, egyszerűbb így. - nem is teljesen kérdés volt ez, jóval inkább szántam kijelentésnek. A képességek pedig, egyértelműen arra irányult, ami, hiszen nyilvánvaló, hogy vámpírról van szó, számomra legalábbis. Meglepő is lenne, ha családra és átlagos életre vágyna, amit úgy sem kaphat meg. A magunk fajta természetfelettinek nem jár az átlagos élet, ez ilyen egyszerű. - Évtizedek óta nem ittam... kakaót. - valahogy már a kérdés is olyan szokatlan, ezért is vagyok képtelen visszafogni egy rövidke nevetést. Nem nézné ki az ember, még boszi sem egy ilyen fickóból, hogy kakaóval kínál. Kávé, esetleg egy ital, de... kakaó? Gyermeteg dolog, bár szeretem... szerettem régen. - Legyen, nosztalgiázzunk! - rég... tényleg jó rég sokat ittam kakaót, bár persze nem ezt a mai túlcukrozott verziót, hanem azt, amit még úgy főztünk, tűz felett, mindenféle modern technika nélkül, amikor még nem rohant így a világ, amikor még várni tíz percet, amíg eléggé felmelegszik a tej nem volt elviselhetetlen időtáv.
- Itt nem kell félned attól, hogy más söpröget a házad táján, biztosíthatlak efelől - adtam becsületszavam, szemem pedig folytonosan könyvén cikázott. Nem állt szándékomban vitába szállni vele, helyette - meghazudtolva önmagam - bólintottam egyet. Már azt is teljesítménynek jegyeztem fel magamnak, hogy volt annyi önszorgalmam, hogy szóba elegyedjek vele - a hadakozás ennél magasabb szinten tesped. Végül is ez a munkám veleje. Szorgalom, kreativitás, munka. De mindezt az idő forrasztja egybe, nem szabad elsietni. Néha kemény izzadság árán sikerül csak összeegyeztetnem őket, néha a néha inkább többségiben, de a végén minduntalan egy leégett csikk fölé görnyedve végzem, sikerélmény mámorával arcomon. Így megéri fáradni. Mégis... szúrta az oldalamat, befurakodott két oldalbordám közé az a gilisztás gondolat, hogy nincs igaza, így szóra intettem számat, hagyva önuralmamat kicsit lazítani. - Ezek csak falak... Tégla meg malter. Nem őriznek ezek semmit, csak az élet veri őket. Mi vagyunk azok, akik jelentőséget tulajdonítunk nekik, nem szól ez többről - leheltem elmélázva. - Gyűjtögetjük halott rokonaink értéktelen mütyürjeit, mert hisszük, hogy adnak magukból valamit, majd megszabadulunk tőle, gondolván, így elengedjük sajgó emlékeiket. Hm... gyermekded lélek az emberé... gyermekded, nem gondolod? - eresztettem meg egy lagymatag mosolyt - fejemben megvillant egy rongybaba kopott képe, majd heveny szemrevételezéssel átfutottam a falakon. - Drágám - amint kimondtam, megrezzent ádámcsutkám, hátrébb vettem az agarakat -, minden patyolat tiszta és új. Csupán néhány hete készült el... ez itt mind. Eleve monumentálisra és aggra terveztem, a stílusomhoz ez áll közel. Család híján pedig... úgy gondoltam, a lakótársi életmód kivitelezhető, ráadásul olyan, amit még nem próbáltam. Szóval... ezért - válaszoltam, majd szavam elakadt. Kérdezni akartam, de úgy láttam jónak, ha hagyom, hogy egyelőre ő fogjon faggatóra. - Megkínálhatlak valamivel? - találtam hangomra újfent. - Isteni kakaót tudok összedobni - hunyorogtam mosolyogva, a konyha felé battyogva.
- Azért sok esetben fontos, én például nem viselem jól, ha valaki engedély nélkül piszkálja azt, ami az enyém. - talán mondhatnánk ezt burkolt - vagy nyílt? - figyelmeztetésnek is, bár a szobámat elég jól levédtem ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy egy könnyen belépni és körülnézni ott, ha valakinek nem adok rá engedélyt, de így legalább tisztában lehet vele, hogy nem is érdemes megpróbálni. - Bár azért sokan erről máshogy gondolkodnak, egy régi háznak is meg van a maga története, emlékei, amit a falak őriznek. - talán pont ezért szeretem az ilyen helyeket, mert valahogy... sok mindent magukba szívnak. Elmúlt eseményeket, szép emlékeket, jó napokat, érzéseket, sok olyat, amivel én biztos, hogy soha életemben nem találkoztam személyesen. De értem a szavait ettől függetlenül, amit egy apró biccentéssel jelzek is. A ház közös helyiségei... közösek, világos. Azért az kissé meglep, hogy a kéznyújtásomat megváltoztatja. Szimplán kezet akartam rázni, de így már biztos, hogy nem az új kor embere, netán csupán ennyire illedelmes típus? Nem szólok végül, nem olyan nagy bűnt követett el, mintha többet merészelt volna. Persze a tartásom merev marad, sőt talán feszült is abban a pillanatban, amikor a kézcsók megtörténik. Nem vagyok kifejezetten jó az ilyesmiben, az emberi kapcsolatokban... még ha éppenséggel egyikünk sem ember. A felajánlásra is bólintok végül. - Rendben, tegeződjünk. No és... mikor építetted? Miért ilyen nagyra, családnak? Netán már akkor is szimplán lakótársakat akartál? - furcsa ez egy vámpírtól, mert az nyilvánvaló, hogy micsoda, számomra legalábbis sejthető volt, de a kézcsók után már teljese a bizonyosságom is e felől. A könyv egyébként a Büszkeség és balítélet, régi klasszikus és egyben nagy kedvencem.
- Enyém, tied, övé... Fontos az? - szónokoltam felvont hangmagasságban. - Mit sem számít. Ez csak egy adag tégla - kocogtattam meg a falat. - Ami összezár minket. Ugyanannyi jog illeti kegyedet az egyedülléthez, mint jómagam, nem igaz? - szám sarka finom mosolyba rándult. Szerettem volna, ha tudja, ez nem egy zárka, nem szükséges kerülgetnünk egymást, sőt, szeretném, ha nem így lenen, ha pedig magányra vágyunk, hát igenis dörgöljük a másik orra alá szándékunkat. Nincs hierarchia. Közösség van. Mégis... ezzel az erőltetett illedelmességgel elérte azt, hogy érdekeljen. Érdekeljen, milyen is Ő valójában. Fogat mutogató mosolyra késztetett bemutatkozó gesztusa, rezzenéstelenül figyeltem a felém tolakodó kezet, én pedig rögtön lecsaptam rá. Elfogadtam a kéztartást, mennyezet felé fordítottam kézfejét, és finom, óvatos csókkal köszöntöttem. Csak remélni tudom, hogy nem feszegetek határokat. - Jared Galbraith - tettem hozzá, szinte némán. - Örvendek a szerencsének. - Eleresztettem a kezet, és az ülőalkalmatosság felé intéztem egy rövid bólintást, olyan "foglaljunk helyet" stílusban. - Kérlek, tegeződjünk. - Építtettem - szóltam kurtán, és a kezében forgó könyv gerincét pásztáztam. Mit olvashat?
Igazából már jó rég óta nem vagyok közösködő alkat, inkább kerülöm a társaságot, mert abból soha semmi jó nem sül ki. Egyébként mostanság még sikerült rájönnöm valami kis apróságra is, talán az okára, ami miatt a nagyanyám ezt az egész őrületet létrehozta. A családi átok... na igen, ezzel a kiskapuval talán tényleg át lehetne lépni rajta gond nélkül, hiszen aki halott már nem halhat meg újra, csak épp akkor sem gondolta ezt át jól, mert Oliver... na ő nagyon nem olyan, aki tényleg képes lenne bármit is érezni. Talán csak hirtelen felindulásból tette, és e miatt tévedett, nagyon nagyot, túlságosan nagyot és most nekem kellene helyrehozni valahogy ezt a hibát. Még nem tudom, hogyan és nem tudom, hogy sikerülhet-e, de már ezen dolgozok jó rég óta, idővel muszáj célt érnem. Örökké... nem tarthat az örökké, még ennek is vége kell, hogy legyen valahogy. Mindenkit meg lehet ölni, csak van, akit nagyon nehéz, én is ebbe az utóbbi kategóriába tartozom, de attól már rá lehet jönni a módjára, meg lehet találni azt a bizonyos kiskaput, mert kiskapu mindig van... mindig! Ezt már megtanultam boszorkány létem alatt. Hallom a közeledő lépteket, vagy is inkább bicegést, mert nem egyszerű könnyed léptekről van itt szó, ezért amikor már elég közel van felpillantok a könyvemből. Elég könnyű betippelni, hogy a házigazdámról van szó, vagy inkább a háziúrról, ha hivatalos formában akarom emlegetni. A kérdésére lassan biccentek. - Az ön háza nem igaz? Nem kell engedélyt kérnie, hogy beléphessen valamelyik helyiségébe. - jó persze kivéve az én szobámat, mert az mégis csak magánszféra, de ez egy nappali, mindenkié, vagyis főként az övé. Pár pillanat múlva már talpon is vagyok és közelebb lépdelek hozzá, miután a könyvemet letettem a fotelbe, ahol eddig ültem. - Személyesen még nem mutatkoztam be, bár a nevemet már tudja, de örvendek és köszönöm a lehetőséget. - nyújtom felé a kezem. Gondolom akadtak jelentkezők bőven, hiszen az ár nem volt túlságosan borsos, a hely pedig felettébb impozáns. - Honnan van a ház? Persze, amennyiben nem titkos az információ. Örökölte talán? - régies és igazán szép, hát persze, hogy kíváncsi vagyok, o meg ha már betoppant, elég kellemetlen lenne olvasgatni, miközben ő meg csak ül és hallgat.
Az új lakók gondolata egyszerre volt izgalmas és megrázó. Míg jövetelük előtt felcsigázott a tény, hogy több alkalommal kell majd emberek társaságát élveznem, megfigyelhetem őket, tanulhatok tőlük, bővíthettem tudástáramat, ma már inkább hatott lelombozó csalfaságnak. Feszélyezett, azt hiszem. Itt ez az új lány, Serah, akivel csak telefonon tisztáztuk a dolgokat, majd egyszer "mintha" láttam volna elsuhanni megpakolva cuccaival, azóta pedig színét sem. Érdekfeszítő. Bebicegtem a nappaliba - a lábhúzás korábbi ügyemből ragadt rám, ösztönös, számban lifegett egy meg nem gyújtott cigaretta, szemem tükrébe pedig a lány erős koncentrálás adta homlokbarázdái játszottak. Megköszörültem a torkom, mintegy felhívó jelleggel, és számat félmosolyra húztam. - Csatlakozhatok?
Már szinte nem is látszik meg, hogy csak pár napja repedt fel úgy istenesen a szám. Elég gyorsan rendbe tud jönni az ilyesmi, ha egy kicsit odafigyelsz rá, no meg rá is segítesz valamelyest. Nem arról van szó, hogy sebezhetetlen vagyok, csak arról, hogy nem halhatok meg, de attól még a sérüléseket én is elszenvedem, mint bárki más, de ez most kellett, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Most már számol velem és nem számít, hogy mit problémával, akadállyal, leküzdendő nehézséggel, az a fontos, hogy számol és én el fogom érni, hogy idővel felfogja, hogy lépnie kell az ügyben és nem csak a kis csatlósait küldeni, hogy eltántorítsanak a célról, mert nem fog sikerülni. Nem állok meg addig, amíg nem érem el a célomat, nem állok meg addig, amíg végre nem lesz vége ennek az egésznek és ha én találok megfelelő varázslatot, vagy megoldást, akkor majd más talál, majd kénytelen lesz, ha már nagyon az agyára megyek, ennyi. És hogy itt miért vagyok? Kellett egy hely, ahol mondjuk úgy nyalogathatom a sebeimet és akkor biztos, hogy nem lesz semmiféle zavaró tényező. Egy motel mégsem jó erre, nem a legkellemesebb oda hívni valakit és persze elegendő hely sincs. Itt be tudok rendezkedni, amíg maradok. Jó lenne nem csak úgy távozni, hanem ha vége, akkor egyszerűen eltűnni. A holmijaimmal pedig majd akkor kezdek valamit, lehet hogy tényleg arra a fiatal kis boszorkára hagyom majd, hiszen egészen szimpatikusnak tűnt, még ha segíteni nem is tudott zsenge kora miatt. Szóval kaptam a hirdetésen, főleg ha már egy ilyen lakhelyről van szó, egy kicsit kevésbé modern, mint ami mindenhol máshol fellelhető, így nekem is kellemesebb az itt eltöltött idő. Az pedig, hogy vannak lakótársak... nem kell barátkoznom is nem igaz? Épp ezért nem nagyon mozdultam még ki annak ellenére, hogy két napja költöztem be. Egy ideig foghatod arra, hogy berendezkedsz, de már kész, minden meg van, az összes védővarázslat, az összes rámolás, úgyhogy jelenleg a nappaliban ücsörgök a kanapén kellemesen pihenve, jeges teát iszogatva. Egész kellemes az idő, késő délután, éppen hogy még besüt a nap, de a nyitott ablakon át jár a levegő, tökéletes arra, hogy a kedvenc könyvemet, a Büszkeség és balítéletet olvassam századszor.
Kezdőlap
|
![](https://2img.net/h/oi53.tinypic.com/27xigkw.jpg")
