Nem hibáztattam azért, mert elsőre nem értett semmit se, ahogyan talán azért se hibáztattam volna, ha megvet azért, ami vagyok. Hogy várhatnám el másoktól azt, hogy esetleg elfogadják azt a kettőséget, amit magammal hordozok, amikor igazából én se tudom? A családom vérét beszennyezte egy őrült tudós, mert éppen ehhez volt kedve, egy ártatlan gyermek életét kellett elvennem az átalakuláshoz. Senki nem állított le, senki se akadályoztam meg azt a gyilkosságot, ahogyan senki se mondott nemet az őrült kísérletre se. Csak egy kísérleti alany voltam, nem több. Gyerekkoromtól kezdve, amikor elszakítottak a családomtól. Egy jól sikerült példány lett belőlem, egészen addig, amíg ellenük nem fordultam és a szabadságot nem választottam. Nem én voltam és nem is én leszek az utolsó a szemükben ilyen téren, ebben biztos vagyok és én még se tehetek semmit se… - Ha tehetném, akkor én is leragadnék ott… - nem volt semmi gúny a hangomban, de annál inkább érezhette azt, hogy komolyan gondolom. Mintha számomra a boszorkányság többet jelentene, mint a mostani életem. Én sose akartam azzá válni, ami lett belőlem. Megígértem, hogy sose fogom felfedni magam, de végül mégis megtettem. Hibáztam gyerekként, mert véget akartam mindennek vetni, de csak akkor kezdődött el igazán minden. Kérdését hallva kicsit haboztam, de végül megköszörültem a torkomat. – Ez annál sokkal bonyolultabb, sok mindent lehet, de sose gondoltam azt, hogy szükségem lenne családra, vagyis mostanság nem. Ha magamra nézve is eléggé veszélyes az élet, akkor egy védtelen gyermekre nézve mennyire lenne az? Nem akarom azt, hogy hasonló sorsra jusson, mint amire én jutottam. Nem akarom, hogy azt tegyék vele, amit velem tettek egykoron… - pillantottam rá végül komolyan, hiszen ez volt az igazság. Üldöznek, talán idővel majd nem vissza akarnak rángatni, hanem sokkal inkább majd megölni. Ki tudja, hiszen sose lehet tudni, hogy mi a helyzet. Egy kormánnyal ujjat húzni sose lesz veszélytelen és igazán sose tudsz láthatatlan maradni, legfeljebb a varázslatnak köszönhetően időről időre, de én se vagyok annyira idős, hogy bármit megtehessek az erőmmel… Sose akarnék mindenható lenni. Láttam rajta, hogy sokkolta az, amit láttam. Talán esélyt se kellene adnom arra, hogy emlékezzen, de mi lesz akkor, ha pont ebből lesz baja? Pont azért, mert nem tudja, hogy milyen világban élünk? – Ha akarom, akkor igen. Akkor arra se emlékeznél, hogy mi most találkoztunk, de akár azt is megtehetem, hogy csak az elmúlt percekre nem úgy emlékeznél, ahogyan valójában történtek. – szólaltam meg alig hallhatóan, majd a falat pásztáztam, az újabb kérdésre csak megráztam a fejemet. – Ezt nehéz lenne megmondani, de szerintem az embereknél sose leszünk többen, ha úgy lenne, akkor eléggé nagy baj történne.. – mondtam őszintén és most nem csak a vérellátás miatt gondoltam ezt, de még mindig úgy gondoltam, hogy az emberek fontosabbak bármilyen természetfelettinél.
Nehezemre esett követni az egészet. Bár semmin nem kellene meglepődnöm, ebben a világban túl sok olyan dolgot tapasztaltam már, amiben nem sok realitást találtam. Mintha mintent kiforgattak volna a megszokott mederből, csak hogy megzavarjanak, összezavarják a gondolataimat. Egyetlen dolgot utáltam, az pedig a bizonytalanság. Mindig is uralni akartam a helyzetet, én akartam lenni az, aki minden információ birtokában van, de egy ideje ezt a kártyát kilopták az ujjaim közül. Bár már magát a hivatásomat is, mikor önként mondtam le az egészről, csak hogy egy főiskolán beszéljek lyukat néhány diák hasába. Néha én is untam saját magam... azt, hogy vacilláltam a jófejség és a szigorúság között. Azt tudtam, hogy a diákjaimat ez nem zavarja, de az utóbbi időben túl sok hangulatváltozáson mentem át. És ez nem akar véget érni. - Sajnálom, én még... lemaradtam ott, hogy boszorkány is vagy - ráztam meg a fejemet egy torokköszörülés következtében, majd lehunytam a szemeimet. Mintha arra vártam volna, hogy mire kinyitom, párnák között találom magamat, de ennek kicsi esélye sem volt. A helyzet valóságosabbnak tűnt, mint bármikor. A küszöbén voltam annak, hogy egy teljesen új életbe kapjak betekintést. Egy új... világba. - Nagyjából értem, miért nem maradsz sokáig egy helyen. És miért... nincs családod. Vagy az olyanoknak, mint te, nem is lehet? - kérdeztem aztán. Kíváncsiság bújt meg a hangomban. Nem ismertem ezt az egészet. Szerelmes nyilván lehet, nem is arról volt szó... de az, hogy ilyen körülmények között szert tegyen egy családra, nyilván nem volt egyszerűen kivitelezhető. Nekem ez volt a normális, hisz saját családom volt, egy volt feleségem, két gyerekem, ismertem az emberi élet minden zegét és zugát. Szenvedtem eleget, szerettem embereket, akiket nem kellett volna... de az ő szenvedései hány éve tartottak? Talán jóval idősebb, még nálam is... A mosolyától nem lett több kedvem, próbáltam viszont lenyelni a feszültséget és az idegességet, amely a gyomromba költözött. Engem nem vigasztalt volna az, hogy ezer és ezer országot láttam, de közben mindig ott lapultak a nyomomban. Talán tisztelnem kellett volna azért, hogy ő megpróbálta látni az előnyét. Vagy én voltam túl negatív. Nagyot nyeltem. - Elvenni emlékeket... nyomuk sem marad, igaz? Ha azt mondom, tedd meg, arra sem fogok emlékezni, hogy láttalak ma este? - kérdeztem. Deja vu érzésem támadt, de nem tudtam az okát. Sosem kerültem még csak hasonló helyzetbe sem. Bár amit most megtudtam, talán eleve nem is emlékeznék rá. - Többen vagytok, mint... mi, emberek?
Ha nem ismerném azt, hogy nem fekete-fehér a világ, ha gyerekkoromban nem ismerem meg a mágiát, akkor vélhetően én se hittem volna csak úgy el azt, ha valaki ezt műveli velem, mármint ezt a mesét, amit én most elmondtam Bryannek. Így annyira nem is akartam sürgetni semmit se. A reggel még messze van, ha csak hamarabb ki nem rak egy ilyen történet után. Azon se lepődtem volna meg, ha azt mondja, hogy elment az eszem vagy tuti valami könyvből szedtem azt, amit meséltem. Sajnos nem így volt, s ezt ő is láthatta, hiszen a kezem is könnyedén forrt össze, ahogyan azt is látta, hogy jobban harcolok, mint az átlag, de hát ez az ára annak, ha valakit egy kormány kiszemel és túléli a kiképzésüket. Én túléltem, majd megszöktem, amikor lehetőségem adódott rá. Nem akartam többé csak úgy megölni másokat. Azt mondják, hogy ártatlanokat védünk meg, hogy az itt élőket, de szó se volt róla. Ez inkább arról szólt, hogy nekik dolgoztunk és utánuk takarítottuk el a szememet, vagy éppen pont őket védtük meg a veszélytől és nem azokat, akiket valójában kellene. Meg persze az se tetszett, amit velem művelt az őrült tudós. Amikor megismételte, amit mondtam, akkor csak bólintottam, majd aggódva pillantottam rá. Őt fürkésztem a pillantásommal, mintha csak attól tartanék, hogy esetleg hamarosan robbanhat, vagy valami őrültséget csinálhatna, pedig ő nem volt olyan. Egyszerűen csak sokkoltam őt… Talán jobb lett volna hallgatnom. – Igen, akkor nem lennék vámpír, csak boszorkány. Vélhetően nem kellene állandóan mozgásban lennem, nem kellene félnem attól, hogy esetleg megölnek vagy olyannak ártanak, aki barát, régi ismerős. Valószínűleg ha nem így történnek meg az események, akkor örökre ott éltem volna, ahol a szüleim letelepedtek és családom lenne. – gondolkozom el egy picit, hiszen mindig is remek családban cseperedtem fel, amíg el nem vették tőlem őket. Egy szavam se lehet, így nem csoda, hogy én is családot szerettem volna idővel, de az álmok szertefoszlottak és a rideg valóság maradt csak helyette… - Gondolom igen, sok mindenre választ ad, de ennek köszönhetően jártam be a világot, ismertem meg sok idegent, s keveredtem különféle kalandokba. Részben eléggé rossz tud lenni az ilyen élet, másrészt meg van előnye is. – felelem egy biztató mosollyal az arcomon, majd az újabb kérdését hallva egy apró sóhaj szökik ki az ajkaim között, majd egy aprót az ajkamba harapok. Habozok és habozok, miközben a másodpercek telnek. – Tudod, a mágia sok mindenre képes. Képes előcsalni rég elfeledett emlékeket, ahogyan arra is képes, hogy eltűntessen bizonyos megtörtént eseményeket, mintha sose léteztek volna. – fejtem ki végül a dolgot és őt fürkészem. Óvatosan fogalmazok, vagyis igyekszek, de egy pillanatra se engedem el őt a tekintetemmel. Aggódom érte, hiszen barát, a múltban történtek pedig a múltban is fognak maradni.
Nem hibáztathatott azért, mert mindig is a realitás talaján mozogtam. Nekem ez az egész még annyira idegen volt, nem esett bele a szokásos beszédtémáimba az, hogy ki boszorkány és ki vérfarkas. Arról nem is beszélve, hogy... mindig is hittem valami logikus magyarázatban. Mióta Noémie egyszer a szemeim előtt vedlett át szőrös vadállattá, bíztam abban, hogy létezik rá egy épeszű megközelítés. Valami, amiben nem játszanak természetfeletti szereplők. Ez voltam én, valódi kétkedő, csak abban hittem, amit a két szememmel láttam, és alá tudtam támasztani megfelelő érvekkel. Éppen ezért tűnt ez az új helyzet valami teljesen idegen terepnek. Már előre sejtettem, hogy sosem fogom tudni megszokni, és ha valaki majd szembejön velem az utcán, hányszor fog előttem leperegni, hogy talán nem olyan hétköznapi ember, mint én? Elültette bennem a paranoiát, és ez a mai világban már cseppet sem pozitív érvényülésű tulajdonság. Épp hogy túlnőttem az egyik krízisemen, jön a következő, és azt hiszem, ennek már sosem lesz vége. Belekveredtem valami furcsa forgatagba. - Nem volt választásod... - ismételtem a szavait. Eszem ágában sem volt nevetni rajta, az arca komolyságot tükrözött, ez pedig követelte tőlem is, hogy hasonlóképpen határozott maradjak. Mi előnyöm származott volna holmi gúnyolódásból? - De ha lett volna... nem ezt az utat választod, ugye? - kérdeztem aztán nagyot nyelve. Érdekes feltevés volt, habár emberként nyilván nem úgy gondolkodtam volna el erről, mint ő. Mindig könnyű volt mások életét irigyelni, valójában viszont én olyan voltam, aki ilyesmire sosem vetemedett. Nem láttam az álarcok mögé, ha nem akartam. És így nem is irigyelhettem el tőlük az idillinek tűnő, de talán fertőben forgó életüket. Tényleg jobbnak tűnt, hogy ültem, és az is, hogy folyamatos alkohol-pótlásra nyílt lehetőségem, mert a története alapvetően bojgatott fel mindent arról, amit eddig róla tudtam. Egy kalandos, izgalmas nőnek ismertem meg, de bele sem gondoltam soha, hogy ez a menekülés szó szerinti menekülés volt valaki... valakik elől. - Szóval azóta nincs megállásod. Mindig mozgásban vagy. Ez sok mindent megmagyaráz - mosolyodtam el némileg keserűen, mint aki éppen most harapott citromba. Nem volt fájdalmas az elválásunk, logikus képésnek tűnt, hisz ami kettőnk között történt, közel sem volt több vonzalomnál és erős kémiánál. Végül csak arra kaptam fel a fejemet, hogy felajánl valamit. - Hogy... mi? - kérdeztem vissza. - Mit értesz az alatt, hogy ha akarom, elfelejthetem? - Ez egyre magasabbá vált. Noémie esetében ilyesmiről szó sem volt.
Nem szoktam csak úgy megmutatni azt, hogy mi vagyok, de már baromira untam azt, hogy állandóan rejtőzködnöm kell, hogy mindig futnom és nem mondhatom el senkinek se az, amivé tettek. Senki se kérdezte, hogy akarok-e örökké élni, hogy akarom-e azt, hogy az emberek vére folyton folyvást csábítson, mintha csak valami földi Paradicsomba csöppentettem volna és finomabbnál finomabb vérek vettek volna körül. Nehéz volt megállni, de minden lényemmel küzdöttem ellene, mintha csak emberi énem lett volna a kapaszkodom az utolsó szalmaszálam. Nem hibáztatom azért, amiért nem hitte el, mert tényleg olyan volt, mintha csak valami mesekönyv lapjai elevenednének meg, de ez azért sokkal kegyetlenebb volt, ha az ember a mélyére lát. Annyira viszont talán nem akarom bevezetni ebbe a világba. Talán idővel, ha ő is akarja. Szavaira eleinte csak bólintottam, majd egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, magam sem tudom, hogy mi lett volna akkor. – Lehet, hogy én se hinném el, fogalmam sincs, mert nekem nem volt választási lehetőségem. Én nem csukhattam be a szememet és nem foghattam be a füleimet. – pillantok rá komolyan, majd egy pillanatra lesütöm a szemeimet. Hiányoznak anyáék, de az életükkel fizettek az enyémért. Azért, mert nekem szebb életet akartak adni, de persze elbuktak. Sietve adom át neki a poharat, nekem nincs szükségem rá, én már évek óta próbálom elfogadni ezt a fajta életét. Megannyiszor lemondtam volna a vámpír énemről, de persze lehetőségem se volt rá. Mintha a vámpírságra nem létezne gyógyír, csak a halál, arra meg nem álltam még készen, ahogy túlzottan élt bennem az életutáni vágyak. Ennek köszönhetően maradtam megint élve. Kijelentésére elnevetem magam és figyelem, ahogyan a vérem kiserken, de meg se rezdülök. Pár pillanat erejéig habozok, majd újra rápillantok. – Boszorkány voltam, egykoron. Gyerekként raboltak el, amikor a szüleim védeni akartak és kijuttatni az orosz kormány bűvköréből, de ők elbuktak és én pedig fogoly lettem. Eleinte nem akartam megmutatni az erőmet, de elérték és onnan már nem volt visszaút. Hagytak felnőni, de zárt falak mögött és próbálták kiölni belőlem az emberi énemet, míg végül az egyik őrült tudós el nem kapott és ezt nem tette velem. Vámpírrá változtam. Mai napig emlékszem, hogy milyen érzés volt, amikor a torkomat elvágta. Féltem, rettegtem, majd pedig egyszerűen a saját vérembe fulladtam meg. – s picit még a hideg is kiráz. – Azóta pedig vámpír és a boszorkány is vagyok. Nem akartam ez lenni, de néha nem mi döntünk, hogy mi történik velünk… - pillantottam rá szomorú szemekkel, majd elfordítottam a pillantásomat. – Sajnálom, talán nem kellett volna elmondanom, ha akarod, akkor sose fogsz erre emlékezni. Rajtad áll. –tettem még hozzá egy kisebb hallgatás után.
Ismertem a reménytelen életben ragadottak gondolatait. Tényleg sokszor az tartotta vissza őket az ostobaságtól, hogy bízni mertek a másnapban. Vagy a következő pillanatban. Volt idő, mikor én is közéjük tartoztam. Az életem kiürült, csak az maradt, amiről azt gondoltam, hogy ha egyedül maradok, igazi mentsvár lehet. De mekkorát tévedtem... az elhivatottság nem volt egyenlő azzal, hogy képesek vagyunk csak ezt csinálva leélni egy életet. Főleg úgy, hogy ha már hozzászoktunk a boldogsághoz. Én pedig így éltem már friss-diplomás korom óta. Mindig volt okom hinni, bízni, és mi több, volt kit szeretnem. Rövid idő alatt fordult fel az egész életem, és még visszagondolva sem tudom, mi lett volna a helyes megoldás. Milyen útra kellett volna tévednem ahhoz, hogy tükörbe tudjak nézni. A volt feleségem azzal törte össze a szívemet, hogy telebeszélte a gyerekeim fejét. Ebony pedig azzal, hogy kisétált azon a bizonyos ajtón. Az egyetlen pislákoló reménysugár Talya lett. A rejtélyes idegen, aki úgy sétált be az életembe pár dartz nyilacskával, mintha arra született volna, hogy férfiak szívét ejtse rabul velük. Új remény volt. Egy új kezdet, bevezető egy olyan életbe, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha élni fogom. Sőt, már-már azt mondhattam volna rá, hogy megtanított élni negyven éves koromra. A hajamba túrtam. Még jó, hogy itallal a kezemben ültem le, mert azon nyomban jólesett kikortyolni az utolsó cseppeket is a pohár aljából. Bár már tényleg nem tudtam, mi a meglepődésem oka. Mintha Noémie után nem lenne értelemszerű, hogy más lények is élnek közöttünk... vagy, már lehet, hogy mi élünk közöttük, ki tudja. - Azért valld be, hogy te sem... hinnéd el rögtön. Leélsz negyven évet úgy az életedből, mint realista ügyvéd, és... aztán belecsöppensz valamibe, amivel előtte pár mesekönyv hasábján találkoztál - bukott ki belőlem. Enyhe túlzás volt, elvégre ez a téma éppen nem egy gyerekeknek szánt könyvben bukkan fel. Pár másodpercre lehunytam a szemem, az arcizmaim elsimultak, majd hátradőltem. Átnyújtotta nekem a poharat, amit most nem is bántam. Nem tűnt részegnek, éppen ezért kezdtem elhinni, hogy nem vicceskedni próbál, de még csak nem is a drága alkohol beszél belőle. - Te megvesztél?! - dőltem előre rögötn, mikor láttam, hogy felvágja a tenyerét. A vér úgy tört elő a bőre alól, mint víz egy átszakadt gáton. Talán azért nem rohantam rögtön elsősegély-dobozért, mert mire elindultam volna, valami szemet tűnt. A vér maradt, de a kezén ejtett sérülés lassan eltűnt. - Szóval... te akkor most mi is vagy? - kérdeztem aztán, bár a hangom eléggé rekedten tört utat magának.
- Hmm, talán ebben igazad van. – haboztam pár percig, hiszen engem is a remény tartott életben. Egy olyan remény, hogy végre egyszer szabad lehetek, de minél több idő telt el, annál inkább nehezebben tudtam ebben hinni, viszont még se adtam fel sose. Ha rám találtak, akkor küzdöttem tovább és tovább álltam. Ezért se engedtem sose senkit se közel. Azt nem szabad, mert túl veszélyes lehet. Nem csak rám nézve, hanem rájuk is nézve, de most talán rövid időre megint lecsillapodnak a kedélyek. Ők meghaltak, én pedig élek, ahogyan Bryan is. Akkora gond csak nem lehet, vagy ha igen, akkor majd ráérek aggódni és idegeskedni azokban a percekben. Fogalmam nem volt arról, hogy miért botlottunk megint egymásba és miért pont akkor. Talán végre eljött az igazság pillanata? Utáltam hazudni az embereknek, de a tudatlanság a legtöbb esetben inkább áldás számukra, mint a tudás és a rettegésben élés, vagy pedig a hitetlenkedés. Sose hiszik el, amit mondunk. Miért is tennék? Mozivásznakon és a könyvek lapjain jól mutatnak a hozzánk hasonlóak, de a valóságban? Hmm, legtöbben szörnyetegnek titulálnának minket. Még akkor is, ha nem mi választottuk ezt az életet, hanem ilyenné tettek minket. Nem akartam ez lenni, de már nem változtatatom meg. Együtt kell élnem vele és igyekszem így se ártani ártatlanoknak, sokkal inkább megvédeni akarom őket. Nem számítottam tőle se másabb reakcióra, így csak megforgattam a szemeimet. – Miért van az, hogy könyvek lapjain, vagy filmekben el tudjátok fogadni ezeket a dolgokat. Sőt, talán még sokan ábrándoztok is róla, de ha valaki azt mondja nektek, hogy létezik ilyen, akkor egyből hitetlenkedni kezdtek és azt hiszitek az alkohol beszél a másik félből? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd hátradőltem a kanapén. A vizes tincseimbe túrtam, de nem szólaltam meg jó ideig. Csak fürkésztem őt. Talán ostobaság volt elmondanom ezt, de már nem fordíthatom vissza, vagyis elméjéből képes lennék eltűntetni a nyomokat, de még se akarom. Talán csak azt akarom, hogy legyen óvatosabb. - Igen, miért ne? – kérdeztem tőle kíváncsian, s ha kinyitotta a szemeit, akkor könnyedén varázsoltam. A poharam tartalma egyszer csak megtelt, majd felé nyújtottam. – Szerintem neked nagyobb szükséged lesz rá, mint nekem. – majd pedig egyszerűen felálltam, s amint találtam valami élesebb tárgyat újra visszahuppantam mellé. – Nézd… - s azzal a lendülettel egyszerűen szétvágtam a tenyeremet. – Még mindig kételkedsz a szavaimban? – s láthatta azt, hogy magától kezd el gyógyulni a seb. – Ha akarod, akkor örökre elfejtheted, de talán itt az ideje tudnod a valóságot. – tettem hozzá óvatosan eme szavakat.
Talán ezért nem voltam soha horrorkedvelő. Úgy tűnik, magában az életben is volt elég horror, nekem pedig kijutott belőle. De itt nem voltak boldog befejezések, könnyed továbblépések... ez a valódi életem volt, semmi hollywood-i cukormáz. És bele kellett törődnöm, hogy az igazság nem győz mindig, a vétkes nem mindig kerül az őt megillető helyre. Mert valaki így találta ki vagy így fizetett érte. - Ha nem reménykednének benne, elég gyorsan megnőnének az öngyilkossági esetek - sóhajtottam fel. Volt ebben az egészben valami... lényegében az egész életünk egy nagy reménykedés. Ez tart bennünket életben, hogy lehet majd jobb, jön még szebb és megváltozik minden. De az esetek többségében nem történik semmi, csak... azt gondoljuk, hogy fog, és emiatt nem teszünk keresztbe a sorsunknak. Legalábbis... valami ilyesmit tudtam elképzelni, mert személy szerint mindig volt mit csinálnom. Az életem mindig pörgött, nem volt idő leállni. Mikor megnősültem, állást is kaptam. Majd jöttek a gyerekek. A végső kiégést Ebony előzte meg, a válást követően pedig szinte rögtön jött Talya. Mindennek megvolt a szerepe, mind formálta a személyiségem, engem magam. Bólintottam, mikor rákérdezett, hogy szeretném-e tudni. Még szép, hogy szerettem volna. Elegem lett abból, hogy előlem mindenki eltitkol valamit, és esküdni mertem volna arra, hogy Ebony is ezt teszi. Volt valami titok, ami összekötötte az ittenieket, én pedig talán túlontúl komoly megoldást kerestem, ahelyett, hogy lejjebb adtam volna az elvárásokat, és elfogadtam volna, hogy a megoldás valószínűleg egyszerűbb, mint gondolnám. De hát... mindig is szokásom volt megkerülni az erdőt ahhoz, hogy egyetlen fát megtaláljak. Kiittam a poharat, majd letettem az előttünk lévő kis dohányzóasztalra, de jól is tettem. A következő szavakra úgyis maximum annyit csináltam volna, hogy elejtem a poharat, és darabokra töröm. - Hogy... hogy mi? - kérdeztem ekkor még komoly ábrázattal, de akaratlanul is sikerült egy másodperc múlva elvigyorodnom és elnevetnem magam. - Azt hiszem, neked sem kell többet innod ma este - ráztam a fejem. Az ő arca nem rendült meg, komolynak hatott, de mégis, én hogy vehettem volna ezt az egészet komolyan? Aztán pár másodperc, és összeállt. Noémie-ről már eleve tudtam, hogy micsoda. Miért ne létezne a... többi is? - Vámpírok... boszorkányok és farkasok - hunytam le a szemem, és nagyot sóhajtottam. Ideje lenne reménykednem abban, hogy mindjárt felébredek.
- Ez tény, de legalább nem sablonos, hiszen egy egész város mindenki végzete, s nem csak egy motel vagy egy szoba. – jegyzem meg egy kisebb vállrándítás keretében. Lehet, hogy nem kellett volna válaszolnom a kimondott gondolataira, de nem bírtam megállni. Egyszerűen csak jó érzés volt végre valakivel beszélni, megállni újra egy kicsit és úgy érezni, hogy lehetek még normális. Tisztán emlékeztem az első találkozásunkra is, illetve arra is, ami utána következett. Jó érzés volt az, hogy valakit sikerült visszatérítenem arra az ösvényre, hogy élje az életét és reménykedni tudtam, hogy most se tesz másképpen. Néha lettem volna tudatlan vagy vak, de néha csak jó lett volna nem tudni azt, hogy milyen világban is élünk, de ezt már nem tudom megváltoztatni. Egyszer talán nem fogok menekülni, akkor már csak a halál lesz számomra, mert oda biztosan nem fogok visszamenni, de talán egyszer el is felejtenek, a remény hal meg utoljára. Figyeltem a tetteit, a légzése szinte a fülemben dalolt, ahogyan a szívének is a ritmusa, de szinte alig mondtam valamit, inkább a pohár tartalmába fojtottam a szavaimat. - Reméljük, hiszen mindenki szeret reménykedni a szebb jövőben... – pillantottam rá egy biztató mosoly keretében, majd picit hátra döntöttem a fejemet és pár perc erejéig még a szemeimet is lehunytam. – Mert talán túl sok mindenkit köt ide a múlt árnyai, az őseink vére és sok hasonló dolog. – szólaltam meg alig hallhatóan, majd a mondandó végére rápillantottam. Fürkésztem őt, s a szavai hallatára egyre inkább biztosabb lettem abban, hogy ő se annyira vak, mint sokan, de mégis túl keveset tud erről a világról. – Biztos szeretnéd tudni? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd ha igen volt a válasz, akkor félig töltöttem a poharamat és odanyújtottam neki. – Ezt előbb idd meg, kelleni fog! – s amíg nem itta meg, addig nem kezdtem bele a mesébe. – Az orosz kormány gyerekként megölte a szüleimet, s elszakítottak tőlük azért, mert másabb voltam, mint az átlag és a szüleim jobb életet szerettek volna nekem. – majd a következő pillanatban a szobában található egyik tárgy a kezem közé repül, hogy megmutassam neki mit értek a másabb alatt. – Az oroszkormány bezárt, de sokáig kitartottam, de végül én is megtörtem, hiszen csak gyerek voltam. Majd elkezdtek kiképezni katonának, míg egy őrült tudós át nem változtatott vámpírrá is, majd visszakaptam az erőmet és az ő parancsukat kellett teljesítenem. Meg is tettem, míg meg nem szöktem, azóta pedig menekülök. – pillantottam rá a mondandó végén, hiszen addig inkább csak a kezemet fürkésztem, ami az ölemben pihent. – Boszorkány vagyok. Részben olyan, mint a filmekben, de nem teljesen, hiszen féligmeddig pedig vámpír...
- Mint egy rossz horrorfilm - jegyeztem meg teljesen spontán, majd felsóhajtottam, és én magam is beletúrtam a rövid hajamba. Sok kimondatlan kérdésem volt, mi több, véleményem is. Azok után, amit már láttam Noémie-től, nem tudtam, mi jöhet még. Van más is, vagy csak a hozzá hasonlók tudnak teliholdkor átváltozni? Az egész annyira megmagyarázhatatlannak tűnt, nekem pedig vagy bátorságom, vagy időm nem volt még eddig utánajárni, hogy milyen világban is éltünk. De az, hogy ebben a városban tényleg minden második ember halálra van ítélve, hátborzongató. Nem tudtam szebben kifejezni magam, és lehet, hogy ezt nem Talya-nak kellett volna ecsetelnem, de úgy tűnt, ő többet tud erről a világról, mint én. És mi több, ismét szenzációs belépőt láthattam tőle, elvégre... hát nem is tudom. Egyszerre volt ijesztő, mégis brilliáns. És furcsa. Az, hogy egyedül képes volt arra, amihez én férfiként is kevés lettem volna. Ezért sem tudtam felfogni az egészet. Kellett lennie valami kapcsolódópontnak, amely összekötötte az eseményeket... Talya már akkor is menekült valami elől, mikor annak idején találkoztunk. Eleinte azt gondoltam, ez olyan orosz-dolog, hiszen nap mint nap hallhatunk maffiáról, kétes ügyletekről, ha szóba kerül Kelet-Európa. De mégis úgy éreztem, ez nem fedi le a teljes valóságot. Valaminek még lennie kell. - De, talán jobb lesz - ültem le mellé, mikor megjegyezte, majd míg ő ismét belekortyolt a pohárba, nagy levegőt véve próbáltam összerakosgatni a képeket. - Ártatlannak tűnő emberek tűnnek el. Bár te meglehetősen feltűnő jelenség vagy, de... miért vezet ide minden út? - kérdeztem, bár inkább csak magamtól. Mintha minden térképen be lenne karikázva, hogy ha biztos halált akarsz, ne hagyd ki Mystic Falls-ot. Pedig azelőtt, hogy Ebony nyomára próbáltam bukkanni, nem is hallottam róla. - Miért menekülsz még mindig? Mi elől kell elszöknöd? Vagy... ki elől? - Mindig is meg akartam kérdezni, de nem tettem. Ma viszont annyit láttam az életéből, amit azelőtt még soha.
Néha pont a legváratlanabb helyzetekben futunk bele régi ismerősökbe és ez most se volt másképpen. Pont akkor jelent meg, amikor kellett valaki, ugyanakkor pont akkor is, amikor nem kellett volna ott lennie. Nem kellett volna látnia azt, hogy mire vagyok képes, ahogyan azt se, hogy a sebeim miként gyógyulnak be, mintha csak semmiségek lennének. Pedig nem voltak azok, de én már így voltam összerakva. Időálló voltam és gyorsan is gyógyultam, ha csak valami meg nem akadályozott benne. Nem akarok örökké élni magam sem, de jelenleg más választásom nagyon nincs, hiszen az életemet se dobnám el csak úgy el, hiszen már így is túl sokáig voltam bezárva és elzárva az élettől. Szeretnék egyszer úgy végig sétálni az utcákon, hogy nem kell azon aggódnom, hogy valaki követ-e engem vagy nem. Az ing úgy ölelt körbe, mintha valami ments vár lenne eme zavaros és zűrős éjszakában. Menedékre leltem, de vajon meddig? Nem maradhatok itt se sokáig, ahogyan sehol se, legalábbis jelenleg nem, de talán hamarosan, egy új napfelkeltekkor ez már másabb lesz, mert meglelem az otthonomat és végre nem kell majd menekülnöm, esetleg rejtőzködnöm. Minden vágyam ez lenne, de ki tudja, hogy mikor jön el. Az italt megköszönöm, majd elveszem tőle és sietve kortyolok bele, mintha csak ettől várnám az idegeim megnyugtatását, pedig nem így volt. Azok maximum akkor nyugodnának meg, ha biztosra venném azt, hogy nincs már veszély és nincs miért aggódnom. Csendesen és kíváncsian hallgatom azt, amit mond, majd egy aprót bólintok. – Talán ez a város varázsa. De az se kizárt, hogy csak mindenki végzete itt vár. – jegyzem meg könnyedén, mintha csak az időjárás lenne a téma, pedig nem az a téma. De magam sem tudom, hogy mit mondhatnék. – Nem ülsz le? - kérdezem tőle barátságosan, majd újra elveszek az ital varázsában. – Hmm, mik történtek még itt? Elhiszem, hogy nem könnyű elfogadni azt, amit láttál, de az csak harc volt és még annyira véres nem is volt, mint a legtöbb szokott lenni. – jegyzem meg egyre halkabban, hiszen nem akarom megijeszteni őt, de ha azt nem tudja elfogadni, akkor a természetfelettieket kötve hiszem, hogy jobban el tudná fogadni.
Már megszoktam a játékait, javarészt ezért is nem lepődtem meg a válaszán. Ismertem őt, legalábbis amennyire engedte, hogy ismerjem. A kettőnk kapcsolata javarészt másról szólt, nem pedig arról, hogy kérdeztünk, aztán feleltünk a feltett érdeklődésre. Néha jólesett simán beszélgetni, hiszen... a válásom után nem maradt semmi és senki, aki meghallgatott volna. Néha kiadtam magamból mindent, amiről indokolnak éreztem, és hálás voltam azért, hogy ő elviselt. Amikor el kellett válnunk egymástól, nem éreztem magamban neheztelést, az a pár hónap, amit együtt töltöttünk, volt annyira erősítő, hogy megtanuljak egyedül levegőt venni ismét. Annyira hozzászoktam az előtte élt életemhez, hogy... elfelejtettem, milyen szabadnak lenni. Talya mellett egyszerre voltam szabad, miközben mégis kíváncsi volt rám valaki. ÉS ő ugyan ritkán beszélt magáról, én pedig nem voltam agyturkász, de... tudtam, hogy nem rossz ember. Csak egy vidám, szenvedélyes, igazán temperamentumos nő, ami talán a származására vezethető vissza. De nem zavar egy percig sem. Úgy kedveltem, ahogy volt. - Azt hiszem, nekem nem kell bemutatnod a rémisztő valóságot - jegyeztem meg csak ennyit. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy némileg kitért a válaszadás alól. Ismét. Talán nem akart róla beszélni, én pedig nem voltam egy olyan alkat, aki elkezdte volna erőltetni itt a dolgokat. Nem mentem volna vele sokra, így inkább csendben vártam, hogy kisüljön majd ebből valami, ha végez azzal a zuhannyal. Csak halkan hallottam, ahogyan a víz megindult a csapokból, és hiába küzdöttem ellene, a lelki szemeim előtt megjelent a tökéletesen kidolgozott teste, a formás dereka, amire joggal volt büszke. Volt valami abban, hogy az európai nők a legszebbek. Nyilván a gének tehettek róla, neki egy szemernyi oka sem volt panaszkodásra. Igaz, az is furcsa volt, hogy mit sem változott az utóbbi találkozásunk óta. Én magamra szedtem pár ráncot, ő viszont makulátlanul ragyogott. Megcáfolta a valódi korát a szépségével, pedig erre nem sokan képesek. Bár ha ilyen körökben mozog, mint amilyenben ma este láttam, hát... elkerülhetetlen, hogy ne legyen formában. Miután leült a kanapéra, és felhúzta lábait, kitöltöttem egy-egy pohár italt magunknak és átnyújtottam neki, miközben én már bele is kortyoltam a sajátomba. - Eleve az, hogy minden második ember halálra van ítélve, furcsa - vontam meg a vállam. - Az újság elolvasásakor valamiért mindig feltűnően hosszúak a gyászjelentések ezen a környéken, és az, amit ma este láttam a bár előtt, hát... nem nyugtatott meg. Vagy csak neked van problémád a múltaddal és ez nem is városi jelenség? - kérdeztem kíváncsian, magam is helyet foglalva helyette. Azt sejtettem előre, hogy az ő üldöző barátai nem azok, akik miatt a városban túl nagy a halálozási ráta.
Szerettem volna hinni a szavainak, de én több mindent éltem meg ilyen téren, mint ő. S ha bárki is megsejti, hogy vele együtt távoztam onnét, akkor ott még lehetnek gondok. Nem akarom, hogy miattam essen baja, így majd még óvatosabbnak kell lennem és már nem csak magamra kell figyelnem, hanem rá is, nehogy aztán túl késő legyen. – Talán igazad van, de az is lehet, hogy tévedsz. – s csak egy halovány mosollyal az arcomon viszonoztam a mosolyát. Én nem voltam ebben olyan biztos, mint ő. De legalább ő pozitívan látja a dolgokat és az jó. – Néha nem beszélhetünk arról, amiről szeretnénk, mert az túl nagy lavinát indíthat el. Néha túl rémisztő a valóság. – mondom alig hallhatóan, de végül inkább csak bólintok és elindulok a fürdő felé, hiszen nem szeretnék tovább ezekben a véres cuccokban maradni, se összevérezni a lakását. Lassan haladok, mintha mázsás súlyok lennének a lábaimon. Majd mielőtt becsukhatnám az ajtót, még egy pillanatra rápillantok. - Köszönöm. – majd az ajtó bezárul, a ruháim a földre hullnak és hamarosan elnyel a zuhanyzó. Hagyom a víz tisztára mossa a testemet, a hajamat, ha már a lelkemet nem moshatja, nem tisztíthatja meg. Mindig is egy gyilkos leszek, s semmi több. Percek telnek el így, én nem mozdulok, csak a vízcseppek gördülnek végig a testemen, hogy végül eltűnjenek a lefolyóban, miközben szép lassan már a vizet nem színei vér színe pirosra. Aztán szép lassan eljön az az idő, amikor már nem rejtőzködhetek tovább, nem menekülhetek el az elől, aki vagyok, ami történt, ahogyan azt se felejthetem el, hogy nem vagyok egyedül. Lassan mosakodom meg, majd végül a törülközőt magam köré csavarom, a csapot elzárom, majd pedig elindulok kifelé. S alig, hogy kilépek ő jelenik meg egy inggel a kezében. - - Köszi. – majd elveszem tőle, amikor pedig elfordul, akkor pedig egyszerűen sietve bújok bele, majd a hajamat kezdem el megtörölni. – Nos, néha történnek váratlan találkozások. Ha azt vesszük az első találkozásunk is eléggé az volt. Amúgy én se sejtettem, hogy itt élsz. – mosolyodom el haloványan, majd a kanapéhoz sétálok és leülök rá törökülésben, miközben megigazítom az inget magamon. – Mi történt? Miért fura ez a város? – kíváncsiskodom tovább, s reménykedek abban, hogy ezzel egy kis időt is nyerhetek magamnak.
Mikor végre beszélni kezdett, nem azokra reagált, amiket mondtam neki. Nem is lepődtem meg, de nem vártam tőle magyarázatot azok után, ami történt. Meg tudtam emészteni már ennél bonyolultabb eseményeket is, ráadásul az utóbbi időben jó pár olyan dologgal találkoztam, ami... furcsa volt és előtte még sosem volt benne részem. Ez a kis közjáték már... kinek kottyan meg? - Talya, nem kevertél bajba - mosolyodtam el biztatóan, habár valamiért azt sejtettem, hogy neki ettől még nem lesz könnyebb. Ismertem őt, volt lelkiismerete, és talpraesett nőnek tartottam, de minden nőben volt valami közös... az érzéseik a helyükön voltak, és ha nem, hát valószínűleg nagy hiba esett a gépezetbe. - Most az az első, hogy magadat összeszedd, aztán... beszélhetünk róla, ha szeretnéd. - Én is nyeltem egyet, egyelőre lehet, hogy nem voltam eléggé felkészülve egy ehhez hasonló beszélgetéshez. Már hónapok óta nem láttam, és mikor utoljára találkoztunk, mindketten Európában időztünk... valami óriási véletlen kellett ahhoz, hogy Amerika pont ugyanazon szegletében találjunk ismét egymásra, ráadásul egy ilyen kevésbé ismert placcon... tényleg nem tudtam csak véletlennek tulajdonítani. - Addig keresek neked egy inget - mondtam, mielőtt becsukódott volna a fürdő ajtaja. Csend borult a nappali azon részére, ahol megálltam, és hajamba túrva gondolodtam el a helyzeten. Túl sok volt a kérdés, olyanok voltak ráadásul, amiket nem tudtam csak úgy megválaszolni némi józan ész segítségével. Talya akkor bukkant fel, mikor nem is számítottam rá, és volt egy olyan érzésem, hogy nem itt ért véget ez a történet. Még mindig a nyomában volt valaki, és elképzelni sem tudtam, mi olyat tehetett, amiért már ilyen régóta üldözi őt valaki. Felsétáltam az emeletre, amíg a fürdőben volt, és kerestem egy kényelmes inget. Engem nem zavart egy pillanatig sem, ha ma erre sanyarodna, hiszen ahogy mondta... már viselte pár alkalommal az ingjeimet. Azok viszont némileg más helyzetben történtek, nem pedig egy kiadós üldözést követően, amit elszenvedett. Nem voltam biztos abban, hogy nem jön utána az, aki az előző kört szervezte. - Tessék - nyújtottam át neki az inget, miután én is leértem az emeletről, ő pedig kilépett a fürdőből. Némileg zavart éreztem, pontosan ezért fordítottam hátat, amíg magára húzta az inget, aztán egy halk sóhaj kíséretében fűztem tovább a gondolataimat. - Nem számítottam rád. Pont itt. Pont most. Ez a város egyre bonyolultabb és furcsább.
Nem akartam senki fejére se bajt hozni, de még is sikerült. Vajon lesz olyan, amikor már az aktáim lapjai túl porosak lesznek és nem fognak rám emlékezni? Amikor nem akarnak majd visszavinni és fogva tartani, vagy kedvük szerint felhasználni? Kész csoda, hogy eddig boszorkányt nem küldtek rám, bár az is szép csata lenne, hiszen félig én is az vagyok. Viszont szemmel láthatóan Bryan nem is sejtette azt, hogy a világ nem annyira fekete-fehér, mint amennyire azt az emberek hiszik, de nem is baj. Nem akartam a frászt hozni rá, vagy azt elérni, hogy esetleg azt gondolja, hogy megőrült, de még is miként mondhattam volna el, hogy milyen szörnyeteggé tettek… Fogalmam nem volt arról, hogy merre mehetnénk, de a kórház ki volt zárva, így bíztam abban, hogy ő esetleg tudja. Amikor azt mondja, hogy menjek, akkor mentem, követtem őt a kihalt utcákon át és közben próbáltam fülelni, hogy nehogy valaki csak úgy lecsapjon ránk, vagy kövessen. Abból semmi jó nem származott volna, s így is túl sok volt a vérontás. És én is egyre éhesebb lettem a vérveszteségnek köszönhetően, hiszen egy-két sebem elég lassan gyógyult a verbénába ázatott fegyvereknek köszönhetően, de minden rendben lesz, szerettem volna továbbra ebben hinni. Az élet sose volt egyszerűen, de úgy érzem, hogy egyre nehezebb lesz… Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje szelhettük már az utcákat, de amikor végre elértünk a házához, akkor kezdtem csak igazán megnyugodni, vagy kicsit visszább venni az óvatosságból. – Sajnálom, én nem akartalak bajba keverni. – szólaltam meg sietve, mintha meg se hallottam volna amit mond. – Korábban se volt gondom az ingjeiddel, így nem hiszem, hogy most lenne, vagy téged zavarna? – kérdeztem kíváncsian, majd sietve el is tűntem a fürdőben. Fogalmam nincs, hogy mennyi ideig álltam a zuhany alatt, de biztos, hogy jó pár perc eltelt addig, amíg ki nem kászálódtam alóla tisztán. Megtöröltem a hajamat, majd magam köré csavartam a törülközött. Szerencsére addigra már minden sebem begyógyult. – Igazán szép lakásod van. – mosolyodtam el, majd bátorítóan ránéztem, végül pedig a kezem a törülközőre siklott. – Gondolom azért lenne kérdésed, viszont, ha nem bánod előtte azért elfogadnám azt az inget. Úgy talán annyira nem lenne fura ez a helyzet. – lehet, hogy egykoron egymás karjaiban találtuk meg a boldogságot, de az elég röpke idő volt, illetve azóta lehet, hogy megtalálta a boldogság őt.
Nem voltam abban a helyzetben, hogy ellent mondjak neki. Valamiért az utóbbi időben furcsábbnál furcsább, megmagyarázhatatlan események lopóztak az életembe, és nem tudtam eldönteni, hogy ez csak mind véletlen, vagy tényleg van valami a dolgok mögött. Valami, amit csak én nem értek. Bár azok után, ami Noémie-ről kiderült, én már semmin nem fogok tudni meglepődni... vagy mégis. Örültem, hogy a saját nevemet még magabiztosan tudom kijelenteni, és abban nincs min gondolkodni. Talya sosem volt az a fajta, akin könnyű eligazodni, most pedig főleg. NEm találtam magyarázatot arra, hogy miért tűnt el a sérülése... a többiek vére lett volna rajta? Tudom, hogy mit láttam, és még egy ekkora stresszes helyzetben sem vagyok annyira ostoba, hogy beképzeljek magamnak valamit. Egyáltalán nem nyugtattam volna meg magamat azzal, ha sérülés éri, de ostobának éreztem magam jelen helyzetben, és csak imádkozni tudtam azért, hogy ő ne nézzen annak. Régen közel sem voltak ilyen problémái,ezért sem értettem, hogy... kinek áll az útjában. Még mindig. BÁr magyarázatot lelhetnék ebben, miért is kellett tovább állnia, de mindig megelégedtem annyival, hogy nekünk annyi jutott, és mindkettőnk pont ennyire vágyott, sem többre, sem kevesebbre. - Ha nem a kórház, akkor... - nagyot nyeltem. Hová is vihetném, ahol biztonságban lenne? Nem ismertem még ki magamat annyira ebben a városban, hát csak egy hely jutott eszembe. - Gyere - érintettem meg vállát gyengéden. Heves volt a lélegzetvételem, de ez sem azért, mert veszélyben éreztem a saját életemet. Úgy gondoltam, egyesek még örülnének is annak, ha eltűnnék szem elől, hiszen elég sok embernek ártottam már én is. De mondjuk úgy, hogy ők azt kapták, amit meg is érdemeltek. Annál se többet, se kevesebbet, és ha emiatt háborogtak, hát jobb lett volna inkább a saját lelkiismeretüket átvizsgálva ítéletet mondani. Öt perc múlva - hála a kihalt utcáknak, és a tömegközlekedés majdnem teljes hiányának - már kinyitottam előtte a lakásom ajtaját, és nagyot nyelve vártam, hogy bemenjen. - Itt rendbe tudod tenni magad, úgy látom, hogy... van mit lemosnod magadról. - A vérre utaltam, nem másra. És addig, míg ő megteszi, az én gondolataimnak is lesz ideje kitalálni, hogy mit akarnak hinni a helyzetről. - Fürdő a folyosó végén balra. A szekrényben vannak a törülközők. Bár... női ruhával nem tudok szolgálni, hacsak nem derogál neked férfi inget felvenni míg... - Ránéztem a ruháira. Koszos volt, valószínűleg a kis harci jelenete után. Én pedig még nem jöttem rá, hogyan orvosoljam vagy egyáltalán kezeljem ezt a kialakult helyzetet, tekintve, hogy még sosem kerültem hasonlóba.
Egyelőre úgy tűnt, hogy a dolgok békésebb oldalát választjuk. Nem volt ellenemre a vitatkozás sem, vagy az, hogy ha ő hangosan, hát én is ugyanilyen módon adjam tudtára az álláspontomat. De látszott rajta, hogy ezúttal nem ordibálni jött ide. Nem kellett amiatt aggódnom, hogy bárki meghallja, és ha így is alakult volna, hát... személy szerint kicsit sem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam a szomszédjaim. Talán ez Brüsszelben is nagy hiba volt, hiszen a folytonos viták a házban állandó pletykát biztosítottak az idősödők körében. Mondjuk... ez sem érdekelt. Éloise-t annál inkább, de ez megint nem csak róla szólt. Csak ez az, amit sosem fogott fel igazán. Hosszú idő kellett megszokni annak idején, hogy már nincs külön én és ő. Csak mi vagyunk... de pár évvel ezelőtt már nem volt mi. Csak ő és én. Mint két vadidegen egy házban. - Nincs mit sajnálnod, én sem teszem - rántottam meg a vállam. A válásom napját viseltem egyedül risszul az életemben, de azóta sem bántam meg egy pillanatra sem. És nem hiszem, hogy arról akarna velem beszélni, hogy hogyan váltam el és hogy milyen érzéseket táplálok a volt feleségem iránt. Még mindig meg kell gondolnom, hogy egyáltalán mit mondok el neki, hiszen ismerem a nők trükkjeit. Úgy vési fejbe minden egyes szavamat, hogy mire felfognám, mit mondok, ő már egy egész regényt kerített köré, és pontosan tudja, hogy milyen hasznot húzhat belőle. Sosem lesz elég eszköz a kezemben ahhoz, hogy elnyerjem a megbocsájtását. Próbálkozni próbálkozhatok majd, de... sosem fog rám úgy tekinteni, mint régen. Azt viszont pláne nem tartottam jó ötletnek, hogy az életem azon szegletét tárjam fel előtte, amivel még én sem voltam teljesen tisztában. Túl sokat kell tisztázni még az egész képen, hogy kiderüljön, mi is a helyzet ezen a téren. Egyedül vagy... sem. - Nem, nincs. De boldog vagyok - sóhajtottam fel. Ez lényegében hazugság volt, elvégre mondhattam volna, hogy valószínűleg gyengéd szálak fűznek az egyik volt diákomhoz, aki leginkább a boldogságom forrása, de nem venné ki jól magát. És tényleg... nincs még itt az ideje. Ő sem bízik bennem, azt hiszem. És ez most ebben a helyzetben eléggé kölcsönös. Elrugaszkodtam az ajtófélfától, és zsebre vágtam az ujjaimat, de közben közelebb lépdeltem hozzá, és félrebillentett fejjel fürkésztem az arcát. Fájt neki, ahiogyan arról a férfiról beszélt. Ahogyan ő sem, úgy én sem hallottam róla azóta, de míg Liana-hoz vér kötött, addig a vőlegényéhez semmi. Egy minimális barátság, hiszen mégsem akartam rossz viszonyt ápolni azzal, aki egyszer majd a családunk tagja lesz. De végül nem lett. Teljesen kiúszott a képből. - Sajnálom, hogy senki nem látogatott. Anyáék halála után biztosan... nehéz volt - fordítottam el a tekintetemet, hiszen megtehettem volna, hogy mindazok ellenére, amit tett, mégis meglátogatom. De nem hiszem, hogy bármelyikőnk megköszönte volna ezeket a látogatásokat. - Esetleg tudok neked segíteni a munkakeresésben. Én ugyan még mindig ügyvédként dolgozom, mellette pedig tanítok, de ettől még van időm foglalkozni... veled - nyeltem egyet. Nehéz volt erről beszélni. Elvettem az élete negyedét. És most vissza akarom adni neki? Talán a bűntudat. Talán az tehet mindenről... - Egyedül lakom. Van hol töltened az estéket? Vagy idejöttél minden pénz nélkül? - kérdeztem. Ugyan anyáéknak volt öröksége, amiből ő is részesült, de sejtésem sincs, hogy vajon ezt kézhez kapta-e már. Engem nem értesített senki róla.
- Reméltem is. Kifejezetten szomorúvá tettél volna, ha más válasszal szolgálsz nekem - néztem a szemeibe. Nem akartam többet pofozkodni, sem asztalt borítani. A fizikai fájdalom ennyi volt, ennyi kellett, sokkal inkább esett jól, hogy a szavaimmal kínozhattam, hogy az orra alá dörgölhettem, mi történt kettőnkkel, mit művelt velem tizenkét éve. Nem voltam ártatlan, teljesen tisztában vagyok vele, de számítottam volna rá. Szükségem lett volna rá, ő pedig elfordult tőlem és még belém is rúgott. Történjék bármi, ezt soha nem leszek képes megbocsájtani neki, mutasson bármit a felszín, legyek bármennyire is kedves hozzá, vagy ő hozzám ezentúl. - Ezt rettentő furcsa elképzelni, nagyon sajnálom - ráncoltam a homlokom, mert valóban teljes mértékben elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyesmi bekövetkezzen. Túlzottan egyébként nem sajnáltam, viszont elég időm volt elsajátítani a színészet ezen megnyilvánulását, így minden bizonnyal kellőképpen hihetőre sikerültek a szavaim és az arckifejezésem is. - De akkor most.. megint van valakid? Boldog vagy? - érdeklődtem kedvesen, bár fogalmam sem volt, mennyire szeretné ezeket velem megosztani. Nem sürgettem, volt időnk bőven, ám ez az információ, hogy van valakije, kifejezetten érdekesnek és értékesnek tűnt. Mégsem akartam tolakodó lenni, én már akkor is boldogan távozom el, ha csak annyit sikerül kiszednem belőle, hogy tényleg van valaki olyan az életében, aki Éloise helyébe lépett és akivel boldog. - Nem tudom. Azóta nem hallottam felőle, hogy... - megakadok egy pillanatra, majdnem kicsúszik a számon, hogy azóta, mióta megszültem a gyermekünket, de ez kellőképpen erős kártya volt a kezemben, hogy ne most akarjam egyből bevetni. - Azóta, hogy bekerültem a börtönbe. Ő is elfordult tőlem - hajtottam le a fejemet, de nem szerettem volna, ha belesüppedünk valami egészen ragadós kellemetlen érzésbe, úgyhogy inkább a terveimmel folytattam. - Még egyelőre nem tudom. Nem ártana majd valami munkát találni, bár ilyen előélettel aligha fognak kapkodni utánam. Egyébként pedig nem tudom. Megpróbálom felépíteni a romokban heverő életem - őszinte voltam, azzal pedig minden bizonnyal ő is tisztában volt, hogy nagyjából mit érezhettem, mégsem voltam rest mindezt hangoztatni, had érezze csak ő is, mennyire kilátástalan a helyzetem. - Szép házad van, egyedül élsz itt? Mit dolgozol? - puhatolóztam tovább, hiszen nem tudtam, hogy mennyire komoly a helyzet az új nőjével, talán már együtt is élnek? Esetleg gyerekek? Kíváncsi voltam, tizenkét évnyi kiesést kell bepótolnom, nyilván nem fog sikerülni pár óra alatt, de egyszer mindent el kell kezdeni.
Éreztem a hangjában azt a bizonyos szemrehányást, amivel ki tudtak volna üldözni a világból. Pontosan ezért igyekeztem elkerülni az ilyen szituációkat, de vannak olyan helyzetek, amiket akkor sem tudunk elkerülni, ha mindenáron meg is próbáljuk. Volt tizenkét évem felkészülni erre a beszélgetésre, egyelőre még csak egy pofon csattant el, az asztal egyben, a székláb a helyén, és a vázák is teljesen épek. Egyelőre. Itt valószínűleg ezen lesz a hangsúly egy ideig; nem mintha nem lenne képes egész estés bosszút előadni verbálisan is. Az efféle támadások amúgy is mindig jobban fájtak, mint az, hogy az arcomon hagyta az ujjlenyomatát. Ez csak egy test. A fájdalom egyértelmű, hogy bennem van, hisz ég a tenyere nyoma a bőrömön. De a súly, amely ezáltal rám nehezedett, még inkább fájdalmat okozott, és emiatt nem is nevezhetném ezt a pofont annyira fájdalmasnak fizikailag. Képes lett volna nagyobbat adni. Ez egészen biztos. - Nem, nem baj - ráztam meg a fejem, majd ismét összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és nekitámasztottam hátamat az ajtófélfának. Semmi szándékom nem volt affelé, hogy bántsam, vagy egyáltalán útját álljam annak, ha ismét pofozkodni támadna kedve. Nem volt bennem kétely, nem éreztem bűnösnek magam, amiért méltó büntetésre ítélték miattam, egyetlen oka, amiért mart a gyomrom, az azért volt, mert a testvéremmel tettem. Akkoriban nem éreztem nagy jelentőségét, de most, hogy a családomból egyedül ő van életben... hogy ő számomra az egyetlen élő rokon, akit gyerekkorom óta ismerek... igen, azt hiszem, felnőttek a gondolataim is.
Az iménti pohár már előtte hevert, hát úgy gondoltam, a teával majd csak később fogom őt kiszolgálni. Valószínűleg nem is azért jött, hogy forró English Breakfast-t kortyolgasson a nappalimban... a kanapémon. Azt majd meghagyjuk a második "randevúnkra", akkor már hátha lesz itt hozzávaló teasütemény is. - Nem jött össze - vontam meg a vállam. - Éloise-nak is lett egy fontosabb ember az életében... és nekem is - bukott ki belőlem. Az utolsó pár szót nem akartam kimondani. De bennem volt az, hogy nem akartam egyedül a feleségemet bűnbaknak feltüntetni. Együtt csesztük el. És ez van. Már nem is érdekel. Vagyis, de. Főleg hogy Éloise szándékosan idecibálta a gyerekeinket, és idekölzötött velük. Mi ez, ha nem alávaló leckéztetés? Felé emeltem a poharamat a szavak hallatára, majd belekoretyoltam, de csak egészen lassan. Hogy minél később kelljen megszólalnom. - És... mit fogsz csinálni? Mi lett a... vőlegényeddel? - kérdeztem váratlanul, de nem néztem a szemébe, csak a poharam tartalmát bűvöltem. Elég gyorsan a tárgyra tértem. De mit tudna mondani? Vagy én mit tudnék? Tizenkét évet egyazon helyen töltött... és azt hiszem, nem szerepel a listáján mostanában részletekbe menően elmondani, mi történt ott benn vele.
Túl kézenfekvő lett volna, ha nekiesek, vagy egyből lepuffantom, annál sokkal tovább szeretném élvezni a mi kis "játszmánkat", minthogy egyből véget vessek neki. Másrészről pedig.. nem vagyok gyilkos. Legalábbis önszántamból nem ölnék embert és soha nem is tettem még. Persze az már kérdés hogy minden bizonyíték ellenem szólt és hogyan is magyaráztam volna meg bárkinek is, hogy mi történt? Egy elmegyógyintézet egyáltalán nem kellett, úgyhogy... nem volt mit tennem, mint elfogadni az elfogadhatatlant. Vagyis inkább beletörődni, mert elfogadni soha nem leszek képes, hogy a tulajdon bátyám hogyan volt képes megtenni ezt velem. - Hát meg - bólintottam egyetértően és némi elégedettséggel töltött el, ahogyan láttam, masszírozni kezdi az arcát. Remélem, legalább fájt neki. - Igen. Ha már arra nem vetted a fáradtságot, hogy legalább meglátogass... Vagy tán baj, hogy érdekel, mi történt veled? Mégiscsak a testvérem vagy - csendesek voltak a szavaim, mégis hangosan koppantak. Nem volt szándékom már most lelkiismeret furdalást ébreszteni benne. Sőt, nem is voltam biztos benne, hogy képes volnék ilyesmire, hiszen ha egyáltalán lehetne benne ilyen érzéseket kelteni, akkor legalább meglátogatott volna a tizenkét év alatt legalább egyszer. Előítéletes vagyok? Igen. Abból építkezem, amit látok. - Mindegy - legyintettem, miután letelepedtem a kanapéra. - Teljesen jó a víz is, de ha van lehetőség rá, akkor egy teának nagyon tudnék örülni. - mégse tűnjön úgy, hogy nem érdekel a dolog, ráadásul ha már erőfeszítéseket tesz azért, hogy jó vendéglátónak tűnjön, akkor nem fogom letörni a lelkesedését. - Hogy micsoda? - őszinte és valós meghökkenés mutatkozott meg nem csak a hangomban, de a vonásaimon is. - Elváltál? Mi történt? - vettem át a felém nyújtott poharat, de egyelőre még nem ittam ki a tartalmát. Nem ellenkeztem a töményet illetően, mindkettőnkre ráfért, azt hiszem. Éloise pedig csodálatos jelenségként élt az emlékeim között, éppen annyira összeillettek, mi én és Ethan, ezért nem is igazán értem, mi a fene történhetett. - Hát akkor - emeltem koccintásra a kis poharat -, a jövőre - én a magam részéről erre koccintanék, hiszen.. ki tudja, mit hoz még a jövő. A terveim megvannak, elég időm volt gondolkodni rajtuk. - A jól azért elég túlzás - válaszoltam a kérdésre, miután sikerült az ital okozta grimaszt eltüntetnem az arcomról. Régen ittam ilyesmit, érthető talán, hogy elszoktam tőle. - De jól leszek. Tudom. Csak vissza kell szoknom - mondhatnám, hogy a való életbe, de nem volna teljesen helytálló. Hiszen az odabenti világ is a való élet volt, sőt. Ahhoz képest a kinti élet tűnik tündérmesének, ahol minden tökéletes és szép.
Sejtettem, hogy nem lesz nála semmi olyan, amivel kifejezné, hogy a bosszú az elsődleges számára. Ismertem az ilyen eseteket, már a legtöbbjüket... és hiába a hosszú kihagyás, hihetetlenül rossz érzés kezdett el bennem gyűlni, annak ellenére, hogy tizenkét év után most látom őt először. Végül is... mégis csak én juttattam őt oda, ahová került. Az mellékes, hogy minden hozzám hasonló ügyvéd ugyanúgy rács mögé juttatta volna, de ennek az egésznek más oka van. Én a testvére vagyok... és ezerszer suhant már át az agyamon, vajon hogyan voltam képes ilyet tenni, de mindig ott lyukadok ki, hogy... mert muszáj volt, nem tehettem mást. Nem ismertem az indítékokat, nem tudtam, miért tette, amit tett. És nem tudtam, hogy vajon megismétli-e, ha szabadon hagyják. Mikor ez az egész előkerült, a szememben meghalt az a kicsi lány, akit annyira szerettem, és védeni próbáltam. Nagy bukásnak éltem meg, hogy ez lett abból, akinek jó életet akartam én is, és a szüleink is. Ki gondolta volna, hogy idáig jutunk... vagy jut. Miért dobott el mindent, diplomát, esélyt, életet? Sosem fogom igazán megérteni. Az is lehet, hogy már nem is akaronm. Végetért ez a szakasz. Ismét itt van. És... ki tudja, hogy mit hoz a jövő. Akkor legalább tudtam, hogy biztosan börtönbe fog jutni, hacsak nem jön valami megmentő bizonyíték. De most semmi kilátásom a jövőt illetően. Követtem őt a nappaliba, ott álltam mögötte, majd mikor odaértünk, pár másodpercig tétlenül álltam én magam is. Lehet, hogy megannyiszor felkészütlem erre a találkozásra, de azt nem tudtam, hogy mit fogunk mondani vagy tenni... ezt mindig a pillanat hozza magával. Elvileg.
Elég volt egy pillanat, hogy előttem álljon, és egy másodperc múlva megkockáztatnám, hogy a tenyere nyoma meglátszott az arcomon. Nem fájt. Fizikailag. Mondhatni, ez a minimum, annak idején nem tehette meg hogy üssön és vergődjön. Rátérhetnénk arra, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem. Sejtésem sincs, vajon miért mindig az arcom az a felület, amit kinéznek maguknak, legutóbb Éloise részesített effajta kegyekben a válásunk előtt, mikor kibújt a szög a zsákból, és minden tisztására került... egy eléggé hangos szóváltás kíséretében. De az már nem jelentett semmit. Ez... igen. Valószínűleg ennyi idősen már másképpen tenném, nem kergetném a húgomat börtönvilágba. De megtettem. És elcsesztem. - Ezt megérdemeltem - bukott ki belőlem aztán, megmasszírozva az arcomat, majd megköszörültem a torkomat. Hirtelen más nem is jött a számra, csak mikor ismét beszélni kezdett. - Tényleg az érdekel, hogy velem mi történt tizenkét év alatt? - kérdeztem hirtelen, majd keserű mosoly suhant át az arcomon. - Előbb inkább ülj le. És mondd, hogy mit akarsz... inni - pislogtam a konyha irányába. Nem vagyok nagy házigazda, ritkán fogadok vendégeket, és ez valószínűleg látszik is rajtam. Bár már döntöttem is, méghozzá arról, hogy jobb, ha mindketten iszunk egy-egy pohárral a legjobb szíverősítőből. Odaléptem a kis bárpulthoz, majd elővettem két poharat. - Tanár lettem. Elváltam Éloise-tól. Ideköltöztem. Így... dióhéjban ennyi - sóhajtottam fel, átnyújtva neki az egyik poharat. Éloise-re még valószínűleg ő is emlékezett. Valószínűleg egy tündöklő teremtésként, ahogyan még az én emlékezetemben is élt. A gondok később kezdődtek, és kezdtünk el mindketten inkább házisárkányra hasonlítani. - Te... jól vagy? - kérdeztem. Hát igen. Azt várná az ember, hogy legalább egy felnőtt nem fog úgy makogni, mint egy tizenöt éves.
A beinvitálás előtt viccnek szánt akármit hallva elmosolyodom. Haloványan ugyan, de akkor is ott a görbület, de nyugalmam ugyanúgy megmaradt, mint eddig. - Egek, ugye nem gondoltad komolyan, hogy ilyen nyíltra terveztem a bosszúmat? - konkrétan nincs sok fenyegetés a szavaimban, még egy kacsintást is megengedek magamnak. Az viszont, hogy komolyan veszi-e az elhangzottakat, vagy viccnek.. csakis rajta áll. Én viszonylag komolyan gondoltam, de a hangom, a bátyám szavai, a kacsintásom mind lazaságról árulkodnak, arról, hogy inkább viccnek szántam az egészet. Csakhogy éppen most szabadultam a börtönből, tizenkét év után, ahová tudjuk, hogy kinek a közbenjárásával kerültem. Nem vártam túl sokat, amint félreállt, máris beljebb léptem, egy hálás biccentéssel köszöntem meg, hogy felakasztotta a kabátomat, majd minden ellenkezés nélkül követtem őt a nappaliba. A röpke két szóra legszívesebben mindössze annyit válaszoltam volna, hogy ültem én már eleget az elmúlt tizenkét évben, de végül lenyeltem a sértést, véleményem szerint az ajtóban elejtett kis bombám is elég nagyot szólt ahhoz, hogy egy időre megszüntessem a támadást. Nem azért jöttem, hogy megutáltassam magam és ha a terv szerint szeretnék haladni, akkor bizony nagyon vigyáznom kell, mikor és mit mondok. Úgyhogy ismét csak biccentek, ám leülni egyelőre még nem ülök, a kanapé mellett ácsorogva várom meg, míg visszatér és elhangzik az a bizonyos kérdés. Ezt a pillanatot vártam... Közelebb lépek, egészen határozottan, bár korántsem rohanva, hogy aztán a lendületet kihasználva egyenesen orrba vághassam, persze csak ha nem állít meg útközben. Nem finomkodom én holmi pofonokkal, a börtönben ragad egy, s más az emberre és jó benyomás ide, vagy oda, erre bizony szükségem volt. - Bocsi, de ezt már tizenkét éve meg akarom tenni...- lépkedtem hátra párat és két kezem is feltartottam, ezzel jelezve megadásom, hogy nem készülök semmi többre, csak egyszerűen... muszáj volt megtennem. Belesűríteni mindent, ami felgyülemlett bennem az elmúlt évek alatt az irányába és ebben kiadni. Persze ez nem old meg semmit, csak azért kellett, hogy jobban érezzem magam, no és persze így könnyebb lesz belekezdeni mindabba, amit kiterveltem. Pontosan amiatt, mert jobban érzem magam tőle. Amolyan megkönnyebbülés. - Szóval... - kezdek bele, ha nincsen semmiféle kiakadás, visszatámadás, akármi... - Hogy miért is jöttem? Miért kérdés? Tizenkét éve nem láttalak, fogalmam sincsen, mi van veled... És a történtek ellenére még mindig a bátyám vagy - iszonyatosan nehéz ezeket a szavakat minden grimasz és arcrángás nélkül kimondani, merthogy egyáltalán nem gondolom így. Ez a férfi itt előttem többé nem a bátyám. Nem érdekelt igazándiból az sem, hogy mi van vele, hogy mi történt vele, míg én odabent csücsültem. Sőt, igazándiból abban is kételkedem, hogy csak úgy megosztaná velem az ilyesmi dolgait, alapjáraton az is zavaró lehet, hogy a behúzáson kívül abszolúte nem pattogok, hogy mégis miért csinálta anno azt, amit. Pedig erről még soha nem beszéltünk... Nem szeretnék erről társalogni, mert csak ideges lennék tőle, felszínre bukna az eddig olyan jól kordában tartott düh, az pedig véleményem szerint egyikünknek sem tenne olyan jót...
Nem is tudtam, hogyan kellene reagálnom. Mosollyal? Ez lett volna az ösztönös. Annak ellenére, hogy a döbbenetem elég hatalmas volt és nem lett volna szabad csak úgy engednem, hogy elragadjanak ezek a bizonyos érzések, amiket anno teljes mértékben képes voltam eltűntetni magamból. Vagy inkább... csak magamról. Persze, hogy én is vívódtam. Mégis, hogy a fenébe ne vívódtam volna? Még az utolsó tárgyalás előtt is készen álltam arra, hogy ha kell... ha csak egy apró parázs mutatná, hogy ártatlan, akár előlről kezdeném az egészet is, de nem engedném, hogy bántsák. Ilyen viszont nem volt... nem történt semmi. Nem akart senki mellette beszélni azokon kívül, akik régóta "nem ilyennek ismerték meg". Pontosabban, nem olyannak, aki megöl pár embert? Remek. Én sem. De ez nem a karrierem első és utolsó furcsa ügye volt, engem mindig megtaláltak ezekkel a furcsa "szerzet" esetekkel, bárhonnan is nézem. - Öhm. Kézi gránátot... pisztolyt... ilyesmiket... kérem a küszöbön kívül hagyni - néztem végig rajta. Ez félig vicc volt, habár mosolyogni nem igazán tudtam, hiszen nem nyugtatott meg az sem, hogy ő látszólag nyugodt, vagy inkább.... szabad? Ez eléggé ironikus megjegyzés lenne. Félreálltam a küszöbről, ezzel jelezve, hogy sétáljon beljebb, majd mikor levette a kabátját, azt a fogasra akasztottam. Túl kedves volt. Bennem pedig automatikusan ott volt a gyanakvó ösztönöm. Ritkán találkozom azokkal, akik miattam kerültek hűvösre sok-sok évre, bár a legtöbbjüknek esze ágában sem volt tagadni, hogy tényleg ők a bűnösök. A nagyobb veszélyt azok hordozták, akik mindvégig kitartottak amellett, hogy ártatlanok... mint Liana. Bár csak statisztikákra hagyatkozom általában, a fél életem ezekre ment rá. Liana pedig azt hiszem, smemit nem tud rólam. Őt nem úgy képzelem el, mint ahogy a hollywood-i filmek bemutatják a bosszúéhes gyilkosokat; kivágott képek és cikkek rólam, körberagasztva vele a cellát. Ez nem vallana rá. Talán most sem ártana egy pszichológiai vizsgálat.
- Ülj csak le - invitáltam a nappaliba, majd egy halk sóhaj kíséretében tévedtem át a konyhába. Pár másodperc friss levegőre szükségem volt, hogy én magam is a hidegvéremet őrízhessem meg. Felrémlett előttem az a sok gyerekkori emlék, majd az, ahogyan kimondták azt a bizonyos szót tizenkét éve... bűnös. Láttam Liana tekintetét, ahogyan körbenézett, rám is vetett egy pillantást, és én is rá. Abban a pillanatban valószínűleg senki nem állapította volna meg rólunk, hogy testévrek vagyunk. Vagy közünk van egymáshoz. Pedig eléggé nyilvánvaló volt, a helybéli sajtó nagyon izgalmasnak találta, ahogyan testvér testvér ellen küzd. De ez másról szólt. Valamiben... nincs helye érzéseknek. Nincs helye kötelékeknek. Nyilvánvalóan pontosan azért, amiért egy sebész nem műtheti meg az anyját, saját lányát, hozzátartozóját. - Minek köszönhetem ezt a látogatást? - kérdeztem. Csak tisztán akartam látni. Tudtam, hogy nagyjából én vagyok az egyetlen, akihez jöhetett ezúttal. Anyáék már nincsenek. A vőlegényéről semmit nem tudok, vagyis... nyilvánvalóan ex vőlegényéről, hacsakl nem tartott ki mellette ezidő alatt is.
Talán félnem kellene ettől a találkozástól, hogy milyen lesz, amikor ismét a szemébe nézhetek, amikor ismét hallhatom a hangját, láthatom az arcát. Talán rettegnem kellene, hogy mit fog mondani, hogy elküld-e, egyáltalán meghallgatja-e mindazt, amit mondani szeretnék. Ezer és egy módon pörgött már le a fejemben ez a kis találkozó, volt bőven időm végiggondolni megannyi lehetőséget, forgatókönyvet, egy idő után azonban már próbáltam nem tervezni. Nem gondolkodni rajta, hiszen úgysem úgy fognak alakulni a dolgok, ahogyan én azt eltervezem, akkor meg felesleges tervezgetni, nem igaz? Magabiztosan szálltam ki az autómból a megszerzett cím előtt, megigazítottam a felsőmet, a magas sarkak kopogtak a rövid úton, ami az autóm és a ház bejárata között terül el. Annyira magabiztosnak éreztem magam és annyira furcsa volt. Fogalmam sem volt róla, hogy mit érezhetett akkor, amikor elfordult tőlem, amikor porba tiporta mindazt, amit jelentett számomra. Vajon arról tud egyáltalán, hogy nagybácsi lett? Ha elmondtam volna neki, hogy gyermeket várok, másként reagált volna? Mondanám azt, hogy biztosan, hiszen ennyire szívtelen ő sem lehet, de ha csak abból indulok ki, hogy a tulajdon testvérével mit művelt... Megértem, hogy látta a felvételeket, hogy minden bizonyíték a bűnösségemet támasztotta alá, nem kellett volna hinnie nekem, de az, hogy ennyire ellenem fordult, hogy velem szemben szállt be az ügybe... Hogy egyetlen egyszer sem látogatott meg... Fáj, mérhetetlenül fáj, elszakadt bennem valami olyasmi, aminek létezését hatalmas kincsnek tartottam gyermekkoromban. Szerettem a bátyámat. Ott volt nekem mindig, ha bántott valaki, ha szomorú voltam, ha vidám voltam, képes volt velem együtt örülni akkor is, amikor hazavittem a diplomámat, amikor bejelentettem, hogy eljegyeztek. Aztán mégis elfordult tőlem. A szeretett bátyám akkor szűnt meg számomra végleg létezni és fogalmam sincsen, hogy elcsökött, megfeketedett szívemben akadna-e még számára hely, ha úgy hozná a sors. Nem szeretném. Bosszút akarok állni mindazért, amit velem tett, megfosztani őt minden boldogságától, hogy átélje ugyanazt a csalódást és magányt, amit ő okozott számomra... Abban a pillanatban ingott meg szilárdnak hitt magabiztosságom, amikor kopogtattam az ajtón. Jó ötlet ez? Inkább hagytam volna a csudába az egészet, én sem érdekeltem őt, akkor egyáltalán én miért pazarolom rá az időmet? Lehunyom a szemem és mély levegőt veszek. Itt vagyok, eljöttem idáig, nem hátrálhatok már meg. És nem is fogok. Egy rövidke pillanatra fagyok le csupán, amikor meglátom az ajtó előtt. Bryan. Az évek múlása az ő arcán is meglátszik, de ettől eltekintve semmit sem változott. Lényem egyetlen kis apró, mélyre temetett darabkája szeretne a nyakába ugrani, átölelni és azt mondani neki, nem számít, mi történt, felejtsük el, de tudom jól, hogy ennek nincsen itt és most helye. Hogy dolgunk van egymással. Feladatom van. Bosszúm van. - Pompás! Akkor remélem készültél valami vendégváró finomsággal, mert rettentő éhes vagyok! - villantottam bájos mosolyt rá - Számíthatok arra, hogy beljebb invitálsz, vagy törjek utat saját magamnak? - kedves volt az arckifejezésem, a hangom, a szememben azonban megcsillant a határozottság. Nem fogok innen addig elmenni, amíg nem beszéltünk, ezt pedig szavaim tartalmából is tökéletesen kivehette, ha esetleg nem nézett a szemembe.
Kezdőlap
|| 
