Alig aludtam az éjszaka. Lényegében már napok óta erre az egyetlen dátumra kelek és fekszem. Tizenkét év sem elég ahhoz, hogy elfeledjük azt, akivel együtt nőttünk fel. Minden férfi rejtett álma, hogy legyen egy nála kisebb húga, akiről gondoskodtat, óvhatja őt. Én mindezek ellenkezőjét tettem vele napra pontosan tizenkét éve. Azt a sok szeretetet, amelyet tőle kaptam, egy ilyen gyilkos ítélettel háláltam meg, s vettem el tőle a csodálatos gyerekkor emlékét. Az, hogy volt-e bennem megbánás... számomra ez csak egy ügy volt. Közömbösnek kellett maradnom, ám nehéz volt. Óriási csalódást okozott mindaz, amit a testvérem tett azokkal az emberekkel, akik egyszerűen csak... rosszkor voltak rossz helyen. Vagy szándékosan ők voltak a célpontok? Sok olyan kérdés merült fel bennem az egésszel kapcsolatban évek óta, amelyekre nem kaptam választ. Látni Liana tekintetét, ahogyan kimondták az ítéletét... én megkönnyebbültem. Hiába a húgom; egy gyilkossal kevesebb az utcákon. Megannyiszor fojtogatta a torkomat valami elképzelhetetlenül nagy önutálat. Mindazért, amit tettem. Elvakított a hivatásom szentsége... akkor is, mikor a húgomról volt szó. Elhagytam őt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a segítségemre, és átálltam a másik oldalra. Valahol mélyen azt éreztem, hogy ez a helyes. Majd azt, hogy ez a helytelen. Megnyugodtam, azt gondolván, hogy megkapta a méltó büntetését. Minden ellene beszélt, minden bizonyíték, mégis hogyan lehetett volna ártatlan? Soha senkinek nem beszéltem arról, hogy mit tettem a testvérem ellen. Én voltam neki az egyetlen, főleg mióta anyáék meghaltak, még ők sem látogatták őt a börtönben. Én pedig... egyszer sem nyitottam rá az ajtót. Belekortyoltam a kávémba. Már benne jártunk a délutánban, de kivételes alkalom lévén ma nem kellett megjelennem a főiskolán. A zsigereimben éreztem, hogy fogom még látni őt. Az ajtómban. És azt is tudom, hogy miért fog jönni. Ismerem a bűnözők gondolkodásmódját. Nem azokra mérgesek, akik őket őrzik éveken keresztül, esetleg büntetik, magánzárkába vágják őket. Nem. Ők azokra dühösek, akik eljuttatták őket a börtönig. A legtöbb esetemben a vádlott fél nem szabadul a közeljövőben, de Liana esete több szempontból is különleges volt. Mindvégig tagadott. A bizonyítékok ellenére is. A tekintete őszinte volt, olyan, amit egy jó színész sem lenne képes ilyen élethűen utánozni. A kétségbeesése eredeti... és én magam beszéltem azzal a pszichiáterrel, akit azzal bíztak meg, hogy derítse ki, vannak-e pszichés problémái. A legrejtélyesebb ügy mindegyik közül... nem a legnehezebb, hiszen kézenfekvő bizonyítékok kaptak helyet a palettán.
Mikor megszólalt a csengő, letettem a kávésbögrét, és felsóhajtottam. Megigazítottam az órát a karomon, majd az ajtó irányába tévedt a pillantásom. Sokan beszélnek arról a bizonyos testvérek közötti kapocsról... nemcsak az ikreknél. Érezzük egymást. Egymás fájdalmát. Boldogságát. A zsigereimben a történtek után is éreztem ilyesmit. Ahogyan azt is, hogy a mostani vendégem nem a postás, és nem is az újságos fiú.
Megindultam hát a bejárati ajtó felé, a kilincsen egy ideig megállt a kezem. Pár másodperc, egy kis szünet... a fejemben ezer gondolat ennyi idő alatt is... majd kinyitottam. A zsigereim sosem tévedtek. Liana... alig változott valamit. Idősebb lett. Már nyoma sem volt annak a fiatal huszonéves lánynak, aki életvidámságával és boldogságával körülzsongta a házat, mikor megszerezte a diplomáját. Mikor megkérték a kezét... már túl volt harmincon, arcán tükröződött az elmúlt pár év. De ennek ellenére is gyönyörű nő maradt. Még az sem csúfította el, hogy tudtam, mit tett azokkal az emberekkel... hidegvérrel, kegyetlenül. - Tudtam, hogy előbb-utóbb eljössz majd. - Nem gondoltam végig, mit fogok mondani. Pedig mennyiszer készültem fel erre a jelenetre. Mégsem tudtam előre, mit fogok mondani.

|| elastic heart || ©redit