- Tudod, milyen vagyok. Szeretem túlbonyolítani a dolgokat. – Az egyszerű nem jó. Félrevezető. Ha a dolgok mélyére ásunk, az egyszerű megoldások felbukkanásának a lehetősége is elveszik… kenyeret venni könnyű, Thomas lelkének és elméjének a megfejtése kevésbé. Nem éreztem magam kompetensnek ehhez a feladathoz és a végén már úgy voltam vele, hogy nem vagyok én olyan ostoba, hogy jobban belelovaljam magam a történtekbe. Az, hogy szerettem Thomas-szal lenni, nem volt rám akkora hatással, mint amilyen egy normális emberre lett volna… a hosszú távú, sőt, bármilyen normális emberi kapcsolatok kialakításával mindig is hadilábon fogok állni. Bizalmi problémáim voltak, amelyeken már nem lehetett segíteni. - Te is tudod, milyen, ha összetörik a szívedet? Mesélj, bátyó. – Eldőltem a kanapén és kinyújtóztattam a lábaimat. Hayden volt az egyetlen személy, akit közel éreztem magamhoz, még ha nem is tudtam jól kimutatni a ragaszkodásomat és kötődésemet. Nem olyan volt a kapcsolatunk, mint azt átlagos testvéreknek, ezt a vak is láthatta. – Pedig azt hittem, hogyha valaki, akkor te soha nem fogod megengedni, hogy egy nőnemű némber széttépje a lelked. Nem tudlak elképzelni szerelmesnek. – Drámai sóhajt hallattam. Hayden olyan volt, mint az apánk, nem tudott nyugton megülni, ha nőkről volt szó. Néha már sajnáltam is azokat a szerencsétleneket, akiket sikerült befűznie egy-egy kósza kalandra. A vége úgyis mindig ugyanaz volt és nem tudtam felfogni, a neki bedőlő nők hogy lehettek annyira buták, hogy azt hitték, ők fogják megváltani a bátyámat. - Hát, akkor remélem, hogy ebben a kisvárosban senkinek sincs elfekvőben egy sárkánya. – Azért jöttem ide, mert itt senki sem keresne. Aki ismert, tudta, hogy nagyvárosi lélek vagyok, bőven elég volt az a néhány év, amit gyerekkoromban abban az isten háta mögötti angol faluban kellett töltenem. Már akkor is hiányzott a pörgés, pedig még azt sem tudtam, milyen lehet egy igazi nagyváros. – Neked tényleg szent meggyőződésed, hogy tárt karokkal fognak visszavárni az irodába? – Meguntam a plafon bámulását, a testvérem felé fordítottam a fejemet. Ismertem ezt a vigyort, hát, persze, hogy biztosra vette, hogy pótolhatatlan. – Ha a szép pofid és a bugyiolvasztó mosolyod elég lesz ahhoz, hogy ne rúgjanak ki, feljelentem a főnöködet valamelyik szakszervezetnél. Ennyire nem lehetsz szerencsés. – Összeszűkültek a szemeim. Kettőnk közül Hayden volt az, akinek Fortuna állandóan fogta a kezét és ez főleg kamaszkoromban, eszméletlenül idegesítő volt. Mára nagyjából megbékéltem vele. Más körökben mozogtunk, ami azt illeti. - Ahhoz, hogy elhelyezkedhessek az eredeti szakmámban, kellene egy állandó lakhely. Vagy legalább egy olyan, ahol többet tartózkodok pár napnál. – Elméletileg belsőépítész lennék és egy ház belsejével való foglalatoskodás nem kétnapos meló. Márpedig mostanában többet voltam úton, mint egy helyen. – Ha a miatt kezdenél el aggódni, hogy neked kell majd eltartanod, ne tedd. Nagylány vagyok már.
- Pedig elég a legegyszerűbb dologra gondolni, mikor egy probléma forrását igyekszel feltérképezni. - vontam meg a vállamat. Bár elég kevés volt az esély arra, hogy szerencsétlen fickónak tényleg a neve miatt lett volna rögeszmés üldözési mániája, amiben nem őt kergetik, hanem inkább ő üldözi a húgomat. Nem mesélt róla túl sokat, de ezt sikerült leszűrnöm a történetből. Ahhoz viszont, hogy bármi mást meg tudjak állapítani, ismernem kellene a részleteket. Ha másért nem is, a remek fantáziámért már sok pénzt fizettek, hisz nem minden alkalommal voltam az igazság oldalán. A pénz engem is meg tudott venni, ezt amúgy sem tagadtam soha. Ebben a világban éltünk, engem pedig meg lehetett vásárolni. Nem bagóért, ezt hozzá kellett tennem. - Bizonyára összetörted a szívét, amit mindannyian nehezen viselünk. - sóhajtottam fel drámaian, mintha valaha is lett volna részem nagy csalódásban. Olyat még sosem tapasztaltam, ami arra sarkallt volna, hogy valaki nyomába eredjek. Nem voltam egy nagy kém, jobb szerettem mutogatni magamat, mint meghúzódni egy fa árnyékában. - És még nem is az a fajta vagy, akit ez lenyűgöz. Ha már üldöz... ki tudja, lehet, hogy egy sárkánnyal is megküzdene érted. - sóhajtottam, továbbra sem engedve túl sok komolyságot a hangomba. De mit várt tőlem? A férfi ügyeit általában nem én oldottam meg, ahogyan én sem kértem soha arra, hogy egy zakkant csajt rázzon le a nyakamról. Igaz, egyszer-kétszer megfordult a fejemben pár bizarr gondolat, de az még tőlem is túl morbid lett volna ahhoz, hogy összetörjek pár amúgy is sebzett szívet. Rántottam egyet a vállamon. - Amint lehetséges, indulok vissza. Hiányzik a nagyvárosi életem. - mondtam egyszerűen, de ezt nem is volt annyira nehéz elhinnie. Ismert, mindig is a fény és a pompa határozott meg, nem a poros kisvárosi hangulatot kedveltem. Arról nem is beszélve, hogy a New York-i otthonom ehhez képest palota volt. Kezdett herótom lenni a sok ismerős arcból, aki mindezek ellenére mégsem tudta, hogy ki vagyok. Már nem tartott itt semmi. De a szívem nagy fájdalmait nem Margot nyakában fogom elsírni. - Engem nem lehet csak úgy kirúgni. A főnököm imád. - vigyorodtam el, egyértelmű jelzésként pedig végignyaltam az alsó ajkamat. Legalábbis legutóbb még imádott. Rosamund egy érdekes szerzet volt, gyakran ingadozott a hangulata. - Remélem azt tervezed, hogy te is valami munka után nézel. Szegény anyánk forogna a sírjában, ha azt látná, hogy a lánya ennyi idősen csak tengődik. - tettem még hozzá, szemrehányás nélkül. Én is úgy ismertem Margot-t, mint aki szereti, ha volt helye valahol.
Szerencsém volt, hogy Hayden nem konkrét kérdéseket szegezett nekem, így nekem sem kellett pontos válaszokat adnom. utáltam volna kiteregetni, hogy megbolondultam, majdnem lehorgonyoztam egy férfi mellett és most ennek iszom a levét. Én, aki állandóan azt hajtogattam, hogy nem normális az, aki megállapodik, hiszen nincs olyan, hogy két ember normálisan éldegéljen egymást mellett. Mindig lesz valami, ami éket ver közéjük vagy egyikőjük úgyis elrontja a kialakult, jó esetben idillszerű állapotot. De legalább azt tudtam, hogy nem vagyok egyedül ezzel a felfogással: a bátyám hozzám hasonlónak mutatkozott, valószínűleg családi örökségként könyvelhettük el a párkapcsolatokhoz való hozzáállásunkat. Nincs ehhez mit hozzáfűzni, végignéztük, ahogy anyánk tönkremegy és míg én nem akartam hozzá hasonlóvá válni, addig Hayden minden bizonnyal apánk útjának lemásolását szerette volna kihagyni az élettörténetéből. Jobb volt így mindenkinek. - Elfelejtettem, milyen gyümölcsözőek a veled folytatott beszélgetések. Arra még nem is gondoltam, hogy azért viseli rosszul az elutasítást, mert az anyja ilyen nevet adott neki. - Megforgattam a szemeimet. Hayden még ezt is elő tudta csalogatni belőlem. - Nem tudom, miért nem lehet elfogadni, hogy kiléptem a kapcsolatból. Mint egy óvodás. - Belekortyoltam az italomba. Rendben, én sem viselkedtem túlságosan felnőtthöz méltóan, de az eltűnésem nem példázta remekül a szándékaimat? Ki annyira ostoba, hogy olyasvalaki után fusson, aki szó nélkül elhagyta? Azt hittem, ez elég figyelmeztető jel volt és a búcsúzkodás még véletlenül sem az én asztalom volt. - Rendre kitérsz a kérdéseim elől. Kész öröm a csevegésünk. - Kezdtem belenyugodni, hogy nem fogok kihúzni belőle semmit arról a nőcskéről, aki belemarkolt a szívébe. Nem hittem volna, hogy Hayden bármikor szerelmes lesz. Nem mondta ki, hogy az lenne, de a tagadása tökéletesen lefestette a helyzetét, bár úgy tűnt, már nem kellett aggódnom a bátyám lelki egészségéért.Ha ő úgy érezte, hogy a helyzete megfelelő, akkor én sem leszek rosszul miatta. - Mikor megyünk? - Inkább New York, mint ez a porfészek. Hogy akkor miért voltam itt? Talán nem volt a legjobb a viszonyunk, de a bátyám mellett biztonságban éreztem magam és tudtam, úgyis megvéd, ha kérem. Megfordult a fejemben, mi lesz, ha elzavar, de szerencsémre nem kopott ki belőle a testvéri szeretet. Máshoz nem fordulhattam volna és nem is akartam, utolsó lélegzetvételemig bíztam a testvéri kötelékünkben, bármilyen csöpögősen hangozzék. - Egyáltalán mit tudsz te itt csinálni? Őszintén. Nem hiszem, hogy annyi munkád lenne, amibe belebetegedhetnél. Csodálom, hogy egyáltalán nem rúgtak még ki. Vagy igen? - Érdeklődtem. Az én szakmai karrierem egyáltalán nem volt érdekes, a szabadúszó életművész jelző közelebb állt hozzám, mint bármelyik foglalkozás megnevezése. Jártam egyetemre, de nem igazán volt időm gyakorolni a szakmámat, lefoglalt a tengernyi más tevékenység végzése, amiről nem tudtam igazolást felmutatni.
Nekem aztán nem kellett bemutatni azt, hogy milyenek a férfiak. Egy voltam közülük én is, nekem is megvoltak a sajátos hóbortjaim, és azt ugyan nem tudtam, milyen ilyen betegesen ragaszkodni valakihez, de találkoztam már hasonlóval. Nyilván abból kifolyólag, hogy ügyvéd volnék, láttam már pár érdekes ügyet, szerelemféltést, minden isten nyilát, amit kellett. Merész elképzelés lett volna saját magamról, hogy valaha is képes legyek rögeszmésen koslatni egy nő után. Nem ez volt az életcélom, még akkor sem, ha tényleg komoly érzéseim lennének. Azt viszont tudtam, milyen ha egy nő csinálja. Volt pár ilyen ügyem, nyilván azért, mert sok strigulát behúztam már azon a bizonyos képzeletbeli listán. Na jó, egy időben tényleges lista volt, de csak a középiskola alatt. - Szóval Thomas. Csak nem azért üldöz, mert az anyja egy ilyen szerencsétlen névvel kereszteltette meg? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Elcsépelt, hétköznapi. A férfi viszont nem tűnt annak. Ha Margot kezdett vele, pláne nem lehetett mindennapos a személyisége. Nagy levegőt vettem, ismét a poharam után nyúltam, amit az előtt a kis asztalra tettem, majd megrántottam a vállamat.- Édes mindegy, hogy itt laksz-e vagy a szomszéd szobában. - adtam tudtára a véleményemet. Együtt nőttünk fel, és ha lehúztam vele majdnem húsz évet egy fedél alatt, nem ezt a pár hetet vagy hónapot fogom a pokolba kívánni. Főleg ha rövid időn belül tényleg visszatérhetek New Yorkba. Alig akadt valami, ami már itt tartott. Ideje volt visszatérnem az életembe. A valódi életembe. - Pocsékul nézek ki? - vontam fel a szemöldökömet.- Nem tudom, mivel tudnád még jobban feltornázni az önbizalmamat. -forgattam meg a szemeimet, majd kiittam a poharamat. Az ital most valami megváltást jelentett, de amúgy sem vetettem meg soha ezeket a kortyokat.- Már senkiről nem kell beszélnem. - tettem aztán hozzá. Úgy tűnt legalábbis, hisz miután Caroline rám támadott a campuson, nem sok esélyt láttam arra, hogy ismét megpróbáljak bármit is. - Rövidesen visszatérek abba a bizonyos életbe. Ott nagyobb lakásom van, három hálószobával. Velem jöhetsz, ha akarsz. És ha aakkor még mindig menekülni fogsz. - dőltem hátra kényelmesen. Ismertem a húgomat, szeszélyes volt, talán holnap már nem is fogja annyira utálni ezt a ficsúrt, mint ma.
Nem voltam ahhoz hozzászokva, hogy kiteregessem a bátyámnak a magánéletemet. Amíg anyám élt, leginkább vele osztottam meg a dolgaimat, de mióta meghalt, már ennyi sem maradt nekem. Nem voltam nagy barátkozós típus, sokkal inkább tartottam magamban az életem történéseit, minthogy minden helyen kirakjam a faliújságra vagy csajos délutánokon koktélt szürcsölgetve adjam ki magamból, hogy mi nyomja a lelkemet. Nem voltak barátnőim és még azt sem mondhattam el magamról, hogy azért, mert a családom állt az életem középpontjában. Nem volt férjem, akit körülugrálhattam volna – bár ha lett volna is előbb ugrottam volna ki egy ablakon, minthogy a szolgája legyek -, nem neveltem gyereket és mindent elsöprő karriert sem mutathattam fel. Egyszerűen csak voltam, éltem az életem és egyáltalán nem eseménytelenül. Mindig történt velem valami, ami miatt mozgásban maradtam, amit élvezhettem vagy ami veszélyes kecsegtetett. A nyugalom számomra ismeretlen fogalom volt és ezt egy percig sem bántam, akkor sem, ha nagyon rezgett alattam a léc. - Reméltem, hogy abban az univerzumban, amit a sajátomnak mondhatok. Nem is tudom miért hittem, hogy Thomas ennyiben fogja hagyni. – Megcsóváltam a fejemet. Mióta vámpírrá változott, a kontrollmániája még nagyobb mértékeket öltött. Nem készültem fel eléggé a saját távozásomra, ez lett a legnagyobb bajom, mégis jobbnak láttam a hátam mögött hagyni az egész kapcsolatot, mint benne ragadni és azon gondolkozni, mit lehetne megjavítani. – De ne aggódj, nem fogok sokáig zavarni. Vagy nem hiszem. Bérelhetnék magamnak egy másik szobát, de mennyivel mókásabb már együtt lakni a bátyámmal. Te nem így gondolod? – Kérdeztem mosolyra húzva az ajkaimat, miután kiittam az utolsó kortyát is a pohárban lötyögő italnak. Leginkább az mosolyogtatott meg, hogy Hayden ismét töltött magának, ezzel jelezve, hogy neki ez a beszélgetés már sokkalta több, mint amit képes elviselni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy gyűlöltem kiakasztani a bátyámat. Nem is volt ennél jobb szórakozás. - És ha voltál olyan édes, hogy csak kihúztad belőlem az ittléted okát, akkor te is beszélhetnél arról a nőről, aki miatt ennyire pocsékul nézel ki és aki miatt még mindig nem pakoltál össze és költöztél vissza New York-ba. – Fel nem foghattam, milyen tulajdonságokkal kellett rendelkeznie annak a fehérnépnek, ha az én nagyvilági testvéremet ennek a városnak a határain belül tudta tartani. Különleges lehetett, Hayden-nek biztosan, pedig ő sem arról volt híres, hogy megállapodási tendenciákkal rendelkezett.
Még saját magam számára is érdekes volt a feltételezés. Az tény, hogy Margot életéért tűzbe tettem volna a kezeimet, de még sosem volt szüksége arra, hogy tényleg az élete védelmét fontolgassam. Volt annyi esze, hogy ne keveredjen olyan balhékba, amik végzetesek lehetnek rá nézve, bár állt a közelében. A nők meglehetősen furcsa dolgokat neveztek izgalmasnak az életben, és Margot sem volt kivétel.- Mindig voltak ilyen ösztöneim. De tudok titkot tartani. - vontam meg vállaimat. Már eleve a hivatásom is komoly titoktartásra kötelezett, nem volt meglepő, hogy bizonyos dolgok már a saját életembe is áttelepedtek. Nem voltam az érzelgősebb fajtába való, inkább magamban rendeztem le azt, ami nagy hatással volt rám, semmint hogy szavak formájában ömlengjek. Kivéve a dühöt, azt nem nagyon tudtam véka alá rejteni, ha ki akart törni. Belekortyoltam a poharamba, miközben hallgattam a történetét, közben már azon is tűnődve, hogy ideje lesz újabb adagot töltenem magamnak, mert ha ilyen ütemben folytatom az önpusztítás eme igencsak kellemes formáját, kifogy a poharam, de előbb-utóbb a készletem is.- Ó, Margot. - sóhajtottam fel, de nem bújkált a hangomban sajnálkozás, inkább értetlenkedés. - A férfiak melyik univerzumban tudják elviselni, ha a nő csak úgy lelép? - kérdeztem költőien, miután tényleg kifogyott a poharam.- De azt hiszem, kitalálom a sztori végét. A nyomodban van. -tettem aztán egy eléggé nyilvánvaló lezárást a mondanivalóm végére. Nem ismertem személyesen azt, akiről beszélt, de voltak olyan ügyek az életben, amikről már csak rutinszerűen tudtuk, hogy mi lesz a következő pontja a történetnek. Bár ha Margot életére fáj a foga, több, mint valószínű, hogy nekem is be kell majd szállnom a történetbe, és nem fog érdekelni, hogy ki az a vámpír, de letépem a fejét, ha kezet emel Margot-ra. Felálltam, átsétáltam az italos szekrényhez, de némi nevetést már nem tudtam visszatartani. - Már értem. Fedél kell a fejed fölé. Gondolhattam volna. A legtöbb nő nem emiatt gondol rám, de -gondolkodtam el egy pillanatra, még az üveg is megállt a kezemben. -, elég morbid lenne, ha a húgomtól is ugyanezt várnám el. - vontam aztán a vállaimon.- Felőlem maradj, ha nincs más hely, ahová mehetsz.
A bátyám bolond, nem volt ezen mit taglalni. Fogalmam sem volt, miért döntött úgy, hogy egy porfészekbe költözik, amikor csak egy kicsit kellett volna várnia és nem is annyira taposnia ahhoz, hogy a világvárosi playboy-ok sorába léphessen és olyan élete lehessen, amit mások csak az újságokat lapozgatva élhetnek meg. Mindene megvolt hozzá, kettőnk közül ő bizonyult a karrier témáját tekintve és ha jobban belegondoltam rá kellett jönnöm, hogy talán a magánéleti szférában is inkább ő lobogtathatja az eredményeivel teletűzdelt papírokat. Kezdtem egyre kétségbeesettebb lenni, csupán az vigasztalt, hogy mióta az eszemet tudom nem voltam képes értékelni az emberi világ alapvető bajait. Hidegen hagytak azok a problémák, amelyeket mások a tető szélére sodortak és a leugrásra kényszerítettek. Az empátiámon egyesek szerint volt mit javítani, de én így jobban éreztem magam, mintha állandóan a számat rágcsálnám és aggódnék valami miatt.. még a végén a szívemre megy és kórházba kerülök. - Tényleg a kapcsolatom részleteire vagy kíváncsi? Feltámadtak a védelmező ösztöneid? - Vontam fel a szemöldökömet érdeklődve. Ahhoz képest, hogy Hayden volt az egyetlen életben maradt és viszonylag elviselhető, normális rokonom, nem találkoztunk túl gyakran. Mindkettőnknek megvoltak a saját ügyei és ezek nagyon ritkán mutattak összefüggést egymással. Ettől függetlenül az életemet adtam volna érte és melengette a lelkemet, hogy ha valaki ártani akart volna nekem, ő is ugrott volna. Vagy legalább felállt volna a székről. - Kifordult magából. Vámpír lett. Többé nem az a férfi volt, akivel néha kellemesen tudtam érezni magam, hanem pont olyan seggfej, mint a többi. Sőt, talán rosszabb. - Nem fogom neki elmondani, hogy Thomas hajlandó volt dühöngő állattá válni, hiába nem tartoztam azok közé a nők közé, akik hajlandóak elviselni az ilyesfajta viselkedést és nem lépnek az ügy érdekében. - Leléptem, megoldottam a dolgot. Csak arra nem számítottam, hogy neki ennyire nem fog tetszeni a befejezés. - Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és elfordultam a bátyámtól. Nem is tudom, pontosan mit vártam tőle. Vörös szőnyeget és virágokat nem, főleg, hogy még véletlenül sem csúszott ki a számon sehol senkinek, hogy merre tartok, így fogalmas sem lehetett az érkezésemről és egyébként sem egy szentimentális típus, de... inkább sóhajtottam egyet. - Nem a védelmed kell, Hayden. Az se, hogy foglalkozz velem vagy nyomomban legyél és figyelembe vegyél. Csak egy olyan hely kellett, ahol senki sem keresne és valaki olyan van a közelemben, akinek nem fizetnek az elhurcolásomért. - Komolyodott meg a tekintetem, mikor ismét rá néztem. Felőlem azt csinálhat itt, amit akar és amit eddig tett, az ő lakása. Reméltem, hogy annyira nem zavarom össze a vizet, hogy kitegyen a küszöbre.
Annyi biztos, hogy nem azért hagytam ott az általa emlegetett new york-i lakásomat, a karrieremet és a lehetőségeimet, hogy magyarázkodnom kelljen ezek miatt, főleg nem neki. A hülye döntésekben mindketten élen jártunk, neki sem kellett bemutatni azt, hogy mennyire képesek voltunk néha totálisan nem azt csinálni, mint amit kellett volna. A levét mindig megittuk, bár egészen addig nem érdekelt, amíg kicsi gyerekek voltunk, és csak simán szerettünk mókázni. Már akkor is megvolt mindkettőnk jellegzetes személyisége, mostanra csak felnőttünk ahhoz a valakihez, akik lenni akartunk. Bár étlem, hogy én ez akartam lenni, de néha lenn is kell lenni ahhoz, hogy tudjuk, fenn akarunk lenni. - Itt legalább megtehetem. Ha dolgoznék, nem iszogathatnék napközben. - vontam egyet vállamon. Nem számított kifogásnak, magyarázatnak főleg nem, de nem volt kedvem fejtegetni, hogy az, akinek a szívemet adtam volna, szó szerint értelmezte az egészet, és tényleg megpróbált megfosztani ettől a szervemtől nem is olyan régen. Azóta nem is láttam, de úgy véltem, ez jobb mindkettőnknek. Ő talán helyrejön, én pedig ezidő alatt probléma nélkül kattanhatok be. De Margot ezen a remek programon egyetlen mozdulattal átgázolt. Felvontam mindkét szemöldököm, mikor egy férfiról kezdett beszélni. Reméltem, hogy csak viccelt az egésszel. Én egészen máshogyan kezeltem az ő férfi ügyleteit, mint ahogyan ő az én nőkkel kapcsolatos dolgaimat. Nem szerettem belegondolni abba, ahogyan egy férfi hozzáér, vagy csak egyszerűen megbántja pár szavával. A hideg is kirázott tőle. - És tett valamit az a drága barátod, amiért így érezted, vagy csak bekattantál? - kérdeztem kíváncsian. Nem volt bántás a hangomban, de tényleg nem tudtam jó pofát vágni ahhoz, hogy belegondoltam, a húgom már nem kislány. A gyomrom rögtön görcsbe is rándult. - Előző esetben esetleg meghívom ebédelni, de nem garantálom, hogy túléli. - kortyoltam bele a whiskybe, szavaimban nem kapott helyet érzelem, tudta, hogy képes lettem volna megtenni, ha megkér rá. De nem tette. Nyilván okkal. A poharat akkor tettem le, mikor beszélni kezdett valamiről. Mintha tudta volna, mivel szelidítsen meg. Az anyánkat felhoznia cseppet sem kíméletes fegyver volt velem szemben, habár az okokat még mindig nem tudta, miért nem szerettem erről beszélni. Bár ki szeretett arról nyilatkozni, hogy az anyja meghalt? Ez már önmagában marcangoló, nem még az, ahogyan én elváltam attól, aki erre a világra hozott. Felnéztem rá, ahogy elém lépett, és alig láthatóan nyeltem egyet. - Mi már régóta nem jól értelmezzük a család fogalmát, Margot. - jegyeztem meg egyszerűen, mintha nem is gondolkodtam volna rajta, hogy ezt mondjam. De igaz volt. Eltűntünk egymás mellől, anyánk halála sem segített azon, hogy ismét összekovácsolódjunk.
- Ha arra van igényed azért is jöhettem, hogy te mufurc legyél, én pedig hallgassalak. Bár van egy olyan érzésem, hogy erre is meglenne a saját, külön embered. – Ugyan nem praktizáltam, olyan távol állt tőlem a mások bajaival való empatizálás, hogy az emberi léptekben nem is lett volna kifejezhető. Ellent mondtam az evolúció nőiességi kritériumainak ebben a tekintetben, a gondoskodás, kedvesség, törődés, érzelmi bevonódás a legritkább esetekben volt jellemző rám, a modernizáció csúfos nyelvöltögetése voltam a hagyományokra. De én így tökéletesen éreztem magam. Megvolt a magam élete, a prioritásaim és a bátyámat is szerettem előtérbe helyezni, akkor főleg, amikor szükségem volt rá. Egyébként ő sem igazán volt kíváncsi rám, legalábbis nem vettem észre, hogy kezét-lábát törné egy találkozóért. Ilyennek fogadtam el… apánk vére folydogált benne és férfiból volt, de ő volt a legnormálisabb, akit ismertem. - Nagyon remélem, hogy nő a bajod. Tekintve, hogy magad mögött hagytad a new york-i lakásodat, a karrieredet, a lehetőségeidet és azt, hogy az emberek a lábaid előtt heverjenek az emberek. Miért? Azért, hogy egy virginia kisvárosban tanyázz és whisky-t iszogass a nap közepén? A legjobb eshetőség az, hogy egy nő miatt húzgálod a szádat. – Felvont szemöldökkel néztem rá. Nem kérdőre vontam, tényeket sorakoztattam fel és egy percre sem felejtettem el, hogy én sem voltam jobb és ezt minden bizonnyal meg is fogom kapni, amint kihúzza belőlem, miért jöttem ide. Addig úgysem fog békén hagyni és egyébként sem a titkolózás volt a célom. Ha neki sem mondhatok semmit, akkor kinek? Egyébként is nála akartam meghúzni magam, a lakbérnek a része volt az igazság. - Én egy férfi miatt jöttem ide. Pontosabban előle. – Vallottam be megkeresve a tekintetét, a falnak beszélni nem fogok, tekintve, hogy nem attól szerettem volna segítséget kérni és nem a fal volt a bátyám. – Nem végződött valami jól a kapcsolatunk… igazából még nem is volt vége hivatalosan, de én már nem éreztem magam kényelmesen. – Ennyit mondtam, mivel mérget vettem volna rá, hogy a kérdéseivel majd arrafelé irányít, amit megtudni óhajt, addig pedig felesleges időpazarlás lett volna az összes szó, amit kiejtettem volna a számon ezzel a témával kapcsolatban. – Tudod, mit jelent az a szó, hogy amae? – Kérdeztem tőle komolyan. – A japánok használják annak a kifejezésére, amit a kisgyerek elvár az anyjától. A feltétlen nélküli szeretetet és elfogadást. – Aprót sóhajtva álltam fel a kanapéról és léptem elé. – Mivel az anyánk már nem él, nem tudom tőle elvárni ezt és nem tudok hozzá menni. Te maradtál nekem, ezért remélem, hogy legalább egy kicsit adsz abból, amire szükségem van még ha kifacsart módon is... a családból. - Ő sem tartozott az érzelgős típusba, ám mertem arra számítani, hogy többet jelentek neki, mint csupán egy mezei ismerős.
- Éppen nincs túl sok mesélnivalóm. - vontam egyet a vállamon, újabbart kortyolva a kitöltött italomból. Lehet, hogy ez az egy kör kicsit sem lesz elég ehhez az egészhez, mert ismertem már a húgomat. Jó ideig nem nyugodott le, amíg meg nem kapta, amit akart. Legyen szó egy pár mondatos beszámolóról akár, vagy ennél jóval lényegesebbről. Tulajdonképpen egész jól látszódott, hogy egyazon vér folydogált az ereinkben, de míg én a férfiak jellegzetes jellemrajzával tűntem ki, és váltam a legjobbak legjobbikává, ő sem volt rest a nőiességének minden csínját-bínját bevetni a sikere érdekében. Kár, hogy egymásra ezekkel nem vagyunk hatással, bár elég beteg lenne belegondolni. Sokat elmondhattam már magamról, de azt nem, hogy megakadt volna a szemem a saját véremen. Elismertem, hogy szép nő, és hogy levágnám a fejét annak, aki kezet emel rá vagy elrabolja a szívét, de ez volt a maximum. Általában egy hullámhosszon voltunk, de mióta anyánk meghalt, próbáltam elkerülni a vele folytatott diskurzust, mert túl sok volt a számlámon ezzel kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy feléről sem tudott, anyánknak pedig nem volt már lehetősége elmondani neki. - Előbb-utóbb akkor is kibújik a szög a zsákból, ha nem mondom el a saját problémáimat. Elvégre valami miatt idejöttél, és nyilván nem azért, hogy a kanapémon tanyázz, amíg én megtört lelkületű mufurcot játszom. - Ismét csak a vállamon vontam egyet, miközben le sem vettem a szemem az arcáról. Szerettem játszadozni a hangommal, elég jellegzetes mimikám volt, de most az égvilágon semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy tegyem a vásári majmot. Előredőltem, ujjaim között tartva a poharat támaszkodtam meg a térdeimen a könyökömmel, miközben negédes mosoly rajzolódott ajkaim köré. - Általánosítasz. Ha bajom van, az csakis nő lehet? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Az tény, hogy így volt, de ha tényleg nem követtetett, akkor erről nem lehet sejtése. Vagy tényleg túl jól ismert már. - Hagyjuk ezt. Túl régen láttalak, de ismerlek, és nem vagyok olyan ostoba hogy ne tudjam, a látogatásod nemcsak egy tiszteletkör. Szóval...? - néztem rá várakozással. Nem voltam jó színben, ezt a vak is láthatta, de nem akartam róla beszélni. Még meg sem szoktam a jelenlétét.
Hozzászoktam ahhoz, hogy a bátyámmal néha nem volt mire menni. Attól függően beszélt, melyik lábával kelt fel vagy éppen hogy sikerült beállítania a haját. Ezt az apánktól örökölte, ahogy én anyánktól a reflektáló képességemet, ami miatt nem mindig jöttünk ki túl jól. De ha bajban lett volna, én is szívesen láttam volna őt a lakásomban. Már ha lenne lakásom és hotelekben szálltam volna meg az elmúlt hetekben. - Zsebtolvajnak nézel? Ez még tőled is sértő. Felbéreltem valakit, de nem követett sokáig, megnyugodhatsz. Jobban szeretem a te szádból hallani a történeteidet. - Kényelembe helyeztem magam a kanapén, aminek a puhasága felettébb jólesett a kocsi ülése után, hátradőltem és újabbat kortyoltam az italból. Nem terveztem magam pont a testvérem nappalijában zavartatni, akkor sem tettem volna, ha nem egyedül vagyunk. Akárki lehetett volna itt, a saját sorrendemben én vagyok az első Hayden-nek, a többieknek ki kell várniuk a sorukat. Mégis összevontam a szemöldökeimet rövid, ugyanakkor eléggé velős és cseppet sem kedvemre való válaszait hallva. Mi történt vele? Az Őrült Kalapos elkapta és megpiszkálta az agyát? Rezdületlen tekintettel vizslattam, de az én képességeim nem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy megállapítsam, miért olyan fagyos, mintha most bújt volna elő a mélyhűtőből. Nem vártam könnyes összeborulást, isten ments, viszont a normális hangszín melengette volna a szívemet. - Elmondom miért jöttem, ha te elmondod neked mi bajod van. Ha nem, akkor magyarázat nélkül kell elviselned a jelenlétemet. - Halvány mosoly ült ki az ajkaimra. Miért mindig azon kevés emberek egyike bolondul meg, akik érdekelnek? - Lefogadom, hogy nő van a dologban. - Mi más lehetne? A munkájának nem hiszem, hogy ebben a poros kisvárosban is ugyanúgy hódol, abban egyébként sem volt szívbajos, amiatt volt jó, hogy az aggodalmakat messziről elkerülte. Hayden vesztét pedig köztudott, hogy a nők fogják okozni, biztos lesz egy, aki annyira az ujja köré fogja csavarni, hogy nem fog szabadulni.
- Szóval zsebtolvaj lettél. Ez nem vall rád. - sóhajtottam fel, mikor szemügyre vettem az asztalra tett kulcscsomót. Nem is kerestem már nem is tudom, hogy mióta, de a húgom nyilván tudja, hogy nem egy kulcscsomó a legnagyobb problémám, akadnak errefelé komolyabb ügyek is. Nem tagadtam, öröm volt újra látni. Már nem tudtam volna emlékezni arra, mikor is találkoztunk utoljára. Annyira régen történt, és az érme egyik oldala - tehát én - nem is igazán sürgette az újonnani közös randit. Valószínűleg azért, mert éppen holtan csücsültem a pokol egyik bugyrában, és senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy Hayden eltűnt. Lényegtelen, már túl voltam ezen az egész "meghaltam, aztán visszatértem" fejezeten, az aggodalmam napok óta másra vetítődött ki, de ha Margot itt van, lesz itt okom más miatt is aggódni. - Remélem, magánnyomozót nem küldtél utánam, mert akkor elég csúnya dolgokat látott az elmúlt napokban. - billent oldalra a fejem elgondolkodva. Mióta Caroline kis híján kitépte a szívemet, nem az volt az elsőszámú szempont, hogy kit hagyhatok életben, hanem hogy kitől foszthatom meg az életet. És nem lett volna egyszerű dolgom a jövőben, ha ezt egy harmadik fél is látta volna, habár ha így lett volna, nyilván már egy elmebetegeknek fenntartott intézetben kezelnék. Készültem belekortyolni az italba, mikor mellém lépve kivette a kezemből, én pedig felsóhajtva emeltem égnek a tekintetem. Elővettem egy új poharat, majd azt is megtöltöttem. Éreztem előre, hogy ehhez a körhöz szükségem lesz az alkohol édes ízére, annak ellenére, hogy szerettem a húgomat, de nem a legjobb helyzetekben jutott eszébe meglátogatni. És a zsigereimben éreztem, hogy ez ezúttal sem lesz másképpen. - Pókerarc? Hidd el, inkább ez, mint hogy mást csináljak. - túrtam bele a hajamba, majd inkább döntöttem úgy, hogy ellépek a közeléből, és levetettem magam a fotelba. - Hm. Üdv a klubban. - emeltem felé a poharamat. Éles váltás volt, bár annak a számlájára írtam, hogy jelenleg a francnak sem volt kedve érzelgősködni. Volt, aki a legjobbat váltotta ki belőlem, és most ugyanaz a személy a legrosszabbat. Elérte, hogy ne akarjak érezni, még ha a húgom nem is érdemel efféle bánásmódot, mégis rajta vezettem le a sajátos keserűségemet. - Most éppen miért nem nyugalmas az életed? - kérdeztem. Bíztam abban, hogy ha megszokom a jelenlétét, esetleg képes lesz feloldani a néhány napja jéggé dermedt hangulatomat - beleértve a szívemet is.
Vártam volna, hogy kiüljön az arcára az érkezésemet megtisztelő mosoly, ám a katarzis elmaradt. A feltétlen öröm nem járta be a szobát, zavarni annyira nem zavart, mégis jobb lett volna, ha a bátyám csak egy kicsit feljebb húzta volna a szája szélét. De mit is vártam, amikor ő maga emlegette fel, hogy a megjelenéseim igenis összekapcsolódnak azzal a ténnyel, hogy bajban vagyok? Ismert, tudta, hogy nem csak villámlátogatásra jöttem azért, hogy leellenőrizzem a hogylétét vagy megölelgessem. Kiirtódott belőlem ez a fajta viselkedés, ettől függetlenül jó volt látni a testvérem arcát. Máshoz nem mehettem. És nem is akartam. - Szégyen, hogy egy vámpírtól, aki ügyvéd is, tehát tudnia kellene, hogy piti tolvajok mindenhol előfordulnak és ellophatják a kulcscsomóját. Ha kicsit óvatosabb lettél volna, most nem kellene húzgálnod a szádat, amiért jöttem téged meglátogatni. – Az asztalra tettem a saját kulcsomat, ami a lakásához tartozott. Volt egy érzésem, miszerint ha egyszerűen csak dörömbölni kezdtem volna az ajtaján, nem biztos, hogy beengedett volna és az ajtóban ácsorogva győzködés nem az én kenyerem volt. Ahhoz túlságosan sajnáltam az időt és az önbecsülésem sem engedte volna meg, jobbnak láttam a saját kezembe venni a dolgokat és önállósítva magam mindent úgy alakítani, ahogy azt én szerettem volna. - A kutya tényleg nem keresne, de mint láthatod, én igen. Nem volt könnyű megtalálni, nem tegnap kezdtem a keresésedet. – Letettem a táskámat, a hanglejtésemen hallhatta, hogy jólesett volna, ha megkönnyíti a dolgomat és legalább nekem elmondja, hová tűnik el mindenki szeme elől. Sok felesleges kört spórolhattam volna meg magamnak és a hosszú utakat húzhattam volna ki a tervemből. Végül is ideértem, csak kissé tovább tartott. - Előítéletes vagy, drága bátyám. – Mellé léptem és kivettem a kezéből a pohár italt, amit gondolom nekem töltött. Ha nem, akkor is az enyém lett. Belekortyoltam, kifejezetten élvezetet nyújtott a több órás ülés és zötykölődés után, viszont a tekintetemet végig Hayden-en tartottam. Örültem annak, hogy egyedül volt, beszélni akartam vele és az isten tudja honnan szalasztott nőcskék a hálószobában nem adtak volna jó alapot a testvéri társalgásnak. – Hiába titkolod, hogy örülsz az ittlétemnek, engem nem vezetsz meg ezzel a pókerarccal. - Hayden volt az egyetlen, akit a tenyeremnél is jobban ismertem és aki felőlem sem tévedhetett. Ő volt nekem a családom, senki másra nem számíthattam rajt kívül és ugyan ezt kimondatlan volt, a nyakamat tettem volna rá, hogy ő is tisztában volt azzal, mennyire fontos nekem. Ezért mertem remélni, hogy én is számítok neki annyira, hogy ne fordítson nekem hátat. - Ketten együtt, Hayden. Mégis ki máshoz menjek, ha nem hozzád, amikor nem éppen nyugalmas az életem? – Vontam fel a szemöldökömet érdeklődve.
Miután egész éjszakára kimaradtam, a délutánomat egy alapos alvás után egy pohár bor társaságában töltöttem a hálószobában, pár régen halasztgatott aktát lapozgatva. Már a magam ura voltam, de sosem voltam képes teljes mértékben megszabadulni hivatásomtól, még ha az utóbbi időben alaposan el is feledkeztem arról, mik lennének a kötelezettségeim. Sokat tűnődtem azon, hogy mi tart még ebben a városban, elvégre majdnem mindent elveszítettem, ami eddig itt tartott. Caroline volt az első a listán, de miután a nem túl távoli múltban abban lelte örömét, hogy kitapogatta a szívemet, már nem volt nagy hangulatom a társaságát élvezni. Nem akartam megváltani a világot, vágytam vissza az egyszerű emberek közé, ahol csak apró szarságokkal kellett foglalkoznom ezekhez képest. Caroline esete rá is döbbentett arra, hogy mindaz, amire az életemet tettem volna, csak illúzió, így az utóbbi időben mondhattuk azt, hogy nem voltam az érzelmek mestere semmilyen téren. Ha már vámpírként éltem, kihasználtam azon előnyöket, amiket így kaptam. Felemeltem a fejem, mikor meghallottam az ajtó nyitódását. Nem vártam vendéget, de az illat, amit magával sodort a szoba oxigénje, minden kétséget kizáróan megsúgta, ki a vendégem. Még mindig ugyanazt a drága, de számomra cseppet sem kellemes pacsulit használta, mint legutóbb. Ledobtam mindent az ágyra, majd a pohár borral a kezemben dőltem neki az ajtófélfának, így tökéletes rálátásom nyílt érkező húgomra. - Micsoda meglepetés. És még azt mondják, hogy ebben a városban a kutya sem keresne. - kortyoltam bele a poharamba. A nyers modoromat most nem tudtam félrecsúsztatni, dühös voltam, még ha nem is rá, de ez látszódott rajtam. - Ha lenne vendégem sem érdekelne, igaz? - kérdeztem rá a nyilvánvalóra, majd közelebb léptem hozzá, ám még mielőtt hozzáértem volna, irányt változtatva az italos pulthoz léptem, és italt töltöttem egy pohárba. - Minek köszönhetem ezt a látogatást, Margot? Régen láttalak, és a találkozásainkat mindig össze tudom fűzni azokkal az esetekkel, amikor bajba kerültél.
Végre ideértem. Semmi nem vártam jobban, minthogy meglássam annak a hotelnek az azt körülvevő épületekhez égbe törni kívánó alakját, amelyben Hayden megszállt. Meglepődtem volna, ha a kertvárosban találom meg egy fehér kerítéses házban: az nem az ő stílusa volt, sokkal lazább és vagányabb volt ahhoz, hogy füvet ráérős idejében füvet nyírjon vagy átfesse az évszakok változása miatt megfakult gerendákat a verandán. Ezért volt ő az, akire bármikor számíthattam és rögtön elvetettem a szégyen felbukkanásának a lehetőségét is, ha egyáltalán valamilyen oknál fogva magával rántott volna ez a furcsa, utált érzés. A bátyám előtt nem kellett megjátszanom magam. Ő ismert legjobban ezen a bolygón az anyámon kívül, de mivel neki már csak virágot vihettem a sírjára, Hayden maradt, akihez menekülhettem és akiről tudtam, hogy nem fogja rácsapni az orromra az ajtót. Főleg, mert szereztem kulcsot a lakásához. Átlépve a küszöbön lehúztam a bőrkesztyűmet, amely attól függetlenül vált kiegészítőmmé az elmúlt napokban, hogy egyébként a hőmérséklet közel sem esett fagypont alá. Fázós voltam, világéletemben reszkettem húsz fok alatt, huszonöt felett pedig rosszul voltam az általam vélt kánikulától, ám most a különleges ízlésem volt a legkisebb bajom. Viszonylag megnyugodtam, miközben a lakásban tettem pár lépést, körbehordoztam a tekintetemet és reméltem, hogy nem rosszkor csöppentem be a testvérem privát szférájába. Egyedül rá voltam tekintettel, a bolygón létező egyéb más lények nem foglalkoztattak, túl kevésnek éreztem mindegyiket ahhoz, hogy az átlátszóvá váló, vállamon ücsörgő kisangyalt megszólaltassák. Kinőttem abból a korból, hogy fontos legyen számomra az emberiség. - Szép lakásod van. - Szólaltam meg kiszimatolva a testvérem közelségét. Gondolom nem volt átjáróház az otthona, hogy természetes legyen neki és észre se vegye az ajtó nyílódását. És így, a birtokháborítás bűnével élve mosolyra húzva az ajkaimat fordultam felé, abbahagyva a nézelődést. Már egy év nem láttam, nem mintha sokat változott volna. A benne lévő vámpírvér nem engedte volna, az alapot viszont megadta a csodás génkészletünk. Más nem, apánk erre jó volt. - Megzavartam valamit vagy egyedül vagy? - Kérdeztem udvariasságot erőltetve magamra, de ismert annyira, hogy tudja, egyébként az sem érdekelt volna, ha felnőtt pizsamapartit tartott volna a szobájában és arról rángattam elő.
Kifejezetten díjaztam, hogy elmaradt a szokásos száraz és leginkább unalmas kioktatás, helyette töményen kaptam a szarkazmust. Az is valami. Nem mintha én olyan kedves lettem volna vele, pedig komolyan az akartam lenni, és eleve úgy indultam el, hogy csak semmi szemétkedés, vagy éppen gúnyos megjegyzés, de valahogyan nem azt kaptam amire számítottam, vagy amilyennek a cimboráim leírták őt nekem. Éppen ezért, no meg azért mert szerintem igenis hasonlított apánkra amivel lényegében már az elején meglőtte a beszélőkém kedvesebb részét, szóval valahogyan kihozta belőlem a rosszabbik énemet. Persze ha célt akarsz érni akkor sose kedvesen kezd, hanem mindig mutasd meg milyen rohadtul lehengerlően bunkó tudsz lenni és onnan könnyebb cukiba váltani mint fordítva. És ez az esetek többségében be is jött. Persze családon belül az ilyen dolgok valahogyan úgy működhetnek mint anya indián ráolvasásai az éppen aktuális vudu babáira: marhára látványos csak éppen szart sem érnek. Az már tuti biztos, hogy csak zsarolással megyek nála bármire is. De őszintén szólva én vagyok a naív, hogy ettől többre számítottam. Hayden nem az a fajta aki ingyen osztogatja a kedvességet, hogyan is lenne mikor azt gondolta pénzzel az én távolságtartásom is megvásárolható. Mennyire félreismert. Egyetlen másodpercre, ahogyan ott ültem a fotelben és kibillentett a nyugalmamból, amikor a dühömet olyan hatásosan felkorbácsolta sebezhető lettem és a szavai célt is értek. Most kezdjem ecsetelni neki, hogy vele ellentétben nekem nem mennek a dolgok olyan hűdejól, hogy pasik terén sikeresen mellényúlok minden alkalommal? Hogy amíg neki mindig jut ágymelegítő én többnyire az aputól kapott hülye szőke babával osztom meg az ágyam? Hogy amíg ő csilloghat a sikerben én többnyire arctalanul érek el bármit, mert ha a nevemet adnám bizonyosan valamelyik börtön mélyén gubbaszthatnék? Két külön világ voltunk de valahogyan a lelkem mélyén vágytam arra, hogy az övéhez közelebb kerüljek, csak éppen ezt egy csodajól felépített pokróc stílusba burkoltam. Abból, hogy igazi kis tündér vagyok még sosem jöttem ki jól, ellenben az ilyen helyzetekből mindig könnyebb elsétálni, feltéve ha végig tudom hozni a magamra erőszakolt szerepet. Kezemben csak forgattam a tejes üveget, majd előre dőltem és oldalra billent fejjel néztem a bátyámra, ízlelgettem a szavait amelynek egy része igencsak megmosolyogtató volt. Kedvem volt belekötni ahogyan mindig is csináltam ha valaki az egyik szavával ütötte a korábbiakat. Hiába ügyvéd, hiába a lebilincselően gyönyörű szónoklatok mestere. - Szóval, csak hogy jól értem. - ráncoltam a homlokom rettentően túljátszva a szerepemet, mintha egy ad hoc kis esküdtszék előtt akarnám elszavalni a nagymonológot. – Te olyan vagy mit az apánk, és szerinted ez így helyes. Mégis én vagyok a hibás azért, hogy egyáltalán létezem és te azt gondoltad a pénzzel amit majd szépen utalgatsz nekem tovább, nem lesznek kérdések, nem jön majd senki meglátogatni az öreget, hogy: hééééé apuuuu nem akarsz néha cukrászdába vagy vidámparkba vinni?- ez utóbbit már mélyebb hangon nem kevés gúnnyal átitatva mondtam neki, majd fellöktem magam a fotelből és dühösen kezdtem fel alá járkálni. Hirtelen ez a nappali olyan kicsi lett és szűk, és a tér csak össze akart nyomni az összes bútorral együtt. Ingerült voltam? Hát, hogy a francba ne lettem volna az, mikor a bátyám nem lát szívesen és én meg itt teperek, hogy végre elfogadjon. – Hoztam volna barátnőt? Mr Evans azt hiszem ön megpróbál engem megvesztegetni, kérném szépen az esküdtszéket vegye figyelembe, hogy a bátyám nem csupán pénzzel de természetbeni juttatással is megpróbál befolyásolni engem.- megálltam egy másodpercig komoly maradt az ábrázatom majd egyszerűen a képébe röhögtem. Ezt egyszerűen nem akartam elhinni, ahogyan a következő szavaitól hitetlenkedve meredtem rá és már egyáltalán nem mosolyogtam. Én kioktatni? Nem, dehogy ez állt tőlem, a legtávolabb, egyszerűen csak látni akartam és megismerni és választ kapni a kérdésre, hogy miért utalja még mindig nekem a pénzt, mit akar ezzel elérni. Mert lelkiismerete annyi van nagyjából mint apunak lehetett, sőt talán még a semmitől is kevesebb. De a szavai nyomán egy olyan gondolat fogant meg a fejemben, amelyet azt hiszem nem is gondoltam végig egészen addig amíg mindaz amit mondott szépen össze nem állt egy csokorba. A konyha felé vettem az irányt az üres tejes üveggel a kezemben és hagytam egy kis időt, nem válaszoltam neki rögtön csak a vállam felett visszanéztem rá, ahogyan kiitta a whiskeyt a pohárból. Okés, meglesz a kellő alkohol szint, hogy tompítsa számára mindazt amit most hallani fog tőlem. Én nem ezt akartam elérni igazából ez csupán egy második eshetőség volt, szóba sem kellett volna kerülni. Miért nem tudtunk normálisan viselkedni, és leginkább miért engem hibáztat olyanért amihez az égvilágon semmi közöm? Anyunak pedig annyi volt a bűne, hogy apánk nagydumájának olyan frankón bedőlt, de hát őszintén szólva nem is lep meg a dolog. Most ahogyan itt állok a bátyám előtt és hallgatom az előadását kedvem támadna tapsolni neki, és amikor visszatérek a konyhájából immáron üres kézzel, meg is teszem. Tenyereim egymáshoz csattannak lassan és ütemesen, mintha egy pazar és igazán jól felépített kis előadást láthattam volna tőle. Vállamat az ajtófélfának döntöm és elismerően bólogatok a szavaira. – Hogy is mondjam neked, hogy meg ne sértselek, de biztosan nyújtottál már ettől jobb alakítást is kedves bátyó! De jár a taps, az mindenképpen.- megint tele van gúnnyal minden kimondott szavam és fogalmam sincs miért hergelem annyira. Mire jó ez? De nem én kezdtem, én tényleg jót akartam, legalábbis eleinte. És most mit is akarok? Még mindig ugyanazt a jót amiért idejöttem hozzá, amiért tulajdonképpen felkerestem, csak ehhez a jóhoz bizony nagyon kacskaringós ösvény vezet és nem tudom mennyire leszek képes vagy egyáltalán akarom -e ezt az egészet. Túl sok vacakság történt velem az elmúlt időszakban és túl sok mindent kellett nélkülöznöm, a bátyámat nem akarom. Még akkor sem ha egy ilyen érzéketlen és arrogáns tuskó. De hát én sem vagyok éppen angyalka vele. Nem lehetne, hogy nyomjunk egy reboot-ot ennek az egész ismerkedésnek? Persze naivitás az egész mert az életen nincsen backspace gomb, hogy szépen visszatöröljük ami nem tetszett benne és helyettesítsük valami egészen mással. Pedig milyen jó lett volna, most az egyszer tényleg tudtam volna díjazni. Ő volt az egyetlen rokonom akiről tudtam meg anya. De anya hogyan is lett volna képes megérteni, megérteni az egészet amin keresztül megyek? Az anyjáról tett említés nagyon szíven ütött de a tapsikolás mögé rejtettem minden érzést amit kiváltott belőlem. Ez így volt könnyebb. A gúny és a cinizmus tökéletesen képes elfedni a leggyengébb pontjainkat és ezt én előszeretettel alkalmaztam. Egyetlen embernek nyíltam meg eddig, ő ismert igazán, és az első olyan alkalommal amikor nem számítottam rá el is árult. Peter…mióta csak eljöttem kitölti a gondolataimat, ahogyan most is és képtelen vagyok akár egy másodpercre is kiverni a fejemből őt. Pedig kellene, tudom, hogy kellene csak nem megy. Megráztam a fejem és próbáltam a gondolataimat a vidám kis fruska álarca mögé visszatuszkolni nagyjából sikeresen. Nem akartam, hogy kedveljen….illetve de! A francba már, hogy ez így kell tőle kicsikarni, de ha másképp nem megy, akkor erőszakkal fogom feltörni azt a kőszívét. A huga vagyok ha tetszik neki ha nem, és olyan leszek mint egy levakarhatatlan matrica, mint a pattanás a hátsóján, mint egy bogáncs a hajban, egyszóval nem fog tőlem egykönnyen megszabadulni. És mégcsak nem is sejti, hogy nem csupán nekem van szükségem rá, hanem neki is rám. Ellöktem magam az ajtófélfától és elkezdtem magamról lehámozni a kabátomat, majd egy laza mozdulattal az ölébe dobtam nagy vigyorgás kiséretében. – Tudod Hayden, ismerem a szállodafoglalásaid kódszámait, ismerem szinte az össze kifizetésedet, hogy hol és mikor és kinek mit utaltál el. Nem csak azt amit a számládról indítottál, hanem amit átfedéses számlákon keresztül is. Cöhhh cöhhh…mindenhol otthagyod az elektronikus ujjlenyomataidat sweet honey.- újra nyeregben éreztem magam, csak a probléma az volt, hogy nem tudok lovagolni, és bármikor levethet magáról a megvadult paripa. Már nem volt szűk a szoba, már nem volt kevés a levegő és nem éreztem úgy, hogy a falak rám akarnak dőlni, össze akarnak nyomni. Kezdtem rátalálni a hangomra is. Lassan kezdtem sétálni felé, miközben beszéltem és a sunyi rókavigyor csak nem akart leválni az arcomról. Mikor már egészen közel értem hozzá, megálltam tőle nagyjából egy karnyújtásnyi távolságra és körbepillantottam a helységen. Tényleg hatalmas volt és nekem nagyon tetszett, azt hiszem nem is kell tovább keresgélnem, mert már tudom hol fogok lakni. Ezer wattod vigyort villantottam a bátyámra. – Nem, lényegében nincs más választásod. És ha már itt tartunk, van lakásom. Illetve lesz. És mielőtt teljesen amatőrnek néznél, a havernál biztosítékként ott van a pendrive, az adataiddal. Tudod Hayden, nekem is van sütnivalóm. Én nem ezt akartam és legfőképpen nem így, én csak meg akartalak ismerni, hogy így alakult, hát mit mondjak?- vontam meg a vállam és előre hajolva a poharát tartó kezére siklott a kezem és kivettem belőle, amennyiben hagyta. Ha nem, akkor egyszerűen úgy maradtam és az ugyanolyan színű szemeimet az övébe fúrtam. – Szóval hol az a bevásárló lista? Szükség lesz pár flaska tejre, az utolsót ittam meg.- és bingó!
Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy csakis egoista duma lenne képes kifolyni a torkomon. Most mondjam, hogy engem azért fizetnek, mert logikusan kell gondolkodnom? Enélkül már elvéreztem volna, úgy őszintén. És ezt nyilván ő is tudja, hiszen ahogy a stílusából leveszem, ő sem egy pénztárgép nyomogatásával tervezi leélni az életét. Ráadásul némi gúnyt véltem felfedezni a hangjában. Még egy ok, amiért nem érzem szükségét válaszolni az egészre. Egyátltalán nem igénylem az ilyesmit, bár úgy tűnik, ezt apánktól örököltük mind. Én szeretek gúnyolódni, azt viszont nem, ha velem csinálják. És a féltestvérem mesterképzést kapott ilyesmiből... vagy örökölte. Ő laza. Én másképpen vagyok laza. Egy sóhaj. Méghozzá tőlem. - Lehet egy feleség maga a megtestesült tökéletesség is.... az olyan férfiaknak kell más préda is, mert így érzik férfinak otthon magukat. Ebben a családban túlságosan is hasonlóak az emberek, én legalábbis hasonlóképpen gondolkodom, mint apám. Talán ezért is nem látsz itt feleséget és gyerekeket. - vontam egyet a vállamon. Bánom is én, hogy mit mond. De az anyám emlékét ne sértegesse. Vele semmi baj nem volt. Csak éppen belebolondult apám játékaiba. És ennek a lánynak a létezésébe. Az volt az utolsó csepp a pohárban. Aztán elment. Egy ideig csak a lakásból... majd az élők közül is. Erre nehéz emlékezni, pont a jogi egyetem kellős közepén voltam, mikor megtudtam, hogy anya meghalt. Trish nehezebben viselte, ezért kellett erősnek maradnom. Miatta. - Rögtön megválogatom, ígérem. De esetlegesen hozhattál volna magaddal egy szép barátnőt. Könnyebb lenne odafigyelnem. - jegyeztem meg. Attól tartok, hogy belőlem is elő fog jönni az a stílus, amit most ő gyakorol. És akkor itt bomba fog robbanni, semmi kétség. Ugyebár két dudás egy csárdásban... de inkább velem fusson össze előbb, Trish elevenen falná fel, ráadásul egészben. Láttam a dühöt az arcán, szavai is tükrözték, hogy gyenge pontot érintettem. Egyke gyerek lehetett, vagy nem? Anyja nevelte, apai példa nem volt a szeme előtt, szóval valamiért érthető, hogy miért védi úgy az anyját, mintha az élete múlna rajta. Az máris nagy előny, hogy nem alkohollal kezdi. NEkem viszont arra van szükségem. Míg ő a tejjel érkezik vissza, én magam whiskyt töltök egy pohárba és belekortyoltam. - Ha ennyire üresnek tartod, írhatok egy bevásárlólistát. Töltsd fel nyugodtan. Bár szívből remélem, hogy nem akarsz beköltözni. Arra nem állok készen. Sem lelkileg... sem hűtőileg. - köszörültem meg a torkom. Igazából elég csinos lány. Lehet, hogy szereti az édességet például, de az alakja tökéletes. Szóval ilyesmi félnivalóm egyáltalán nem lenne. - Hm, az utóbbi időben mindenki arra esküdött fel, hogy kiokítsanak engem? Nem szeretem ezt a műsort. Mindent ott hordok, ahol szeretnék... és mindenki azt kapja tőlem, amit megérdemel. - vontam egyet a vállamon. - Esetleg van még valami, amit hozzá tudsz fűzni kiváló vendégszeretemhez? Pedig még nem is láttál mindent! - jegyeztem meg tettetett lelkesedéssel, majd kiittam az utolsó korty whiskyt, és máris újratöltöttem. Szükségem lesz erre az adagra. Eléggé érdekes felvezetést kapott egyetlen nyamvadt kérdés. Tudni akartam, hogy mi az, amire ki akar lyukadni, de többször is megszakította pééldául azzal, hogy beleivott a tejbe, és nevetséges bajuszt hagyott a szája szegletében evégett. - Soha egyetlen apró hajlamot sem éreztem arra, hogy meg akarlak ismerni. Vagy hogy tudni akarjam, mivel foglalkozol. Apám egy olyan életet élt, amelyre nem vagyok büszke, mert tönkretette az anyám életét. És ahogyan te bármit megtennél az anyádért, úgy én is megteszek. Vagyis tennék... de én már eltemettem az enyémet amiatt az ember miatt, akit te apádnak nevezel. Mégis mit gondolsz, nekünk milyen életünk volt mellette? Ha én egy ilyen férfi lettem, vajon engem mire tanított? Anyám egy gyönyörű, fiatal, élettel teli nő volt, orvosként életeket mentett, tökéletes nő volt, és ez sem volt elég. Nem tudok úgy tekinteni apám kis kalandjaira, hogy azoknak örülni tudjak. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. - csitultam el végül. Azt hiszem, ennyit még összesen sem beséltem ma, nemhogy egy levegővétel alatt. Ahogy szinte sorjázta a szavakat, elég gyorsan rá kellett jönnöm, hogy baromira hasonlítunk egymásra. És ahogy leszűrtem a mondanivalójából, informatikával foglalkozik. Brilliáns. Máris érthető, hogy miért tudta, hol talál meg. Hát még ha hacker is... - Már mindent értek. Vagyis, lényegében. Sajnos nem vagyok egy nagy guru ebben a világban, meghagyom neked. Inkább foglalkozom a latin kifejezéseimmel. - ültem vissza a fotelba, és előredőlve bámultam az arcába. - Szóval az életem úgy változik meg mostantól, mintha az előző nem is létezett volna, Lényegében nincs is választásom... - sóhajtottam fel, végül pedig hátradőltem. Hogy kedvelem-e? Vinné el inkább az ördög. De nem tehetek semmit. Tényleg a húgom. Gondoskodnom kell róla. És meg is fogom tenni. Ennyivel tartozom. Nem ő tehet apám bűneiről, hanem apám. - Legyen. De keress magadnak saját lakást. - fűztem hozzá még.
Van az a mondás, hogy a vér nem válik vízzé, bár a mi esetünkben ez a mondás kicsit korcs, de oda se neki. Nem, valóban nem nagyon érdekelt, hogy szívesen lát vagy sem, és ha már idáig elmerészkedtem eszemben sem volt visszafordulni. Sőt onnantól, hogy beléptem a lakásába kicsit fel is bátorodtam, megvallom őszintén. Roppant mulattató volt az arcára kiülő érzelmek egész skálája, és hazudnék ha azt mondanám nem akartam ezt még az elkövetkezendőkben megfejelni. A bátyám és végre találkozhatok vele. Kettőnk helyett beszélni? Ami azt illeti valóban eszemben sem volt a megilletődött kislányt játszani, persze eljátszottam a gondolattal amikor idefelé tartottam, hogy talán két lófarokba fogom a hajam, becsapok a hónom alá valami plüss medvét, és a nyakamba akasztok egy cumit a hatás kedvéért, de én nem vagyok ennyire közönségesen színpadias, meg aztán poénnak is elég ócska lett volna, ismerje csak meg a pofátlan nagyszájú hugicát, aki lehet, hogy félt amikor ide kellett jönni, de már egyáltalán nem tart tőle. - Jó sejted. Nahát Hayden, nem hiába vagy remek ügyvéd, ahogyan a verebek azt csiripelik, a logikád egyszerűen... Nyammm- csettintettem a nyelvemmel és újfent egy kissé gúnyos de annál szórakoztatóbb farkasvigyort küldtem felé. - Brilliáns!- nem gúnyolódni akartam én vele és nem is ezért jöttem, úgyhogy majd szépen lassan vissza veszek ebből a stílusból, de nem tehettem róla, kicsit betette nálam a kaput, hogy éreztem nem lát szívesen. Az anyámra tett megjegyzésre azonban elködösültek az övéhez hasonló világítóan kék szemeim és nagyon rövid időre meredtem, látható volt rajtam, hogy ez a megjegyzés anyuval kapcsolatosan elevenembe talált, és roppantul nem díjaztam, hogy az első pillanatokban a gyengémre tapintott. A másik gyengém...nos ő New Orleansban maradt, és azt hiszem ez talán jobb is így. Jobb? Kit akarok becsapni, magamat talán? Mióta idejöttem csak ő kavarog a fejemben és a látvány annál a tetves fánál, miközben magamat átkozom, hogy minek kellett nekem ennyivel korábban mennem oda? Ajkaim, az apró meggyszínű ajkak elkeskenyedtek és egy rövid ideig ebben a lehetetlenül hülye fintorban néztem őt keresve a megfelelő szavakat, hogy visszavágjak. Nem volt olyan könnyű visszavarázsolni az arcomra az előbbi könnyed és pofátlan vidámságot én mégis megkíséreltem. - Tudod drága bátyám, ha az anyád kicsit jobban oda tudott volna figyelni apára, ha egy szemernyivel is több vonzerő lett volna benne, ami elegendő ahhoz, hogy maga mellett tartsa. Most nem lennénk itt ebben a csarnok méretű lakásban- mutattam körbe a kezemmel a fotel körül, bevallom direkt túlzottan ripacsra vettem a figurát - Nem azon kellene törnöd azt a helyes buksidat, hogy mit keres itt ez a csaj a lakásodon, és persze nem utolsó sorban nem azon kellene meditálni, hogy mit akarhat tőled. Szóval Hayden...anyám soha nem költött semmit el abból a pénzből amit küldtetek szóval rohadtul válogasd meg a szavaidat vele kapcsolatosan!- az utolsó szavakat szinte már dühtől sziszegve mondtam neki és kellett legalább öt perc mire megint sikerült visszavedlenem a korábbi ábrázatomat és tovább ütöttem a vasat ha már felvetette a témát. lendületesen felálltam a fotelből, hogy kiszolgáljam magam. A konyhát elég hamar megtaláltam és amikor kinyitottam a hűtőt majdnem beszippantott a vákuum, úgyhogy a megjegyzésemet már némiképpen oldottabb vidámsággal mondtam. - Tyű, üres-hűtő diétán vagy? Nem semmi!- markoltam fel az oldalsó rekeszből a másfél literes flaska tejet és sétáltam vissza a szobába, miközben a kezemmel a kupakot csavargattam le, és ahogyan visszahuppantam a fotelbe és megint keresztbe pakoltam a lábaimat meghúztam a flakont. Anyám, de imádom a hideg tejet, legalábbis olyan helyzetekben mint a mostani, ahol nagyon is szükség van a lélekjelenlétemre. - Merinda, igen ez a nevem és ezt apának köszönhetem. Őszintén szólva lövésem sincs miért pont ezt a nevet adta nekem, de elvagyok vele. Meg egy baba, amit tőle kaptam még pici koromban, de tudod semmi okod arra, hogy ennyire lekezelőn bánj velem, neked legalább megvolt a lehetőséged, hogy legyen apád. És ami azt illeti óvatos vagy te kedves bátyám, csak a szőkék, barnák, feketék teljesen elveszik az eszedet, hogy odafigyelj a dolgaidra.- emeltem meg a kezem és mutatóujjammal köröztem a halántékomnál. - Ha az eszedet időnként előráncigálnád a gatyádból akkor most nem lennék itt és nem a hűtődet dézsmálnám, és élvezném a vendégszeretetedet. Ami valljuk meg, egyszerűen pompázatosan sokoldalú. Tényleg. Hellyel kínálsz, még tejet is hozol nekem, nem én ácsorgok fel és mászok oda, a mosolyod pedig ellenállhatatlan.- gúnyolódtam tovább utalva arra, hogy eddig inkább csak kelletlen fintorgást kaptam tőle egy kedves szava nem volt hozzám. Nem számít kezdtem már megszokni ezt életem során, hogy egyedül az anyám van a számomra mindenki más vagy elárul, vagy elhagy. Cest la vie! Haverjaim voltak, de barátaim? Na az nem sok. De mégis mire számítottam amikor idejöttem, hogy majd örömtáncot lejt, hogy a hugi felbukkant? Ugyan Merinda, ostobább vagy mint egy marék lepke! Az első kérdése nem lep meg, igazából számítottam rá, hogy ezt fogja kérdezni, minden normál helyzetben ezt szokták kérdezni, és roppant büszke voltam a bratyóra, hogy a logika ezek szerint nem csupán az én sajátom, hanem apai génekben hordozzuk. Szóval az első olyan kérdést tette fel nekem, amelyet hasonló helyzetben én is megkérdeztem volna tőle. - Bevallom elég hülye kérdés, de logikus, végülis ha a te szempontodból nézzük.- újra az ajkaimhoz emeltem a flaskát és meghúztam az üveget, amikor levettem a számtól a cicabajusz ott maradt de nem nagyon szokott érdekelni. - De ez is azt mutatja egyébként, hogy akinek pénze van az egy idő után elfelejt a háta mögé nézni. De tudod kedves bátyám te most már helyzetelőnyben vagy mert itt vagyok neked én.- húztam ki magam vigyorogva és rohadtul büszkén. Persze a lelkem mélyén azért tepertem, hogy elfogadjon engem, de miért? Miért számít nekem az, hogy a bátyám szeressen, hiszen ott van nekem anya...de Hayden más volt. Ő apára emlékeztetett arra a kötelékre amiben soha nem lehetett részem, és ez hiányzott, mindig is hiányzott. És ha egy gyerekes és roppant idétlen poénnal akarnám elsütni a dolgot, úgy hiányzott mint a kuglófból a mazsola. Na jó, ígérem ilyen hülyeségeket még csak gondolni sem gondolok a jövőben, de akkor is. Mindent feladtam, hogy itt lehessek, hogy itt ülhessek ebben a borzalmas méretű nappaliban és szembe nézhessek vele. - Szóval ha hajlandó lettél volna időnként kihúzni a fejedet a hátsófeledből, akkor kicsit utánajártál volna annak mivel is foglalkozik a hugocskád. De könnyebb volt a pénzt utalni minthogy egyszer is szembe merj nézni velem, igaz? Neeee...ne is válaszolj, tudom, hogy így van. A virtuális világban élek, és tudom milyen az amikor egy maszk mögé rejtőzöl csakhogy senki ne lássa meg mi Van azon túl, de őszintén szólva köpök rá mi volt az indokod. Nem kezelhetsz úgy mint egy tárgyat! Merinda...igen ízlelgesd még kicsit a nevet és szokj hozzá a gondolathoz, hogy innentől nem fogsz megszabadulni tőlem. Hogy hogyan bukkantam rád? Éééééédesseeemmm!- szándékosan nyújtottam el a szót és tovább vigyorogva újra szürcsöltem a tejből. Komolyan mondom az összes ideges embernek ezt írnám fel gyógyszerként. - A 21. században élük, ahol a cyber világ mindent behálóz és mindent elektronikus úton intézünk, ugyebár. És amit ember tervez abban mindig van hibalehetőség, és én ezeket a hibákat keresem oly sok társammal együtt. Hiába indítottad el az átutalásokat több számlán keresztül a rendszerben ezeket meg lehet találni. Olyan ez mint a mesében ahol a gyerekek morzsákat szórnak el, hogy megtalálják a hazafelé vezető utat. És én azzal foglalkozom, hogy visszafelé szedem össze ezeket a morzsákat. A nyilvántartások, minden minden hálózatok millióin fut keresztül. Gyönyörű világ ez, ha értesz hozzá, mert sokkal többet meg lehet tudni rólad mint azt gondolnád. És már csak azért sem fogok elmenni innen, mert egy húsz perces műsort nyomtam le a Velvetben egy rohadt latex szerkóban amúgy egy irtó dögös motoron azért, hogy megszerezzem az előző hat havi privát bankszámla kivonatodat. Szóval édes egyetlen bátyám, egyszerűen felemelő élvezni a társaságod abban a tudatban, hogy még azt is tudom mikor kire és mennyit költöttél.- lendítettem meg a flaskát felé és bűbájosan tündéri mosolyt villantottam felé. - Üzletet ajánlok. Én elrejtelek a hozzám hasonlóan kíváncsi tekintetek elől, megcsinálom neked a legbiztonságosabb rendszert amit csak lehet. Cserébe te nem küldesz el a fenébe, és hagyod, hogy az életed része legyek, helyenként még bele is pofázva a dolgokba. Ha nem....háááttt- biggyedtek le az ajkaim picit lemondóan és megvontam a vállam, de a szám szélén ott táncolt az Evans-ekre jellemző gyilkosan édes mosoly - Félő, hogy néhány dolgok megváltozik a bankszámládon, néhány hölgy kicsit többet tud meg a dolgaidról, és ami azt illeti most már nem kezelhetsz engem egy ismeretlen változóként. ha tetszik ha nem, a testvéred vagyok, és itt vagyok. Mindent feladtam, hogy itt lehessek, és nem az a fajta vagyok aki egykönnyen feladja. Gondolom ez nem lep meg!- újra kortyoltam a flakonból és kényelmesen hátradőltem a fotelben. Tyűha tényleg mocskosul jó volt benne ülni. - Van még bármi egyéb kérdésed amire nem kaptál választ, vagy végre elkezdhetünk egymással ismerkedni?- tettem fel a kérdést. A pókerjátszma új szakaszához érkezett. A flop: kör ász, pikk dáma, pikk kettes. Fold, call, raise, Hayden? Jöjjön a Turn!
A két szemem nélkül talán még mindig nem lettem volna képes elhinni, hogy itt van velem.. itt van az én drága társam, pontosan úgy, mint azokban a régi időkben. Nem is hittem volna, hogy idesodorja az élet, de ha már így történt, szeretnék megragadni ebben a pillanatban. Soha nem voltam szerelmes belé, de... azzal bizonyára ő is tisztában van. És ezek szerint nem viselte olyan rosszul, ha hajlandó még egy levegőt szívni velem. Például ha egy megbízást teljesítene, hát nem lett volna más választása. Hisze kötelessége lett volna utánam, a főnöke után jönni. Bár jobban is jár, ha nem mond ellent senkinek, hiszen még alig lépett ki a gyakornok munkakörből. Nem szerencsés ilyen korán kivívni a vezetőség haragját. - Rendben, reméljük. - biccentettem szavaire. Nem érdekelt ebben a pillanatban sem a pénz, sem vágyott ügy, sem az egyéb kompromittáló képek. Volt ennél jobb dolgom is jelen pillanatban. - Ha tippelnem kellene, hogy miért vagy itt... azt inkább nem szavakkal, hanem tettekkel mondanám el. - súgtam halkan. A hangom majdnem elhalt, majd' megfulladtam a vágytól, melyet momentán ismét életre keltett bennem. Szeretném vele érzékeltetni, hogy közel sincs még vége annak, ami közöttünk volt. Sőt! Jobb, ha beletörődik, hogy szeretném felmelegíteni az egész viszonyt. Még ha ezúttal sem tudok többet adni testi örömöknél. Kezeimmel gyengéden megsimítottam térdét, majd egyik kezem lentebb vándorolt, hogy cipőjének csattjával kezdjek el babrálni. - Túlságosan is. - leheltem halkan. - De van itt más is, akinek én hiányoztam. - néztem ekkor a szemébe, és játékosan ráharaptam az ujjára. Még inkább merésszé vált a kezem, ahogy kibújtattam őt a cipőjéből. - Érzem, hogy te is vágysz rá... talán tévednék? - kérdeztem, majd másik kezemmel ellentétes irányba, be a szoknyája alá simogattam tenyeremmel.
Ha elakadtam volna egy ügyben, akkor tudtam volna, hogy ide kell jönnöm, mert ő biztosan tud segíteni. De mondhatni egyben átok és áldás is a legjobbtól tanulni, hiszen egy idő után mi is azzá válhatunk, ahogyan velem történt az ő lelépése vagyis szabadságolásának köszönhetően. Fogalmam nem volt arról, hogy mennyi ideig szeretne maradni, de itt talán még sokkal könnyebben elérhetem a célomat, mint abban a nagy és zűrzavaros városban. Miközben beszél újra belekortyolok a borba, majd pedig az ujjamat végig húzom a pohár szélén és néha ránézek. Még mindig megrémiszt, hogy ilyen hatással tud rám lenni és muszáj megőriznem a józanságomat, ha nem akarom azt, hogy az eddigi munkám kárba veszem. Már éppen megszólalnék, hogy tényleg a munkáról szeretne beszélni, illetve arról az ügyről, amikor ő megelőz engem újra. Lassan bólintok, de végül megszólalok. Tényleg nem erről szeretnék beszélni. Eleget beszélek én az irodában ezekről az esetekről és nem kell félned, hiszen a legjobbtól tanultam, így ez az ügy is biztos kezekben van. - mondom kissé hízelegve neki, de részben tényleg úgy gondolom, hogy ő volt a legjobb. Mostanában rám bízzák azokat az ügyeket, amiket más esetben ő kapna meg. De ez engem csak örömmel tölt el, hiszen ez azt jelenti, hogy újra visszakerültem a nyeregbe. Figyelem ahogyan vigyorogva leguggol elém és egy pillanatra újra eszembe jut az a sok kellemes pillanat amit az irodájában vagy éppen máshol töltöttünk együtt. Végül egy féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon és gyengéden végig húzom az arcán a kezemet, majd az álla alányúlok és kicsit közelebb hajolok hozzá, de nem érintem meg őt ajkaimmal. - Akkor szerinted mire vágyom? Miért vagyok itt? - kérdeztem tőle kíváncsian és ártatlan pillantásokkal, majd követem a tekintetemmel ahogyan mellettem helyet foglal, illetve amikor megérzem az érintését a combomon, akkor egy ismerős bizsergés fut végig az egész testemen. Amikor a keze combom belső vonalára siklik, akkor egy pillanatra úgy érzem, hogy képes lennék újra elveszni ebben a pillanatban, de végül felállok és megigazítom a ruhámat. Kíváncsian pillantok le rá, de magamat se értve újra leülök, de most nem mellé, hanem egyenesen az ölében. - Mennyire hiányoztam Hayden? - kérdeztem tőle kíváncsian, miközben játékosan az ujjaimmal végig simítok az ajkán és közben a pillantásommal fogva tartom őt.
Mindig is különleges hatással voltunk egymásra, s azt hiszem, ez ebben a helyzetben sem volt másképpen. Szinte éreztem, hogy az az apró kis érintés is igazi emlékképeket idézett fel benne, de nem volt idő ezen agyalni, hiszen tartottam attól, hogy máris elém tárja a keserű tényeket, amikhez - ha nagyon őszinte akarok lenni - semmi hangulatom nem volt. A bíróság legyen meg nélkülem egy kissé. Az utóbbi időben egyáltalán nem akartam visszamenni. Ha Elsa társaságában voltam, mindig nehezemre esett csak és kizárólag a munkára koncentrálnom, de érezhette ezúttal is, hogy tekintetem folyton végigsimítja testét tetőtől talpig. Ez csak testi vágy, igazi vonzalom... de abból az erősebbik fajta. - Nincs mit. - Figyeltem, ahogyan belekortyol a borba, s hasonlóképpen tettem én is, beleittam az imént kitöltött vörös nedűbe, s jólesően borzongatott végig. Nem voltam az a típus, aki iszik, miközben munkaügyeket intéz, de.. ezt másképpen nem lehetett kibírni. Az elmúlt heteket mással sem töltöttem, csak nőkkel. És ideje lenne visszalendülnöm, mert nagyon kilendültem. Hogyan fogok én így visszemenni dolgozni? De az, amire vártam, nem következett be. Nem vett elő aktát, nem kezdett el gyilkossági ügyekről beszélni... - Pedig értesültem egy esetről, azt hittem, hogy engem kérnek meg rá. - lepődtem meg kissé, és ez elvonta a figyelmem róla. A szépségéről. - A focisták ügyeit intézni... már úgy hiányzik. Főleg ha.. profi sportolóról van szó, egyértelműen nehezebb a helyzet. - Ezzel Elsa is tisztában lehetett.. ha valaki híres, az ügye ezerszer nehezebbn, mint egy átlagos eset. Hiszen ha kiderül, hogy ártatlan.. jön a mende-monda, miszerint lefizetett minket, a bírót, mindenkit. De ha nem mentik fel, mindennek az ellenkezője következik.. - A testi sértés nem egyszerű mese. - tettem le a poharat, megköszörülve a torkomat. - Bíztam benne, hogy megkapom az ügyet, de ezek szerint a főnökeim túl komolyan veszik a szabadságomat. Jó ég, tényleg a munkáról fecsegek? Én, aki utálja a terelést? Miközben egy szép nő itt ül velem szemben? - Vidéken? Áh, erről ne is beszéljünk! - legyintettem. - És munkáról sem akarok beszélni. Tudom, hogy neked sem ez a legfőbb vágyad. - vigyoordtam el, és leguggoltam elé. - Hiányoztál, Elsa. - simítottam végig combján, miután mellette foglaltam helyet.
Örültem annak, hogy nem sikerült leplezni a meglepettségét, zavarát. Abban is biztos voltam, hogy annyira kellemetlen, nem kívánt vendék nem lehetek, hiszen a tekintete, főleg a szemei, amivel újra és újra végig mért egészen másról árulkodtak, de vajon sejti azt, hogy pontosan miért jöttem? Nem, azt nem hiszem, hiszen biztosan fogalma sincsen arról, hogy mik történtek velem azok után, hogy csak úgy eldobott, mint egy használt zsebkendőt vagy úgy, mint egy megunt tárgyat szoktak az emberek. Nem értettem, hogy miként viselkedhetett így egy nővel, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem csak én voltam az egyetlen ilyen kaland az életében és nem csak velem tett így, hanem sok hozzám hasonló nő akadt a világban. Talán lassan egy klubot is lehetne alapítani, de valójában egyikük se érdekel. Egyedül a bosszúm hajt és ez így van jól. Köszönöm. - mondom neki mézédes hangon és a mosolyom egyre szélesebb lesz, amikor a tekintetének köszönhetően rájövök arra, hogy a megérzésem jó volt és fogalma nincs arról mit is keresek itt, illetve jó érzés volt látni azt is, hogy még ő maga se tudja pontosan azt, hogy mit is érez a látogatásommal kapcsolatban. Amikor megéreztem a testének a közelségét, akkor egy aprót az ajkamba haraptam - amit ő szerencsére nem láthatott- és próbáltam elhessegetni a múltbéli mennyei érzéseket, amit neki köszönhetően éreztem akkoriban. Miközben megszabadított a kabátomtól éreztem gyengéd érintését a hátam vonalán, amibe egy pillanatra bele is borzongtam, de nem engedhetem meg magamnak azt, hogy a régi érzelmek elvegyék újra az eszemet. Ez nem történhet meg! Csak akkor jöhetnék, ha nem lenne minden rendben? - kérdeztem tőle egy ártatlan mosollyal az arcomon, majd megigazítottam a ruhámat és őt figyeltem. Semmit se változott azóta, még egyetlen egy ránccal se lett több az arcán. Végül egy kisebb sóhaj keretében újra megszólalok. - Nincs semmi baj, mindent kézben tartok, hiszen remek mesterem volt. Egyszerűen úgy gondoltam itt az ideje egy régi ismerőst meglátogatni. Ez esetleg akkora vétek lenne? - mondtam neki még mindig könnyedén és úgy, mint aki tényleg csak emiatt utazott ennyit. Nem akartam azt, hogy bármit is megsejtsen és meglepetésemre ez jelenleg könnyebben ment, mint gondoltam volna. Persze, az is tény, hogy az évek alatt remek színésznő lettem és megtanultam minden érzelmet leplezni, hogy a céljaimat el tudjam érni. Érzem a perzselő tekintetét magamon, amint újra és újra végig mér, de ezek ellenére is a szavak csak úgy jöttek belőlem, mintha ez a találkozás semmi gondot nem jelentene számomra és nem neheztelnék a múltban történtek miatt. Köszönöm. - veszem el tőle a bort és helyet foglalok a kanapén. Lassan végig húzom a pohár szélén az ujjaimat miközben a tekintetemmel még mindig fogva tartom őt, majd egy kósza tincset eltűrök az arcomból. Milyen az élet "vidéken"? Nem hiányzik a nagyváros és az ottani emberek? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd nem sokkal később megízlelem a bort.
Megköszörültem a torkomat. Mindeddig még magam sem voltam bizonyos abban, hogy hihetek a szenmemben.. nem sejtettem, hogy utánam jön valaki a nagyvárosból, és mi több.. hogy pont Elsa lesz az.. talán ennyire hiányoztam neki? Persze, én általában hiányzom a nőknek, ezt mindenki megmondhatja. De hát.. nem szeretek összetörni én senkit se..! Talán feleslegesen fáradt el idáig. - Akkor hát.. - kezdtem bele zavartan. Nem tudom, miért váltott ki ilyesmit belőlem, de nem tudtam parancsolni a szemeimnek, a mozdulataimnak, és rögvest beletúrtam a hajamba a legnagyobb zavaromban. - Gyere be! Senki ne mondja, hogy udvariatlan vagyok. - álltam el az útjából, és kitártam az ajtót, miután szemügyre vettem az üveg bort a kezében, majd pedig egy csókot nyomott az arcomra. Meglepett, főleg azok után, ami történt közöttünk. Ekkor már valami furcsa mosollyal az arcomon bámultam, amiből azt sejthette, hogy magam se tudom, mit érezzek látogatásával kapcsolatban. A hideg rázott ki attól, hogy pont most toppan be az életembe. Remélem, nem valami sürgős ügy New York-ban.. - Miért jöttél ide, Elsa? - léptem mögé és lesegítettem a kabátját, közben szánt szándékkal simítva végig hátán. Tudom, hogyan vegyek le valakit a lábáról. Nem nehéz küldetés. Két kéz kell hozzá.. először.. - minden rendben az irodában? - léptem aztán beljebb, így invitálva, hogy kövessen. Tekintetem mindvégig időzött tökéletes alakján, mely mit sem változott a hónapok múlásával... csak tudnám, minek vártam ennyit... ide kellett volna hívnom nekem, méghozzá sokkal hamarabb, hogy ez a test.. ne lehessen olyan magányos.. ismerem ezt a nőt, nem fekszik be mindenki alá. Legalábbis azt hiszem.. ez a test egykoron az enyém volt.. miért engedném át másnak? Az imént kezemben tartott bort most ismét magamhoz vettem, egy plusz pohár társaságában, és töltöttem neki is belőle. Azt a bort, amit hozott, félreraktam. Ki tudja, még szükség lehet rá. - Foglalj helyet, kérlek. - néztem rá határozottan, s kezébe adtam a poharat.
Elég ideje voltam már a városban, hogy kiismerjem már magamat eme káoszos, de ugyanakkor szórakoztató Mystic Falls-ban, illetve azt is sikerült nagyjából kitapasztalnom, hogy merre találom meg őt. Lehet egyből őt kellett volna felkeresnem, de úgy éreztem, hogy minél később állítok be hozzá, annál nagyobb lesz a hatás. Bár nem hiszem, hogy örömében táncra fog kelni, amikor megpillant, de igazából nem is azért vagyok itt, hanem azért, hogy viszonozzam azt a szívességet, amit tett. Talán eleinte el kell játszanom azt a lányt, aki még mindig vágyakozik utána, magamhoz kell édesgetnem őt, de nem hiszem, hogy ezzel baj lenne, mert ahogy látom nem igen veti meg a földi örömet és miért vetne meg egy régi örömforrást, ami oly sok ideig élvezett nyújtott számára?! Eleinte úgy terveztem, hogy újra Aylee bárjába megyek, de végül mégis csak meggondoltam magamat. Felvettem egy olyan ruhát, amiben biztos voltam, hogy neki is kedvére lesz, illetve talán ennek köszönhetően még inkább el akad a szava. Majd leheletnyi sminket raktam az arcomra és készen is álltam, hogy újra annak a személynek a közelébe menjek, aki szinte tönkretett. Hamarosan már az ajtaja előtt álltam. Megnyomtam a csengőt, majd türelmesen vártam. Előttünk még az éjszaka, hiszen fiatal az este, így nem is nagyon akartam újra csöngetni.... egyszerűen csak álltam ott és vártam. Teljes nagyságban, Hayden. - mondtam neki egy kisebb mosoly keretében, majd pedig ártatlan tekintettel hozzá tettem.- Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. - és közben legbelül pedig úgy éreztem, hogy a tervem első része nagyon is sikerült. Az arca annyira mulatságos volt, hogy csak na. Nem is értem, hogy mit gondolt, hogy soha többé nem fog látni? Esetleg a süllyesztőben eltűntem? Akkor nagyon is tévedett! Gondoltam meglátogatok egy régi barátot. - majd a kezemben lévő boros üveget felmutattam és egy apró csókot leheltem az arcára ajkaihoz közel mielőtt újra megszólaltam volna. - Esetleg bemehetek vagy itt kint fogunk ácsingózni?
Kezdőlap
|| szószám || 
Ƹ̵̡