Mia &  Shanna

Sose gondoltam volna azt, hogy egyszer az élete újra romokban fog heverni. A vámpírrá válásom, a családom hátrahagyása se volt könnyű, de most mégis úgy éreztem, hogy teljesen elvesztem. Semmim se maradt már, mintha sose létezett volna a boldog élet, amit a család jelenthetett számomra. Egyszerűen elvesztem és semmi mást nem láttam a sötétséget, a szél is marta szinte a bőrömet, az embereket meg egyenesen nehezen viseltem el. A házat csönd borította egy idő után, hiszen lassan már nem volt mit összetörni, zúzni. Egyszerűen úgy veszítettem el mindent, mintha csak egy álom lett volna és a hideg, illetve kegyetlen valóság várt rám. Nem akartam többé lélegezni, nem akartam azt a fájdalmat érezni, ami minden egyes nappal egyre rosszabb lett. Elveszítettem a reményt, a fényt és mindent, ami miatt élni akartam volna. Nem volt többé családom, csak egy rémálom. S pontosan tudtam, hogy csak egy pici kell és kikapcsolok, s majd megszületik az új Hannibal, csak most női változatban.
Nem akartam érezni. Menekülni szerettem volna. Elfutni eme érzések elől, amik szép lassan felemésztették a lelkemet, s aminek köszönhetően a szívem vérezni kezdett. Üveget, törmelékek hevertek mindenhol, s én pedig a romhalmaz közepén könnyes arccal. Mindig is erős voltam, de most még se ment. Egyszerűen aprónak és törékenynek éreztem magamat, akiből kiölték az életet, vagy az élet utáni vágyakat. Sötétség borított mindent. A nap se ragyogott már, az utolsó madarak éneke se zengett már olyan vidáman, mint előtte. S lassan már nem csak a szívem vérzett több sebből, hanem lassan már kezdett megfagyni is, - ahogyan a tél is egyre inkább közeledett-, aminek köszönhetően egyre inkább úgy éreztem, hogy lassan ki fogok kapcsolni, vagy pedig hamarabb fogok bedilizni. Már magam sem tudom, hogy mi vár rám a sivárság és a fájdalom erdejében.  
Érzem, ahogyan a napsugarak az arcomra vetülnek, miközben a kezemből csöpög a vér, hiszen sikeresen elvágtam az egyik üveggel és egy szilánk még mindig benne talált otthonra, de szinte nem is érzem azt a fájdalmat, amit kellene miattam. Nem mozdulok meg, mintha csak arra várnék, hogy a halál lesújtson rám, de aztán valami megfoghatatlan erő felráncigál az ágyból, kapucnit a fejemre húzom és már úton is vagyok. Mire észbe kaphatnék, addigra már Mia háza előtt állok véres kézzel, kisírt szemekkel és emberi hulladékként. Kopogok, de szinte erő nincs benne, a lábaim alig tartanak meg, hiszen vért se ittam jó ideje már. A napok szinte már összemosódtak előttem. Azt se értem, hogy mit keresek itt, de csak várok, hogy hátha végre menedékre lelek valahol. Talán újra érzem azt, hogy valahova tartozom.