- Ahogyan mondani szokták senki se ugyanolyan, ahogyan néha a látszat olykor képes átverni minket, emiatt pedig jobb óvatosnak lenni. – elég csak a bátyámra gondolni, aki megölt és elvette még az erőmet is, vagyis nem megölt, hanem örök állomra küldött, alig hogy magamhoz tértem megtalált egy vámpír és azóta pedig enyém az örökkévalóság. Nem mintha én kértem volna, vagy feledni tudnám az árulást, ahogyan azt is tudom, hogy senki se nézné ki egy ilyen törékenynőből, hogy valójában halottakkal foglalkozik és a rendőrség munkáját segíti a bűntények megoldásában. Mindegy is, hiszen nem ez volt a lényeg, csak rövid időre élvezni akartam az életet és kicsit talán emberibbnek érezni magam, mint mostanában lehetőségem volt rá. Ehhez pedig pont kapóra jött ez a férfi, igaz nem ez volt a tervem, de ez a változás egészen tetszett.
Kíváncsian hallgatom a válaszát és egy aprót bólintok. Pár pillanat erejéig csak emésztem a hallottakat és azon töröm a fejem, hogy kimondjam-e amit gondolok, vagy ne, de hát eddig se volt gond abból, hogy elmondtam a véleményemet.
- Az élet szeret minket megcáfolni, hogy de mégis létezhet olyan, amit nem hittünk volna, hogy lehetséges. Ugyanakkor néha az se baj, ha pont abból lesz barát, akiből ki se néznénk. Néha pont ezek a barátságok a legerősebbek és a legfurábbak is egyszerre. – mosolyodom el barátságosan, majd tincseim közé túrok, hogy utána ismét visszahulljanak a korábbi helyükre. – Remélem, hogy sikerül hamarosan megbeszélniük a dolgaikat és újra minden rendben lesz. – teszem még hozzá teljesen őszintén, mert pontosan tudom, hogy mennyire is fontos egy-egy barát, mekkora kincset ér. Nekem is voltak, de azt is tudom, hogy milyen az árulás, de a legrosszabb az egészben, hogy a legnagyobb árulást a saját testvérem követte el.
- Nekünk? – kérdezek vissza, amikor többes számban beszél, hiszen igazán kíváncsivá tett, ahogyan arra is, hogy miért hiszi ezt. Természetesen kérdés nélkül is érheti a másik kérdésemet, hiszen benne rejlik az előzőben és arckifejezésem is eléggé beszédes. – Hmm, érdekes, hogy ennyire hagyja azt, hogy más befolyásolja az életét és közben hagyja azt, hogy megfossza attól, amire talán régebben még vágyott, most meg ábrándozni se igazán teszi. – ez mind-mind csak feltételezés volt, de nem hiszem el, hogy sose szeretett még nőt, vagy éppen ne lett volna az életében. Még akkor is, ha sebet ejtett rajta. Nehezen tudom elképzelni, hogy örökké magányos farkas volt, de nem kizárt, hiszen nem ismerem. – Nem találtam meg azt, aki igazán fel tudta volna kelteni az érdeklődésemet és maga mellett tudott volna tartani. Nem kutatok, de hiszek abban, hogy egyszer mindenkinek lehet szerencséje ilyen téren, még akkor is, ha nem várunk már ilyet az élettől. – rántottam meg alig láthatóan a vállaimat, miközben mosollyal az arcomon fürkésztem őt, majd emeltem is a poharamat koccintásra, hogy utána egy húzásra meg is igyam. Egy kisebb grimasz azért befigyelt, viszont mielőtt még megszólalhattam volna valaki nekem jött, így akaratlanul kicsit neki estem Miltonnak, sietve kapaszkodva meg benne, viszont ez remekül jött ahhoz is, hogy miközben kicsit még őt is meglőtte a fickó becsúsztatassam vissza a zsebébe a tárcát. – Bocsánat. – szólaltam meg sietve, majd még egy apró csókot is leheltem arcára, mielőtt visszatornáztam volna magam a saját székembe teljesen. – Igen, hiszek abban, hogy nem léteznek véletlenek és minden okkal történik. – mondom neki komolyan. Én hiszek ebben, még a rossz is okkal történik velünk, még akkor is, ha éppen átkozzuk a sorsot, amiért megint kitolt velünk.

Láttam, hogy szavaim miként hozták őt zavarba, de még se zavart. Sőt, igazán kedvemre való volt. Főleg, hogy az igazat mondtam , mert tényleg így volt. Kedvemre való volt a társasága, az, ahogyan beszélt és viselkedett. Ritka manapság az olyan férfi, aki nem a mellkasát veri, hogy ő az ász és hasonló. Ennek köszönhetően pedig még inkább nem bántam azt, hogy pont őt zsebeltem ki, na jó egy picikét igen, mert nem akartam én kényes helyzetbe hozni, de ugyanakkor, ha nem teszem meg, akkor most nem lennénk itt és nem élveznénk egymás társaságát. Néha pedig mindenkinek szüksége van rövid vagy éppen hosszabb időre egy társaságra. Még akkor is, ha nem minden társaság örökre szól.
Hallom a tiltakozását, de még se érdekel, hiszen a szavak újra elhagyják ajkaimat és kifejtem ismételten azt, hogy én mit is gondolok. Nem kell velem egyetértenie, de a mosolya végül elárulja őt, hogy tetszik az, amit hall. Persze, mások talán azt mondanák, hogy csak pontosan tudom, hogy mivel lehet megetetni az embereket, de szó se volt arról. Még ha egy szörnyeteggé is kellett válnom és igazi dög tudtam lenni a munkámban, attól még igyekeztem megmaradni az a lány, aki egykoron voltam. Akire a szülei büszkék voltak, hiszen ha már az is a homályba veszne, akkor mi marad meg? Semmi se, mert minden elveszett és talán én is, azt pedig nem engedhetem meg. Nem hagyhatom, hogy a bátyám sikerrel járjon és ha már nem tudott örök állomban tartani, akkor azt élvezze, hogy minden egyes nap az „élők” sorában mekkora pokol létezni. Kíváncsian pillantok rá, amikor megszólal, de nem felelek semmit se, hiszen nem értem én félre, de inkább csak várok arra, hogy befejezze a mondatot, amit elkezdett, mármint gondolatmenetet. Szavaira viszont elmosolyodok és egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat. – Talán így van, de ez miért jelenti azt, hogy engem pont ők érdekelnének? Mutasson egy korombélit, aki igazán illendően tud viselkedni. – a kezemmel pedig kicsit még körbe is mutattam a helységben. – Szerintem itt is egy kezem összetudnám számolni, hogy mennyi is van. Másrészt meg mint mondtam nem a kor érdekel senkiben se, hanem sokkal inkább az, ami belül lappang. – fordultam ismét felé komolyan. Sose voltam egy felszínes nőszemély. Az érdekelt, ami a felszín alatt lappangott, hiszen egy külső lehet megnyerő, ha valaki mélyen legbelül valójában rohad. Pontosan tudtam, hiszen a bátyám se volt kivétel ez alól. Megnyerő lenne, de sajnos már rájöttem arra is, hogy belülről viszont rohad és a sötétség lakózik benne. Már semmi nincs meg abból, amit ismertem évszázadokkal ezelőtt.
- Sajnálom, hogy így van, de néha egy-egy veszekedés csak megmutatja azt, hogy milyen erős is a kötelék két személy között. Ha jól értem, akkor a munkatársa, vagy annál kicsit több? Netán barát szerűség? – kíváncsiskodom tovább, hiszen a szavaiból erre tudok következtetni, de lehet tévedek. Én halottakkal foglalkozom, nem pedig élőkkel. Teljesen másabb úgy nyomokat keresni, mint amikor itt ülnek veled szemben és beszélnek hozzád. A barátot meg tényleg egyszerű barátnak értettem, semmi többet, hiszen eléggé kifejtette azt, hogy nem él kapcsolatban. – Miért kellene? Talán nem jár mindenkinek az ilyen fajta boldogság. Másrészt meg maga mellett miért nincs senki se? Fél netán a párkapcsolatoktól, vagy csak egyszer valaki nagyon megsebezte? – tettem fel a kérdést, majd pedig sietve kikértem két vodkát, amíg ő választott. – Ezt vegye úgy, hogy a bemelegítő kör, aztán azt iszik, amit szeretne. – mosolyodtam el barátságosan. Egyszer régen még hittem a szerelemben, abban, hogy lehet családom, de most? Mim lehet? Örökkévalóság? Magány? Árulás és még ezernyi hasonló dolog, amiket nem akartam. Én csak egy egyszerű lány akartam lenni, aki élheti azt az életet, amit megálmodott, de helyette a testvérem mindent a porba tiport és elvett tőlem minden reményt… - Hisz a sorsban? Hogy két ember okkal találkozik? - kérdeztem meg tőle, mielőtt még leguríthattuk volna az italunkat.

Jót mosolyogtam azon, ahogyan előadta magát, hiszen olyan volt, mintha kicsit zavarban lenne. Na, meg talán magamra emlékeztetett a gesztikulásával, hiszen én is képes voltam néha túlzásokba esni, de hangot nem adtam a jókedvemnek. Inkább csak széles mosollyal az arcomon figyeltem őt. – Nos, reméljük akkor, hogy én meghozom a szerencséjét és visszatalál Önhöz az, amit elveszített. – pillantottam rá barátságosan, ahogyan a hangom is az volt. Ezek utána meg pláne, hogy vissza fogom majd csempészni a kabátjába a tárcáját. Csak majd meg kell várni a megfelelő pillanatot, bár az is lehet, hogy ha elejteném a bárban, akkor visszatalálna hozzá, viszont az túlzottan kockázatos, majd meglátom, hogy mi lenne jó. Nem szerettem tolvaj lenni, de most mégis örültem, hogy megtettem a poén kedvéért, hiszen egyre inkább úgy éreztem, hogy remek társaságom akadt.
Szavaira mosoly kúszott ismét az arcomra, hiszen a hallásom alapján kezdte visszanyerni a normális szívverését, így nem hiszem, hogy annyira bánta volna a szíve. És a pillantásából ítélve, illetve abból, hogy még mindig itt volt, egy ismeretlen nő társaságában nem úgy tűnt, mint aki ténylegesen bármennyire is bánná a dolgot. Nem szokásom az, hogy megfutassam a férfiakat, de ha már így hozta, akkor ez van. Legalább kicsit edzésben tartotta magát, én pedig önuralmat gyakoroltam, hiszen egy hevesen verő szív, vagy éppen a nyakánál táncoló ér igazán csábító tud lenni, főleg ilyenkor, de még se bántottam. Nem akartam neki ártan. Utáltam magam amiatt is, hogy eleinte nem bírtam kontrollálni a vérszomjamat, de azóta sok évtized eltelt már, hogy végre magam mögött hagyhattam a kősíromat, ahova a bátyám zárt be és még mellé ellopta az erőmet is. – Akkor jó, amúgy se szeretem az erőszakot. – szelíden szólaltam meg, amikor viszont meghallottam a következő kérdését, akkor széles mosoly kúszott arcomra, de mire megszólaltam csak a komolyságot mutattam és a hangomból is az csendült ki. – Ez még kérdés? Mi mást, mint a pénzét? – de a végére azért elnevettem maga, így érezhette, hogy csak viccelek. Nem azon nők közé tartoztam, akik pénzes pasasokra hajtott, hogy utána eltegye láb alól őket. – Először is szerintem annyira nem idős, mint állítja. A kor csak egy szám véleményem szerint. Másodszor pedig igazán kedvemre való a társasága, ez akkora bűn lenne? Csak úgy nem élvezhetem egy kedves férfi társaságát? Manapság úgyis ritka már az igazi férfi. – szólaltam meg végül egy kisebb habozás után. Valószínűleg én úgyis idősebb voltam nála, másrészt meg tényleg nem érdekelt, hogy esetleg az élet nyomott hagyott-e már az arcán, vagy nem. Jó volt vele beszélgetni és kellemes volt a társasága, így miért a kora miatt kellene elgondolkoznom? Akár még szívesen találkoznék vele máskor is, hiszen jobban el lehet vele beszélgetni, mint sok korombélivel, mármint ami a látszatomat illetné. – Zavarja, hogy fiatal vagyok? Netán fél attól, hogy mások mit suttognak a háta mögött? – kérdeztem meg óvatosan, miközben egyre közelebb értünk a bárhoz. – Én mindig is úgy tartottam, hogy nem kell megfelelni mindenkinek és ha jól érezzük magunkat, akkor miért pont ismeretlenek szavai miatt érezzük rosszul magunkat a végére? – pillantottam rá kérdőn, hiszen engem nem érdekelt, hogy ki mit gondol. Nem a pénze miatt voltam vele. Főleg, hogy azt se tudtam, hogy mennyire lehet vagyonos, de hidegen hagyott teljesen. Azért invitáltam meg, mert szimpatikus volt és ennyi.
- Nem szokásom éjszaka a bárokat járni, ez ma egy különleges este volt. Úgy éreztem, hogy munka után jól esne egy kis lazítás és milyen jól tettem, hiszen máskülönben Önnel se találkoztam volna. Másrészt meg a férfiak… Hm, mondjuk azt, hogy nehezen tudnék megbízni bennük, ahogyan annak se vagyok igazán híve, hogy egy éjszaka erejéig bárkit is a szoknyám alá engedjek. – rántottam meg a vállaimat, hiszen tényleg nem voltam olyan szabadszellemű, mint sokan ebben a világban. Nem szoktam csak úgy hemperegni senkivel se. – Én Ön? Miért van egyedül? Barátnője, esetleg kedvese vagy barátja? – pillantottam rá kérdőn, miközben helyet foglaltam az egyik bokszbab, majd az itallapot a kezembe vettem, hogy megnézzem mit is árulnak itt.

- Talán ez egy örök talány marad, de biztosan előbb vagy utóbb vissza fog magához találni, nem? Amit elhagyjuk az mindig megkerül, vagy tévednék? – kérdeztem meg kíváncsian és a játékos mosoly továbbra se tűnt el az arcomról. Remekül szórakoztam magamban, ahogyan már azt is tudtam, hogy majd a bárban visszacsempészem a zsebébe, vagy csak úgy teszek, mintha valaki odaadta volna, vagy netán csak otthagyta volna el.
Kíváncsian fürkészem őt, miközben a válaszára várok, hiszen időm, mint a tenger. Még akkor is, ha én nem ezt akartam. Sose akartam vámpír lenni, nekem tökéletes volt az egyszerű halandói boszorkány élet, de a bátyám helyettem döntött. Vámpírrá változtam, ő pedig ellopta az erőmet, hogy utána évszázadok hosszú idejére bezárjon egy kriptába, hát nem kedves tőle? Persze, biztosan annak kellene találnom, de tisztán emlékszem, hogy sok-sok évtizeddel korábban milyen érzés is volt végre kikerülni abból a sírból és egy teljesen idegen világba belecsöppenni. Azóta már egész jól alkalmazkodtam, de azért még mindig tartogatott számomra is meglepetéseket a modernkor, de majd idővel ez is változni fog. – Igen, ebben igaza van, de mindig is szerettem a nem egyszerű utat választani. Remélem azért annyira nem bánja, hogy a szívét is kicsit megtornáztattam. – mosolyodtam el barátságosan és igazán kedvesen, miközben a szívének a ritmusa könnyedén csendült a füleimben, ahogyan a lüktető ér se kerülhette el a figyelmemet a nyakán. Alig láthatóan nyeltem egyet, hiszen legszívesebben rávetettem volna magam, hogy vérét megízleljem és eleinte tényleg nem volt ritka az ilyen. Azóta azért tanultam egy kis önuralmat és nem akartam őt bántani. Nem ártott nekem semmit se, így miért is tenném? Nem olyan voltam, mint a bátyám, aki könnyedén feláldozza az ártatlan lelkeket a saját érdekében. Könnyedén nevetem el magam azon, amit mond. – Emiatt ne aggódjon, mert senki se vár otthon. Szabad az estém és a magáé lehet, ha szeretné. – huncut mosoly könnyedén költözött az arcomra, miközben a vigyorát figyeltem. Csendesen fürkésztem ezek után őt, mintha csak valami emésztette volna mélyen legbelül, de reménykedtem abban, hogy nem fogja magát meggondolni és inkább haza felé venni az irányt még szívesen megismertem volna. Hogy miért? Passzolom, de úgyse lett volna jobb dolgom ma estére, kivéve, ha valami extrémeset történik és berendelnek dolgozni. Láttam a zavarát, ami még inkább mosolyt csal az arcomra. – Örvendek a találkozásnak Milton és köszönöm! – lassan túrtam a szélben táncoló tincseim közé, hogy kisimítsam az arcomból és az íriszeimmel őt figyeljem még rövid ideig és utána lassan elinduljak a bár irányába.
- Egyedül? – pillantottam rá kicsit meglepettem, majd lassan megráztam a fejemet. – Nem vagyok egyedül, hiszen itt van maga. Netán feszélyezi a társaságom vagy csak aggódik, hogy egy ilyen hölgy, mint én este egyedül jár az utcákon? – kérdőn néztem rá, de alig, hogy a kérdés végére értem már meg is érkeztünk a bárhoz. Lassan nyitottam ki az ajtót, hogy utána keresek magunknak valami üres helyet.

Látom azt, ahogyan figyel, pedig most még sokat se mutatok magamból. Néha még magam is meglepődök, hogy ennyi idő alatt mintsem változtak a férfiak ilyen téren.  Elegendő csak egy mosoly, szebb külső és máris képesek a szemüket a „gyengébbik nemen” felejteni. Nem mintha most ez nem jönne kapóra, hiszen így még könnyebbe elvennem azt, ami elűzheti az unalmas pillanataimat, pedig a munkám szerint én is a törvényt szolgálom. Holttestek által próbálom kideríteni, segíteni a sokszor töketlen nyomozónak, hogy merre is kószálhat a gyilkos vagy éppen mi hajtotta őket. Amikor meghallom a nevetését, akkor a mosolyom még szélesebb lesz és játékosan kicsit még oldalra is billentem a fejem, mintha csak a pillantásommal, a mozdulataimmal, esetleg a mosollyal csak kacérkodni akarnék vele, pedig számomra ez csak játék volt és semmi több. Na meg persze figyelemelterelés.
Amikor még utánam szól, akkor mosolyogva pillantok hátra rá, hogy utána elnyeljen a sötétség az utcán, egyre távolodva tőle. Természetesen nem rohanok, ahogyan nem is használom az erőmet, hiszen utáltam azt, hogy vámpír vagyok. Ismét boszorkány szerettem volna lenni, aki eldöntheti, hogy örökké él-e vagy nem, de jelenleg ez nem adatott meg. Ellopta tőlem a saját testvérem, miközben vámpírrá váltam. Sok mindenre képes voltam azért, hogy megpróbáljam visszaszerezni az erőmet, de eddig nem sok sikerrel jártam. Majd talán egyszer, vagy az is lehet, hogy sose.
Közeledő léptek zaja jelzi a heves szívdobbanások mellett, hogy valaki sietve jön utánam. Amíg nem kiállt utánam, addig meg se állok, még hátra se pillantok, amikor viszont meglátom, akkor mosoly jelenik meg az arcomon, amelyet a döbbenet könnyedén vált fel, amikor meghallom azt, hogy mivel is vádol engem. Az abszurdum, vagyis annyira nem, de kérem ki is gondolná rólam első pillantásra, hogy tolvaj vagyok? Meg amúgy is reggelre ott lett volna a postaládájában, és semmi se hiányzott volna belőle. Szóval tényleg hálás lehetne inkább, hogy én zsebeltem ki, de ezt egyelőre inkább megtartom magamnak és inkább adom a hülyét, mint aki nem érti, hogy miként is gyanúsíthatják ezzel. – Néha rossz helyen kopogtatunk, vagy éppen nem azt találjuk ott, amit keresünk. - feleltem végül megenyhülve, mielőtt még meghívtam volna italozásra. Amikor látom a döbbenetét akkor ajkaim még szélesebb mosolyra húzódnak és kicsit közelebb is lépek, mintha csak kicsit sürgetni és csalogatni akarnám az igen felé. – Legalább emlékezetes maradhat, nem? Néha jó dolog kitűnni a tömegből, vagy máskép gondolja? – kíváncsiskodtam kicsit, amikor viszont a tüdejét említi, akkor könnyedén csendül a dallamos kuncogásom, hiszen ezt teljesen megértem. Igaz, rám már annyira nem igaz ez. – Sajnálom, de ha megengedi, akkor én állom a kört és addig legalább szusszanni is tud. – barátságos mosoly pedig továbbra is ott ült az arcomon. A kérdésére csak sóhajtok egyet. – Talán annyi, talán több, hiszen miért futna el az ember egy remek este elől? – a kérdésemet költőinek szántam, hiszen még korai az este és sose lehet tudni, hogy miként is fog véget érni. Mondjuk attól nem kell tartania, hogy belőle lesz a vacsorám, ahhoz túlzottan is szimpatikus. – Mulan vagyok, Ön pedig? – kérdeztem meg miközben lassan elindultam a bár irányába ahova tartottam. Ohh, a tárcája pedig biztos helyen lapult, hogy ne találhassa meg egyből. Még az is lehet, hogy vissza is fogom jutatni neki anélkül, hogy megtudná igazán, hogy járt nálam.

Sokan vágynak az örökfiatalságra vagy éppen csak az örökéletre, de valahogy engem sose vonzott, mégis megkaptam az élettől. Mintha csak ez még egy balsors lenne amellett, hogy az erőmet elveszítettem hála a fivéremnek. Emlékszem, amikor először tértem vissza a világba és hirtelen azt se tudtam, hogy mi ez a hely, mert annyit változott. Elveszetett voltam, mostanra meg inkább nyomokat derítek fel. Tudom, sokak számára gyomorforgató lenne a munkám, ahogyan nekem se egyszerű minden egyes nap, hiszen mindennap bebizonyítja, hogy létezik borzalmasabb gyilkosság, mint az előző volt. Még se adnám csak fel azért, mert nem könnyű és nem szép látvány. Mintha csak egy kisebb puzzle lenne az egész, amit ha jól szétszedsz, majd összeraksz, akkor kijön a teljes kép. Szerettem elkapni a rossz fiúkat, miközben azon agyaltam, hogy miként is kaparinthatnám vissza azt, ami az enyém és talán kicsit abban is reménykedtem, hogy ha visszakapom az erőmet, akkor a vámpírságra vonatkozó átok rész a semmivé foszlik. Mintha ez lehetséges lenne.
Arra pedig még én se számítottam, hogy ennyire könnyedén az utamba sodor valakit az élet. Legalább így nem a bárban levőket kell majd nézegetnem, hogy összerakjam az életük apró darabkáit, amit annyira próbálnak titkolni, de az alkohol hatása alatt leomlik a jól felépített maszk és a szemfülesek számára nem marad más, mint a csupasz és nem mindig vidám valóság. Könnyedén mosolyodom el, amikor ő is utánam nyúl és nem csak én keresek az ismeretlen férfiban kapaszkodott. Lehet, hogy komolyabb bajom nem lenne, de attól még nem vágytam arra, hogy megismerkedjek a járdával közelebbről is. A zavarodottság is könnyedén kiül az arcomra, ahogyan ilyenkor szokás, hiszen az emberek nem szoktak csak úgy ismeretlenek karjai közé zuhanni.
- Igen, hála magának jól vagyok és nem ütöttem meg magam. – még mindig barátságosan és dallamosan csendült a hangom, miközben sietve tűrtem el a fülem mögé a hajamat, ami az arcomba omlott a botlásnak köszönhetően. – Meg az, hogy ilyen gyorsak a reflexei. – a mosolyom pedig szélesebb lett, hiszen ritka manapság, aki azt mondaná, amit ő. A legtöbb ember csak bosszankodik, átgyalogol másokon vagy éppen csak hagyja azt, hogy ellessen, de inkább ne legyen köze semmihez se. Mintha a világ az évszázadok alatt kifordult volna önmagával és a közönyösség átvette volna a legtöbbek felett az irányítást. Rossz volt ezt látni, hiszen én még egy teljesen másik világban éltem, igaz, azóta meg sokáig Csipkerózsika álmát aludtam, de akkor is mindig meg tudtam lepődni azon, hogy milyenné is vált a világ.
- Köszönöm! – csak ennyit felelek, miközben a kisebb lopásom szerzeményeivel útra indulok. Unalmas estéket fel kell dobni és egy kis agytorna sose árt meg. Nem mintha tartanom kellene attól, hogy hamarosan hanyatlásnak indulnak az agysejtjeim, de attól még unatkoztam. Valahogy sose volt igazi szórakozás számomra valahova beülni. Persze, néha én is adóztam az öröm apró-csetlő dolgainak, amiket részegen az ember könnyedén megtehet, de valahogy sose volt tartós.
Könnyedén fordulok be az utcasarkon, amikor meghallom a közeledő sietős lépteket és a zihálást. Ajkaim mosolyra húzódnak, de ezt ő nem láthatja, hiszen háttal vagyok még neki. Egészen gyorsan feltűnt, nem is rossz, így legalább még érdekesebb lesz.
- Igen? – fordultam meg teljesen ártatlan ábrázattal és közben meg is álltam, hogy ne kelljen annyira rohannia már. Még a végén mentőt kellene hívnom és sajnálnám azt, ha egyszer majd ő is az én asztalomon kötne ki. Egészen szimpatikusnak tűnt. – A zsebében? Most finoman szólva is tolvajnak gondol? – a döbbenetet minden apró szikrája pedig könnyedén ült ki az arcomra, majd elnevettem magam. – Ha így is volna, akkor miért vallanám be csak úgy? Az túl könnyű lenne, nem gondolja? Mit szólna egy italhoz és talán megkapja a választ, amit keres. – a mosoly pedig könnyedén bujkált az arcomon. Barátságos volt, viszont azt is láthatta, ha hirtelen elkezdene kutakodni, akkor bevetném azt a rossz női szokást, hogy sikítok. Ha már lebuktam, akkor miért ne szerezhetnék egy kis társaságot is magamnak? Így minden sokkal érdekesebb lehet.

Kezdtem azt hinni, hogy a sorozatgyilkosok sose alszanak és direkt nehezítik meg a dolgunkat, hiszen ismét egy másik városba kellett jönnöm. Bár nem mintha hagytam volna azt, hogy más boncolja fel a talált holttestet, miután felhívtak a korábbi másik két áldozat miatt. Legalább így bejárhattam a világot és a bátyámnak se kellett félnie, hogy esetleg ismét egy fejnélküli lovaggal gyarapszik a „hadserege”. Általában nem szerettem senkit se bántani, de valahogy az idő vaskereke után ez változott. Régebben ő jelentette számomra a világot, bármikor kiálltam volna vagy úgy éreztem, hogy menedékez kereshetek nála, aztán egy szép napon engem is kivont a forgalomból. Mondhatni hosszú évszázadokon át aludtam és kicsit több, mint 50 éve tértem csak magamhoz az erőm nélkül. Vámpír voltam, de már boszorkány nem és senki se tudta megtörni az átkomat, csak ő tehetné meg. Ez pedig roppantmód bosszantó volt.
Fel se tűnt, hogy a ruhám is véres lett, könnyedén lehetett azt hinni, hogy a saját vérem tarkítja a ruhámat, pedig nem így volt. Lassú léptekkel haladtam az utcán, miközben a lámpák sorra gyulladtak ki a házakban, a boltokban és éttermekben és még az utcai lámpák is kisebb zümmögés keretében életre keltek, ahogyan az éjszaka fátyla a városra telepedett. Volt szállásom, de semmi kedvem nem volt még megnézni, hogy milyen helyet is sikerült fogadni, meg egy kis szórakozásra vágytam. Ami egészen jó ötletnek tűnt, míg végül az egyik kisebb lyukba bele nem léptem a járdán és majdnem kitörtem a cipőm sarkát. Sietve kaptam el a mellettem haladót és mondhatni neki estem. Persze ez is látszat volt és semmi több. Az ujjaim könnyedén vándoroltak az illető zsebébe, ahol kulcsot vagy éppen pénztársát kerestem, amit ha találtam vagy éppen mást, akkor azt el is vettem, miközben elnézően és riadt kis madárka nézettel pillantottam rá.
- Bocsánat, nem akartam. Egyszerűen csak nem vettem észre a lyukat. Tudja, elbűvölt az éjszakai város látványa. – hangom szabadkozó volt, majd sietve próbáltam úgy tenni, mint akinek sikerült ismét megtalálnia az egyensúlyát. – Köszönöm és még egyszer bocsánat. – arcomon mosoly bujkált. Sose voltam nagy tolvaj, de azért ennyi idő alatt ebbe is beletanultam, ahogyan a színjátékokba is. Meg ez is inkább unaloműzés volt, mintsem más. Meg úgyse tudnék bejutni a lakásába, így a kulcsokat is csak a hecc kedvéért vettem. A tárca pedig mindig segít kicsit kiismerni az embereket. Mondhatjuk azt is, hogy igazából csak a fejtörő miatt csináltam és nem pedig amiatt, mert ki akarnám rabolni.
- További szép estét! – pillantottam rá ismételten mosolyogva, majd pedig a zsebembe csúsztattam a szerzeményeket és máris haladtam tovább. Az pedig már csak időkérdése, hogy mikorra tűnik fel neki, ha egyáltalán mostanában veszi észre, hogy kifosztották.