Az olyan emberek, mint ő vagy én elég hamar ráununk a normalitásra. Mármint ki vágyik az egyszerű életre? Szerintem valahol mélyen mindenkiben ott van a kalandvágy. Még akkor is, ha önmaguknak sem ismerik be. Szeretnének olyan dolgokat megtapasztalni, amit normális esetben nem lenne lehetőségük. Mert az unalmas hétköznapokba egy idő után mindig beleun mindenki. Nem tudod életed végéig ugyanazt csinálod anélkül, hogy bele ne őrülnél. Bár azért nem mondom, hogy olyan tettekre kell vetemednie az embernek, hogy fegyvert fog a saját menyasszonyára, de ez koránt sem volt tervezett. Talán az életünkben pontosan az a jó, hogy nem tervezzük meg lépésről, lépésre. Egyszerűen csak sodródunk az árral és reméljük, hogy jól jövünk ki a helyzetből.
- Hát az egyszer biztos, hogy túl kicsi a világ kettőnknek ahhoz, hogy hosszú távon elkerüljük egymást. - Habár nem terveztem, hogy visszatérek, de amilyen szerencsénk van előbb vagy utóbb találkoztunk volna. Az is lehet, hogy akkor már régen egy botra támaszkodva jártam volna, míg ő továbbra is ilyen gyönyörű lett volna.. A boszorkák és a fortélyaik. Nem tudom, hogy akkor képes lettem volna-e elsétálni mellette. Arra viszont megvan az esély, hogy ő észre sem vett volna engem. De ne szaladjunk túlságosan előre, mert még messze van az, hogy én megöregszem. Az sem biztos, hogy megérem azt a kort. Főleg nem ebben a városban.
- Mit mondhatnék? Hiányzott az itteni levegő. - Nem mondhatom azt, hogy most már, hogy őt látom tudom, hogy mi vonzott igazán ide vissza. De nem vagyok az a típus, aki ha tényleg így is gondolja, akkor kimondja, hogy mindketten elvesszünk az általam teremtett nyáltengerben.
- Felszívódott? Azt hittem volna, hogyha valaki, akkor ő sosem fogja itt hagyni a várost. Felszívódni meg végképp nem. - Mindennél jobban szerette szerintem a város irányítását ezért is érthetetlen számomra, hogy miért szívódott fel. Bár őrült egy személy, szóval azon sem lepődnék meg, ha mindez egy nagyobb terv része a számára.

Halvány mosoly kíséretében bólintottam. A normálistól messze álltunk és soha nem is leszünk azok, túlságosan unalmasnak és élhetetlennek bizonyult az átlagemberek élete. Próbálkoztam már vele egyedül is, de mindig volt valami, ami visszarángatott a város fertőjébe és azokba a dolgokba, amelyekből néha ki szerettem volna maradni. Ha normális, átlagos életet éltem volna, valószínűleg nem találkoztam Owen-el vagy ha mégis, minden bizonnyal nem az lett volna a kapcsolatunk egyik legnagyobb mérföldköve, hogy pisztolyt szegezett rám. Mondhatni túltettem magam rajta... legalábbis el akartam hinni, hogy tényleg csupán egy megbízásról volt szó, hogy behálózták, nem hagytak neki más választást. Ismertem a megbízóit, engem is be akartak hálózni és mikor szép, mikor csúnya eszközökkel akartak rábízni az együttműködésre. A legcsúnyább eddig az volt, hogy a vőlegényemet küldték a nyakamra a megölésem szándékával.
- Én biztos voltam benne, hogy egyszer még találkozni fogunk. Nem hittem volna, hogy ennyire hamar, de a nyakamat tettem volna rá, hogy visszajössz a városba. Vagy ha én megyek el, akkor biztosan összefutottunk volna akár a világ másik végén is. - Egyébként sem voltam az a típus, akinek általában összejött, amit tervezett, miért éppen az Owen-től való távolmaradás lett volna gyerekjáték? Az agyam hiába próbálta közölni velem, hogy minden okkal történt és figyelmeztető jelként kellene néznem a történtekre, az, ami hozzá kötött sokkal erősebb volt, mint a realitás.
- Ezért úgy döntöttél, hogy visszajössz a városba, ahonnan pár hónapja sokkal jobbnak láttad elmenni? - Nem mondtuk ki, de szinte közös megegyezést volt, hogy ő tűnjön el. Ő jött ellenem és semmi kedvem nem volt nekem felhúzni emiatt a nyúlcipőt. Főleg, hogy terveztem megbeszélni a történteket magával a munkaadójával is. - Néhány kisebb kiruccanáson kívül végig itt voltam. A főnököd felszívódott, alig lehet hallani róla valamit... pedig szívesen elbeszélgettem volna vele. - Sóhajtottam. Tudta, hogy nálam a beszélgetés ilyenkor már nem opció, sokkal keményebb eszközökhöz is szokásom volt nyúlni.

Megpróbálhatnék indokokat találni arra, hogy mégis hogyan kerültem vissza a városba, de az igazság az, hogy ő volt, aki idevonzott. A remény, hogy még mindig életben van. Ami bevallom egy kicsit azért meglepett, mert lehet, hogy megtanítottam neki mindent, amit csak tudok és biztos vagyok abban, hogy meg tudja védeni magát.. Azt gondoltam, hogy Miss Avárosúrnőjevagyok utánam egy másik embert küld majd utána, aki biztosan elvégzi a munkát. De ezek szerint ez csak egy ostoba teszt  volt, hogy megtudhassa bízhat-e bennem teljes mértékben. Mondjuk nem tudom, hogy mit várt. Ha ténylegesen meg is ölöm, akkor azzal tönkreteszem saját magamat és nem tudok tovább lépni a halálán, amiért önmagamat büntettem volna. Mindenképpen használhatatlan lettem volna a számára. Mert így nem végeztem el egy feladatot, amúgy meg teljesen lelki roncs lennék és egy fegyvert nem bírnék elég ideig a kezemben tartani ahhoz, hogy meghúzzam a ravaszt bárkire is. Nem még önmagam viselkedni úgy, mint egy fegyver.
- Azt hiszem az opció valahogy számunkra teljesen ki van lőve. - Ledobtam magam mellé a kanapéra. Nem túl közel, de ugyanakkor nem is túl távol, mert nem szerettem volna túlzásokba esni. Ha úgy is kívánja a közelségemet közelebb húzódik, de tényleg meg kell vitatnunk, hogy pontosan hányadán is állunk jelen pillanatban.
- Meg is érdemeltem volna bármelyiket is kapom. Igazából én nem képzeltem el sehogy az újratalálkozásunkat. Mert azt hittem, hogy képes leszek távol tartani magam a várostól, de úgy tűnik, hogy erényesen megbuktam ebben a feladatomban is. - Egyetlen egy dolgot kellett volna tennem. Távol maradni ettől a várostól. De egy élet, amit úgy kell leélnem, hogy távol legyek tőle.. Nem is igazán élet.
- Próbáltam megtalálni a helyemet. Elég sok helyen megfordultam az elmúlt időszakban. De sehol sem éreztem magam igazán.. Kényelmesen.. Vagy jól. - Bármennyire is zűrös a kapcsolatunk és volt szerencsénk sok baromságon keresztül menni egymás mellett.. Mindig ő lesz a nyugalmam forrása. - És te?

Igaza volt, a következőket nem a nyílt utcán kellett volna megbeszélnünk és nem csak azért, mert ebben a városban már tényleg nem lehet tudni, hogy ki és mikor kezd el szaglászni utánunk,hanem azért is, mert úgy véltem, hogy a lakásom sokkal kényelmesebb és meghittebb környezetet adott egy komolyabb vonulatú beszélgetésnek. Hiszen volt mit megvitatnunk... akkor is, ha részben már tisztázódott, mégis miért akart megölni és azt mondta, hogy maradni szeretne. Eddig sem volt egyszerű a kapcsolatunk, sőt, inkább soroltam volna a bonyolult kategóriába, de most, a történtek után... jelenleg az volt a legnagyobb problémám, hogy képtelen voltam objektíven gondolkozni, elhomályosította a látásomat a tény, hogy ismét itt van és az öröm, hogy végül is az egész történet csupán egy félreértés volt, ami azt jelenti, hogy ő is ugyanúgy szeretett engem, ahogyan én őt.
- Nem is tudom, miért gondoltam azt, hogy akár egyszer is csak egy kis időre normális pár lehetünk. - Szólaltam meg már akkor, amikor leültem a kanapéra és vártam, hogy ő is kényelembe helyezze magát mellettem. - Az újratalálkozásunkat viszont egyáltalán nem így képzeltem el. - Néztem rá apró, halvány mosoly kíséretében. Ezzel valószínűleg ő is tisztában volt, jelenleg úgy tűnt, hogy minden túl simán megy és ez... aggodalomra adott okot. Nekem soha nem volt jó az, ami egyszerű. - Abban biztos voltam, hogy hiába ígértem meg, nem fogok tudni elsétálni melletted... de azt hittem, hogy az első dolgom az lesz, hogy behúzok neked egyet. Vagy beléd rúgok. Vagy bármi, amivel kifejezhetem, mennyire utállak, amiért azt tetted, amit. - Halkan sóhajtottam. Komplett tervek álltak a rendelkezésemre, hogyan fogom őt büntetni azért, mert egyáltalán megfordult a fejében a gondolat, hogy ártson nekem. És igaz, ami igaz, én is szívesen eltörtem volna pár csontját, csak úgy viszonzásképpen a szívfájdalomért, amit okozott... de remélhetőleg erre már nem lesz szükség.
- Hol jártál eddig? Mit csináltál vagy egyáltalán mihez akartál kezdeni? - Érdeklődtem kíváncsian, elvégre egyetlen szót sem beszéltünk azóta, hogy felszívódott. Nem keresett, én sem kerestem, azt hittem, sokkal könnyebb lesz feldolgozni a történteket, ha úgy teszek, mintha nem is létezett volna.