Végig kísérem sajátos pozíció váltását, és egyedi beszéd mustráló szavait. Ellenszenvem mostanra nem csak jellemére tér ki, ha nem öntelt külsőségére is. Hiába, hogy szép vonásokkal áldották meg a szülei, attól még láthatóvá válik a sötét aurája. Ebben a tükör világban, ez már mindennapi. Mint mikor az ember azt jelenti ki bosszankodva, hogy a szép lányok sarkába mindig seggfejek lépdelnek. Ám ez fordítva is így van. Az igazi rossz fiúk oldalán is, mindig egy könnyen kapható nőcske áll. Hiszen, szarul jönnénk ki, mi férfiak, ha partnerünkben több ész - mellette felismerés - szorulna. Nem beszélve arról, hogy idővel ez a felállás olyan idegesítő válna, hogy megváltásként vetnének véget kapcsolatuknak. Hála az égnek, engem ezek az agy-zsigerelő, piszlicsáré ügyek elkerültek. - Mond, neked valóban az okoz örömöt, hogy másokat pesztrálhass?! - azonnali kérdéssel válaszolok gyerekes kérdésére. Kereshetne jobb célpontokat az ilyen hülye kérdések bombázásával. Hát nem egyértelmű? Nem ismer, azt sem tudja, hogy én nem az a fajta beszédes hapsi vagyok, akivel jól ki lehet beszélni az aznapi ügye-baját. S láthatólag nem is békül ki a ténnyel, hogy én ilyen szótlan fószer vagyok. Általában akkor érzem szükségesnek a beszédet, mikor abban származik valami értelem is. Így, hogy, szánalmat keltően próbál cukkolni, csak mégjobban elveszi tőlem a kedvemet, hogy hozzászóljak. Pocsék az üdvözlése, valamint a kiismerése. Ismét a cigi-tobozomért nyúlok amit előzőleg a nadrágom hátsó zsebében pihetettem. 180 fokot fordulok, és rá könyökölök egy vas korlátra. Unott ábrázattal gyújtom meg a cigimet, miközben egy felém nyíló kis kilátóval a nyüzsgő metropolist nézegetem.
megj: azt látom Tudtam, hogy tetszeni fog || zene: Múzsák dala || ↯
Tényleg nincs bajom az emberekkel és azt teszik, ami szeretnének, de most egy részt nem voltam olyan jó hangulatban. Ott volt az a tény is, hogy nem olyan régen ismeretlenek raboltak el és változtattak át. Ennek köszönhetően meg egy kisebb gyilkoló gép lett belőlem, ami már magában is elég rossz dolog, de leginkább az zavar, hogy olyanná váltam, amilyenné soha nem akartam. Kedves voltam még mindig másokkal, vagyis igyekeztem, de amióta átváltoztam sokkal hamarabb veszítettem el a kontrollt, mint előtte. Ha korábban találkoztam volna vele, akkor ég ezek a megnyilvánulásai se tudtak volna kihozni a sodromból, de most meg elég volt csak néhány perc és máris a plafonon voltam. Legszívesebben nagyobb kárt is tettem volna benne, mint amit jelenleg is csináltam vele. Igyekeztem nem túl nagy fájdalmat okozni neki, de biztos voltam abban, hogy azt hiszi még mindig, hogy képes lenne bármikor legyőzni. Lehet csak egy "kislány" vagyok, de azt a tényt se kellene elfelejteni, hogy több hónapig katonai kiképzést kaptam, így ennek köszönhetően szinte bárkivel fel tudom venni a harcot. Lassan odasétáltam az egyik falhoz és neki dőltem. Az egyik lábamat felhúztam és támasztottam meg magamat a falnál miközben a karomat összefontam magam előtt. Figyeltem őt, de nem szólaltam meg. Minden egyes apró mozdulatát szinte megjegyeztem, illetve azt se szeretettem volna, ha sikerül neki meglepni, de mondjuk az nehezen ment volna neki, mert egymással szemben voltunk. Egy kisebb sóhaj hagyta el végül az ajkaimat, majd egy apró mosollyal az arcomon megszólaltam. Esetleg a cica elvitte a nyelvedet is, hogy hirtelen ennyire csöndben maradtál?- kérdeztem tőle mosolyogva, de a tekintetemet továbbra se vettem le róla.
Módi vagy nem módi, emberségem előzékeny volt vele szemben. Akármilyen bunkón is mutattam ki előtte. Nos...ami már utána jött. Hát önbecsülést a leginkább eltipróbb változatát rittyentette elém, azzal, hogy a földre leperelt. Büszkeségemből egy vagonnyi elszállt, ahogy az ismert, gyönge női erővel legyűrte férfi erőmet. Kisebb esetben, most eltörtem volna ét-kézláb kezét. De hagyom, had élje ki a domináns énjét, egy darabig. A figyelmetlenségem hiába, de azért oldalba mar, hogy tud annyi erőt felállítani hogy leteperjen? Nem érdekel. Figyelve kísér, én pedig mintha mi sem történt volna, leporoltam a mocskossá vált öltözékemet. A cigimet oldal irányba pattintva dobtam, miután zsebre-vágott kézzel ellentétes irányba indultam. Nem mintha nem viselném rosszul az alul-maradásom. Flegma megindulásom pusztán abból fakad, hogy érdeklődésem elveszett a lány személyében. Hagyom had tegye amit eddig tett, ostobaságágát kisemmizem az emlékeimből, az a cigis incidens már el is van felejtve. Meg az a fegyelemként szánt megrovása, amivel igazán, nem lobbantott bennem félelmet, se fegyelmet. Talán csak még több unszimpátiát, ami már az ütközés során előtört. Pedig a lelkemre száradjon, hogy nem mindenkivel ilyen ember kerülő. Csaképpen, a kezdés nem indult kedvező esélyekkel, hogy undvarias legyek vele szemben. S valaki kedvérért nem fogom magamra erőltetni, hogy némi ideig szimpátiát ébresszek benne. Sosem igazodtam az emberek természetéhez, ahogy ők sem az enyémhez. Egyszóval, alkalmazkodókészségem elégtelen ebben a szempontból. Modoromat csak moderálni tudom, egy-két perce. Amit nyers őszinteség követ, ha tetszik ha nem. S ha véleménye mellette vagy ellene szól, akkor sem igazodom a hallottakhoz. Úgy teszem ahogy eszem diktálja. Erőfölényemet ezért is nem kamatoztattam számára, mert félő, hogy azonnal belehalt volna. Áhhh...az én jó szívem visz majd a sírba. Pedig megrögzötten hittem, hogy ez áll majd a sírfeliratomon: "Ewan Matthews, aki élete végig önző vadbarom maradt, s eredménye elismerést érdemel. Nyugodjon békében!"
megj: makrancos egy lány vagy (; || zene: Múzsák dala || ↯
Tényleg már csak ez hiányzott. Semmi másra nem vágytam, mint egy ilyen alakra. Egyszerűen csak legszívesebben talán megfojtottam volna. Mindig is utáltam az ilyen személyeket, akik azt hiszik, hogy jobbak másoknál, de amióta pedig átváltoztam. Nos, azóta meg még ingerlékenyebb voltam és sokkal könnyebben sikerült bárkinek kihozni a rosszabbik énemet. Egy apró sóhaj hagyta el ajkaimat újra miközben lassan összefontam a kezemet a mellkasom előtt és lassan végül megszólaltam. A kisasszony esetleg zsebkendőt is kér? Vagy hívjak mentőt, mert szívrohamot fog kapni ekkora veszteség miatt? - kérdeztem tőle egy gúnyos mosoly kíséretében. Lehet, hogy hibáztam előtte, de legalább próbáltam helyre hozni, de ha neki az nem felel meg, akkor én se fogok kedves lenni többé vele. Nem fogom hagyni nkei, hogy a kínja és kedve szerint beszéljem velem. Vagy normálisan fog velem beszélni, vagy pedig azt kapja amit ad. Ennyire egyszerű a dolog. Figyeltem ahogy egy újabb cigarettát vesz elő, majd meggyújtja, de az amit utána tett. Na az már nekem is sok. Egy dolog az, hogy saját magadat károsítod vele, de másnak az arcába direkt belefújni? Na ezt hívják taplóságnak és gerinctelenség első fokának. Ajkamba haraptam, majd szavainak köszönhetően most már tényleg elpattan a cérna és sebesen ott teremtem elkaptam a kezét, majd pedig kicsavarva a földre kényszerítettem. Talán még jól is jött az, hogy kisebb fajta szuper katonának képeztek ki. A lábam a nyaka fölött volt és úgy néztem. Nem ártana, ha egy kis illemet vésnél a fejedbe, mert egyszer könnyen lehet, hogy ez fogja a vesztedet okozni. - mondtam neki komolyan, majd elengedve a kezét és elhúzva a lábamat úgy sétáltam arrébb pár lépés, mintha mi sem történt volna, de közben végig őt figyeltem.
Nehezemre esik, bemutatkozó habitust vágni, mikor, neveletlen módszerrel a dohányomat a kukába száműzte. Micsoda dolog ez? Tán ezzel akarná fellobbantani rokonszenvét nálam? Elég gyatra kezdés...az egyszer biztos. - Az udvariasság már akkor elveszett, mikor a cigimet kidobtad! - jelentem ki idegesen, egyszer-kétszer rúgással megjutalmazva a falat lábbelimmel. Ki nem állhatom, az együtt érző mihaszna csőcseléket, akik saját problémájuk helyett másokkal törődnek. Kijelenthettem volna arrogáns hangsúlyomban, hogy törődjön magával, de arra sem méltatom azután, hogy dohányomtól megfosztott. A kis bemutatkozó dialógust még fapofával elhallgatom, majd, mikor a választ hallaná a számból, elhúzok az orra előtt még egy slukkot. A bemutatkozást nem viszonozom, helyette inkább újabb füstölőt tömök a számba. Majd egy határozott mély szippantással, egy adag füst foszlányt az arcába fújok. - Szerintem jobb a ha tovább futkorászol, fejvesztve. Abban profibb vagy mint az üdvözlésben. - fűzzöm hozzá a kifújás után, cinikus hanglejtéssel és némi öntelt vigyorral a képemen. Fruska létére, hiába csinoska a gúnyája, ugyanolyan lökött mint bármelyik fiatal lányka. Tiszteletet nem sugározz azzal, hogy önzően csakis a saját egészségére fordítja minden figyelmét. Ha volt benne valamennyi jótékony szellem, az sem engem ért. Azzal tett volna szívességet, ha engedi, hogy tovább tegyem, amit eddig tettem. Lobbá döntöm az szervezetem. És ugyan, hol érdekli az én egészségem ennyire? Meg az, hogy tőle halok meg vagy sem? Mérget vehet rá, hogy nem ez okozza majd a vesztemet.
megj: undok a jellemem, dehát ilyen a természetem (; || zene: telephone || ↯
Megforgatom a szemeimet a szavai hallatára és egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Rendben van, tényleg nem voltam éppen kedves, de amikor az ember szinte az életéért és mások életéért fut, akkor nem ér rá kedveskedni. Egyszerűen csak nem akartam megint megölni jó pár embert, pedig egyre jobban érzem azt, hogy újra vérre van szükségem, hiszen már idejét se tudom, mikor "jutalmaztam" meg magamat ilyen dologgal, de még se akartam engedni továbbra se eme csábításnak. Ha engedek, akkor biztosan megint hullákat fogok hagyni magam után. Lassan tettem pár lépést és hirtelen tlettől vezérelve elvettem tőle a cigit és még egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy rágyújtok, mert azt mondják segít levezetni a feszültséget. Talán igaz, de valahogy még se tudtam rávenni magamat. Egyszerűen csak a közeli kukába dobtam. Lehet nem vagy egyszerű halandó, de biztosan lenne olyan, akinek hiányoznál és elég ostoba halál lenne egy tüdőrák. - mondtam neki talán kissé keményen még mindig, majd hirtelen megráztam a fejemet és újra körbenéztem. De amikor láttam, hogy senki nincs már a nyomomban, akkor a hajamba túrtam és kifújtam lassan a levegőt. Sajnálom, azt hiszem kissé udvariatlan voltam, de eléggé zűrös napjaim voltak és azt hiszem rajtad csattant a dolog. Bocsi, még egyszer. - mondtam neki egy kisebb mosoly keretében, de lehet ezt már régen elrontottam. Egyik hibát talán követtem a másik után, de ez van. Viszont már megtörténtek és amúgy se tudok rajtuk változtatni. Lassan zsebre dúgtam a kezemet és még néha óvatosan párszor körbepillantottam.
Furamód én kapom a gatyába rángató dialógust. És még arra hivatkozik, hogy a dohányom az oka? Miért viseli minden ember a szívén más rigolyáját? Márcsak azért is, mert ellene tenni aligha tud. Már pedig, mint mindenki ezen a bolygón, saját tapasztalataiból tanul. Az, hogy a bölcsebb szónak néha igazat adunk, nem jelent egyet azzal, hogy nem próbálunk a tűzzel játszani. Gondoljon csak vissza mindenki, ifjú, önfejű korszakára. Már látszik, hogy nem idegen a téma. - Nah nézd, még dél sincs, és már én jövök ki rossznak. - mosolyodom el, peckesen az órámra pillantva. Naná, hogy egy nő szemében, mindig a férfi okozza a bajt. Ezzel egyet is értenék, ha jogosan hozna ki bajkeverőnek. Most azonban enyhén téved, s ahelyett, hogy egy férfinak igazat adjon, keresi az érveket, hogy miért ne tegye. Nem mintha szükségem lenne az önbizalom gerjesztő szlogenjére. Valójában sosem értettem ezt a felállított tűz és víz konfliktust kezdetben a különböző nemekben. Persze a természet bravúrosan összekettyintette, hogy létfenntartásból ez a két nem kitűnően egymásra hangolódjon. Az viszont nem volt kialapozott terv, hogy ezt gyakorlatban létre is hozza a valóéletben. Ha meerőlteti a két fél magát, akkor igen, megtörténik az a nagynak vélt csoda. Én viszont, valahogy, már tinédzser korom óta, - javarészt mikor kezdtem ismerkedni a másik féllel, - már akkor elhidegültem ettől a szerelmes boldog végtől. Nem gondolom mende-mondának, ettől függetlenül. Csak kár pazarolni erre egy életet.
Egy újabb város, egy újabb nap. Komolyan lassan kezdem úgy érezni magamat, mint egy vándor, hiszen távol vagyok az igazi otthonomtól, a családomtól és azt a személyt, akit annyira keresek sehol se találom. Egyszerűen olyan, mintha Ky-t a föld nyelte volna el, pedig most szükségem van a mostoha testvéremre. Régen én segítettem neki és most neki kell rajtam segíteni, mert lassan rosszabb leszek, mint egy vámpír. Biztos én vagyok ostoba, hogy nem juttatom a szervezetemet fokozatosan mindig vérhez, de nem megy. Egyszerűen ránézni se tudok, de ha meg átbillenek azon a ponton, akkor meg olyan leszek, mint egy ragadozó. Egy olyan személy, akit semmi se tud megállítani és ha ez így halad tovább, akkor lassan egy vadász fog végezni velem. Viszont nem akarok ekkora fájdalmat okozni a családomat, elég volt egyszer a szüleimnek nagy fájdalmat okozni, de az meg nem az én hibám volt. Sietve szaladtam az utcákon, hiszen úgy éreztem, hogy valaki követ és nem is tévedtem akkorát. Szerencsére egy-két csavarnak köszönhetően sikerült leráznom őt, de mivel nem figyeltem előre, hanem hátra pillantottam, így neki mentem valakinek. - Bocsánat!- mondtam neki sietve, majd kikerülve őt folytattam volna az utamat, de a szavainak köszönhetően megálltam. - Fejemnek nem lett baja és ha éppen nem a tüdődet akarnád károsítani, hanem az utat figyelted volna, akkor simán kikerülhettél volna. - mondtam neki kissé csípősen, hiszen nem csak én miattam történt meg ez a baleset. A fejemnek tényleg semmi baja nem volt, de annál inkább szerettem volna féket tenni eme embernek a nyelvére. Egy kisebb fintorral néztem rá és próbáltam nem felhúzni magamat.
Késik. A sors fintora, hogy szokásomhoz híven mindig egy bizalmatlan klienssel állok le alkudozni. Aki éppen azt tartja hülyeségnek, hogy az én vérem meggyógyítja az ő szenvedő szerettét. Én inkább azt tartom ostobaságnak, hogy egy ilyen megrögzött hulla szagú talajon lépdelve, nem hiszi, hogy segíthetek. A fogadás tekintetében, minden helyénvalónak bizonyult. Ő még előleget is fizetett nekem, amit gondolom, nem önként, valamint üres kézzel hagyna a zsebembe. Borzalmas időeltöltés az órámat lesve, hogy mikor érkezik a felettesem. Mert őszintén szólva, az alku jussa ott csúszott kútba, hogy nem érkezett meg időben. Így hát, nem maradt más, mint zárás előtt elviharzanom innen. Seattle amúgy sem a legbarátságosabb helyeim között szerepel. Már csak azért is, mert innen akárhány kilométer távolságban is tudom, hogy hol áll az én kis szívélyes szülőházam. Mielőtt távozóba tenném magamat, bosszantó figyelem kivívásban húzom elő slukkomat. Tudom anyám mennyire utálta, ha hasznossal ellentétben füstölésre használtam a számat. Éppezért alkalmas volt rágyújtanom. A tüzelőt a másik zsebemből húztam ki. Váratlan módon a gyújtó szinte kirohant sikításával a kezemből. Jah nem... inkább az egy ember volt, aki gyanútlanul belém ütközött. Mivel sikeresen kikerült a markomból elegáns gyújtóm, így elégedetlenül söpörtem le magamról a sorlányozó hamut, amit kissé megnyalt a tűz. - Eszement! - törnek ki fogaim közül a bíráló szavak, miután végre lepillantok a szerencsétlen ámokfutóra. - Remélem a fejed épségben maradt...még azelőtt, hogy belém jöttél! - nyomok fintort az orromra a gyámoltalan látványt látva.
megj: kezdő, ezért kezdő (: || zene: telephone || ↯
Rég nem találkoztam ennyire harcias vámpírral. A legtöbb vámpír éppen elég okos ahhoz, hogy elkerülje a farkasokat, de ez a példány talán a gyomránál tovább nem látott. Szemmel láthatóan éhes volt, de még így is erős. Egy-két ütés engem is eltalált, de őt se kellett félteni, majd amint újra padlóra kerültem és egy két másodperc homályba veszett, akkor olyan történt, aminek egyáltalán nem örültem. Nem tetszett, hogy a lány ennyire vakmerő, hiszen egy farkas csontjait még mindig nehezebb összetörni, mint egy emberét. Láttam, amint a lány összecsuklik, a szemei lecsukodnak és ekkor lett elegem. Nem érdekelt, hogy mi fog történni, de élni fog. Felkaptam a táskát és meglepetésemre találtam benne egy karót, amit habozás nélkül a vámpírba hajítottam, aki üvöltve ordított fel, majd újra rám tekintett. - Te nyamvadt kutya! - mondta szinte üvöltve a vérben fürdött ajkaival, majd hamarosan már újra rám koncentrált. Hamarosan pedig a kabátom és a magassarkúm is a földön landolt és elindult az igazi harc. Egyik ütés és ordítás követte a másikat mind a két fél részéről, majd pedig hamarosan újra a földre derítettem és hamarosan pedig fogaimmal ízleltem meg őt. Nem voltam boldog attól, amit tettem, de valakit nem lehet megállítani, egyedül csak a halál képes. Láttam azt, ahogyan szenved. Felálltam, majd minden habozás nélkül a karót a mellkasába szúrtam és figyeltem, ahogyan az utolsó szavak elhagyják az ajkait. Neki dőltem az egyik falnak és próbáltam összeszedni magamat. Úgy néztem ki, mint akit éppen most ölt meg valakit. Ami eléggé helytálló volt. A ruhám szakadt volt és hol az én, hol pedig a vámpír vére tarkította azt az anyagot, ami megmaradt a ruhámból. Megkönnyebbülve vettem észre azt, hogy a lány mozgolódni kezd. Legalább nem hiábavaló volt a harc. Hamarosan ott termek előtte, majd aggódva nézem meg őt. El kell jutnunk a kórházba mielőtt nekem még elvérzel. - mondom neki egy kisebb sóhaj keretében, mert talán most jól jött volna az, ha még a vámpír legalább élne és egy kis vért szerezhettünk volna tőle. - Vagy pedig vámpír vér kell neked, hogy jobban legyél. Nem örülnék annak, ha most érne a vég. - mondom neki komolyan, majd felkapom a kabátomat és a lányra terítem. A táskáját is felveszem, majd pedig segítek neki felállni. - Merre laksz? - kérdezem tőle kíváncsian, mert talán a vámpír vért könnyebben tudok szerezni, mint kimagyarázni azt, hogy mi is történt velünk. Egy kórházban ez lenne az első dolog. Nem vágytam most erre. Tiszta ruhát akartam és minél messzebb lenni ettől a helytől. Nem régóta voltam újra ebben a városban, de szerencsésen elérte már azt is, hogy megöljek valakit... újra. Ezek után nem csoda, ha nem igazán akarok idejönni.
Reszkető, elgyengülő lábakkal figyelem, ahogy ez a nő, aki nem is ismer engem, a védelmemért cserébe kockáztatja az életét. A vámpír ismét támad, én valahogy kispadra kerülök, még egymásnak nem vetik magukat. Minden kétséget kizárólag erős a vámpír de a nőnek van egy hatalmas előnye vele szemben. Nem fogom megengedni, hogy az élete odavesszen ebben a csatában. Nem tehetem. A földön pihenő üvegdarabok egyikét fölkapom és olyan sebet ejtek a tenyeremen melyből azonnal patakokban kezd folyni a vér… ami azonnal eltereli a vámpír figyelmét… hiszen mi lehetne csábítóbb a vérszagnál? Semmi. Az éhség uralkodik felette. Aztán mikor rám figyelt végre és előttem termett egy határozott mozdulattal fúrtam szemébe az üvegdarabot és a nőnek a fejemmel a táskám felé intettem a fejemmel, ami tőle csupán egy méterre lehetett. Mindig hordok magamnál egy karót. Ma túl óvatlan voltam, elragadott magával a kéj és Augustus. Figyelmetlen voltam és ez lett a vége, pedig ennél én már sokkal jobban tudhatnám, sokkal okosabb is lehettem volna de elszúrtam és most lehet ez a nő is megfizeti a butaságom árát. A vámpír ujjai a nyakamra futnak, elzárva a levegőt. – Ostoba szukák! – vicsorít a haragtól és az üvegdarabot szorító karomba mar, hogy aztán a falnak csapja. Felordítok a fájdalomtól. A következő pillanatban pedig elvesztem az eszméletemet. Homályos a külvilág. Nem látom semmit. Némi fény kúszik be az arcomba. Vérszagot érzek és tompa fájdalmat. – Hello? – hangom rekedt, elkínzott. Körbenézek de még mindig nem elég tiszta a látásom. Valaki a földön fekszik, azt látom. – Ugye nem? – suttogom és őszintén remélem nem a nő teste az. Felszisszenek ahogy a karomra támaszkodok és meg is szédülök, miközben felemelkedem. Még csak a nevét sem tudom a nőnek. Közelebb botorkálok. A férfi teste. Ez megnyugtat… de hol a nő?
Rendben. - mondom neki sietve, majd a hátamat a hátának támasztom és amennyire lehet próbálom fogni a lányt, majd egyáltalán nem tetszik az, hogy nem látom a vámpírt. Úgy érzem, hogy ez még se lesz egy könnyű menet. Majd, amikor meghallom a lány hangját újra sietve arra nézek. - Maradj itt, rendben? Nem lesz semmi baj. - mondom neki határozottan, majd pedig a falnak támasztom őt és elengedem. Teszek egy két lépést a férfi irányába és megrázom a fejemet. Elindulok felé és sikerül is bevinnem egy-két találatot, de egy óvatlan pillanatra, amikor az ismeretlen lányra pillantok, hogy minden rendben van-e, akkor egy hatalmas ütést kapok, amitől a falnak repülök és hamarosan már a földön fekszek. Lassan felállok és letörlöm a vért az ajkaimról. - Ez nagy hiba volt. Soha nem mondták még, hogy egy női farkassal ne kezdj ki? - kérdeztem tőle egy ördögi mosollyal az arcomon és egyre inkább kezdtem arra a bestiára hasonlítani, aki bennem lakozik. Felkaptam a földről a kezem ügyébe kerülő tárgyat, majd eléggé erősen, de nem tiszta erőből neki dobtam és szerencsésen felsértettem vele a bőrét, hogy rám figyeljen és ne eddig rá, az emberkére. A következő pillanatban már neki támadtam és a földre terítettem és amikor felemeltem a fejemet, amikor már ott éktelenkedtek a fogaim és egyenesen felé villantottam. Az ütését, hogy kikerüljem, hamarosan elugrottam onnét és minden egyes mozdulatát figyeltem. Ha meg akar halni, szívesen leszek az a személy, aki majd oda juttatja.
Mocskos körmeit a combomba vésve szakítja el a bőrt, miközben agyarai belemélyednek a vállamba. Ez a fájdalom nem az amit úgy kutatok, ami után vágyakozva sóhajtok fel. Nem. Ez a fájdalom elviselhetetlen, rohadt gyümölcs mi mocskos féregként rágja be magát a bőr alá és rohaszt meg belülről. Tekintetem a szemközti falat bámulja, alább hagy a zokogásom. Nincs értelme. Taszítanék rajta de olyan erősen tart, hogy semmi esélyem. Aztán mikor lehunyom a szememet, feladva a reményt, mielőtt még belém vágná magát, egy hang hívja el figyelmét. Megrebben a tekintetem, ahogy a bátor nőre nézek. Legszívesebben elküldeném, mert nem akarom, hogy miattam neki is baja essen de a félelem olyan erővel fojtogat, hogy semmi esélyem. A férfi röhög, vérem a fogain csillan meg. Aztán arca eltűnik, ahogy az ismeretlen nő arrébb sodorja. Nem kell sokat törnöm a fejem, hogy tudjam, hogyan képes erre. Vérfarkas. Curtis sokat mesélt róluk. A vámpírok méltó ellenfelei. Összesem. Az idegen tart meg. Kisimít egy pár kósza tincset az arcomból, átkarolja a derekamat de nem tudok felállni. Szeretném azt mondani, hogy elég bátor és erős vagyok ahhoz, hogy képes legyek lerázni magamról ami történt és felemelt fejjel még egyet a szemétládába rúgni de nem vagyok az. Ha nem tart meg, akkor összerogyok. A félelemtől és vérveszteségtől össze-vissza ver a szívem, tekintetem egy riadt őzgida is megirigyelné. Curtis ígérete jut eszembe. Ha egyszer egy vámpír veszi a véremet, ő visszahoz az életben. Én viszont még nem akarok meghalni. A nő hangja rángat vissza a gondolataimba. Ahogy végre lenyelem az őrülten zakatoló és visító félelmet megrántom a nőt, hogy megforduljunk. A férfinek nyoma sincs. – Vámpír. – mondom az egyetlen szót mi eszembe jut és azonnal felpillantok. Mégis hova a francba tűnt? Nem hiszem, hogy ilyen könnyen belenyugodna a ténybe, hogy egy nő látta el a baját. Kétségbeesetten pillantok a megmentőmre. – Egymásnak háttal. – suttogom neki és ha beleegyezik a hátának döntve a sajátom pillantok újra körbe és körbe. Kettőnk közül, egyértelműen én vagyok a gyengébb ellenfél. A szívem még mindig rendetlenül kalapál de a tény, hogy pár perccel ezelőtt majdnem megerőszakoltak, meglehetősen kijózanítóan hatott rám. – Vigyázz! – kiáltom, ahogy megpillantom a férfi árnyékát a sikátor bejárata felől… egyenesen megmentőm felé tartva.
Egy újabb nap a paradicsomban. Akár ezt is mondhatnám, de akkor egy hatalmas hazugságot mondanék. Az emberek mindig azt mondják, hogy mindenhol jó lenni, de a legjobb otthon. Nos, ennél nagyobbat azt hiszem senki se tévedhetne. Se a családi házunkat nem szeretem, ami inkább egy birtok, mint ház, illetve se a várost nem szeretem. Egyike azoknak a helyeknek, amit legszívesebben messzire elkerülnék, de vannak olyan pillanatok, amikor már nem tudok kibújni a családi dolgok alól. Körülbelül két napja annak már, hogy újra átléptem a városhatárt, de azóta is szinte minden egyes percemet a városban töltöttem, pedig sokan gondolhatják, hogy egy magam fajta lánynak ilyen későn már rég otthon lenne a haja. Na, ezek az emberek se tévedhetnének nagyobb. Lehet szőke vagyok, de nem a hülyébbik fajtából. Meg ott van az a tény is, hogy nem vagyok virágszál, akit egy esti hideg szellő képes lenne elfújni vagy egy gonosz bácsi megijeszteni. Lassan szeltem a város utcáit, amit valami különös hang csapta meg a füleimet. Próbáltam nem tudomást venni, de egy-két lépés után tisztán hallottam azt, hogy egy lány sikított. Fülelni kezdek és egyre inkább nem tetszenek a férfi szavai. Mondjuk amit mond azon eléggé meglepődök, mert a lány embernek tűnik még ilyen távolságból se. talán nem kellene közbe avatkoznom, de soha nem szerettem azt, ha valakit bánt. Főleg azt nem, amikor egy férfi ilyen módon próbálja fitogtatni az erejét. Sietős léptekkel indulok el felé és kellő távolságban megállok. - Jobban tennéd, ha elengednéd őt. Amint láthatód ő nem kér belőled. Bár az igazat megvallva nem is csodálom! - mondom neki türelmesen és várok. - Ohh ne félj, hamarosan te is sorra kerülsz bogaram. - mondja nevetve, mire teszek felé egy-két lépést. Nem értem, hogy miért kell mindig a nehezebbik utat választani. - Én szóltam! - mondom neki komolyan, majd mit sem törődve vele, hamarosan már a férfinak támadok, akinek egy-két jól irányzott ütést beviszek, majd a farkas erőmet bevetve a földre terítem és kiütöm őt. Lassan felállok és a földön kuporgó lányt figyelem. Fogalmam nincs, hogy megint mibe kevertem magamat, de talán jobb lenne, ha most lelépnék és akkor még nincs késő, hiszen a lánynak se lett semmi baja. Figyelem ahogyan egy-két könnycsepp legördül az arcán és azt is tisztán hallom, hogy a szíve is küzd, mintha nem olyan régen veszített volna egy jó adag vért. Lassan leguggolok mellé és a haját eltűröm. Megrázom a fejemet amikor látom a sebei,t majd felemelem a fejét az állánál fogva. - Nem tudom, hogy mibe keveredtél, de szerintem jobb lesz, ha eltűnünk innét mielőtt még magához térne. - mondom neki kedvesen, majd óvatosan átölelem őt a derekánál fogva, hogy majd segítsek neki a felállásban.- Tudsz járni? - kérdezem tőle kicsit aggódva, mielőtt még magammal húznám két lábra.
A bár füst és whisky szagú. Ahogy belépek tekintetemmel Őt keresem de nem találom, nem látom sehol. Csalódottan huppanok a bárszékre és a pultra könyökölve rendelek magamnak vodkát, magában. Ahogy megérkezik lehajtom és még rendelek két másikat is, hogy aztán később még kettőt bedobjak. Tekintetemmel újra és újra Őt kutatom és két óra hossza után feladom. Úgy tűnik Charles ma mégsem fog eljönni. Épp csak leér a lábam, amikor megszédülök. Legnagyobb szerencsémre, mindig akad egy úriember aki elkap ha épp zuhannék. Most is így történik. Erős karok tartanak meg és ültetnek vissza könnyű mozdulattal. – Köszönöm. – mondom kicsit rekedten, mire állam alá nyúl és kikényszeríti kicsit homályos tekintetem. – Szóra sem érdemes. A nevem Augustus. S a hölgy? – nyúl a kezem után, miközben a fülem mögé hajt egy szemtelen tincset. Szeretem a határozott, magabiztos férfiakat… jobban mondva, csak azokat. S Augustus úgy tűnik, pontosan tudja mit csinál. – Vivienne. – mondom elmosolyodva és kiegyenesedve. Érdeklődve pillantok végig rajta. Sármos, elegáns, öltönyös fickó, két fejjel magasabb, mint én és határozottan tudja mit akar. Pont az esetem. Csak az tenné fel az i-re a pontot, ha vámpír lenne. A pincér a férfihez lép, aki kérdés nélkül rendel. Nekem vodkát áfonyával, magának whiskyt. Tekintetem az övébe fúrom. – Nem kérdezte mit akarok. – jelentem ki, mire bólint. – Tán tévedtem? – húzza össze szemöldökét, én pedig megcsóválom a fejem. – Nem. – közel hajol. Egészen, szemtelenül közel. Ajka érinti fülcimpámat. – Helyes. Nem kérdezem, mert tudom mit akar Vivienne. – suttogja és végigfut a hátamon a hideg mikor a nyakamra hajol és megérzem szemfogait. Felsóhajtok, elhúzódik. Elégedett vigyorától már most a falra mászok. Még egy órát mellette töltök és mire észbe kapok már a VIP rész foteljaiban ülünk, ő a nyakamra hajol, fogait belém vési. Felnyögök, tincseit markolom és élvezem a fájdalmat mi végigvág testemen, mi édes kínnal szorongat és terel egyre messzebb a valóságtól. Ő azonban nagyon is józan és bőven idő előtt ül fel és csókolja meg elnyílt ajkaimat. Hangosan zihálok. Itt nem lát minket senki. Ujjai elmerülnek bennem és kényeztetni kezd, addig még apró sikolyok nem törnek elő belőlem és vállára nem borulva élvezek el. Aztán elenged. – Mennem kell angyalom. – csókol meg újra - Vigyázzon magára Vivienne… holnap jöjjön el ismét. – fűzi még hozzá miközben pihegő testem épp csak megemelem. Nem sokkal utána én is távozom. Nehéz a járásom. Fáradt vagyok, részeg és gyengébb a vámpír harapása okán. Valahogy a sikátorban kötök ki. Valaki a falnak taszít. Épp csak felsikoltok, mire befogja a számat. – A kis vámpír szajha. – röhög önelégülten – Itt az ideje, hogy valaki megtanítson a jó modorra kislány. – Nem tudom ki ő, nem ismerem fel. Tenyere a combomon, fogai a vállamba marnak. Tiltakozom de felesleges. Hallom, ahogy lehúzza sliccét. Rémület önt el. Könyörgöm de nem érdekli. Önelégülten röhög, már nem érdekli ha sikoltom, a zokogásom úgyis erősebb.
Néha körbepillantottam a környéken arra figyelve, mikor bukkan fel Cora. Pár perc volt, de nekem örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Utáltam vele találkozni, egyszerűen rosszul voltam attól a szívélyesnek beállított, de kilométerekről hamisnak látszó mosolytól, amit állandóan az arcán hordott, valamint az a hanglejtés... a hideg kirázott tőle. Ennek ellenére tudtam, hogy az embereknél ő a főnök, ha lehet így fogalmazni. Tipikus vezető, akinek semmi sem szent, ha saját magáról és annak az ötletnek a védelméről van szó, amit kitalált. Példának okáért ott van az, amit az anyjával tett? Mégis ki képes megölni a saját anyját? És ezek után van képe a természetfelettieket szörnyetegeknek kikiáltani. Nem mintha ő jobb lenne akármelyik ragadozónál... ezért is lesz mértéktelenül véres a háború, ha elkezdődik. És ezért is akarom megakadályozni a kezdést, ami ahhoz vezet, hogy itt kell ülnöm és beszélnem kell vele. - Nincs túl korán ahhoz az italhoz? - Ebédidő volt, legálisan el tudtam szabadulni a munkahelyemről, ami neki valószínűleg nem mond semmit, hiszen a nyakamat tenném rá, hogy úgy osztja be az idejét, ahogy akarja. A vezetők mindig így tesznek. - Ötletem sincs, hogy mit szeretnél tőlem. Ha megint rá szeretnél venni, hogy kémkedjek neked, előre szólok, hogy nem fog menni. - Jelentettem ki. Döntenem kellene, hogy ki mellett állok, már nagyon itt lenne az ideje az állásfoglalásnak. Ennek ellenére képtelen vagyok kijelenteni, hogy a természetfelettieket erősítem vagy ellenkezőleg, az embereknek segítek szívesebben. Én... mindkét oldalhoz tartozom és ezt a kiváltságot senki sem veheti el tőlem. Eddig senki sem akart megfosztani a különleges helyzetemtől... és most naponta járnak a nyakamra.
Azt akarom, hogy ebben a kisvárosban béke legyen, és mivel apámat nekem kell követnem, azt akarom, hogy anyám után is tudja, hogy a város remek kezekben van. Nem is olyan rég egy sms-t írtam egy egyik boszorkánynak, hogy találkozzunk. Tudom, hogy nem jelent veszély még is kételkedve fogadja azt, amit mi kiterveltünk.
Azt szeretném, ha elfogadná, hogy én az emberek jólétét és biztonságát nézzem első sorban és nem érdekel, hogy valaha egy vámpír ember volt vagy egy vérfarkas vagy akárki. Mindenki tudja, hogy a saját anyámat is képes voltam megölni ennek bizonyítása képen, pedig elhihetik, hogy a szívem tört aznap össze. Ott álltam a tükör előtt és azon gondolkodtam, hogy mit tudok felmutatni? Ott a jogi csodás munkáim, az eltökélt egyéniségem, de barát család sehol. Elvette tőlem a társadalom, ami olyan makacs, mint én. Jól ívelt mozdulatokkal megfestettem szemhéjamat fekete vonallal. Apró mozdulatokkal pedig szempillámat is kihúztam, olyan tökéletes, hosszú és dús. A megjelenés mindenek felett, valamint a kedves mosoly, ami mindent még a leg ravaszabb, gonoszabb terveket is eltünteti szemeim lágy ragyogásból. Némi púder, valamint a legjobb rész a vörös ajkak, amik már névjegyemmé váltak. Imádtam ezt az árnyalatot.
Lassú kecses léptekkel haladtam kifele a lakásomból és indultam a kocsi fele, ami elvitt engem a találkozó helyre. Késésben voltam, de csupán néhány percet, ugyan is nem mi késünk mindenki más érkezik túl korán. Ahogy kiszálltam megpillantottam charlice, ott ült és rám várt. Kiszálltam és oda integettem bájos, hamis mosollyal a képemen. - Kedvesem, annyira örülök, hogy eljöttél, igyunk, meg valamit mit szólsz? – kérdeztem, majd válaszra várván álltam és egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyom.
Görcsbe rándult a gyomrom, amikor pár nappal ezelőtt megcsörrent a telefonom és egy sms várt, miszerint Cora Taylor azt akarja, hogy találkozzunk. Ismét. Nem volt neki elég az ezelőtti millió alkalom, amikor ugyan burkoltan, de egy okos nő számára érthetően közöltem vele, hogy nem vagyok kíváncsi az ajánlatára? Talán igyekszem ember módjára viselkedni, nem használom úton-útfélen az erőmet és szeretném, hogy béke legyen a városban, mégsem vagyok képes átállni az emberi frakcióhoz. A szememben ez a cselekedet felérne egy hazaárulással, hiába érzem veszélyesebbnek a természetfelettieknek. Mivel azok is. Ha a vámpírok feldühödnek, akkor egyetlen perc alatt lemészárolnak harminc ember, a vérfarkasok és a boszorkányok pedig csak adják alájuk a lovat és a segítségükkel eszméletlen pusztítást végezhetnének. Nem mintha félteni kellene az embereket, főleg, hogy egy ilyen rafinált személy áll az élükön, mint Cora. Ebből a nőből bármit kinéztem, hiába tűnt ártatlannak. Saját példából indulok ki. Leültem egy padra a megbeszélt helyen és vártam. Más nem tehettem, csupán vártam. Arra, hogy vajon meddig hagyja a két oldal, hogy pártatlan legyek, mikor akarnak majd erővel kényszeríteni és mikor kerül a sor arra, hogy nekem is erőszakosan kell fellépnem. Belegondolni is rossz. Nyilvánosan katonának lenni? Csoda, hogy megpróbálom elkerülni ezt a helyzetet és minél több információt akarok kicsikarni mindenkiből? Beismerem, nem a legszebb módon teszem, de... nem hagynak más választást. A telefonom kijelzőjére pillantottam, hogy leellenőrizzem az időt. A város nagyasszonya megengedheti magának a késést?
Kezdőlap
Tudtam, hogy tetszeni fog 
|| zene: 
|| 
A zenéd 
• 
• 
