Elég sok minden történt egyidejűleg, kellett néhány másodperc, hogy szépen sorban felfogjam a történéseket. Először is Tatia visszacsókolt. Persze nem úgy, mint mikor ő és én még együtt voltunk. Mintha csak a saját csókom tükrét tartotta volna elém. Aztán éreztem, hogy vámpírsebességgel suhanunk, és csakhamar a hátsó ajtón kiérve jókorát koppant a hátam a bár mögötti sikátor falán. És mikor már épp magabiztosan el akartam könyvelni a győzelmemet, akkor pofon csattant az arcomon, hogy könnybe lábadt tőle a szemem. - Ezt meg most miért? - kérdeztem az arcomat tapogatva.
Ha ember lettem volna biztosan kifárasztottak volna az előbbi mozdulatsorok, de nekem csak pár mély lélegzet kellett ahhoz, hogy nagyjából rendezzem a bennem hirtelen lezajló folyamatokat. Mérhetetlen dühöt éreztem, ami Klaus iránt irányult és amit nem tudtam tovább magamban tartani, mert ha megtettem volna, akkor az őrület szélére sodrom magam. - Hogy miért? - Kérdeztem vissza és azt hittem, nekem szakad le az arcom. - Megtanulhattad volna már az évek során, hogy velem nem játszadozhatsz ilyen módon. Meg akarsz ijeszteni? Nem fog menni. - Jelentettem ki határozottan. - Ismertelek már akkor is, amikor csak egy gyámoltalan, egyszerű fiú voltál és ezt soha nem fogod tudni felülírni. - Emeltem meg ismételten a hangomat. Senki sem hall, kedvemre ordibálhatok. - És tudni akarod, hogy még miért? Azért, mert még egyetlen egyszer nem utáltalak ennyire, mint most. - Szorítottam össze a fogaimat elé lépve, hogy a szemeibe mondhassam mindezt. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit fog lépni, kitekeri-e a karom, a nyakam, eltöri-e a gerincemet, de jólesett a képébe mondani, hogy ki nem állhatom. Annyi minden történt az utóbbi időben és a délutáni hír volt a hab a gyűlöletem tortáján. A legdühösebb mégis amiatt voltam, mert a mondandóm közben megakadt a hangom.
Leeresztettem az arcomat tapogató kezemet, és kissé kitágult szemekkel néztem Tatia arcába, ahogy szinte teljesen kontrollját vesztette. Kissé meg is rezzentem, mikor a múltat felemlegette, aztán lehajtottam a fejem, mint egy kisfiú, aki szégyelli magát azért, mert valami nagyon nagy csínytevést követett el, annak minden kellemetlen következményével együtt. - Nem utálhatsz jobban, ahogy Hayley, vagy Erin - mondtam aztán halkan. - Amit a fejedhez vágtam... nem kellett volna. Én csak... azt hiszem, halálosan félek - támasztottam hátam a falnak, és megrőkönyödve néztem Tatia szemeibe. Tessék... kimondtam. És csak az isten a tudója, mikor fogja ellenem fordítani ezt az információt.
Most már egyáltalán nem voltam nyugodt, sőt egyértelműen éreztem, hogy megőrültem. Egyszer el kellett érnem már ezt a pontot és nagyon úgy tűnt, hogy most van itt annak az ideje, hogy kiadjak magamból mindent, amit valamilyen csoda folytán nem. Minden keserűséget, dühöt és érzelmet, ami mardosott. Volt belőlük bőven... - Tényleg neked kell felsorolnom, hogy miért kívánlak a Pokol fenekére? És tényleg azt hiszed, hogy pont én nem utállak jobban, mint Hayley és Erin? Kettejük utálata együtt nyomában sincs az enyémnek... - Járkálgattam fel-alá a hajamba túrva, mintha csak bizonygatni akartam volna, mennyire meg tudnám fojtani egy kiskanál vízben. Csupán akkor figyeltem fel az arcára, amikor meghallottam a hangját. Nem kellett volna... az a tekintet... mintha meggyötört lett volna és alá is támasztotta szavait. Félelem ült a szemeiben, de teljesen másfajta, mint amit néhanapján eddig láttam rajta. Mintha attól félt volna, hogy mégis mi lesz... mihez fog kezdeni, mit fog csinálni. Ez volt az, ami megállított a spontán, egyszemélyes gyaloglóversenyben. Ránéztem, pillanatnyi agyjáratás után odalépdeltem elé és kezemet az arcára csúsztattam. Éppen oda, ahová az előbb még elemi erővel csapott le a tenyerem. - Félsz? - Kérdeztem vissza és ujjaimmal megcirógattam bőrét. - Jól teszed. Megérdemled. - Megrándult a szám széle. Normális esetben elgyengülten öleltem volna magamhoz, hiszen tudatosult volna bennem, hogy mennyire fontos nekem... hogy mennyire szerettem és talán még mindig így érzek... - Kezdem azt hinni, igaz, hogy a természet mindenkin revánsot vesz. Ez lesz a bosszúja rajtad.
Újra megrezzentem, mikor kezét az arcomra simította. Mintha visszarepültem volna az időben... mintha ő ugyanúgy bántott volna, ahogy Mikael tette. A különbség az volt, hogy ahogy Tatia bántott, annak nem voltak külső nyomai. De belül lerombolt bennem minden. Érzéseket, lelket... mindent. Olyanná váltam, mint egy kiégett, üres bábu. Képtelen voltam a szemébe nézni.
- Talán igazad van - mondtam csendesen. - Akarsz még valamit a fejemhez vágni, vagy mehetek?
Hogy megbántam-e, ahogy beszéltem vele? Nem, mert még nyomokban sem mondtam el mindent, ami az én lelkemet nehezítette, de rájöttem, hogy hiába tártam volna elé mindent, nem lett volna jobb. Inkább rosszabb, ezért próbáltam pár mély levegővel elrendezni a gondolataimat, csakhogy nem volt éppen sikeres vállalkozás. Megcsóváltam a fejem, mikor megszólalt, ám nem hátráltam, nem léptem el előle, ugyanolyan közel álltam hozzá, ahogy eddig, mindössze annyi változott, hogy megfogtam az állát és kényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzen. Mit mondhattam volna még neki? Mit, ami nem jár semmiféle következménnyel? Semmi ilyesmi nem jutott eszembe. - Csak annyi, hogy remélem tudod, én voltam az egyetlen egész életedben, aki teljes szívéből, tisztán szeretett. - Halkult el a hangom. Annyira, de annyira nem akartam azt a fájdalmat érezni, ami akkor öntött el, akárhányszor arra gondoltam, mit érzek iránta. De kitörölhetetlen volt... még most. - Ha nem hagytál volna el... ha nem hagysz magamra olyan szívesen melletted állnék, hogy véletlenül se félj... - Vallottam be elszoruló torkom mellett egy árva könnycsepp is megjelent a szemem sarkában.
Engedtem, hogy megfogja az államat, és maga felé fordítsa a fejem, de még így is csak néha-néha mertem belenézni a szemeibe. - Tudom, hogy szerettél. Én is szerettelek. Még azt hiszem, mindig szeretlek. De tudod jól, hogy mi ketten... nem megy ez nekünk - motyogtam. - Mi csak megöljük egymást. A mi szerelmünk olyan szerelem, ami csak távolról működik. Mert közelről maga a halál - szedtem össze a bátorságomat, és végigsimogattam Tatia haját. - Talán mennem kéne. Ahogy neked is. Keress új utat, ahol én nem vagyok... mert csak nélkülem lehetsz igazán boldog.
Elmosolyodtam. Halványan és keserűen, de szívből. Ebben a mosolyomban még a legrosszabb érzéseim is benne voltak, mégis jólesett, mert olyan volt, mintha Klaus szívemből szólna. Akármilyen borzasztó volt tudni, hogy tényleg, szó szerint képesek lennénk megölni egymást úgy, hogy szeretjük a másikat... ennek ellenére igaz volt. - Azt hiszem, hogy én... találtam egy új utat. - Léptem egy lépéssel hátrébb és lehajtottam a fejemet. Nem akartam ismét elmondani neki, hogy szeretem, hiszen tudta, de ha már itt voltunk, akkor el kellett mondanom neki, hogy az én életem sem állt meg. Hogy próbálok kezdeni magammal és azzal az űrrel valamit, amit ő hagyott bennem. Kisebb-nagyobb sikerrel, de legalább próbálkoztam. - Van valaki, aki nagyon sokat jelent nekem, viszont... ez még számomra nagyon új. - Vallottam be. - Éppen ezért lehet, hogy napok, hónapok vagy esetleg évek múlva egyszer megjelenek az ajtódban csak azért, hogy láthassalak, hogy megérinthesselek... - Nyúltam hirtelen a keze után, hogy ujjaim közé foghassam. - De igazad van... akármennyire szeretném, hogy mellettem légy... lehetetlen lenne. - Nyeltem hatalmasat a földet szuggerálva. Nagy váltás volt ez az előbbi viselkedésemhez képest, mégsem tudtam visszafogni magam. Nevezzen őrültnek vagy zakkantnak, nem érdekel. Nem szégyellem. - Ezért ha nem túl nagy kérés... hiába vagyok féltékeny, dühös és hiába utállak ezért, de... kérlek, ne cseszed el ezt az új esélyedet, amit a gyereked és az a lány adhat neked. - Mondtam már a szemeibe. Nem hittem volna, hogy a mai nap folyamán még a szívem is meg fog szakadni. - Ahogy észrevettem, Hayley-nek sem könnyebb, mint neked. - Osztottam meg velem a lánnyal való rövid találkozásomból leszűrt dolgot és ismét eszembe jutott, mennyire sajnálom szegényt. Ki tudja, milyen sorsa lesz... - Szóval nem, nem szeretnék a gyerek keresztanyja lenni. - Nevettem fel kínomban. - De szeretném, ha legalább egyikőnknek sikerülne valami abból, amit ezer évvel ezelőtt akartunk. - Vontam vállat, hogy kissé lazábbnak tűnjek, ám nem hiszem, hogy sikerrel jártam. Ki akartam szállni a drámakirálynő szerepéből, viszont ezeket muszáj volt elmondanom neki. Tartoztam neki és magamnak is ennyivel.
A pókerarcot újra felvettem. Szükségem is volt rá, főképp akkor, mikor azt mondta, van már valakije. Bár... nem értem, miért vagyok ezen kiakadva. Nekem is van. Felcsináltam egy vérfarkas lányt. Ezek után nem lenne túl fair, ha Tatia fejéhez vágnám, hogy továbblépett a kettőnk se veled, se nélküled kapcsolatán. - Értem - préseltem ki ennyit magamból, aztán kissé felnevettem. - Tatia, nekem nincs mit elszúrni. Nem akarok családapa lenni, nem is leszek a szülők gyöngye. Szóval, ez nekem nem esély, csak egy esemény - rántottam meg a vállamat. - De ha bekopogsz hozzám, akár száz múlva is, örülni fogok neked. Persze a magam ostoba, fellengzős, és bunkó módján, de örülni fogok. Ígérem.
Megcsóváltam a fejemet. Persze, ki nézné ki belőle, hogy szívesen apa lenne... senki. Még én sem, pedig én aztán több mindent el tudok róla képzelni, mint az emberiség nagy része. - Ki tudja... talán idővel majd egy esélynek fogod fel a dolgot. - Vetettem fel. Nem mintha hú de nagy öröm lenne számomra, hogy Klaus-nak lehetősége adódott arra, hogy családja legyen, de én örültem volna neki. Most talán nem. De egy kis idővel ezelőtt boldog lettem volna. - Akkor szavadon foglak. - Mosolyodtam el halványan. - Ettől függetlenül még mindig utállak. Egy pöcs vagy. - Jelentettem ki és megigazítottam magamon a kabátomat, aztán beletúrtam a hajamba. - Ugye nem maradtok itt, Mystic Fallsban? - Kérdeztem hirtelen. Nem lett volna jó, ha úton útfélen Klaus terhes barátnőjébe botlanék bele...
- Kösz. Roppant hízelgő - morogtam, mikor nemes egyszerűséggel pöcsnek titulált, aztán elgondolkodva vontam vállat. - De igen, itt maradunk. Egy darabig legalábbis. A távoli jövőbe még nem gondoltam bele. Talán kétlaki életet élünk majd. Félig itt, félig New Orleansban, nem tudom - integettem, mintha egy legyet hajtanék el, jelezve, hogy ezzel még most nem foglalkozom. - Nos Tatia, akkor azt hiszem, ideje búcsút vennünk egymástól - sóhajtottam. - Mire számítsak "isten veled" gyanánt? Csókra? Ölelésre? Tökön rúgásra?
- Remek. - Böktem ki, amikor azt mondta, itt maradnak. Talán elég nagy ahhoz a város, hogy ne fussak össze a pár valamelyik tagjával állandóan. Bár Hayley viszonylag normálisnak tűnik, azért elég fura volt megtudni is, hogy a régi szerelmemtől terhes. Ez a mai nap nem nevezhető unalmasnak, az már igaz. - Én azt hiszem, hogy még maradok egy kicsit. Keresek valami vacsorát. - Vontam meg a vállamat. Igazából kicsit megéheztem és a feszültséget is jobban ki tudom adni magamból, miközben eszek. Természetesen embert. - De téged valószínűleg vár a barátnőd, szóval... - Néztem Klaus szemeibe bizonytalanul. - Isten veled. - Halkult el a hangom. Mi lett velem, hogy nem akarok semmi "rosszat" tenni? Ez nem azt jelentette, hogy szívem szerint nem adtam volna neki egy búcsúcsókot, ám neki mégiscsak ott volt Hayley, nekem pedig Curtis és... tényleg megőrültem.
- Hát persze... - biccentettem. - Jó étvágyat - tettem hozzá, aztán odaléptem hozzá, és búcsúcsók helyett futólag megöleltem. Nem akartam sokáig a karomban tartani, mert nem tudtam, hogyan fog reagálni rá, de búcsúnak ennyi is tökéletesen megfelelt. - Viszlát, Tatia. Várom, hogy kopogj majd az ajtómon - mosolyogtam, és mire bármit is reagálhatott volna, már el is tűntem. Jobb volt ez így. Legalább a vége legyen méltó... mihez méltó? Valamihez, aminek most nem tudtam nevet adni.
I was lost in Paradise. I wish I never opened my eyes. ~
Úgy éreztem forog velem a világ. Kivételesen feldobva sétáltam az utcán. Minden tökéletesen haladt az életemben és úgy tűnt rendben van. Egy új családtag érkezik hamarosan köreinkbe és ennek igenis örülnöm kell. Sőt nagyon boldog vagyok. Természetesen Tatia kikosarazása még mindig mély nyomot hagyott bennem... de a családi ügyeket használva megpróbálok nem visszagondolni a pillanatra, amikor a saját öcsém miatt hagytak ott... Megráztam a fejemet. Nem... Tatia a múlt... A jövőmet kell keresnem, nem pedig a múltam hibáit kutatnom. Csikorogva nyílt ki a Morning Star ajtaja. Gyorsan helyet foglaltam és rendeltem egy gyors italt, egy üveg sört. Üveges tekintettel bámultam magam elé és vártam, hogy valami történjen. Hiányzik valami az életemből és fogalmam sincs mi... vagy csak nem akarok rájönni magam sem, hogy mi.
Magamra maradtam, de most kétségkívül ennek örültem a legjobban. Képtelen lettem volna még egy teljes percet eltölteni Klaus társaságában. Nyilvánvaló, hogy ő az én egyik gyengepontom... ez ismét megmutatkozott. Éppen ezért kell szépen ezt a gyengét kiirtanom vagy minimum átkonvertálnom. Egy sóhaj kíséretében léptem vissza a bárba. Az eddig is borzasztóan hatalmas tömeg nem nőtt, de legalább elfértünk a helyiségben. Nem jó dolog a tömegnyomor. - Kérek még egy italt. - Léptem ismét a pulthoz és oldalra pillantva olyasvalakit láttam meg, akit nem gondoltam volna, hogy az életben ilyesmi helyen fogok látni. Méghozzá úgy, hogy iszik. Azta! - Elszalasztottad az öcsédet. - Huppantam le Elijah mellé és egy halvány mosolyt varázsoltam az arcomra. Félreértés ne essék, egyáltalán nem akartam Elijah-val Klaus-ról beszélgetni, de valamit mondanom kellett. - Rég találkoztunk. - Mondtam ki a nyilvánvalót.
I was lost in Paradise. I wish I never opened my eyes. ~
Hirtelen egy számomra nagyon is ismerős hang ütötte meg a fülemet. Tatia pattant mellém a székre. Pillantásom idegessé vált és fenekéig húztam az alkohol tartalmú üveget. ~ Nem fontos... otthon már úgy is megvolt a családi vita... ~ közöltem kissé morcosan. Bár meg kell mondjam elég kíváncsivá tett a dolog. Világosan megígérte Klaus, hogy többet nem kavar Tatiával... úgy tegnap. Persze ennyire bízhat az ember a saját öccsében. Főleg Nikben. ~ Igen... Rég volt... ~ bólintottam egyet. Kezd kínossá válni ez a csend. ~ Tudod miért vagyok itt? ~ emeltem égnek a szememet. ~ Persze... hogy is tudnád... ~ sóhajtottam. ~ Ma majdnem megöltem egy vérfarkaslányt, mert túlságosan hasonlított rád... ~ nyögtem ki. ~ Tudod... én próbállak elfelejteni... De egyszerűen nem megy. Lehet bennem van a hiba...Sőt biztos. ~ filozofáltam. ~ De úgy látszik az élet most adott egy új lehetőséget nekem... ~ ez inkább már csak egy magán jellegű monológgá kezdett válni. Klaus gyermeke egy áldás és amint sikerül megszereznünk, biztos helyre juttatnunk őt az unokahúgomat, öcsémet... Biztosan sikerül végre megszabadulnom a Tatiához kötődő halálos egyoldalú szerelmemtől. ~ Miért vagy itt? Megsajnáltál? ~ húztam oldalra a szám sarkát.
A morcos hanghordozás nem sejtetett sok jót, mégis ott maradtam a mellette lévő széken, nem terveztem átülni sehová. Hetek, sőt hónapok óta nem láttam Elijah-t és reménykedtem benne, hogy ő még a Mikaelson-ok viszonylagosan normális csapatát erősíti. Bár ki tudja, mostanában túl hirtelen őrül meg mindenki, mire felkapom a fejem, tele van az utca potenciális veszettekkel. Nem mintha én jobb lennék. - Ó, kérlek, legalább te ne durcázz már a közelemben. - Sóhajtottam lemondóan és belekortyoltam az italomba. Miért érzem úgy, hogy ez sem lesz egyszerű beszélgetés? Mindenféle kétségem ellenére figyeltem a szavait, de megálljt intettem neki az egyik részletnél. Majdnem megölt egy vérfarkaslányt, mert hasonlított rám? Ezt most sértésnek szánta? - És mégis ki volt az a lány? és miért nem ölted meg, ha azt akartad? - Kérdeztem úgy, mintha a világ legegyszerűbb dolgára kérdeztem volna rá. Én nem is problémáztam volna sokat egy ilyen helyzetben. Viszont nyelnem kellett egyet. Nem szerettem volna ismét belefolyni egy ilyesmi beszélgetésbe, mert az előbbi, öccsével megejtett diskurzusom is eléggé megviselt, Elijah-tól pedig konkrétan utáltam azt hallgatni, hogy mennyire megbántottam. Tisztában voltam vele és sajnáltam... de nem tudtam ismét végighallgatni. - Csak régen láttalak. Nem sajnáltalak meg. - Jelentettem ki.
I was lost in Paradise. I wish I never opened my eyes. ~
~ Talán rájöttem, hogy nem őt akarom megölni igazán...hanem azt akire hasonlít. ~ néztem mélyen megbántott tekintettel a tőlem jobbra ülő nő felé. Ezzel a mondattal talán mindent el is árultam. Nem akarok többé találkozni Tatiával, nem akarok a barátja lenni, sőt semmije nem akarok lenni. Iszonyatosan haragszom rá és most már nincs értelme visszafogni magamat. ~ Kérlek többet ne gyere a közelembe. ~ jelentettem ki dacosan és mérgesen toltam félre az üvegemet. Ő csak egy rossz emlék. Így fogom elkönyvelni, ahogyan ezer éve is tettem. Most is ezt fogom tenni. ~ Gondolom már úgy is tudod, hogy egy új jövevény érkezik a családunkba. Szeretném, ha többet nem jönnél én vagy a Mikaelson család bármelyik tagjának a közelébe... vagy különben... ~ szűrtem a fogaim közül. A mondat végét inkább már be sem fejeztem, sosem lennék képes bántani Tatit... kivéve ha a családról van szó. ~ Remélem érthető voltam. ~ zártam le.
Összevontam a szemöldökömet. A helyzet kritikusabb, mint gondoltam. Akárhányszor bántottam meg Elijah-t, akárhányszor egy rossz szót szóltam hozzá vagy éppen ezer évvel ezelőtt az öccsével akartam eltölteni a délutánt, mintsem vele, még sohasem mondott nekem ilyet. Egyetlenegyszer nem beszélt velem így. Mindig megmaradt annak a jóságos személynek, akinek aztán mondhatsz bármit, akkor is lenyeli. Legalábbis látszólag. Éppen ezért volt szokatlan ez a felállás. - Jól értelmezem, hogy meg akarsz fenyegetni? - Néztem rá kérdő arckifejezéssel. Fel sem fogtam, hogy nem akar többé a közelében látni, sokkal inkább érdekelt, hogy tudja, kivel ül szemben? Nem a kis Elenával és nem a drága Katerinával, hanem velem. Sok értelme nincs annak, ha negatív ígéretekkel kezd bombázni, mert kibírom. - Hadd mondjak neked valamit: nem érdekel a családod, sem az a kis szörnyivadék, akit a vérfarkas hord a szíve alatt. Szerencsére már kikerültem a családotokból. - Mosolyodtam el halványan. - De azt azért nehéz elhinni, hogy ti lesztek az új nagy boldog család. Ne nevettess, Elijah. Ezt te magad sem hiszed el. - Horkantam fel.
I was lost in Paradise. I wish I never opened my eyes. ~
Elkaptam a felkarját és felé fordultam. ~ Igen. Vedd annak, ha úgy gondolod. ~ néztem egyenesen a szemeibe. ~ Akkor erről nincs értelme többé beszélnünk. ~ Löktem el a karját, majd a zsebembe nyúltam a pénztárcámért. Illedelmesen kifizetem a részemet, nehogy miattam menjen csődbe ez a helység. Kinyitottam a bőrszövetet gombját és kidobtam az asztal közepére jóval nagyobb összegű papírpénzt, mint amit az italom ért. ~ Ennyire ostobának nézel Tati? ~ könyököltem fel az asztallapjára és túrtam bele idegesen mindkét kezemmel a hajamba. ~ Nem vagyok ennyire ostoba. ~ nyögtem. Amint megszületik a gyermek elvisszük Rebekahval jó messzire Klaustól és attól az ostoba farkaslánytól. Akkor leszünk majd egy nagy és boldog család. Ha biztonságban felnőtt és tovább vitte a családi génjeinket, akkor majd foglalkozom Klaussal is. ~ Klaus, Finn, Mikael és Anyánk sem tud most érdekelni... Csak a megszületendő gyermek. ~ pillantottam felé hajfürtjeim alól. ~ Tudod régen arról álmodtam, hogy nekem is lesznek... Egy nagy boldog családom... Két fiú és egy kislány... Arról, hogy együtt megyünk vadászni a srácokkal...amíg te a kislányunk hajába szalagot fonsz... Milyen naiv és ostoba emberi álmok! ~ horkantam fel, mintha csak az öcsém mondta volna nekem. Elijah! Mekkora ostoba vagy! Ekkora marhát még nem termett a föld a hátán. ~ Nem fontos... ~ mosolyodtam el, mintha ez mégis valamiféle jó emlék lenne számomra. ~ Ne nevezd szörnyivadéknak! ~ kaptam el a felsője részét és vámpírsebességgel nyomtam le az étkezde padlójára háttal. Dühösen fújtattam, aztán arcom ellágyul és rájövök, hogy ez túl durva lépés volt tőlem. Finoman elengedem, de nem kérek bocsánatot. Tatia már nem a családom, nem kell finomkodnom vele. Az egyoldalú szerelem nem szerelem. Így nem is olyan dolog amire vigyáznom kellene. Megigazgatom a ruhámat, majd egy gyors lépéssel átlépek Tatia felett. ~ Maradj távol tőlem és a családomtól. Klaustól és attól a "szörnyivadéktól" is. Gondolom nem lesz nehéz betartani ezt.. Főleg neked. ~ mondtam modorosan.
Most tényleg azt akarta, hogy válaszoljak neki? Hogy ostobának nézem-e? Még jó, hiszen csak egy bolond vámpír fantáziál olyan dolgokról, amelyekről ő: család és egyéb hasonlók. Inkább ne... főleg nekem ne, az meg hogy hagyjam békén a szeretett kis rokonait... a fenét sem érdekli többé a Mikaelson-família. Hülye lennék ismét belefolyni az életükbe. Nem volt nekem elég, hogy miattuk és az ő védelmükért haltam meg én és a babám is, aztán bujkálhattam kedve szerint ezer évig. És a gyötrelmes szerelemről még szót sem ejtettem. Csakhogy nem sok időm volt gondolkodni és átrágni magam Elijah régi vágyain, a hátam hirtelen koppant a padlón, méghozzá olyan hirtelen, hogy fel sem tudtam eszmélni. Összeszorítottam a szemeimet, a fejem iszonyúan sajogni kezdett, emberként valószínűleg az ügyeletre kellett volna szambáznom az ütközés következtében. Feljajdultam és felültem, amikor pedig összeszedtem minden erőmet, akkor felpattantam. A rajtunk kívüli egy szem vendég kiszivárgott a bárból, a pultos hatalmas szemeket meresztett rám, amiket nem voltam hajlandó elviselni, ezért átnyúltam a bárpult felett és mielőtt megszólalhatott volna egy határozott mozdulattal törtem el a nyakcsigolyáit. Így legalább kettesben lehettünk Elijah-val. - Kezdesz ugyanolyan őrült lenni, mint az öcséd. - Masszíroztam meg a tartómat és az ujjaimra rákerült pár csepp vérem. A seb beforrt, de a hajszálaim egy részét befogta a testemet éltető folyadék. - Sőt, még rosszabb vagy. - Jelentettem ki a pultra támaszkodva, ám Elijah szemeibe nézve. - Ez most mire volt jó? Nem érdekel a családod. Nem érdekel az öcséd, sem a nője, sem az ivadékuk. Megvan nekem a saját életem... oké, fura tudni, hogy az öcsédnek saját családja lesz és bevallom... irigylem azt a lányt és Klaus-t is. - Fújtam egy hatalmasat. Miért mondom el neki ezt? Senkinek semmi köze hozzá... - De neked nem lesz jobb attól, hogy engem megfenyegetsz. A te álmaid nem válnak valóra.
I was lost in Paradise. I wish I never opened my eyes. ~
Tatia felpattant és kicsit csendesebbé tette a helyet. Szemrebbenés nélkül néztem, ahogy megöli a pultost. ~ Ne irigyeld őket! A féltékenység olyan vizekre visz Tati, ahonnan nem biztos, hogy vissza tudsz csónakázni. ~ álltam a tekintetét. Belül rettentően fájt látni, ahogy fájdalmat okoztam neki, de nem tudott érdekelni. Talán itt az ideje kicsit kikapcsolni... önmagamat. Épp ésszel úgy sem tudom már tovább tűrni ezt az egész helyzetet. Az öcsém, Klaus egy idióta taknyos kölyök, aki mellesleg egy tömeggyilkos is és képes elhinni, hogy a saját kis homokozójában lehet a saját homokvárának ura. Aztán itt van Apánk. Azt hinné az ember, hogy legalább belé szorult némi ész. De nem igaz. Olyan idős, hogy már lassan szétmállik, de még mindig Klaust kergeti, mint valami Tom és Jerry sorozat ezredik évada... és én ezt az embert követem... követnem kell... követtem. Végül pedig én. A szerelem a taknyos öcsémhez pártolt, máskor pedig én csaptam be saját magamat. Tulajdonképpen nincs életem. Egyetlen egy reményem a család. És hogy miért hiszek még benne? Henrik miatt. Megígértem neki mikor meghalt, hogy jó család leszünk. Hogy vigyázok rájuk. ~ Sőt, még annál is rosszabb leszek. ~ haraptam az alsó ajkamba idegesen. Az utóbbi időben senkinek nem tudtam elmondani a bajaimat. Nincsenek barátaim... Nincs egy olyan személy sem, akiben megbízhatnék. Ha az ember sokáig magába nyeli a dolgokat, akkor az előbb utóbb ki fog törni. ~ Felesleges irigykedned. Te választottad a sorsodat Tati. Te választottad Klaust. Vele ellentétben velem szép jövőd lett volna. Kezdve azzal, hogy nem hagytam volna, hogy meghalj. ~ néztem a tekintetébe. ~ Tudtam, hogy Apánk azt akarta, hogy meghalj azon az estén és én nem tettem semmit. ~ Tudtam anyánk mit fog tenni Tatiával, de túlságosan becsapva éreztem magamat ahhoz hogy tegyek valamit. Tudtam, hogy meg fog halni, de nem bántam. ~ Igen... Megtudtam, hogy terhes vagy és azt is hogy kitől. ~ emlékeztem vissza. ~ De akkor kérlek áruld már el, hogy mi a fenéért... Hogy miért szédítettél? ~ kerestem a szavakat, de valamiért nehezemre esett rákérdezni. ~ Mondd már el... mi szükséged volt rám, ha ott lett volna neked Klaus is? ~ emeltem égnek mindkét tenyeremet. Furcsa, hogy így ezer év után is vannak olyan dolgok, amiket magamban tartottam.
Csak néztem és hallgattam, ami pedig a legrosszabb, hogy egyre jobban meglepődtem és úgy éreztem, képtelen lennék megszólalni. Nem sokszor fordult elő velem ilyesmi, de így, hogy nem vágtam bele Elijah mondandójának a közepébe, összeraktam a teljes történetet. Az én történetemet. A mi történetünk. Az egész kiegészült az ő részével, ami eddig mint valami üres papírlap lebegett a fejem felett és arra várt, hogy valaki kitöltse. Végre megtörtént, ám azt kívántam, inkább süllyedtem volna bele jobban az édes tudatlanságba, minthogy ilyesmi információk jussanak a birtokomba. Le kellett ülnöm az egyik székre, hogy az Elijah által átadott gondolatok szabadon futhassanak végig az agyam minden egyes sejtjén, aztán leúszva a szívemet is megcélozzák. Hogy én mekkora bolond voltam! És ezer év alatt sem javultam semmit... miből gondoltam, hogy nem tudott semmiről? Ami rosszabb: ő játssza a jófiút és hagyott meghalni? Hagyta, hogy az anyja varázslata miatt meghaljon a babám? Karba tett kézzel ült és ennyi? - És én mindig azt hittem, hogy te a jók közül való vagy. - Suttogtam magam elé elképedve. - Tudtad? Tudtad és az áldásodat adtad az egészre? - Néztem Elijah-ra éledező dühvel a tekintetemben. Elképzelni sem voltam képes, hogy érezhetek ekkora csalódottságot, mint most... valószínűleg ő is ugyanezt érzi, amikor rám pillant, de ez egyáltalán nem vigasztal. Sőt, sokkal jobban dühít. - Azért volt szükségem rád, mert kedveltelek. Ennyi. Semmi bonyolult nincs ebben, egyszerűen csak szerettem, amikor mellettem voltál és amikor veled lehettem. - Vallottam be a nem valami hatalmas titkot. - De te.. már embernek sem olyan voltál, amilyennek hittelek... - Csóváltam meg a fejemet és felpattantam a székről. Én ezt nem bírom elviselni... el kell tűnnöm innen.
Elmosolyodtam zavaromban Tatia reakcióján. Megdörzsöltem az államat mielőtt bármit is válaszolni tudtam volna. Habozok... Ő távozni készül. Mielőtt bármerre is mehetne megszólalok. ~ Ha akartam is volna tenni valamit, akkor sem ment volna. Apám szavát bármikor többre tartottam, mint egy olyan nőét, akit az öcsém felcsinált. ~ fejeztem be. Ezen semmi fel nem fogható dolog nem volt. ~ Igen... Valamiért mindenki azt hiszi én vagyok ebben a családban az ártatlan bárány, pedig nem. Csak vannak erkölcseim és elveim, amik szerint élek. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék ugyanolyan romlott, mint bármelyikünk. ~ folytattam. ~ Tudtam, hogy meg fogsz halni és igen, nem érdekelt, mert csak romlást hoztál a családunkra és átvertél. Te csak egy mellékes veszteség voltál számunkra. ~ forgattam a fejemet. ~ Megérdemelted volna a halált. ~ dugtam az öltönyöm zsebébe a kezemet. Felnevettem. ~ A Petrova lányok, a hasonmásaid. Miért hiszitek, hogy olyan nagyon erősek vagytok és minden férfi úgy megy utánatok, mint a pincsikutya? Tati... Olyan sok mindent nem tudsz még a Mikaelsonokról... És ahogy már korábban is említettem, jobb ha távol maradsz tőlünk. ~ emeltem fel fenyegetően a ujjamat. Valahol nagyon fájt, hiszen szerettem őt. De azt hiszem talán most végre sikerült túltennem magamat rajta. Ezer éve nagyon megbántott, aztán most pár hete akartam adni egy új esélyt ennek az egésznek, de nem megy. Ő nem akarta. Most már én se akarom. ~ Ezentúl nem vagyunk barátok Tatia. Jobb lesz ha nem kezdesz ki velem többet. Egyszerűen a pokolra kívánlak. ~ néztem igazi fenyegető arckifejezéssel.
Elértem arra a szintre, hogy hidegen hagyjon, amit mondott nekem. Egy nő, akit az öccse felcsinált? Akár így is nevezhet, mert igaz. Csakhogy ha engem sértegetni akart, akkor ahhoz előbb kellett volna felkelnie. Valahogy nem volt tőle túl hiteles ez a fenyegető figura. Talán kétségbe van esve és nem tud magával mit kezdeni... mint a kisgyerekek az óvodában. Mindig a legnagyobb terrorizáló a legsértettebb és leggyengébb. Éppen ezért nem értek el a feldolgozóközpontomig a fenyegetései. Sokkal inkább olyan volt ez a jelenet, mint egy rossz komédia. - Nos, ennek a mellékes veszteségnek köszönheted, hogy élsz, ahogy a családod többi tagja is. - Jelentettem ki mellékesen és közelebb léptem hozzá. - De tökmindegy, minden egyes szavaddal csupán pocsékolod az idődet. Most döbbentettél rá, hogy létezésem utóbbi két éve időpocsékolás volt. Nem érte meg visszajönnöm ide... itt kezdődött el minden, viszont már semmi sem ugyanolyan, mint régen... és hálásnak kellene lennem neked, hogy rávilágítottál, mennyire nincs értelme foglalkoznom sem veled, sem senkivel a családodból. - Mosolyodtam el halványan, aztán megpaskoltam az arcát. - Ne nézz rám ilyen csúnyán, mert egyáltalán nem áll jól ez az arckifejezés. Körülbelül mintha egy síró bohócot látnék. - Elléptem tőle és felvettem a bőrdzsekimet, nehogy véletlenül ezen a lepratelepen hagyjam. A többi fenyegetése, miszerint nem vagyunk többé barátok, szinten nem sokat ért. Barátok? Mikor voltunk mi barátok? - Tévedsz, ha azt hiszed, szükségem van valakire. Ezer éves elmúltam és sohasem volt szükségem senkire... egyedül is megtettem azokat a dolgokat, amelyek kellettek a túléléshez. - Fordultam felé mégis, hogy a szemeibe nézzek. Felőlem aztán a padlóhoz vághat vagy felkenhet a falra, az sem foglalkoztat, hiába túl szürreális és kissé fájdalmas is Elijah-t ilyennek látni. - Ha elfogadsz egy tanácsot, lemondasz a világmegváltó terveidről és befejezed a fenyegetésemet mielőtt belefáradnál. - Megcsóváltam a fejem és lemondó sóhajjal vettem tudomásul, hogy ő sem lesz már őrültebb. Biztosan most jönnek ki rajta az évszázadok alatt átélt traumák és kezd begolyózni. Ideje volt. - Kívánj a pokolba, egyszer úgyis odakerülök. Ha máskor nem... akkor majd ott találkozunk. - Vontam aprót a vállamon.
Kezdőlap
Úgy éreztem forog velem a világ. Kivételesen feldobva sétáltam az utcán. Minden tökéletesen haladt az életemben és úgy tűnt rendben van. Egy új családtag érkezik hamarosan köreinkbe és ennek igenis örülnöm kell. Sőt nagyon boldog vagyok. Természetesen Tatia kikosarazása még mindig mély nyomot hagyott bennem... de a családi ügyeket használva megpróbálok nem visszagondolni a pillanatra, amikor a saját öcsém miatt hagytak ott... Megráztam a fejemet. Nem... Tatia a múlt... A jövőmet kell keresnem, nem pedig a múltam hibáit kutatnom. Csikorogva nyílt ki a Morning Star ajtaja. Gyorsan helyet foglaltam és rendeltem egy gyors italt, egy üveg sört. Üveges tekintettel bámultam magam elé és vártam, hogy valami történjen. Hiányzik valami az életemből és fogalmam sincs mi... vagy csak nem akarok rájönni magam sem, hogy mi. 
Elkaptam a felkarját és felé fordultam. ~ Igen. Vedd annak, ha úgy gondolod. ~ néztem egyenesen a szemeibe. ~ Akkor erről nincs értelme többé beszélnünk. ~ Löktem el a karját, majd a zsebembe nyúltam a pénztárcámért. Illedelmesen kifizetem a részemet, nehogy miattam menjen csődbe ez a helység. Kinyitottam a bőrszövetet gombját és kidobtam az asztal közepére jóval nagyobb összegű papírpénzt, mint amit az italom ért. ~ Ennyire ostobának nézel Tati? ~ könyököltem fel az asztallapjára és túrtam bele idegesen mindkét kezemmel a hajamba. ~ Nem vagyok ennyire ostoba. ~ nyögtem. Amint megszületik a gyermek elvisszük Rebekahval jó messzire Klaustól és attól az ostoba farkaslánytól. Akkor leszünk majd egy nagy és boldog család. Ha biztonságban felnőtt és tovább vitte a családi génjeinket, akkor majd foglalkozom Klaussal is. ~ Klaus, Finn, Mikael és Anyánk sem tud most érdekelni... Csak a megszületendő gyermek. ~ pillantottam felé hajfürtjeim alól. ~ Tudod régen arról álmodtam, hogy nekem is lesznek... Egy nagy boldog családom... Két fiú és egy kislány... Arról, hogy együtt megyünk vadászni a srácokkal...amíg te a kislányunk hajába szalagot fonsz... Milyen naiv és ostoba emberi álmok! ~ horkantam fel, mintha csak az öcsém mondta volna nekem. Elijah! Mekkora ostoba vagy! Ekkora marhát még nem termett a föld a hátán. ~ Nem fontos... ~ mosolyodtam el, mintha ez mégis valamiféle jó emlék lenne számomra. ~ Ne nevezd szörnyivadéknak! ~ kaptam el a felsője részét és vámpírsebességgel nyomtam le az étkezde padlójára háttal. Dühösen fújtattam, aztán arcom ellágyul és rájövök, hogy ez túl durva lépés volt tőlem. Finoman elengedem, de nem kérek bocsánatot. Tatia már nem a családom, nem kell finomkodnom vele. Az egyoldalú szerelem nem szerelem. Így nem is olyan dolog amire vigyáznom kellene. Megigazgatom a ruhámat, majd egy gyors lépéssel átlépek Tatia felett. ~ Maradj távol tőlem és a családomtól. Klaustól és attól a "szörnyivadéktól" is. Gondolom nem lesz nehéz betartani ezt.. Főleg neked. ~ mondtam modorosan. 
