- Tudom, hogy butaságnak és kislányosnak hangzik ez az egész, de tényleg úgy érzem, hogy ő az én igaz szerelmem. - néztem Connie-ra vállat vonva, aztán elmosolyodtam. Legyen akármilyen nehéz és bonyolult tudtam, hogy soha nem fogok tudni megszabadulni azoktól az érzésektől, amelyeket Ben iránt tápláltam. Idő kellett nekik, hogy kialakuljanak és talán emiatt nem is fognak elmúlni. Nem is akarom, hogy köddé váljanak.
- Remélem, hogy így volt. Nem szeretnék még egyszer átélni ugyanezt a helyzetet. - sóhajtva egyet fizettem ki az italomat, hiszen az órámra néztem és láttam, hogy jócskán eltelt már az idő. - Mennem kell. Éppen őt várom. - kacsintottam a lányra és felálltam, aztán ismét egy mosolyt küldtem felé. - Örülök, hogy megismertelek. Remélem még találkozunk. - mondtam és elindultam kifelé, hogy hazafelé vegyem az irányt.

| köszi a játékot!  |

A Grill túlságosan hétköznapi hely volt ahhoz, hogy most oda üljek be. Kissé elvontabb közeg kellett, olyan, ahol senki sem szól hozzám, ahol csak elüldögélhetek és magamban utálkozhatok. Vagy ha valaki mégis odalép hozzám, akkor annak széttéphetem a torkát és letudhatom a vacsit is. Ugye, hogy nem nagy kérés?
Nem sokáig kellett ilyen hely után keresgélnem, beléptem a kiszúrt bárba és nyugtáztam, hogy tökéletesen megfelel az elvárásaimnak. Pár pillanat alatt szétnéztem, aztán a pulthoz sétáltam, leültem az egyik székre és kértem magamnak egy italt, amit rögtön meg is kaptam. Ennyi. Semmi másra nem vágytam.

Ujjaimmal a poharam peremén körözgettem, de még bele sem kóstoltam az italba. Rájöttem, hogy hiába hittem azt ha valamikor, hát most kell egy ital, mégsem volt rá szükségem. Nem volt mind gondolkodnom, nem kellett min átrágnom magam, mert semmi közöm nem volt ahhoz a... hírhez, amit nemrégiben Hayley átadott nekem. A parkban hiába remegtek a kezeim az idegtől, hiába lett volna kedvem kirohanni a világból és hiába szaladgáltam volna most is a hirtelen bennem feltámadt keserűségtől... visszafogtam magam.
Oldalra pillantottam, ahogy becsapódott az ajtó. Remek, semmi más nem hiányzott, minthogy csöppnyi lelki önnyugtatás után meglássam Klaust. Lehajtottam a fejemet a pultra ezzel szidva minden felsőbbrendű hatalmat, de annyira szívesen mentem volna oda hozzá, hiszen láttam rajta, hogy nincs jó formában. Belé akartam rúgni egyet... képletesen és szó szerint is.
Pár perc és jónéhány mély levegővétel után álltam fel a székről és indultam el annak a hátsó boxnak az irányába, ahol helyet foglalt. Nem akartam semmi vele kapcsolatos dologba belefolyni, a lábaim mégis ösztönösen vezettek felé.
- Szarul nézel ki. - Ültem le vele szembe, amikor megállapítottam az egyébként szemmel látható tényt.

Nem voltam meglepve a hanghordozáson és az igazat megvallva meg sem rezzentem miatta. Jobban hozzá voltam én már ahhoz szokva, hogy így beszélnek velem, minthogy akár a szemöldökömet is megemeljem miatta. Éppen ezért mindössze belekortyoltam az italomba és végignéztem Klaus jelenleg nem éppen megnyerő arcán és nem volt nehéz észrevennem az azon csücsülő ideget. Az ilyen beszélgetéseink mindig értelmesek szoktak lenni.
- Egy szóval sem mondtam, hogy érdekel, mi van veled. - Tettem le a poharamat az asztalra. - Csak meg kellett jegyeznem, hogy rossz formában vagy. - Hátradőltem a boxban, az ülések bőrbevonata megtámasztotta a hátamat és máris kényelmesebb volt.
Elmosolyodtam, halványan és nem szívből, inkább kényszeredetten. Az igaza megvallva egyáltalán nem volt okom mosolyogni. - Ha már Teréz anyát említetted. - Emeltem fel a mutatóujjamat. - Képzeld, ma kedves voltam valakivel. Egy vérfarkas hosszú, barna hajjal, nagy szemekkel és nemsokára nagy pocakkal. - Néztem Klaus-ra gunyoros csillogással a szemeimben. Úgyis rájön, kiről beszélek, de azért tovább fűztem a mondandómat. - Ó, persze neve is van: Hayley. - Húztam le az italomat.

Bólogatni kezdtem az ötletét hallva. Öribarik? Még maga a szó is vicces és hiába nem okoztam kárt Hayley-ben, attól még nem hiszem, hogyha esetleg legközelebb összefutnánk, akkor egymás nyakába borulva üdvözölnénk a másikat.
- És mégis mi lenne az a hatalmas különbség, amiről beszélsz? - Vontam fel a szemöldökömet érdeklődve. - Felettébb érdekel, hogy mi olyan más bennünk. - Pislogtam rá egy negédes mosoly kíséretében.

Jobban belegondolva igaz volt, amit mondott a különbségekről. A magától értetődőeken kívül még az is, hogy én soha nem borultam Klaus lábai elé azzal beismerve, hogy bizony ő a főnök. Előbb szúrtam volna fel magam egy fára, minthogy ilyesmit megtegyek, de hát ez a dacos magatartás világéletemben az enyém volt, az idők folyamán pedig csak felerősödött.
Ám arra nem számított, amit hozzátett a mondandójához. Hirtelen nem tudtam reagálni. Ez... hogy lehet ennyire pofátlan? Úgy mondta mindezt, mintha... én soha nem akartam volna gyermeket tőle, pedig volt idő, amikor ez volt a legnagyobb vágyam a világon. Mi az, hogy nem voltam rá képes?
Közelebb hajoltam hozzá, közben kezeim közé fogtam a poharamat és pillanatnyi felindulásból az arcába öntöttem az újonnan kihozott italomat. Kilöktem a kezemből a poharat nem érdekelve, hol ér földet és nagyot nyeltem.
- Még valami, amiben nem voltam elég jó? - Kérdeztem faarccal, próbálva megfékezni a hangom megremegését.

Nemtörődöm módon megvontam a vállamat. Sok mindennek hordtak már el, de elpuhultnak és klimaxosnak még nem. Itt volt az ideje. - Talán csak kiegyensúlyozottabb lettem, mióta nem vagy jelen az életemben. - Vetettem oda foghegyről és elhatároztam, hogy semmi nem fog érdekelni és felkavarni, amit mondani fog, csakhogy ez nem olyan egyszerű, elvégre Klaus Mikaelson ült velem szemben, akit legszívesebben minden pillanatban ötször fojtottam volna meg. Ilyenkor mindig elgondolkoztam azon, hogy mi a francot szerettem én benne és mi köt hozzá ezer éve?
Ismét bebizonyította, hogy nem lesz könnyű dolgom. A lányom említésére viszont fel kellett nevetnem. - Ez csak azt bizonyítja, hogy Erin ugyanolyan idióta, mint én vagyok. Nem tanul sem az saját, sem más hibájából. - Csóváltam meg a fejem lemondóan. - És ismét példáztad, hogy mekkora szemét vagy. Felcsináltad azt a szerencsétlen lányt és összefekszel valaki mással? Mit is várhatna tőled az ember? - Tettem fel a költői kérdést. Amikor azt hittük, én várok tőle gyereket, akkor is elhúzott és pont Hayley-vel fetrengett, tehát nem is tudom, miért "védtem" őt.

- Az egód semmit sem változott. - Forgattam meg a szemeimet. Szívesen mondtam volna neki valami olyasmit, hogy én már akkor is ismertem őt, amikor nem volt olyan... az ő szavaival élve jó, de úgy döntöttem, hogy inkább nem megyek bele ebbe a témába és süllyedek le az ő szintjére. Nem érné meg,
- Ahhoz képest, hogy nem ígértél neki semmit, mintha látnék valamit a arcodon. - Szűkültek össze a szemeim gúnyolódva és ijedt arcot vágva dőltem hátra a széken. - Csak nem féltékenység? Talán félsz, hogy nem is vagy annyira tökéletes, hogy magadhoz láncolj egy Hayley-típusú lányt? Ajajj.. - Sóhajtottam színpadiasan és csak legyintettem egyet a kérdésére. Úgy terveztem, hogy nem mutatom ki, mennyire felhúzza az agyamat és ehhez... nem reagálhatok az ilyen kérdéseire.

- Vegyél vissza az arcodból, Nik. - Néztem rá komolyan. Semmi kedvem nem volt hallgatni azt, hogy mit gondol az életemről. Mintha az övé fenékig tejfel lenne. - Nem én leszek nemsokára babakocsit tologató szülő, hanem te. Szóval ne az én életemben keresd az ocsmányságot. - Kacsintottam rá, hogy ne tűnjek úgy, mint aki teljesen elveszítette önmagát. Szemétkedhettem volna, ráboríthattam volna az asztalt vagy éppen ismét képen locsolhattam volna egy pohár itallal, de mit értem volna vele? Be kellett valljam, hogy túlságosan belefáradtam abba, hogy meghatározott időközönként ugyanezt a játékot játsszuk.
- Tudod mit? Vedd úgy, hogy téged gyászollak. - Emeltem felé a poharamat.

Az a bárgyú vigyor most még inkább kikészített, mint általában. Azta, micsoda hozzáállás, bár valahol meg tudom érteni. Klaus életének értelme a hatalom és ez a gyerek kapóra jöhet neki ebben, hiszen tényleg... ki tudja, milyen lesz az a poronty.
- Félni a gyerekedtől? Persze. - Most rajtam volt a sor, hogy egy apró és alig hallható kacaj hagyja el a számat. Mintha engem eddig is megrémített volna bármilyen erős és hatalmas lény. Erről vagyok híres, nem? - De legalább jó tudni, hogy fejlődsz. Amikor úgy volt, hogy én várok tőled gyereket, az a baba egy parazita lett volna. - A szavaimba nem voltam rest a lehető legtöbb megvetést belecsempészni és azon kezdtem el gondolkozni, hogy egyáltalán miért ültem ide és kezdtem rá pazarolni az energiámat? - Biztosan mintaapa leszel. Mi csodálkoznivaló van azon, hogy nem szültem neked? Egyáltalán honnan tudod, hogy amikor ezer évvel ezelőtt terhes voltam, akkor tényleg tőled? - Bukott ki belőlem.

Nem mosolyodtam el a reakcióján, pedig azt kellett volna, ám hatásosabbnak láttam faarccal bámulni, hogy szorul ökölbe a keze, hogy borul el a tekintete és vált a hangneme egy kígyóéhoz hasonlóvá. Az alapdolog, hogy azért utáltam Klaust, ahogy időnként bánt velem... ahogy egymással bántunk, de a legnagyobb tüske az volt bennem, hogy igazából nem érte meg elveszítenem a babámat ezer évvel ezelőtt. Azért mentem bele az áldozatba, hogy boldog életünk legyen együtt és az akkori tervemnek egyetlen momentuma sem valósult meg. Hogy is mondják, mi ez? Ja igen... pech.
- Még olyan neveket is hozzáadsz a listámhoz, akik akkoriban nem szerepeltek rajta. - Horkantam fel lenéző fintorral, ám a lehető legnyugodtabban - vagyis látszólag - nyúltam a poharam után. - A bár ajtaján te is ugyanúgy kisétálhatsz, ahogy én. Soha nem féltem tőled és nem is fogok. - Mondtam a szemeibe nézve. Megnézné én, hogy kitekeri a nyakamat...

Nem gondoltam volna, hogy bármi olyan történni fog, ami csak egy kicsit feljebb tornázza a vérnyomásomat, mégis összerezzentem, amikor Klaus csak úgy felpattant az asztaltól és megragadta a könyökömet. Első reakcióm természetesen az volt, hogy megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, második pedig az, hogy utat engedjek a feltörekvő kacajomnak.
- Mi a fenéért érdekelne az, hogy mindenkit kinyírsz a bárban? - Néztem rá érdeklődve, összevont szemöldökkel. - Csak rajta, de én nem megyek veled sehová, felfogtad? - Kirántottam a karomat az ujjai közül és nem kellett sok, hogy teljesen felforrjon az agyvizem. Mit képzel magáról? Mással viselkedhet úgy, mint a nagy hibrid, de velem nem. Nem vagyok hajlandó ezt elviselni.
- Gyűlöllek, Klaus! Megvetlek, érted? De nem félek tőled! Ölj meg, ha annyira szeretnél, bár nem tudom, mi értelme lenne. - Tártam szét a karjaimat már eléggé megemelve a hangomat.

Képtelen voltam akármilyen reakcióra, mert mire feleszméltem úgy tapadt a számra, mint egy erőszakos pióca. A csókja haragos volt és hiába próbáltam volna, képtelenségnek látszott, hogy valaha is kiszabadulhatok a szorításából. Én sem voltam gyenge virágszál, de ő férfiből volt, így természetéből adódóan erősebbnek számított. Így nem maradt más hátra, mint a legnagyobb fegyverem: a gondolkodás.
Visszacsókoltam, ugyanolyan dühösen, mint ahogy ő tette. Kezeimet a mellkasára csúsztattam és mivel arra még képes volt, hogy vámpírsebességre kapcsoljak, nem is haboztam: gyorsaságomból adódóan a bárban senki sem vehette észre, hogy egy pillanat alatt suhantam ki másodmagammal a hátsó ajtón. A következő másodpercben a durván a falnak nyomtam Klaust és eddigre gyűjtöttem magamban annyi erőt, hogy elszakadjak tőle. Mély levegőt vettem, éreztem hogy dobol a vér a halántékomban, ráadásul az adrenalinszintem is megnövekedett, aminek következtében hatalmas pofont kevertem le Klaus-nak. Egyetlen mozdulat és hatalmas megkönnyebbülés járta át a testem. Olyat, amilyen eddig egyetlen egyszer sem éreztem.