Láttam a tekintetében némi ijedtséget, és megdöbbenést.
- Nem, szerintem nem kell menned - kaptam el a kezét, ahogy felemelkedett volna. - Maradj csak szépen itt. Szerintem van miről beszélgetnünk, kedves Christianna. Vagy hívjalak inkább Delena Salvatorénak? - mondtam kedves mosollyal. - Igen, tudom ki vagy. A biológiai apádnak gyakorolni kellene még a titoktartást - öntöttem újra italt magamnak, és neki is.
- Igyál csak velem. Meglátod, jó fiú leszek. Eszem ágában sincs, hogy bántsalak. Sőt... lenne mit megbeszélnem veled.

Nagyot nyeltem, amikor a kezem után kapott. Kissé még meg is ijedtem, bevallom. Ez a férfi nem azok közé tartozott, akikkel szívesen cseverésztem, hiszen semmi jó indokot nem tudnék mondani, hogy miért is kellene maradnom. Nem akartam vele beszélni, inni vagy éppen egy levegőt szívni. Csak menekülni a közeléből.
Mégis visszaültem. Rájöttem, hogy nem érdemes packázni vele, főleg, hogy tényleg rájött, ki vagyok. Ezek után képtelen voltam elsétálni... de tagadni nem lett volna értelme, tekintete arról árulkodott, hogy ne is próbálkozzak vele. És a biológiai apám? Oliver tényleg egy szemétláda. Elkotyogta a titkomat? Semmi se szent számára...
- Ha tudod ki vagyok, akkor áruld el, mit is akarsz tőlem. - Néztem rá komolyan ügyet sem vetve az italra, amit kitöltött nekem. - Mert nekem semmi olyan nem jut eszembe, amit meg kellene beszélnünk.

- Hm. Nem vagy túl udvarias - csóváltam a fejem. - Pedig tekintettel arra, hányszor mentettem meg apád és anyám életét, azt hiszem nem túlzás ha azt mondom, hogy nekem köszönheted, ha jelenleg, és a jövőben is családban élsz - hajtottam fel az italomat. - Csak kíváncsi vagyok rá, anyám miért rángatott téged ide. Mert ha megtette, nyilván oka volt rá. Én pedig nagyon kíváncsi vagyok. Nem szeretem a váratlan meglepetéseket. Pedig ha nem tévedek, az eljövendő időben is vár a családodra hasonló. Olyan, amire nem számíthattok, de csak rémálmotokban jön elé. És előre szólok: nem én leszek az okozója.

- Lehet így van, de azért nem borulnék a lábaid elé. - Jött ki belőlem kendőzetlenül. Megvolt annak az ára, hogy segített az anyámnak és az apámnak, még ha ő nem is mondta ki konkrétan. Az anyám belekerült néhányszor a hálójába, ezt felfoghatta fizetség gyanánt, úgyhogy nem jóléti szolgálatot nyitott. Egyébként sem arról híres, hogy önzetlenkedik.
A pohár peremén kezdtem kezdtem körözni az ujjammal. Nem voltam hajlandó elmondani neki, Esther miért hívott ide. Mi értelme lett volna? Hogy nekem ugorjon vagy még inkább elkezdjen kérdezősködni, hogy mit csináltunk?
- Kérdezd meg Esther, mit akart tőlem. Nem kötötte az orromra, mindössze a vérem kellett neki. Ennyi az egész. - Vontam meg a vállam. Rendezzék le maguk között a családi drámák, nem akartam érdekelt lenni benne. - De ugye most nem fenyegetni akarod a családomat? - Kérdeztem a rémálmunkban sem gondolnánk-részre hivatkozva. Miről beszél? Biztos túl sokat ivott.

Felnevettem, már kissé kapatosan.
- Nos, drága Delena... hagy világosítsalak fel, hogy anyámat hiába kérdezném. Annak ellenére, hogy a szülőanyám, nem túl közlékeny, legalábbis ami az engem is érintő terveit illeti - töltöttem újra mindkét poharat, és egy szemvillanással jeleztem, hogy jobb, ha megissza és nem ellenkezik.
- Nos, fura hogy a véred szóba került - mondtam lassan. - Ugyanis épp erről akarok veled beszélni. Mondjuk úgy, üzletet kötni.

- Akkor tényleg nem segíthetek. Nekem sem mondta el, hogy mi a terve... mindössze annyit, hogy mindennél jobban szüksége van a véremre és ezért hozott vissza. Én pedig úgy döntöttem, hogy miért ne. Inkább az ő oldalán állok, mint a tiéden. - Mondtam kissé elferdítve az igazságot, de úgy, hogy ő teljes mértékben elhiggye: igaz, amit állítok. Ha elmondanám, hogy Esther a legyengítéséről akart gondoskodni, akkor semmi értelme nem lett volna annak, hogy ebben az időben lézengek, mert borul az egész.
Láttam, hogy nincs jókedve, ezért megfogtam a poharamat és egy húzásra megittam az italt. Legyen egy szép perce.
Ám majdnem ki is köptem hallva a szavait. Nem tudtam, hogy én értelmezem-e rosszul vagy mi van, de nem tetszett nekem, ahogy beszélt. Vészjósló volt.
- Üzletet? Velem? És mifélét? - Kérdeztem hüledezve.

- Sajnálatos tény, ha ellenem akarsz fordulni. Tudod, épp fel akartam neked ajánlani valamit - ezúttal már szórakoztam a poharazgatással, jócskán meghúztam az üveg tartalmát, és kissé összemosódott már előttem a pub.
- Szóval - töröltem meg a számat. - Nem tudom tisztában vagy-e vele, de annak idején tettem egy ígéretet anyádnak, hogy bármi is történjen, megvédem a családját. És ebbe te is beletartozol. Akkor is, ha nem nézed ki belőlem, és akkor is, ha nem vagyok a szíved csücske. De nyilván megérted, hogy nem minden viszonzás nélkül ajánlom fel a segítségemet. Ha már anyámnak kell a véred, miért ne kaphatnék én is keveset belőle? - néztem rá félrebiccentett fejjel. - Te egy nagyon erős nő vagy, Delena Salvatore. Születésed jogán vagy az, mert egy Ősvámpír apától, és hasonmás anyától születtél. Te egy két lábon járó fegyver vagy. És nekem kell ez a fegyver.

Kezdett érdekelni a dolog. Persze nem az a része, hogy én mégis mit nyerhetek ezzel, mert az sohasem érdekelt... hanem sokkal inkább az, hogy mennyire járok rosszul vagy mire kellek én egyáltalán neki. Mert ez volt az aggasztóbb része és először mindig ezt kellett mérlegelnem.
Viszont elnevettem magam utolsó szavain, szívből jövően és egyáltalán nem visszafogva magamat kacagtam.
- Majd ha fagy, Klaus Mikaelson. - Nyögtem ki, amikor magamhoz tértem és hátradőltem a széken. Komolyan azt hiszi, hogy a véremet veheti, mert KELL neki? Eddigi információim szerint a vérem az enyém és én rendelkezem vele. - És mégis minek kellene neked a vérem? Kinek akarsz már megint keresztbe tenni ezzel a fegyverrel? - Vontam fel a szemöldököm.

- Lehet, hogy őrült vagyok, de az is lehet, hogy csak szimplán részeg - motyogtam - de elmondom neked, hogy mire is kell. És olyan ajánlatot teszek, amire nem fogsz nemet mondani. Hát hallgass ide, kicsi Delena - hajoltam előre az asztalnál, whiskyszagot árasztva a lány felé. - Ismerd meg, és jegyezd meg örökre Silas nevét. Tudom, mindenki azt hiszi, én és a családom vagyunk az Első vámpírok. De ez tévedés. Én magam is nemrégen tudtam meg. Szóltak legendák egy Silas nevű vámpírról, de hát nem lehetett tudni, van-e a legendáknak valóságalapja. Ez esetben van. Silas ugyanis már a világban jár, és engem is megkeresett. Nem volt kellemes találkozás. Sokkal inkább fizikai fájdalommal teli, lévén hogy Silas még nálam is erősebb - dörgöltem meg önkéntelenül a vállamat ott, ahol a karó érte. - És a mi kedves barátunknak az a szándéka, hogy kiirtja a világból a vámpírokat. Először minket, Elsőket. Aztán jönnek az Ősvámpírok, mint Oliver apád, és a családod jó néhány barátja. Aztán a végén következnek az olyan hétköznapi vámpírok, mint Damon apád és az anyád. Lehet, hogy erre csak évek múltán kerül sor... de sor kerül rá, abban biztos lehetsz - húztam meg újra az üveget. - Nos, Delena... érdekel még az alkum, amivel megmentheted a családodat?

Figyelmesen hallgattam meséjét és egyre inkább elkerekedett a szemem, ahogy belement a részletekbe. Próbáltam figyelmen kívül hagyni azt az eszméletlenül kellemetlen whiskyszagot, amit magából árasztott és csakis arra figyelni, amit mond. Be kell vallanom, elég valószínűtlennek tűnt az egész. Valaki, aki idősebb, mint az Eredetiek és ezzel együtt ki akarja irtani a vámpírokat? Abszurd... több, mint abszurd. Elképzelhetetlen, ám nagyokat kellett nyelnem, mert túlságosan meggyőzőn adta elő mondandóját. Szinte magam előtt láttam, ahogy ez az ismeretlen valaki kiirtja a világot.
- És honnan tudjam, hogy ez nem csak egy részeg képzelgése? - Kérdeztem rá halkan. Soha nem hallottam még erről a Silas-ről, pedig húsz évvel későbbről jöttem.

- Édes, ha meg akarod várni, amíg Silas rátok ront az éjszaka közepén, hogy vérfürdőt hagyjon a lakásotokban, akkor nyugodtan. Igaz, én akkor már nem leszek az élők sorában, de a pokolból karba tett kézzel, és vigyorogva nézem végig, ahogy kiirtja a famíliád felét - vontam vállat. - Valamit tudj rólam, Delena Salvatore. Lehet, hogy gyűlölsz. Lehet, hogy a hátad közepére sem kívánsz, de a szavamat állni szoktam. Ha védelmet ígértem nektek, megkapjátok. Szóval... elmondtam, hogy mi vár rátok. És most elmondhatom azt is, hogy képes lehetek legyőzni Silast. De erősebbnek kell lennem, mint ma vagyok. És a véred segíthet nekem. A te véred lehet a kulcs, ami megment engem, és akár benneteket is. Nos... mi a válaszod?

Klaus & Delena

Összeszorítottam a tenyeremet, körmeim a bőrömbe mélyedtek. A mocsok... tudta, hogy mivel tud hatni rám. A családom élete, biztonsága, nyugalma számomra mindennél fontosabb volt, akármit megtettem volna értük, a legszélsőségesebb dolgokat is. Ha ez a mese tényleg igaz és bár még az én jövőmben sem jött el az az idő, hogy Silas megtalálja a családomat, akkor tennem kell valamit! Nem hagyhatom annyiban a dolgot... ki tudja, ehet, hogy Silas eddig azért nem talált rá a szüleimre és a testvéremre, mert megkötöttem ezt az alkut Klaus-szal. És igaza volt: mindig betartja a szavát akármilyen szörnyeteg legyen is. Az ár mindegy. Ha a vérem, akkor a vérem.
- Ha odaadom a véremet, de te másra használod fel... - Szólaltam meg nem rövid mérlegelés, kéztördelés és ajakharapdálás után. Hangom fenyegetően csengett, ám tudtam, hogy tőlem nem fog megijedni akármilyen fegyver vagyok. - Nem te leszel az, aki jól kijön az alkuból. Te magad mondtad, hogy  kivételesen erős vagyok. Kamatoztatni fogom ezt az erőmet, ha átversz. - Villantak meg a szemeim. Nem szoktam így viselkedni, most mégis előjött belőlem... talán ez az, amiről Oliver is beszélt... az a bizonyos Petrova-stílus.

- Örökölted anyád vehemenciáját és tüzességét - mondtam mosolyogva. - Igaz, ezt őt illetően más formában tapasztaltam meg - tettem hozzá, aztán újra meghúztam az üveget. - Szóval, ezt vehetem úgy, hogy igent mondtál? Okos lány vagy. Tényleg nagyon okos. Mert ha merészeltél volna nemet mondani, akkor fájdalom, de döntés elé kellett volna, hogy állítsalak. Nyilván tudod, hogy nem szoktam válogatni az eszközökben, hogy elérjem a célomat. Tehát, Delena Salvatore... meg foglak keresni, hogy mikor és hogyan üssük nyélbe a mi kis üzletünket. Bár előbb kerítenem kell hozzá egy boszorkányt. De egy valamit jegyezz meg: ha meggondolnád magad, vagy át akarnál verni, nem kell Silasra várnod. Én magam fogom megölni az egész családodat.

Szívesen képen öntöttem volna az itallal, hogy térjen magához és moderálja a szavait, mert az anyámról beszél, de rájöttem, hogy igaza van... és ha nem történt volna közte és az anyám között valami, talán én sem tanultam volna a szülőm hibájából. Ha más nem, már ezért megérte.
- Nem kellene fenyegetőznöd. Jelenleg neked van szükséged rám, úgyhogy a helyedben szépen beszélnék magammal. - Pillantottam rá szúrósan, mert egyáltalán nem tetszett a hangneme. Biztosítani akarta, hogy ő bármire képes? Legyen. De ne nekem bizonygassa és ne az én szeretteimet fenyegesse meg a saját ki háborúja miatt.
- Nem fogom meggondolni magam... - Mondtam már halkabban és nyugodtabban. - Van még valami, amit akarsz tőlem? Például tudni akarsz valamit a jövődből vagy hasonló? - Nevettem el magam hirtelen kínomban.

- Nos, azt hiszem, egyelőre ennyi. A jövő nem érdekel. Bármi is van a te jövődben... egy csettintéssel meg lehet változtatni - rángattam a vállam, aztán egy kérdés mégis felmerült a fejemben.
- Mondd... mennyire ismersz te engem a jövőben? - hajoltam előre. - Mert ami azt illeti, mégis lenne egy kérdésem.

- Ezt te sem gondolod komolyan. Ha a jövőm változna, én nem lennék itt. Legalábbis biztosan nem így. Ezért merem állítani, hogy még minden ugyanolyan a jövőmben, mint amikor eljöttem onnan. - Dőltem hátra a széken, ahogy ő előre dőlt és előnyben kezdtem érezni magam, mert láttam a kíváncsiságot megcsillanni a tekintetében. Csak nem? Tudok valami olyat, amit ő nem? Érdekes. Felettébb.
- Mit akarsz tudni? Talán válaszolhatok rá. - Vontam vállat hanyagul.

- Hogyan élek a jövőben? - bukott ki belőlem a kérdés hirtelen. - Nem, nem akarok sok mindent tudni. Én hiszem, hogy a jövőm nem megváltoztathatatlan, és nem állandó. Akár ebben a percben is tehetnék róla, méghozzá veled. Engem az érdekel... hogy a jövőben... - néztem a whisky karamell színét - a jövőben van-e utódom? - néztem fel aztán végül, egyenesen Delena szemeibe.

- Nos, nem élek melletted, hogy tudjam, miként élsz. Csak annyit tudok, amit látok. Az elmúlt húsz évben éltél itt, Mystic Falls-ban és az egyáltalán nem volt balhémentes. - Mondtam, ám elkezdtem ügyelni arra, hogy nehogy túl sok mindent áruljak el. Az nem lenne kifizetődő, legalábbis ha a jövő megváltozását nézzük. Persze az apróbb dolgok nem osztanak, nem szoroznak, de a nagyok... azokból katyvasz lehet.
Vigyor ült ki az arcomra kérdése hallatán. Utód? Hm... szóval ennek most jött el az ideje. Még a végén szerencsének kellene éreznem magam, mert megéltem ezt a pillanatot, méghozzá felnőttként.
- Arra vagy kíváncsi, hogy a gyereked megszületik-e? - Húztam fel a szemöldökömet. - A jövőben is vannak pletykák, mindenki tudja, hogy az a lány teherbe esett tőled. A többit viszont sajnálatos módon nem árulhatom el. Meg kell élned. - Motyogtam és különösen jólesett, hogy az előbb szinte elhúztam előtte a mézesmadzagot. Nem fogom megadni neki az örömet, hogy elmondjam, készülhet-e a babakocsi tologatására vagy nem.

Felkaptam a fejem, mikor a gyerekről beszélt.
- Nos... - húztam össze a szemöldökömet - a tartózkodó válasz is válasz. Okosnak hiszed magad, kicsi Delena? Ha a gyerekem nem létezik a jövőben, ugyan honnan tudnál róla? Mert itt, a jelenben nem tud róla senki. Csak én, Hayley, és anyám. Tehát az a gyerek él... létezik - biccentettem. - Nem vagyok boldog a ténytől - tettem hozzá. - Mit gondolsz... neked vajon milyen életed lett volna Oliver mellett? - húztam meg újra az üveget, és kissé megbillentem a széken.

- Látszik, hogy nem vagy ember. Mint már mondtam, pletykálnak. Híre megy, ha valaki terhes, főleg, hogyha tőled... - Csóváltam a fejem. Szerencsétlen lány. Nem lennék a helyében, az már biztos. Csoda, hogy ő maga nem halt bele a ténybe, hogy Klaus gyermekét hordja a szíves alatt.
Összevontam a szemöldökömet és tényleg érdeklődve néztem rá. Miért kérdezi ezt tőlem? Ő is ismeri Olivert, tudhatná, hogy mit gondolok róla, ezzel együtt azt is, hogy milyen életem lehetett volna mellette. Másik téma, amitől a rosszullét kerülgetett.
- El sem tudom képzelni. - Mondtam őszintén. - Rosszabb, mint a mostani. Én magam lettem volna rosszabb. Olivernek feltett szándéka volt, hogy önmaga képére formáljon... ha te is ezt tervezed a gyerekeddel, akkor már előre sajnálom szegényt. - Vágtam keserves fintort.

Megrázkódtam. A fenébe, már így is sokat mondtam el. Többet, mint amennyit kellett volna.
- Téged ne érdekeljen, mit akarok a gyerekkel. Feltéve persze, ha hagyom megszületni egyáltalán - vontam vállat. - Téged a mi kis egyezségünk érdekeljen, de az nagyon. Persze mondanom sem kell, hogy nem kellene ezt megosztanod a családoddal. Most csak kérem... és ne akard, hogy nyomós tettekkel támasszam ezt alá - döntöttem a fejem oldalra.
- Néhány napon belül megkereslek. Nem fogom elfelejteni. És ami azt illeti, van még egy feladatod. Adj át egy üzenetet anyádnak.

Tipikus. Még jó, hogy nem támad nekem azért, mert ő maga kérdezte meg, hogy mit gondolok arról, hogy Oliver mellett milyen életem lett volna. Nyomós érvek... inkább hagyjuk. Meg sem szólalok többé, nem hiányzik nekem az ő fenyegetése.
- Postagalambnak nézek ki? - Forgattam meg a szememet, de aztán inkább megadóan sóhajtottam egyet és bólintottam. - Mit akarsz az anyámtól már megint?

- Nem vagy postagalamb, de épp kéznél vagy - fintorogtam. - Nem kell aggódnod. Semmi olyat, ami a múltban már előfordult... kétszer is. Még akkor sem, ha roppant élvezetes volt mindkétszer. De anyád a múltkor tett nekem egy ajánlatot. Hogy ha beszélni akarok vele... semmi mást, csak beszélni, akkor bármikor leül velem meginni egy pohár italt. Hát, talán itt lenne az ideje. Nemrég segített neki apáddal kapcsolatban. Elena jön nekem egyel. Itt az ideje törleszteni.

Nagyon meglepődtem azon, amit mondott. Vagyis amire kért. Az anyám megbolondult? Megígérte Klaus-nak, hogy bármikor leül vele meginni egy italt? Még a végén puszipajtások lesznek... ha más nem, akkor már csak azért is át kell adnom Elenának az üzenetet, hogy megkérdezzem mikor nyitott lelkisegélyszolgálatot Klaus számára? Ha beszélgetni, akkor is... ez abszurd. És maga a gondolat is rossz volt.
- Nos... rendben. - Bólintottam kényszeredetten. - Ezt megtehetem.