A Whitmore főiskola környezete, felépítése és társasága nem az én ízlésemnek kedvezett. Rögtön azzal kezdődött a látogatásom, hogy valamilyen izzadt sportcsapat rám nyitotta a bejárati ajtót. Csak rendkívül jó egyensúlyérzékemnek köszönhetem, hogy nem a lépcső alján végeztem. Ezután az előcsarnokban lévő portán tíz percig bizonygattam, hogy én márpedig az iskola tanulója vagyok és nem csak egy erre járó szerencsétlen, akire rájött a vécézhetnék, és nem akarja a sarok túl oldalán lévő egy dolláros toalettet használni. Ezután pedig a fehérre meszelt folyosókon kavarogtam, mint egy idióta, mert a kettes számú előadóterem bujkált előlem. Halál komolyan, leesett a helységet jelző tábla az ajtóról és csak később találtam fel magam annyira, hogy belépjek rögtön az egyes mellett elhelyezkedő ajtón. Oké, ez előbb is eszembe juthatott volna. Idegesen az órámra néztem, mert attól tartottam, hogyha pár percet is kések, akkor Elena egyszerűen felhagy a várakozással és meggondolja magát. Szörnyű így függeni életem legutáltabb személyétől, de sajnos nem úgy tűnik, hogy akad másik lehetőségem. Persze felkereshetek én boszikat, megkérhetem, hogy teljesítsék a kérésem, de a legtöbb már a nevem hallatára dührohamba jön vagy egyszerűen otthagy. Ez a hírhedtség egyrészt hízelgő, másrészt kellemetlen. Azért természetesen nem bíztam semmit a véletlenre és Elenára. Ostobaság lenne minden hitemet beléölni, még akkor is, hogy tudom, mi mindenre képes, ha lelkiismeret furdalás gyötri. Nem, én sosem csak egy lehetőséget tartok szem előtt. Van egy másik esélyem is az életben maradásra. Damian, a napokban érkezett ismerősöm és jó szövetségesem, kész arra, hogy halállal fenyegessen egy boszit a szent cél érdekében, vagyis az én életemért. Mégis úgy gondoltam, hogy először ezt a kártyát kell kijátszanom. Némiképp megkönnyebbültem, amikor a terembe érkeztem, ugyanis Elena már várt. Egy kihegyezett karót rejtettem a csizmámba, a biztonság kedvéért. Teljesen egyértelmű okok miatt nem fordulhatok bizalommal felé, annak ellenére, hogy a segítségét elvárom. - Nem nagy szám ez a suli. – mondtam köszönésképpen és arcomat kellemetlen fintor torzította el. – Bocs a késésért, volt egy fennakadás az előcsarnokba. Nem nagyon akarták elhinni, hogy az iskola tanulója, Elena Gilbert vagyok. – magyarázatom közben leültem az egyik székre. – Azt mondták, sokkal csinosabban nézek ki. – mondtam bájos mosollyal. Az állításom nem igaz és valószínűleg Elena is hamar át fog látni a szitán, hiába elég valószerű a kijelentésem.
Kicsit feszülten üldögéltem az egyik pad tetején, ahová az imént pattantam fel. Körülbelül öt perccel ezelőtt értek véget ebben a teremben az órák, és máris olyan békés csend köszöntött be, melynek létezéséről nem is tudtam. Próbáltam ép ésszel felfogni, hogy mit készülök tenni... tényleg meg akarom menteni Katherine-t? De tartozom neki ennyivel... tudom, hogy meg kell tennem. Azt, hogy ilyen beteggé vált, nekem köszönheti. Az előző betegségét viszont saját magának, már ha a vámpírság nevezhető kórságnak. De ebbe ne is menjünk bele. Idő előtt megfájdulna a fejem, arra pedig jelen helyzetben kicsit sem vágyom. A mobilom kijelzőjére tévedt a pillantásom. Meglepő, hogy ma még Damon sem hívott fel, de érthető. Nyilván leköti őt is a sok dolog, ami ott történik a házban... nem szabadott volna ennyi felelősséget ráhárítanom de mit kellett volna tennem? Nem várhatok még tizennyolc évet arra, hogy élvezzem azt, amit a sors megírt nekem. Most akartam belecsöppenni. IGaz, ezen talán nem ártott volna előbb gondolkodni. Mikor az ajtó kinyílt, rögtön arra fordítottam a pillantásom, de arcom továbbra is semleges fényt árasztott. Lepattantam az asztalról, mely eléggé árulkodott testem rugalmasságáról, és odasétáltam azelé a nő elé, akit gyűlöltem és megvetettem, amiért annyiszor bántott már engem. De leginkább azért, mert bántotta azokat, akiket szeretek. Vámpírrá tette Damont és Stefant... bár ha nem tette volna meg, valószínűleg ma üres lenne az életem... Csak megforgattam a szemem, ahogy megjegyzést tett arra, hogy ő csinosabb. - Igen, ez a néhány ősz hajtincs igazán passzol hozzád. Nagyon... ummm... trendivé tesz téged - bólogattam helyeslően, bár hangomban gúny ütközött ki, de rájöttem, hogy mielőtt bármit teszek, vagy tesz majd az a boszorkány, nos... beszélnem kell vele. - Sajnálom, ami történt - bukott ki belőlem aztán hirtelen, és erre nemhogy ő, de még én se számítottam. - Nálam jobban senki sem lett volna ember szívesebben, de... nem tudom, hogy miként és hogyan történt. Meg kellett védenem az életem, különben megöltél volna - suttogtam rekedten, majd nyeltem egyet, és tekintetemet elfordítottam. Ez Elena Gilbert. Olyat is bán, amit egyáltalán nem kellene.
Még mindig képtelen vagyok rájönni, hogy miért teszi ezt Elena. Oké, az világos, hogy ő akar lenni a gyámoltalanok, ártatlanok védelmezője és, inkább meghal, minthogy ártson valakinek. Az érzékeny kis lelke nem bírná elviselni a nehéz súlyú bűntudatot és mély depresszióba esne, amely csupán azt takarná, hogy éjjel-nappal sajnálná magát és burkoltan nyavalyogna másoknak, hogy sajnálják. Nos, ki nem érti még, hogy miért idegesít a csaj puszta jelenléte? Annak szívesen elmagyarázom. Eddig azonban azt hittem, hogy van akad abban a fejben egy kis ész. Csak egy nagyon kicsi, amivel az apró, mindennapi dolgokat végig tudja gondolni. Hát úgy tűnik tévedtem. Ez még sosem fordult elő velem, de most túlbecsültem Elena Gilbertet vagy pár hét alatt ilyen drasztikus változáson ment keresztül. Nem is olyan régen még meg akart ölni. Egy ócska gimnáziumban akart véget vetni az életemnek és majdnem sikerült is neki. Most pedig ő jelentkezett másodiknak önként, hogy segít megállítani a testem gyors öregedését. Majd szóljon valaki, ha megérti ezt a nőt. Világos, hogy nem akar gyilkos lenni, de az ember lánya azt hinné, hogy a leggyűlöltebb ellenségeket rendszerint a sírba kívánja az ember. Én mindenképpen ezt teszem. Nem arról van szó, hogy meg akarnám állítani silány másolatom ügyködését, csupán nem értem és, amit nem értek, az még rosszul is elsülhet. Bántottam a szeretteit. Kikezdtem mindkét Salvatore testvérrel és majdnem ráuszítottam Elijah-t is. Megöltem Jennát, kórházba juttattam John bácsit, átváltoztattam a szöszi barátnőjét és még sorolhatnám a károkat, amiket az ő életében okoztam és a mai napig nem tanúsítottam érte megbánást. Nem is fogok. Soha. Én nem jó pofizok az ellenséggel, azokon az eseteken kívül természetesen, amikor ki használni szeretném őket. Azonban feleslegesen nem játszom el az udvarias hölgyet. Az túlságosan fárasztó. - Igen. Nos, mostanában nem vagyok a toppon... ami a külsőmet illeti. - tettem hozzá gyorsan. Nehogy azt higgye, hogy nem vagyok képes villámgyorsan belevágni a hegyes karót a hasába. Csak egy rossz mozdulat és megbánja, hogy idehívott. - De még mindig szebb vagyok, mint te. - mondtam nyugodt hangon, elővéve félelmetesen bűbájos mosolyom. Mosolyok. Annyiféle van, de a legtöbb már nem az örömöt jelképezi, mint ahogyan azt eredetileg kellene nekik. Létezik boldog, széles, kaján, de szomorú, gúnyos és gonosz is. Az marad életben, aki elsajátítja az összeset és fel is ismeri másokon, ha arra van szükség. Egy bűbájos mosoly, mely rettegettséggel és gúnyossággal keveredett, akár gyilkos is lehet. Én ismerem mindet és büszkén mondhatom, hogy immár a mosolyok szakértőjévé értem. Magam is alkalmazom sokféle változatát, de amit legkevesebbszer látok, használok, azaz őszinte, boldog mosoly. Minek is az? Nincsen benne semmi ravaszság, semmi talpraesettség. Semmi, ami számomra érdekes lehetne. - Anyám, nehogy elbőgd magad! - mondtam gorombán, szemem az égnek emelve. - Szerintem elfelejtetted, kivel beszélsz. Én nem az a személy vagyok, akinek a vállán elsírhatod a problémáid, Elena. Óriási ívben tojok a gyógyírrel kapcsolatos álmaidra és nem vagyok olyan bolond, hogy ezt az egész bocsánatkérős maszlagot bevegyem. - mondtam könyörtelenül. Ujjaimmal lassan doboltam a padon. Mi van ezzel a nővel? Agyára ment a főiskola? Nem csak visszaváltoztatni akar, de még lelkizni is egyet? Jövőhéten meg majd megkér, hogy költözzek be hozzá a kolesz szobába? Isten ments! - És ha ez a bocsánatkérés még is igaz... Mert olyan jó fej vagyok, hogy megvizsgálom a másik lehetőséget. Akkor, mégis mit vársz tőlem? - vontam össze szemöldököm. - Ez most egy próba? Nekem is elnézést kell kérnem, hogy megkaphassam a segítséged? Vagy ez egy egyszemélyes gyónás a részedről? - Már nem is tudom, mit gondoljak. Ha az első lehetőség az igazság, akkor szívás és minden bizonnyal ki kell kényszerítenem magamból egy nyavalyás bocsánatkérést. Ha a második az igaz, akkor ez az egész nagyon fura és már indulok is keresni az eldugott kamerát.
Nem is tudom, mire számítottam. Katherine Pierce akkor is Katherine Pierce maradna, ha rádobnának egy atombombát. Bár talán azt még egy vámpír sem élné túl. Nem is beszélve arról, hogy ő már nem vámpír. Eléggé nonszensz gondolat, de... néha még most is egészen különleges arra gondolni, hogy ő már nem képes legyőzni engem, mert erősebb vagyok mint ő. Az a sok baleset, a sok általa okozott tragédia... Jenna, Alaric és egy csomó szerettem... mind az ő keze által volt. És most én akarom megkímélni az életét a haláltól? Nevetséges vagyok. Vagy túlontúl naív. Igen, ez a jó szó erre. Arra már nem reagáltam semmit, amit a szépségről mondott. Egymás kiköpött másai vagyunk. Nem hiszem, hogy annyira szebb lenne bármelyikünk is... legalábbis azt hiszem, hogy így van. Ebbe felesleges belebonyolódni. Szerencsére még időben megfékeztem magam. Nem akartam számára megadni az örömet, hogy sírni lásson, méghozzá miatta. Számomra egyedül Stefan volt az ok, amiért jelenleg itt voltam. Neki még mindig vannak érzései Katherine iránt... és nem én leszek az, aki megfosztja őt valamitől, amit talán ő képes szeretni és egy kis eséllyel megváltoztatni is, hogy elviselhetőbb legyen. - Igazad van. Az én problémáim nem a te problémáid. Talán ezt kellett volna szem előtt tartanom akkor is, mikor idejöttem, vagy mikor megfogadtam, hogy segítek túlélni neked ezt az egészet. Én naív liba - forgattam meg a szemem, szinte Katherine stílusában beszélve, de mindezt szánt szándékkal téve, majd visszatért arcomra az a szokásos arckifejezés, amely engem ezer hasonmástól is sikeresen megkülönböztetett. - De mivel én nem vagyok te... nem vagyok Katherine Pierce, aki a saját gyermekét is eladná csak azért, hogy életben maradjon... ezért még mindig tartom az adott szavam. De nem miattad. Egyes egyedül azért, mert Stefannak még vannak érzései irántad - fordítottam neki hátat, de még így is görcsösen figyeltem minden lélegzetvételét. Nem hiányzik, hogy nekem rontson egy fakaróval, és átszúrja vele az életemet adó szívet, hiszen többé nem térhetnék vissza azokhoz, akik viszont engem szeretnek... - Nem kell a gyónásod. Attól tartok, hogy abban az esetben holnap éjfélig is itt állnánk - vontam meg a vállam, és míg háttal álltam neki, kitöröltem a könnycseppet a szememből, amely az előbb szinte könyörgött, hogy kibuggyanhasson és lefolyhasson arcomon. - Csak egy ígéret. Ha most ezt megteszem neked... ha most segítek és lehetőséget adok arra, hogy emberként, de tovább éld az életed... ígérd meg, hogy nem próbálsz meg ártani a családomnak. Sem Jeremynek, sem Alaricnak, sem Damonnek... sem a barátnőimnek. De legfőképpen Stefannak nem - fordultam ekkor már ismét felé, és kérdőn vártam a válaszát. Itt áll vagy bukik az egész. És ezt ő is nagyon jól tudja. Itt a lehetőség, hogy ár nélkül kapjon egy boszorkánytól segítséget, hiszen én fogom megfizetni az árát. Ha más boszorkányhoz menne, hát félő, hogy méltó árat kérne a segítségéért cserébe.
Csak képzelem vagy Elenának tényleg mindegyik találkozásunknál egyre idegesítőbb és ellenszenvesebb az arca? Még most is, hogy kivételesen segíteni szeretne rajtam, olyan tenyérbemászóan használja arcizmait, hogy az ember legszívesebben felképelné. Talán meg is tenném, ha nem lenne sokkal erősebb nálam. Emellett szeretnék attól az alapvető ténytől eltekintve éldegélni, hogy nekünk hasonmás létünkre teljesen egyforma az arcunk. Az övében azonban így is van valami, ami rettentően visszataszító. Talán az a jó kislányos tekintet, amitől alapjába véve még nem másznék falra, de attól már igen, hogy ő pontosan tudja, milyen kis nagylelkűnek és aranyszívű mártírnak tartja mindenki. Volt idő, amikor arról álmodoztam, hogy leszek olyan kegyes, megszabadítom őt és a világot is a szenvedéstől és végzek vele. Sokszoros próbálkozás feladtam és inkább csak az arcát akartam lekaparni, hogy ne nézzen ki többé úgy, mint én. - Ez a probléma sajnos összeköt, mert ez mindkettőnkké. - próbáltam lehervasztani. Azzal, hogy beadta nekem a gyógyírt nekem is és magának is ártott. Először is, így nem ő kapta meg az áhított emberlétet. Bár szegénykémnek nem volt más választása, biztosan bánthatja, hogy ott volt a kezében a halandóság, minden vágyának kulcsa és nem tudta megszerezni. Aztán következett a rám nézve kellemetlen helyzet. Emberré változtam, majd szépen lassan elkezdtem öregedni. Ebből adódóan született Elena újabb problémája. A lelkiismeret-furdalás. Ha valaki hirtelen más nevet akarna adni ennek az érzésnek, akkor simán el lehetne keresztelni Elena Gilbertnek is. Csak ő tud annyit nyafogni és sajnálkozni, hogy megérdemelje ezt a kiemelt díjat. - Még szép, hogy nem vagy olyan, mint én. Nincs még egy olyan, mint én. - mondtam könnyedén és megvontam a vállam. - Hé, csak egyszer történt meg... vagy kétszer. - tartottam gyors fejszámolást, majd gúnyos pillantásom az előttem szónokló „mintaanyára” emeltem. - Áh, már értem. - kuncogtam fel. - Eddig teljesen zavaros volt számomra, hogy miért akarsz ennyire segíteni, de most megvilágosodtam. - vigyorogtam kajánul. - Unod már, hogy Stefan miatt kell bűntudatot érezned, amiért már egy ideje a testvérével henteregsz és engesztelésképpen engem használsz fel, mint eszközt. - vezettem le röviden. - Okos. - vontam fel szépen ívelt szemöldököm, majd egyik lábam átvetettem a másikon és gúnyos vigyorral előrehajoltam. - Mellesleg imponáló, hogy úgy gondolod, vannak még érzései irántam. Én is így gondolom. - vallottam be őszintén. Minek szerénykedjek? Nem olyan könnyű elfelejteni engem és Stefan egyébként is egy nehezen továbblépő típus. Mindennek tetejébe pedig anno még a kezem is megkérte. Kizárt, hogy azaz érzés nyomtalanul elmúljon. - Ha ez kell hozzá, akkor rendben van. Megígérem. - Nagyon naiv. Nevetségesen naiv. Mikor lehetett hinni az én ígéreteimben? Mikor lehetett hinni bármelyik szavamban? Én azért készségesen, de stílusomhoz megfelelő nehezteléssel egyeztem bele, hogy ne tűnjön, úgy túl könnyen és túl simán tettem le az ígéretem. - De egyébként is, kinek tudok ártani emberként? - tártam szét a karom ingerülten. Ami azt illeti, elég sok mindenkinek, de ezt neki nem kell tudnia.
Elfordítottam a pillantásom. Attól eltekintve, hogy ember lett, és elkezdtek ősz hajszálak megjelenni a hajtincseiben, egyáltalán nem változott meg. Nem tudom, hogy egyáltalán elvárható-e Katherine Pierce-től, hogy valaha is megváltozzon... az én kedvemért valószínűleg hiába is lenne minden ilyennemű kívánság, úgyhogy talán jobb, ha erről lemondok. De nincs is szükségem egy kedves és odaadó Katherine-re. Ha békén hagyja a családomat, az nekem untig elég. Még mindig nem tudtam elfelejteni, hogy mit tett Caroline-nal vagy Jennával... ezek olyan sérelmek, amelyeket nem lehet elfelejteni. Talán ostoba vagyok, amiért neki nem tudok megbocsájtani, miközben Damon Jeremyt is megölte egyszer, de ő... tényleg hajlandó volt megváltozni. Szemben Katherine-nel. Ennek a nőnek maximum a halálos ágyán lehetne megbocsájtani, hiszen én... nem vagyok olyan, aki nem adja meg a másiknak a békét... az más kérdés, hogy ő mit tenne. Megforgattam a szemem. - Valószínűleg eleve nem hitted azt, hogy csupán a tiszta, önzetlen szeretetem vezérel arra, hogy megmentsem az életed. Nem érdekelne a halálod, tulajdonképpen a családom nyakáról... valamint az emberség nyakáról végre eltűnne egy jó nagy dudor, de... - akadt bennem végül a gondolat, de nem azért, mert félbeszakítottak. Inkább mert nem tudtam, hogyan is folytathatnám. Talán nem is kell folytatnom. Inkább evezzünk tovább. Arra a "vádra" úgysem fogok reagálni, miszerint azt gondolja, bűntudatom van Stefan irányába... abból kifolyólag nincs, hogy én Damonnel vagyok, és ezáltal elengedtem Stefant. Ezt nem bánom... talán mást igen... talán másért tényleg bűntudatot kell éreznem. De neki ehhez végképp semmi köze. - Ne használd ki, ha lehet. Még tőled is aljas lenne - suttogtam végül rekedten, mikor felvilágosított arról, hogy pontosan látja Stefan érzéseit irányába... legalábbis, inkább érzi. De ez engem már... nem érint. Maximum annyira, hogy... mivel Stefant továbbra is barátomként szeretetm, megpróálok minél jobban belefolyni az életébe azzal, hogy megkímélem őt a felesleges szívástól. Ismét. DIrekt nem tettem hozzá azt, hogy elég kínszenvedésen ment át az utóbbi időben... főként miattam. Mikor végül megígérte azt, amit kértem tőle, a tekintetében láttam, hogy nem gondolja komolyan. Vagy... elég ismerni őt ahhoz, hogy tudjam, semmit nem gondol komolyan. De ígéretet kértem, nem szent misét. - Ebbe inkább ne menjünk bele, jó? Inkább tudd azt, hogy Amarán nem segített a vámpírvér, mikor haldoklott. Te is ott voltál... láthattad, hogy akin már egyszer végigment a gyógyír, az... többé nem lesz vámpír. Szóval lényegében bizonyos értelemben tényleg megszabadítottam az emberiséget egy púptól - vontam meg a vállam. - Kezdhetjük végre? - kérdeztem, miközben az ajtóhoz sétáltam, és beinvitáltam rajta a lányt... mióta Bonnie horgony lett, nem tud varázsolni... muszáj volt új boszorkányt találnom. És ő pontosan megfelel erre. Utána megigézem, és nem fog emlékezni arra, hogy itt járt, és mit csinált. - Állítsd meg az öregedését - tettem még hozzá, belenézve a lány szemébe. Ennek ellenére valószínűleg lesz mit fizetnem, de... még mindig könnyebb ez, mint hetekig könyörögni egy másik boszorkánynak.
A csizmámban lapuló kihegyezett fakaró egyre inkább veszített fontosságából és szükségességéből, mert rá kellett jönnöm, hogy Elena valóban segíteni akar nekem. Nem taktikázás vagy bosszúállás céljából rendelt be az egyetemre. Szándékai olyan tiszták, mint a Whitmore frissen hipózott, fapadlója. Talán ha nem magamból és a tetteimből indultam volna ki, amelyek után természetes elégtételre számítottam, akkor most sem nyomná a vádlim az a nyamvadt karó. Vagy igen, mert még akkor is felkészültem volna minden eshetőségre az életem megmentése érdekében. - Egy percig sem hittem azt. – feleltem gúnyos vigyorral. Éppen ezért hoztam el egy fegyvert. Ha esetleg eszedbe jutna, valami butaság akkor gond nélkül megkaróználak. Fejeztem be magamban az előző, hangosan is kimondott mondatomat, bár második felét kissé nagyképűen állítottam ki. Azzal még nem is volna baj, de meggondolatlanul, a jelenlegi helyzetet – amelyben természetes tények bújnak meg a köztük lévő erőviszonyokkal kapcsolatban – cáfoltam meg rettentő bugyuta módon. Nyilvánvalóan nem gond nélkül szúrnám a fegyverem a szívébe. Bizonyára neki is lenne hozzá egy-két szava és talán nekem is kijutna egy csúnya horzsolás, de a végén nem én hagynám ott a fogam. Nem történhet meg még egyszer. Az élet nem ismétli önmagát. A dudorral való felszólalására csak feltűnően égnek emeltem a szemeim és magamban ígéretet tettem. Igyekszem emberként is a lehető legnagyobb dudor lenni az emberiség és Elena nyakán. Ez az én küldetésem. Ezért küldtek a Földre. És ki vagyok én, hogy megtagadjam azt a nemes feladatot, hogy minden erőmmel tönkretegyem a nyápic Gilbert hasonmásom és a hozzá hasonlókat?! - Nem fogom. – válaszoltam tőlem szokatlanul komolyan a Stefanos témával kapcsolatban. Jelenleg tényleg úgy érzem, hogy nem fogom átverni és újra megbántani, de ezzel kapcsolatban sosem tudok kiigazodni magamon, hiszen a múltkor is ezt éreztem. Aztán a végső elkötelezettség gigászi súlya alól elmenekülve újra mély sebet ejtettem rajta, pedig nem akartam. – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá. – tettem azért hozzá bűbájos mosolyommal. Nehogy már azt higgye, hogy miatta, az ő parancsaira teszem azt, amit teszek. Különben is a parancsok, kérések, tanácsok sosem használnak nálam. Mindig az ellenkezőjét cselekszem, mert ez az, ami azzá tesz, aki vagyok. Bár mostanában voltam már olyan mélyponton, amikor azt kívántam bár ne én lennék Katherine Pierce. Aztán ittam pár korty Bourbont és felvetettem magamban egy újabb kérdést. Ha nem a hírhedt Miss Pierce lennék, akkor ki? És válasz híján újra megbékéltem magammal. - Igen, szerencsére a saját szememmel láttam a horgony- boszi-féle végső leszámolást. Óriási dráma volt. – csillant fel a szemem egy pillanatra, majd le is lohadt a lelkesedésem, amikor rájöttem, hogy mit mond. Mérges pillantást vetettem rá, de a számat igyekeztem csukva tartani. Nem kell újra és újra emlékeztetni rá, hogy milyen kevés – vagyis gyakorlatilag semmi – esélyem sincs rá, hogy újra vámpír legyek. Még szerencse, hogy nem az a fajta vagyok, aki feladja. – Már rég kérni akartam. – emeltem égnek szemeim és mély levegőt véve odaálltam a banya elé. – Atyaisten. Elena Gilbert megigéz egy boszorkányt, hogy Katherine Piercen segítsen. – színleltem meglepettséget, majd széles, önelégült vigyor terült szét az arcomon. – Na gyerünk, boszi. Abrakadabrálj meg gyorsan mielőtt még valóra válik a lehetetlen és Elenának szebb haja lesz, mint nekem.- fordultam a boszihoz és vártam a durranást, a kántálást, a gyertyafényt meg a velejáró látványosságokat.
Ahogy végignéztem rajta, kezdtem megbánni, hogy megígértem neki: valamilyen módon, de megmentem őt. Az életét. Elvégre nem lenne kötelességem, akkor sem, ha bűntudatom van miatta. Egyszerűen ő Katherine Pierce. A világ már eleget kapott belőle. Én is ... talán túl sokat is... de ettől próbáltam elvonatkoztatni és arra koncentrálni, amiért itt vagyunk. Az viszont, hogy akárhány évszázad is múlt el azóta, ő is a családomba tartozik... ha ő nem szül gyereket, én sem jövök a világra. Bár lehet, hogy sokan jobban jártak volna... köztük azok, akik ma már nem lehetnek itt... hiszen miattam haltak meg... Pislogtam egy párat, majd megköszörültem a torkom. Már tényleg nem érdekelt, hogy miképpen és hogyan, csak szeretnék eltűnni innen, ennek a nőnek a közeléből, hiszen akárhányszor ránézek, csak azt látom, hogy egy napon talán mi lesz belőlem is... nem akarok soha Katherine lenni... nem akarok olyan lenni, mint ő. Pedig a vér, mely csörgedezik ereinkben, egy és ugyanazon vér... a családomban senki nem volt olyan, legalábbis anyai ágon, aki egy kis józan észt produkált volna. - Sajnálom. Egyelőre legyen elég annyi, hogy nem halsz bele a hajhullásba - grimaszoltam felé szemforgatással, mikor reagált arra, hogy ne emlékeztessem, hogy nem lehet vámpír belőle. Hát igen, valahol mélyen bennem van egy kis kárörvendés, hogy lehet, hogy mindent túlélt eddig, de... hacsak boszorkányság által nem kap ismét örök életet emberként, akkor pár év múlva az lesz a legnagyobb gondja, hogy miből tegyen félre a nyugdíjára. A csípős megjegyzésére már nem mondtam semmit, hiszen a mellettem álló boszorkány előkészített mindent, és meggyújtott egy gyertyát. Elkezdte sorjázni a szavakat, miután Katherine odaállt elé. Felemelte Katherine kezét, miközben egy apró kis kés jelent meg a kezében, azzal sebezvén meg Katherine kezét, hogy a vért az apró lángba csepegtesse. Tulajdonképpen abba nem gnodoltam bele, hogy valószínűleg ez fájt Katherine-nek, de nem is nagyon hatott meg. Úgy gondoltam, miután évszázadokkal ezelőtt felakasztotta magát, ez már igazán nem kottyanhat meg neki. Ahogy a vér a láng közepéhez ért, és a szavak egyre hangosabbá váltak, a gyertya feljebb csapott, és az amúgy sem sötét teremben még világosabb lett minden. Tudtam, hogy tudja, mit csinál... és azt is, hogy mire ez végetér, Katherine visszanyeri azt, amire büszke lehet. A külsejét... Felemeltem a pillantásom, és ránéztem a hasonmásomra... nem tudtam, mi történik, nem értettem a boszorkány szavát, de azt tisztán láttam, hogy az ősz hajszálak ismét barnává változnak, ahogy a varázslat egyre előrrébb halad...
Még mindig attól tartottam, hogy Elena bármelyik pillanatban meggondolja magát vagy a boszorkány esetleg egy előre megbeszélt hipergyorsan ölő bűbájt szór rám, de újra és újra végignézve hasonmásomon, egy inkább tudatosult bennem a tény; Ő szán engem. Nem utál, legalábbis most nem az utálat áll a porond közepén, hanem egy annál sokkal szégyenbehozóbb, de mindenképpen hasznosabb érzelem. A sajnálat. Ez nem rossz. Nekem semmiképp. Simán elviselem a nyikhaj hasonmásom szánalmát, ha cserébe megkímél attól, hogy a barna hajfestékek vásárlása miatt jussak anyagi csődbe. - Természetesen elég lesz. - mondtam bűbájos mosollyal.- Hisz, tudod, hogy nem vagyok telhetetlen. - tettem hozzá töménytelen szarkazmussal. Legszívesebben hanyatt vágnám magam és hisztérikus csapkodásba kezdenék, amiért nem kapom meg, amit akarok. Amiért nem lehetek újra vámpír, de én mégis visszafogom magam és kedvesnek tűnő sunyi mosollyá rendezem arcvonásaim. Legalább az öregedést megállítja. Ez is valami. - Miért kell minden banyának az én értékes vérem? - morogtam az orrom alá bosszúsan, miközben a megigézett boszi kántálása közben belevágott a tenyerembe. Nem most jöttem le a falvédőről és ezer meg egy bűbájhoz asszisztáltam már. Valamiért mindig kell a potenciális pácienstől pár csepp vér. Ezek után figyeltem, ahogy az intelligens vérem közelebb kúszik a gyertya fényéhez. A dolog már kezdett egy varázslathoz hasonlítani. Világosság, sötétség, gyertyafény, szél meg miegyebek és már éreztem a hatását is. Kifejezhetetlen módon éreztem testemben a megújulást, a tartást, az erőt és a fiatalságot. A hajam látványosan visszanyerte eredeti színét és arcom is kisimult. Talpam már kevésbé nyomta a magassarkú csizma és már nem éreztem a kopott csontok, porcok fájdalmát. Felüdülés volt.
Csak megforgattam a szemem, ahogy meghallottam szavait, bár kikövetkeztettem belőle, hogy valószínűleg eléggé sokat találkozott már olyan varázslatokkal, amelyhez a vérére volt szükség. És lám, tényleg így volt... azt hiszem legalábbis. De ahogy láttam, hogy ő egyre szerencsésebben visszanyeri azt a külsőt, amelyre oly' sokáig büszke volt - méghozzá jogosan -, én magam lehunytam a szemeimet. Arra gondoltam, mi lehetett volna, ha én változom emberré, ha engem áld meg az élet azzal, hogy túlélhetem... mi lett volna, ha nem én nyomom le Katherine torkán, hanem ő nyomja le az enyémen... hihetetlen. A gondolat szétterjedt a testemben. Annyi minden máshogyan lehetne most... bár tény, hogy engem nem stresszelne a tény, hogy idősebb leszek hamarosan mint Damon... nem érdekel, hogy ki mit gondol, de azt tudom, hogy ha sokáig maradok fiatal, nem maradhatok majd Mystic Fallsban, hiszen egy idő után gyanússá válik, hogy sosem öregszem. A varázslat lassan végetért, és ahogy újra kinyitottam a szemeimet, csak szemügyre vettem, hogy a régi Katherine Pierce áll előttem. Megtestesült ördög. Igen, ez a legnagyobb valóság. - Ideje lesz menned, és venni pár új rongyot. Bizonyára égsz a vágytól, hogy újra bevásárolj mások pénzéből - grimaszoltam felé, majd nyeltem egyet. Úgy terveztem, hogy én előbb távozom. HIszen mit várok tőle? Köszönetet? Ezt az egyet sose fogom tőle hallani. Másra pedig nem vagyok kíváncsi tőle. - Még találkozunk. Viszlát, Katherine - jegyeztem még meg, majd hátat fordítottam neki. Hogy innen hová megy, nem érdekel. Az sem, hogy mit csinál a boszorkánnyal, kifaggatja-e vagy sem. Az én kötelességem törleszteni... és meg is fogom tenni... a jövőben.
Egy óriási sóhajjal tettem le a tollat, mikor a vizsga végéhez értem. Végre, egy máris kipipálva. Jólesett a tudat, és azt hiszem, igencsak jól sikerült ez a teszt. Megbukni semmiképpen nem fogok. Ez a tantárgy fontos lesz a második félévemben is, szóval nem kerülgethetem a forró kását, muszáj mindent profin megoldanom. Belekortyoltam a papírpoharamba, amelyben vért hordozgattam az előadásokra. Csak így tudtam kontrolállni az éhségemet, és nem mellesleg ez jól is esett, főleg mikor úgy tűnik, hogy megpróbálnak kihozni a sodromból. Olyankor... a vérivás némileg lenyugtat. Vagy mondhatjuk úgy, hogy lehűt. És mindenki életben marad a tanteremben. Ennél több már aligha kellhet nekem. Lassan mindenki elhagyta a tantermet, ám én nem kezdtem el olyan gyorsan szedelőzni. Jobbnak láttam higgadtan összepakolni és kivonulni. Ma délután is egy újabb vizsgára kell készülnöm. De már csak két hét, és ennek a bolondok házának is vége. Végre haza tudok majd menni Damonhoz... ez a gondolat tartott életben. Tudom, hogy mennyire jönni akart meglátogatni engem, de én elutasítottam azzal az indokkal, hogy nem akarom, hogy elvonja a figyelmem a tanulnivalóról. Igaz, eléggé sajátos módon vonta el a figyelmemet, és ez... rettentő mód tetszetős tudott lenni, de nem egy csomó vizsga kellős közepén.
Megpillantottam Liv-et, aki szintúgy kifelé igyekezett. Vele is beszélnem kellene. Azóta nem futottunk össze, mióta visszahozta az életbe a barátaimat. Köszönetet kellene mondanom neki, illetve tisztázni, hogy jövök neki eggyel. Emlékeztem még, hogy Luke majdnem megakadályozta a történteket... ha viszont úgy lett volna, Stefan és Bonnie is meghaltak volna... jó ég, ez borzalmasan hangzik. - Liv? - sétáltam közelebb hozzá, és egy halvány mosolyt küldtem felé, kezemben a tankönyveimet szorongattam. Már kezdtem elfelejteni, hogy mennyire próbált nekem keresztbe tenni az ikertestvérével, mikor az utazók ellen küzdöttek. - Öhm... hogy sikerült a teszt? - kérdeztem. Ostoba kérdés. De nem akartam rögtön ajtóval együtt berontani a házba.
Jó ideg csak bámultam a papírra, mintha a legádázabb ellenségem lenne. Legszívesebben felgyújtottam volna az egészet és félbeszakítva ezt az egész vizsgát. Bár még az sem segített volna közelebb egy megoldáshoz. Nem készültem túlságosan, hiszen képtelen voltam máson agyalni, mint az egész mérkőzésen, amit elvár tőlünk a családunk. Ostoba lennék, ha megpróbálnám tagadni, hogy én fogok kijönni az egészből rosszul. Luke sokkal erősebb nálam és itt nem az nyer, aki társadalmilag többet ért el vagy valamivel is többre vitte, mint a másik. Itt minden az erőre megy rá, amiből nekem egyértelműen kevesebb van. Ha meg is halok egy részem vele marad. Együtt leszünk, ha nem is teljesen ugyanúgy. Azonban nem hiszem, hogy én képes leszek erre. Miért kell nekünk felvállalni ezt a felelősséget? Persze vállaljunk felelősséget önmagunkért, de ez még akkor sem jelenti azt, hogy adjuk az életünket valamiért, ami nem is igazán érdekel minket. Nem mi választottuk a sorsunkat. Ha tehetném most bárkivel szíves örömest helyet cserélnék. Az óra folyamatos kattogása is idegesít, ahogyan a lapon virító macskakaparásom is. Kétlem, hogy el tudja olvasni. De ez most már tényleg nem az én problémám. Amúgy sem sok esélyt látok arra, hogy a válaszaim túlságosan jók lennének. Bár annyira nem lehetnek rosszak, hogy megbukjak. Akkor már tényleg aggódni kezdhetek magamért. Nem bírok tovább egy helyben ücsörögni az pedig, hogy már mások is távozni kívántak engem is arra ösztönöztek, hogy jobb lesz, ha a lehető leghamarabb eliszkolok innen. Már kezdek fojtogatóvá válni a levegő. Csak ki akarok innen jutni. Egyenlőre ennyi is elég. Ha már a problémáim elől nem tudok elmenekülni legalább ne kelljen egy perccel is tovább egy oxigén hiányos légtérben ücsörögnöm. Mikor meghallom a nevemet önmagamban imádkozni kezdek, hogy legyen ez az egész csak tévedés és az agyam már oxigénhiányban szenved és csak képzelődöm, de mikor megpillantom Elena-t a néma imám rögtön abba maradt. – Tényleg a tesztről akarsz beszélgetni? – Kérdeztem nyersen. Lehet, hogy undok vagyok, de most a legkisebb problémáim közé tartozik ez a nyamvadt teszt és egyértelműen nem vagyok olyan hangulatban, hogy bájcsevejt folytassak.
Sejthettem volna, hogy nem eszik túl forrón a kását. Nem mondanám, hogy kettőnknek valami príma kapcsolata lenne egymással, mert ez hazugság lenne. Elég sokszor akadtunk össze, méghozzá kellemetlen szituációkban is, és sajnos nem tudnám azt mondani, hogy valószínűleg egyszer puszipajtások leszünk, de vannak olyan alkalmak, mikor kénytelenek vagyunk vagy leszünk együtt dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy beszéltek valami kovenről... nem ártana megtudnom, vagyis megtudnunk, hogy milyen kovenről is van szó. Az ilyesmi mindig is érdekelt, főleg az utóbbi időben, hogy kiderült, nagyjából bármi lehet veszélyforrás számunkra. - Hát... talált és süllyedt - jegyeztem meg egy kis zavart mosollyal. Ezek szerint nem éppen a legjobb kedvében csíptem el, vagy csupán engem rühell. Ez nem újdonság, vannak páran, akik még a jelenlétemet sem tudják elviselni, többek között Katherine is ezen a listán szerepel. - Csak szerettem volna köszönetet mondani neked, amiért megmentetted a barátaimat. Az életedet kockáztattad, és... a testvéred ezt tudta. Mégis folytattad, én csak... szóval köszönöm - próbáltam meg boldog mosolyt villantani felé. - Nem tudom, egy hozzád hasonló boszorkánynak mire lehet szüksége, de csak hogy tudd, bármikor állok rendelkezésedre, ha szükség lenne rá. Sosem fogom tudni megköszönni, amit értünk tettél, hogy kockáztattad az... életed - nyeltem egyet. Oké, most magamat ismétlem. De nem készültem előre beszéddel. Vagyis, de. De elfelejtettem. Nem is én lennék. Viszont ez egy éles helyzet. Más, mint a tükör előtt megvitatni magunkkal, hogy mely szó helyett mit mondjunk, és vajon mennyire kerek és egész a köszönetnyilvánításunk.
Valahogy nem volt hangulatom most Elena Gilbert-hez. Egyszerűen mindent túlságosan nyomasztónak éreztem. Végül is közelít a saját halálom, vagy az a pillanat, hogy megölöm a testvéremet. De azt hiszem sokkal inkább az elsőről van szó, mert egyáltalán nem látok rá lehetőséget, hogy le tudjam győzni Luke-t. Sokkal erősebb nálam. Ez egyszerűen nyilvánvaló. Utálom, hogy ekkora terhet nyomnak a vállunkra csak azért, mert erre születtünk. Talán nem is lennénk, ha a bátyánk nem lett volna annyira elmebeteg. Akkor nekik kellene megküzdeniük és az egészről le lenne a gondunk. Vagy nem is tudom. De utálom, hogy egy ilyen helyzetbe kényszerítenek. Bármikor szívesen lemondok az erőmről. Csak hagyjanak békén ezzel az egész maszlaggal. Nem akarok meghalni, de a testvéremet sem tudnám elveszíteni. Az egy határ átlépése lenne. Mégis, hogyan kellene vezetővé válnom, amikor nagy valószínűséggel felemésztene a gyász? Hülyeség az egész. – Megígértem, hogy segítek és pontosan ezt is tettem. Örülök, hogy a barátaid biztonságban vannak. – Az életem kockáztatása közel sem ér annyit, mint azt gondolnák. Mert minden egyes pillanatban egy képzeletbeli óra a fejem felett visszaszámol és a halálom időpontjához közelít, amit sajnálatos módon én nem láthatok így nem tudom, mikor is kellene úgy élnem, mintha ez lenne az utolsó napom, percem, pillanatom. Talán hamarosan elrángatnak innen, hogy küzdjünk meg és tudják le az egészet. Egy részem örökké vele lenne, de az életemnek akkor is vége lenne, mielőtt még igazán elkezdődött volna. – Esetleg szerettél volna valami mást is? – Látszik rajta, hogy valami még ott van a nyelve hegyén egyszerűen csak nem mondja ki. Én pedig nem szeretem, ha az emberek visszafojtják az igazságot, szóval a legjobb lesz, ha hamar kiböki mit akar, mert a türelmem véges.
Az arca lényegében mindent elárult. Azt hiszem, hozzá kellene szoknom ahhoz, hogy vannak olyan emberek, akik egyáltalán nem szívlelnek, és nem szívesen töltenek több időt a társaságomban a kelleténél. Szeretném azt hinni, hogy ez csak időleges, de Liv szeretetét nem nyertem el, és azt hiszem, hogy sosem fogom. Kettőnk küldetése mindig is más volt, ő maga egy boszorkány, én vámpír vagyok, és azt hisezm, ha rajta múlott volna, nem nagyon éltem volna túl ezt az egész hasonmás-fejezetet, Stefanról már ne is essék szó. De a lényeg, hogy még itt vagyunk. Nem fogok feleslegesen próbálkozni, hogy elnyerjem a szeretetét, bár ezt sokszor megígértem már. Valamiért itt él bennem, hogy engem... muszáj szeretnie mindenkinek, vagy legalábbis kedvelnie valamelyest, mert ez teszi egésszé az életem. Ismét belegabalyodom azu ilyesmibe, már csak ez hiányzott. Liv nem akar barátkozni velem, itt el kellene könyvelnem, hogy veszítettem ebben a csatában. Pont és kész. - Ami azt illeti, lenne még egy nagyon apró dolog... - köszörültem meg a torkomat, és kicsit közelebb húzódtam hozzá, miután körülnéztem. Senki nem volt már a teremben, hiszen kivonultak, amint az előadás és a teszt véget ért, de ettől még nem akartam világgá kiabálni a dolgot. Miért tenném, semmi hasznom nem származna abból, hogy ismét összesúgjanak rólam vagy netán kitudódjon, hogy nem hétköznapi ember vagyok. Vagy róla, hogy boszorkány. Bár először valószínűleg bolondnak titulálnának bennünket. - Azt hiszem, hogy történt valami a varázslat közben, ami... a világunkra hozott valakit, akit nem kellett volna, vagy... nem is tudom - túrtam bele a hajamba. - Valami börtön világból, vagy ehhez... öhm... hasonló - kerestem a szavakat. Nehéz volt olyasmiről beszélni, ami amúgy egyáltalán nem egyszerű. Vagy amiről nagyon keveset tudok. - És ennek kapcsán felmerült egy koven neve... Gemini koven. Hallottál már róla valaha? - kérdeztem teljesen szelíden, de hallhatta a hangomon, hogy fontos. Nem akartam sürgetni. Egyáltalán nem.
Soha nem keveredtünk volna ekkora bajba, ha egyszerűen megöltük volna a hasonmásokat. Bár, akkor is még a nyakunkban lihegne ez az egész, de most valahogy sokkal inkább. Erőltetik, hogy ez az egész most rögtön megtörténjen és egyedül magamat okolhatom ezért az egészért. Az én hibámból történt ez az egészért, de hibáztam vagy sem nem számít. Mert a hibával esélyt adtam arra magamnak, hogy megmeneküljek ettől az egésztől, de tudom, hogy szó sem lehet ilyesmiről. Egy pillanatra sem. Bármennyire is szeretnék nem menekülhetnék a családom szokásaitól. Így vagy úgy, de hatással lesz rám és ez ellen én semmit nem tehetek. Már készen álltam arra, hogy egyszerűen elmenjek mellette, mikor végre kibökte, hogy nem csak ennyit akart. Hát, ha ennyiért állított volna meg, amikor ezer meg ezer más helyen lehetnék jelenleg, akkor csak még inkább az irritáció oszlopba nyomta volna magát az ismeretségei szintemen. Nem tehetek róla, de nekem Elena Gilbert nem lett a szívem csücske. Ha tehetem, akkor inkább nem szívok vele egy levegőt. Nincs rá szükségem. – Tisztában vagyok a dolgok hátulütőjével. Egy pillanatra sem kell aggódnod. Neked az egészhez semmi közöd nincs. A világ nem mindig körülötted forog, Elena. Attól még, hogy valami véletlenül akkor történik, mikor te magad is ott vagy még nem jelenti, hogy közöd lesz hozzá. Az eső sem miattad esik, a nap sem miattad süt. Nem a te felelősséged, ha valaki leég a nap miatt, vagy éppen elázik és tüdőgyulladást kap. Annyi közöd van a Gemini kovenhez, vagy ahhoz a bizonyos börtönhöz, mint az előbb felsoroltakhoz.– Nem értem, hogy miért kellene ezzel neki foglalkozni. Lehet, hogy az én hibámból történt ez az egész, hogy túl sokat kockáztattam, de visszacsinálni már nem tudom. Jelen pillanatban annyira elegem van mindenből és annyi minden nyomja a vállaimat, hogy rosszabb pillanatban nem is találhatott volna meg Elena a kérdéseivel, vagy éppen a hálájával. Már abban a pillanatban láttam, hogy mennyire hálás, ahogyan visszakapta a barátait. De most én vagyok az, aki veszíthet és ezúttal nincs semmilyen visszaút.
Erre nem számítottam. Azt gondoltam, hogy - ahogy az esetek nagy részében is - sikeresen meg tudom vele vitatni, hogy miről is van szó, mi ez az egész börtönvilág, illetve hogy... mi ez a bizonyos koven, aminek az előbb a nevét hajtogattam. Sosem hallottam még róla, és valószínűleg a kiejtésem sem tökéletes. De a tekintete elárulta, hogy ő már igen. És a szavaival eléggé kihangsúlyozta, hogy ehhez semmi közöm, menjek inkább a saját szemétdombomra vájkálni. Ilyesmi még aligha történt velem, nem mintha... nem érdemelném meg. Liv nem kedvel, és ezért nem hibáztathatom. Egyrészt... ő nem úgy kapott el, ahogyan kellett volna, nem azt az oldalamat ismeri, mint a barátaim, ráadásul sikerült bemutatkoznom neki az elején, mikor azzal kezdtem, hogy szívességet kértem tőle. Remek kezdés volt, és az életét kockáztatta miatta. Miért is szívlelne? Mondjuk... igen... láthatta az arcomon, hogy nem esik jól. De nem is nagyon érdekli, azt hiszem. - Értem - nyeltem egyet, és elfordítottam a pillantásom, hogy visszatérjek az asztalomhoz, felvegyem a könyveimet, és a táskámat. Azt viszont nem tudtam visszafogni ami belőlem kikívánkozott. - Nem tudom, hogy mi a problémád... hogy tényleg problémád van-e, vagy a jelenlétem irritál ennyire, mindkettőt elképzelhetőnek tartom - vontam egyet a vállamon, mintha nem érdekelne, de az arcomra nem tudtam nemtörődömséget erőltetni. - De ha problémád van vagy Luke-nak... megmentetted a barátaim életét. És készen állok arra, hogy segítsek megoldani azt, amiről te ezek szerint már régen tudsz, csak... nekem nincs hozzá közöm. Itt semmi nem történik ok nélkül, és nem véletlenül merült fel az a bizonyos koven neve. Nem kérlek, hogy kedvelj vagy hogy légy a barátom, hisz a kezdetek óta nem ugyanazon az oldalon állunk... de talán van olyan pillanat, olyan probléma, amikor igenis... egy oldalon fogunk állni, és annyi hiba után nem fogom hagyni senkinek, főleg egy olyannak mint te, hogy kizárj - hangsúlyoztam ki, majd megálltam. Mehet, ha szeretne. Nem tartom itt. Elmondtam, amit akartam. Fogalmam sincs, mi van benne, vajon problémája van-e, de ha igen... miért is akarom, hogy mindenkire ráerőltessem magam? Utál, és törődjek bele...
Soha nem értettem, hogy Elena Gilbert miért akar mindig mindenről tudni. Még arról is, amihez igazából annyira sok köze aztán végképp nincsen. Hogy mégis miért? Mert ez az egész a családomról szól és az elcseszett vérvonalunkról. Meg persze arról az őrültről, aki miatt meg sem élhettem volna ezt a kort most mégis itt vagyok és, hogy megakadályozzuk azt, hogy esetlegesen ő kerüljön a koven élére meg kell küzdenem a testvéremmel, akit a világon a legjobban szeretek és a tudat.. Még, ha csak egy apró véletlen folytán is, de sikerülne valahogy legyőznöm Luke-t nem vagyok benne túlságosan biztos, hogy képes lennék tovább haladni az életemmel. Elveszíteném az egyik részemet. Még, ha velem is maradna, mert ilyenkor a lelkének egy darabja a másik félben ragad. Abban, akinek esélye nyílik az életre és a vezetésre. De talán ez nyújtana vigaszt a keserűségben. Hiszen ott lenne velem egy része, vagy akár én lennék ott vele. De ez akkor sem ugyanaz, mint amikor ott vagyunk egymás mellett, ahogyan már az elmúlt évek során is. – Miért akarod tudni ennyire? Úgy értem sok közöd nem lesz az egészhez igazából, de legyen. Kedves tényleg, hogy felajánlod a segítséged, de vannak olyan dolgok, amiket még Elena Gilbert sem tud megoldani. Példának okáért itt van ez az egész. Gemini koven. A nevéből adódóan ikrekhez van köze. Luke és én.. Na, most egyikünknek meg kell halni, hogy a másik vezetővé válhasson. Erre pedig nincs kibúvó a vége az lesz, hogy az egyikünk búcsút int az életének és bocsáss meg, ha nagyon nem vagyok olyan kedvemben, hogy a hálálkodásodra vevő legyek és mielőtt még sajnálni kezdenél az sem érdekel. De láthatod, hogy ehhez semmi közöd nincsen. Ez az én bajom és Luke-é. – Úgy éreztem jobb lesz, ha tisztázom az egész helyzetet, mert őt ismerve addig nem állna le, amíg végre ki nem deríteni, hogy mégis mi ez az egész. Mintha komolyan rá tartozna. Legszívesebben én magam is kivonnám ebből a kis egyenletből és ráhagynám az apámra ezt az őrültséget. Azt sem bánnám, ha mind erőtlenekké válnánk és nem kellene aggódnunk ez a sok hülyeség miatt. Lehetne egy átlagos, normális életünk anélkül, hogy az egyikünknek meg kellene halnia. Nem akarom végigcsinálni és nem is fogom.. Együtt kell maradnunk. Ha meghalunk, együtt halunk meg. Ha erőnket veszítjük egymást dobjuk a halandóság kegyei elé.
- Liv... - kezdtem volna bele, és arcom arról árulkodott, hogy őszintén gondolok mindent. Akkor is, ha belőle ezt követően záporozni kezdtek a szavak, és mondta a magáét, mintha két éve meg sem szólalt volna. Elmondott mindent... mindent az égvilágon, amit lényegében kérdeztem, és ez meg is lehett. Kitárulkozott előttem, még ha ellenségesen is tette, és ami azt ulleti, a gyomromban olyan mély érzések kezdtek ébredezni, amelyekről nem tudtam, hogy léteznek bennem. Előfordult már, hogy emberek utáltak... még mielőtt a szüleim meghaltak, kiállhatatlanabb voltam. Teljes mértékben azt hittem, hogy annál lejjebb nincs... de talán van. És meg is találtam a tökéletes megoldást, hogy bosszantani tudjak mindenkit. Éppen elég a folytonos Mentsük meg Elena Gilbert-életét fejezetet újraírni és játszani. Néha úgy érzem, már Damon is rühell miatta, de nem mondja ki, mert... nem tudom. - Istenem - bukott ki belőlem hirtelen, mikor befejezte. Hangjából egyértelműen kiszűrődött az utálat, és az, hogy kmisebb gondja is nagyobb annál, hogy most még engem is a nyakába vegyen. Választani... te vagy a testvéred. És ezen körülmények között inkább választod a saját halálodat, mintsem hogy az, akivel felnőttél és akivel együtt voltál jóban és rosszban... meghaljon. És Luke vajon már tud erről, vagy ez a fejezet régóta meg van számukra írva? - Szóval ikrek... ez ilyen boszorkány dolog, ugye? - kérdeztem nagyot nyelve, majd félresöpörtem egy kilógó hajtincset az arcomból. - Liv, én... - ráztam meg a fejem aztán. - Mi a Gemini koven? Mit akarnak, és miért jött egyáltalán létre? Mit titkolnak el a világ elől? Védelmeznek valamit? - kérdeztem, és közelebb léptem hozzá. Tapintatlan lettem. A tekintetem komollyá vált. Tudom, hohgy mire készül... képes lesz meghalni. De előtte még beszélnie kell. Utána... akár Bonnie-val, akár mással, de megoldjuk hogy ez az egész ne történjen meg. Mindig van... más megoldás.
Nem tudom, hogy miért mondtam el ezt pont Elena-nak. Komolyan mondom olyan idegesítő, kis buzgómócsing, hogy nem értem miért nem ölte meg már valaki. Még abba is beleszól, amihez igazából az ég világon semmi köze nincsen. De ténylegesen. Nem is állhatna távolabb ettől az egésztől mégis úgy túrja bele az orrát a mi dolgunkba, mintha ez őt is érintené. Nem neki kell meghalnia, hogy a testvére uralkodhasson a coven élén. Nem neki kell utána tovább élnie tudván, hogy a testvére halott. Igaz ott van a másikból egy darabka, de sosem lesz ugyanolyan, mintha ténylegesen átölelhetné az ember. Azért ez az egy dolog egy életre megváltozik. Nem is értem, hogyan lehet ezek után életben maradni és megőrizni a józan eszünket. De az, hogy ilyenbe belemegy a coven már egymagában elárulja, hogy nem volt normális, aki kitalálta sem. - Na most komolyan? Komolyan azt hittem, hogy ennél mélyebbre nem tudsz süllyedni, de most sikerült. Egyáltalán meghallottál egy szót is abból, hogy az egyikünknek meg kell halnia? Persze miért is érdekelne téged, hogy valakinek meg kell halnia. Amíg a körülötted lévő tökéletes világ rendben van addig teszel magasról mások problémáira. Úgyhogy azt hiszem ennyit rólad. - Legszívesebben kitörtem volna a nyakát helyben. Hogy lehet valaki ennyire önző? Egyszerűen felfordul tőle a gyomrom már komolyan mondom. Egyszerűen undorító. Erre nincsenek szavak. - Élvezd a kis önző életedet. - Azzal sarkon fordulok és olyan gyorsan tűnök el előle, amilyen gyorsan csak bírok. Szinte már vámpírokhoz hasonló sebességgel kapkodom a lábaimat egymás után. Azt hiszem, ha maradtam volna komolyan mondom, hogy nem ússza meg ilyen könnyen és, akkor aztán engem hidegen hagyott volna, hogy ki lát meg, vagy ki nem. Végül is félig már halott vagyok, nemde?
Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a New Orleans-i kiruccanásom után, ilyen nehéz lesz majd visszarázódnom a régi, mindennapi kerékvágásba. A bátyámmal való találkozás jó volt, azonban az, hogy Dane-t annyi év után ismét élesben láthattam, kicsit még jobban felderített. Annyira hihetetlennek tűnt, szinte semmit sem változott az eltelt évek alatt. Már a nyári táborban is adott magára, akkor sem volt egy cingár gyerek, de ha lehet ilyet mondani, most még izmosabb lett. Na jó, Crystal, szedd össze magad, ami elmúlt, az elmúlt, ne ábrándozz fölöslegesen, különbenis.. a múltat nem szabad bolygatni. Szép volt, jó volt a vele eltöltött ide, de eltelt. Most inkább arra kell fókuszálnod, hogy kikelj az ágyból, felöltözz, megmosakodj, megreggelizz, beülj az autódba és meg se állj az egyetemig. Pontosan így is tettem. A mai összeállításom egy egyszerű felsőből, kardigánból, farmerből és egy hozzájuk passzoló egybetalpú cipőből állt. Semmi értelme nem volt ennél jobban kitenni magamért, mégis kinek akarhatnék tetszeni? A diákjaimnak? Vagy Wesnek? Nem, önmagamnak kell tetszedjek, mert akkor a többieknek is fogok. A lényeg úgyis az, hogy magabiztos maradjon az ember. Végül, felkaptam a kabátomat is, majd beültem az autómba és a gázpedálra taposva meg sem áltam az egyetem parkolójáig, ahol ügyesen be is fészkeltem a szépségem két autó közé. Először az irodám fele vettem az irányt, majd rájővén, hogy késésben vagyok, egyenesen indultam is a kettes számú előadó fele. Az a legjobb a nyelvoktatásban, hogy ezek általában fakultatív tantárgyak és csak az tanulja őket, akit valóban érdekel az a bizonyos nyelv. A német esetében legalábbis ez pontosan így van. Bár, néha bekerül egy-egy kakuktojás is az óráimra, akik eltévesztik a termet, így rossz órára mennek be és szégyenlenek közben kisomfordálni, de ezek az egyedek szerencsére nincsenek annyian, hogy különösebben megzavarják az oktatást. Ha meg mégis, akkor nem felejtem el kioktatni őket a "házirendről". Mire beértem az előadóba, még nem volt senki a teremben. Pontosan erre is számítottam, mivel óra előtt még át szerettem volna nézni néhány dolgot, köztük azt is, amiről beszélni akarok az előadás alatt. Leültem az asztalomhoz, előkészítettem a laptopomat, a jegyzeteimmel együtt, majd egy tollal a kezemben kezdtem el böngészni a lapjaim tartalmát.
El se tudjátok képzelni, hogy mennyire vártam már ezt a reggelt és hogy már lassan 3 napja tervezgetem, hogy meglepem a tanárnőt, akibe beleestem. Nem is tudom, hogy szabad e egyáltalán ilyet éreznem iránta, de most ez cseppet sem hat meg és nem is érdekel, egyedül az a lényeg, hogy hamarosan meglepem. Szerencsére az okos telefon, mely eddig már kétszer is kiszúrt velem, most rendesen működött és ébresztett akkor, amikor kellett. Reggel fél hat van és igaz, hogy koleszos vagyok, de lesz időm lezuhanyozni, átvenni a rendelt meglepetést és megírni gyöngybetűkkel a kis kártyát. Ideje kikászálódni az ágyból és zuhanyozni menni.. Zuhanyzás után kopogtattak az ajtómon, szóval megjött végre a csokor is. Magamra tekertem a törölközőt és megkötöttem a derekamon, majd mentem az ajtó felé fizetni. Rendben, akkor a virág is pipa, már csak fel kell öltözni és megírni a kártyát, de ha nincs meg a zoknim párja, akkor nehezen fog menni... hol a francba van? Pedig tegnap direkt kiraktam, hogy minden rendben legyen és hamar összekészüljek, de.. Áhh meg van a kis ravasz, az ágyam alatt volt. Villám gyors öltözés és készen is álltam, már csak a kártya, nem tudtam, hogy mit írjak rá, de végül eldöntöttem:
"Nagyon igyekszem, én próbálok nem gondolni rád, de nem megy. Nem megy, bárhogy is küzdök ellene. Néha nem tudom felidézni az arcodat, olyankor kétségbe esem. Aztán hirtelen megjelensz a gondolataimban. Belesajdul a szívem, és azt akarom, hogy mellettem legyél. Nem tehetek róla. Ilyenkor csak egy szót tudok kinyögni... szeretlek!"
Lewis
Reménykedem benne, hogy nem tolakodó, nyálas, zaklató, idegesítő, gyerekes, meggondolatlan és reménytelen üzenet ez, melyet hagyok neki. Nem akarom, hogy csak egy gyereknek nézzen, szeretném ha egyenrangúnak gondolna és felfigyelne rám. Természetesen németül írtam, hisz egy némettanárhoz csak németül szabad írni, nem igaz? Gyorsan félbetűrtem és beletűztem a virágok közé majd száguldoztam a tanterem felé, ahol kezdünk. Persze a szívem ezerrel kalapált és reménykedtem benne, hogy nem lesz semmi bibi, de mikor az ajtóba érek és megpillantom, azonnal elpirulok és zavarba jövök. Ezt nem így terveztem. Nem menekülhetek el és nem is futhatok, főleg hogy egy bazinagy csokor van a kezembe, szóval meg kell próbálnom természetesnek tűnni és nem ártana, ha normálisan is viselkednék a közelébe. Mikor rám szegezi a tekintetét, akkor csak lépek egyet felé és összeszedem minden bátorságomat, hogy megszólaljak. - Egy futár küldte, gondolom behozom ide én magának. - magabiztosan lépkedek az asztalához, majd leteszem a csokrot az asztalára és teszek pár lépést hátra. Igen, ez jól megoldottam majd ha kinyitja a kártyát... A KÁRTYA! Mekkora egy féleszű vagy te Lewis! Na ezt most jól megcsináltad és tuti, hogy egyből kiszúrja a kártyát és miután elolvasta kicsap az óráról és az iskolából.. Nem, nem szabad ennyire túlpörögni az egészet, inkább még mielőtt kinyitná a kártyát, azelőtt megszólalok. - Elnézést szeretnék kérni a múlthét előtti viselkedésemért, amikor az anatómia tanárhoz siettem... tudom, hogy tiszteletlen voltam. - lehorgasztottam a fejem, már csak perceim vannak hátra és tényleg vége mindennek, pedig annyira készültem erre a napra, azonban csak egy dologgal nem számoltam, a tanárral. Az egészet azzal kellett volna kezdenem, hogy mi van ha a tanár bent lesz a teremben. Inkább felemelem a tekintetem és elmosolyodom, egy kedves és barátságos mosoly terül szét rajta, csak azt a kártyát ne olvassa el..
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Mivel az előadás kezdetéig még volt bő 15 perc, gondoltam nyugodtan át tudom nézni a mai órai anyagot anélkül, hogy bárki is megzavarhatna benne. Minden jól is ment egy darabig, ám mikor a prezentációmhoz értem, halk lépteket hallottam közeledni. Fejemet a hang irányába fordítottam, hogy bólinthassak egyet abban az esetben, ha egy diákom érkezett meg, de ahogy megtettem, akaratlanul is egy cinkos vigyor jelent meg az arcomon, mikor feltünt, ki áll előttem. Az a fiú volt, aki korábban vele egykorúnak nézett, majd később, mikor rádöbbent arra, mit is tett, pirulva sietett a hátsó sorok fele. Vicces kis jelenet volt. Hogy is hívják őt? Áh, megvan, Lewis. Aztán, észreveszem a kezében tartott virágcsokrot is, minek láttán nem kicsit lepődök meg és esem kétségbe. Szülinapom nincsen, tehát ha nekem vette, akkor ennek kínos folytatása is lesz.. Nem mintha nem lenne piszkosul vonzó, de a fenébe is, a diákom, én meg a tanára vagyok, tehát tisztelnie kell, nekem pedig tanítanom őt. De miért is agyalok én ilyesmin, mikor egyelőre még egy szót sem szólt? Aztán egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor meghallottam, amit mondott. Nem tőle van. - Köszönöm - motyogtam, csak hogy mondjak valamit, miközben letette elém a virágcsokrot. - Vajon ki küldhette? - teszem fel a költői kérdést, direkt hangosan beszélve, mert egy részem még mindig nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy nem ő áll a kedveskedés mögött. Azt már tudom, hogy az esete vagyok, csak azt nem, hogy mit tenne meg azért, hogy több is legyek.. remélem ennyit nem. Az ő érdekében remélem. - Gyönyörű csokor - mondom, miközben elemezni kezdem az ajándékomat. Ha tudnám, ki küldhette.. West elvből kizárom, ahogyan Dane-t is, nem hiszem, hogy ilyesmivel foglalatoskodna az állatkái ápolása helyett. Majd a pillantásom megállapodik egy apró cetlin a virágszálak között. Épp nyúlni készülök utána, mikor Lewis ismét megszólal. - Semmi baj, ne aggódj, nem haragszom rád miatta. - nyugtatom meg kedvesen beszélve, közben a tekintetemet levéve a csokorról, helyette őt tüntetve ki figyelmemmel. - Nem tagadom, akkor egy pillanatra én magam is elfelejtettem, hogy tanár vagyok - kuncogok, aztán rájőve, hogy ennyire talán nem kéne közvetlen módon viselkednem egy diákommal szemben, elkomolyodok, de a mosoly újra visszakúszik az arcomra. Majd ismét eszembe jut az előttem levő virágcsokor, és az egyik újjammal leemelem a cetlit a helyéről, hogy elolvashassam, kitől származik. De jobb lett volna, inkább nem tudni.. a legelső feltételezésem és egyben a legrosszabb is vált valóra. Először meglepődve pillantok vissza cetli készítőjére, mint akinek fogalma sincs, mit kellene mondania, de idővel rájövök, hogy ez valószínüleg nem több egy diákszerelemnél, amit az ember pár hét után kinő, úgyhogy kisvártatva ki is bukik belőlem egy halk kuncogás. - Oh, ez nagyon aranyos tőled, hogy így érzel, de biztos vagy te abban, hogy én vagyok az a személy, akinek címezned kellett? Nem tagadom, kaptam már pár ilyesmit, igaz azok nem virágcsokorral érkeztek, hanem emailek formájában, de.. ez csak olyan diákszerelem - talán nem így kellett volna a tudtára adnom a gondolataimat, de jobb, ha minél előbb rájön, még akkor is, ha ezek után megutál és nem jön többet az órámra. Annak idején, nekem is voltak plátói szerelmeim, például Brad Pitt vagy Tom Cruise és mikor találkoztam ez utóbbival kis híján szerelmet is vallottam neki, de később rá kellett döbbennem arra, hogy az nem is volt igazi szerelem. Szerintem ő is hasonlót érezhet irántam, attól az aptóságtól eltekintve, hogy én nem vagyok egy híres, hollywoodi színésznő..
Nagyon vártam tényleg ezt a napot és rengeteget készültem rá, de van egy rossz előérzetem, azonban inkább nem is foglalkozok vele, a legfontosabbakra koncentráltam. Hamar elkészültem és indultam is, hogy véghez vigyem, amit akartam, azonban hát akadt egy kis bökkenő, de egy kis cinkos mosoly levett a lábamról és új erőre leltem, mely a mosolyából származott, minden rendben lesz. Átadom neki a csokrot és ő megjegyzi, hogy milyen gyönyörű, amire én csak mosolyogva bólintok. Tudom, hogy van ízlésem és valahogy az orchidea mindig betalál a nőknél, bár baromi drága, de minden egyes dollárt megért, hogy egy ilyen mosoly szemtanúja legyek. - Valaki aki tisztelheti magát és minden bizonnyal a ranjongója lehet. - kicit kuncogva nevetek, majd leesik, hogy valamit nagyon, de nagyon elrontottam… az átkozott kártya ott volt és én bolond még alá is írtam. De talán ha valamivel előrukkolok, akkor megfeledkezik róla és nem olvassa el, talán még meguszhatom. Majd elnézést kérek tőle a múltkori miatt, amire ő azt feleli hogy semmi gond és nem haragszik, megkönnyebülve fújom ki a levegőt. Elmosolyodom és reménykedem benne, hogy tényleg komolyan is gondolja. Majd ismét megszólal én meg csak pislogok és gyorsan összeszedem a gondolataimat. - Nem csodálom, csodálatosan néz ki és fiatalos. Szerintem egy csodálatos és legtökéletesebb nőt kapta meg az a férfi, akit mindennap boldoggá tesz. - nem tudom, hogy miért, de csak úgy jöttek belőlem a szavak, teljesen ösztönből, de nem bánom, hogy kimondtam. Teljesen komolyan is gondoltam amit mondtam és bátorítő, őszinte mosolyra húztam az ajkaimat, valamiért teljesen megbolondít, elrabol és csak őt tudom figyelni. Ő olyan nekem, mint a vámpíroknak a vér és a látványával nem tudom betelni. De elkomolyodik és megnézi a kártyácskát, amit írtam.. Ohh mamám ebből hatalmas gond lesz, de nem félek és vállalom az érzéseimet, mert nem szégyellem, nincs mit szégyellnem. Először csak rámnéz hitetlenkedve, majd valamiért elkezd kacagni, ami rohadtúl szarul esik. Majd elkezd beszélni és fáj amit mond, mert nem fizikailag bánt, hanem a lelkemet bántja… diákszerelem, mi? Volt már ilyenben része? A lámpacsővek elkezdenek piskákolni, a táblánál lévő kréták meg pattogni kezdenek, ha nem tudom kontrorállni az érzéseimet, akkor itt valakinek baja lesz vagy felgyullad valami. Vettem egy mély levegőt és a kis kitörésem kezd csillapodni, nyugodj le Lewis, nincs semmi baj. Szememben már nem a boldogság csillogása volt, hanem valamiért rideggé váltam és sérültél, teszek pár lépést a tanárnő felé, erőt veszek magamon és egészen közel hajolok hozzá áthajolva az asztalon. - Szabad országban élünk, mindenki azt gondol, amit akar… de én tudom, hogy mit érzek és nem tágítok belőle… ÉN-SZERETEM-MAGÁT! - mondom neki és mikor befejezem a köztünk lévő távolságot lecsökkentem és megcsókolom. Nem nyújtom el, mert félek hogy ellök vagy felpofoz, inkább hátrálok és még mindig tartom vele a szemköntaktust. - Vállalom a következményeket, kicsaphat, kitilthat az órájáról vagy kérhet távoltartási parancsot, én akkor is túlságosan kedvellni fogom magát, sajnálom… - visszatért a csillogás, persze már rég, talán akkor, mikor megcsókoltam. Nagyon puhák az ajkai és az illata kellemes, legszívesebben az örökkévalósákig csókolnám, de nem tehetem azt… tuti ki fog tiltani az órájáról, talán kicsapat és abban is biztos vagyok, hogy távoltartási parancsot is kérni fog, de nem bánom, így próbáltam neki bizonyítani, hogy én komolyan gondolom és nem tágítok… szeretném jobban megismerni és szeretnék vele minél több időt eltölteni, de ő nem akarja ezt, az előbb jól kifejezte. Akkor sem adhatom fel, nem szabad, nem lenne helyes. Nagyon régóta nem éreztem senki iránt sem így.
Kezdőlap
† 
• 
† 
