-Ez rendőri túlkapás volt, csakhogy tudják! Volt egy háza Gibson! – kissé ingerülten szóltam ki a cellámból, de nem válaszolt senki. Meglepő. Már lassan egy órája beszélek hozzájuk, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem is hallanak. Egyetlen nevet tudta megjegyezni miközben behoztak. Ez pedig a Gibson volt. Az a seggfej tepert le a földre. Mondom én, hogy rendőri túlkapás volt. Igaz, előtte talán eltörtem a fickó orrát és talán agyrázkódása is lett, de… majd azt mondom, hogy rosszul esett. Kicsit kemény éjszakám volt tegnap. Nem tudtam telefonálni mikor behoztak, szóval reggel egyből az első dolgom egy telefon volt, ahol értesítettem az asszisztensemet, hogy szóljon a lányomnak. Nem akartam a gyakornokot hívni, ő nem hozhat ki úgy zárdából, hogy nem direkt kerültem be. Az egész egy kis semmiségnek indult. Találkoztam egy régi ismerőssel, aki nekem köszönhetően ült le nyolc évet, ennyi volt a minimum, amit ki lehetett harcolni. Bűnös volt, húsz év helyett elintéztem, hogy csak nyolcat kapjon, de persze nem volt elégé elégedett velem. Pech, hogy a szabadulása után összefutottunk. Nem nagyon figyeltem oda eleinte a sértegetéseire, megszoktam már az ilyet. Menni készültem volna, mert lett volna még munkám, mikor elém állt és leköpött. Nem okos dolog, de állon vágtam. Kaptam pár ütést, széttört miattunk a kocsmában két asztal és három szék, amit majd kifizettek Bobby-nak, ismerem őt, jó barátom. A lényeg, hogy kissé összebalhéztunk, én is többet ittam, mint kellett volna, ő is, szóval nem hagytuk abba, míg az egyikünk a földön nem maradt. Ez pedig ő volt. Addig ütöttem a fejét, míg nem hallottam, hogy reccsen valami. A következő emlékem pedig az, hogy egy rendőr leteper a földre és idehoz. Visszaülök közben az ”ágyra”, amin eddig feküdtem, várva, hogy ki vigyenek innen. Meglehetősen leharcolt látvány nyújthatok. Az arcom fel van kissé dagadva és ki is sebesedett, az ingem meg van tépve, ráadásul véres is, minden bizonnyal mindkettőnké rászáradt már. De az a barom rosszabb állapotban van.
Először alig akartam elhinni a hívást. Egyszerűen annyira képtelenségnek hangzott, hogy az apám verekedésbe keveredett. Mintha nem is ő lett volna, hanem valaki más, de aztán hamar be kellett látnom, hogy az adatok alapján más nem lehet. Este volt, ráadásul nem is korán. És akkor még azt mondják, hogy én vagyok zűrös. El se tudom képzelni, hogy mi miatt törhetett ki a verekedés, de abban biztos voltam, hogy nem nő miatt. Ohh, apám nem annyira romantikus lelkű. Belőle sose lesz az a tipikus hősszerelmes. De annál inkább van esély arra, hogy esetleg az egóját bántották meg és azért keveredett ilyen helyzetben. Rendben, hamarosan ott leszek. – szólalok meg egy kisebb hallgatás után, mert tényleg aludtam már. Nehéz napom volt és amúgy se szoktam minden estét átbulizni. Néha kell egy kis pihenés is, meg vizsgám is lesz, illetve egy tárgyalásra is majd elmehetünk. Egész jó programok, de persze mint mindent, ezt is keresztbe kell húznia az apámnak. Tetű lassúsággal rángatom magamra a farmeromat, felkapok egy fehér pólót is felülre, majd belebújok a blézerembe, hogy mégis valamennyire hivatalos legyek már. Bár sose érdekelt az, hogy esetleg a szakadt gatyáim miatt lenéznek. Nem az a fontos, hogy mit viselek, hanem az, hogy mit tudok. Beülök a nyáron kapott kocsimba és a rendőrségre hajtok, miközben össze- visszaásítozom. Tényleg erre most nagy szükség volt. Remélem a média is kiszimatolja és jól gatyába kell ráznia utána magát. Jó napot. Wanda vagyok, apumért jöttem. – állok meg a porta szerűségen, mire csak intenek, hogy merre menjek és hamarosan már egy rendőr kerül elém. Mosolyogva néz rám, majd sietve rázza meg a kezemet. Mr. Rhys vagyok. Örülök, hogy megismerhetem Miss Carson. –mosolyogva néz rám, mire viszonzom csak a kedvességét, de inkább egyből a lényegbe vágok. Megoldható, hogy éjszakára benntartsák? – nem akarom én elsietni a dolgokat. Meg amúgy is, senki se örülne, ha éjfél után ébreszteném fel. Majd reggel az ügyészségen kezdek. Mert biztos vagyok abban, hogy ez nem lesz könnyű menet, ha már iderendeltek. Természetesen. Esetleg szeretne vele találkozni? – a férfi hangja barátságosan és higgadtan cseng, mire csak bólintok, hogy igen. Hamarosan pedig a fogda felé sétálunk már. Érzem, hogy a szívem a torkomban dobog, de ebből semmit se mutatok a külvilág felé. Szia apa! – állok meg a rács előtt egy halovány mosoly keretében. De nem mondok többet se. Inkább hagyok időt, hogy összerakja a képet, hogy mit is kereshetek itt.
A percek is óráknak hatnak, az órák pedig.. nos, éveket öregedhettem volna, ha az idő tényleg úgy telne, ahogy érzékelem. Voltam már rendőrségi cellában, akadt még fiatalkoromban egy-két rendbontásom, kisebb-nagyobb vétségek csak, semmi komoly. Igazából ez sem az, egyszerű kocsmai verekedés, a fickó nem fog perelni, engem meg nem izgat a dolog, amint innen kiléptem. Csak már hiányzik a zuhanyzóm, véres vagyok és izzadt, ráadásul elég büdös van itt, nem pucolhatják valami gyakran a helyet,bár ki hibáztatná őket ezért? Én sem terítenék meg annak, akit utálok. Bár… nem is kell, van aki megteszi ezt helyettem, meg amúgy sem hívok senkit sem meg vacsorára. Étterembe járó típus vagyok inkább. Lassan ide kell érnie. Meghagytam, hogy kit hívjanak fel, mint legközelebbi hozzátartozó, alap esetben negyvennyolc óráig bent tarthatnak mindenféle bizonyíték nélkül, de nem hinném, hogy erre kerül a sor, elégé felesleges lépés lenne egy kocsmai verekedés miatt. A lényeg, hogy minél előbb otthon lehessek, rám férne egy kiadósabb alvás, egy igazi ágyban. Mintha csak a kívánságaimat lesnék ott fent, be is lép a lányom, mire én felkelek és a rácshoz sétálok. Biztosan megbocsát azért, ha nem ölelem meg. Amúgy sem szokásunk és hát… lássuk be, egy rács ilyenkor amúgy is megnehezíti az ember dolgát. Örülök, hogy látlak – mosolygok rá, már amennyire tudok, az arcom még kissé most is fáj, azért jó erőset ütött az a rohadék. – Miért nincs nálad kulcs? – pillantok kissé meglepve a lányomra, majd a válla felett a rendőröknek szólok. – Kéne a kulcs! – biztos ma kezdtek és elfelejtették, hogy nem mindenki egy képregényből ugrott ki, hogy átpréselje magát a rácsokon. Itt az ideje hazamenni, aludni akarok, zuhanyozni, enni… inni azt majd holnap, egy ilyen nap után szinte kötelező. Amúgy is, ebből az egészből nem lesz semmi. Talán, ha mondjuk kinyírom, de csak kórházba került, és szerintem ő is pontosan tudja, hogy nem sokat nyer egy perrel.
Szerintem egyik gyerek se vágyik arra, hogy arra ébresszék, hogy az édesapja rács mögött van és neked kell kihozni őt. Kihozhattam volna már pénzzel őt, de nem akartam, mert már tudtam, hogy vádat is emeltek ellene. Az illető feljelentette, a tulaj meg mind a kettőjüket a rongálásért és a károkért. Jobb lesz, ha bent marad és legalább ő is szenved egy kicsit, meg tudja milyen az élet keserű íze és azt milyen, ha az ember egyedül van. Láttam a papírokat és nem lesz vészes elintézni azt, hogy megússza a dolgokat, maximum majd a tárcáját kell kinyitnia. De reggelig, amíg lépni tudok, addig bennmaradhat. Legalább nem kell hallgatnom a tanácsait és a többi. Mr. Rhys elmagyarázta a dolgokat és mindenben a segítségemre volt. A kamerák felvételét is sikerül megnéznie, így legalább felkészülten lehetek holnap reggel a bíró előtt. Jó lenne minden nagyobb felhajtás nélkül megúszni, de ki tudja. Lehet, hogy kisebb csorba fog esni apám jó hírén, de akkor se fog szerintem még kardjába dőlni. Hamarosan pedig a fogda felé sétálunk és közben beszélgetek a kapitánnyal. Egészen jó fej és még humora is van. - Én is örülök, hogy látlak. Már csak a csíkos ruha hiányzik rólad. Fura, hogy te kerülsz rács mögé, s nem én. – nézek rá a lehető legártatlanabb pillantásokkal, majd közelebb lépek hozzá. A kérdésére csak megrázom a fejemet, majd amikor újra megszólal, akkor elnevetem magamat. – Reggelig itt maradsz, mivel feljelentettek kétszeresen is, így itt jobb neked, míg reggel elsimítom a dolgokat a bíróval. Ellenvetés van? – kérdezem szemrebbenés nélkül. Talán pimasz vagyok, de egyedül rajtam múlik az, hogy kiengedik-e reggel, vagy nem, így jobb, ha inkább bízik bennem és nem tesz ellenem semmit. – Elmondod, hogy mi történt, vagy szeretnéd, ha inkább én raknám össze a tanúk vallomása alapján? – s összefonom a karomat magam előtt. Egy-két lépést teszek felé, de a kellő távolságot fenntartom. Biztos vagyok abban, hogy nem igazán örül annak, hogy itt kel lennie, se annak, amit mondtam.
Nem ez az első alkalom, hogy egy rendőrségi fogdában kellett ülnöm. Voltam én is fiatal és sok baklövést követtem el, néhány idevezetet. Ezek fel vannak tűntetve az aktáimban is, de a legrégebbi már legalább húsz éves. Ha jól emlékszem akkor egy díszfelvonuláskor elloptam az egyik rendőrtől a lovát. Nagy baj nem lett volna belőle, de a rendőr hozzá volt kötve a négylábúhoz, úgyhogy egy darabig húztam magam után. Szívesen nosztalgiáztam volna tovább, de hiányzott az ágyam, ami sokkal kényelmesebb volt, mint az, amin itt kellett aludnom. Persze, nem panaszkodhatok, én voltam az egyetlen, akinek nem volt fogdatársa. Bár mindig jól kijöttem az emberekkel. Nem ez az első alkalom. – rántottam meg a vállamat, majd még hozzátettem. – Rosszabb voltam a te korodban. – apám már akkor is maradi volt, ami miatt nem túlzottan jöttünk ki. Mindent megtettem, hogy még véletlenül se tegyek a kedvére, mikor pedig elkaptak, nos, ő hagyta, hogy leteljen az a bizonyos 48 óra. Nem az volt az első és nem is az utolsó eset, hogy nem tett semmit. A diplomaosztómra sem jött el, hiába voltam a legjobbak között. Az első ügyemnél sem láttam őt, ami azt illeti, soha nem jött el sehová sem. Nem véletlen nem vagyunk valami jó viszonyban. – Ez aztán a váratlan fordulat. – húztam el a számat a feljelentés hallatán. Ezek szerint mégis voltak ilyen hülyék. Mindegy, túl sokat nem érnek el vele azon kívül, hogy leakasztanak rólam egy bizonyos mennyiségű pénzt. Ahhoz túl keveset, hogy meg is érezzem, de… nos, ha így akarnak játszani, hát játsszunk így. – Ellenvetés? Öhm…az nincs, de kérésem van! Reggel még a tárgyalásra indulás előtt kéne valami ruha. Ez kissé megviselt már. – mutattam magamon végig. – Ha beküldetnéd a titkárnőmmel az remek lenne. Ő tudja, hogy mit hozzon. – pontosan tisztában volt azzal, hogy mit hordok, nálam volt már egy ideje, mondhatni kiismerte az öltözködési szokásaimat. – Egy kocsmában megbízható tanúkat nem nagyon találsz a kamerák felvételein kívül. – rántom meg a vállamat. Főleg olyanban, ahol ez az egész történt. Oda híresen lerészegedni járnak az emberek. – Nem történt semmi különös. Találkoztam egy régi baráttal, akit én csuktam le. Leköpött, én pedig véletlen állon vágtam, útban volt a feje. – két kissé ittas embernek a nézeteltérése volt ez, semmi több. Nem is értem, hogy képzelik azt, hogy ebből bármi komoly kisülhet a bíróságon egy jó viccen kívül.
Nagyon nem vágytam arra, hogy az éjszaka közepén a rendőrség keressen, de ez még mindig a jobbik eset volt, mintha értem jöttek volna, mert kiderült volna, hogy közöm van a három fiú eltűnéséhez. Mondjuk egy pillanatra se lankadt a figyelmen, így minden apró információról tudtam, ami a nyomozás során felbukkant. Így mindig el tudtam terelni eddig a rendőrök figyelmét, s más irányba küldeni őket. Most viszont az apám miatt voltam itt és jó lett volna minél hamarabb megoldani ezt az ügyet, mert semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy-két firkász megtépázza apám hírnevét. Bár így jobban belegondolva megérdemelte volna. Akkor talán jobban visszaszállt volna a földre, de ebben már szerintem ez az eset is igazán hasznára volt. - Akkor meg nem is értem, hogy miért nyavalyogsz annyit miattam. – szólaltam meg mosolyogva, s tényleg annyira nem érdekelt, hogy mit tett gyerekkorában. Nem rám tartozott. Azt csinálnak, amit akarnak, viszont most az úgy mihamarabbi megoldásához tényleg jobb volt tisztában lennem, hogy esetleg korábbi tetteire hivatkozhatnak-e vagy nem. Nem akarok meglepetéseket, mert abból jó dolgok sose sülnek ki. – Látod, nem mindenki veti magát hasra a neved hallatán. – mosolyodom el ártatlanul, de meg se próbálom megjátszani azt, hogy sajnálnám őt. Sőt, szerintem remekül süt az arcomról, hogy élvezem ezt a helyzetet és jó érzés látni azt, hogy rövid időre bezárták őt. Megérdemli, bár én más miatt záratnám be, de ugyanakkor kicsit reménykedtem abban, hogy így talán picit közelebb is kerülünk egymáshoz. Apám volt, de még is olyanok voltunk a másik számára, mint két idegen. Minden fontosabb volt nálam, s így talán végre belátja azt, hogy igen is remek vagyok a szakmámban. Így jobb lenne, ha végre elfogadna, törődne velem és nem pedig csak állandóan átgyalogolna rajtam a nemtörődömségével. – Majd meglátom, hogy mit tehetek, de az is lehet, hogy nem lesz olyan tárgyalás, amire be kell jönnöd. – nem féltem attól, hogy kudarcot vallok, de szerettem kicsit itt-ott húzni őt és ez most se szólt másról. A rövid monológját hallva egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Ebből építsek neked várat? ügyvéd vagy, így biztosan részletesebben is el tudod mesélni, vagy esetleg megkopott a tudásod? – kérdezek vissza egy fintor keretében, majd közelebb húzok egy széket és leülök rá. Türelmesen várok. – A tanúkra visszatérve, hidd el, hogy eléggé meggyőző tudok lenni, így nem lesz gond. Nem volt még annyira késő, hogy mindenki be legyen állva. Plusz, vannak szabályok is, amiket egyes alkalmazottaknak be kell tartaniuk. – teszem hozzá egy unalmasabb ásítás keretében. – Nos, akkor mesélsz, vagy teljes mértékben rám bízod magad? – s ekkor egy ördögi mosoly kúszik az arcomra.
Az a nagy gond a hírnévvel, hogy soha nem tőlem függ. Az mások véleménye rólam, illetve egy bizonyos ismeretségi mutató. Ahol kellett, ott ismertek, teljesen másodlagos kérdés volt már az, hogy kedvelnek, vagy sem. Az érzéseknek semmi hely egy üzlet megkötésekor, márpedig ez az egész nem több, mint üzlet. A kollégáim soha nem kedveltek, de melyik ambiciózus és kissé erkölcstelen embert kedvelik a munkahelyén? Nem hinném, hogy egyedül vagyok. Pedig a bűnöm annyi, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Az én szakmámban minél előbb fel kell azt ismerni, hogy az igazság nem több, mint egy jól előadott hazugság. Ha jól meséled a történetet, mindenki neked fog hinni. Az apád vagyok. Ez a feladatom. – rántottam meg a vállamat. Ennél persze azért többről volt szó, de nem hinném, hogy ezt részletezni kéne. Egy szülő sem nézi jó szemmel azt, ha látja, hogy a gyereke ugyanazokat a hibákat követi el, mint egykor ő. Aztán rá kell ébrednie, hogy a hibák árán tanul mindenki. Szívás, de elkerülhetetlen. – Nem. Erre való ilyenkor a pénzem. – csóváltam meg a fejemet rosszallóan. Ritka nagy barmok lehetnek, ha azt hiszik, hogy ezzel bármit is le tudnak akasztani rólam. – Túl sok a hülye. – még ha nyernek is ezzel az egésszel valamit, elfelejtik, hogy milyen helyzetben vannak. Adott egy rosszhírű kocsma, illetve egy korábban elítélt bűnöző. Ha bajba kerülnek, ami nyilvánvaló a statisztikákat és a tapasztalatot alapul véve, szükségük lesz valakire, aki távol tartja őket a fekete-fehér csíkos ruhától. Nos, én leszek az, aki majd rájuk adja ezt. Biztos jól állna mindkettőnek. – Nem bánnám, nem különösebben rajongok az itteni bíróért. – volt már néhány olyan ügyem, ahol ő csapkodhatott a kis kalapácsával. Az utolsó fél éve lehetett. Tudtam, hogy ellenem lesz, így inkább vele foglalkoztam, mint az üggyel. Kiderítettem, hogy szeretőt tart, ezzel pedig már nem volt nehéz rábírni arra, hogy ejtse az ügyet, mintha soha nem is lett volna. – Várat? Elég egy fal is. Nem az a fontos, ami történt. Az a fontos, hogy mit hisznek el neked és mit nem. – rosszul gondolta. Nem remek a szakmájában. Tehetségesnek tehetséges, ami révén később remek is lehet, de még nem az. Pályakezdő, éppen ezért előbb bizonyítania kell. Próbálok neki tanítani valamit. – Már mondtam. Találkoztam egy elítélttel, aki miattam volt börtönben. Összeszólalkoztunk, ő leköpött, én pedig megütöttem. Aztán ő ütött, aztán én, és … gondolom tudom milyen egy verekedés. – a lényeg, hogy nem történt semmi kirívó. Nem halt meg senki, milliós károk sem keletkeztek. – Tehát van néhány alulfizetett szemtanúd a kocsmából. Beszélj velük! Ha valamelyik nem azt mondja, amit te akarsz hallani, akkor … gondolom tudod mit kell tenned. – elég egyszerű. A pénz beszél, az ember pedig hallgat rá. Jó esély van arra, hogy a főnökük kérésére majd ellenem akarnak vallani, de én sokkal többet tudok nekik adni, hogy ezt elfelejtsék. Ezek csak egyszerű emberek, könnyű rájuk ijeszteni.
Lehet, hogy sokkal jobban jártam volna, ha nem jövök ide. Az lett volna a legjobb talán, ha a csak a rendőr és a másik fickó vallomását hallgatom meg, illetve a tulaj meséjét és abból összerakom azt, hogy mi is történt. Nem volt sose igazán jó a viszonyom édesapámmal, de most tényleg kicsit már sok volt és legszívesebben hátat fordítottam volna azért, hogy ennyire kölyöknek gondol és nem tudja azt, hogy képes vagyok megnyerni egy ilyen ügyet. Látszik, hogy sose jött el a próbatárgyalásokra és a többi dologra se, amikor bebizonyíthattam volna azt, hogy remekül értek ahhoz, amit a hivatásomnak választottam. Lehet, hogy nem voltam annyira híres még, mint ő, de ez nem csoda, hiszen én még egyetemista voltam. Másrészt meg nem is vágytam hírnévre, jelenleg nem. Elegendő volt az, amit már sikerült szereznem a számomra fontosabb körökben. Néha azt kívántam, hogy bárcsak anya itt lenne, akkor ő legalább tudná, hogy miként kellene kezelni ilyen helyzetekben apát, mert nekem nem mindig ment. Néha vita lett belőle, de most igyekeztem mindenhez jó arcot vágni és tűrni azt, hogy szinte úgy kezel, mintha nem tudnám azt, hogy mi a dolgom. - Ohh, milyen őszinte valaki. De lehetőleg holnap ne hangoztasd azt, hogy kit mikor fizetsz le, vagy vásárolsz meg. – mondtam neki egy kisebb sóhaj keretében, majd kicsit mocorogni kezdtem a széken. Egyre inkább nehezebb volt itt maradnom és nem egyszerűen kisétálni és magára hagyni, vagy legalábbis annak látszatát kelteni. – Mindegy, hogy mennyi a hülye, mert bajban van és inkább ezzel kellene foglalkoznod. Az meg nem az én dolgom, hogy kivel vagy jóban vagy kivel nem, de ha nem tudsz majd normálisan viselkedni, akkor tuti, hogy én juttatlak rács mögé. – a hangom most először csendült igazán komolyan. Oké, nem tenném meg, de ezt neki nem kell tudnia. Itt lenne az ideje annak, hogy végre rájöjjön arra, hogy én vagyok a legjobb esélye, így ideje lenne végre nem kölyöknek néznie és lekezelnie. – Bár mennyire is nehéz elhinned, nem te leszel az első esetem és eddig nyertem mindig, de persze erről te mit sem tudhatsz, mert egyszer nem toltad oda a képedet, így jobb lenne, ha végre tudnál bennem bízni! – s ez részben talán egy gyermek kérése is volt. Szerettem volna, ha működik közöttünk a dolog, de egyre kisebb esélyt láttam rá. Egyszerűen nem tudtam azt elképzelni, hogy bízzon bennem és normális apa-lánya kapcsolat legyen közöttünk. Amikor újra előadja a dolgot, akkor elégelem meg a stílusát és egyszerűen felállok és hátrébb lököm a széket. – Akár bízol bennem, akár nem, de tudom mit csinálok. Viszont nem hallgatom tovább azt, amit művelsz. Nem te vagy mindenek tudója. – szólaltam meg komolyan, majd szóltam a rendőröknek is, hogy távoznék. – Jó éjt, Apa! – s azzal sarkon is fordultam és kisétáltam onnét. Nem volt kedvem még több időt eltölteni vele. Az este folyamán még visszamentem a bárba, szemtanukkal beszéltem. Próbáltam összerakni a kirakós darabkáit, aminek köszönhetően sok papír végezte a kukában, de amikor meghallottam, hogy kiképviseli a másik felet, akkor egy egyszerű mosoly kúszott az ajkamra.
Korán reggel beértem a bíróságra, ahova egy előzetes megbeszélést kértem. Nem izgultam, tudtam, hogy mit csinálok és azt is, hogy kinek mi lenne a legjobb. Eleinte nem túlzottan akarták elfogadni azt, hogy felejtsék el a tárgyalást, majd amikor meglebegtettem egy-két mondatot a beszédemből, akkor mind a ketten belátták azt, hogy jobban járnak, ha nem firtatják a dolgokat. Sietve rohantam a rendőrségre is, de már nem tudtam bemenni édesapámhoz. Csak megköszöntem a rendőrsegítségét is, hiszen ő is sokat segített a kutakodásban, majd pedig, amikor tudtam, hogy elengedik édesapámat, akkor egyszerűen csak kisétáltam az épületből, de elmenni nem tudtam. Ott vártam rá…
Felhorkantok a szavait hallva. Több ideje űzöm már lassan ezt a szakmát, mint ahány éves. A kor milyen szép is tud lenni néha. Pontosan tudom, hogy mit kell és mit nem kell mondanom, ahogy azt is, hogy ezek mikor cserélődnek fel. Egy per mindig azokon múlik, akik végül ítélkeznek. Nem igazságot kell szolgáltatni, hanem az igazad elhitetni másokkal. Őszinte? Ezt felejtsd el! Ezek csak tények, az emberek aszerint beszélnek, amennyit fizetsz, ezt jól jegyezd meg! – ez mindenki számára szerintem evidens, csak kevesen merik gyakorlatban is használni. Neki pedig nem ártana. Legalábbis, ha sikeres akar lenni. Az erkölcs útján senki sem gazdagodott még meg. Nézd! – kezdtem bele, amint elmondta, amit akart. – Ez itt formaság. Börtönről szó sincsen. Egy kocsmai verekedés volt, minden napos dolog az ilyen. Ez itt a pénzről szól, kártalanítást akarnak. Neked azt kell bizonyítanod, hogy nem tartozom nekik semmivel sem. – börtönről akkor beszélhetnénk, ha mondjuk megöltem volna valakit. Attól messze voltam még. – Megvédem magamat, ha kell, elég sokszor csináltam már. Ez itt most a te lehetőséged! Úgyhogy ahelyett, hogy feleslegesen fenyegetnél, inkább tanulj! – ezt kéne végre belátnia. Nem véletlen tartok ott, ahol. Lassan húsz év tapasztalat van a hátam mögött, ennél sokkal rosszabb helyzetben is volt már. Könnyen megvédem magam, ha szükséges, de átadtam a lehetőséget neki. Tanulni akart, nem? Tessék, itt az ideje! Nagyot sóhajtva dőltem előre. – Az nem jelent semmit, hogy mennyit nyertél, és mennyit nem. Csak számok. Az számít, hogy mit vagy hajlandó megtenni és mit nem. Amúgy meg, ha nem bíznék benned, akkor nem töltöttem volna itt az éjszakát. – ha akarom, kiviszem magam innen már órák múlva. Kapcsolatok révén, vagy pénz útján, valahogy kijutottam volna innen. Az itt létem a bizalmam bizonyítéka. Csak fáradtan bólogatok, miközben beszél, feleslegesnek tartottam közbeszólni. Elköszöntem, aztán visszafeküdtem az ”ágyra” és lehunytam a szemeimet. Nem sok dolgot lehet itt csinálni, és rég aludtam már egy jót amúgy is.
Na végre! – tapsoltam egyet, mikor feltűnt Gibson a cella kulcsaival –Küldök majd néhány párnát, embertelen körülmények uralkodnak itt. – nem mosolygott, de nem is ez volt a célom. Megveregettem a vállát, mikor kiléptem a cellából és egyből a kijárat felé vettem az irányt. Még útközben visszakaptam az irataimat illetve azokat a tárgyakat, amik az este folyamán nálam voltak. Felvettem a napszemüvegemet és a hátamat masszírozva léptem ki a rendőrség épületéből. Nagyot szippantottam a levegőből, aztán Wanda felé sétáltam. – Szép volt! – gratuláltam neki, mikor odaértem. – Gondolom nincs nálad fájdalomcsillapító, ugye? – a kényelmetlen ágytól úgy megfájdult a hátam, hogy nehezemre esett teljesen kiegyenesedni. – Együnk valamit! Közben mondd el, hogy mi volt, kíváncsi vagyok. Meg szerezzünk fájdalomcsillapítót. – ez kiemelt fontossággal bírt. Nem leszek fiatalabb, nem vagyok hozzászokva ahhoz, amit a cellában tapasztaltam.
Apám szavait szinte végig se hallgattam és erre ő is rájöhetett, mert amint újra felém fordult volna a cellából, addigra már nem voltam ott. Ha lett volna valami becsapható ajtó, akkor is simán becsapódott volna a távozásom jeleképpen. Nem érdekelt az apám, se az intelmei. Lehet, hogy ő nevelt fel, de igazából ő szinte csak a dajkákat fizette, hogy felneveljenek, miközben ő az ügyeket és a szoknyákat hajkurászta. Néha voltak jobb heteink, amikor érdekeltem őt, de persze azok is elég könnyedén eltűntek az életünkből. Szinte sose láttam már, őt meg sose érdekelte mi van velem, vagy ha igen, akkor is mást küldött maga helyett. Így érthető, hogy nem volt a szívem csücske, ahogyan én se próbáltam már egy idő után a kedvébe tenni. Elfogadtam, hogy én valahol mindig a sor végén leszek számára. Fájt, még akkor is, ha ennek sose adtam jelét. Ezért se akartam tovább maradni, illetve inkább belevetettem magam az éjszakába és próbáltam kitalálni, hogy miként is oldjam meg az ügyet. De szerencsére hamar összeállt a kép és remélhetőleg célba is fogok érni…
Másnap reggel könnyedén és eléggé bátorodottam vágtam neki az ügynek, s szerencsére sikerrel is jártam. Bár másképpen nem is alakulhatott volna. Az ügyet teljesen ejtették, s még fizetnünk se kell semmit. A másik két személy beszólásán pedig csak mosolyogtam, hiszen tényleg lehet apámra hasonlítok ilyen téren, de egy dolgot elfelejtenek, hogy sokkal ravaszabb tudok lenni, mint ők azt gondolnák elsőre. Reménykedek abban, hogy még később is látjuk egymást, amikor már igazán bontogatom a szárnyaimat és végre a földbe is döngölhetem őket a nyilvánosság előtt, hiszen ez most mind a háttérben zajlott. Kint vártam rá, nem akartam bemenni, még az is megfordult a fejemben, hogy elsétálok még mielőtt kijöhetne, de a távolból inkább csak figyeltem őt. Ha akart volna, akkor simán elsétálhat, de helyette inkább odajött hozzám. Nem volt se ölelés, se semmi, mintha csak két idegenek lennénk. A szavaira csak bólintottam, de nem mondtam semmit se. – Van nálam… - szólaltam meg alig hallhatóan, majd kisebb kutakodás közepette a kezébe nyomtam a fájdalom csillapítót. – Komolyan? Ennyire érdekel az, hogy miként értem el azt, hogy tárgyalás se legyen, s még fizetned se kelljen? – kérdeztem kicsit ingerülten, majd a vállamra kaptam a táskámat, de nem mentem vele tovább. – Miért mindig csak az ügyek számítanak? Miért az a mindened? Egyszer a kicseszett életben miért nem érdekelhetlek? Az, hogy mi van velem? Hogyan vagyod? – csattantam fel és még az se érdekelt, hogy nézőközönségünk is van. – Az apám vagy, de állandóan úgy viselkedsz, mint egy idegen. Gyerekkoromtól kezdve másra bíztad a nevelésemet, ha közeledni próbáltam, akkor állandóan ellöktél magadtól. Számodra csak akkor voltam érdekes, ha olyasmi dolog történt, ami egy ügyhöz hasonlít. A te gyerekeid az ügyeid!! Vajon feltűnne az, ha egyszer eltűnnék? Ha többé nem érnél el, vagy csak legyintenél és haladnál tovább? – kérdeztem tőle remegő hangon, miközben a táskám pántjába kapaszkodtam. Éreztem, amint egy könnycsepp megjelenik az szemem sarkában, így sietve fordultam el, s egy pillanatra a tekintetem a nyomozóéval találkozott. Sietve pillantottam az apámra és ha esetleg tett felém egy lépést, akkor én kettőt hátráltam…
Őszinte leszek. Soha nem voltam jó apa. Meglepő, mi? Hibáztathatnám az én apámat. És meg is teszem. Egy rohadt seggfej. Nem foglalkozott velem soha. A bátyám fontosabb volt neki, én pedig akaratlanul is, de elrontottam a bátyám karrierjét, ezután még inkább utálat tárgya lettem. Nem kerestük egymást soha sem, nem beszéltünk, ha mégis, folyton sértegettük a másikat. Bár kettőnk közül ő volt a felnőtt, néha gyerekesebb volt, mint én. Nem könnyítette meg a dolgom, hogy elégé feketebárány voltam. Aztán az egyetemen benőtt a fejem lágya. Viszont ez sem érdekelte. Semmirekellőnek tartott mindig is, most meg… az egyik legsikeresebb ember vagyok abban, amit csinálok. De ez neme tesz jó apává senkit sem. Nem akartam gyereket. Véletlen volt, ezért vettem el a volt feleségemet is. Megijedtem, nem voltam kész, és soha nem is voltam apának való. Próbálkoztam persze, de… tőlem ennyi tellett csak. Nem sok, de több, mint a semmi, nem igaz? –Köszönöm, életmentő! – mondtam, mielőtt még lenyeltem volna a tablettát. Idő kell, mire hat, de nekem már az is elég, hogy negyed óra múlva kevésbé fáj a hátam. Szörnyű, hogy milyen kényelmetlen ágyak vannak itt, ilyen bánásmódban a legrosszabb ellenségemet sem részesíteném. Szerencsére wc-re nem kellett, hogy menjek, nem hinném, hogy akarom tudni, mit találtam volna ott. – Most mondtam, hogy menjünk enni és közben mondd el, hogy mi volt! Hol hallottad te ebben ezt meg? – csak azért nem mostanra kérem a beszámolót, mert szeretnék az evés közbeni időre is hagyni valami témát. De most tényleg nem értem hogy mégis min akadt ki. – Az előbb az volt a bajod, hogy nem kérdeztem. – pedig de. – Most meg az, hogy kérdezem? Figyelj, nyugodj meg, szétrobban a fejem. – kissé másnapos vagyok. Túl sokat ittam a verekedés előtt. – Leülünk kajálni, és utána erre is sor kerül, rendben? – elmondhat mindent, amit csak akar, én meg annyira odafigyelek majd rá, amennyire jelen állapotomban arra képes vagyok. Tanácstalanul tárom szét a karomat a kirohanása hallatán, főleg mikor lépek egyet előre, de ő csak hátrál. Most menjünk addig, amíg falnak nem ütközik és nem tud már hova hátrálni? – Gibson, menjen és meressze tovább a seggét az asztalánál! – szóltam a rendőrnek, aki megállt, hogy bámulja a kis jelenetet. Képzelem, hogy ezt mennyire élvezheti most. – Beszéljük ezt meg nyugodtabb körülmények közt, rendben? Higgadjunk le, az segítene most a legtöbbet. – ilyenkor kéne Bryan. Ő jó apa. Tőle kérhetnék valami segítséget, hogy ilyenkor mégis mi a frász van. Talán felhívhatnám, amolyan telefonos segítség. Bár… kétlem, hogy ugyanaz a száma, mint az egyetemen.
Sose értettem, hogy miért nem adtak örökbe, miért szenvedtek miattam? Néha azt éreztem, hogy egyáltalán nem büszke rám az apám, hogy csak egy kolonc vagyok, akivel törődnie kell néha. S pontosan emiatt még inkább távolabb kerültünk egymástól. Egyszerűen csak néha azt kívántam, hogy bárcsak elszökhetnék és eltűnhetnék. Vagy visszamehetnék a múltba és más szülőkhöz kerültem volna. Nem véletlenül mondott le rólam édesanyám, még akkor, amikor esélyt se kaptam arra, hogy büszke lehessen rám. Majd pedig apám nézett sokszor levegőnek. Talán eleinte foglakozott velem, de ahogy egyre nagyobb lettem, úgy távolodtunk el egymástól és úgy bízott másnak a gondjaira. Egy fedél alatt éltünk, élünk, de úgy mint két idegen… Ama ház nem ismeri a családi szeretet. Nem vagyok egy tündér, nem vagyok jó, de szeretetreméltó igen, vagy legalábbis szeretnék hinni ebben és a legtöbb csínyem azért volt régebben is, hogy felhívjam magamra a figyelmet, de persze sose értem célba velük… sose… - Nincs mit. – szólaltam meg, de már nem túlzottan volt benne kedvesség se. A kezébe adtam a gyógyszert, majd a neszesszeresemet visszapakoltam a hatalmas táskámban a mappa mellé, amiben az ügyhöz tartozó hivatalos papírok és az általam gyűjtött dokumentumok leltek otthonra, majd végül jött a tornádó. Többé már nem bírtam magamban tartani a szavakat, az érzéseimet. Egyszerűen csak kifakadtam úgy, ahogyan nem szoktam. Nem érdekelt az se, hogy ki néz minket és ki nem. Egyszerűen csak betelt a pohár. – Hol hallottam meg? Azt akarod, hogy az ügyet meséljem el! Nem azt kérdezted, hogy hogy vagy? Vagy mi van veled? Semmi ilyen kérdés nem volt benne. Egyszerűen csak az ügy érdekel még mindig! – szólaltam meg durcásan és láthatta a szemeimben azt, hogy ez mennyire fáj nekem. Éreztem, hogy valaki figyel minket, de nem érdekelt. Most nem. Egyszerűen csak túlcsordult a pohár tartalma és özönvízként tört elő. Szavaira csak megforgattam a szemeimet. – Nem arra vágyom, hogy állandóan ügyekről beszéljünk. Tudod mindig is reménykedtem abban, hogy egyszer elég érdekes leszek számodra, de azt hittem tévedek. Sose leszek igazán fontos számodra. – s a pillantásomat lesütöttem, majd az újabb szavaira egy keserű nevetés hagyta el az ajkaimat. – Akkor vegyél be még több pirulát, mert más meg semmit se aludt több, mint 24 órája azért, hogy kihozza a seggedet minden felhajtás nélkül, de persze ez nem számít, hiszen csak saját magad érdekel téged. – nem érdekelt, hogy mennyire bántom meg a szavaimmal. Egyszerűen csak többé nem érdekelt. Nem akartam itt lenni, majd amikor meghallottam a rendőrhöz intézet szavait, akkor én is arra felé pillantottam és egy pillanatra a pillantásunk egymásba fonódott, mintha csak menekülő útvonalat keresnék. Végül a táskámban matatni kezdtem és a mappát apám kezébe nyomtam. - Ha az ügy érdekel, akkor ott megtalálsz minden részletet. Biztos vagyok abban, hogy összerakod az alapján a részleteket, ha én érdekellek, mint a lányod, akkor majd otthon megtalálsz. – majd sarkon fordultam és elindultam a másik irányba, ha csak nem állított meg. – Gibson, kérem várjon. – szólaltam meg sietve és ha nem állták az utamat, akkor sietve teremtem a rendőr mellett, beszéltem vele párszót, majd megkértem, hogy vigyen haza, hiszen a mappa mellé a kocsi kulcsokat is odaadtam apámnak. Fogalmam nem volt arról, hogy mi lesz ezek után, de talán egyszer végre felnyílik a szeme, hogy az ügyeken túl is van világ.
Nem különösebben tulajdonítok nagy jelentőséget annak, ahogy beszél. Általában mindig így beszél velem, az ember, ha megszokik valamit,akkor következőleg már fel sem tűnik neki a dolog, igaz? Valahogy én is így vagyok ezzel. Talán, ha kedvesen szólna hozzám, akkor meglepődnék, de… nem valószínű, hogy azt meg fogom érni. Nem élek tagadásban, pontosan tudom, hogy egy család nem ilyen. Mentségemre szóljon, hogy soha nem voltam családpárti, így hát kissé nehezen szokom meg ezt a szerepet. Főleg azok után, hogy a lányom eddig nem is velem élt, hanem az anyjával, így hát ez még inkább bonyolítja a dolgokat. Nem olyan könnyű ez, mint amilyennek látszik. Az előbb azt kérdezted, nem érdekel-e engem, miként érted el, hogy kiengedjenek minden további nélkül. Erre megkérdeztem. Most pedig letámadsz azzal, hogy miért ezt kérdezem meg? – lehet, hogy csak a fejem fáj ennyire, de én azt akkor sem értem. Ha valamit nem kérdezek, akkor az a baj, ha valamit igen, akkor pedig az. Nem tudok ezen kiigazodni. – Figyelj, én már kezdem elveszteni a fonalat. Nem volt valami könnyű estém, fáj a hátam és zúg a fejem, az sem segít sokat, hogy akármit teszek, az nem jó. – ő mondta, hogy mit kérdezzek, én megkérdeztem, erre engem tolnak le? Azért ez nagyon sántít. – Most mondtam, hogy reggelizünk, reggeli közben sok minden szóba jöhet. Az ügy is, és az is, hogy vagy. – mert az emberek szoktak reggeli közben beszélgetni. Éppen ezért nem is értem, hogy most mi a gond. Ha vár mondjuk öt percet, akkor már beszélnék egy kényelmes székben és gofrival a tányérunkon. – Mi? Komolyan önzőnek hívsz azok után, hogy átengedtem ezt az egészet neked? – nem értem őt. Ha nagyon akarom, elintézem, hogy kijussak innen, pár telefont kellett volna megeresztenem, esetleg beszélni a rendőrökkel arról, hogy mi is történt. Megoldottam volna. Ehelyett azonban átengedtem neki a teret, hogy bizonyíthasson, eltöltöttem egy egész estét a világ legkényelmetlenebb helyén, csak ezért. A mellettem lévő cellában még a hajléktalan bűzt is elviseltem. Nem hiszem, hogy önző lennék most. – Huszonnégy óra csak a kezdet. Szokj hozzá, hogy nem fogsz sokat aludni. – én tényleg igyekszem. Adok neki egy ügyet, próbálom tanítani, rávezetni arra, hogy mitől lesz sikeres. De nehezen megy ez úgy, ha ezt csinálja. – Ez most komoly? – tártam szét a karomat kérdőn, mikor elindult Gibson felé. Dühösen felsóhajtottam és pár másodperc tétovázás után elindultam a másik irányba, a reggeliző felé. Szükségem van egy – sok – kávéra, meg gofrira. Nem szeretek erre kijönni a rendőrségtől, volt már sokkal jobban indult napom is.
Kezdőlap
|| 
