Nem tudom meddig tarthatott ki az utolsó szál, de egy darabig biztosan. Nem siettem. Hová a fenébe rohanjak? Aztán csak összeszedtem magam, felszedtem a késemet, a zsebemből kitúrt pólómmal letöröltem a vért, akárcsak a nyakamról ami azóta már régen beforrt és bevágva a kukába úgy, félmeztelen léptem be a mosodába.
Beérve nagyot néztek. Na de soha nem voltam egy szégyenlős fajta, ezért kinyitottam a saját gépemet, és kivéve a már tiszta cuccokat, úgy, vizesen, betoltam a sportáskába. Hopp egy póló gyorsban, egy tiszta, nem baj ha még vizes, magamra rángattam és egy gyors kacsintás az érméskiscsaj felé kiléptem az ajtón. Azt hiszem egyszer majd még benézek.
Nem volt túl sok kedvem csak úgy otthagyni Dimitrit, de bevallom, hogy kissé megijedtem a dologtól. Már túlságosan megérintett közelről... azt a részemet, amely ember volt. Nekem van olyan részem? Mindegy. Beléptem a mosodába, és körülnéztem. Itt mindig akad valami finom falat. Már most korog a gyomrom.
Fel bosszantott az a kis boszorkány és mikor eltűnt élveztem a nyugalmat elindultam és a mosodánál megláttam egy csinos lányt egyből látszott, hogy vámpír. Bementem hát és láttam éppen áldozatott keres háta mögé mentem és belesúgta a fülébe. -Megéheztél szépségem- Reméltem megijed és tudtam a vámpírok soha nem tudják megálapítani mi is vagyok így örültem neki.
Nem voltam az az ijedős fajta, de amikor hallottam a fülemben egy nem várt hangot, felkaptam a fejemet. - Mi van? - kaptam felé a fejemet és a hideg kirázott az egész jelenségtől. - Ki vagy te egyáltalán, hogy csak így idejössz? - néztem rá indulatosan.
-Morcos a kicsike?-Néztem rá mikor megfordult össze csücsörített ajkakkal. Hirtelen fel nevettem imádom, ha egy lény mérges nekem csak jobb hiszen erősebbé tesz. Úgy tettem, mint aki el mereng egy darabig. -Az nem fontos, vámpír csaj!- Suttogtam közelebb hajolva. Majd kacéran rá kacsintottam.
- Jól látod, morcos vagyok! Mégis mi legyek, miközben itt megállsz mögöttem, és rontod a levegőt? - fintorogtam, hiszen éreztem a vére illatát. Cseppet sem volt hívogató. Ha egy sima huligán lenne, talán bele is kóstolnék, de még azoknak sem ilyen fanyar a vérük illata. - Most húzz el innen, különben kitöröm a nyakadat. - sziszegtem elé halkan hogy mások ne hallják meg. - Hallod? Takarodj... - mondtam neki újra, de volt bennem egy sejtés, hogy nem adja olyan könnyen fel.
"Kitöröm a nyakad"Ezen jót nevettem. -Úgy tűnik kis kegyed nincs tisztában azzal ki is vagyok-Mondtam megsimítva az arcát. Majd közelebb hajolva elfeketedett a szemem és vissza. Mosolyban törtem ki. -Inkább vigyáz nehogy én döfjek beléd karót szívi-Villantottam meg finoman kabát zsebemben a karót. Hálaistenek több volt nálam, mint amennyit a boszorkánynak tudtam adni. -Dühöngj csak én azt szeretem- Démoni erőm ettől nő.
- Úgy nézek én ki, mint akit érdekel, hogy ki a fene vagy?! Ne nevettess, magasról teszek rá, még ha te magad vagy a megtestesült sátán is! - fintorogtam, és elrántottam arcomat, ahogyan simogatását éreztem arcomon. Hát nem király? Mindig megzavarja valaki a vadászatomat. Ilyen ez a város. Mintha mindenkinek ilyen remek lenne az időzítése. - Nem vagyok a szivid! Most már a nyelvedet fogom fenyegetni! - bökdöstem a mutatóujjamat az arcába, de gyorsan lecsitultam, ahogyan megláttam a karót a zsebében. Jellemző... nehogy legyen egy jó napom!
-Elment a kedved a látványtól-Nevettem fel. Felkészült vagyok mióta Lucy hasba szúrt. Sátánon felnevettem. -Nem ő csak a főnököm-Mondtam, majd még jobban fel idegesítsem ismét megsimogattam az arcát -Hajrá vadász nehogy éhes maradjon a kicsi pocakod-Húztam fel egyik szemöldököm és fintorogtam ironikusan. -Vámpírlányka-Suttogtam bele egészen közel arcába, majd elhúztam azt.
Mintha csak direkt az idegeimmel akart volna játszani. Ami nem is lenne meglepő, nyilván erre találták ki szerencsétlen idegsejteket. De hogy én beverem a fejét a betomba, az is biztos, velem ne szórakozzon! - Most még elmehetsz... ha nem, akkor magadra vess, mert esküszöm, az összes csepp véredet kiszívom a testedből. - sziszegtem feléje.
Fel ciccegtem. -Mit érsz vele el?-Néztem rá és mosolyogtam. -Megölöd ezt a testet szerzek másikat!-Mondtam neki ismét megsimítva. Láttam rajta, hogy éhes és feszült és persze azt is, hogy nőből van. Ezt a fajt soha nem lehet kiszámítani legyen az vámpír vérfarka, boszorkány akár mi a nők a legveszélyesebbek. Mázli, hogy a vámpíroknál nem jön a havi kis meglepetés mert még inkább elviselhetetlen lett volna. -Nincs kedvem!-Mondtam arra, hogy elmehetek, mert lesz oly kegyes és elenged. Soha nem értettem a vámpírok féle "Most még van egy esélyed" című slágereit. Ezért csak mosolyogtam és tovább húztam csinos kis agyát!
Olyan szinten forgattam a szemeimet, hogy tényleg úgy nézhettem ki: én most ölni fogok, méghozzá ezt a kretént, amiért itt piszkál engem. Nem látott még igazán dühös, nem mellesleg éhes vámpírt! De csak összehúztam a szemeimet, és kíváncsian néztem rá. - Hogy... mi van? Újabb testet szerzel, ha ezt... megölöm? - kérdeztem bamba ábrázattal, de ezúttal már nem ment a röhögés. Ez se normális, annyi szent. Mégis ki lenne ő, hogy csak úgy új testet szerezzen?
-Démon vagyok-Suttogtam lágyan. A lány kissé értettlenkedve nézett rám láttam még a testes dolgon agyal. -Nos igen ez az eredeti testem, de ha megölsz akárkit megszállhatok-Kacsintottam rá. -Lehet téged is-Tettem még hosszá. -Nos egyél én nem zavarlak, vagy még is-Nevettem fel jó hangosan. Miért jár egy vámpír a mosódába arra még mindig nem jöttem rá. Elég energiám lett így csak rá néztem a lányra és elmentem onnan. -megúsztál bébi-Kacsintottam és leléptem.
- Biztosan most engedték ki a pszichiátriáról. Igen, csakis erről lehet szó. - bólogattam szaporán, majd nagyot sóhajtottam, és úgy döntöttem, elvette a kedvem a vacsorától. Hát, ideje lesz máshová betérnem.
Azt, hogy hogyan is kerülhettem én a mosodóba, nehéz lenne megmagyaráznom. Előszöris azért, mert mindig is utáltam ilyenféle helyekre járogatni.. Ide általában csak olyan emberek szoktak eljárni, akik túl lusták ahhoz, hogy mossanak saját magukra. Na nem mintha én olyan kis házias lennék, sőt egyáltalán nem voltam az. Én eddig úgy áltam a dolgokhoz, hogy inkább ígézek meg egy öreg nénikét, minthogy betegyem a lábamat a város közmosodájába. Fúúj.. És most mégis itt vagyok, beteszem a lábamat erre helyre. Hát, nem irónikus?! Dehogynem! Mindenesetre annyira nem bolondultam meg, hogy mosni jöjjek, hanem sokkal inkább kajálni. Csak simán ismerős illatokat éreztem és úgy döntöttem, hogy követem a nyomokat. Mert ha itt szúrok ki pár ínyenc falatot, az tuti nem szúr majd szemet senkinek, mondjuk mindez attól is függ, hogy kit szúrok ki. Hm, milyen gonosz vagyok, hogy mindenhol a zsákmányomat keresem. Gúnyoros mosoly kúszott az ajkamra, miközben magabiztosan beléptem az épületbe, hogy pillantásommal a jelenlévőket fürkészve. Nyámi, fincsii.. nyaltam meg az alsó ajkam, kiszúrva egy ínyencséget.. 26 körüli, izmos, barna hajú, zöld szemű, kissé öntelt képű ficsúr lehetett, mindenesetre az illata csak úgy vonzott magához.. és már ott is teremtem előtte. - Ne sikíts! - ígéztem meg, majd a nyaki ütőere fölé hajoltam, hogy minél hamarabb a számban érezhessem a fincsi vérét. Hm, rossz ötlet volt pont a sarokban levő mosógépet választania, ez tény, mert ebből a szögből szinte senki nem vehet minket észre.
A mosoda... egy unalmas szeglete a városnak, ahová olyan emberek járnak ruhát mosni, vagy társalogni, akik túlontúl elfoglaltak, vagy önmagukhoz méltatlannak tartják, hogy otthon mossák ki a szennyesüket. Ehelyett persze mindenki számára kiteregetik őket, és mivel a másik is ilyen életmódot él, szinte mindennapi látvány a koszos bugyik meg alsógatyák látványa. Hová süllyedtek az emberek! Ez a mindent önállóan intézzünk dolog elég iszonyú, a régebbi korokban csak fogadtak egy szolgát, aki mindent elintézett helyettük, és minden jó volt úgy, ahogy volt. De legalább itt lehet találni mindig egy-két kósza embert, akit meg lehet zabálni, aztán lenyúlni a ruháit, hisz ki tudja, mikor lesz rá legközelebb szükségem, hogy rejtőzködjek. Férfiruhák, szűk felsők, hippistílus, vadóc lány...mindenből van, amit csak akarok. Már előre mosolyogtam a helyzetemen, ám amikor beléptem, ez a bizonyos felsőbbrendűségi mosoly egy pillanat alatt hervadt le az arcomról, amikor megpillantottam a lányomat. Életemben egyszer láttam őt, de megjegyeztem... Talán jobb lenne elmenekülnöm, de az nem lenne méltó hozzám. Nem, egyáltalán nem lenne méltó, ez már egyszer biztos. Pedig ő még nem vett észre, el volt foglalva a tökéletesen kiválasztott áldozatával, és még eltűnhettem volna... ehelyett odaléptem hozzá, elővéve a legbájosabbnak ható mosolyomat. - Helló - köszöntöttem úgy, hogy hangomban cseppnyi bizonytalanság sem volt. -Szép munka. Hasonlóképp csináltam volna én is, noha még lenne hová fejlődnöd - kacsintottam rá. Enyhén gúnyos voltam vele... úgyse szeret, én meg nem fogok erőlködni, mi amúgy sem vagyunk olyan elcseszett család, mint a Petrovák, akik titkon imádják egymást. Mi azok vagyunk, akik valószínűleg sosem kedvelik majd meg a másikat. Megismerni persze szívesen megismerném, de az a magányos típus vagyok, nem kell nekem egy lánygyerek. Legalábbis mindig ezzel a tudattal nyugtattam meg magamat, amikor néhanapján eszembe jutott az évszázadok során...
Hm, határozottan jó ötlet volt ide jönnöm.. esett le a felismerés, amikor először beleméjesztettem szemfogaimat a férfi nyaki ütőerébe. Ez egyszerűen mennyei! Semmi drog, semmi pia, sem más, ez aztán egészséges életet ért, az tény! Ritka ilyet találni e mai világban. Kár, hogy ma pont itt kötött ki.. élhetett volna még pár évet. Na de hát, ez van, így járt. Én túl éhes vagyok ahhoz, hogy megkíméljem az életét! Legalábbis az első gondolatom az volt, hogy megölöm, amit ki is viteleztem volna, ha nem csendül fel az az ismerős hang a hátam mögül.. Annak a nőnek a hangja, aki a világra hozott engem, azé a nőé, akit képtelen vagyok anyának nevezni. A gúnyos hanglejtése hallatán viszont mégis meggondoltam magam, így végül elhajoltam az ínyencségem nyakától, majd megígéztem, hogy felejtsen el mindent és tünjön el innen. Elvették az étvágyamat.. - Nocsak, megint összefutunk? - emelem meg szépen ívelt szemöldökeimet, miközben szembe fordulok vele. - Pedig, reménykedtem, hogy elég nagy a város, ahhoz, hogy elkerüljük egymást.. - kezdtem egy reménykedő kislány hangszínén, bár valljuk be, az a lány már réges régen kihallt belőlem. Úgyhogy néhány perc múlva odabiggyesztettem még egy 'sokkal inkább rám valló' megjegyzést: - Na jó, hazudtam. De ez mellékes. A lényeg az, hogy összefutottunk. És így végre elárulhatod azt is, amit az előző találkozásunk során nem mondtál el. És ezuttal az igazságot akarom hallani! - szakadt fel belőlem a sértődött fél, az a valaki, aki csak az 'anyám' társaságában képes kitörni belőlem. Na nem mintha azért akarnám tudni, hogy összehozhassam a drága családtagjaimat - felfordul a gyomrom már a gondolatára is -, sokkal inkább azért, mert JOGOM van tudni, rajta kívül még ki az, aki nem törődve semmivel és senkivel, többszáz éve magamra hagyott.
Mostanában nem voltam annak a híve egyáltalán, hogy kimozduljak a lakásomból. Az ok egyszerű. Soha nem voltam az a típus, aki csak úgy rohangált a városban, levegőzött. Majdnem hatvan évet töltöttem egy koporsóban. Azóta pedig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ide-oda császkáljak. Ez az utóbbi időben csak fokozódott. Nem tudtam emlékezni, hogy mi történt... bár talán nem is akartam. Elég volt azt megemészteni, hogy majdnem mindenki szó nélkül eltűnt, én pedig egyedül itt maradtam, mint egy selejt. És kezdtem azt érezni, hogy mindenért én vagyok a felelős és a családom. Amiért a testvérem elvégezte azt a varázslatot köztem és Gabriel között... és persze Nevil is részesült benne. Nem értettem... nem tudtam elfogadni. Nem, és... és nem! Az utóbbi időben valamelyest változtak a dolgok, hogy Elodie visszatért. Mintha az elveszített életemből nyertem volna vissza egy részt. Pont azt kaptam vissza, akinek én magam okoztam a halálát. Nem tudom, hogy ezt csak úgy meg lehet-e bocsájtani, de eddig nem mutatta, hogy haragudna... és remélem, hogy ez nem fog változni.
Egy halk sóhajjal túrtam bele a hajamba, miközben megálltam az egyik szék mellett. Nem volt szokásom ide járni, de most kivételt tettem. Talán Elodie adott magából egy kis vidámságot, de mintha az utóbbi időben egy-két mosollyal többet engednék meg magamnak, ami nagyon nagy szó. De még így is túl sokat gondolkodtam a múlton. Azon, ami történt. Henryvel, Nevillel és Gabriel-lel... nem voltam képes összetenni a puzzle darabjait... hogy hová mehettek, hová tűntek? És miért pont nekem kellett egyedül maradnom...
A poros úton száguldok.. Át keresztül kasul Amerika koszos útjain. Már megint egy isten háta mögötti településen járok. Mintha legalábbis hinnék Istenben! - pöckölöm ki a cigarettát a mögöttem felkavarodó porfelhőbe és másik kezemet is a kormányra emelem. Ezernyi dolog kavarog a fejemben. Újra és újrapörgetem az eseményeket. Mit nem vettem észre!?! Valamit biztos kifelejtettem, nem figyeltem eléggé, az nem lehet hogy semmi nyom sincs! Gabe nem az a fazon aki lelépne.. egy szó nélkül.. a motorja nélkül.. két.. szaros vámpírnak nyalva az utat tisztára hát még segíteni egy büdös kurvának?? - ráncoltam a szemöldököm a visszapillantó tükörbe, de nem, nem zsaruk követtek. Azok nem járnak ilyen terepen. Biztos voltam benne. Szemem újra az úton. Hogy hová tartok? Még én sem tudom. Minden egyes lehetőséget lefedtem. Kiszimatoltam annak az .. undorító lénynek a szagát! Meg a másikét is abban a pincében.. Verekedtek... Aztán.. aztán semmi. Mindkettőt lekövettem de.. semmi. Az ég világon! "NENDON".. - járt az eszemben ennyi. Ennyi amit tudott. Vicki.. Csak ennyi. Ott voltam. Mindent megnéztem! Gabe-nek nyoma se volt. Az a szaros.. templom volt a következő! Mindent körbevizslattam. Még ha az eltelt hónapok el is nyomták a szagot. De ott.. benn.. mindennek vége.. - kevert továbbra is a fejemben ahogy az ablakon támaszkodó könyökömmel megdörgöltem a homlokomat.
- Az isten bassza meg.. - suttogtam az orrom alatt, de nem is tudom kinek szántam a szitkokat. Talán az egész.. SZARSÁGNAK! Gabe-nek miért kellett mindenbe belemennie?? Miért járt a nő nyakában mint valami csaholó féreg? Miért nem szólt nekem?? AZ ISTEN BASSZA MEG! - tapostam a fékbe és felcsikordultak a kerekek. A kocsi megállt. Én meg csak néztem ki a retkes szélvédőn és bámultam ki az előttem feszítő vagy még 30 mérföldes egyenes, poros messzeségbe. Vaktában lövöldözöm.. - sóhajtottam nagyot, aztán minden újabb gondolat nélkül tapostam újra a gázba, kuplung, pördül a kormány, csikorognak a kerekek, és megindultam az átellenes irányba! Vissza Vickhez! Tudnia kell még valamit! Muszáj tudnia!!!
Begördülve a Mystic Falls városi tábla mellett egy pillanatra összeszorult a mellkasom. Annyi minden történt itt.. Persze máshol is, de visszatérni ide.. a kudarc színhelyére.. valóssá tette az egészet. Semmit nem tudok felőle. A bátyámról. Talán fejvadászok találták meg, cipelték vissza Torettóhoz, vagy elföldelték valahol az erdőben.. Ez ellen szólt ugye hogy nem éreztem a szagokat. De valaminek történnie kellett!!! Az első út a Hotelhez vezetett. Úgy száguldottam fel a lépcsőn mintha az életem függne tőle, de Vick nem volt ott. Először azt hittem csak nem nyit ajtót, de nagyot szippantva a levegőbe bebizonyosodott hogy nincs itthon. Innen már csak a szagnyomokat kellett követnem.
- Szóval még mindig egyben vagy. - igaz, nem ennek kellett volna először elhangzania amikor belépek, de így sikerült. - Kerestelek.. otthon.. - folytatom már valamivel kevésbé hevesen ahogy befordulok az ajtón és megállok mellette. Hogy mi jön most?? Az majd kiderül. De segítenie kell! Muszáj még segítenie!
Egy ideje már a kezemet figyeltem. Magam sem tudom, hogy miért volt ez annyira érdekes, mintha választ kaphattam volna néhány értől, vagy a tenyeremtől. Inkább azt tudtam, hogy ez csak egy kéz. Tudok vele védekezni. És tudok vele pofont adni. De közel sem akkorát, amekkorát néhány ember megérdemelne. Igen, mérges voltam! Nem tudtam elhinni, hogy velem tényleg képesek ezt eljátszani. Csalódtam az egész világban. Amúgy sem voltam soha az a határozott lány, leginkább azóta, mióta Mystic Fallsba jöttem. Próbáltam megőrizni régi önmagamat. Talán ebbe a képbe nem illik bele, hogy felvágták a nyelvemet, és kikértem magamnak mások oda nem illő szavait, de kis helyen sok "jó" tulajdonság is elfér... vagy valami ilyesmi. A fejemet akkor kaptam fel, mikor meghallottam egy hangot, és még abban a pillanatban sem mertem hinni a fülemnek, mikor tudtam, hogy ezer közül is felismerném ezt az egyet. És mikor odafordítottam a fejemet, azt láttam, akire nem számítottam. Ennél már csak Gabriel lenne nevetségesebb és irreálisabb látvány. Elvégre én mostanság csak képzelődöm... a fantáziám játszadozott velem, és nem tudtam hová tenni az egészet. Talán tényleg kezdek megőrülni? Egy halk nevetés bukott ki belőlem, miközben beletúrtam a hajamba. Na jó, mikor megint lehunytam a szemem, még akkor is ott volt. Majd újra és újra. Lassan ébredt fel bennem az a tudat, hogy... tényleg itt van? - Most... nem képzelődöm, ugye? - jött valahol mélyről a felismerés. Hát, ha eddig nem nézett idiótának, akkor most fog. Nem számítottam erre. Miért van itt, mit keres itt? Miért most jön, miért egyedül jön? Miért... miért Ő jön? Annyi kérdés, és éreztem, hogy az arcomon is megjelenik a tanácstalanság. Nem tudtam most azt látni, hogy ő az a férfi, akivel valójában "hűtlen" voltam ahhoz, akit tényleg szerettem. Jó ég, hiszen én lefeküdtem Nevillel... vagyis, valami olyasmi. Erre inkább most nem gondolok. Ismét nyeltem egyet, és nem tudom, hogy egy másodperc műve volt-e, de a két lábam megindult, és meg sem álltam addig, míg el nem értem a két karja közé, és bele nem fonódtam közéjük.
Megtorpantam. Nevet. Először azt hittem megbolondult, aztán csak ráncoltam a szemeimet, és nem tudom.. tényleg megbolondult volna??
- Vicki.. jól vagy..? - kérdeztem visszahőkölve, de nem adtam fel azt amiért idejöttem, mégis meglepett. Valami mást vártam. Egy pofont, vagy azt hogy nekem esik és ütlegelni kezd, talán hogy elhajt a fenébe, hisz hónapokig felé se néztem, de.. valami más volt. Furcsa. És én résnyire szűkült szemekkel figyeltem.
- Hát remélem hogy nem. - ráncoltam a szemeimet, kissé a fejem is megdöntve hogy jobban a szemeibe nézhessek. - Hacsak nem nőtt még hat fejem. - tágult a szemem, de nem is biztos hogy poénnak szántam csak.. meglepett. Aztán valami olyan történt amire baromira nem számítottam! Kitártam a karom, mert vagy ezerrel száguldott felém, és ahogy becsapódott az ölembe én is rászorítottam a kezeimet.
- Mi.. mi a fene van veled?? Jól vagy? - makogtam, de jórészt a haja a számba lógott a válla felett, viszont csak szorított és szorított, és el nem engedett, én meg.. hagytam. Eszemben nem volt kibújni belőle.
- Jól van most már hagyj egy kis levegőt is.. - beszéltem aztán mégis hosszúnak tűnő percek után, és valami azt súgta, ne engedjem el, de volt ott valami ami felülírta a receptet: Gabe.. Ez az egy szó. És ez az egy szó, a fivérem. - Vicki.. Vick.. hallod..? - fűztem óvatosan a két felkarja köré a kezeimet, és eltoltam, de csak annyira hogy lehajolva előtte pont a szemeibe nézhessek.
Valamiért olyan hihetetlen volt az egész. Talán az elmúlt hónapok miatt, nem tudom. Egyáltalán nem akartam azt elérni, hogy egy érzelgős idiótának lásson maga előtt, de nem tehettem ellene, egyszerűen muszáj volt ezt a lépést megtennem. A másik verzió, miszerint ott rúgom meg ütöm ahol csak érem... öhm... nem hiszem, hogy utólag olyan felhőtlennek tűnt volna. Ez pedig "bevonul a történelembe". Nagyot nyeltem, miután ő ismét csak beszélt, kérdezett, majd beszélt, aztán eltolt magától, és szemeit láttam magam előtt. Nemrég még erősnek éreztem magam, de most összetörtnek. Az, hogy ő visszajött, feltépett minden sebet, és tanácstalanságom szinte már súrolta az egeket. - Elment... Gabe... Gabe elment... eltűnt, és... és itt hagyott... és én nem tudom, hogy... hogy miért... - bukott ki belőlem ez a pár szó is úgy, hogy képes lettem volna elsírni magam, de tűrtőztettem magam. Viszonht azt nem tudtam megállítani, hogy ne lepjék el könnyfátyolok a szememet. - És te is eltűntél... te is elmentél, és itt hagytatok egyedül... minden magyarázat nélkül - túrtam bele a hajamba csak azért, mert ebben a pillanatban másban nem tudtam volna levezetni azt a feszültséget, ami éledezni kezdett bennem. - Jól szórakoztatok? - bukott aztán ki belőlem a kérdés... hogy mi volt benne? Tömény keserűség. Én pedig egyre inkább nevetségesnek éreztem magam ebben a szituációban...
- Nem.. Gabe, nem hagyott el.. - remélem! - biztos megvan ő.. csak még nem tudjuk hol..! - beszéltem bele a beszédébe, de talán csak nyugtattam magam. Igen, egész biztosan valami ilyesmi volt, én is el akartam hinni hogy az ééén bátyám, nem az a fajta aki kihúz a szarból minden egyes éjjel, aztán csak úgy eltűnik, hogy más bugyikat kergessen, mert egyszerűen megunta a pofám. Neeem, Gabe nem az a fajta.. Ugye..? - kellett határozottan nyelnem egyet, hogy elnyomjam a saját kétségeket és inkább ezzel a lánnyal törődjek itt, előttem, aki még most is annyira.. szééép..! Na jó, de témára! - ráztam meg a fejem, vissza a tényekhez.
- És én azért mentem el hogy... - "megtaláljam." Így szólt volna a vége, de közben ő is befejezte és.. Szórakoztunk!?? - húzott össze a szemem és egyből elhallgattam.
- Nem, Vick, nem.. - kaptam el aztán mégis, rántottam a mellkasomra és megint átöleltem. Mikor lettem én ekkora nyúlbéla? - Minden rendben lesz.. Vick.. minden oké lesz. Megtalálom. Visszajön.. - kevert bele egy sóhaj, mert egyrészt én is szeretném, a fenébe, mindennél jobban, de közben kellemes is volt ez az érzés. Ölelni őt. Ugyanaz.. a régi.. bizsergés... Nab.zdmeg!
- Figyelj, Vick! - rántottam aztán mégis el az egyik felkarjánál fogva, kicsit vadabbul is mint kellett volna, dehát... - Kell még.. információ.- néztem már újra a szemeibe, lehajolva hozzá, ugyanúgy mint alig pár perce, azzal a különbséggel hogy a karját most nem engedtem el. Információra.. van.. SZÜKSÉGEM! És most ez az elsődleges dolog..
- Azt mondtad.. azt mondtad azok a mocskok Nendonba mentek. De Gabe.. nem volt ott! Se a szaga, se egyetlen illatfoszlány. Nem ment oda. - hacsak nem maradt a kocsiban, de miért is tette.. - Erről kezeskedhetek, szóval AZOK csináltak valamit vele ott benn! - valószínű.. én meg éreztem hogy kicsit megrázom, de nem volt célom bántani ezért még időben figyeltem. - Emlékezned kell..! Valahogy.. AKÁRHOGY! Végül is boszorkány vagy vagy nem?? - oké, ez erős lett, de ez van. Már kimondtam. És még ha tutibiztos is, odaadnám érte az egész életem - ki érti ezt!?? - mégis most a bátyám volt a legfontosabb!
Pillanatokig olyan volt, mintha nem is előttem beszélt volna. Mintha nem rántott volna vissza magához, hogy ismét átöleljen. Olyan volt, mintha... ezer méterrel arrébb lenne, és úgy próbálna velem beszélni. Képtelen voltam befogadni a hangját. Nem ment, másra kellett figyelnem... az agyam furcsa hangjaira, amelyek próbáltak nekem súgni valamit... de már hetek óta. Mit nem veszek észre? Mit nem hallok meg? Nem tudok semmit. Talán tényleg meg fogok bolondulni, és ez nemcsak egy ostoba szóvicc lesz. Nyeltem egyet, majd visszanéztem Nevilre, mindezt akkor, mikor karomnál fogva ismét arra késztetett, hogy tekintetébe nézzek, és megráztam a fejem. - Én... én nem emlékszem másra... egyszer még ott voltak... ott volt Gabe... ott volt Henry és az a másik... - masszíroztam meg a homlokomat, mintha fájna az emlékezés. - Aztán mikor felébredtem, az már... a hotelban volt azt hiszem... valami volt ott... valami volt abban a templomban, Nevil... valami rajtunk kívül... mikor a varázslat elhangzott... volt ott valami... de nem tudom, hogy mi - suttogtam, de a hangom úgy remegett, mintha kocsonya lenne. Nem voltak ezek az ép ész szavai. Messze elkerül engem mindenféle józanság az utóbbi időben. - Nem tudok emlékezni... én próbáltam megkeresni... próbáltam... én esküszöm a saját életemre, hogy próbáltam... - vált a hangom minimálisan hisztissé. - Próbáltam megkeresni... varázslattal... de nem találtam semmit. Sem itt... sem a környéken... egyszerűen sehol - csuklott el a hangom.
Kezdőlap
- mégis most a bátyám volt a legfontosabb!