Nem vagyok nagy állatbarát. Félnek tőlem, pedig én nem is élek bambin, hogy bántsam őket. De nem is miattuk jöttem el. Hanem az emlékek miatt. Majd ezer éve, még Tatia előtt Elijah itt udvarolt nekem. Tudtam, hogy úgy nem szeret, de nem számított. Én szerettem, és boldogan hozzámentem volna.
/Főtér/ Beléptem az állatkertbe, hát igen megnyugtató volt, mit ne mondjak.Néztem az állatokat, a legtöbbjük, hozzám is jött, főleg az ilyen jegesmedvék.Hát gyorsan csentem egy kis halat, és bedobtam neki...Aztán a további sétálgatásomnak köszönhetően, olyasvalakit láttam meg, akit már nagyon régóta nem...-Selena...-mondtam halkan, és messziről néztem őt...Ugyan olyan gyönyörű volt, mint régen..
A nevemet hallottam, és azonnal a hang irányába fordultam. Kit láttak szemeim? Hát Elijah-t. Ajkaim önkéntelenül is mosolyra gördültek, ahogy vámpírtempómban elé siklottam, és átöleltem. Azt még szabad, nem igaz?
Ahogy elém suhant én is megöleltem.-Hogy vagy kedves Selena?-kérdeztem mosolyogva, és megsimogattam az arcát.-Nagyon ,de nagyon rég nem találkoztunk már.-mondtam kedvesen, és továbbra is mosolyogva néztem a szemébe.
Ha közölném vele, hogy ennek a hasonmásokhoz van köze, akik mindannyian ugyanolyanok a szememben, tuti otthagyna. Így csak kedvesen mosolyogtam rá úgy, mint ezer éve. - Én is örülök neked, Elijah - mosolyogtam. - Kicsit nosztalgiázgatok, na és te? - kérdeztem.
-Hát én? Ismersz....tudod hogy szeretem a csendet, és az állatokat...Na meg ez volt a kedvenc helyünk, nem de?-kérdeztem halkan, és végig mosolyogtam rá, majd még mindig gyönyörű szemeit néztem.-Ne haragudj de nekem most mennem kell.-suttogtam, és adtam arcára egy puszit.-Remélem még találkozunk, Selena.-mosolyogtam rá, és elmentem./folyt grill/
Miután megérkeztem a városba, ebbe a kicsi, és tényleg nyugisnak kinéző városba, első lépésként berendezkedtem az új lakásomban. Nem is panaszkodhattam, kellemes környék, kellemes kis város, kellemes lakás. Minden jól indult. Tetszett nekem ez a környék, és az egész hangulata a helynek. Ez olyanféle városnak látszott, ahol vasárnap reggel még egymásra mosolyognak a szomszédok, amikor reggel összetalálkoznak a kertben fűnyírás közben, vagy ilyesmi. Pénteken érkeztem a városba, de csak hétfőn kellett munkába állnom, így úgy döntöttem, a kettő közt lévő két napot a város megismerésére fordítom. Így szombaton reggel sétálni indultam, gondoltam körbenézek kicsit. És mit ad az ég, némi kószálás után, megtaláltam a városi állatkertet. Ez tetszett. Valami kis gyermeki lelkesedés köszöntött rám, és úgy döntöttem, hogy erre befizetek. Bementem, és elkezdtem az állatokban gyönyörködni. Kedvelem az állatokat. A farkasok kifutójánál kicsit elidőztem, a kerítés mellett támaszkodva figyeltem a vadakat. Magamban mosolyogtam. Volt ezekben az állatokban valami különleges... sokszor tűnődtem, hogy láthatnak Ők minket... az "értelmes" lényeket, akik sokszor jóval kevésbé vagyunk értelmesek mint ezek a farkasok például. Mi ezerszer inkább gyilkoljuk le saját fajtársainkat puszta élvezetből, sem mint hogy fajtársakhoz, és falkatársakhoz híven, védjük és támogassuk egymást. Hisz egységben az erő. Na de hát... épp én mondom ezt? A magányos farkas...?
Fura volt újra itt lenni ebben a városban, főleg a nyüzsgő New York után. Hiába találkoztam Roxi-val, a volt legjobb barátnőmmel még mindig nem találtam igazán a helyemet itt. Minden annyira misztikusnak tűnt számomra, illetve idegennek, hogy még a régi családi házam se tudott megnyugtatni és az otthon érzését kelteni bennem. Talán pontosan emiatt döntöttem úgy, hogy inkább megszállok az egyik közeli hotelben, hiszen ott semmi baj se érhet, illetve már annyit változott minden, hogy úgyse ismer meg engem senki se. Roxi-ról sejtettem, hogy még itt maradt, de a többiek nem hiszem. Éreztem a napsugarait a bőröm és a lágy, meleg szellő simogatását. Mosolyogva sétáltam végig az utcákon és próbáltam rájönni, hogy miért érzek ürességet, miért nem találom a helyemet itt, illetve mivel nem volt mit csinálnom, így egyértelmű volt, hogy ide fogok jönni, hiszen imádom az állatokat és mindig megnyugtatnak. Lassan sétáltam körbe az állatkertben, amikor hirtelen belebotlottam egy olyan személybe, akiről azt hittem már soha többé nem fogom látni. Megpróbáltam elslisszolni minden szó nélkül, de elkapta a kezemet és nem engedett el. Óvatosan rápillantottam és az ajkamba haraptam. - Szia Nate. - mondtam neki kicsit zavartan és próbáltam mindenhova tekinteni csak rá nem, hiszen egy görbe éjszakának köszönhető volt a mi ismertségünk. Nagy a világ, ezért is hittem azt, hogy soha többé nem fogom őt látni,de úgy néz ki tévedtem.. nagyon is...
Elég sok mindent el tudtam képzelni magamról, de azt nem, hogy pont egy állatkertbe fog vezetni ez utam. Azonban nem kellene olyan meglepőnek lennie a számomra. Tulajdonképpen én magam is egy vagyok közülük. Csak egy más fajta. Nem tervezem visszatérésemet a Whitmore-ra. Megkaptam az izgalmat, amit akartam nem fogom tönkretenni egy lány életét. Bár szerintem, már így is megtettem. A szeme láttára megöltem valakit. Aztán meg erre még az is rátesz, hogy megcsókoltam aztán szépen leléptem. Kíváncsi vagyok, hogy mi járhat a fejében most, de annyira azért nem, hogy visszamenjek. Nem.. Egyértelműen nem éri meg az egész. Jobb nekünk, ha nem keressük a másik társaságát. Nekem biztos. Neki is végül is, mert nem lesz mellette egy gyilkos. Hmm. Még, ha az lett volna az első alkalom. Sosem voltam túlságosan oda az állatokért. Vagyis hát attól függ igazából, hogy miről van szó. Az ilyen kis patkányméretű valamik, amiket kutyának neveznek.. Hát, hogy is fogalmazzak nevetséges. A macskák meg maradjanak meg csak a nőknek. Legalább átérzik, hogy ők mennyit tudnak nyavalyogni egy férfinak, ha úgy alakul a dolog. A világ kisebb, mint azt mi gondolnánk. Az is azt bizonyítja, hogy most belefutottam az egyik régebbi kalandomba. Nem is olyan régi. Mikor még átutazóban voltam itt. Nem szeretem kihasználni a nőket.. Szerintem ő maga is tudja, hogy mire vállalkozott. Nem vagyok az a tartós kapcsolatos srác, bár.. Minden lány valami ilyesmiről álmodozik. Mindegy. Ez engem különösebben nem érdekel. – Szia, Ksenia. Még mindig ugyanolyan gyönyörű vagy, mint voltál. – Kierőszakolom tekintetét azzal, hogy állánál fogva megemelem az arcát. Azt hiszem hivatalosan is van egy gyenge pontom. A törékeny nők. - Csak nem be szeretnél szerezni magadnak egy kis házi kedvencet? - Kérdezem vigyorral az arcomon, miközben oldalra döntve a fejemet figyelem gyönyörű arcvonásait, majd tekintetem végül a még gyönyörűbb szemein pihen meg.
Fogalmam sincsen, hogy mit vétettem az életemben, hogy mindig azokkal a személyekkel kell találkoznom, akiket a hátam közepére se kívánok. Az elmúlt években egyedül egy személy volt akinek tudtam örülni, aki nem más volt, mint Roxi. Persze attól a találkozástól is tartottam, de ezt nem gondoltam volna, hogy Nate-el össze fogok futni, pláne nem azt, hogy itt. Nem olyannak tűnt, mint aki ilyen helyekre jár. Nem voltam az, aki túl gyakran él kicsapongó életet, de mindenki életében előfordul az ilyen és mindenki egyszer átesik ezen. Nekem is volt görbe éjszakám, amikor mellette kötöttem ki. Nem panaszkodhatok, mert jól néz kis és vonzó férfi, de semmi többet nem jelent számomra. Nem is ismerem őt, így érdekes lenne, ha kötődnék hozzá, illetve eleve nem vagyok egyszerű eset, így egy csábos mosolytól nem dobom el az agyamat és nem nedvesedek be, mint a legtöbb lány. Van tartásom, de akkor is sokkolt kicsit ez a dolog, hogy itt állt előttem. Megforgatom a szemeimet arra amit mondott és ezt biztosan jól is látta, hiszen az államnál fogva felemelte a fejemet, így muszáj volt ránéznem. Nem értettem, hogy minek csinálja ezt, hiszen amennyire kínos számomra ez a szituáció, ugyanannyira lehet számára is.- Te is jóltartod magad. - mondtam neki kicsit gúnyosan és unottan. Nem szerettem volna most itt lenni, hiszen nyugalomra vágytam, erre pont az egyik kalandomba kell botlanom. Komolyan mit vétettem, hogy ez történik velem?! Elmosolyodtam a következő megjegyzésén és egy apró nevetés is elhagyta a számat. De, pontosan. Egy tigrist keresek, hogy az ilyen személyeket, mint amilyen te vagy távol tartsam magamtól. - mondtam neki minden kedvesség nélkül, majd pedig álltam a tekintetét. Egy pillanatra még zavarba is jöttem a fürkésző tekintetétől, majd összefontam a karomat magam előtt. Nem panaszkodhat a kinézetére, hiszen vonzó férfi, de akkor se tudom őt hova tenni. Egyszer volt egy kalandunk anno, de ennyi. Ezért se értem, hogy most mit szeretne tőlem, miért beszélget velem. - És te mit is keresel itt? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen érdekelt az, hogy mennyi ideig is lesz itt, mert lehet arra az időre inkább elhagyom a várost, hiszen senkinek se hiányoznék.
Pontosan emlékszem, hogy milyen volt az első alkalommal Ksenia-val való találkozásom. Egyetlen egy éjszakát akart átszórakozni és valami olyat tenni, amit amúgy nem merne. Ha tudná, hogy ehhez mennyire rossz embert választott. Na, meg ha azt tudná, hogy ez az egész nem csak egy éjszakáig tartott. Azonban most, hogy azt hiszi, hogy csak egy éjszakára használtam ki őt nem akar a karjaimba omlani. Nem szeretek az emberek fejével játszadozni az ő esetében azonban megtettem. Hogy mégis miért? Azért, hogy őt védjem semmi másért. Ilyen egyszerű ez az egész. Ha emlékezne mindenre valószínűleg azt mondaná, hogy önző dolog volt tőlem, ami részben igaz is. Nem akartam belebonyolódni egy kapcsolatba ő pedig pontosan erre vágyott. Nagyon, de nagyon rossz embert fogott ki azon az éjszakán. Annyira azonban nem voltam erős, hogy elfeledtessem magam vele véglegesen, mert amikor meglátom mindig jobb kedvem lesz.. Az utóbbi időben nem igazán volt ehhez szerencsém, de most rendkívül feldobott a társasága. Még akkor is, ha ilyen ellenséges. Igazából ezt köszönhetem magamnak. Én játszottam így a fejével, szóval.. Eszem ágában nincs visszavonni a dolgot. Jobb, ha eltemeti önmagában és így még kicsit esélytelen is, hogy újra belém habarodjon. – Tudom jól. – Mondtam vigyorral a képemen. Ha tudná, hogy igazából mennyi idős is vagyok talán teljesen más hangszínen mondta volna. Azonban ezt is elvettem tőle. A múltammal még nem volt tisztában odáig nem jutottunk el, de azzal tisztában volt, hogy mi is vagyok. Jó érzés, hogy valaki tudja mi vagy és anélkül is ugyanúgy melletted marad. Azt hiszem Eleanor az első pillanatban, hogy meglátta volna a valós énemet elrohant volna világgá. Nem hibáztatom érte. Miért hibáztathatnám? Egy szörnyeteggel állna szemben, aki a szeme láttára megölt valakit és semmiféle bűntudatot nem érez a dologgal kapcsolatban. – Ne legyél ennyire ellenszenves. Amúgy egy tigris sem lenne képes, hogy távol tartson tőled. – Rákacsintottam, majd a tekintem megakadt egy hörcsögön. Nem tudom, hogy abban mi az élvezet, hogy valaki egy ilyet tartson otthon, de kevesebb gond van vele, mint egy kutyával. Gondolom én. – Tudod az állatok néha barátságosabbak, mint az emberek.. Ezzel meg is van indokolva. Elégedett a kisasszony? – Nem állt szándékomban piszkálni, de ez az egész piszkálódás már hozzám nőtt.
Soha se gondoltam volna, hogy egyszer "hibázok", egyszer van egy görbeéjszakám és utána újra fogom látni azt az embert, akit egyáltalán nem akartam látni. Nem bántam meg azt az estét, de nem is akartam rá emlékezni. Jó helyen volt leghátul a fejemben, a sok emlék között eltemetve. Legalább nem mondhatja senki se azt, hogy túl merev vagyok és még szórakozni se tudok. Nem kellett volna, hogy érdekeljen, hiszen biztosan nem számított neki se semmit se az-az este, de valami miatt egyáltalán nem éreztem magamat nyugodtnak a közelében. Úgy éreztem, mintha többről lenne szó, de magam sem tudtam még ekkor, hogy mi is történt a múltban. Próbáltam kutakodni az emlékeim között és minél inkább próbáltam, annál inkább úgy éreztem, hogy valami falba ütközök újra és újra. Ez a dolog egyre inkább idegesíteni kezdett, mert nem értettem, hogy miért is ütköznék falba, hiszen nem volt balesetem, nem voltam amnéziás se, nem vesztettem el a múltam darabkáit, bármennyire is szerettem volna néha, de egyszerűen nem értettem, hogy mi is történik a fejemben. Megforgattam a szemeimet a szavai hallatára, majd pedig figyeltem őt. Amennyire el akartam tűnni először most annyira akartam maradni. Volt valami fura érzés ami hatalmába kerített, amikor mellette voltam. Figyeltem őt és próbáltam megfejteni, hogy mire is gondolhat, de nem nagyon ment. Viszont minél tovább figyeltem őt, annál inkább biztosabb lettem azzal kapcsolatban, hogy valamit titkol előlem, valami olyat amit én is tudhatnék, de még se tudok és ez kezdett megőrjíteni. Nem fogom a segítségét kérni, magamtól is rá fogok jönni. Soha se adtam fel a dolgokat, főleg ha valamit elhatároztam. Nem akartam most se megfutamodni, legyen bármiről is szó, de neki ezt nem kell tudnia. Nem akarom, hogy rájöjjön, hogy érzem és tudom, hogy valami nincs rendben és addig nem fogok nyugodni amíg rá nem jövök mindenre. És miért nem kellene ennyire ellenszenvesnek lennem veled, illetve most félnem kellene tőled? - kérdeztem tőle kicsit gúnyosan. Követtem a tekintetét, majd elmosolyodtam, amikor megláttam a kis szőrpamacsot. Azért jöttem ide, hogy lenyugodjak és élvezzem egy kicsit az életet, de erre pont olyan személybe futok bele, akit a hátam közepére se kívánok. - Ebben egyetértek és sokkal barátságosabbak, hűségesebbek és nem verik át az embert. - mondtam neki komolyan, hiszen szerettem az állatokat. Talán pontosan emiatt, mert teljesen ellentéte volt az embereknek. Nem könnyen jöttem ki az emberekkel, nem szereztem könnyen barátokat, de annyira nem is érdekelt. Talán túlzottan különc vagyok. Magam sem tudom. - De szerintem melletted még egy állat se maradna. - mondtam neki egy kisebb mosoly kíséretében, hiszen nem bírtam megállni, hogy ne piszkáljam őt, majd pedig oda sétáltam a szőrpamacsokhoz és megsimogattam őket.
Nem terveztem ezt a találkozást vele. Mert jobb, hogy nem hánytorgatjuk a dolgokat. Tudom jól, hogy nem emlékszik arra, ami igazából történt, de azzal is tisztában vagyok, hogy milyen egy emberi elme igézés után. Nem gyakran csinálom, mert pontosan tudom mivel jár. Ürességet kezdenek érezni annak az emléknek a helyén, amit elvettem tőlük. Ez sem egy kellemes érzés és lefogadom most Ksenia fejében is olyan gondolatok keringhetnek, hogy valami itt nincs rendben.. De nem fog rájönni, hogy mi az és ez így szép és jó. Egészen addig, amíg bele nem örül a dolgokba, mert elég könnyen bele tud őrülni valaki abba, hogy keresi a válaszokat a fejében, de nem talál mást csak puszta sötétséget. Pontosan ezért kell távol maradnom tőle. Bármennyire is élvezem a társaságát nem tehetem ki ennek a veszélynek. Ennyire gonosz azért még nem vagyok. Ha nem vagyok körülötte kétlem, hogy annyit gondolna rám. Miért gondolna? Csak egy kalandként emlékezik rám, amit szerintem mindenképpen el akar felejteni és nem naphosszat gondolkozni azon, hogy mégis merre lehet. Bár tudom, hogy jó vagyok az ágyban és ez az egész elképzelhető azért megpróbálom visszafogni az egómat és egyszerűen csak elfogadni a tényt, hogy így jelen pillanatban egyáltalán nem kíváncsi rám. – Félni? Talán félni akarsz tőlem? Mégis mit gondolsz? Itt helyben az állatok szeme láttára megerőszakollak vagy mégis mitől kellene félned? Én csak javasoltam, hogy ne legyél ennyire ellenszenves velem. Még a végén az állatok engem jobban fognak kedvelni, mint téged. – Különösebben nem érdekelt most az állatok véleménye sem pedig másé. Egyszerűen csak szeretem az embereket piszkálni. Néhányat egy kicsit jobban, de ez nem számít. Én így érzem jól magam és, akinek nem tetszik az úgy is panaszkodik. Vagy belemegy a játékba velem és folytonosan piszkáljuk egymást. Már megint Eleanor jut az eszembe, de ki is verem onnan. El kell őt felejtenem. Mindkettőnknek jobb lesz így. – Miért vagy ilyen kegyetlen, hogy azt gondolod egyetlen állat sem maradna meg mellettem? – Mellkasomra helyeztem a kezemet, mintha szíven ütött volna a megjegyzése. – Ha hiszed, ha nem régen volt egy kutyám és elég jól kijöttünk egymással, szóval. Ne ítélkezz ilyen gyorsan. – Rákacsintottam, majd figyeltem, hogy mennyire megváltozik a testtartása, amit hozzáér ahhoz a kicsi szőrpamacshoz. Már nem azért, de szerintem mindketten boldogabbak lennénk, ha az a kéz rajtam lenne.. De ezt inkább nem mondom ki hangosan. Még nem készültem fel egy pofonra lelkileg.
Nem értettem, hogy miért pont most kellett vele találkoznom, vagy egyáltalán miért kellett újra vele találkoznom. Nem mondom, hogy rossz emlékek fűztek hozzá, hiszen azt az estét szerintem soha se fogom elfelejteni, de akkor se azok az emlékeim közé tartozik amikre szívesen emlékszem. Melyik ember az, aki szívesen emlékszik vissza az egy éjszakás kalandjára? Szerintem a legtöbb ember szeretné elfelejteni és én is próbáltam ezt tenni, persze néha-néha bevillant egy-egy emlék arról az éjszakáról, de akkor mindent elkövettem azért, hogy sikerüljön végre elfelejtenem, kizárnom az elmémből. De hiába próbálkozok, ha az élet gúnyt űz belőlem. Annyi emberrel találkozhattam volna, de nekem pont vele kellett. Akaratlanul is elnevettem magamat azon amit mondott, mivel eléggé vicces volt az ahogyan előadta magát, majd az ajkamba haraptam. Nem tartok attól, hogy ennyire vadállat lennél és képes lennél erre. Nem is értem, hogyan fordulhatott meg ilyen a fejedben. - mondtam neki higgadtan és minden érzelem nélkül, majd egy kicsit a szemeimet is megforgattam a mondandójának a végén. - Miért nem kellene ellenszenvesnek lennem veled? - kérdeztem tőle egy apró kíváncsisággal a szememben, majd pedig újra az állatokat néztem. Bármelyik állat aranyosabb, mint ő és ezt biztosan ő is tudja. Nem érdekelt a csípős megjegyzése, mert egyszerűen azzal csak még boldogabbá tettem volna őt. Lopva újból rápillantottam és azon tűnődtem, hogy vajon mit rejt az a sötétség a fejemben, de talán soha se fogom megtudni. Aww csak nem a lelkedbe tiportam? - kérdeztem vissza egy tettetett aggodalommal, majd pedig megigazítottam a hajamat. - Mert nem éppen olyannak nézel ki, aki bárkit is képes lenne szeretni, vagy esetleg gondozni. - mondtam neki minden habozás nélkül, hiszen jelen pillanatban eléggé arrogánsnak és beképzeltnek gondoltam őt. - Szóval legalább egy kutya képes volt téged elviselni. Gratulálok. - mondtam neki egy féloldalas mosollyal az arcomon, majd pedig az egyik szőrpamacsot kezdtem el simogatni. Egy darabig nem is szólaltam meg, majd amikor úgy éreztem, hogy eleget babusgattam szegény állatot, akkor elvettem a kezemet és készültem lelépni az a járdaszegélyről, de sikeresen megbotlottam, de ahelyett hogy a járdának estem volna Nate elkapott. A kezem a mellkasán pihent és felpillantottam rá. Éreztem, amint a szívem egy kicsit hevesebben kezd el verni, de nem mozdultam. Nem tudtam megmozdulni, majd hirtelen olyat láttam amire nem számítottam, illetve nem is értettem abban a pillanatban. "Késő este volt és a városban sétáltunk. Beszélgettünk, én pedig valami kisebb kőkorláton mentem miközben hangosan nevettem. Nem tudtam először, hogy ki van mellettem, majd amikor megálltam a végén, hogy ugrok, akkor nem más várt rám, mint Nate. Elkapott akkor is és mosolyogva közelebb húzott magához." Nem tudtam, hogy mi történt utána, de amilyen nyugodtan álltam eddig a karjaiban annyira hirtelen szabadítottam ki onnét magamat és túrtam a hajamba. Nem értettem abban a pillanatban, hogy mi a franc volt ez az egész dolog és kicsit zavartan pillantottam rá, majd mit sem törődve vele elindultam az egyik irányba. Úgy éreztem, hogy minél távolabb kell lennem tőle, de folyamatosan azok a képek játszottak le előttem. Láttam a mosolyát és az én mosolyomat. Nem megjátszott boldogság volt az arcunkon, de nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges. ઈ Note : <3
Egyáltalán nem számítottam arra, hogy pont itt fogok összefutni vele. Igazából arra sem számítottam, hogy összefutok valaki ismerőssel itt. Elvonultam egy kicsit s itt kötöttem ki. A lábam erre hozott. Mert, hogy nem volt a célom az állatkert az egyszer biztos. Én nem járok ilyen helyekre. Vagyis, hát sokszor én is épp elég nagy állat vagyok, szóval nincs szükségem másra, hogy megmutassa mitől is állat az állat. Na, mondjuk én általában a majmoknál szoktam időzni, ha mégis erre tévednék. Valahogy velük jobban azonosulok. Ha egyszer, már hasonlítanak az emberre. Rám meg végképp. Bár, ha megkérdezik én inkább gorilla vagyok. Na, jó szerintem jobb lesz, ha itt abbahagyom ezt az egész hasonlítást. Nem azért vagyok itt. Meg hát van jobb dolgom is most, mint az állatokra figyelni. Itt van mellettem egy szépség, aki ha csak egy éjszaka erejéig is, de az enyém volt. Vagyis ennél sokkal tovább, de az ő emlékezetében ez az egy pillanat él és jobb is így. Eleanor-nál nem akartam alkalmazni az igézést. Nála még megtettem. Hiba volt tudom, de most nem fogom visszavonni. Jobb, hogy azt hiszi csak kihasználtam. Így legalább nem olyan érzések keringenének benne, mintha tudná, hogy sokkal több időt töltöttünk el együtt, mint egy éjszaka.. Csalódott lenne s talán még inkább rosszul érezné magát. Én pedig nem szándékozom neki több fájdalmat okozni. Ha nem bukkanok fel talán eszébe sem jut, mekkora hibát követett el, amikor összeszűrte velem a levet. Jobb, ha távol tartja magát tőlem. Nem vagyok egy minta pasi. Másrészt pedig.. Veszélyben lenne mellettem. Azt hiszem minden srác ezt mondja és a lányok ilyenkor omlanak a karjaikba, hogy nem érdekel a veszély veled akarok lenni meg minden kutya füle. Na, nekem erre nincs szükségem. Így biztos, hogy nem akar a közvetlen közelembe lenni. Szóval jó darabig lerendeztem a helyzetet. – Miért kellene annak lenned? Egy éjszakát együtt töltöttünk úgy, hogy mind a ketten akartuk. Lehet, hogy te megbántad, de én nem. Szóval ne az én fejemet harapd le a dologért. – Abban a pillanatban mind a ketten akartuk, szóval nincs miről beszélni. Meg hát nem is ez az egyetlen dolog, ami történt, de azért tényleg még ha ez is történt volna nem értem, miért ilyen ellenszenves velem. Ő is akarta, szóval nem követtem el én semmiféle bűntényt. Nem történt erőszak. Meg amúgy sem az én műfajom, hogy nőket erőszakoljak. Az én külsőmmel felesleges. Bárkit megkaphatok egészen addig, míg meg nem szólalok. Bunkó vagyok ez ellen nincs mit tenni. Talán egy kis jó modort erőszakolhatnék magamba, de mondtam, hogy nem kenyerem az erőszak. – Úgy gondolod, hogy egy éjszaka után sikerült kiismerned engem? Én azt mondanám, hogy tévedsz. – Képes voltam szeretni, de ez csak oda vezetett, hogy jól átvertek. Törődni is képes vagyok, hiszen a húgom számomra mindennél fontosabb. Ha csak sejteni, hogy milyen rosszul ítél meg.. De nem fogom felfedni előtte a valóságot. Jobb lesz ez így. Mikor kis híján elestem rögtön utánakaptam és magamhoz húztam. – Vigyázhatnál magadra. Még a végén összetöröd magad. – Mondtam egy vigyorral a képemen, ami abban a pillanatban le is hervadt onnan, mikor megláttam, hogy mégis milyen képet vág. Nem tudtam hova tenni, de valami nagyon megrémíthette. Talán beugrott neki valami? Nem tudom.. Az lehetetlen. – Valami baj van? – Kérdeztem és a hangom furcsán aggódó volt.
Nem értettem, hogy miért viselkedek így vele, de az biztos, hogy nem azért, mert itt áll előttem, vagy azért mert egy éjszakát együtt töltöttünk. Úgy éreztem, hogy ennél többről van szó, de magam sem tudtam, hogy miért érzek így. Olyan volt az egész, mintha ez az ellenszenv valahonnét mélyről jönne, de kezdtem úgy érezni hogy talán szép lassan elmegy az eszem. Magamat sem értem, hogy miért gondolom azt, hogy többről van szó, hiszen nem szoktam egy éjszakás kalandokba bonyolódni, most mégis megtörtént, de ettől még nem viselkednék így. Plusz az emlékeim szerint nagyon is jól éreztem magamat vele, szóval ezért se értem a reakcióimat, de ez csak úgy jön. Nem agyalok rajta, meg semmi se. Szerintem én se mondtam azt, hogy megbántam, illetve bármi hasonlót se mondtam. - mondtam neki sietve, majd hirtelen elhallgattam. Komolyan mondom velem valami nem stimmel, hiszen ha burkoltan is, de bevallottam neki azt, hogy élveztem az-az éjszakát. Valaminek kell itt lappangania, de magam sem tudom, hogy minek. Túl nagy a sötétség. Komolyan olyan, mintha egy rövid részét az emlékeimnek sötétség venné körül, vagy egyszerűen csak az lenne helyettük. Pedig nem volt balesetem se, mert arra azért csak emlékeznék. Minél inkább jobban próbáltam megfejteni azt, hogy mi lappang a sötétség mögött, annál inkább szédültem és fájt a fejem, de nem fogom feladni. Tudni akarom, majd végül a szavai térítettek észhez. Egy pillanatig csak néztem rá, hiszen hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondott nekem. Egyszerűen csak halottam, hogy beszél, de nem figyeltem oda. El voltam kicsit foglalva mással. Pár percig csak néztem őt és végül sikerült megszólalnom. - Nem mondtam ilyet se, de ilyennek gondolnálak. Miért nem bizonyítod be, hogy tévedek? - kérdeztem tőle kíváncsian. A tekintetemmel még mindig fogva tartottam őt és egy pillanatra se néztem volna félre. Majd hirtelen olyan történt, amit alig akartam elhinni és most nem az esésemre gondolok, mert mindig is két lábon járó, önveszélyes személy voltam, így az annyira nem lepett meg, de az, hogy elkapott annál inkább. - Köszönöm. - mondtam neki sietve, majd hirtelen olyan dolog történt, amit még inkább nem értettem. Nem értettem, hogy mik ezek az emlékképek róla és rólam, illetve hogy hirtelen honnét jöttek elő. Óvatosan eltoltam a kezeit magamról és kicsit zavarodottan pillantottam rá. - Igen, csak hirtelen megfájdult a fejem, kicsit megszédültem. - mondtam sietve, hiszen ekkor rájöttem, hogy az egyik kezemmel még mindig a fejemet fogom. - Mi sose jártunk ehhez hasonló helyen, igaz? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert nem akartam teljesen elárulni magamat azzal, hogy pontosan mit is láttam, mert nem volt köze ennek a helyhez ahhoz. Nem is nagyon hasonlítottak, de látni akartam a reakcióját. Tudnom kellett, hogy titkol-e valamit, mert ha igen, akkor az azt jelenti, hogy még se őrültem meg.
Bonyolult múlt a miénk, hiszen én magam sem tudom, hogy miért csináltam azt, amit. Elfeledtettem vele magamat. Van egy rendkívül egyszerű magyarázat a tettemre. Nekem így könnyebb volt és hiába nem is sejti neki is sokkal, de sokkal könnyebb nélkülem. Az ő emlékezetében egyszerű egy éjszakás kalandnak tűnik az az idő, amit együtt töltöttünk. Kicsit kellemetlen, hogy nem ugyanaz a fény csillog a szemében, mikor rám néz, de idővel hozzá fogok szokni. Nem éri meg visszaadni neki az emlékeit, mert nem akarok plusz bonyodalmat az életemben. Hogy mégis miért? Egyrészt azért, mert most tért vissza a húgom az életembe, aki beavatott abba, hogy az öcsém nagyon is él. Plusz ezen felül még vele is rendeznem kell a kapcsolatomat, mert ez sem egyszerű. Elmondtam neki a fájdalmas igazságot, hogy én mégis mit tettem az öcsémmel és a családjával. Nem vagyok büszke a dologra, de nem tudom visszapörgetni az időt sem. Eleanor-ral majdnem elkövettem ugyanezt a hibát, de szerencsére vele még azelőtt véget vetettem a dolgoknak, hogy bármi komoly kialakulhatott volna. Igaz, hogy elcsattant egy csók közöttünk, aminek mindkettőnk számára nagy jelentősége volt, de magam mögött hagytam az egészet. Nem bonyolódhatok bele egy kapcsolatba. Ezért is jobb, ha mindkét nőt szabadjára engedem. Hagyom, hogy Eleanor megmártózzon a feledés tengerében. Ksenia pedig semmire nem emlékszik abból, ami kettőnk között történt és ez pontosan így jó, mert fogalmam nincs, hogy mihez kezdenék ha emlékezne. Szerencsére erre nincs esély. Mármint megigéztem ez nem fog egyik napról a másikra köddé válni. Amekkora szerencsém van még ez is megtörténhet, de azért örülnék, ha legalább ez az egyetlen dolog megmaradna olyannak, amilyen. Nem gyakran idézek meg embereket, szóval nem vagyok benne biztos, hogy mennyire is működik ez az egész csodálatos varázslat. Kérdésére egyszerűen csak elmosolyodom. Ha megmutatnám, hogy nem csak egy tapló, bunkó, seggfej alak rejtőzik a tökéletes felszín alatt. Mert nem panaszkodhatok a külsőmre. Amíg a hölgyek nem panaszkodnak rá addig nekem sincsen különösebb okom erre. – Miért bizonyítsam? Ha nem látod, akkor felesleges. – Szerintem, mikor legelőször találkoztunk meglátta bennem a jót. Egy olyan személyt, aki érdemes a szeretetére. Azonban nekem ennél sokkal több oldalam van. S lehet, hogy beleszeretett az egyik énembe.. Egy másik képes volt arra, hogy elengedje és soha többé vissza se nézzen. Mert ma nem akartam vele találkozni. Egyáltalán nem ez volt a célom. Nem is akartam felkeresni.. Ez a találkozás a sors egy újabb kitolása volt velem szemben. – Biztos, hogy képes vagy megállni a lábaidon? Szívesen cipellek. – Mondtam vigyorral a képemen. Lehet, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat az ilyes fajta viccekre.. De ez engem különösebben nem érdekel. Összevontam a szemöldökömet, mikor feltett egy rendkívül érdekes kérdést. Mégis ilyen helyen? Talán emlékezne? Nem.. Az lehetetlen elintéztem, hogy mindent elfelejtsen. – Öö.. Egy éjszakát töltöttünk együtt.. Mégis mikor jártunk volna ilyen helyen? – Körbenéztem értetlenül. Ebben, már kezdek nagyon, de nagyon jó lenni. Játszani az idiótát, akinek fogalma sincs semmiről.
Az embereknek mindig is voltak és lesznek is sötét titkaik, de az is biztos, hogy soha semmi se marad örökké titok. Tudtam jól, jobban mondva éreztem azt, hogy valami nagyon nem oké köztünk. Mintha valami történt volna a múltban, de semmit se látok. Olyan az egész, mintha egy sötét szobában sétálnék le és föl. Nem látom még a falat se, csal érzem. Igen, mondhatni neki megyek egy képzeletbeli falnak, talán nem okoz fájdalmat, de annál nagyobb a kétely bennem. Talán kicsit félek is, mert úgy érzem, hogy a múltam egy darabkáját elvették tőlem. Nem tudhatom, hogy mi történt és pontosan ezért félek. Hallottam már arról, hogy egy balesetnek köszönhetően valaki elveszítheti a memóriáját, de nem voltam mostanában kórházban és nem is szenvedtem balesetet. Figyeltem őt és próbáltam megfejteni, hogy mit is rejt ez az álarc. Biztosan sok sötét titkot rejteget, de úgy érzem egy hamar nem fogom megtudni a dolgokat, főleg ha rajta múlik. Biztos voltam abban, hogy rejteget valamit, de ez nem az én dolgom. Ő csak egy személy a múltamból. Bár kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy tényleg csak egy éjszakáig ismertük egymást. Úgy érzem, ha így lenne, akkor most képesek lettünk volna elsétálni egymás mellett, mert az egy éjszakás dolog után nem hiszem, hogy felismertük volna a másikat, főleg nem egy ilyen zsúfolt helyen. Abban is biztos voltam, hogy nem én lehettem az egyetlen ilyen kalandja és nem hiszem, hogy mindegyikhez oda megy bájcsevegni. Kezdtem úgy érezni, hogy kezdek meghülyülni, illetve a fejem is egyre jobban fájt már. Megráztam a fejemet és mosolyogva pillantottam rá. Nem ismerjük egymást, legalábbis te ezt állítod, akkor honnét is kellene tudnom, hogy melyik megérzésem a jó? - néztem rá kíváncsian, majd kibújtam az öleléséből és hátráltam pár lépést.- Tudod mit, inkább felejtsd el, hogy ezt mondtam meg mindent. Szerintem jobb lesz, ha én most megyek. - mondtam neki sietve és a hajammal kezdtem el babrálni. Tudtam jól, hogy a bevillant képek tényleg megtörténtek, s pontosan emiatt akartam elmenni. Gondolkozni szerettem volna. Hátat fordítottam neki és elindultam, de még egy pillanatra visszanéztem rá mielőtt eltűntem volna a tömegben.
Szeretem az állatokat. Régen soha nem jöttem ki ide, a szüleim nem akartak kihozni, szerintünk butaság, de szerintem pont ellenkezőleg. Kell az embernek ez. Mi is csak állatok vagyunk, és bizony egy-két embernek azért bizony itt lenne a helye. Zara meg… na ő végképp nem jött ki velem. Gondoltam, hogy elhozom őt ide, de szerintem a kapcsolatunk nem ért meg egy állatkerti látogatásra azok után, hogy megölt engem. Nem mintha haragudnék érte, jó vámpírnak lenni. Persze, eleinte szörnyű volt, az éhség, az a sok érzés, de… már megszoktam, eltelt azóta…3-4 év, hozzászoktam már, van gyűrűm is, és rátudok mosolyogni mindenkire úgy, hogy ne akarjam kitépni a gégéjét. Legalábbis ne egyből. - Tudtad, hogy a… - már éppen kezdenék bele abba, hogy az oroszlánok táplálkozásáról beszéljek a mellettem álló kisfiúnak, de az apja egyből jön és egy haragos pillantással viszi el a gyereket. – Seggfej. – morgom magamban, ahogy visszafordulok az oroszlánok felé és egy nagyot szürcsölök a jégkásámból. Soha életemben nem ittam eddig ilyet, a szüleim valahogy nem akarták, hogy találkozzak ezzel, de mostantól csak ezt fogom inni, imádom azt az érzést, ahogy szinte lefagy az agyam. Mintha az idő is kicsit lassulna. Persze, tudom, hogy ez nincs így, de… akkor is, vámpír vagyok, most már azt érzek amit akarok. - Szegény farkas. Nem lehet valami jó oda bezárva, igaz? Képzeld, egyszer én is bezártam valakit. Ne vedd magadra, de azért jobban nézett ki, mint te. Tudod, kellett a vére, és hát..az mentett meg, szóval azt hiszem köszönetet kéne neki mondanom. Vagy nem. Lehet meghalt. Tudod, nem mentem vissza adni neki vért. Nem személyes dolog volt, csak… érted, ha meghalsz akkor más dolgok járnak a fejedben. – észre sem veszem magamat, ahogyan beszélek magam elé, de nem is különösebben izgat a dolog, csak mikor egy nagyot sóhajtva rázom meg a fejemet és megpillantok egy fickót, aki engem bámul. De minimum úgy, mintha őrült lennék. – Mi van? Maga is megfog halni majd, ne nézzen ennyire értetlenül. – a fickó pár másodperc késéssel, de végül csak lelép én pedig a fejemet csóválva fordulok vissza a farkasok felé. – Emberek…el sem hiszem, hogy én is ilyen voltam. – gyenge, esendő és…idegesítő. Mert nagyon idegesítő ám hallani azt, ahogy ver a szívük, de a tudat, hogy itt mégsem táplálkozhatok belőlük… kezdek éhes lenni.
Amikor a térképen megtaláltam ezt a helyet, nem gondoltam volna, hogy ennyire gyönyörű lesz és ekkora városról van szó. Sokkal kisebbnek tűnt, de még én is képes vagyok tévedni, nem is kicsit. Azt hittem, hogy könnyű dolgom lesz megtalálni Noel-t vagy a testvérét. Se őt, se a Zara-t nem találtam. Egyszerűen semmi nyomuk nem volt. Talán igaz a hír, hogy meghalt, de még mindig képtelen voltam elhinni... Minél több nap telt el, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy tűt keresek a szénakazalban. Így pár nap kutakodás után úgy döntöttem, hogy kicsit kikapcsolódok. Lehet az segíteni fog, esetleg lesz újabb ötletem, hogy merre is induljak. Gyerekként imádtam az állatkertet és minden évben egyszer legalább elmentünk. A szüleim pedig állandóan azt hallgatták, hogy egyszer lesz egy tigrisem. Imádtam őket, mert egyszerre voltak kecsesek, de ugyanakkor nagyon veszélyesek. Olyanok voltak,mint amilyenné én váltam az évek alatt. Ártatlan vonásaim megmaradtak, de ha kellett akkor már tudtam olyan lenni, mint az apám volt vagy Noel. Nem szerettem úgy cselekedni, de néha nem volt más választásom. Egyedül az számított, hogy Athénaïs, a boszorkány segítségével sikerült kétszer is életben maradnom és az emberi mivoltomból valamit megőrizni. Ezért pedig örökké hálás leszek neki. Mosolyogva figyelem a tigriseket, amikor hirtelen valaki a lábamnak ütközik. Automatikusan kapok oda, így elkapva egy kisgyermeket mielőtt esetleg megütné magát. Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, majd hamarosan megjelenik az édesanyja. Sietve kér bocsánatot, de mielőtt bármit is mondhatnék tovább haladnak. Egy darabig őket figyelem, majd pedig megjelenik az én családom a lelki szemeim előtt, mire egy apró könnycseppet törlök le az orcámról. Amikor pedig újra a tigriseknek szentelném a figyelmemet, akkor egy ismerős hang csapja meg a fülemet. Lassan indulok el abba az irányba, majd döbbentem pillantom meg az ismerős arcot. Neki dőlök az egyik falnak és onnét figyelem őt. A kezem ökölbe szorul, majd háromig számolok el, hiszen nem lenne tanácsos ennyi ember előtt kitekerni a nyakát üdvözlésképpen. Hallgatózom és szinte minden egyes szava a lelkemig hatol, akár akarom, akár nem. Egy pillanatra újra a múltban ragadok, de amikor elmegy a férfi, akkor ellököm magam a faltól és teszek felé egy lépés. - Jó tudni, hogy szebbnek tartasz egy farkasnál. - majd mire észbe kaphatna ott termek előtte és a kezem a nyakára siklik. - Szóval nem személyes volt? Akkor mi volt Noel? Ha esetleg most eltörne a nyakad, akkor azt se vedd személyesnek! - mondom neki dühtől átitatott tekintettel, hiszen mégis csak egy kísérleti nyúl voltam számára, majd a mögötte lévő farkasra siklik a tekintetem és a tükörben megpillantok egy gyermeket. Sietve engedem el a férfit, aki megkínzott és hátrálok pár lépést. - Amint láthatod a te jóindulatod nélkül is túl éltem a játékodat és hidd el, embernek lenni nem olyan rossz, mint amilyennek te beállítod. Tudod nekik legalább van érzésük és lelkiismeretük.... - mondom neki komolyan és egy kisebb célzás kíséretében. Pár pillanattal később pedig a földet kezdem el figyelni, majd újra felpillantok rá, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy ne essek neki. - Miért? - egyetlen szó, de megannyi érzés lappang mögötte. Tudnom kell, hogy miért csapott be. Miért pont engem használt ki akkoriban.
Emberként minden olyan… fura volt, távoli, elérhetetlen. Mennyit gondoltam arra gyerekként, hogy soha nem fogok meghalni, élek majd örökkön örökké és… csinálom, amit szeretek. Sokáig nem is tudtam, hogy ez lehetséges, de aztán… pár vércsepp és máris megnyílt előttem több ezer új ajtó. Fura, hogy megkell halni ahhoz, hogy örökké élj, de azt hiszem ez nem valami nagy ár. Emberként persze ez nem volt ilyen könnyű. Minden nap Blythe véréből magamnak, de aztán mikor a kezembe vettem a kést, hogy elvágjam a torkomat… nem bírtam. A legmerészebb álmomban sem hittem volna, hogy majd pont a saját testvérem fogja megtenni helyettem. Megölt. Meg kéne neki ezt köszönnöm. Kicsit talán jobban oda kéne figyelnem a környezetemre, de ez csak akkor tudatosul bennem igazán mikor egy kéz a nyakamra siklik és megpillantom azt az ismerős arcot. Na meg a hangja ismerős. – Blythe! Nem is tudtam, hogy te is szereted az állatkertet. – először még csak nem is jut eszembe, hogy jó eséllyel nem a farkasok miatt van itt. Elvégre… évek óta már annak, hogy használtam a vérét, igaz? A múlt az elmúlt, ahogy mondani szokás, én pedig nem vagyok az a fajta, aki a múltban ragadna. Persze, a nővérem megfogja bánni, hogy megölt, de…ez csak bosszú, az más dolog. – Ha már itt tartunk…egy oroszlánnál is szebb vagy. – rántom meg a vállaimat továbbra is kedvesen mosolyogva. Egy állatkert közepén azért csak nem tépné le a fejemet, igaz? Persze, utána még igen, de… a szép lányok nem gyilkos természetűek, nem? Még akkor sem ha vámpírok. – Nekem csak a véred kellett. Nem azért voltál nálam, mert haragudtam volna rád. Tudod, orvosnak készültem, te lettél volna az én nagy áttörésem. – ha nem kürtölik világgá, hogy meghalok. Mert azzal, hogy megjelent egy csomó újságban a nevem, sikeresen tönkretette a karrieremet Zara. Ezért akarok bosszút állni rajta, nem azért mert megölt. – Megértem, ha dühös vagy, de… próbáld meg logikusan nézni a dolgokat. – és logikusan egyértelmű az, hogy egy fiatal, ígéretes orvos nagy áttörést akar elérni, ezt pedig hogy érheti el? Természetesen azzal, ha rájön a halhatatlanság titkára. Én azt akartam,hogy ne kelljen hozzá meghalni, de azért így sem olyan vészes ez. – Vissza akartam menni, hogy adjak neked enni, de… tudod, hogy milyen ez, túl sok volt a szív, ami csak pumpálta a vért az emberek ereibe. Csak úgy …csilingeltek azok a szívek, tudod? – biztos, hogy tudja, ő is átélte. Annyira nekik akartam esni…ami azt illeti nekik is estem, elég sok embert öltem meg eleinte, aztán mostanában már megtanultam ezt valamennyire kontrollálni. – Szeretem az állatokat. A szüleim soha nem hoztak el, szerintük ez gyerekes. Jó kis szülők, mi? Ilyet mondani egy tíz évesnek… - rázom meg a fejemet. Tudom, hogy nem épp erre volt kíváncsi, de... talán kicsit élvezem most ezt a helyzetet.
Csendes és nyugodt napot terveztem. Szerettem volna kicsit kikapcsolódni és elfeledkezni minden fajta érzelemről, ami bennem lappangott jó régóta. Az éhségemet szerencsére reggel csillapítottam egy-két tasak vérrel, mert nem szerettem volna senkit se bántani. Mostanában picit kiszámíthatatlan lettem, de ezt akár annak is be lehet tudni, hogy nőből vagyok. S mi nők olyanok vagyunk, mint a szélvihar. Egyik pillanatról a másikra képesek vagyunk kifordulni önmagunkból, ahogyan egyik pillanatról a másikra lesz szélvihar. Eddig szerettem, de ha tudom, hogy itt vagy, akkor messzire elkerültem volna. - mondom neki egy kisebb grimasz keretében, miközben próbálom visszafogni magamat. Azt hiszem egyedül az a szerencsére, hogy nyilvános helyen találkoztunk, mert így kisebb az esélye, hogy kárt teszek benne. Nem vagyok egy nagy gyilkos típus, de azért velem se célszerű szórakozni. Ha meg kevésbé felkapott hely lenne, akkor se öltem volna meg egyből, hiszen válaszokat akarok kapni előbb és utána eldönteni, hogy mi legyen. - Most komolyan állatokhoz fogsz hasonlíthatni? - kérdezem tőle még mindig dühös pillantás kíséretében, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat és érzem, amint kezdek megnyugodni. Annyira már nem is szeretném kitekerni a nyakát. Ez haladás, legalábbis reménykedek abban, hogy nem fog változni a véleményem. Mert amennyire be tud kattanni egy nő, annyira én is és képes lennék itt megölni őt. Vagy legalábbis kitekerni a nyakát. - Logikusan? Ebben semmi logikát nem látok, hogy a pincében örült doktort játszottál. Élve megkínoztál, még ha neked ez nem is jelent semmit se. Nekem akkor is fájt minden egyes tetted. - mondom neki kissé hangosabban, mint kellene és idegesen a hajamba túrok. Nem akarok azokra a borzalmas napokra visszagondolni, hiszen legtöbbször azt kívántam már, hogy bár csak hibázna és megölne. Mennyivel egyszerűbb lett volna. - Remekül értettél ahhoz, hogy miként csábíts el valakit, majd miként zúzd porrá és törd meg. Gratulálok, ezt sikerült elérned. Meg ahogy látom a véremnek köszönhetően az örök életet is, vagy tévednék? - kérdezem tőle kíváncsian és egy aprót az ajkamba harapok, hogy a feltörni készülő indulatokat minél jobban próbáljam magamba folytatni. Egyszerűen annyira szívesen fonnám az ujjaimat a nyaka köré újra, de pontosan tudom, hogy semmi értelme nem lenne. - Noel, te tényleg nem érted? Nem azon van a lényeg, hogy már többé nem jöttél vissza, hanem azon, amit előtte velem tettél. Bíztam benned.. - ejtem ki az utolsó két szót kicsit halkabban, mert még kimondva is ostobán cseng. Nem is értem, hogy akkoriban miért hittem annak a szempárnak és azoknak az ajkaknak, amik kedvességeket suttogtak a fülembe. Amikor a tulajdonosa talán rosszabb, mint az ördög. Lassan elsétálok mellette, egészen az üvegig és figyelem a farkast. Minket figyel és olyan, mintha értené azt, amit mondunk vagy amit éppen érzünk. - Sokszor jártam állatkertben. Mindig a tigriseknél időztünk a legtöbbet. - mondom még mindig halkan, de nem nézek rá. Nem vagyok képes újra a szemeiben nézni, amik már egyszer becsaptak. - Sajnálom, hogy ilyen szüleid voltak, de ez nem ad okot arra, amit tettél. - lesütött szemekkel mondom neki, majd a kezemet elveszem az üvegről és újra ránézek. - Miként haltál meg? Te tetted, hogy megkapd azt, amiért szenvednem kellett? - kérdezem tőle komolyan, de a szemeimben a kíváncsiság helyett szinte már csak fájdalom csillant a múltban történteknek köszönhetően. -Miért nem kérted, hogy változtassalak át én magam? - szegezek neki egy újabb kérdést, miközben lassan összefonom magam előtt a karomat.
- Ez nem volt valami szép. Ha gondolod elmehetek. Van másik állatkert is, bár ezt a farkast nagyon szeretem, nézd meg milyen szép! – mindig is odáig voltam az állatokért, csak hát soha nem vittek el a szüleim állatkertbe, nem kaptam egy nyamvadt kifestőt sem. Az életem minden percét eltervezték, de nem bántam, amíg azt tették, amit vártam. – A csillagokhoz sokkal romantikusabb lenne, ugye? – mosolygok rá. Romantika…nos, romantikus azt hiszem nem igazán voltam még soha, bár… ez így nem igaz. Tudok az lenni, csak a romantika valahogy kihalt belőlem mikor először téptem ki valakinek a szívét. Szegény lány az első randijára készült. – Őrült? Ugyan, messze állok én az őrülttől! Látod, hogy igazam lett, nem? Tudod, ha a nővérem nem öl meg, akkor te most a legfiatalabb Nobel-díjas személlyel beszélgetnél a világon. – jól hangzik, mi? Tudom, szerintem is, csak hát Zara elvette ezt tőlem. Megölt, tönkretette a karrieremet, egy élet munkáját zihálta szét. – Soha nem voltam én olyan nagy csábító. De a másikban igazad van. Bár… nem terveztem, de bevallom, egész mókás dolog ez. – hallani, ahogy körülöttem mindenkinek ver a szíve… megéheztem. Nem hittem volna, hogy az örökélet titka nem más,mint maga a halál. Ez aztán túlzottan is ironikus még az élettől is. – Úgy mondod, mintha szörnyeteg lennék. Lásd be, ha megmondom, hogy mit akarok, nem hinném, hogy eljöttél volna velem. – nem, mert nem mutatta nyomait beteges hajlamoknak. Persze, a tervem nem ez volt, először tényleg csak egy szép lányt láttam benne, aztán rájöttem, hogy mi is ő, és… hát előbújt az őrült doktor,a hogy ő mondta. – Áh, a tigrisek. Tudtad, hogy a legtöbb nagymacskával ellentétbe, a tigrisek imádnak úszni? Sőt, kilométereket is tudnak úszni, hogy elejtsék a prédájukat. – aranyos, a tigrisek aztán tudják,hogy mi a céltudatosság, de a legjobb az, hogy most már egy tigris sem tudna széttépni. Inkább én őt, bár nem hinném, hogy egy tigris finom. – Okot? Én nem keresek okot, Blythe. A karrierem felemelkedőben volt.– rántom meg a vállam. Ennél többet én nem mondhatok. Az emberiségért tettem, halhatatlanná akartam tenni mindenkit, de cserébe csak én lettem az, és most mindenki halottnak hisz, aki ismert. Tönkrementem. Nyertem és vesztettem egyszerre. – Dehogy, nincsenek öngyilkos hajlamaim. A nővérem ölt meg. Mit ne mondjak, már nem igazán esélyes az év testvére címre. – bár…én azért adnék neki egy jelölést, elvégre hány testvér tenné halhatatlanná a másikat, igaz? Nem sok, ő mégis megtette, még ha nem is direkt, de azért valahogy csak összehozta az élet. – Nem akartam meghalni. Én azt akartam, hogy úgy legyen halhatatlan az ember,hogy ne kelljen meghalnia. Az emberiségért tettem, amit tettem. – és még a cél előtt tönkre is tett mindent a nővérem. A minták is odalettek, elvesztettem a kutatásaimat és most már soha nem lesz megoldás arra a kérdésre, amire kerestem a választ emberként.
Tényleg szép, de nem hiszem, hogy igazán boldog. Számára ez olyan lehet, mint nekem volt a pincédben. - mondom neki alig hallhatóan, mert nem szeretném, ha bárki meghallaná. Szerencsére a korábbi kis műsornak köszönhetően senki nincs túlzottan a közelünkben. -Igen, jobb lenne, de nehezen tudnám elhinni, hogy őszintén mondanád. Mert te és a romantika.... nos.. - nézek rá kicsit elmondóan, hiszen régebben ment neki, de azok után ami történt nem hiszem, hogy valaha képes lennék elhinni neki azt, amit ilyen értelemben mond. Ahogyan azt se értem, hogy miért nem felejtett már el. Lehet, hogy nekem köszönhetően lett vámpír, de azért egy kísérleti nyúllal is kedvesebben bánnak, mint velem bánt. Én egy egyszerű játékszer lehettem neki, azt hiszem... Nekem viszont ő több volt. Akkoriban azt hittem, hogy végre bízhatok valakiben és a nem túl boldog életem végre révbe ér. Badarság lenne tagadni, de egykoron szerettem ezt a férfit és talán még most is "kicsit" szeretem, viszont ezt még magam sem akarom bevallani. Egyszerűen nem megy. Amikor megemlíti, hogy a testvére ölte meg, akkor felszökik egy pillanatra a szemöldököm és csodálkozva nézek rá. Veszek egy mély levegőt, majd újra ránézek. Ez most valami vicc? - Egyre jobb. Egy őrült doktor és egy gyilkos testvér. Azt hiszem remek családba csöppentem bele. - mondom egy sóhaj keretében és próbálok lenyugodni, de a szavai nem éppen azt a hatást érik el, amit szerettem volna. Annyira szeretném megmutatni neki azokat a fájdalmakat, amiket én éreztem, de azt hiszem semmit se érnék el vele. Ő ezt az egészet úgy fogja fel, hogy az emberiség érdekében volt, de az emberek néha vakok, önzőek és sokszor kegyetlennek. - Pontosan tudtam, hiszen imádom őket kicsi koromtól kezdve. Talán pontosan olyanok, mint én. Neked köszönhetően erősebb lettem és sokat változtam, de azt ne várd, hogy megköszönjem. Balga módon még azt is megtanultam hála neked, hogy ne higgyek a kedves szavaknak, vagy esetleg egy szempárnak. - mondom rezzenéstelen arccal, miközben közelebb sétálok hozzá. Felpillantok rá és egy pillanatra elveszek újra azokban a szemekben, amikben már egyszer megtettem. Sietve kapom el a pillantásomat, majd kisebb habozás után megszólalok, amikor újra a farkasra pillantok. - Valaha szerettél vagy az is csak a színjátékod miatt volt? - kérdezem tőle kíváncsian , de nem nézek rá. Nem akarom látni azt, hogy esetleg hazudik-e. Csak hallani akarom a válaszát. - Hmm, érdekes gondolat, de amint láthatod halál nélkül nem teheted meg azt, amit annyira szerettél volna. Tudod annyira nem is különbözünk egymástól. Mind a kettőnket egy szerettünk ölt meg. - mondom neki még mindig alig hallhatóan és a végére még egy pillanatra el is csuklik a hangom, majd elindulok tovább a többi állat felé. - Jössz vagy még nézegeted a farkast? - nézek rá várakozóan, de a történet még itt nem ért véget. Ha hallani akarja el fogom neki mondani, ha nem, akkor újra visszatemetem olyan mélyre, ahol eddig volt az átváltozásom napja.
Kezdőlap
)
• 
||