Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 27, 2014 8:13 pm
Ugrás egy másik oldalra
Trish & Eva


- Helyes! - bukott ki belőlem. - Nem szeretek azért gyilkolni, mert valaki elfelejtette a játékszabályaimat - tettem hozzá eléggé határozottan, és ebből sejthette, hogy nem szeretek játszani, én rögtön sakk-mattot fogok állítani, ha rájövök, hogy valami nem úgy megy, ahogyan én azt kívántam.
Nem volt túl bonyolult egy kis helyet találni, ahol megihatunk pár pohárral. Leginkább azért, mert közel voltunk a határhoz, és az út mentén majdnem mindenhol találni valami jó kis bisztrót. Nem volt ez másképpen most sem.
- Nos, Trish. Egyelőre még nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy bízhatok benned, remélem, ezt megérted - foglaltam helyet az egyik asztalnál, majd intettem a fiatal fiúnak, aki a felszolgálóként funkcionált itt. - Szóval szeretnélek megismerni. Miért vagy a városban? És mit jelent az, hogy nemrég érkeztél csupán? Nyilván oka van, amiért eddig nem itt időztél - kérdeztem kíváncsian. Mindent tudni akartam. Félő, egyszer még szükségem lehet ezekre az információkra.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 28, 2014 12:02 pm
Ugrás egy másik oldalra

Eva & Trish

- A szabály... az szabály - bólintottam egyet, de nem hevesen, csak gyengén.
A bizalom a legnehezebb, főként két idegen közt. Nem megy egyik percről másikra. Ki kell érdemelni, és azt is, hogy teljesen az legyen. Az én tulajdonságaim mellett a bizalom nem egyszerű. Ő sem egyszerű, az millió százalék.
- Én ezt nagyon jól tudom. Ez az élet, ha mindenkiben megbíznánk, az furcsa lenne - mondtam ki aprót mosolyogva. Meg szeretne ismerni engem, így hát néhány mondatban el is mesélek pár dolgot, de aztán remélhetőleg, ő sem lesz fukar a szavakkal önmagáról. - A bátyám miatt jöttem ide pár hónapja. Egy kis kiruccanásra jöttem csak, de itt maradtam. Hogy meddig leszek itt, fogalmam sincs... Ez a hely jó arra, hogy elbújjon az ember kicsit - gyorsan beszéltem, mindent nem fogok elmondani neki, azt meg tényleg nem, hogy kissé paranoiás vagyok. - És rólad mit lehet tudni? - kérdeztem tőle.

music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 22, 2015 4:59 pm
Ugrás egy másik oldalra
Trish & Eva


- Pontosan! - bólogattam. Örülök, hogy rögtön elismeri azt, amit beszélek. A szabály az szabály. Nekem pedig szokásom szigorú és alapos szabályokat létrehozni. Magam sem tudom, hogy miért, de tudnom kell, hogy minden az irányításom alatt áll. Ha nem így lenne, félő, hogy hamar a vége felé közelednék... nem csúszhat ki semmi az én irányításom alól. Muszáj, hogy tartam kézben a szálakat... muszáj...
- Rendkívül tetszik benned, hogy nem dacolsz velem. Hidd el, hogy ebből csak hasznod származhat majd a későbbiekben! - kacsintottam rá. Talán az első barátságos gesztusom felé ezúttal ez a kis kacsintás. De tudnia kell, hogy én tényleg akkor jutalmazok, ha úgy gondolom, hogy rászolgált az illető. Ezt jó lesz megjegyeznie. Meg kell őt ismernem. Még jobban.
- Talán van, ami elől el kell bújnod? - Ez ragadt meg igazán. Szeretem a veszélyt. Még jobban szeretem hatástalanítani azt. Valamiért úgy érzem, hogy ez éltet. A veszély, a veszedelem.
- Rólam nem kell sokat tudnod, mivel egy eléggé felszínes nő vagyok. - Ez persze nem fedi a valóságot teljes mértékben. De nem kell erről sem tudnia. - A húgom visszahozatalán dolgozom. Halott... már jó pár évszázada. - Rekedt a hangom. - És szükségem van mindenre, minden létező mágiára, hogy ismét közöttünk tudhassam. - Nagyot nyeltem, majd ismét italt rendeltem magunknak. - Ez lennél te.

Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Asztalok     Original
Keresem :
Asztalok     Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Asztalok     Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Kedd Márc. 31, 2015 6:52 pm
Ugrás egy másik oldalra
liz & ele
i remember your face
Nem túl hétköznapi ez a nap. Nem is tudnám megmondani, hogy miért. A tény, hogy napról napra többet kell dolgoznom azért, hogy végre valahára elismerjék a sikeremet... bekavar. És ami a legrosszabb, hogy egy dolog, hogy engem nem ismernek el. De velem együtt Ebonyt sem, pedig ő aztán tényleg a legjobbat érdemelné azok után, ami történt vele... a lehető legjobbat. Vén rókák, akik abban lelik örömüket, hogy elutasítanak minket, fiatal újoncokat. Pedig nem vagyok én olyan fiatal és ami azt illeti, egyáltalán nem esne nehezemre lebűvölni róluk azt az átkozott szemvedőt, amiért nem látják, mekkora veszélyben vannak ők is, meg úgy nagyjából minden ember a világon. Mondom ezt én, aki szintúgy egy ilyen lény... de nem kötelező meghalniuk... bizonyára lennie kell valahol egy... ellenszernek. Csak a kérdés, hogy miből készül. És mennyire fogják hagyni, hogy elkészítsük a szérumot.
Nemrég tértem vissza Párizsból, azelőtt egy ideig Londonban éltem, de csak pár hétig. Nem vezetett semmire. Úgy fest, a világ minden táján hülyék a vezetők, ráadásul még csak beismerni sem hajlandóak, hogy emberek ezrei halnak meg évente a természetfeletti miatt. De semmi probléma! Majd rávezetjük őket. Remélhetőleg azelőtt, hogy tragédia történne. A legjobb az lenne, ha... tényleg sikerülne rájönniük, hogy a makacsság nem védőszer. Nem érthetnek meg semmit, amíg nem élik át ők maguk is egy családtag ily' tragikus elvesztését.
Éppen a narancslevembe kortyoltam, mikor megpillantottam egy ismerős arcot belépni. Már nem is tudom... talán London? Elég gyorsan leszűrtem, hogy ő ember, de részletekre nem volt időm. Pedig tökéletes lenne, ha beszélhetnék vele... egy-két komolyabb témáról is.
- Elizabeth. - szólaltam meg egy apró mosollyal, és a mellettem lévő szabad helyre böktem. - Nem sejtettem, hogy pont itt találkozunk... egy olyan hatalmas város után, mint London... pont Mysticn Falls? - kérdeztem, de továbbra is mosolyogva.

• remélem, tetszik *.* • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 31, 2015 7:47 pm
Ugrás egy másik oldalra
Hát, ez vagyok én, Elizabeth Scars, egy rakás szerencsétlenség, amióta kiléptem a kis világomból, amit Londonban élhetővé tettem magam számára. Kellett nekem próbálkozni! Egy fenét leszek jól, rajtam már csak a halál segíthetne, vagy talán az se. A szüleim halálával minden tönkrement, csak a zenei karrierem - már ha egyáltalán lehet karriernek nevezni azt, amim van, minden estre én nem tekintek így rá - ívelt felfelé, mert a fájdalom enyhe tompítására tökéletesen megfelelt a dalírás. De sose voltam jó a TOVÁBBLÉPÉSben. Ha valami rossz, vagy jó történt, az bennem olyan mély nyomot hagyott, hogy nem szabadultam tőle egy jó darabig. Ilyen a szüleim halála is. Eltelt csaknem hat kerek év, és semmit nem enyhült a fájdalom. Bolond voltam, mikor azt hittem eléggé kilábaltam ahhoz, hogy új életet kezdjek.
Mystic Falls külvárosát lehetne csendesnek nevezni, bár akkor hazugságok tengerét kellene kiadnom magamból. állattámadások, na persze, hiszi a piszi. SE. Annyi itt a természetfeletti, hogy megszámlálhatatlan. Több természetfeletti lény jut egy négyzetméterre, mint élő, lélegző ember. Persze, nyilvánvalóan vannak olyanok, akik normálisak és próbálnak átlagos életet élni, például mondjuk nem azért jártak gimnáziumba, hogy szétszadizzanak mindenkit, de én nagyon kevés ilyennel találkoztam életem során. Mondjuk tekintve azt, hogy nem is olyan hosszú az a majdnem 22 év, ez elég nagyképű kijelentés. 

Annak reményében lépek be az Atmosphere Bistroba, hogy egy kellemes itallal felfrissíthetem magam, és remélhetőleg a szükségesen kívül meg se kell szólalnom, de ez a reményem abban a pillanatban eloszlik, hogy belépek, hiszen egy Londonból igen csak ismerős arc tekint vissza rám, és megpaskolja a maga melletti helyet. Egy pillanatra megilletődök, és nem is jut eszembe a neve, nem is tudom egy fél másodpercig hova tenni, aztán leesik, hogy hoppá, ez bizony az egyik normálisnak nevezhető természetfeletti ismerősöm, Chantele Roux, így akármennyire is kerülni akartam ma minden nemű megszólalást, letelepszek mellé, majd csak az után szólalok meg, bár nehézkesen. Végig tekintek magamon. Csupa fekete, tetőtől talpig. Ma van az évfordulója annak, hogy árvává lettem...
Ele, én sem gondoltam volna, de ennek ellenére örülök, hogy látlak. Kellett egy kis nyugalom, tudod jól, hogy Londonban utánam fordulnak az utcán. Meg új életet is akartam kezdeni, de... Nem megy - csordul ki a könnyem, majd érzem, hogy lassan végigszánkázik sminkmentes arcomon. - Tudod, ma van az évfordulója annak, hogy elmentek - mondom, és érzem, nem kell kimondanom, hogy a SZÜLEIM, mert tudja, mi történt. Ő az egyetlen, aki ismeri a teljes történetet.

The One who knows the whole story
Ele & Liz
©
Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Asztalok     Original
Keresem :
Asztalok     Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Asztalok     Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 17, 2015 3:32 pm
Ugrás egy másik oldalra
liz & ele
i remember your face
Nem mondanám, hogy annyira szokás lett kettőnk között a beszélgetés, vagy a kapcsolattartás. Mivel esélyesnek láttam valamire, ezért természetesen felkeltette az érdeklődésemet, és pontosan ezért akartam azt, hogy maradjon kettőnk között valami apró kapocs, akár pár levél vagy egy telefon... nem sejtettem, hogy a viszontlátás ilyen gyorsan történik majd, nem készültem elő, nem tudom, hogy miként kellene megközelítenem ezt a témát. Kegyetlen világban élünk, néha kegyetlen döntéseket kell meghoznunk ahhoz, hogy jobbá tehessük a világot. De szerencsére... ő úgy fest, vevő pár apróságra. Legalábbis az lehet, ha beavatom, mi vagyok és ki vagyok én pontosan. Nem célom megváltani a világot, dehogy is. Csak egy jobb, élhetőbb világgá akarom tenni. Az emberek nem félhetnek kilépni az utcára... míg a vezetőink azt gondolják, néhány piti tolvaj nagy veszéllyel van ránk.... nem. A valódi veszély az a temérdek szemét vámpír, ami körülvesz minket nap mint nap. Talán a gyűlölet egészen odáig vezethető vissza, hogy apám is vámpír volt, és megerőszakolta az anyámat, majd eltűnt. Ő tehet arról, hogy ilyen mocsok lettem én is, egy... dhámpír. Egy félvér, egy sima keverék. De nem tudok így élni. Már lassan ötven éve...
- Sajnálom - bukott ki belőlem őszintén, és egy apró, biztató mosoly kíséretében simítottam végig a vállát. Nem tudom, milyen lehet elveszíteni a szülőket, hiszen én megszöktem otthonról, miután dhámpírrá váltam. Egyedül hagytam anyámat. Talán az lett volna a normális, ha... visszajárok, néha megnézem, mi van vele... de nem akarok szégyent hozni rá, amiért egy ilyen lényt szült ki magából. Ahogyan a testvéremre sem. A bátyám mondjuk egy külön világ. Vele minden létező kapcsolatom megromlott. Nem akar hallani sem rólam. Vagy... csak nem akart. Ez már több, mint húsz éve történt. - De légy nyugodt amiatt, hogy már egy olyan helyen vannak, ahol jobb nekik. Ahol... büszkén nézhetik és kísérhetik végig az utadat - mondtam bizakodva. Nem hiszek a halál utáni életben. A mennyország és a pokol téma amúgy is teljességgel bizarr.
- De miért pont Mystic Falls? Az oké, hogy Londonban utánad fordulnak, de ez a város nem éppen... bizalomgerjesztő - köszörültem meg a torkom, majd italt rendeltem mindkettőnknek.

• remélem, tetszik *.* • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 21, 2015 7:22 pm
Ugrás egy másik oldalra
Ele & Liz
The one who knows the whole story



- Nem hiszem, hogy büszkék lennének rám, Chantele - nevetek fel keserűen. Hát, igen. Konkrétan ha nem változtam volna meg, akkor most keményen szembe köpném magam azért, amiért csak keresem a bajt. Pedig én normális gyerek voltam... És nem akartam minden áron az életemet kockáztatni. Erre tessék, most itt üldögélek Mystic Fallsban, ami a természetfeletti netovábbja, csak azért, mert Londonban is pletykálnak, és amint megtudtam, hogy ez a hely veszélyes lehet, idekullogtam, hogy elmeneküljek mindenki elől. A saját családom elől. Azok elől futok, akik nem is üldöznek, hanem épp ellenkezőleg; a legtöbb segítséget tudnák nekem nyújtani, erre én mit csinálok? Csak rohanok, és gyorsabban szedem a lábam, mintha farkasok üldöznének egy erdőben. - Sőt, még én is főbe lőném magam, amiért idejöttem, már természetesen, ha még ép elméjű lennék. Londonban is pletykálnak, és tudom, hogy ez nem egy bizalomgerjesztő hely. Talán épp ezért is volnék itt. Mert hiszek a természetfelettiben, de ezt te is tudod, attól a pillanattól kezdve, hogy elmondtam neked, hogy MI ölte meg a szüleimet. Keresem a veszélyt, mert nincs sok veszteni valóm  - ecseteltem neki röviden, és egy totálisan erőltetett mosolyra húztam a szám, ami inkább hathatott vicsorgásnak. Tudja jól, hogy hiszek a természetfelettiben.
Valahogyan a titkok is megtalálnak engem mostanság. Mintha Ele és Aubrey is valami óriási titkok őriznének, amiről persze én nem faggatom őket, távol álljon tőlem, de érzem, hogy valamit nem akarnak elmondani. Engem nem is zavar ez, nem fogok fennakadni, hogy: "Most akkor nem bízol bennem?", mert feleslegesnek tartom. A bizalom egy olyan dolog, melynek kiépítése hosszú, fáradalmas munkát igényel, ezt tapasztalatból jól tudom, különben az egész csak egy gyenge talapzatú kártyavár, ami egy kis fuvallattól is képes összeomlani. - Bánom, hogy nem hívtalak, nem írtam. Lefoglalt a költözés - nézek rá bocsánatkérően, majd megölelem, két okból: hogy tudja, megbízhat bennem, és hogy tudja, én is bízom benne. - Ele, nekem bármit elmondhatsz. De most mesélj, te mégis hogy-hogy betetted ide a lábadat? - kérdezem tőle, miközben kék szemeimet az övéibe fúrom, mintha csak így képes lennék belelátni a lelkébe.


*************************
Imádtam a reagodat  Very Happy , ne haragudj meg, ha ez túl rövid Shocked
Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Asztalok     Original
Keresem :
Asztalok     Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Asztalok     Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Kedd Május 19, 2015 8:44 pm
Ugrás egy másik oldalra
liz & ele
i remember your face
Büszkeség.. hát, talán pont nem én vagyok az, akinek arról kellene papolnia, hogy kire lehetnek büszkék a szülei. Az enyém sok évvel ezelőtt a tudtomra adta, hogy nem büszke rám, és sosem fog úgy szeretni, ahogyan kellene, vagy egy gyermek megérdemelte. Ez volt az anyám... az apámról még ennyit sem tudok. Maximum annyit, hogy miután végzett az anyámon megkísérelt erőszakkal, ott hagyta őt. A vámpírvérem emlékeztet arra, hogy egy vérszívó gyermeke vagyok. És ő meg csak ment... szemétség! Pont velem kellett ennyire kicsesznie a sorsnak... sosem lehet gyermekem. Sajátom nem... pedig én azt hiszem, hogy megérdenelném...
- Sosem tudhatod, hogy hol vannak... és hogy milyen szemmel néznek rád. De a te szüleid nem olyanok voltak, mint az enyémek. Ha nem te vezetted azokat a repülőket anno a World Trade Centerbe, hidd el, hogy büszkék rád - próbáltam meg némileg felvidítani, bár ez most nem volt a legerősebb oldalam. Sajnos... azt kell hogy mondjam, az élet kegyetlen. Sosem tudjuk, mit váltunk ki más emberekből. A tulajdon szüleink általában feltétel nélkül szeretnek bennünket, akkor is, ha sorozatgyilkosok vagyunk. Hallod, anya?
- Ne mondd ezt, Liz - ráztam meg aztán a fejem. Tisztában voltam azzal, hogy tud a természetfelettiről. DE az, hogy már nem érzi veszélynek... vagyis, már nincs veszítenivalója. Mindannyiunknak van. Engem nem érdekel, ha megölnek, de azt azután tegyék meg, hogy sikerrel jártam. Addig kerüljön el mindennemű veszély. - A természetfeletti világ veszélyes. Te pedig egy veszélytelen, ártatlan lány vagy, akinek van olyan szerencséje, hogy még ember - mosolyodtam el halványan. - Értem a bosszúdat... nekem is van. A bosszú kiszipolyoz bennünket... ezért kell néha elengedni azt, mielőt mi magunk halunk meg a nagy üldözésben - nyeltem egyet. Ezért nem kerestem soha az apámat. Nem is tudok rá apaként tekinteni.
- Ugyan! Nehogy emiatt bűntudatod legyen! - fogtam meg a kezét hirtelen, és megszorítottam. - Én csak pár hetet töltöttem Londonban, de utána kicsomagolni... húh! - kuncogtam, majd megráztam a fejem. - Túl sok a titok itt, Liz. Nekem ide kellett jönnöm, mert... itt van egy kutatóintézet, ahol alkalmaztak engem és a barátnőmet - sóhajtottam fel. - Kutatunk valami után... és jó úton járunk. De nem adták meg az engedélyünket arra, hogy kísérleteket végezhessünk - suttogtam kissé elszoruló torokkal.

• nem is volt rövid Very Happy©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 11, 2015 9:48 pm
Ugrás egy másik oldalra
Ele & Liz
The one who knows the whole story...


Értem, miért mondta azt, amit. Az apja - apja?! - egy ritka nagy barom, és nem fogok bocsánatot kérni a kifejezésért, ez van, ez tény. Hosszú ideje egyedül van, talán pár barátja van csak. Nekem sincs sok... De ez mellékes, nem ide tartozik. 

Fájt azt látni, hogy el van kenődve, de ha ilyen hírt kaptam volna, én is így viselkednék. Szörnyű érzés volt hallani, ahogy elcsuklott hangja. Ráadásul mi az, hogy pont neki nem adtak meg egy rohadt engedélyt?! ha valaki megérdemel egy jobb életet a sorstól, az tuti, hogy Ele. Nem vagyok pletykás, nem szoktam kibeszélni másokat, de Ele nagy pofonokat kapott attól a szartól, amit egyesek életnek mernek nevezni. Akinek jól megy, azt nem érdekli más gondja, egyszerűen elmegy mellette, átsiklik felette. Ezért kell nekünk, elcseszett élettel rendelkezőknek összetartani, ha megtaláljuk egymást. Engem sokan egy amúgy is empatikus embernek mondanak, talán azért lettem ilyen, mert mások gondjai, ha csak egy kis időre, de elfeledtetik velem a sajátjaimat. 
- Sajnálom, Ele - ölelem meg. - Ha valakinek, neked meg kellett volna kapnod egy ilyen papírt. És tudom, hogy a bosszú nem old meg semmit, talán a lelkem mélyén már le is tettem róla. Csak... tudnom, kell, hogy ki volt. Hogy legyen kit név szerint is hibáztatni. Tudod, hogy nem vagyok egy mai szóhasználattal élve köcsög ribanc. Egy ideig én is vallottam, hogy mindennek értelme és oka van. Na, én akkor fogok ennek újra igazat adni, ha valaki elmagyarázza, hogy mi a halálom volt az értelme annak, hogy meggyilkolták a szüleimet, mert én biz Isten nem látom - tárom szét a kezeimet. - És igenis, nekem semmi veszíteni valóm nincsen. Elcseszett egy élet ez, hiába vagyok még mindig ember - rántok vállat. Ki szoktam mondani amit gondolok és amit érzek, szóval ez van, engem vagy így kell szeretni, vagy sehogy. Chantele elvisel és ezért is kifejezhetetlenül hálás vagyok neki...

*******************
Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott! Minden a nyakamba szakadt ide év végére... Kérlek ne haragudj meg nagyon  34
Vissza az elejére Go down

Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chantele A. Roux
Asztalok     Original
Keresem :
Asztalok     Tumblr_nsd8l0hglD1s7ctgzo3_r1_250
● i found him
Asztalok     Tumblr_nob703BM0z1u6hkdwo3_250
Tartózkodási hely :
● always next to ebony
Hobbi & foglalkozás :
● i'm interested in science



A poszt írója Chantele A. Roux
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 16, 2015 6:46 pm
Ugrás egy másik oldalra
liz & ele
i remember your face
A bizonytalanság az, amely annyi életet tönkretett már. az enyémet is majdnem, miután rájöttem, hogy az anyám sosem fog szeretni engem. Sosem fogja felismerni a sikereimet, persze ha a bátyám már egy fokkal jobb volt mint elégtelen, hát rögtön pezsgőt bontott. Persze képletesen értve. Nem véletlenül, az ő apja nem egy szemét vérszívó volt, aki elkapta az anyját egy utcasarkon. Nem értettem a logikát a saját történetemben sem, akárcsak Elizabeth azt, hogy miért kellett a szüleit megölniük. Nemcsak most láttam tanácstalanságot a tekintetében, hanem már akkor, Londonban is. Talán megittunk pár pohárral, azért voltunk képesek annyira őszintén megosztani egymással néhány gondolatot, de bíztasm abban, hogy mindez nemcsak azért történt, mert legurítottunk pár pohárral. Ebonynak nem is mondtam el, hogy megismerkedtem valakivel, akinek elmondtam, mit is csinálunk éppen, mit is akarunk elérni... bár lehet, Liz nem is emlékszik erre, hiszen az élete elég gyors, felpörgött teljesen, aminek én szemény szeint csak örülni tudok.
- Ki fogod deríteni, hogy mi értelme volt. De a lényeg, hogy ne bízd el magad túlzottan... fájni fog, mikor megtudod - nyeltem egyet, majd megfogtam és megszorítottam a kezét. - Biztos vagy abban, hogy tudni akarod? Isten nem mindig ad okot arra, hogy mit miért tesz. Már ha te még hiszel benne - húztam el a számat. Ezzel kifejeztem, hogy bennem már nincsen hit ezzel kapcsolatban. Soha nem is lesz többet. - Legtöbbször nem kapunk választ, csak további kérdéseket. És ha nem sima ember végzett velük, sosem fogod megtalálni a tettest - ráztam meg a fejemet. Eléggé céltudatos nőnek ismertem meg. De talán jobb lenne a karrierjére összpontosítania, mintsem arra, ami már elmúlt... és tényleg a múlt.

• Bocsánat a késés miatt. Sad©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 06, 2015 1:35 pm
Ugrás egy másik oldalra
https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/3c/4c/9e/3c4c9e0e16239797fbfaeefe34f967fc.gif" style="width:150px; border-radius:100%;border: 6px solid #0d0808; margin-top:-55px;">
Ele & Liz
The one who knows the whole story...
Fogalmam sincs, mit kezdhetnék magammal. Lehet, hogy a zenére kellene összpontosítanom, de most valahogy nem megy. A zene az életem, de az utóbbi pár hétben teljesen leálltam. Még csak gitárt se vettem a kezembe. Pedig könnyebb lenne.... Tudom, hogy az lenne. De nem vagyok képes megtenni. Esküszöm ez már mazochizmus. Mintha az agyam eldöntötte volna, hogy le fogom építeni saját magamat. Már a tükörbe is borzadva nézek minden nap. Hova lett az a mosolygós, mindig vidám és életerős lány, aki voltam? Ó, igen, egy kicsit már meghaltam, mint Magdi anyus. Nem vagyok szuicid, félre értés ne essék! De amikor elvesztettem a számomra két legfontosabb embert, akkor az életnek sikerült elérnie, hogy elkezdjek zuhanni a szakadékba. És nem volt ott senki, hogy vissza húzzon. Elnézést, lett volna, csak én egy rémes és szörnyen nagy idióta vagyok, és elütöttem a pár kart, amik elkaptak volna, ezzel megmentve engem a zuhanástól. Igen, ez a pontos megfogalmazás. Olyan vagyok mint egy drogos, akinek elvonóra kellene menni, de nem teszi meg. Ellöki magától a mindennemű segítséget, mondván ő jól van, neki senkire sincs szüksége. Én is ezt teszem.
- Én már nem tudok semmit, Ele -rázom meg a fejem.
- Leszarom, ha fájni fog. Ennél jobban már nem igazán fájhat semmi -  nevetek fel keserűen.
- Akkora egy idióta vagyok. Ellöktem magamtól mindenkit, aki szeret! Érted? És fogalmam sincs, mit tegyek vagy mit ne. Tanácsra van szükségem. De valami olyanra, amitől nincs kedvem lesétálni egy hídról -nézek Chantele szemébe, és várom azt, hogy tud-e segíteni rajtam, avagy sem.

zeneszám • ne haraudj, hogy ilyen sokáig tartott légyszíves 34 Könnyes szemek 27  • ©

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Dec. 18, 2015 8:32 am
Ugrás egy másik oldalra
Naevia & Aisling
••••I see you in my dreams...••••

Jó pár hónapja már itt voltam, fura volt ez a város, szokatlan, de inkább csak a világ lett egyre és egyre furcsább. Bár az is tény, hogy más kultúrában nőttem fel és nem is Barbie babának képeztek ki, hanem sokkal inkább harcosnak. Szerettem ott élni, de jó pár évtizede annak már, hogy elárultak… Tisztán emlékszem apám halálára, de azt sose tudtam igazán, hogy ki volt az édesanyám. Több mint kétszáz éve élek már, de hírét se hallottam, viszont érzem a szívemben azt, hogy él még és itt megtalálhatom őt. Nem tudom, hogy mennyire hasonlítok rá, s mennyire ütöttem inkább apámra, ahogyan azt is tudom, hogy addig jobb és szebb hely a világ, amíg nem találom meg.
Sok ember vére tapadt a kezemhez, családok hulltak porba, dinasztiák haltak ki, hála nekem és korábbi atyáim miatt, vagy talán jobb lenne azt mondani, hogy a mestereimnek köszönhetően. Érzem azt is, hogy még hiányzik valami az életemből, de nem tudnám megmondani, hogy mi az. Egyszerűen csak üresnek érzem magamat. Pár év egyszerűen kiesett elmémből, ahogyan talán egy-két személy is. Tudom, hogy boszorkány keze van benne, de vajon kié? Talán élne még az, aki egykoron kiválasztott, akinek köszönhetően életben maradtam, de még is meghaltam… Milyen élet az, ahol a Yakuza nevel fel? Semmilyen, ott és akkor megpecsételődik a sorsod. Fogalmam nincs, hogy mit is kerestem itt, ezen a szórakozóhelyen. Egyszerűen csak a lábaim idevezettek. Kikértem egy italt, majd helyet is foglaltam az egyik szabad asztalnál. Étterem, vagy inkább kocsma? Ki tudja… Nem is túlzottan érdekelt, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy itt kell lennem. Aztán megpillantottam őt…
Sose találkoztam még vele, vagy legalábbis nem rémlett. De még is jól ismertem a vonásait, a gesztusait, hiszen álmaimba úgy kúszott be, mint egy látomás, mint valami vágy. Mintha valaki azt akarta volna, hogy ismerjem őt, hogy találkozzak vele, de miért? Oly sok kérdés kavargott bennem, de válaszokat még se kaptam. Nem maradt más, mint az árral sodródni, ahogyan az elmúlt évtizedek, évszázadok alatt is. Figyeltem őt, követtem a pillantásommal, majd amikor körbepillantott, akkor csak intettem neki és a lábammal kilöktem a széket. Reménykedtem abban, hogy helyet fog foglalni, s ha így tett, akkor egyszerűen csak megszólítottam.
Szia, Naevia, ugye? – honnét tudtam a nevét? Nem tudom, egyszerűen csak ott lappangott az elmémben.



••• Remélem jó lesz! 40 ••• ©️ •••  
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 22, 2015 4:36 pm
Ugrás egy másik oldalra
Aisling & Naevia
••••Words are spoken all I hear for tonight••••

Hónapok teltek el, sok mindent kellett feldolgoznom. Egyszerűen eltűntek az életemből olyan emberek, akikről azt gondoltam, soha nem halhatnak meg, akikről tudtam, hogy képesek gondoskodni magukról, de sorra vesztettem el őket mégis. Deborah után feladtam a keresgélést, majd kiderült, hogy joggal tettem. elment, és ez épp elég volt, hogy magamban meghozzak egy döntést, hogy lezárjam a múltat, továbblépjek. azóta az üzletelgetés mellett elkezdtem olyasmivel is foglalkozni nyilvánosan, amivel egészen régen, évszázadokkal ezelőtt foglalkoztam csupán. A harcművészetek oktatása egyfajta mentsvár volt számomra, valami, amibe menekülhettem a saját gondolataim elől is.
A városa visszatérvén megannyi gondolat kerített hatalmába. Először is, hogy ismét itt vagyok. Vonzott ez az egész, az erő, ami itt mozgolódott és képtelen voltam tőle megszabadulni végérvényesen, évszázadok ide, vagy oda. Most viszont már nem az a nő voltam, aki régen. Valamit eldobtam magamból, és tettem róla, hogy így is maradjon, feledésbe merülhessen mindaz, ami béklyóba kötött. Magabiztos lépteim, kimértségem és éles vonásaim viszont nem változtak meg. Ugyanaz a fürkésző, kételkedő, mégis határozott tekintet pásztázza az utcát, ami régebben is enyém volt. Csak a személyiség változott. Keményebb lettem, már ha ez  a múlt fejében még lehetséges.
Belépek egy Bistroba, hozzám nem méltó módon. Legalábbis régebben így láttam, s nem sűrűn látogattam ilyen helyeket. Most viszont valami idehozott. Fogalmam sincs, hogy mi és miért, de itt voltam. Körbenézek, arcomra vékony ívű mosoly ül, kicsit talán rideg is, de így legalább a férfiak többsége megkímél a felesleges köröktől. Ez sem változott. Többé nem érdekeltek, az üzlet pedig üzlet volt, abban ez nem játszott közre.
Egy lány néz felém, biccent, a mellette lévő széket kilöki lábával. Na ez az, ami tetszik. Határozott léptekkel indulok el felé, majd mikor megszólít hirtelen ez a határozottság megrokkan valahol és valamiért.
-Ismerlek?-a mosolyom helyére egy kételkedő tekintettel párosuló, csodálkozó grimasz kerül. Régebben ez sem volt szokásom. Nem mutattam ki minden érzésem, de a lány csillogó szemei, szőkés-barna fürtjei nem voltak annyira ismerősek számomra. Persze olyannak, aki a múltját szeretné elfelejteni, annak sok minden és sok mindenki nem lehet már ismerős ilyen alapon. -Egy ilyen szempárra mindenki emlékszik, de valami azt súgja, hogy te többet tudsz rólam, mint én rólad. Vagy tévedek?-ülök le végül a székre, kíváncsi tekintetem most már némileg barátságosnak nevezhető, és mikor a pincér megérkezik, egy kis gondolkodás után mind a kettőnknek rendelek, egy-egy rövidet. Lehet, hogy korán van még az iváshoz, de ha így indul a beszélgetés, az már jelent valamit, és muszáj hozzá némi kísérő. Mindenki változik, ez rajtam jelenleg tökéletesen látszik, minden mozdulatomban, kifejezésemben és szavamban.


••• :bb: 40 ••• ©️ •••  
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 24, 2015 9:57 pm
Ugrás egy másik oldalra
Naevia & Aisling
••••I see you in my dreams...••••

Nem szoktam csak úgy leszólítani idegenek, csak akkor, ha valamit akarok tőlük. Igazán bájos külsőt kaptam a sorstól, a felmenőimtől, így sose volt gondom azzal, hogy bárkit is az asztalomhoz csalogassak. A régi életem miatt eléggé szükségem volt erre, hiszen így sokkal könnyebb volt az emberek bizalmába férkőznöm és megszereznem a szükséges információt, ugyanakkor még az életek kiontása is néha sokkal könnyebben ment. Lehet, hogy a hajam úgy aranylott, mintha egy földre szállt angyal lennék, de szó se volt ilyenről. A lelkemet már régóta sötétség uralta, de én azért mindig időről, időre igyekeztem megszökni előle. Részben így keveredtem ide is, másrészt meg anyám utáni kutakodás hozott ide. De még mindig nem leltem meg, de érzem, hogy él, viszont voltak ennél másabb jellegű problémáim is. Éreztem, hogy vannak sötét foltjai az elmémnek, de még se tudtam azt, hogy miről és miért. Ahogyan azt se értettem, hogy miért látok álmaimban néha egy ismeretlen nőnek a dolgait. Nem túlzottan érdekelt, hogy mit csinál, de nem mindig sikerült kizárnom őt elmémből és ez eléggé bosszantó volt.
Amikor pedig most megpillantottam őt, akkor a világért se engedtem volna azt, hogy csak úgy elsétáljon. A lábammal egyszerűen kitoltam neki a széket és mosolyogva figyeltem azt, ahogyan egyre közelebb sétált, majd végül helyet foglalt. Tetszett a bátorsága és az is, hogy nem kezdett el egyből drámázni az egész miatt. Ez már egy jó jel. De ennek ellenére se voltam biztos abban, hogy tényleg ő e az, vagy esetleg elmém űz valami csúf tréfát velem, de a reakciójából hamar kiderült, hogy nem tévedtem. Mosolyogva pillantottam rá, az ujjam a poharam száján körözött, majd végül lassan megráztam a fejemet.
- Nem hiszem, ha csak nem jártál keleten. – a hangom barátságosan csendül, de ugyanakkor valamiféle titokzatosság is lappang benne. Szerettem mindig is másokkal játszadozni, de vele más terveim voltak. Arra szerettem volna rájönni, hogy miért is láttam őt már annyiszor, miként lehetséges az, hogy nem ismerem, de mégis. – Először is köszönöm a bókot, de ha így folytatod, akkor azt fogom hinni, hogy flörtölsz velem. – a hangom játékosan csendült, majd egy aranyló tincset a vállam mögé igazítottam. – Mondhatjuk így is, hogy én jobban ismerlek, de még se lenne igaz. Nem vagyok én holmi kukkoló, mert gondolom azt hamar kiszúrtad volna, vagy tévedek? – s közben kíváncsian fürkészem őt. S közben néha kicsit végig is mérem, hiszen igazán magával ragadó a külleme is, de most nem emiatt vagyok itt, viszont az igazat bevallva fogalmam sincs, hogy mi miatt vagyok jelen. – Mondjuk azt, hogy álmaimban már láttalak. Láttam azt, ami veled történt. Ezt elég furán hangzik, igaz? – nem érdekel, ha emiatt esetleg őrültnek gondol, mert ha megpróbálna elszökni, akkor tuti megállítanám és szerintem nem szeretné megismerni a régi énemet, azt, amelyik tényleg őrült. – Egyébként Aisling vagyok. – mutatkoztam be én is, hiszen ez még nem akkora titok.




••• Remélem jó lesz! 40 ••• ©️ •••  
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 01, 2016 2:40 pm
Ugrás egy másik oldalra
Aisling & Naevia
••••Words are spoken all I hear for tonight••••

A kíváncsi tekintetek, az éhes tekintetek...mind, mind más volt, két helyen két ugyanolyan szempárral nem találkoztam, ami engem méregetett volna. Persze tudtam, hogy a megjelenésem, éles vonásaim nem megszokottak, de az, aki ismert vagy azt hitte, hogy ismerhet nem nézte ki belőlem, hogy pár másodperc alatt kifordítok pár kart és teperem azt a földre, aki ellenem próbál tenni vagy csak egy rossz szót szól hozzám. Nem, nem a dühkezelési problémából fakadt ez. Sokkal inkább a  kicsit magasabbra szökő önismeretből, aminek nyomán az önértékelésemmel sem volt bajom, s nem tűrtem, hogy más megmondja milyen vagyok.
A szőke hajú, babaarcú lányra egyből felfigyelek, nem vámpír, ezt már most tudom, hisz érezném, ha az lenne. Mégis furcsa mód megbabonáz a könnyed mozdulat, ahogy szemrebbenés nélkül, arcán széles mosollyal, kitolja a széket a lábával. Régebben elmentem volna az ilyen mellett, sőt, be se tettem volna a lábam egy olyan helyre, mint amilyen ez volt. De mit ad Isten, mindenki változott, én is, és a karót nyelt nőből egy valamivel könnyedebb, de így is tekintélyt parancsoló megjelenésű nő lettem, akit most vonzott az ismeretlen és az a valami, ami a lány szemében csillogott. Az asztal mellé lépek, leülök, és mégis hátrahőkölök, mikor a nevemen szólít.
-Éppenséggel jártam, bár nem mostanában.-nem fejtem ki, hogy ez pontosan mekkora időt is ölel fel, de az elmúlt száz vet kihúzhatjuk a listáról. Legalábbis azt hiszem, de lehetséges, hogy egy kicsivel több ideje jártam arra utoljára.-Érdekelnek a harcművészetek. Plusz a kultúrája annak a vidéknek.-mosolyodom el, igaz a gyanú, amit ébresztett bennem, nem akar elmúlni, és kíváncsi, méregető pillantással fürkészem a jelenleg még megfejthetetlennek tűnő arcot.
Elmosolyodom, ahogy felveszi a bókot, amit igenis annak szántam, nem másnak. Ha nem érdekeltem volna, nem tett volna annyira nyilvánvaló lépést, amivel az egész hely figyelmét felkeltette, legalábbis részben biztos.
-Zavarna, ha így lenne?-érdeklődöm felvonva egyik szemöldököm, barátságos mosollyal nézve rá, amiben ott motoszkál a bátorság és a flörtölés tökéletes jele. Mi tagadás, a jelleme már most megfogott, pedig alig beszéltem még vele. Valami volt benne, valami, amitől más volt, mint a többiek.-Valóban, ha kukkoló lennél, az már feltűnt volna. Ellenben a szavaid mögé akarok látni, de nem sikerül. Hogy érted azt, hogy ismersz, de ez így mégsem állná meg a helyét?-komolyan fülembe ültette ezzel a mondatával a bogarat, s mi tagadás még csak nem is lepleztem, hogy felkeltette immár az összes figyelmem, ami létezhetett. Nem a paranoia beszélt belőlem, hisz megvédeni magam az elmúlt ötszáz évben sem volt könnyű feladat, de sikerül, és nem hiszem, ha ártani akarna, így kezdeményezne. Persze ma már mindenki, vagy legalábbis a többség jó álarcot húzott magára.
Nagyot nyelek, a pohár a kezemből kicsúszik, és ha nincs az erőm az asztalról legurulva a földön landol. Valóban nem volt átlagos.
-Ne vedd sértésnek, de ez inkább rémisztő, mint fura. Mármint, ha mindent tudsz... Pontosan mennyi mindent tudsz a mindenen belül?-ismerem el, majd hunyorogva várom válaszát kérdésemre, mert cseppet sem tetszik, hogy a jelek szerint nyitott könyv lettem előtte. Valamiért mégsem fog el a velőig hatoló rettegés, inkább a kíváncsiságom növekszik bennem.-Ismerős a neved.-mintha valahol hallottam volna már róla, de fogalmam sincs, hogy hol. A mai nap tele van meglepetésekkel és a jelek szerint még nincs vége ennek a hullámvasútnak.


••• 40 ••• ©️ •••  
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 02, 2016 5:53 pm
Ugrás egy másik oldalra
Naevia & Aisling
••••I see you in my dreams...••••

Nem túlzottan érdekelt, hogy mennyi ember figyelmét keltettem fel, hiszen nem sokkal érkezése előtt meg befelé rántottam a széket, amikor egy pasas akart leülni rá, vagy pont kilöktem a széket alóla, így a földre ült. Az emberek véleménye nem túlzottan érdekelt sose, hiszen az angyali külső mögött eléggé bonyolult személyiség lappang. Ezt nem fogom tagadni, s akivel nem akarok beszélni, az ne üljön az asztalomhoz. Eliszogatok én magamban is, de szerencsére a reményeim beteljesülni látszottak, mert aztán megjelent ő és egész könnyedén az asztalomhoz tudtam csalogatni. Az már más kérdés, hogy ezek után miként fog menni.
- Igen, eléggé magával tudja ragadni az embert. Annak az országnak meg van a maga varázsa és veszélye. A harcművészetük meg egyenesen beszippantja az embert. – nem mintha egykoron sok választásom lett volna, de sose panaszkodtam. Egyedül azt nem szerettem, hogy felhasználtak a céljaik elérésére, viszont azóta megszöktem és már a magam ura vagyok. Akik pedig értem jöttek, azok pedig névtelen sírban nyugszanak. Nem érdekelt az életük, ami talán kegyetlenül hangzik, de ők se babusgatni jöttek. – Ezek szerint szeretsz harcolni? Esetleg űzöd is? – pillantottam rá kíváncsian, majd egy aranyló tinccsel kezdtem el babrálni, de nem azért mert unatkoztam. Ez csak rossz szokás volt. De szívesen edzenék végre valakivel, aki egy súlycsoportban lehet a témában, ezért is érdekelt a dolog.
Kérdésének köszönhetően egy kisebb kuncogás szökik ki ajkaim között, majd a pohár ajkán húzom végig az ujjaimat.
- Miért lenne baj? Még korai ez az éjszaka, s ki tudja, hogy mi lappang a sötétségben, merre lappang az ösvény, vagy éppen kinek a karjaiban lel minket a hajnal. – pillantottam rá egy huncut mosoly keretében. Mind a két nemmel szerettem játszadozni, így egyáltalán nem zavart az, ha esetleg ma este még több is fog történni, mint azt elsőre elgondoltam. Az életet élvezni kell, s nem pedig a sarokban ülve szemlélődni.
- Mondjuk azt, hogy fura módon bekúsztál az elmémbe? Nem egyszer láttalak már álmomban, de nem csak láttalak, hanem láttam azt is, ami történik veled. – jegyeztem meg nemes egyszerűséggel, mintha ebben semmi fura nem lenne. Túl sok mindent láttam a régi „családomban”, így annyira nem tud már semmi se meglepni, meg azért jó pár száz éve élek, így nehéz újat mutatni nekem.
- Nem tudnám pontosan szavakba önteni, egyszerűen csak ott voltál, s mintha bajban lettél volna, aztán a kép eltűnt és így máskor is. Mármint nem csak akkor, amikor bajban vagy. Ez eléggé zavaros, de gondolom ez nem újdonság egy boszorkány számára. – pillantottam rá egy barátságos mosoly keretében, hiszen tudtam, hogy mi ő.
- Miután az álmaimba beférkőztél, anélkül, hogy én ismernélek, gondoltam itt lenne az ideje személyesen is találkozni. Nem akarlak kihasználni, félre ne értsd, csak tudni szeretném, hogy miért… - pillantottam rá komolyan, majd belekortyoltam az italomba.



••• Remélem jó lesz! 40 ••• ©️ •••  
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 12, 2016 2:04 pm
Ugrás egy másik oldalra
Aisling & Naevia
••••Words are spoken all I hear for tonight••••
Furcsa mód egy percig sem rejtegette, hogy nyíltan akar meghívni egy italra, én pedig messzemenően nem az a nő voltam, akinek nem tűnt fel az ilyesmi. Sosem játszottam egyik vagy másik oldalon, mindig tárt karokkal vártam azt a valamit, ami boldogságot adott. A véletlenekben sem hittem, így valahogy az sem tűnt elképzelhetőnek, hogy egy olyan lányt sodort most mellém a sors, aki egyszerű eset, a szőke haj és a baba arc megtévesztő erejével annál inkább élhetett. Rólam részben sütött, hogy nem csak a két szép szememért vagyok, és én annyira nem tudtam éles, mégis finom vonásaim mögé rejteni, hogy igazi tűzről pattant nő vagyok.
Az, hogy ismer, pontosan azt támasztja alá, hogy nem egy egyszerű lány. Emlékeznék olyasvalakire, mint ő, és ahogy a keleti országok felé vesszük az irányt, nem kizárt, hogy megérkeztünk a honnan kérdés válaszához. Abban az országban, pláne a harcművészet tanulása közben sokszor, sokan rejtegetik, hogy kicsodák. Valaki ezért, valaki azért. A szempár egy az egyben ismerős volt, csak rá kell jönnöm, hogy pontosan hogyan is lehet ez így igaz.
-Erre azt hiszem nem tudok rácáfolni, csak igazat adni neked.-mosolyodom el, kezeim ölembe ejtve vizsgálgatom, mint egy tigris távolból az áldozatát. Próbáltam rájönni, miért hoztak ide a lábaim, mi volt benne az ismerős. Egyáltalán próbáltam rájönni hogyan lehetséges, hogy ő ismer, viszont én csak találgatni tudok. Bár boszorkányként azt tudtam, hogy semmi sem egyszerű,m fekete vagy fehér. Biztos, hogy ez a helyzet sem lesz az.-Igen, űzöm és tanítom is. Elsősorban az íjászat és a kardforgatás a szerelem, majd jön a többi harcművészet. Csak nem te is egy lelkes űzője vagy az ilyesminek?-valahogy külsőre nem mondta volna meg azt senki, hogy érdekli az ilyesmi. Persze nem minden a külső. A szumósokon kívül mindenki lehetett izmos, a maga módján szálkás, nem testépítők voltunk, de megvolt hozzá az erőnk, hogy bárkit a földre vigyünk. Ez volt a szép az egészben.
Elkezdjük futni a köröket, ide-oda dobni a labdát és ez tetszik. ahogy elneveti magát, magam is elmosolyodom.
-Igen, ebben is igazad van. Bár azt hiszem ma este sokan fognak sóvárogni utánad.-vonom fel egyik szemöldököm, majd biccentek kicsit oldalra a fejemmel, míg a szívószálat számhoz emelve belekortyolok a koktélomba, ami időközben valahogy az asztalra került. Nyilvánvaló, akinek volt szeme, az látta a szépségét, bár az imént célzásnak használt férficsoport tagjai mind a kettőnket úgy méregettek, mint holmi kirakatot. Végül rákérdezek arra, hogy pontosan hogyan is tudhat a múltamról, a torkomban ugyan nő egy apró csomó, de nem is értem miért, nem fog el a velőmig hatoló félelem. Ez más volt, inkább kíváncsiság, némi kételkedéssel vegyülve ugyan, de semmi olyasmi, ami negatív lehetne a jelenre nézve.-Aki elől menekültem...nos, hogy megértsd pontosan, mit láttál, az elejéről kezdem. Volt valaki, egy férfi az életemben, akit szerettem. De ő csak az erőm szerette, hisz mint te magad is mondtad, boszorkány vagyok. Ki akart használni, felhasználni a saját problémái megoldására. Rendkívül abszurd módon próbált tanítani, és igen, menekültem előle. De miután emberként meghalt, vámpírként tért vissza és befektetőként egy nap megjelent az irodámban. Kitéptem a szívét. De az emléke beleégett a fejembe, és azt hiszem okkal mondhatom, ha egy boszorkányt és egy vámpírt rá tudott szedni a visszatéréséhez, ismét képes megtenni. Ennyi a történetem.-avatom be meglepően könnyen, mire magam is rájövök, hogy a szavak szinte maguktól hagyták el szám, és hajamba túrva iszom meg a pohárban lévő maradék italt, s intek a pincérnek, hogy hozzon mind a kettőnknek valamit.-Wáó, ez furcsa...még soha nem meséltem erről senkinek.-vonom össze szemöldököm, és pillantok rá egy tőlem meglehetősen bátortalan mosollyal.

••• 40 ••• ©️ •••  
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 26, 2016 6:19 pm
Ugrás egy másik oldalra
Naevia & Aisling
••••I see you in my dreams...••••

Nem szoktam csak úgy idegenekkel beszédbe elegyedni, de hülye lettem volna elengedni most őt. Egyszerűen ahhoz már túl kíváncsi voltam rá, hogy miért látom őt egyre gyakrabban az álmaimban, vagy éppen akkor, ha lehunyom a szemeimet. Válaszokat szerettem volna kapni, s talán végre megtörténhet az, amire vágyok. Hogy utána mi lesz? Magam sem tudom, de több mint 200 éve élek, így annyira könnyedén se lepődök már meg. Nem, az úgy túl egyszerű lenne, s megijedni se nagyon szoktam, hiszen az élet tele van váratlan találkozásokkal, mint például most. De ebből akár még valami jó dolog is kisülhet.
- Ezt örömmel hallom, hiszen akkor tényleg jártál ott és nem csak hasra csaptál az országgal kapcsolatba. – ajkaim mosolyra húzódnak, hiszen tetszik az, hogy nem hazudott. Nem egyszer esett már meg, hogy valaki azt mondta járt már ott, de közben nem is. Legfeljebb az álmok mezején vagy éppen a filmeknek köszönhetően. Na, az olyan okoskodókat ki nem állhatom, de szerencsére ő nem ilyen volt.  Ajkaim pedig egyre szélesebb mosolyra húzódnak, amikor mesélni kezd. Látom a lelkesedést a szemeiben, s tetszik az, hogy nem egy pláza cicáról van szó, hanem olyanról, aki tudja mi a harc. – Ohh, én sok fajta harcot űzök, nem csak a fegyverek általit, hanem néha jöhet egy kis harc is. De ritka az, amikor használnám, ahogyan továbbadni se szoktam. – én nem tanítok rá senkit se. Nem akarok a múltam sötét foltjaiba bepillantást engedni. Én azért tanultam meg, mert nem volt más lehetőségem, még is csak egy eléggé kényes közegben nőttem fel, ahol vagy harcos, vagy halott lesz belőled. S mivel itt ülök, így érthető, hogy mire adtam a fejemet és mennyi ártatlant megölhettem, akár tetszik, akár nem.
- Sóvárogni szabad, legfeljebb néhány gondolat örökre gondolat marad, s talán igazad van, de azt hiszem, nem csak én töröm össze a férfiak szívét ma este. – sokat sejtető pillantás dukál a szavaim mellé, hiszen nem csak engem figyelnek a pultot támasztó hímek, hanem őt is. De nem kalandot jöttem idekeresni, hanem kikapcsolódni és megfejteni azt, ami velem történik. S amilyen szerencsém volt, még rábukkantam arra a nőre is, aki nem hagyott ennyi idő után se békén az álmaimban.
Eléggé könnyedén felvázolom neki azt, hogy mire is gondoltam korábban. Nem vág a szavamba, aminek igazán örülök, hiszen még egyszer is elég neki futni, mert kimondva még bizarrabb ez az egész, mint eleve volt. Talán félhetne, de szerintem ő is érzi, hogy nem akarok neki ártani. Én csak válaszokat szeretnék kapni. Majd amikor én elhallgatok, akkor ő kezd el mesélni. Kicsit hátra dőlök a székben, de nem szólalok meg. Csendesen hallgatom amit mond, miközben néha kicsit a szőke fürtjeimbe túrok. – Wooow, akkor már azt hiszem így sokkal inkább érthetőbb az, amit átéltem veled együtt. – majd egy apró kuncogás hagyja el az ajkaimat. – Nos, úgy néz ki, hogy ez a meglepetések estéje és sok olyat teszünk, amit esetleg korábban nem tettünk. – mosoly, majd egy kortyot iszok az innivalómból. – S még ma is veszélyben vagy, vagy végre sikerült eltenned láb alól? S ha nem tévedek, akkor ezek szerint te boszorkány vagy. – s az utóbbit úgy közlöm, mintha csak annyit mondtam volna, hogy éjszakai égbolton a csillagok láthatóak.


••• Remélem jó lesz! 40 ••• ©️ •••  
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 04, 2016 7:09 pm
Ugrás egy másik oldalra
Aisling & Naevia
••••Words are spoken all I hear for tonight••••
Nem értettem, miért és mi kapcsolja hozzám, de éreztem valamit a levegőben, valamit, amiről egyenlőre nem tudtam, hogy mi az, de ott volt. Szinte lélegzett kettőnk között attól a pillanattól fogva, hogy ide ültem mellé. Szemei felcsillannak, mikor az ország szépsége mellett a küzdősportokra terelem a szót. A lényem része volt a harc. Amit tanultam mostanában igyekszem tovább adni, hisz manapság igen furcsa lenne, ha csak úgy kardal járkálnék az utcán, a gyakorlás nélkül pedig esetleges munka során elfelejteném, hogy hogyan is védhetem meg magam hatékonyan és biztosan. A boszorkány képesség használata ugyanis nem minden esetben adatott meg, s ha mégis, egyszerűbbnek tűnt leszúrni valakit, mint végig gondolni, hogy mennyi erő használata után vagyok képes még kisétálni egy szorult helyzetből. Elmerengek eme gondolatai síkon, egészen addig, míg végül ki nem ránt onnan. Megtudom, hogy velem ellentétben ő csak űzte az efféle művészeteteket, esetleg néha gyakorolja, de nem tanítja.
-Egyszer gyakorolhatnánk együtt is. Nem messze innen van a terem, ahová járok. Szívesen kipróbálnám a tudásom olyasvalakivel is, aki érti a dolgát.-mosolygok rá, mondandóm utolsó felével apró célzást téve, mégis ártatlan arcot vágva, mintha semmi ilyesmi nem lenne szándékként fellelhető. Pedig őszintén valamiért nem is akartam, hogy ne vegye fel az ilyen megjegyzéseim.
Célzás célzást követ, de egyikünk sem zavartatja magát. Vállat vonok, és az említett férfiak felé is ejtek egy mosolyt, ám homlokom közepére szaladó szemöldököm inkább az elutasításra ad következtetni, mintsem a zöld útra, hogy az egyik asztalunkhoz tévedjen és meghívjon egy italra. Az ital megvolt, a társaság is, és aligha állhattak volna elő az övéhez hasonló dologgal, amivel felkelthették volna az érdeklődésem. Sőt. Jelenleg megragadtam ott, hogy a lány ismer, én viszont őt nem, csupán ismerősnek tűnik, de inkább távoli, homály fedte foltként, mintsem olyan ismerősnek, akit valóban tenyeremhez hasonló módon tudtam volna ismerni.
Végighallgatom, nem vágok szavába, majd olyasmit osztok meg vele, amit nem sok embernek mondtam még el életemben. Nem voltam egyszerű eset, ahogy ő sem. Ez nem feltétlenül baj, de az a részem, aki makacsul megragadt a sötétségben nem akart foglalkozni olyasmivel, mint a próbálkozás, hogy a dolgokban mindig a pozitív részeket lássam. Kérdésére mégis akaratlanul összerezzenek és a pohárból egy húzásra megiszom a kitöltött italt. A kellemetlen emlék nyomán kicsit én is visszahúzódok, majd megrázom a fejem, helyeslően.
-Megöltem. Másodjára és véglegesen.-mondom meglepően rideg hangon, majd tekintetem a pohárra meresztem és végül kérdésére megengedek egy apró mosolyt.-Boszorkány, ahogy mondod. Hatszáz éve lassan, hogy hagyom, hogy az eremben lévő mágia életben tartson, s valamilyen szinten ragaszkodom is ehhez. Bár őszintén szólva néha szeretem a képességeim előtérbe helyezni a boszorkány képességeimmel szemben.-ismerem be neki is, hogy azért nem mindenem a mágia, de ha nem lenne részem, nem lennék az, aki vagyok.-Te ember vagy, mégis... mintha valami nem stimmelne ezzel. Már ne vedd tolakodásnak.-nézek mélyen szemébe, rávezetve a tényre, hogy a furcsa kapcsolatokon túl, ahogy mondta, az est csupa meglepetés, és amit érzek jelenleg olyasmi, amit ember közelében még sosem éreztem. Csupa meglepetés...

••• ••• © •••

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 11, 2016 8:17 pm
Ugrás egy másik oldalra
Naevia & Aisling
••••I see you in my dreams...••••

Azt mondják, hogy vannak véletlen találkozások, s ez minden volt csak az nem. A véletlen az, ha elütnek, beléd rohannak, rád ejtenek valamit, esetleg rád öntenek valamit, de legfőképpen az a lényeg, hogy olyan személy teszi, akit még sose láttál és ez ránk nem volt igaz. Legalábbis az én szemszögemből. Én már láttam őt, s hallottam a hangját is. Míg másoknak esetleg a tündérek, vagy éppen a démonok csiripelnek a fülében, vagy az álmámban, addig nekem ő jelent meg többször is. Furán hangozhat, de ennyi évvel a hátam mögött már nem túlzottan lepődök meg ezen. Sőt, inkább az lenne fura, ha az életem a normális kerékvágások közepette zajlana és nem akarna az élet megtréfálni, vagy fura jelenségeket az életembe sodorni. Egyszerű ember voltam, legalábbis jelenleg. Mások szerinte ennél több rejtőzött bennem, s talán kicsit én is éreztem ezt, de sose kutattam. Elfogadtam egyszerűen, hogy emberként is az örök életre vagyok kárhozatva, de legalább nem kell megcsapolnom az emberek vérét, hogy életben maradjak, ne haljak éhen, vagy száradjak ki, mint egy faág, fatörzs.
- Rendben van, örömmel. Mindig jól jön az edzés, biztosan érdekes lenne. – mosolyodtam el, hiszen nem volt kérdés, hogy én eddig is összeakadtam olyanokkal, akik értik a dolgukat, hiszen onnét, ahonnét származom nem lehet csak úgy lelépni. vannak olyanok, akik elfogadták, míg mások megölnének a tettemért, így nem egyszer kellett már megvédenem magamat. És nekem nincs semmilyen csiribi-csiribá erőm, hogy megvédjem azzal magamat, vagy extrém sebességem, esetleg Piroska című mesébe illő farkasom, aki csak úgy elnyámmog mindenkit. Nekem csak a korom sok, illetve a tapasztalatom, de szerencsére nem esett még sose komolyabb bajom azóta. Természetesen megsérültem, de nem vészesen.
Ezek után pedig a szavak csak úgy jönnek. Mesélek, ami miatt tuti jó páran őrültnek gondolnának, de nem zavar. Tőle nem tartok, valami miatt bízok benne, pedig tényleg nem ismerem. Sok kérdésem lenne, de még se bírom kimondani őket, vagyis inkább megfogalmazni őket, így inkább hagyom a francba is. Majd az élet idővel válaszokkal szolgál, vagyis remélem. A pasikat pedig pontosan ugyanannyira letoljuk, mintha sose érdekeltek volna minket. Pedig nekem egyszer az egyikhez közöm is volt, de nem tudnám megmondani, hogy mi lett a vége, mert van valami fura képszakadásom. Az élet még mindig imád megtréfálni.
Szavai meglepnek, de nem mondok rá semmit se. Felesleges azt mondanom, hogy sajnálom, mert nem úgy tűnt, mint akinek nagyon hiányozna az illető, így inkább lapozzunk. A szavaira oldalra döntöm a fejemet és közben az ujjaimmal a poharam ajkán körözök és közben őt figyelem.
- Jó tudni, hogy még vannak nem túl önérzetes boszorkányok. Mármint olyanok, akik nem az erejüknek tulajdonítanak mindent. – ritka volt manapság az ilyen, de ő még se hordta fent az orrát, a kijelentésére egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat. – Nem tévedsz, több száz éve rontom már én is a földlakókat, mert nem öregszem. Anno egy boszorkány megállította felettem az időt, mert a vezér, a Yakuza vezérnek hasznára voltam. – vallom be a dolgot könnyedén, mintha nem lenne nagy szó, hogy kikhez tartoztam egykoron.



••• Remélem jó lesz! 40 ••• ©️ •••  
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 21, 2016 8:13 pm
Ugrás egy másik oldalra
Aisling & Naevia
••••Words are spoken all I hear for tonight••••
Pár évtizedbe beletelt, hogy megtanuljam a dolgok sokszínűsége olykor jó, máskor végérvényesen rossz. Előfordult, hogy tudtam mit akarok és tettem is érte, máskor sötétben tapogatóztam. Megint más esetekben valami felkeltette a figyelmem és annak megfelelően tettem a dolgom, kíváncsiskodtam, puhatolóztam. A lány kétség kívül felkeltette a figyelmem, minden érdeklődésem övé volt és meg akartam tudni, hogy pontosan minek is köszönhetem álmait, amik lényegében hozzám kötik őt. Megmagyarázhatatlannak nem mondanám a helyzetet, hisz egyértelmű volt, egyikünk sem volt átlagos, hisz emberként valamit éreztem, ami felém irányult, ami kevésbé volt egyszerűen megfogható, szigorú értelemben véve emberi. Mi? Magam sem tudom pontosan. Elgondolkodva mosolyodom el, mikor az edzésről esik szó, hogy ő is szívesen tartana egyszer velem. Ez már valamiféle közös pont, ami hozzám köti, ellenben az álmaival, ami nem közös pontok. Számomra csak ismerős az arca, s neve, de álmaimban még sosem láttam. Az elborzaszt inkább, hogy tudja, hogy az én múltam sötétsége miben is rejlik. Nem szerettem azt megosztani másokkal, pláne nem vártam el azt a természettől, hogy egyfajta ellenállással másoknak csak úgy mutogassa azokat. Hisz magam sem tudtam eltemetni még őket teljesen, és az évtizedes tapasztalataim alapján ezek is majdcsak elmúló, elsárguló emlékképek lesznek, melyekhez semmi érzés nem köt. Hiába voltam már elég idős, bizonyos dolgokat nem tudtam könnyen elengedni.
Furcsa mód mégis elveszek szavaiban, mintha belecsöppennék valami mesébe, ami éppenséggel az életem egy valós történésén alapul. Szájából mégis máshogy hatott, bár az érzés, hogy tud rólam mondhatni mindent, még mindig nem volt megnyugtató számomra. Ennyire egyszerű nem lehet. A köteléket érzem köztünk és minden idegszálammal igyekszem megfejteni azt, egyelőre viszont újra és újra elbukok ebben a feladatban. Hogy lehetséges ez? Magam sem tudom, de ki fogom deríteni, és ha ő nem szívesen segít, akkor is megérteném őt.
-Az erőm nélkül is túl kell élnem. A testem nem bízhatom egy múlandó és véges dologra, ami bizonyos helyzetekben használva az életem is elveheti. Felelősséget vállalok tetteimért, és még ha meggondolatlanul is cselekszem, erőmmel nem szeretném kifejezni, hogy mindenki felett állok.-ez úgy hangzott, mint holmi térítői beszéd, pedig nem annak szántam. Ez volt az igazság. –Mindenkinek megvan a helye a táplálékláncban, de ez nem jogosítja fel arra, hogy úgy tegyen minden helyzetben, ahogy kedve tartja.-zárom végül le mondandóm, teóriám, elméletem az életről. Nem mindig gondolkodtam így, egy ideje viszont biztos, hogy így éltem. Ez valakinek tetszik, valakinek nem. De senki sem egyforma.
-Áh, így már értem, hogy miért érezem az energiáid másnak, mint amilyen egy emberé. -mosolyodom el, poharam eltolva magamtól.-Mit szólnál hozzá, ha ezt holnap folytatnánk a teremben? Kíváncsi vagyok, hogy mire vagy képes. Egy Yakuza ugyanis senkit sem választ meg csak úgy kiváltságosnak ilyesmire.-ismerem el ezzel, hogy meglehet valóban egyedi és különleges teremtés volt, ami nyilvánvaló másnak is szemet szúrhatott, ha már egyszer nekem is szemet szúrt most, ilyen rövid idő alatt is. Végül is, az embert a legmeglepőbb pillanatokban érik ilyen meglepetések. És ez határozottan igaz volt a mostani helyzetre is. Nem gondoltam, hogy ma este olyan valakivel hoz össze a sors, aki saját életem is ismeri.
-Most rohannom kell, de mindenképp keress meg pár nap múlva. Az edzőteremben estefelé mindenképpen megtalálsz.-hajolok hozzá közelebb és meggondolatlanul talán vagy sem, de a pár felénk forduló szemnek hála, kicsit gátlástalanul is, közelebb hajolok hozzá és futó csókot lehelek ajkára, esélyt sem adva rá, hogy ellenkezzen. Ezzel a lendülettel távozom is, magam elé mosolyogva, elveszve az éjszakában.

•••  ••• © •••  


|| folytatás hamarosan
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Asztalok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Asztalok
» Asztalok
» Asztalok
» Asztalok
» Asztalok

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: Mystic Falls-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •