- Azért azt nem hinném. Az ő vére nem kell senkinek sem. Na meg téged nem mutogattalak, mint ahogy azt vele teszik. De ő szerintem már itt született. Nem is tudná mihez kezdjen a szabadban. – nem szeretem az ilyet, ilyenkor az állatot teljesen megfosztják attól a szereptől, amit a természet amúgy ráruházott volna. Ilyen az ember, soha nem fog változni, ebbe akár már bele is lehetne törődni. Az ember gyilkos. Mint a nővérem, ő is megölt engem. Én is öltem, de csak miután meghaltam, nem tudom mennyire számítok most embernek, mert nem érzem magam igazán annak. Jobbnak érzem magam, mint egy ember. – Akkor romantikus voltam, én már szinte alig emlékszem. Fura, hogy a halál mennyire megtudja változtatni az embert, igaz? – elvégre ő is meghalt, akárcsak én, biztosan jól tudja, hogy mi minden változik akkor, ha az ember vámpír lesz. Nem csak az étkezési szokásai, de az ember is változik, bizony ám. – Látod, van ám annak jó oldala, hogy nem mutattalak be a családomnak. – mosolygok rá. A szüleim mondjuk talán kedvelték volna, Zara már nem biztos, de mindegy is, nem történt meg a dolog, Zara meg is ölt ráadásul engem, csak mert én jobb voltam, mint ő a szüleink szemében. Nevetséges, mi? – Nem kell megköszönnöd. De azért szívesen, mindig segítek, ha tudod, elvégre orvos vagyok…voltam, vagy mi a szösz, igaz? – voltam…csak voltam, mert Zara tönkretett mindent. Ha életben maradok, mára már én lennék az egyik legnagyobb név, az emberiség megmentője, de így… nem teszek mást, csak megölöm azokat, akiket eredetileg megakartam volna menteni. – A szeretés egy kicsit talán … hogy is mondjam… tudod, erős. Kedveltelek, sőt, szerethettelek is volna, de sajnos így alakultak a dolgok. – ő vámpír volt, én meg ember aki megakarta menteni az embertársait, de kudarcot vallottam és most én is halott vagyok. Többnyire, ahhoz képest azért elég jól nézek ki. – Talán sikerült volna. Ki ölt meg téged? – pillantok fel rá kíváncsian. Ki volt az a szerette vajon, aki megölte őt? Az anyja? Az apja? Egyáltalán mikor és hol ölték meg őt. Sok minden van amit nem is tudok róla, de hát… mikor ismerhetsz valakit úgy isten igazán meg, ugye? – Megyek, persze, már ha nem a nyakamat akarod kicsavarni. Az igen kellemetlen lenne. – mondom végig rámosolyogva miközben felpattanok a padról és besorolok mellé. Én aztán nem fogom megszakítani őt, hallani akarom komolyan, hogy mi is történt vele. Sok minden lettem, de emberként is már kíváncsi voltam azokra a dolgokra, amiket ne ismertem.
Kérdőn pillantok rá és alig akarom elhinni azt, amit mond. Ezt ős e gondolhatja komolyan. - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nem volt lehetőséged arra, hogy mutogass mások számára. - mondom neki egy rosszalló pillantás keretében, majd egy darabig újra a farkast figyelem. Ő is pontosan olyan ragadozó, mint mi. De ő mégis fél, esetleg tart tőlünk. Hallom a szívének a ritmusát, azt ahogyan a vér csörgedezik az ereiben. Fura, hogy még ennyi év után is képes vagyok meglepődni ezen. - Nem tudom. Mindenki változik és ez szerintem nem csak attól függ, hogy valaki meghalt-e már és utána újra esélyt kapott az élettől. Elég, ha olyan dolgok történnek az emberrel, amik gyökeresen megváltoztatják az életét. - válaszolok neki komolyan, hiszen biztosan lett volna emberként is olyan dolog az életemben, ami képes lett volna megváltoztatni engem. Mindenki változik, ahogyan egyre idősebb lesz, de még se teljesen. Sietve fordulok meg és mérem végig. - Igaz, akkor talán ő befejezte volna helyetted a dolgot. - mondom neki egy lemondó sóhaj keretében. Ha a lány képest volt Noel-t megölni, akkor szerintem nem kétséges az se, hogy a lány akár engem is kicsinált volna.De ha a gyerekek ilyenek, akkor vajon milyen lehetnek, lehettek a szüleik? Nos, ez egy jó kérdés. Vajon ők normális emberek voltak, minden kínzó, őrült és ölési vágy nélkül? Nehezen tudom elhinni, de néha az élet furcsa dolgokat művel. Csendesen hallgatom azt, amit mond, de közben az arcomról eltűnik minden fajta érzelem. Szerethetett volna? Miért annyira nehéz elképzelni, hogy ő képes e fajta érzelmekre? Ennyire azért csak nem lehet őrült, vagy esetleg elmebeteg, de mindegy is, hiszen itt vagyok és vele beszélgetek. Mi a franc ütött belém? Le kellett volna már rég lépnem, vagy kitekerni azt a nyakat, de többre vágytam. Egyszerre szerettem volna fájdalmat okozni, de ugyanakkor szerettem volna megérteni is őt. Mintha a szívem aprócska része nem lett volna képes elfelejteni azt, amit egyszer neki köszönhetően éreztem. - Hmm, talán még egyszer megteszem, de nem most. - mondom neki egy szúrós pillantás keretében, majd ártatlan arccal nézek rá, mintha nem az előbb mondtam volna azt, hogy szívesen kivonnám őt rövid időre a forgalomból. Lassan indulok el és közben figyelem a gyereket, a családokat, majd hamarosan már a zsiráfok előtt állok meg. Lehajolok az elejtett ételekért, majd a tenyerembe véve nyújtom ki nekik. Mosolyogva figyelem azt, ahogyan közelebb lép, majd egy pillanatra Noel-re pillantok. - Sokáig nem ismertem az igazi apámat, de nem is akartam. Úgy gondoltam, hogy okkal hagyta magára édesanyám, illetve a mostohaapámtól minden szeretetet megkaptam, amire egy gyermek vágyhat. De aztán megjelent ő és tönkre tett mindent. -válaszolok neki egy kisebb habozás után, majd gyengéden megsimogatom a zsiráf fejét, amikor elég közel ér hozzám. Rövid ideig vele foglalkozom, majd végül megtöröm a csendet és befejezem a történetet. - A biológia apám változtatott át, majd pedig megölette velem a szüleimet. Így lettem vámpír, majd még rövid ideig az ő fogságában szenvedtem... - s a hangom közben egyre halkabb, hiszen még mindig tisztán emlékszem arra, amit akkor tettem. Majdnem saját magamat öltem meg, de végül ő győzött és szörnyeteggé változtatott engem is. - Milyen az új életed? - nézek rá végül újra és közben a tekintetét fürkészem. Nehezen tudom elhinni, hogy azok után, amit velem tett még mindig képes ennyire szelíd és emberi lenni.
- Levihettem volna más is a laborba, de nem tettem, igaz? Nem mintha köszönetet várnék, vagy valami, csak úgy mondom. – tényleg nem várok köszönetet azért, hogy nem mutogattam őt másnak, csak elmondom, hogy azért bizony lett volna arra alkalmam, hogy megmutassam őt másnak, de őriztem a titkát, mert a titka volt az én aduászom. – Te mindig ilyen bölcs voltál? Mert ez jó, tudod, ha én akarok valami bölcset mondani akkor előtte olvasnom kell, vagy valami. Csak tudod, én nem ilyen könyveket olvastam, hanem unalmas orvosi könyveket. Most meg már túl éhes vagyok, hogy olvassak. – nem is foglal le, egyszer akartam olvasni, leültem otthon a székben, de nagyjából két sorig jutottam, mert kopogtak és kitéptem a postás szívét. Mentségemre szóljon, hogy nem akartam, csak úgy megtörtént, még kezdő vámpír voltam és nem igazán tudtam irányítani az ösztöneimet aztán…hát végül ez lett belőle. Azért eltemettem a fickót. Vagyis… valami olyasmi. Bedobtam a folyóba. – Nem hinném. Szerintem ő imádja azokat, akik engem nem kedvelnek. Legalábbis, ha logikusan nézed akkor ez kéne, hogy következzen a tetteiből. - bár Zara mindig is kissé …fura volt. Ő amolyan végzet asszonya típus, csak nem szórakozik az elcsábítással, hanem egyből lecsapja a fejed. Vagy szíven szúr egy késsel, esetemben. – Rendben, majd résen leszek. – figyelek arra, hogy mikor is akarja kitekerni a nyakamat, mert bármilyen meglepő lehet, de nem akarom, hogy kitekerjék a nyakamat. Tényleg nem akarom, és ehhez azért tartom magam. Egyszer régen eltörte a nyakam egy vámpír, elég rossz érzés volt, nem igazán akarom, hogy ez megint megtörténjen. – Szóval apád nem örült annak, hogy lett egy új apád. Féltékeny típus. Gondolom nem tartjátok a kapcsolatot azóta. – nem bunkó akarok lenni, kissé közvetlenebb lettem minden tekintetben mióta vámpír lettem. Nem vagyok azért rossz, egy héttel ezelőtt segítettem egy néninek átkelni a zebrán. Nem öltem meg utána sem, miért ölnék öregeket? Mintha lejárt kaját ennék. – Oh. Sajnálom. Tényleg van bennünk közös. Na és te is megakarod ölni az apádat? Mert akkor már két közös dolog is lenne bennünk! – én megakarom ölni Zarát, bár nem azért, mert végzett velem, az nem gond, elnézem, jól tette, de az, hogy a karrieremnek véget vetett…az rossz. – Nos… elég… egyszerű. Van egy kis lakásom a külvárosban. A fickó aki fizeti a számlákat az meghalt, véletlen megöltem, szóval az ő pénzéből tartom fel. Még munkám is van! Vagy legalábbis valami olyasmi. – azért munkának én nem nevezném, de végül is egész jó móka.
Csendesen figyelem őt, miközben egy rosszalló pillantás keretében elfordulok és újra a farkast figyelem. Úgy mondja, mintha ódákat kellene zengenem arról, hogy nem mutogatott úgy, mint valami cirkuszi látványosság. Végül lassan megfordulok arra, amit mond. Egy darabig csak nézem őt, mert még a végén kiderül az, hogy csak gúnyolódik.- Mindig is szerettem olvasni. Egy egész könyvtáram van otthon, illetve az elmét mindig táplálni kell. - szólalok meg csendesen, hiszen talán ez az egy dolog, ami soha nem változott meg az életemben. A halálom előtt és után is pontosan ugyanannyira szeretek olvasni. - Pedig szerintem jó figyelem elterelő is. - teszem hozzá kissé sietve, miközben abban reménykedek, hogy most legalább nem éhes. Ha bárkit megpróbál megtámadni, akkor biztosan reccsenni fog a nyaka és nem lesz kellemes utána se. Utálom azt, ha ártatlanokat bántanak. Mindig is jó szívem volt és a gyengébbeket védelmezte, de ennek ellenére pontosan elkövettem azokat a bűnöket is, amiket nem akartam. - Lehet részbe igazad van, de nem szeretnék akkor se a karmai közé kerülni. Elég őrültnek kell lenni ahhoz, hogy a rokonodat megöld vagy esetleg ellene is vétettél, ahogyan ellenem? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ebben az esetben logikusnak mondható az, hogy megölte a testvérét. Persze ahhoz elég durva dolognak kellett történnie, hogy ezt tegye, de valójában én is megtettem volna. Ha akkoriban kerül a közelembe Noel, akkor most valószínűleg nem sétálgatnánk itt az állatkertben. Bár, most is szeretném megölni, de már nem annyira, mint akkor. Szeretném, ha szenvedne, de ugyanakkor szeretném azt is, ha többé nem tenne ilyet. Egyik felem bosszúra szomjas, mind a másik felem reményekkel teli. Talán igen, de aztán rájöttem arra, hogy azzal megkönnyíteném a dolgát. Így inkább próbálom az orra alá dörgölni azt, hogy mennyire szeretem az új életemet, ami nem is akkora hazugság, mint első pillanatra tűnik. - mondom egy keserű nevetés keretében, hiszen eleinte utáltam. Most meg szeretem? Nem kizárt, de lehet inkább csak megbékéltem a helyzettel. Egy szőke tincset ujjaim közé csípek végül és azt kezdtem el babrálni. - Illetve próbálom ott keresztbe húzni a dolgait, ahol csak tudom. Mondjuk azt, hogy nem lettem apuci kicsi lánya. - mondom egy aprócska mosoly keretében, majd elgondolkozom azon, amit mond. Meg akarja ölni a testvérét. Tudom, hogy miért vagyis sejtem, de akkor se gondolom azt, hogy helyes. - És ha megölöd jobb lesz? - szegezem neki a kérdést, miközben a zsiráfot ettem, majd simogatom meg. Ez a másik kedvenc állatom, majd lassan újra Noel-re nézek, miközben mesél. Egy pillanatra még a hideg is kiráz. - Megölted őt? Véletlenül? - a szavaim szinte döbbenten csengenek, hiszen nehezen tudom elhinni azt, hogy baleset történt volna akkor, amikor megölte. -Szóval hasznot húzol a halálából. Talán te tényleg nem változtál semmit se. - mondom szinte azonnal, mielőtt végig gondolhatnám azt, hogy mit is mondok....
- Na igen, de azt olvasod, amit szeretnél, nem pedig azt, ami kötelező, nem? – kérdezem tőle, de csak pár pillanat múlva fordítom a tekintetemet a farkasról rá. Engem mindig is az unalmas szakkönyvekkel fárasztottak, idejét sem tudom, hogy mikor olvastam azért, mert tényleg akartam is olvasni. Talán soha. Talán. Vagy mégse? Nem emlékszem már. – Hacsak meg nem akarsz enni egy könyvet. Mióta vagy vámpír? Mert ha régóta, akkor adhatnál tippeket, hogy miként ne legyek folyton éhes. Csak van valami vámpír trükk. – egyszer azt hallottam, hogy emberek helyett egyek állatokat, de… ez nagyjából olyan, mintha emberként vega lettem volna. Inkább a halál. Tényleg az lett. – Nem tudok róla. A szüleink engem jobban szerettek, de igazából nem nagyon beszéltünk sokat. Kitudja, talán megbosszult valami régi esetet. Kicsit mindig is gyerekes volt. Kiskoromban a kedvenc babáját kicsit megoperáltam. Talán mérges még érte. – rántom meg a vállam. Viccnek szánom persze, de akár komolyan is mondhatnám. Zara kicsit mindig is… fura volt. - Ha engem kérdezel, akkor ez minden. Nem hittem volna, hogy az örökélet titka a halál, de kifejezetten élvezem, hogy meghaltam. – de nem igazán mondhatom el senkinek sem, őrültnek néznének, félnének, és nem saját magamat akarom díjazni, azt akarom, hogy a világ díjazzon engem. – Na és apád? Nem akar…másodjára is megölni, vagy valami hasonló? Gondolom annyira azért nem díjazza, hogy keresztbe teszel neki, nem? – én tuti nem díjaznám, inkább tennék valamit, ami után elmenjen az ilyentől a kedve, de nem vagyok az apja, és nem is akarok ötleteket adni az apjának. Nem is rám tartozik a dolog. – Nem tudom, de… gondolom majd kiderül, ha megöltem. – rántom meg a vállamat. Miért jön mindenki ezzel? Jobb lesz? Talán. Talán nem. De egy próbát mindenképpen megér, igaz? Ha van egy kis szerencséje, akkor talán valahogy túléli. Ha nem, akkor… akkor így járt, megölt engem, én megölöm őt, hol itt a gond? – Fogjuk rá. Úgy… hatvan százalékban véletlen volt. – nagyjából, bár talán még faraghatnánk le belőle, ha nagyon szigorúak lennénk. Nem tehetek róla, hogy pont úgy ütöttem meg, hogy meghaljon. Én csak taszítani akartam rajta, ha kevesebb díszkard van a lakásában, akkor nem szúrja át egyik sem a tüdejét. – Na ez nem volt szép. De kétségkívül jogos. Mi mást tennék? A halottak azért vannak, hogy az élők éljenek. Meg az élőholtak. – rántom meg a vállamat. Néha napján pedig a halott is élhet, nem? És mi mást élhetne fel, ha nem az élő ember dolgait, aki már meghalt? Ez még csak így nem is rablás.
Noel, én is voltam iskolás és még egyetemista is, így nem mindig azt olvastam, amit szerettem volna. Bár most már gyakrabban van lehetőségem olyat olvasni, amit szeretnék. De néha még így is nehéz a döntés, hogy melyik könyvet is emeljem a polcról. - a hangom úgy cseng, mintha csak egy régi baráttal beszélnék, akit ezer éve nem láttam. Pedig csak pár év telt, illetve annyira barátok se vagyunk. Talán azok lehettünk volna, ha ő nem esik nekem szikével és az őrült elméjének nem próbált volna meg eleget tenni. - 22 éves korom óta vagyok vámpír és akár együtt ünnepelhetem a születésnapot és a vámpírrávállásom napját is. Ezt volt édesapám születésnapi ajándéka. Kedves, nem? - fordulok Noel-hez, de a szemeim talán mindent fajta érzelmet sugallnak, csak boldogságot nem. Legszívesebben saját magam tépném ki a szívemet, amiért megültem a szüleimet, de amíg nem végeztem azzal, hogy az apámat megöljem, őrületbe kergessem, addig nem teszem meg. Noel csak egy kisebb porszem a gépezetben és vele könnyen el tudnék bánni, de már magam se vagyok annyira biztos, hogy valóban bántani szeretném-e őt vagy inkább megmutatni, hogy a világ nem annyira sivár, mint ő hiszi. - Első lépés szerintem az, hogy nem a vérre, az emberek szívdobogására koncentrálsz. Nem kell megélni mindent úgy, mintha újdonság lenne. Lehet, hogy jobb a hallásod és a többi érzékszerved, de ez mindig is így lesz. Szokd meg, ahogyan emberként tetted. - mondom neki sietve, de tudom, hogy nem ez a legjobb ötlet. Mondhatnám neki a tasakos vért vagy az állatokból való ivást, de azt még részben én se bírom. De talán a tasakos vér segíthet rajta. Ki tudja. Majd mondom neki, de ez olyan dolog, amire szerintem nehéz választ adni. Minden vámpírnak másképpen megy. Lehet úgyis rágondolni, mint valami kedvenc ételre, amiből ha túl sokat fogyasztasz, akkor megunod és meghalsz. Bár ez se a legjobb hasonlat, de én se tudom már miként lendültem túl a dolgon. Egyszerűen csak megtörtént. -Ehhez azért több kell, mint egy gyerekként tönkre tett baba. Esetleg lehet, hogy úgy bántottad őt, hogy észre se vetted? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen talán ennyire még ő se tuskó. De a kínzásai után már ebben se vagyok biztos. Fura, hogy az egyik pillanatban meg akarom ölni, az aprócska kezeimet a nyaka köré fonni, de másikban még reménykedem abban, hogy maradt benne valami emberi és van még remény arra, hogy még se annyira beteg, mint gondolom. - Ezzel azt hiszem egyedül vagy. Én jobban szerettem volna élő maradni, mint ez. - mondom kissé bosszúsan, majd az apámmal kapcsolatos dolgon elnevetem magamat. Nem szép dolog, de egyszerűen már nem tudok mást tenni. Már a puszta gondolata is undorral tölt el, így vagy neki esek az embereknek, mert bekattanok vagy marad a fanyar és keserű nevetés. - De megpróbálta már, de mivel a legjobb emberi darabokban kerültek vissza hozzá, így feladta. Ő nagysága meg túl elfoglalt vagy talán túl gyáva, hogy jelenleg megölje az egy szem lányát. - mondom komolyan, de nem nézek a fiúra. Nem vagyok büszke arra, amit tettem, de ők rossz emberek és a világot szabadítottam meg tőlük, így mondhatni jót tettem a megölésükkel. Legalábbis remélem így van. A megbánás dologra nem reagálok semmit se, hisze értelmetlen lenne. Utólag mindig bölcsebb az ember, de neki még előtte kell erre rájönni-e, hiszen ha megöli a testvérét, akkor onnét már nem lesz visszaút. - Bocsánat, hogy az igazság fáj, de ez tényleg így van. Legalább utána jártál, hogy nincs-e családja? Rájuk nem gondolsz? - kérdezek vissza automatikusa, majd megrázom a fejemet és közelebb lépek hozzá - Van még oly állat, amit látni szeretnél, vagy mehetünk innét? - szegezek neki egy újabb kérdést, hiszen semmi kedvem itt maradni. Túl sok az ember, túlzottan figyelnem kell arra, hogy mit mondok vagy teszek. Egy nyugisabb hely jobb lenne, de fogalmam nincs arról, hogy hova mehetünk, illetve az se biztos, hogy túl jót tenne neki, ha nem venne ennyi ember körül minket. Akkor lehet mégis csak neki esnék ... egy icuri-picurit...
- Észrevetted milyen jól eldumálunk? Látod, mondtam én, nem vagyunk mi halálos ellenségek, mégsem egy akciófilm az élet, igaz? Pedig milyen szívesen játszanék egyben! Tuti jó kis főgonosz lennék, nem gondolod? – mindig is filmsztár akartam lenni kiskoromban. Többek között, mert vagy még ezer dolog volt terítéken de a színészet…a filmeket mindig is bírtam. – És még rám mondták azt, hogy beteg vagyok. Mesélni kéne nekik apádról, rögtön nem mondanák ezt. Huszonkét év…szinte alig éltél még, és máris… örökké élhetsz. – kicsit talán morbid lenne azt mondani, hogy már meg is halt, így inkább az örök életet említettem ami lássuk be elég jó móka. – De ez más. Régen nem akartam senkit sem megölni. Most meg… hallom és csak arra tudok gondolni, hogy milyen szívesen vájnám belé a fogaimat mielőtt még letépem a fejét a nyakáról. – mondom ezt és egy pillanatig el is merengek a gondolaton. Mit ne mondjak, e lég csábító, szívesen meg is tenném azt hiszem, de… Blythe aligha engedné. – Észrevettem volna, ha annyira bántom, hogy megakarjon ölni. Zara kissé…őrült volt mindig is. Nem lepődnék meg, ha csak simán becsavarodott volna. De szerintem belőtte magát, aztán mindenfélét képzelt. Vagy füvezett. Pont úgy néz ki, mint egy tipikus füvező. – nem is lenne hülyeség, akármennyire annak szántam először. Szegény nővérkém, a végén még teljesen átmegy itt nekem Bob Marley-ba. – Fura, nekem bejön ez a szupererő, szupergyorsaság és az addig élsz amíg csak akarsz dolog. A gyilkolási vágy ugyan kicsit hátrány, de… mindennap halnak meg emberek, egy-kettő plusz mit számít? – kérdezem egy vállrántás kíséretében. Szerintem semmit, a halál a világ legtermészetesebb dolga. – És te miért nem ölöd meg? Vagy… akarod, hogy megöljem? Szívesen megölöm, még nem ittam soha sem vámpírból, de mindig is kíváncsi voltam arra, hogy milyen az. – tényleg, eltudjátok képzelni? Az ember vér sem rossz, de a vámpír vér akkor olyan lehet, mint valami igazi luxuscikk. – Hogy érted? Küldjek nekik egy képeslapot, hogy: „apukátok véletlen leszúrta magát egy díszkarddal, úgyhogy már ne várjátok haza. De eljöhetek érte, ha gondoljátok.” ? – nem tudom, nekem ez valahogy nem tűnik a világ legjobb megoldásának. Ha van családja, hát majd eljön és megmondom nekik, hogy a díszkard nem volt jó helyen. – Úgy érted készen állok-e, hogy leakarod tépni a fejem? – pillantok rá kérdőn mikor megtorpanok pár pillanatra. – Persze, menjünk, úgyis gyakran elvesztem a fejem. – rántom meg a vállam vidáman. Nem igen tudok semmit sem komolyan venni, de ezt soha nem úgy kezeltem, mint valami vészesen rossz dolgot.
Régóta nem tettem már be a lábamat a városba, hiszen nem találtam a helyemet itt. Pár napja visszamentem a családi házhoz, abba, amelyikben oly régóta éltünk, de csak a fájdalom lett nagyobb, mintha hirtelen ott lakózna az összes démonom. Még mindig nem értettem, hogy miért a lányomnak kellett meghalnia, s miért nem én vesztettem életemet. Én már többet éltem, túl vén voltam, még ha az arcom nem is erről tanúskodott. A szemeim néha elárulták azt, hogy mennyit megélt emberhez tartoznak, de legtöbb esetben elrejtettem ezt az emberek elől, hiszen nem akartam kitűnni a tömegből. Most pedig visszatért Nate, de igazából azt se tudtam, hogy hányadán állunk egymással. Nem is akartam most ezekre gondolni… A nap már magasan járt, s néha megfordult a fejemben, hogy megválok attól az ékszertől, ami még mindig életben tartott a napon is, de sose voltam rá képes. Figyeltem az embereket, s próbáltam kitalálni, hogy most merre is menjek. Sok fontos embert veszítettem már az évtizedek, századok alatt, de valahogy ez fájt a leginkább, hiszen olyan csodát kaptam az élettől, amiről már régen lemondtam. Talán abban a pillanatban, amikor vámpír lett belőlem is, de aztán a csoda megtörtént, ahogyan Nate mellett boldog is voltam, sőt, még rövid időre édesapámat is megtaláltuk, de a bátyámnak még mindig nyoma se volt. Nem tudom, hogy merre keressem őt, de nagyon reménykedtem abban, hogy jól van, arról meg fogalmam sem volt, hogy van egy féltestvérem, mégis honnan kellett volna sejtenem, hiszen sose mutatta meg, pedig ő is ebben a városban sétálgatott. Nem ragadhatunk le, mennünk kell tovább, vagy pedig az élet, vagy az érzéseink fognak felemészteni minket, azt pedig nem akartam. Még maradt olyan személy az életemben, akiért érdemes harcolni. S fogok is, hogy legalább ő boldog lehessen, amennyire csak lehetséges egy ilyen tragédia után. Csöndesen álltam a zsiráfok ketrece előtt, majd pedig könnyedén simogattam meg az egyik bátrabbat. Talán ők érzik, hogy miféle fenevad él bennünk, magam sem tudom. Nem is figyeltem az ismerős illatra, vagy a közeledő léptekre, hiszen egy régi ismerős sétált felem. A fejemet kicsit oldalra billentettem, miközben a zsiráfot kényeztettem a simogatásommal, s egy halovány mosoly kúszott az arcomra, amikor a tenyeremből megette az elemózsiát, amit nem is olyan régen vettem nekik…
Annyi év telt el, mégis még mindig gyötör a bűntudat és a megbánás üldöz. Próbálok tenni ellene, kapaszkodni egy apró fonálba, de reménytelen. Mikor azt hinném, igen, minden rendben akkor egyszerre összedől körülöttem minden. Azt kérdik, jól vagyok-e, én azt felelem, igen, kösz, jól vagyok. S ebben a pillanatban eszembe jut minden s olyan érzésem támad, mintha a lelkemet apró darabokra tördelnék össze. Gombóc ül a torkomba s üvöltenék, vonyítanék, de egy hang sem jön ki a számon. - mind ez amin jó ideje kattog az agyam, miért is nem tudtam magam fékezni, s kicsit mondjuk... úriember lenni?!- Zsebre vágott kezekkel indulok el az oroszlánoktól. Ők is olyanok mint én. Erősek és bátrak, de ha megsérülnek, sebzett állat módjára, jajveszékelve bujdosnak el. Ilyen vagyok én is. Persze nem mindig voltam ilyen, de jelen esetben ez kit érdekelne? Annyira belemerültem a gondolatmenetembe, hogy fel sem tűnt, hogy már nem az állatokat figyelem, sőt mi több, több ketrec mellett is elhaladtam míg az ég felé bambultam rideg tekintetemmel. Majd nem sokkal később éreztem, hogy megbotlok valamiben s majdnem letolok egy férfias spárgát. Olyan igazán fájdalmasat. De aztán sikerül megmaradnom a lábamon s halk nevetés tört ki belőlem mikor kiderült, csupán csak egy vékonya faág volt amiben majdnem elestem. Időközben pedig magam elé pillantottam mikor egy ismerős cipő tárult szemeim elé. Feljebb nézve már az arc is egészen ismerős lett, ekkor pedig nem volt más dolgom. Kivettem a kezeimet a zsebeimből és az ismerős hölgyemény mögé bicegtem olyan igazán komótosan, és finoman a vállára helyeztem jobb tenyeremet. Hát szervusz, rég láttuk egymást. Mi szél hozott erre? Mosolyodtam el, kicsit félénken, mintha attól tartanék, most megfordul s lecsapol. Ugyan mindig is tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy a vámpírok és a vérfarkasok ősellenségek. S hasonló mondható el a vámpírok és a boszorkányok közti viszonyra is. Én meg hát.. Vérfarkas is és boszorkány is voltam. De ez engem sosem érdekelt. Ha faj szerint keresnék barátokat vagy nem lennének barátaim, vagy talpnyaló, illetve bu@kó barátaim lennének. Így hát félre teszem a faji különbségeket. Elvégre is egyszer sem vitatkoztunk még komolyabban, meg hát ő is tisztában lehet vele, hogy nem biztos, hogy előnyös ha belőlem iszik. Ennek azt hiszem több oka is van, de hát az mindegy is.
Tökéletes volt kezdőnek, remélem ez sem rossz válasznak :3
Nem számítottam ismerősre, hiszen régóta nem tettem be a lábamat már városba. Talán már hónapok is elteltek, magam sem tudom. Igazából annyira nem is érdekelt, de most valami miatt idehoztak a lábaim. A lányom igazán szerette ezt a helyet, emlékszem, amikor először jártunk itt és mennyire megbabonázta őt az állatok, valamelyik kevésbé, míg másik jobban. Természetesen voltak olyanok is, amiktől félt, de ez szerintem normális dolog. Nem szerethetünk minden állatot, de attól még tisztelhetjük őket. Számomra mindig is fontos volt az, hogy óvjuk a természetünket és ne öljünk ok nélkül. Régóta éltem már, talán túl régóta is, de mégis ezt az elvet vallottam. Nem szerettem csak úgy kioltani senkinek se az életét. Kevés olyan vérszívó volt, aki így gondolkodott, de talán okkal kaptam meg mindig, hogy túl emberi vagyok és nekem túlzottan még a halandókat se kell átvernem, mert eleve olyan vagyok, mint egy vámpír vámpírság nélkül. Ja, hülyén hangzik, de tényleg igaz volt. Az emberek valahogy mindig közelebb álltak hozzám, mint a vámpírtársadalom idiótái, akik azt hitték, hogy azt vehetnek el, amit csak akarnak. Nem egy ilyen vámpírral találkoztam, s nem tagadom, hogy el is vettem az életüket. Gondolataimba eléggé belemerültem, így amikor megérzek egy érintést a vállamnál, akkor automatikusan cselekszem. Sietve kapom el az illetőt, majd a következő pillanatban már a földön köt ki. Közben hallom meg az ismerős hangot, majd pedig utána jön arcának a vonásai. – Jay? – szólaltam meg úgy, mint aki alig akarja elhinni azt, amit lát. Nem számítottam rá, s azok után, hogy múltkor vadászok támadtak ránk a saját házunkban és ölték meg a lányomat annyira nem meglepő a reakcióm. – Sajnálom, nem tudtam, hogy te vagy az. – szólalok meg sietve és egy félszeg mosolyt villantok rá, majd a kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem, szerencsére az emberek is tovább haladnak, amikor látják azt, hogy nincs baj. Hát lehet, hogy pici vagyok, de attól még eléggé erős. Jó pár évszázad ereje csörgedezik már bennem. – Mit keresel itt? – kérdeztem meg tőle, ha végre sikerült felállnia a földről. Tényleg sajnáltam és reménykedtem abban, hogy nem lett semmi komolyabb baja. – Mi van veled? Rég nem láttalak már. – teszem még hozzá egy kisebb habozás után, majd egy szőke tincset a fülem mögé tűrök, miközben kíváncsian fürkészem őt.
Kezdőlap
Remélem jó lesz 
• 
|| 
|| 
• 
☄ 
