Bár a lakást patyolat tisztára nyaltuk újonnan jött ismerősömmel, vagy minek nevezzem, a felhalmozott ruhaadag csak nem akarta magát kiemelni a dobozokból, fényesre és tisztára suvickolni, illetve hagyni, hogy a vasaló meglovagolja. Nyakamba lett hát varrva a rakás mosatlan, amit nemrégiben felhalmoztam. Lavíroztam a gondolatok között, végül a mosoda küszöbén végeztem egy valagra való ruhával. Minek játszani a háziasszonyt, ha nincs kinek? Betértem a vegyszer, gőz és nyirkos ruha elegyétől fűtött tömzsi épületbe, morogtam egy hellót csak úgy a levegőbe, hiszen ember színét alig látni, majd továbbaraszoltam és kétségbeesetten körbetekintettem. Életemben nem voltam még mosodában.
Tulajdonképp igaza van Cedricnek, mégis tébolyba kergetem magam azzal, hogy ki sem lépek a szobámból. Mintha ezzel bármin változtathatnék. De nem lesz jobb tőle, sőt csak rosszabb, hogy az üvöltő gondolataimmal vagyok bezárva, mintegy önkéntes száműzetésként, elzárva a társadalomtól. De szükségem van a szocializálódásra, előbb-utóbb ezt be is látom, de az, hogy olyan helyre menjek, ami valójában a közösségi élet színtere.. Egyelőre nem megy és nem is javallott, azt hiszem. Minden esetre úgy, ahogy vagyok, kissé kócosan, egy szál melegítőben indulok el egy kis friss levegőt szívni. Nem tévhit, hogy segít, vagy csak bebeszélem magamnak, de egyre inkább megnyugszom, és most veszem észre igazán, mennyire szorongtam egész eddig. Szinte már kényszeresen. De pillanatnyi felébredésem nem tart tovább néhány percnél, mikor is úgy nézek az előttem ténfergő nőalakra, mint aki szellemet lát éppen. A nyitott ajtó, akár valami láthatatlan fal, húzódik közöttünk, én pedig csak bámulom tanácstalan kifejezéssel. Hónapok teltek el...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 06, 2014 11:48 pm
Homlok ráncolva, szájat rágcsálva, ágaskodva forgolódtam segítségért, de az nem akaródzott jönni. Talán a rossz kisugárzás. Szinte beleszédültem az elhamarkodott körökbe, de még a centrifugális mozdulataim során sem éreztem a gyomromat annyira torkomban, mint mikor az utolsó fordulatnál megtorpantam - nem hiába. Megan alakja bukott elő az üvöltő semmiből. Szemeim kidülledtek, állam előrebukott, lábamra ólomnyi súly telepedett. Ez.. itt. most... ne. Az ember azt hinné, hogy a mosodák idejétmúlt szolgáltatásokat, ott is az aljaréteget erősítik. Nem töltenek be különösebb funkciót, mint a téli estén kisebb átmelegedést, pároknak némiképp másfajta értelemben. Fennmaradásuk inkább hagyománytartó, mint célszerű. Nem úgy kalkulálunk hát, hogy mosodába jövet összetalálkozunk összes ismeretségünk, azaz egy maroknyi ember, egyikével, hanem hogy nyugodtan lerendezzük mosatlanunkat, egy kis esti sétának betudva. Felkészületlenül, lefegyverzetten toporogtam, kosaram szorításába belepirultak ujjaim. Pislogtam még kettőt, majd... valamit csinálnom kellett, nem? Kezem a mosógép irányába rándult. Már késő megbújni mögötte. Így... ösztöni alapon odaintettem a lánynak, szörnyen hamisan mosolyogva, majd ... továbbsétáltam. Hát ez kínos volt.
Egyébként is fájó szívem nem képes arra, hogy gyorsabban kalapáljon a ténytől, hogy a lány, akinek végül képes voltam megbocsátani, hogy vadászott rám, újra felbukkant. Kifejezéstelen arccal néztem rá, közben bizony az járt a fejemben, hogy vajon ő mit gondolhat. Nem hétköznapi ismertség a miénk és sosem volt kettőnél több békés szavunk egymáshoz, mégis képes felkavarni. Egyébként is elég labilis vagyok, majdnem annyira, mint mikor Dariust eltörölték a föld színéről, hogy végre nyugtot lelhessek. Akkor sem ment, és most is feléled bennem a kétkedés, és a kétes, vegyes érzelmek, amik élnek az emlékeimben. Most.. Nem tudok, vagy inkább valószínű, hogy nem akarok érezni ezzel a nővel kapcsolatban sem lojalitást, sem együttérzést.. Az viszont más kérdés, hogy egy részem - még ha nagyon apró darabom is, de - örül a viszontlátásnak. Nem mozdulok, nézem alakját, ahogy sután int egyet, mintha ez a mozdulat az elején nem afféle köszönésnek indult volna, mégis az lett belőle. Kurtán bólintok egyet, ezt is csak nagy sokára, feltehetőleg már nem is veszi észre, mert addigra arrébb húzódott, a közeli fal takarásába. Én pedig tovább indulok, mivel úgy tűnik nincs mondanivalója, ha lenne, már szólásra nyitotta volna a száját. Alkalma volt rá bőven, a kínosba torkolló találkozás több mint eleget kínált. Két csoszogva megtett lépés után azonban megtorpanok. Az egy dolog, hogy neki nincs mondanivalója, nekem viszont van. Keserű szájízzel, de sokkal éberebben fordulok vissza és lépem át a küszöböt. Nem a legjobb találkahely, de nem tervezek sokáig maradni. Csak ki akarom adni magamból.. A tömény öblítőszag azonnal az orromba kúszik, és nem tesz jót, hisz alapjáraton is émelygek, ez viszont nem hátráltat abban, hogy még néhány lépést tegyek felé. - Miért vagy itt? Elmentél.. Nem szóltál, nem hívtál.. Azt hiszed, egy intéssel minden el van rendezve?! - kúszik hangom már-már hisztérikus magasságokba.
Egy pillanat töredékéig elhittem, hogy ki tudok hátrálni a helyzet adta frusztrációból, de az trappolva tüsténkedett nyomomba, és paprikás hangvételű számonkérésével kapott le a tíz körmömről. - Figyelj - csitítottam a lehetőségekhez mérten, majd felé fordulva, teljes mellszélességgel védtem ki a rám hárított csúfondáros hangnemet. Valahonnan a távolból hümmögés és szitkozódás szűrődött - vámpírfülre élezve, amiről lerítt, hogy a kámforos üzletvezetőnek is megütötte fülét a rendbontó. Annyi baj legyen... - Sajnálom, hogy nem szóltam! - Vettem elő egy barátságosabb hangszínt, de nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy a mi ismertségünk alig fogható kézzel... Néhány alkalom, néhány kaland, aztán fél év semmi, az emléke is alig élt bennem, csoda, hogy megismertem. De mit sem változtat azon, hogy cserben hagytam...- Összejöttek a dolgok. - Kezem a hasamra kúszott, ami tökéletesen lapos és feszes volt, elrendítve azt az összképet, amit egy hét hónapos kismama látványa nyújt - esetemben nyújtana. Gyerünk, Kislány... Ne kívánd, hogy kimondjam...
Az idő nem a legalkalmasabb, de a személy biztosan az, még akkor is, ha a bennem érlelődő vádakat nem épp az ő fejéhez vágnám legszívesebben. Azért az ő rovásán is épp elég van ahhoz, hogy ne tárt karokkal fogadjam. A kettőnk viszonya ugyan sosem volt túl baráti, de én naivan azt hittem, hogy azok után, hogy megtagadta a parancsot és nem ölt meg, csak megsebzett, megtudhatom az indokait.. A ténylegeseket. Nem azokat, amiket a nyílt színen a szemem elé vetett, hanem azt amit harapófogóval kell kihúzni belőle. - Fejezd be! - szólok rá, még mindig úgy viselkedem, mint egy tébolyodott, akárhogy is nézzük, itt én vagyok a sértett fél, akit mindenki faképnél hagy. - Ne csitítgass, nincs hozzá jogod! Elvesztetted már akkor, mikor egy szó nélkül leléptél.. Hol voltál? Legalább volt értelme? - támadom le. Egy szuszra hadarom el az egészet, utána mély levegőt veszek, de nem hogy megnyugtatna, arra ösztönöz, hogy folytassam. Meg is tenném, ha nem okozna hirtelen az is gondot, hogy az egyensúlyomat megőrizzem. Nem vagyok a helyzet magaslatán...
Felpaprikázottan esett nekem egy komplett kérdőívvel, én pedig felkészületlenül hápogtam. - Hej, vegyél vissza! - nyögtem elképedve, és igyekeztem kordában tartani érzelmeimet, de ő minduntalan túlfeszítette azokat. Tudtam, hogy az első találkozás nem lesz egy sétagalopp, de hogy így levesz a körmömről... nyílt terepen. Van vér a ... - Először is, ilyen hangnemben te NEM beszélsz velem! SEMMIT nem kérhetsz számon rajtam, értetted? - ered meg a nyelvem nekem is, szinte kiabálva. - Másodszor, nyilván okom volt rá - nevettem el magam idegesen, kezem hajamat túrta - Volt egy kis magánéleti válságom... szakítás, vetélés... mint a piacon - köhintettem, befejezve a rögtönzött monológot, és szememmel a hörgő és dobálódzó mosógépeket kerestem. Szégyenpír ütött ki arcpofáimon. Hát... kimondtam, amit kimondtam.
Alighanem be kellett volna fognom az imént. Újra és újra emlékeztetnem kell magam arra, hogy Clarissa nem csak olyan boszorkány, aki tudja is használni az erejét, hanem vámpír is. Történetesen. Nem is merészkedtem közelebb hozzá, bár ha ártani akarna nekem, azt már eddig is megtehette volna. És persze meg is tette. És ezért nem tudom most lenyelni, hogy utasítgatni próbál, ahogy ezelőtt is tette. - Történetesen azt még mindig nem te mondod meg, hogy hogy beszélek veled.. - morgok, bár kissé már halkabban. A belőle áradó indulat mit ne mondjak, elég rendesen képen töröl ahhoz, hogy sikerüljön türtőztetnem magam és megrekednem az idegesség ezen szintjén. - Mi a francról beszélsz? - nézek rá értetlenkedve. - Te és John...? - hagyom félbe a kérdést, ámde valószínűleg már mindegy. A vetélés szó hallatán azonban hasamhoz kapom a kezem. Óh.. Még a végén együttéreznék ezzel a kis.. Na szóval, vele.
Visszavágott. Amiben nem is találom a szálkát, a harci szellem megkapó és rokonszenves, csakhogy meg kell válogatni hozzá a befogadó partnert. Nem voltam abban az idegállapotban, hogy értékelni tudjam, hogy az emlékeimben élő mamlasz kis figurának kinyílt a csipája, és golyókat növesztett, mert ebben a minutumban olyan stílust párosított olyan témához, amiért adózni fog, és kész. Kezem kavaró mozdulatot tett, légcsöve zárult, ő pedig fuldoklásba fogott. Egészen közel botorkáltam hozzá. Szemei guvadtak, arca kékült. - Upsz - vontam vállat, és megtekertem csuklómat, hogy levegőhöz jusson. - Ne a nyúl vigye a puskát, szívem - ingattam fejem lemondóan, ahogy összegeztem tapasztalataimat. - Még mindig nem értesz a hókuszpókuszhoz, mi? Nagy kár. Ebben az esetben viszont én megválogatnám a szavaimat...
Meglepetten veszem tudomásul, hogy két pillanat alatt, hogy meg tud változni a helyzet. A zaklatott állapotom pedig egyáltalán nem kedvez, hogy reagálni tudjak. Nem is valószínű, hogy tudnék, hisz.. Még mindig nem élek mágiával, hiába van bennem ott mélyen, ennek pedig újfent megérzem a hátulütőjét. Torkomhoz kapok, hisz nem tudok levegőt préselni a tüdőmbe, de még az elhasznált oxigén sem áramlik ki onnan, mintha valami elreteszelte volna a légutaimat. Kétségbeesve próbálok tenni ellene, de ennyi erővel egy akár fel is adhatnám és várhatnék arra, hogy az a kevés élet is elpárologjon belőlem, ami most lakja testem. De nem, nyilván nem így tervezi, nem ilyen egyszerűen és nem ilyen gyáva módon, hisz védekezni sem tudok. Nincs fegyverem ellene. - Mert különben, mi lesz? - szólalok meg nagy zihálás közepette érdes hangom, amint újra levegőt tudok kortyolni. - Egyszer már csődöt mondtál.. Most akarod befejezni, amit elkezdtél? - köpöm felé a szavakat nem érdekelve, ha ezzel bármi kényelmetlenséget okozok neki. A francba is, az előbb látványosan élvezte, ahogy fuldoklom.. - Akkor mire vársz? - egyenesedem fel előtte. Hangom gúnyos színt ölt, bár bátrabbnak mutatom magam, mint legbelül vagyok. De mindig későn láttam be, ha valami oltári nagy ostobaságot csináltam...
Pofátlanul hányta tovább a csúfondáros és paprikás szavakat, mint aki nyeregben érzi magát, tartást adott gerincének, női tartást. Szavai dübörögtek fülemben, parázs volt a tűzre, tűz a parázsra, elmém vérzett..., fejem lüktetett. Személyiségemre csuklyát húzott a bennem fújtató állat, szemfogaim kibuktak, arcomon az erek újra dagadtak, de ahogy talán még sosem. Vámpír és boszorkány egyszerre talált hangot magának, s lejtett táncot, mámoros táncot. Kezem szemmagasságba lendült, nyelvem őseim szavát lökte Megan felé. A lány a következő pillanatban arra eszmélt, hogy bőre feszül, zsugorodik húsán, reped hátán, s szakad. - Édes Megan, édes ... - köhögtem mázosan, majd folytattam rituálémat. Ujjaim ökölbe feszültek, majd kitárulkoztak. Sikított. Nem csoda. Összes meglévő csontja kimozdult helyéről, s keresett egy másikat. Groteszk mű, groteszkebb, mint valaha. Alábecsülik a boszorkányokat, de nem azért, mert erejük nincsen, hanem mert semmi kreativitásuk. Ezidáig.
Az lenne a meglepő, ha nem későn jutna el a tudatomig, hogy most valami olyanba másztam bele, amit nem én irányítok, innentől fogva pedig vajmi kevés az esély arra, hogy bármilyen hatással tudok lenni rá. A balsejtelem nyúzza minden sejtemet és tagjaim megfeszülnek, habár tudom, hogy menekülnöm kellene. El innen, amíg még lehet. Amíg még tudok, mert van levegő a tüdőmben, vér az ereimben. De egyedül az villódzik a szemeim előtt, hogy most az egyszer én is igazán kiállhatok magamért, meg kell tennem. Igazság szerint nem tudnám megmondani, mi lenne, ha most megfutamodnék és gyáva mód újra napokra a szobámba rejtőznék, távol a külvilágtól. - Szu.... - ka. Szinte köpném felé a szavakat, de mire feleszmélek, addigra már meg is történt. Még mindig gyakorlott mozdulattal vonja erejét körém, szinte érzem, megkockáztatom, hogy látom is.. Félelem suhan át rajtam, érzem a keserű ízt a számban, amit kétségbeesetten próbálok elnyomni. Voltaképp sikerrel, mert a fájdalom érintése, mi több, szorongatása elég meggyőző érv arra, hogy ne foglalkozzak épp semmi mással. Velőt rázó sikítást hallok - a hang az én torkomból jön. Nem tudok neki gátat szabni. Egyszerre nem tudok talpon is maradni és szótlanul tűrni a fájdalmat is. S habár legszívesebben térdre rogynék, minden maradék erőmet arra fordítom, hogy ki tudjak egyenesedni. Nem sok sikerrel, természetesen. A látásom homályos a fájdalomtól, fátyolos a kíntól, de nem török meg lélekben. Ami törött, annak ugyebár már mindegy lenne, de nekem nem. Még látok arra hajszálnyi reményt, hogy lehet ez másképp is. Mégpedig most. Már ha egyáltalán megtalálom magamban azt az erőt, ami hasonlít ahhoz, aminek hatására testem épp... Próbál nem darabjaira hullani.
Szenvedése olaj volt a tűzre, az apró morajok és az éles bömbölés egyaránt fújta az ékes nótát, amelyre kiélezett fülem igencsak vevő volt. Porcelánarca ráncba szaladt, teste görcsbe, és a sokadik csonttörés és ínszalagszakadás következtében olyan groteszk pózba vágta magát, amire egészséges ember nem képes. Megdöbbenve, halványan kizökkenve figyeltem meg a csetlő-botló, kétrét görnyedő alakot, akit meggyűrt a zord kín, de legyűrni nem képes. Módomban állt megtörni, és kitűzött célnak is vettem. Akarom látni a szemeiben a szégyent, a megalázottságot. Megérdemli? Hazug lenne egy igenlő hümmögés. Az egész hacacáré abból csörgedezik, hogy rám rivallt valami mondvacsinált indokból, tett néhány sértő célzást, bőrig hatoló, sebet tépő megjegyzést, de kézzel fogható oka fizikai erőszak bevetésének nincs, mert nincs. Sarkon is fordulhattam volna abban a szent minutumban, hogy fejemhez vágta az első sértést, de nem tettem. Nem tettem, mert két latin mondattöredék eldünnyögése közepette felizzott bennem az erejéért kiáltó vágy. Módszeresen forgattam csuklómat, szorítottam tenyeremet. - Te,... nem voltam valami jó biológiából. Okozok valami kárt azzal, ha besűrítem a véredet, hm?
Teljesen felesleges lenne minden próbálkozás, tudom én ezt jól a lelkem legmélyén, mégsem vagyok képes most feladni. Ezt nem.. Soha nem voltam az a fajta, aki saját magáért küzd, most viszont nem adom meg magam. Neki semmiképpen sem. Ha életem utolsó perceiben az ő elégedett arckifejezését kell néznem, a lekicsinylést a szemében, a kárörömöt, akkor már semminek nincs értelme. Minden teljesen hiába való lenne. De nem bírom, térdre esek, aztán elterülök a földön. Minden izmom görcsbe rándul, de ez mind semmi ahhoz képest, ami a testemmel történt. A csontjaim kifordultak a helyükről és ha egy ficam fájdalmas, hát ez most hatványozódott. Ordítok, mint akit éppen ölnek, s ha eddig nem voltam elég hangos, hát most minden bizonnyal az egész környék hallja már szenvedésem hangját. De nem vártam mást tőle. Bár az is igaz, hogy erre sem voltam felkészülve. De most az egyszer nem aggódtam, hogy a túl nagy szám kevert bajba. A halál gondolata nem rémisztett meg annyira, mint a fájdalomé. Nem hiszem, hogy azt megérdemelném.. Valami könnyebbség kellene az életembe, és jelenleg ez az egy, amivel meg tudok birkózni. Elvégre, úgy sincs kitől búcsúznom. - Csináld.. - nyögöm sokadik elszenvedett lélegzetvétel után ahelyett, hogy megválaszolnám a kérdést. Nem vagyok hülye, ő sem az. Nem választ várt.. Nem várt ő semmit, csak felkészített, hogy milyen halál vár rám. Bárhol kezdi is.. A tüdőm, az agyam vagy a szívem előbb utóbb felmondja a szolgálatot, a kimenetele pedig mindegyiknek halálos. Ám nem törődtem ebbe bele. A szemeimet egy pillanatra sem hunyom le, habár már fájt a pislogás hiányától, de ha egyszer is becsukom, kétlem, hogy ebben az életben még kinyitnám. Hát vártam, hogy befejezi-e, amit elkezdett...
Olyannyira elvakított a kínzás adta vibráló energia, hogy addig fokoztam az erőkifejtést, míg halkan kalapáló szíve meg nem állított. Feladta. Ki akartam könyörögni erejét, feléleszteni a boszit, a masszív őserőt, de csak feladta. Megölni nem akarom. Ő ezt tudja. Lehanyatlott a kezem, és visszacsúszott fogom. Csalódottság lett úrrá rajtam, és bekerített a végeláthatatlan, tapadós szomorúság. Arcom nem tükrözte, de mellkasomat szúrta a bánat. - Gyenge vagy - nyögtem elhalóan, átléptem a nyűglődő testen, és elhagytam a helyszínt. A ruhák megvárnak.
Vasárnap reggel, amikor nagy álmosan felkeltem, és éreztem, hogy rosszalkodik a gyomrom, mert mardossa az éhség, és el akartam indulni, hogy vegyek magamnak valami kaját, észrevettem, hogy az összes vállalható ruhadarabom a szennyes kosár gyomrát ékesíti. Nagy nehezen ugyan, de rávettem magamat, összeszedtem a holmim, felvettem a világ legrondább barna melegítőjét, és imádkoztam azért, hogy egy ismerőssel se hozzon, össze a sors miközben a ruhámat mosom a városi mosodában. A lakásomban nincs mosógép, sajna, így kénytelen vagyok a városba járni. Eddig mindig időben, betáblázva hordtam le a ruháimat, de most valamiért teljesen kiment a fejemből, hogy ki kéne mosni a ruháimat. Mióta a „hozzuk össze újra a családunkat” projekten dolgozom, minden energiám elégetem egy-egy nap alatt. Harper és én végre jóban vagyunk, viszont talán Armand és én már soha nem fogunk beszélni. Azt sem tudom, hogy merre járhat. Sosem voltunk túl jó testvérek, alig beszéltünk, bár külsőre ugyan olyanok vagyunk, belsőre egymás ellentétei. Talán nem is akarok vele beszélni, akkor, sem hogyha a belsőm folyamatosan azt sugallja, hogy hiányzik a lelkem egy része, ő bizonyosan nem gondolja így, tehát én is letagadom. Szétnézek az úton, majd lelépek a járdáról és villámgyorsan átrohanok az utca túloldalára, hogy bevegyem magam a mosodába. Páran vannak csak bent, amiért áldom az Urat, szörnyen nézek ki, utálnám, hogyha bárki is meglátna ebben a röhejes hacukában.
Lehunytam a szemem, miközben Mozart egy szinfóniája töltötte be a helyiséget. A dallam úgy szállt, mintha a szél hordozta volna magával, s tudtam, egyedül vagyok, mégis a dallam hatására mintha egy múltszázadi bál kelt volna életre körülöttem. Álltam a mosdókagyló felett, egy késről takarítottam le a vért. Lassan, apró mozdulatokkal, minden egyes DNS-t eltávolítva. Nem Ő volt az első. És nem is ő lesz az utolsó. Túl nagy örömet okozott az, ahogyan az élet megszűnt a tekintetekben. S erről a titkos életről senki nem tud, senkinekm ég csak sejtése sincsen arról, hogy mi az az élet, amiben benne vagyok, s amit szeretek műveéni azokkal a nőkkel, a fiatal kislányokkal, életerős férfiakkal... számomra nem szükséges kitépni a szívet s jól megszorongatni, hogy így érezzem az életüket a kezemben. Saját módszereim vannak, lényegében saját kézjegyem, de olyan gyilkos vagyok, akit sosem fog elkapni rendőrség. Letisztítottam a kezem. Fél óra múlva már egy kis mosodában üldögéltem, a gőzölgő kávét fújogattam, hogy ne égesse szét a szám belsejét, s ravasz mosoly időzött arcomon, mintha tudnám, hogy pár percen belül valami mocskosság fog történni. Nem volt hatodik érzékem, sosem gyakorottam efféle képességeket, s nem is volt rá túlzottan szükségem ahhoz, hogy megértessem magam az emberekkel. Azok közé tartozom, akiknek minden az arcára van írva, és ez valamilyen úton és módon de adottság. Ahogyan a színészi képességeim sem hanyagolhatóak el csak úgy. A mosoly gyorsan elhervadt. Az ajtó kinyílt. Tulajdon arcommal találtam szemben magam. Elég látványos jelenségnek bizonyult, hiszen én is az voltam, főleg azért, mert tudtam, hogy ezúttal nem úszom meg a családi pofavizitet. Lehunytam a szemem, és elidőztem a múltban, észre sem véve, hogy szinte senki nincs itt. És tudtam. Várnom kell. Észre fog venni. Nincs akkora szerencsém, hogy ne így tegyen. - Micsoda ocsmány öltözék. - jegyeztem meg, meg sem gondolva a szavakat, s észre sem véve, hogy nem csitítottam hangomon.
Kezdőlap
