Az unalom elül Mystic Falls körül, égő szent-jános bogárként csábítva New Orleans-ba azokat, akik a megszokott hétköznapi estéktől, nos, egy cseppnyit szenvedélyesebb játékra vágynak. Noha a kosza hír, minden újonc vámpírt megrémített, a Mikaelsonok visszatérését rebegtetve. Ennél előkelőbb meghívás nem is kerülhet a kezeimbe. Habár az arany halhatatlanságú vérvonalat, jómagam is sokkal elővigyázatosabb szemmel mérem, mint eddig bármelyik vámpírt a közelemben. S, hogy a báli hangulatot megőrizzem, lovas kocsin érkezem. New Orleans nem kedvelt törzsem, de még búvóhelyemnek is meggondolnám itt letelepedni, tudván, hogy a Mikaelson faág csak egy szomszédra van innen. Kitudja mégis, arra a következtetésre jutottam, eme szép palotát vizsgálva, hogy mégis ideális lakhely lehetne számomra. A bent lobogó közkedv kívülről is éppúgy csillogott-villogott, mint az erre az alkalomra felruházott álarc. A kocsit elhajtották, én pedig egy markáns lépéssel voltam csupán távol a bejárati kapuzatól. Este még pompásabb a boltozat az emberi szemnek, mint reggel. Ez nem vitás. A hely mégis néptelen. Talán az illedelmes késesem túlontúl hosszúra sikeredett? Lehetetlen! Senki nem követeli a pontosságom, ahogy a késésemet sem. Épp akkor érkezek amikor kell. A bent gomolygó svédasztalra szánt lakoma illata, azonnal megcsapja a szaglásomat, de az emberi húsnak különlegesen jó aromája, annál inkább csábítja a fogaimat. Látom ünnepi fogadásból nem lesz hiány a bálon. De vajon Mikaelsonék mikor szándékoznak, tekintélyes bevonulóval felfedni magukat?
Egy magamfajta mazoichista természet, keresve sem találhatná meg jobb helyen a jelleméből kiveszett szadistát, mint egy olyan bálon, ahol a természetfeletti minden tagja képviselteti magát az este erejéig. Hol is lehetnék hát jobb helyen, mint itt, a vámpírok mekkájában? Ők vért kívánnak, én fájdalmat. Aligha létezhet ettől jobb üzlet. Én elveszek a hatalmukban, a megadásban, egybefolyik a kéj s a fájdalom, lüktet a test és mozdul majd az akarat – remélhetőleg ma éjszaka ismét magáévá tehet a szenvedély miközben fájdalom öleli körbe testemet. Igen, ez vagyok én, igen erre vágyom. Tekintetem a boltívet figyeli és elidőzve néhány szón torpannék meg – ha a csapatnyi fiatal nem lökne félre oly sietősen, egyenest neki a férfinek. A földre kerülök, a méregdrága ruha azonnal elszakad, és vérem is kiserken, ahogy felszakad a bőr alkaromon. - A fenébe. – nyögöm halkan, észre sem véve a horzsolást, a ruha ujját figyelem, miközben megpróbálok feltápászkodni. – Ne haragudjon. – nézek fel közben a szintén fellökött férfire. – Nem akartam, igazán de az a pár idióta fellökött. Már nem divat szépen kérni. – mondom haragosan, ahogy végigtekintek magamon. Az eső miatt máris koszos a ruhám, a vérem kiserkent és még csak el sem kezdődött semmi. Lemondóan sóhajtok fel. Így nem jelenhetek meg. Idegesen söpröm félre tincseimet. – Ez nem fair. – mondom dacosan és elhatározom, hogy megkeresem azt a pár idiótát és elküldöm őket a fenébe. Előtte azonban a férfihez fordulok. – Maga jól van?
A dömper hatalmas kőoszlop alatt, lekicsinylően érzem magam. Már csak egy ajtónyira az ördög kapuja. De...azt hiszem, mégsem oly könnyű minden. Egyenest belém rohan egy kóbor ember, fejvesztve. Mentegető magyarázkodása rászolgál fajtájára, de a hirtelenjében kicsordult vérének minden Dns-e méginkább ordította, halandó ember. A közjáték egy pillanatra megingat, majd megtántorít, hogy ne essek most azonnal a torkának. Pedig mily szívélyes válaszadás volna... - Hölgyem, ne okozzon lelki gondot az én épségem. - felelem, rögvest kezét érdek illemtől vezérelten megemelve, majd apró üdvözlő csókot nyomva rá. - Kegyed is a bálra érkezett? - kérdem, kezének takarásában, sopánkodott tekintetekkel a vérző sebre pillantva. Mily csábító egyetlen vércsepp látványa. Ámde, takarós gazdaként, jobb a termést készen megőrizni. Majd lassan, de láthatatlan léptekkel felfalva azt. Emberként nincs megtisztelve, ahogy nőként sem. A két suhanc a fogatok közé szalad, de még azt a figyelmet se vívják ki a szememben, hogy rájuk pillantsak. A nő figyelme azonban százszázalékos benyomást érdemel. Így hát inkább lebeszélem az ostoba bosszúállásról. - Feledje el azokat a mihasznákat egy percre, és ha akarja betérhet velem a bálba, a rosszakaróit meggátolva. - mosolyodom rá, szívélyes küllemben, miközben az álarca alatt megbújó vonásokat próbálom kitalálni. A szeme izzó, mint újdonsült fivéreim első vadászatának visszatértekor. Az ajkai élnyílóak, és sóvárogva várnak egy kegyelmes szónak. Az ember látványa szívderítő, és annál önbizalom gerjesztőbb. Ez a keringő talán egy örökkévalóság, vagy egy hirtelen halál lesz számára?
Meglep a kézcsók, holott mi más, ha nem ez a ma éjszaka csábító külleme? Aprót nyelek és halkan sóhajtok fel, ahogy gyöngéd, de határozott mozdulattal rejti takarásba karomat, amin meghúzódik a bőr és vele együtt a seb is. Felszisszenek. A fájdalom nem fél megismételni önmagát és nem mindig érkezik vagy fordul kéjbe. – Igen, a bálra. – nyílnak el ajkaim s szöknek ki a szavak halkan, ahogy tekintetét az enyémbe emeli. Szempilláim takarásából és a maszk mögül pillantok fel rá. Általában azonnal felismerem ki és hova tartozik. Egy érintés, egy szó, egy mozdulat… most, mégsem vagyok képes megmondani, mivel is állok szemben. Lehet egy régi vágású úriember, egy éhes vámpír, egy vérengző vérfarkas és még ki tudja mi más. A rejtélyes idegen ha más nem is, hát bizonyosan olyan, mint Éva számára a kígyó volt. Olyan csábítás amiről tudja az ember lánya, hogy nem szabad, hogy ellent kell állnia, mégsem képes rá. Abban a szempárban ott lüktet valami idegen sötét lapul, valami csábító, mélyről fakadó erő, ami uralkodásra teremtetett. Én pedig egy ilyen erőnek aligha tudok nemet mondani. – Legyen, ahogy mondja. – lépek el mellőle, hogy felcsippentve szoknyámat pukedlizzek ma esti társam számára majd felkínált karjába fonva sajátomat szólalok meg újra. – Ma éjszaka Lucrezia Borgia vagyok. – mosolyodom el lelkesen és ha elhagyjuk a szerencsétlenségem szemtanúit, a boltíveket, máris sokkal élénkebben csillan fel tekintetemet, amint meglátom a ruhákat, a ragyogó maszkokat, miközben csak arra tudok gondolni, hogy egyetlen éjszakára ismeretlen idegen vagyok, épp oly titokzatos, épp oly csábító, mint a mellettem lépdelő kígyó.
Egy újabb bál, amire ezúttal egyedül érkezem. Hayleyt túlságosan lefoglalja Hope, és amúgy is, valahogy a farkasaival mostanában jobban érzi magát. Nyilván szereti az Alfa, az uralkodó szerepét. És ezek után még vesse a szememre, hogy kedvelem a hatalmat... A családom nem képviselte magát, legalábbis tudtommal. Magam sem tudom, miért jöttem ide egyáltalán. Ha csak azért nem, hogy részese vagy nézője legyek valami jó kis botránynak, mint amit minden bál hozni szokott magával.
Ráhúztam matt fekete nyakkendőmre, hogy kellő és megkövetelt tartást erőszakoljak az anyagba; a hosszú kocsiút során alaposan elengedte a hurok. A kezembe akadt szórólapot mustráltam. Szépen ívelt betűkbe volt szedve a szerkesztő által legfontosabbnak tartott információk a rendezvényről - letuszkolva a befogadó torkán, mennyire is fontos az alkalomhoz illő öltözék. Ott áll feketén-fehéren: férfiaknak ajánlott az öltöny és az álarc viselete. Elgondolkodtató. Mindenki különleges alkalomhoz vértezte fel magát, nők mindenféle fodorral és borsos árú nyakékkel, férfiak limuzint béreltek, nyakkendőt válogattak; izzad a tenyerük és forog a gyomruk. Rám ez mégsem hatott. Mindennapi öltözetemet itt maskaraként tisztelik, nem is vesződtem álarccal, aki látja, azt is elismeri. Oldalra sandítottam. Tömeg. Műmosoly. Izzadtság. Ezt rühellni fogom. ઈ Zene ઈ Note ઈ Words
Fogalmam sincs, hogy voltam-e az elmúlt években olyan bálban, ahová Damon nem kísért el. Bár tény, hogy még mindig nagyobb biztonságban érzem a kicsiket, amíg vele vannak, nem pedig egy fiatal lánnyal éjszaka. Hiszen mi minden történhet velük pár óra alatt... és nyugodtabb vagyok, ha olyan van velük, akit ismerek és bízom benne. Ez pedig tagadhatatlanul Damon. Eleinte nem is akartam eljönni, hiszen minek? Lehetőséget adni Markosnak, hogy fogást találjon rajtam, és ezúttal ellophasssa a véremet? Stefan biztosan kihagyja... mint nagyjából mindent az utóbbi időben. Bár tudnám, hogy valójában mi zajlik benne... Ahogy besétáltam, egy apró sóhajt hallattam. Hát, úgy fest, hogy New Orleans hagyományai cseppet különböznek Mystic Falls hagyományaitól. Ott egy hatalmas birtokon kap helyet az ilyesmi, itt viszont egy éjszakai szórakozóhelyen? Érdekes. Igaz, a díszítés gondoskodott arról, hogy az egész hajazzon egy bál külleméhez. Ahogy a tekintetem körbekalandozott a résztvevőkön, egy apró sóhaj után megpillantottam azt, akire ma este végképp nem számítottam. Bár miért is nem? Hiszen Klaus Mikaelson soha nem hagy ki ilyen alkalmat, főleg ha a "ő városában" kerül megrendezésre. - Hol hagytad a családod? - kérdeztem odasétálva mellé, majd nyeltem egyet. - Úgy látom, hogy annyi hangulatod van itt lenni, mint nekem - sóhajtottam fel. Na igen, Caroline biztató szavai nélkül most biztosan nem lennék itt. De ő Caroline. Mindenre rá tudja venni az embert.
A bál egyelőre csendesnek tűnt, de ki tudja errefelé? Néha a csendes bulikból vannak a legnagyobb botrányok. Láttunk már néhány ilyet, ugyebár. A csend azonban nem sokáig tartotta magát, mert meghallottam egy túlontúl ismerős hangot magam mellett. - Nocsak, a kis vérszívó hasonmás - jegyeztem meg, végigmérve Elenát. - Egyedül? Utánfutó nélkül? Vagy ma szegény Salvatore szaladgál ételért-italért, hogy tökéletesen érezd magad? - néztem a büféasztal felé, de nem láttam feltűnni ott Damon fizimiskáját. - Nincs sok hangulatom, de eljöttem. Imádom, amikor egy szép bálból jókora balhé kerekedik. És ez mindig benne van a pakliban.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Damon nincs itt - mondtam ki, miután láttam, hogy tekintetével őt keresi. Nem akartam firtatni a dolgot, hiszen ismét az lenne belőle, hogy... szóval a szokásos, de lehet, ezúttal kevésbé viselném jól, ha elkezdené ecsetelni, hogy Damon milyen "szelíd" lett, csak éppen egy kissé ocsmányabb szavakkal. - Nos, nem számítok ma este botrányra... - suttogtam végül, ahogy körülnéztem. - Eljutnak a hírek Mystic Fallsba is. Részvétem az anyád és az... apád miatt. Vagyis... a nevelőapád miatt - javítotttam ki magam végül, mikor eszembe jutott, hogy Mikael nem a vérszerinti apja volt. - És gratulálok a... lányodhoz. Hayley-vel is, de őt sem látom - fordultam körbe ezúttal én. - Talán most, hogy ők halottak, öhm... nyugodtabban élhetik a New Orleans-iak az életüket - sóhajtottam fel. Tényleg nem akartam bajt ma estére. De benne van a pakliban, hogy Markos... vagy nyilván Klaus tud valamit, vagy sejt valamit, ha balhára számít?
- Kösz - válaszoltam kurtán Elenának. - De mint látod, nem taglózott le a gyász. Mikaelt sosem bántam, sőt, örömtáncot jártam volna, ha hamarabb elpatkol. Ami anyámat illeti... nos, sajnáltam volna, ha még a régi normális és szerető anyám lett volna, nem egy abból fajzott szörnyeteg, aki a családom életére tör - vettem le egy arra járó pincér tálcájáról két pohár pezsgőt, és az egyiket Elena kezébe nyomtam. - Hayley otthon van Hope-al. Az egyikük túl kicsi még a bálokhoz, a másikuk meg túl kimerült. Ma magányos farkas vagyok. Vagyis magányos hibrid. Azon viszont csodálkozom, hogy Damon téged ide engedett egyedül.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Nem irigylem, hogy ilyen volt a családod - suttogtam még lezárásképpen, majd mikor a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt, csak megfogtam azt és egy apró kortyra a számhoz emeltem. - Igen, sejtettem, hogy Hayley kimerült. Ez általában... mindig így van - jegyeztem meg, majd halványan elmosolyodtam. - Nem nagyon tudott volna megakadályozni abban, hogy eljöjjek - utaltam már ekkor Damonre. - Hetek óta a koleszban lakom a Whitmore főiskolán, úgyhogy... elég ritkán találkozom a családommal - mondtam aztán. Eléggé pocsék érzés, de ez van. És nem is akartam, hogy lássa rajtam, sokkalta mélyebben érint mindez, mint ahogyan azt jelenleg kimutatom. - Jót tesz nekünk, ha kicsit... külön is vagyunk. Legalább nem fojtjuk meg egymást. És remélem, mondanom sem kell, hogy nem tudja, mi történt kettőnk között, mikor legutóbb ebben a városban jártam... szóval szeretném, ha továbbra is így maradna - mosolyodtam el végül. Hirtelen rémlett fel, hogy mit mondott nekem akkor. Vagyis, mit csinált velem, hogy elérje... hogy visszajöjjek majd hozzá... De én nem jöttem... legalábbis hozzá nem...
- Szóval úgy döntöttél, egy darabig elég volt a családból, és függetleníted magad? - vontam fel a szemöldökömet. - Egyre jobban hasonlítasz Tatiára - jegyeztem meg. - Nem csak kívülről. Ő is hajlamos volt mindig a maga érdekeit tartani szem előtt, a fontos dolgokkal szemben - tettem hozzá, bár nem sértésnek szántam a dolgot. Beleittam én is a pezsgőbe, aztán kaján vigyor húzódott a számra. - Ne aggódj, hallgatok mint a sír. Valahogy mostanában jobb dolgom is van Salvatore bosszantásánál. Viszont valami rémlik, hogy megígértél valamit. Hogy akkor jössz vissza hozzám, ha... hogy is fogalmazzak... hiányzom neked egy bizonyos téren. Csak nem ezért érkeztél ma egyedül? - nevettem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kicsit összekoccantak a fogaim, ahogyan Tatiát említette, méghozzá abban az érztelemben, hogy egyre inkább hasonlítok rá. Ezt nem hiszem, hogy így lenne... ő azért hagyott ott mindent, mert nem volt boldog. Én azért, mert akarom, hogy lehessen belőlem valami egy hasonmáson és vámpíron kívül. Érdekes ember akarok lenni mások számára, nemcsak egy hétköznapi vámpír... nekem az kevés... túl kevés... Félrenéztem, mikor kaján megjegyzést tett, de a mosoly ugyanúgy ott időzött az arcomon, és miután beleittam a gyöngyöző italba, megvontam a vállam. - Most mondjam, hogy minden tőled függ? - kérdeztem amolyan "felhívás keringőre" stílusban. Magam sem tudom, hogy mi van velem. Talán igaza van, olyan leszek, mint Tatia...
- Hm... - fürkésztem Elena tekintetét, amiben ott szikrázott egy jókora adag kacérság és kihívás. - Meglepsz. Legalábbis bizonyos értelemben. Ha ez a főiskola hatása, hálás vagyok a mai oktatásnak - tettem le a poharamat, majd odaléptem hozzá, és fél kézzel átfogtam a derekát. - Azért különös, hogy itt tartják a bált. Általában valami francos nagyúri helyen szokott folyni az estély. Valahogy az ilyesmi jobban is passzol hozzám. És ezek a mai táncok - intettem a parkett felé, ahol néhányan már ropták. - Remélem nem vársz el tőlem ilyesféle testmozgást.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- A főiskola teljesen felszabadít, és rádöbbent, hogy valójában... nincsenek határok - kuncogtam fel, bár tény, hogy valószínűleg nem ilyen értelemben kellene használnom az ott megszerzett tudásomat. Próbálkoztam már megannyiszor közömbösen tekinteni erre a férfira, és pont ugyanennyiszer jöttem rá, hogy nem vagyok képes úgy tekinteni rá, mint egy idegenre. De mikor letette a poharát, és fél karjával átfogta a derekam, kissé meglepett, ilyen reakcióra még tőle sem számítottam. - Én is a Lockwood birtokhoz szoktam, de tény, hogy New Orleansban az élet kissé... színesebb mint otthon - motyogtam kissé magam elé. - És nem, nem foglak táncolásra kényszeríteni. Teljesen igazad van, ehhez a műfajhoz te túl öreg vagy - kacsintottam rá. - A tapasztalatodat viszont szerencsére más téren tudod kamatoztatni - sóhajtottam fel végül,, hogy valami jó is kisűljön abból, amit mondtam. - Ma éjjel már nem kell visszamennem a kollégiumba, úgyhogy... eleinte arra gondoltam, hogy hazamegyek autóval, viszont nem tudom fáradtan jó ötlet-e vezetni... szóval ha netán tudsz itt valami kényelmes szállodát, megköszönném - fordultam végül felé.
- Öreg? - vontam fel a szemöldökömet megjátszott sértődöttséggel. - Ezer éves vagyok, az tény. De mindörökké harminc éves testbe zárva - mutattam magamra. - Szóval Elena Gilbert bocsáss meg ha kijavítalak, de nem vagyok öreg. Vagy ha igen, akkor ciki, ha az ilyen idős pasikra buksz - mosolyogtam. - Szálloda? Komolyan szállodába akarsz menni? Ott a Mikaelson birtok. Bár, talán nem túl okos ötlet ha elviszlek oda. Hayley a puszta pillantásával képes lenne megölni téged - emlékeztem vissza a jelenetre, mikor rajta kapott minket Elenával. - Keresünk valamit. De szeretném, ha én is veled maradhatnék. Semmi erkölcstelen... hacsak nem akarod. De beszélgetni is jó veled. Egyike vagy azon keveseknek, akiknek kedvelem a társaságát.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Az életem tele van öreg férfiakkal - fintorodtam el pár pillanat erejéig, csak hogy tovább húzzam az agyát. - Egyetlen ember barátom volt eddigi életem során... van valami fóbia, ami illik azokra az emberekre, akik csak vámpírokkal hajlandóak összejönni? - kérdeztem kíváncsian, persze viccelődve, majd megvontam a vállam. - Pontosan Hayley miatt nem kértem, hogy fogadj örökbe ma estére a villádba. Nem kedvel engem, és el is ismerem, hogy leírtam magam a szemében, mikor rajtakapott... öhm... - fordultam körbe zavartan. - Talán nem is a legjobb ötlet, hogy kettesben legyünk, hiszen annak mindig egy és ugyanaz a vége. De talán bűn kimondani, hogy míg az egyik énem dacol ezzel, a másik akarja, hogy újra és újra... - néztem ekkor már a szemébe. - De mindegy! Most élvezzük az estét, amíg lehet - köszörültem meg a torkomat. - Oliverről hallottál az utóbbi időben? Eltűnt. Semmi jót nem sejtek ilyenkor.
Ahogy közeledtem a városhatár felé, a mosolyom is egyre szélesebbé vált az arcomon. Otthon, édes otthon. Milyen rég is jártam utoljára erre. Van pár évtizede, az biztos. Vajon a boszorkányok azóta is olyan hűségesen elvégzik az Aratási rituáléikat? Szegény 16 évesek.. Mennyire meg lehetnek rémülve a halálhírük bejelentésekor. Nem számít, mondhatnak a hozzátartozóik bármit a visszatérésükről, az élettől akkor sem lesz könnyebb megválni. Azt hiszem, el fogok tölteni itt egy kis időt. Miközben a kilátásban gyönyörködtem, a tekintetem hirtelen megakadt egy embertömörületen. A parkolóban kis csoportokban gyülekeztek a jelenlévők, mind egy szálig beöltözve, mintha valami álarcosbál lenne a közelben. Pár röpke másodperc múlva a Masquerade Night Club kivilágított épületét is kiszúrtam.. Na ne! Ennyire nagy mázlim is csak nekem lehet. Pont akkor bukkanok fel a szülővárosomban, mikor egy bált rendeznek. Nem habozok, autómat villámgyorsan beállítom egy üres parkolóhelyre, majd egy tükröt veszek ki a kézitáskámból. Hogyan tudnék fél perc alatt egy jelmezt ölteni magamra? Áh, minek izgulni emiatt, ha kell könnyedén magamra ölthetem a "vérszívó" énemet, de remélem arra nem lesz szükség. Kiszáltam az autómból, majd magabiztosan a bejárat fele indultam. Ahogy átléptem a klub küszöbét, a szaglásomat egy orrfacsaró bűz csapta meg. Farkasok.. Bár, nekem személy szerint semmi bajom nincsen velük, valamiért mégsem tudom megszokni azt a szagot, amit vámpírlétem miatt érzek.
- Hayley belém szeretett, de ez egyoldalú. Legalábbis volt, azt hiszem. Sikerült kiábrándítani magamból. Egy szerelmes nő pedig iszonyú féltékeny tud lenni ha látja, hogy a férfi mást tüntet ki figyelmével - vontam vállat. - Tudod, nem tudom a hasonmás-vérnek köszönhető-e, vagy a különösen erőteljes kisugárzásomnak, hogy mindig visszatérsz az ágyamba, de nem boncolgatom. A lényeg a végeredmény - hajoltam közel, mintha meg akarnám csókolni, de csak mélyen a szemébe néztem. - Azt hiszem, nem kell gondolkodnia egyikünknek sem a ma éjjeli programján.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- A szerelem egy nagyon érdekes, és... összetett érzelem. Én sem szerettem mindig Damont, de azt hiszem, ezt már mondtam... - motyogtam kcisit halkan, ahogy szóvá tette, hogy Hayley érzései egyoldalúak voltak. - De azt hiszem, hogy ő mindig szeretett engem, mióta csak ismer - mosolyodtam el végül halványan, ahogy eszembe jutott az első találkozásunk. - Szóval... mindegy - legyintettem végül. Jelenleg nem akartam nosztalgiázni. Fogalmam sincs, hol rontottam el az életem, azt tudom, hogy nem hibáztam, mikor Damont választottam életem férfijának... azt viszont nem tudom hová tenni, hogy miért nem vágyom más férfiakra, és Klausra miért igen. Semmi probléma nem lenne a hűségemmel, ha ő nem lenne. Még Stefanhoz sem vonzódom, pedig ő egykoron szeretett, és én is őt. - Meglep, hogy engem még nem untál meg. Pedig... szenttül hittem, hogy az lesz a vége egyszer.
Elnevettem magam Elena szavain. - Tudod, kevés összeillő párost láttam életemben, de ti oda tartoztok. Vagyis, tartoztatok. Salvatore előéletét ismerve fogalmam nem volt, mit eszel rajta. Bár mióta te is a vérszívók táborát erősíted, nyilván több bennetek a közös. És hogy miért nem untam még rád? Kis hasonmás, te vagy a tiltott gyümölcs, ahogy én is az vagyok neked. És a tiltott gyümölcs mindig édes. Ha bármikor szabadon félreléphetnél velem, fele ennyire nem lennék érdekes, és nem vonzódnál hozzám, azt hiszem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Egy aprót sóhajtottam. Talán tényleg az lenne a legjobb,ha megkérném valamelyik testvérét, hogy feledtesse el velem Klaust. Nem vagyok belé szerelmes, ahogyan ő sem belém. Ez egy valami egészen másból kiinduló vonzalom... nem hiába, hiszen az egyik ősöm vérével átkozták el... talán emiatt van? Fogalmam sincs, igazából ez egy lehetőség, de... egyszer talán ki fog derülni, hogy mi is van kettőnk között valójában. - Nos... - köszörültem meg a torkom. - A bálból van még egy pár óra, utána... még nem tudom, mi lesz - motyogtam, és belenéztem a szemeibe. - Nem lenne túl etikus lépés tőlem, ha most elmondanám egy csomó vámpír füle hallatára, hogy mit is szeretnék a bál után - haraptam végül az alsó ajkamba.
- Ebben az istenverte hangzavarban vámpír legyen a talpán, aki bármit is hallana abból, amit nekem szánsz - biggyesztettem le a számat. - De nem kell kimondanod semmit. Úgyis tisztában vagyok vele, mire vágysz. Arra, amire én is - engedtem el a derekát, hogy észrevétlenül megsimítsam a fenekét. - És most nézhetsz rám rondán, vagy mondhatsz bármit. A tested reakciója úgyis mindent elárul. Legalább már volt értelme, hogy eljöttem ide.
Kezdőlap
