Szinte már gépiesen mozgolódom az autó kormánya mögött. Közeleg a telihold, feszengek az ülésen, és nem tudom eldönteni, hogy egyáltalán miért jó nekem idejönni. Leinni magam? Megéri-e a készülő háború előtt vagy miatt? Ám... nekem is vannak sötét titkaim, mégpedig eléggé nagy súlyúak, amikről nem beszélhetek. De csak a saját bandám miatt teszem. Most ők a legfontosabbak, miattuk, értük van minden! Ilyenkor mindig eszembe jutottak a szüleim. Akiket én hagytam el. De felesleges gondolkodás, hiszen csak jobban felbosszant az egész. Tudtam, hogy az elvesztegetett idő soha nem lesz pótolva. Az a pár utolsó év elszárnyalt, olyan gyorsan, mint a villám. Igaz, néha azt éreztem, hogy kínoz a lassúsága, és nem ér semmit a levegő, az étel, a víz... mert nem azok adják nekem, akik világra engedtek, akiknek szüleimnek kellene lennie... de nagyon gyorsan rájöttem, hogy az érzelgősség semmire sem jó. És amúgy is, Odette ott maradt nekik. Én már felesleges voltam. Igen, az! Úgy ismertem már ezt a helyet, mint a tenyeremet. És nem is rögtön oda siettem, ahová kellett volna indulnom. Helyette a mögötte lévő sikátort választottam, egy üveggel a kezemben. Vodka. A lehető legerősebbet hoztam el az üzletből. Majd itt folytatom, ha ez elfogyott. Bár a felét már útközben elfogyasztottam, ezáltal egy kissé már homályos volt a tekintetem. A legnagyobb döbbenetet az okozta, hogy.. nem voltam itt egyedül. Egy fiatal lány szedegetett valamit a földről. Ahogy kivettem, az iratai lehettek, vagy a táskája tartalma. Ravasz vigyor jelent meg arcomon. Nem vagyok mindenkivel kedves, főleg ha van bennem alkohol. Akkor nem jópofizok. Ismeretlenekkel főleg nem. Ez egy kis fiatal fruska. Tanítsuk meg arra, hogy ne mászáljon egyedül sötét helyeken? - Nocsak, micsoda formás darab... - suttogtam halkan, ahogy végighaladt rajta tekintetem, majd félrebillentettem a fejem, és meghúztam az üveget. - Mit csinálsz itt a sötétben, kicsi lány? - vonogattam a szemölkdököm. - Netán a hercegedre vársz?
Bakker, hogy mennyire nem egyszerű eljutni egyik helyről a másikra. Pedig 21. század… azt hinné az ember, hogy itt már pillanatok alatt lehet utazni, még akkor is, ha Európán kívülre akar menni az ember. De mégse… Két repülőbe és egy stoppba tellett, mire ebbe a nyamvadt városba értem. Jó, én rohantam úgy a reptérre, hogy most és azonnal… és sajnos a repülők nem így működnek éppen. Viszont itt vagyok és ez a lényeg, mert ha elhatározom és most nem jövök, soha. Ráadásul nem sokszor adódik olyan alkalom, hogy csak úgy le tudok lépni… most is keresni fognak, nem csak a család… mások is, tudom. Attól is rettegek, hogy mást fognak csinálni… de muszáj kockáztatnom, különben sose lesz ennek vége. Nem szabadna itt lennem, tudom. De ha magamtól nem teszem meg, ő sose fogja megengedni. Szabályosan tilt ettől a helytől, amit tiszteletben kéne tartanom, de nem tudok és nem is akarok. Felbosszant, hogy ezt csinálja. Felbosszant, hogy meg se hallgatott. Pedig szükségem van rá… és tudom, hogy rá tudom venni, tudom, hogy segíteni fog. Muszáj lesz segítenie. Annál jobban szeret, mintsem hagyjon meghalni. A probléma csak az, hogy fogalmam sincs, hogy hol keressem Marcelt. Nagy ez a város… de… csak ismeri valaki, bárki. A motelben persze nem, vagy… csak nem akarják bevallani. Furcsán viselkedtek, amikor megkérdeztem, hogy ismerik e. Bár lehet csak én képzelődök. A helyzet az, hogy lehet nem az éjszaka közepén kellett volna elindulnom, viszont nem tudtam volna várni másnapig. Muszáj most és azonnal. Oh… egy pub… vagy, valami olyasmi. Nagynak tűnik és nem olyan lepukkantnak. Voltam én már rosszabb helyeken is otthon. Ez talán… jó lehet kiindulópontnak. Kiszúrok egy férfit, aki a kocsma előtt áll. Egy pillanatra, hirtelen, a félhomályban egészen úgy néz ki, mint Marcel, de ahogy közelebb sétálok, egyértelmű, hogy nem ő. Viszont, megkérdezhetem… hátha. Annyira csak nem nagy mégse ez a város, csak nekem tűnik annak, bár Párizshoz viszonyítok, akkor pedig egy porszem. - Elnézést! Tudna nekem segíteni? – Szólalok végül meg, bár nem annyira bátran, mint szerettem volna, de közelebb sétálok kicsit, az illető viszont rám néz, megfordul és a másik irányba kezd haladni. Mi az isten ez? – Héj! Hova megy!? – Utána kiabálok, de semmit. Én ezt nem értem… és bosszant is, szóval követem, amíg be nem fordul az első sikátorba. Remek.. a legjobb helyre. Francnak kell nekem ilyen kíváncsinak lennem. Természetesen követem, de ahogy befordulok, mintha elnyelte volna a föld, senki sehol… Beljebb sétálok, amikor hirtelen zajt hallok a hátam mögül. Ahogy reflexből megfordulok táskám a földre esik, természetesen minden tartalmával együtt. - Csodás… már csak ez hiányzott. – Mormogom magamban, miközben lehajolok, hogy elkezdjem összeszedni a dolgaimat. Az istenért kell a női táskának mindig tele lenni minden hülyeséggel, amik nélkül persze nem tudnék kimozdulni se otthonról. Hirtelen kapom fel a fejem valamiféle újabb zajra, de most már legalább látom is a forrását. Már szólalnék meg, amikor megteszi helyettem. Bedobálom a maradék cuccomat a táskámba és felállok. Előtte esetleg segítséget kértem volna tőle, most viszont már látom, hogy nem az a fajta ember, akivel egy másodpercet is szívesen töltenék tovább ebben a sikátorban. - Először is nem vagyok kicsilány… - Felelem nem túl kedvesen. Jó persze, egy idegen férfival szemben, mikor egyedül vagyok egy kihalt utcán, nem túl célszerű így beszélni… de sokszor sajnos nem tudom visszafogni magam és a nagy számat. - Másodjára pedig semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok… - Válaszolom, majd el is indulok felé, azonban gondoskodok arról, hogy kikerüljem, főleg, miután az üveget is megpillantom a kezében. - Most pedig, ha megbocsájtasz, dolgom van… nincs időm egy részeg idiótával foglalkozni…
A hozzászólást Élise Charlotte Rose összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 16, 2014 10:41 pm-kor.
Vérfarkas
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
A poszt írója ♛Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje ♛Pént. Nov. 14, 2014 11:13 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
élise & lucas
what are you doing here in the dark, little girl?
Jellemző, ezek a New Orleans-i lányok nagyon bátrak. Sőt. Néha már én magam is meglepődöm azon, hogy mennyire felvágták a nyelvüket. Az már más tény, hogy én nem szoktam hagyni annyira, hogy elszaladjon velük a ló. Elég gyorsan beléjük tudom fojtania szót, ha kell. És ezt elég gyorsan meg is kell tennem. Főleg ilyenkor... mikor az alkohol mámorában úszom, kevésbé vagyok türelmes. És ezt mindig azok szívják meg, akik a közelemben van. Jelenleg ez a lány, aki megköveteli azt, hogy ne hívjam kicsi lánynak. Hát mégis kit érdekel, hogy ő mi a fészkes francot akar? Nem kell nekem az engedélye ahhoz, hogy azt mondjak, ami tetszik nekem. És ha nekem ez esik jól, akkor így is lesz. Megindult felém, én pedig csak vigyorogva bámultam rá. Nem ijesztett meg túlzottan, hiszen mit tud velem csinálni? Felpofoz? Összekarmolja az arcomat? Volt már rosszabb. - Ajánlom, hogy inkább maradj csendben. Hidd el, úgy minden könnyebben megy. - motyogtam, de mikor részegnek nevezett, felnevettem. - Ha szerinted ez részeg... ajánlom, inkább ne menj be ebbe a bárba. - kacsintottam rá, majd ledobtam az üveget, és közelebb lépve hozzá a vállaira siklott mindkét kezem. - Szóval azt mondod, nincs kedved beszélgetni? Kicsit ismerkedni? - néztem rá eléggé szemtelenül de szorításom eléggé erős volt.. nem tudott szabadulni csak olyan könnyedén. A tekintete tüzes.. a haja pedig szinte világít ebben a sötétben... már most imádom. - Nem muszáj neked is akarni. Ez itt mindennapos. - suttogtam, ujjam pedig végigszáguldott a csípője vonalán.
Felkapom a szemöldököm rá és egy röpke pillanatra még meg is állok úgy. Maradjak csendben? Ő jött ide, ő kötött belém… ő kezdett el magyarázni nekem és én maradjak csendben? Igazából… boldogan… nincs túl sok kedvem barmokkal beszélgetni, pláne nem úgy, hogy azok nem is beszámíthatóak. - Barom… - Mondom ki úgy, hogy igazából meg is hallhatja, de nem célzottan a képébe mondom. Nem… nem félek a szemébe mondani, csak egyszerűen nem érzem értelmét, ezt leginkább magamnak mondom. Tovább is haladok, amikor hallom az üveg csörömpölését. Nem… nem szabad hátrafordulnom, mert már kezdem sejteni, hogy ennek nem lesz jó vége, ezt nem úszom meg olyan olcsón… De, valahogy mégis, a kíváncsiságom túlságosan is nagy és hátrafordulok, de egyben hátra is hőkölök abban a pillanatban, mert közvetlen előttem áll. Ha nem ragadna meg, bizony hátra is lépnék, egyrészt, mert feszélyez a közelsége, másrészt meg, mert igencsak megijedek egy pillanatra. Szerencsére azt, hogy felsikítsak sikerül magamba fojtani. – Héjj! Mégis mi az istent csinálsz? Engedj már el te idióta! – Kezemmel próbálom övét lefejteni magamról, de nem igazán sikerül. Szabályosan fájdalmat okoz már szorításának erősségével, amit bizony arcomról is leolvashat, hisz hiába a pókerarc, van, amire automatikusan reagál az ember, akkor is, ha nem akar. - Ó de, minden vágyam egy pofátlan idegennel beszélgetni, akinek bűzlik a szája az alkoholtól és fizikai fájdalmat okoz… Valóban ilyen ember társaságára vágyok… - Vágok vissza, ismét csak gondolkodás nélkül. Nem… rohadtul nem akarok vele ismerkedni és annak ellenére, hogy kezdek már kicsit félni, kezdek egyre idegesebb is lenni. Komolyan mi az istent akar tőlem? Jó… oké, egyértelmű, hogy mit akar, de erre van annyi más áldozat, sőt, van olyan is biztosan, aki önként és dalolva vállalná. A világ sajnos tele van ribancokkal… és ostobákkal. Kezét automatikusan söpröm le oldalamról, ahogy végigsimít azon és még inkább megpróbálok szabadulni szorításából. Ó Marcel, ilyenkor hol vagy? Persze, nem vagyok egy beszari ember, de azért én is felismerem mi az a pillanat, amikor a nagyszám pusztán nem elég, főleg nem egy szokatlanul erős, felnőtt férfi ellen. Feltehetőleg nem az edzőteremben szerezte ezt a fizikumot magának… bár nem olyan, mint Marcel… de, nem is akarom tudni, csak szabadulni. Élise, okosnak kell lenned, még akkor is, ha nagyjából lehetetlen ez a szituáció… Kezemmel belenyúlok a táskámba és elsőként dezodorom akad a kezembe, egy hirtelen mozdulattal rántom azt ki és fújom a szemébe… ha ezzel sikerül szorításából szabadulnom, akkor rátaposok nagy erővel a lábára és úgy kezdek el futni az utca felé. Ha ez most nem sikerül, azt hiszem rohamosan rontok a helyzeten, de az ösztön is azt diktálja, hogy mindent megpróbáljak, még ha jelenleg hülyeségnek is tűnik.
Már jó pár éve élem a ragadozó farkasok életmódját. Engem nem téveszt meg egy nő külseje, pontosan tudokm, hogy mit találok egy-egy miniszoknya alatt, és tudom, hogy mit találok egy púposnak tűnő aprócska kis topp alatt. Nem az én világom az udvarlás, habár józanul tény, hogy talán megragadnám az alkalmat, és élnék vele. Főleg mióta Aliena... Megráztam a fejem, de nem túl feltűnően, nincs szükségem arra, hogy bárminemű érzelmet vagy gyengeséget fedezzen fel arcomon. - Minek neveztél? - kérdeztem szinte fröcsögve, hangom úgy szólt, mintha egy kígyó tanult volna meg beszélni. Sziszegtem, méghozzá elég éles hangon. Nem tűröm el senkitől, hogy ilyen szavakkal illessen engem. Itt aki ismer, tudja, hogy tisztelnie kell. S aki nem tudja, annak kész örömmel megtanítom, ám nem rajtam múlik, hogy milyen módszerekkel. - Nem vagyok sem barom, sem idióta. Ja, és ráadásul elengedni sem túlságosan akarlak. - szorítottam mancsomat még jobban csuklójára, miközben már vigyorogtam, de hangom mit sem változott. Ki nem állhatom az efféle nőket. Kelletik magukat, majd az akció már nem tetszik nekik. Tipikus! - Szeretem a szabaduló művészeket. Annál nagyobb az öröm, ha mégis az enyém az utolsó... szó. - súgtam ekkor már mormolva, nem törődve azzal, hogy próbálja lesöpörni magáról kezemet. Mindegyik ezzel próbálkozik. Talán meg kellett volna várnom, hogy ő is legurítson pár pohárral, lehet hogy az ellenállása nem lenne ekkora. Igaz, nem hecc nőket megerőszakolni, őt se túlzottan akarom. Főleg hogy részegen nem is igazán.. arra vágyom. Még ha úgy is tűnt hogy ez a fő cél. Ám mire le tudtam volna nyugtatni, már a szememet érte valami maró anyag, ettől rögtön elengedtem, felsüvítettem, és összeszorított szemeimet kezdtem dörzsölni. - Ó, te átkozott nőszemély, meg akarsz te vakítani?! Szerinted mégis mit akartam veled csinálni?! - vált hangosabbá a hangom. Ebből csak rájön, hogy maximum ráijeszteni akartam, nem többet.
- Annak, ami vagy… baromnak! – Válaszolok ismét, összeszedve a maradék bátorságomat. Még jó, hogy az életem bizonyos szakaszaiban és eseményeinek köszönhetően már sokkal nagyobb a hangom, mint eddig volt, s könnyebben szólalok fel akkor is, ha talán most nem kéne. Kifejezetten taszítanak a férfiak, akik kihasználják a nőket, pláne, ha valaki így teszi, ahogy ő most. Ahogy ismét rászorít a csuklómra felkiáltok már, persze csak egy aprócska hang jön ki a torkomon, amit mindenáron el akartam nyomni, csak nem jött össze olyan könnyen, mivel komoly fájdalmakat okoz már. Nem, ez tutira nem normális, ennyi erőhöz minimum kétszer ekkorának kéne lennie, ezt még úgy is látom, hogy ruha fedi testét. De nem is tűnik olyannak, mint Marcel… bár csak vele találkoztam eddig, aki más, mint egy ember. Ugyan cselekvéseim és testbeszédem is egyre kétségbeesettebb, tekintetem nem igazán akarja engedni, hogy mutassam neki, egyre jobban pánikolok. Azt hiszem, a dezodor igencsak jó döntésnek bizonyul, ugyanis pár másodpercen belül kezeim kiszabadulnak, ő pedig úgy mordul rám, mintha én lennék a hibás az egész szituációban. Első reakciómra muszáj kiengednem az előtörő nevetésemet, de hamar összeszedem magam. - Ugye most viccelsz!? – Kiabálok vele, legalábbis nem igazán fogom vissza hangomat. - Először is, te támadtál rám… te kezdtél el kötekedni velem, nem én veled. – Kezdtem bele és azért egy lépést hátrébb állok, bár nem igazán értem, hogy miért nem kapok az alkalmon és futok el, de most már ki akarom osztani. - Konkrétan fizikai fájdalmat okoztál nekem és elég félreérthetetlen megjegyzéseket tettél. Mégis mi az istent gondoljak? Hogy teapartit akarsz tartani? Tényleg barom vagy… - Ingatom meg a fejem és egyre jobban feldühít. Mi mást gondolhattam volna? Meg amúgy is, ha nem megerőszakolni készült, csak fizikailag bántani, az is bőven elég volt már ahhoz, hogy valamit tegyek az ügy érdekében, elvégre az ösztönök azt sugallják minden normális élőlénynek, hogy mentse magát, ha szorult helyzetbe kerül. - Mit vártál, hogy hagyom, hogy eltörd a kezem? Komolyan nehogy már te mordulj rám ezek után… - Rá is nézek csuklómra, ami egyelőre csak vöröslik és baromira fáj, de gyanítom a szivárvány összes színében fog tetszelegni nemsokára.
Hiába fecsegett, hiába magyarázott... hiába vágott ostobaságokat a fejemhez, egyszerűen csak éreztem azt, hogy ez a nő nem erre teremtetett. Vörös haja még az esti neonlámpák fényében is fényesen ragyog. Ruhái nagyvilágiak, biztos vagyok abban, hogy csak nemrég tévedt ebbe a városba. Meg tudnám zabálni, a puszta tekintetemmel... hogy mi mindent tudnék kezdeni vele, ha hagyná magát! És itt a lényeg... ha hagyná magát. Sose vetemednék olyasmire, hogy nőt bántsak vagy erőszakoljak. Nem élek vele. És a barom szó még mindig fájdította a fülemet, de nem voltam hajlandó törődni vele, eleresztettem a fülem mellett, hiába kérdeztem vissza először. Tiszta bőre ártatlanságot sugallt számomra. Kinevet engem. Ez röhej! - Jó ég, lehet, hogy többet ittam két pohárral, mint kellett volna, de... te jó ég! - ismételtem meg magamat, ezt pedig leginkább az alkohol számlájára írtam. Csak köhögtem, mintha a számba fújta volna az akármijét, de a szemmel rohadtul mart és csípett és.. meg tudtam volna fojtani, ezúttal viszont nem szeretetből. - Nem hobbim nőket bántani, csak rád akartam ijeszteni! Nem való ez a környék egy hozzád hasonlónak, az ég szerelmére! - súlytottam őt szavaimmal egyre inkább, miközben könnyeim kicsorultak a szememből. Nő még sosem bánt el így velem. És még sosem bánt el nő velem úgy egyáltalán! Fújtattam egyet, pislogtam mint egy csipás kismacska, ahogy a csuklóját méregettem. - Oké, talán ezzel tényleg túlzásokba estem. - suttogtam, ahogy megpillantottam a csuklóján a foltokat, melyeket szorításom okozott. Ritka nagy tahó voltam. De nem is vettem észre, hogy így szorítom. - Nem akartalak... ennyire bántani. Rád... akartam ijeszteni. - hangsúlyoztam ki ismét. Na jó, ez talán nem teljesen fedi a vaóságot.
Nem szokásom az embereimet ráállítani a városra az utóbbi időben, hisz már jó ideje nem történt semmi érdekfeszítő. Meglehet, elbízom magam, vagy túlzottan is nagy bizalmat fektettem Klaus-ba, hisz ki tudja, hogy mikor kezd el vlamit ellenem forralni? Ezen esetben viszont nem emiatt örültem, hogy embereket küldtem az utcára és bárokra. Élise már jó ideje itt van, de csak nemrég döntöttem úhgy, hogy szabad kijárást biztosítok neki a városba. Veszélyes hely ez egy embernek, kinek vére édes. Olyan ő, mintha a lányom lenne. Davina mellett. Bizonyára egészen jól kijönnének egymással, ha végre találkozhatnának, de eddig nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy össze is hozzam ezt. Főleg most, hogy értesültem róla, egy vérfarkas nem találja a helyét az én drága emberlányommal szemben. Hát, akkor móresre tanítjuk, méghozzá elég bátran. Félbehagytam mindent, mikor megkaptam az információt, és rögtön siettem a klubba, hogy megnézzem, mi történik. Olyan voltam ,mint a villám. Mintha tényleg a saját édes gyermekemet bántaná valaki, és ezt szándékoztam megállítani. Megálltam, mikor megláttam a két alakot, a részeg farkast, s a tiszta bőrű emberlányt.A szépsége még az éjszaka ezen pillanatában is lenyűgöző. - Lám-lám. Lucas? - kérdeztem egy elégedett mosollyal, ahogy közelebb lépdeltem. Ezt a nyavalyást már úgy ismertem, mintha testvérem lenne, de nem a legjobbik fajtából. Ráadásul ő farkas is, szóval semmi közünk nem lehet egymáshoz. A híre mindig gyorsabban terjed, ráadásul pedig már nem először találkozom vele. - Még mindig nem tudod, hogy hol a helyed? - szólaltam meg ismét, és ekkor már odaértem a pár mögé, Élise karját határozottan, mégis gyengéden fogtam meg, hogy arrébb húzzam a közeléből. - Esetleg van valami indoka, hogy beszélgess ezzel a lánnyal, vagy némi mentséged, amiért megpróbáltál kezet emelni rá? Ha igen, megígérem, gyengédebben szedem le a fejed a helyéről. - vált a hangom dühössé, és tekintetem izzani kezdett.
Lehet? Az alkohol szagát idáig érzem, bár lehet ezt leginkább annak köszönhetem, hogy kifinomult szaglásom van ezt a bűzt megérezni. De most már azért egy egészen picit visszafogom magam és nem szólok rögtön vissza neki, mert azért csak bekúszik agyamba, hogy éppenséggel ott a csuklómon az a folt, amit ő okozott és éreztem erejét, amiből gyanítom egyelőre csak egy kis kóstolót kaptam, csak nem fogom a végsőik bőszíteni, főleg, hogy nem is túlságosan józan. Az a helyzet viszont, hogy ennek ellenére ismét fel kell nevetnem, amikor közli, hogy rám akart ijeszteni csak… hogy oda ne rohanjak, pont így kell ezt tenni. - Ó, milyen gáláns vagy… így törődsz a testi épségemmel? Had ne te mondd meg, hogy mi való nekem és mi nem. – Tör ki belőlem ismét csak a felháborodás. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az elsődleges célja, mert ez nem színjáték volt, amit előadott. Láttam rajta, hallottam a hangjában, ezt talán azért mondja, mert nem úgy léptem fel, ahogy várta… mert Vittor mellett megtanultam valamelyest bánni az ilyenekkel. Főleg a vége felé, mikor már egyre jobban belecsöppentem a kis életébe. - Egy egészen picit… ne igyál annyit, ha nem tudod kontrollálni magad… - Ingatom meg a fejem és a végén még én vagyok az, aki meg akarja mondani neki, hogy mi a helyzet, ami azért kicsit ironikus, úgy gondolom, tekintve a szituációt, de sajnos ilyenkor nem igazán tudom visszafogni magam. - Marcel! – Kiáltok fel, majdnem kicsit túl hangosan, amikor megpillantom az utcáról bevilágító fényben. Örültem neki, hogy itt van, persze… de kicsit azért mérges is voltam. Pont most, mikor már úgy éreztem, hogy tudom kezelni a helyzetet, most jelent meg… Hogy csak úgy félrehúzzon. Figyeltem, hogy mit mondott, de közben csak azért se hagytam, hogy csak úgy a háttérbe lökjön. Tudom, hogy miért teszi, tudom, hogy meg akar védeni, de akkor sem akarom hagyni, hogy csak álljak a sötétben és nézzem, ahogy esetleg kakaskodni kezdenek majd. - Azt hiszem már elintéztem a dolgot… - Szólok Marcelnak, miközben elé lépek, hogy csak azért is én legyek az, aki megvédi magát, ő meg… lehet a testőröm a háttérben, aki előre lép, hogyha arról van szó. - Legalább egy bocsánatot elvárok, ha már annyira nem akartad a dolgot! – Teszem azért még hozzá… és lehet most már egy kicsit sajnálom az illetőt, mert bőven fölényben vagyok a vámpírommal karöltve.
Csak köhögtem egyet, mintha fuldokolnék, de lehet, hogy a torkomra is ment abból, amit eredetileg nem oda szánt.. mégis, ki nézi ki belőlem, hogy bántom a nőket? Végül is.. oké, sokak utálnak itt, de általában azért tették mindezt, mert tudják, hogy képes vagyok több falkát is egybe kovácsolni, ha úgy adódnak érdekeim, és emiatt megijedtek a hatalmamtól. Ami mellegles nem olyan nagy, csak jó feltüntetni úgy, mintha az lenne. A vérfarkasok pedig ezerszer összetartóbbak, mint a vámpírok, így még ez a nuku hatalom is hatalmas segítség. - Hé, nyugi már, tényleg! - támaszkodtam meg a falban fél kézzel, a hideg kő tenyeremet simogatta, majd megráztam a fejemet. - Jöhetett volna olyan, aki ezerszer rosszabb nálam, azt nem intézed el ennyire, ostoba. Ez a bár az egyik legveszélyesebb éjszaka ebben a városban. - köszörülgettem a torkomat, de továbbra is éreztem azt a maró ízt a torkomon... az, hogy mik voltak az eredeti szándékaim, lényegében felesleges lenne megosztani vele, hisz akkor az egész tubust az arcomba nyomná, arra pedig semmi szükség, kösz. Ki gondolta volna, hogy egy ember lány lehet ennyire tökös? A képzelgésemet egy új hang lökte ki a fejemből, mire arra fordultam, és hirtelen nevetés bukott ki belőlem. - Mindent értek. - kaptam vissza a pillantásomat a lányra. - Szóval Marcel kegyeltje vagy. Ennek fényében nekem is nagy lenne a pofám. - nevettem még mindig, majd hátradőltem, és a fal szerencsére biztosabban tartott, mint amennyire én tudnám tartani magam. - Hát, mentségem az nincs egyikre sem. De nem fog sokáig életben maradni, ha a te védelmedre szorul. Vagy New Orleans királya... vagy bocsánat, bukott királya ennyire ráérős? - Közben a lány is előretört ismét. - Hm. Bocsánatkérés. Bocs, nem az erősségem.
Úgy akartam óvni ezt a lányt, mintha a szemem elvesztett fénye lenne. Magam sem voltam tisztában azt illetően, vajon miért veszek pártfogásba ilyen gyakorisággal fiatalokat, bár senki nem vádolhat butasággal, hiszen Davinanak is szüksége volt rám, mikor magammal vittem, s Élise sem egy sima eset. Megmentettem őt valamitől, akkor tértem be az életébe, amikor szüksége volt rám, valakire, aki támasztékot ad számára... nem tehettek hát arról, hogy ez pont én lettem. Olyan lett, mintha a soha meg nem született lányommá nőtte volna ki magát a szívemben, és tudtam, hogy egyszer be kell majd mutatnom őt Davina-nak. Hasonló jelleműek, bizonyára jól ki fognak jönni egymással. Ellépett az oltalmazó karjaim alól, miután pedig meghallottam Lucas hangját, mely nyilvánvalóvá tette, hogy nem bánt meg semmit, és hogy nem fog bocsánatot kérni, őszintén legalábbis biztosan nem, éreztem, hogyan marnak bele körmeim a tenyerembe. Feldühített, bár ő ebből már szinte sportot űzött. Én csak egy bukott király vagyok ebben a városban, s ezt tudja ő is nagyon jól. Kihasználja, hogy most sebezhető vagyok, s képes vagyok ostobaságot tenni. Ha megölöm, egy egész falkányi farkast uszítok magamra, és ezt ebben a helyzetben nem kockáztathatom meg. Főleg hogy Élise is ott van. - Nem hiszem, hogy ért a szép szóból kedvesem. Ismerem. - vontam egyet a vállamon, de tekintetemet nem engedtem le egy pillanatra sem, Élise arcát fürkésztem, hogy lássam, milyen sorsra fogja ítélni ezt a szörnyeteget. - A helyi farkasok egyik vezetője. Előbb engedi, hogy kitépjék a nyelvét, mintsem, hogy bocsánatot kérjen. - magyaráztam, ezzel talán megpróbálva némi erőt csempészni a vörös hajú lányba. Nem akartam bűnre biztatni, de Lucas egyszerű férfi, egyszerű igényekkel, és bármit is mondana, tudom róla, hogy nem gondolná komolyan. Az ilyen csak erőszakból ért.
Kezdőlap
• 
* • 