Annyi minden elől kellett volna elmenekülnöm... elsősörban a börtön elől, hogy lecsukjanak egy olyan vétek miatt, amit végül is nem én tettem. Vagyis, de. Én tettem, de önvédelemtől követtem el. És azt gondolja a bíró, vagy ügyvéd, vagy tudom is én, hogy ő kicsoda... hogy önmagam akaratával oltottam ki annak a férfinak az életét. Hogy a férfi elutasított, és azért akarom a gyilkosságot önvédelemnek feltűnteni, hogy megússzam. De ebben semmi valóság nincs, az a férfi erőszakosan közeledett felém. Megmarkolta a karomat, majd a sikátor koszos falához ráncigált. Nem értettem a szituációból egészen addig semmit, míg a kezembe nem került az a vasrúd, és belé nem döftem. Egyetlen egyszer tettem, és a vére már ott folyt szét a mocskos kövön. Mindent vér borított el, az a nagy vörösség, mintha... mintha erre született volna, hogy a vére betonra száradjon. Persze nem fog odaszáradni, tekintettel arra, hogy a helyszínelők nagy valószínűséggel már eltűntették onnan azokat a nyomokat. De nekem mégis milyen nyomokat kellene még mutatnom ahhoz, hogy elhiggyék, ártatlan vagyok? Csak a karomon megmaradt ujjlenyomatokat tudtam volna, de tettem volna azt, hogy hagyom hogy megerőszakoljon, és akkor talán a nőgyógyász utólagos vizsgálatából kiderült volna, hogy tényleg megerőszakoltak? Felfordul a gyomrom ettől a világtól, egyszerűen nevetséges, ahogyan kérdőre vonják egy nő vallomását... ha az a férfi még élne, ki tudná őt megállítani a következő nő bántalmazásától? Mint kiderült, nem ez volt az első esete, már más nőket is bántott, kezet emelt rájuk, mégsem nekem hisznek? Tényleg, hol vagyunk mi? Egy ideje egy oszlop mellett álldogáltam, és figyeltem a közlekedő autókat. Mindenki tartott valahová, én azonban nem éreztem a helyemet. Ők mind hazamentek, a családjukhoz, de nekem nem adatott meg az, hogy olyan felmenőkkel rendelkezzek, akik becsületben tartották volna a létezésemet. Szívtelen szülők gyermeke lettem, akik nem keresték a megoldást egyetlen problémámra sem. Nem volt gyanús, hogy elhúzódtam mások érintése alól s hogy kerültem mindent, ami köthetett volna valaki máshoz, legyen szó egy ölelésről, egy szóról. Felnőni egy olyan bolondok házában, majd megölni valakit, kiváltva egy olyan átkot, amelyről előtte hírből sem hallottam... ki adhatott volna felvilágosítást ezekről abban az erkölcsi fertőben? Egy papírfecnit szorongattam ujjaim között. Egyetlen név szerepelt rajta, és ezt még a nagybátyámnak köszönhettem, aki a szökésem előtt elmondta, hogy mi is lettem, miért változom át minden teliholdkor. Ő bíztatott arra is, hogy elszökjek otthonról, és kikössek itt, az isten háta mögött. Egyetlen névvel a birtokomban, aki egy távoli rokonom apai ágon, és vérfarkas. A Grill villogó fényeit figyelve tudtam, hogy most vagy soha. Gyomoridegem lett, ahogy odabenn átdurakodtam a tömegen, majd kikötöttem a raktár zárt légkörében. Először majdnem elkapott valami pánikszerű érzés a falak közelsége miatt, de nagy levegőt véve indultam el egy aprónak tűnő iroda felé, miután a pultnál a felszolgáló oda irányított. Azt sem tudtam, hogy itt létezik efféle kis helyiség, habár valahonnan intézniük kell a megrendeléseket és számlákat, ilyen értelemben logikus. Az ajtó nyitva volt, hallottam odabentről a pepecselést, hát csak megköszörültem a torkomat, aprót kopogtattam az ajtón lehajtott fejjel. - Bocsánat, én... Thadeust keresem. - Félénk szavak hagyták el a számat. Most nem tudtam erőre kapni, távol volt még a telihold. Nem is értettem, ennyi év után miért nem bélyegeztek még a vérfarkasok szégyenének.
Az elmúlt napok eseményeiből kiindulva már közel sem vagyok olyan nyílt, még régen. Úgy jöttem Mystic Fallsba, hogy majd utánam jön a családom egy része, s itt is találok szövetségeket, ám a klikkek, amelyet a természetfelettiek alkotnak szinte megbonthatatlannak tűnnek, a magányos farkasok pedig vélhetően elég elkeseredettek, hogy a Grillben kiszagolják, hogy egy alfa tanyázik, aki a védőszárnyai alá venné őket. Ennek köszönhetően már akkor is igen gyanakodva néztem a friss pincérre, akit az előző kilépése után alkalmaznom kellett. Nem éreztem rajta befolyást, ám nem vagyok tévedhetetlen. Most már egyértelművé vált, hogy nem kívánatos vendég vagyok a városban, s csak idő kérdése, hogy mikor lesz a fenyegetésből éleslövészet. Az ártatlanok védelme még mindig a szívügyem, nem tudom kiírtani magamból azt a kényszerű jót, amiben a családom nevelt, s amiért a feleségem az életét adta. Vickie-nek a kiegyensúlyozottságomat köszönhetem, de ha felmerül, hogy mégegyszer megismétlődjön a fesztiválos eset, hogy ártok neki, én magam küldeném el. Ennyit nem ér a város, de még a családom becsülete sem, lassan megtanulom elfogadni, s értékelni a ragaszkodást, hogy valakinek fontos lehetek, ha már az európai rokonság a füle botját sem mozgatja, mondván ez már nem az ő harcuk. Nem tehetem meg, hogy azt mondjam; majd én azzá teszem. Földműves családként voltunk kénytelenek letelepedni, miután Angliából ideszakadtunk, valamiből élni kellett, s az amerikai földfoglalás erre kiváló lehetőséget biztosított. Az egykori családból már csak én élek a varázslatnak köszönhetően, mindenki más már csupán az új generáció, akiket már aligha érint egy ilyen régi ügy. A mai este nem más, mint a többi. Számomra nem. Más farkasok a teliholdhoz vannak kötve, átokként élik meg a létüket. Az én keresztem lelki eredetű. Látnom kellett, hogy mások a szemem láttára múlnak el, s nincsen kiút a halhatatlanságból, csupán ha ezüst tőrrel ölöm meg magamat. Ám nem tehetem, megesküdtem Neirának, még ha Vicki buzgón igyekszik lebeszélni az ősrégi, már-már jelentőségét vesztett ígéretről. Így nem zavar túlzottan, hogy a következő héten holdtölte. Erősebb leszek ugyan, s ingerültebb, az álváltozásomat ellenben nem érinti, bármikor megtehetem. Hátul nézegetem a könyvelésemet, amikor a kis irodába valaki betoppan. Elkalandozhattam, hogy nem érzékeli az orrom a magamfajta illatát. Egyfajta izgalom szál meg, mintha régen látott családtagot üdvözölnék. Amint felpillantok, mégsem ugrik be, hogy a fiatal kislány hozzám tartozna. Akkor mit keres itt? Közelebb lépek amint a kopogtatása után beljebb lép, s becsukom mögötte az ajtót. Talán kileshettem volna, hogy van-e kísérője, ám már késő. A karjánál fogva finoman beljebb vonom, és a vonásait fürkészem. - Én volnék. Te pedig...? – Kérdezem érdeklődve, lehet, hogy pont erre a lehetőségre vártam volna? A lány ugyan nem tűnik egy megveszekedett, tapasztalt farkasnak, no de van benne potenciál, érzem az életerejét, szinte dúskál benne az a principium, amely fajtánk sajátja. Ellenben ha a nyakamra hozza a vérszívókat, netán az alapító családokat... A boszorkányokról ne is beszéljünk. Nem is tudom hirtelen, hogy hellyel kínáljam az egyszerű huzatos fotelek egyikében, vagy mielőbb vitassuk meg fojtott suttogással, hogy mit is keres itt. És mégis, pillantásából úgy érzem, neki még égetőbb válaszokra van szüksége, mint nekem.
Nem számítottam semmi jóra. Már hozzászoktam ahhoz, hogy a teremtő két kézzel osztogatja a pofonokat, habár a hitemmel is meggyűlt a bajom, nem még azzal, hogy elkönyveljem minden baj forrásának azt, hogy valószínűleg egy olyan lény tehet minden szenvedésünkről, akinek létezésére nincs bizonyíték. A két szememnek hittem világ életemben, s amit nem láttam azzal, az nem létezett. Ez a mentalitás meghozta a maga gyümölcsét, de az mellett, hogy nem voltak barátaim, és ha a szüleimhez rokonságba érkezett valaki, jobb szerével megpróbáltak rólam nem tudomást venni, elég nyomatékosan éreztette velem azt, hogy márpedig velem volt a baj, és nem a világgal. Egy elcseszett teremtménynek tartottam magamat egészen addig, míg az első áldozatom megölése utáni első teliholdkor átváltoztam. Azt sem tudtam, mi történik velem, és a szüleim csak ezt követően mondták el, hogy mi vagyok, és hogy ők sosem váltották ki ezt a mocskos, minden természeti törvénnyel szembemenő átkot. Úgy emlékeztem, hogy így nevezték, s talán igaz is, ez egy átok annak, aki nem képes ezzel együtt élni. Mint én. Az első gyilkosságom csak véletlen baleset volt, azóta viszont elpattant valami, és azóta is érzem a hatását. Egy újabb véletlen baleset miatt újabb embert öltem meg, aztán még egyet azért, mert nem tudtam magamról, pár percre lekapcsolták a villanyt a fejemben, és mire magamhoz tértem, már ott feküdt az a nő, élettelenül. A kés pedig az én kezemben volt. Egyetlen reményem maradt ez a férfi. Bár ki tudna engem megmenteni, ha még saját magamat sem tudom? Thadeus. Ő az. Nem tűnt ismerősnek, nem láttamm ég előtte a városban, így próbáltam a lehető legnormálisabb hatást kelteni, féltem viszont, hogy az aurám is kihangsúlyozza, mennyire problémás és ütődött volnék. - Örvendek. Én... - Nyeltem egyet. - A nevem Gillian. A nagybátyámtól kaptam azt az információt, hogy... ha teljesen tisztába akarok kerülni magammal, magát keressem. Mert maga... - Körülnéztem, habár tudtam, senki nem hall bennünket, de mégis ott volt bennem a félsz, hogy bajt hozok a fejére. Vagy a sajátomra. Az viszont már mindegy, egy rendőrségi nyomozás után mi jöhetne rosszabb? - Maga is vérfarkas. Ahogy én is. És a nagybátyám is. Andrew bácsi nem mondta el, hogy ismeri-e személyesen vagy csak hallott magáról, de... talán zavarok, nem kellett volna magára törnöm. - Lehajtottam a fejem. Rosszul éreztem magam. Egy idegen előtt beszéltem olyasmit, amiben még magam sem hittem teljesen.
Vérkasnak lenni átok, és adomány, ki hogyan éli meg. Én ugyan az átok által védve vagyok, hiszen hitvesem áldozatának köszönhetően akkor alakulok át, amikor jól esik. Nem érzem azért többnek magamat, hiszen az örökkévalóságig kénytelen vagyok viselni a tényt, szembenézni a lelkiismeretfurdalásommal, hogy egykori feleségem az életenergiáját átadva arra ítélt. Hogy a végtelenségig marcangoljam a lelkemet mindazért hogy nem voltam képes megvédeni a családomat. Be tudok illeszkedni az emberek közé, ahogyan teszem már több mint kétszáz éve, csupán ingerlényekenyebb, ám erősebb vagyok a holdtölte idején, ellenben bármikor ha úgy hozza a sors, vagy az ösztöneim igénylik, megtörténhet az átváltozás. A mai különös napon ellenben egy fiatal farkasnőstény illatát hozza a szél, s felnézve a könyvelésből már nyitom is neki az ajtót. Hamar kiderül, hogy engem keres, nem tévedt el, lélektükrei mélységes kétségbesésről árulkodnak, nem tudhatom be csupán a törékeny alkatnak, gesztusairól is süt, egyedül van, útmutatásért kiált. Ahogyan annak idején Adelaida esetében feltámad bennem a védelmi ösztön, talán mert vezetőnek születtem, talán mert a példaképeim, az apám, és még sokan mások ilyenné formáltak. Felismertem, hogy nem tudom hagyni szó nélkül, hogy ha valaki összecsuklik a démonai által súlyként rárakott teher alatt. Tudom, hogy az élet bizony mindig nehezebbet szab ránk, mint elviselnénk, mégis erről szól az egész, az összetarartásról. - Üdv Gillian. Gil. Gyere beljebb. – Mormolom barátságosan, érdeklődően szippantom be az illatát, mintha már a puszta szagból is leszűrhetnék mást a félelmen kívül. Nem, számomra még idegen, ezen változtatnunk kell, hogy kiismerjük egymást. Nem engedem el, csak közelebb lépek hozzá, finoman méregetve, mintha tényleg valódi állatok lennénk, nem csupán a lelkünkben, vagy az átváltozás kapcsán. Eltűnődöm a felvetésen, valahogy nem ugrik be Andrew, noha ez nem zárja ki, hogy kereszteztük már egymás sorsfonalát. – Nem zavarsz kicsi lány. Kétlem, hogy a fajánk bármikor is zavarna, itt otthon vagy. – Megölelem, ez nem igazán emberi reakció, hiszen ennyire közvetlen senki nem szokott lenni első látásra, de ez másról szól. Hagyom, hogy beszívja az illatomat, én is ismerkedem az övével, s csak néhány pillanat után szakítom meg a kontaktust, amikor már nagyjából egyesült az auránk. – Az átokkal küzdesz? Tanácsot kérsz? – Kísérem az egyik fotelemhez, hogy leülhessen, én csak a karfára telepedek le, hogy meglegyen a bátorító közelség.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Feb. 02, 2016 3:38 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
thadeus & gillian
we all deserve a better life
Újabb nyelést engedtem meg magamnak, mielőtt biccentve elfogadtam volna a szavaival felkínált lehetőséget. Az előbb tényleg megfordult a fejemben, hogy fogom magam, és elindulok oda, ahonnét jöttem. Otthonnak nem neveztem volna a kicsiny hotelszobát, amelyet béreltem, inkább egy helynek, ahol éjszaka álomra tudom hajtani a fejem. Régóta nem ismertem az otthon fogalmát, talán már akkor sem, mikor a szüleimmel éltem egy fedél alatt. Sosem volt hideg a kandallóban, kapott helyet étel az asztalon, tiszták voltak a ruháim, mégis annyi mocskosságot éreztem az egész helyzetben. Mintha ezzel a tisztasággal is valami olyan családi bűnt vagy mocskosságot próbálnának elfedni, ami szégyen. Bár a mocsok mindig az. De nem néztem ki belőlük azt, vajon mit követtek el, ami ekkora takargatnivalónak számított. Azon kívül, hogy honnan jöttek, s hogy valószínűleg mindketten vérfarkasok voltak. Annyi kivétellel, hogy sosem váltották ki ezt. Ebből győződtem meg arról, hogy a vétkükben nem szerepel emberölés. Bár belőlük azt is kinéztem volna, hogy felbérelnek valakit erre a feladatra. Kicsinyesek voltak, smucigok és kegyetlenül bántak másokkal. A szeretetet aligha ismerték. Ennek hiányát pedig a mai napig éreztem a tulajdon bőrömön. - Kösz... köszönöm. - Újabb nyelés, mikor megölelt. Ahogy felfogtam, mi történik, én magam sem voltam rest visszafogni magam, habár a gesztus meglepett. Talán mert sosem ölelt magához bárki szándék nélkül. Olyan szándék nélkül, amely ne hátsó lett volna. ITt éreztem azt először, hogy talán tényleg van esélyem egy szebb jövőre... otthonra. Amely nem fényűző, nem giccses. Nem erre vágytam. Csak hogy valaki pusztán azt produkálja, amit ez a férfi. Pár másodperc elég volt ahhoz, hogy úgy érezze, a családjához tartozom. A szüleimnek húsz év is kevés volt. Ahogy az egyik fotelhez értem, helyet foglaltam, de már készültem arra, hogy vallomást kell tennem. Alig fogtam még fel, éreztem azt a furcsa kapcsot, amelyről valószínűleg a történetek szóltak... hát ez lenne az, amit két vérfarkas egymás iránt tud érezni? - Csak pár hónapja lettem vérfarkas. - Kezdtem bele, és ujjaimat tördelve ismét lehajtottam a fejem. - A szüleim is azok... lennének. Elvileg. De sosem váltották ki ezt az átkot. Én is csak véletlenül, és azóta... úgy érzem, hogy felszabadult bennem valami. - Emeltem fel lassan a fejem, hogy belenézzek szemeibe. - Talán csak az ösztön. Még nem tudom kezelni ezt az egészet, túl könnyen leszek mérges, dühödök be... nemrég véletlenül megöltem egy férfit, aki rám támadt, és... - Beletúrtam a hajamba. - Ez normális? - Kibukott belőlem. Muszáj volt hallanom valakitől, hogy nem őrültem meg. Ő pedig elég érettnek és tapasztaltnak tűnt ahhoz, hogy megmondja, mi normális és mi nem.
Magától értetődő, hogy már akkor is családfenntartó voltam, amikor még emberként éltem az életemet. Legidősebb voltam a három fiútestvér között, így amikor kiderült, hogy mindannyian farkasok vagyunk, csakhamar élére álltam a Neubauer familiának. Míg ők azzal törődtek, hogy idejekorán megházasodjanak, addig én a birtokkal foglalkoztam, és a védelmünk megszervezésével. Nekem sosem a családi vér számított, gyakran fogadtam be olyanokat, akiket a sorsuk miatt kitaszított az élet, mindig szerettem nagy társaságban élni. S most mégis, oly régóta vagyok magányos a halhatatlanságnak köszönhetően. Ebbe hozott fényt pár napja a boszorkány, aki miatt már nem vagyok annyira búskomor, és a megszokott önsajnálat is tovatűnni látszik. Érdeklődéssel fordulok a farkaslány felé, cseppnyi bizalmatlanság sincsen bennem, úgy vagyok vele, hogy ha valakinek a saját fajtájától kell félnie, az már régen rossz. Úgy kezelem, mintha egy rég nem látott unokahúg toppant volna be. Andrew neve valahonnan rémlít, ám most nem is számít, hogy kicsoda. Számomra most bőven elegendő hogy ideküldte a fiatal lányt, aki olyan, mint én. S talán íme adódhat a feladat, hogy valakire én is vigyázzak. Nem tudom, hogy a reszkető teremtés mit vár tőlem, jó eséllyel útmutatást. A gyengédségem ellenére nem kínálhatok neki könnyű életet, ám az bizonyos, hogy az oldalamon könnyebben tudna boldogulni, mint egymagában, az átok súlya alatt. Még akkor is, ha számomra már nem átok a telihold, ám tudom, hogy mit érezhet, régen voltam már átváltozásra, vérszomjra kényszerülve, mégis ezt nem felejtettem el. Az ölelésem határozott, biztonságot nyújtó. Tudom, hogy még nem ismerjük egymást, pont ez a lényege az összetartozásnak; érdekek nélküli elfogadás. Hagyom, hogy ő is beigya az illatomat, hogy áttterjedjen egymásra az auránk, majd nem sokkal később ülünk le. Végighallgatom őt, már az elején megértően bólintok. - Már soha nem leszel az, aki egykor voltál. Ez az igazi önmagad. Minél előbb kezded, annál egyszerűbb. A tested még fiatal, kész a változásra, lesz hozzá erőd. – Fogvatartom a pillantását, ahogyan érzem a belőle árad tehetetlen dühöt. Felszegett állal beszélek most hozzá, anélkül, hogy kicsit is elbizonyítalanítani akarnám. – A düh a bestia sajátja, meg kell tanulnod kezelni. Van hol laknod? Ha hozzám küldtek, biztonságossá kell tenni mindazt, ami jellemez téged Gillian. Tudja rajtad kívül, hogy mi vagy? – Ha csak Andrew, akkor vélhetően nincsen gond. Ám a több havi átváltozás eredményét más is látta... Akkor felmerülhetnek még problémák. És az sem mindegy, hogy kit ölt meg a farkaslány.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Feb. 24, 2016 6:18 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
thadeus & gillian
we all deserve a better life
Lehajtott fejjel vettem tudomásul szavait, emésztettem a gondolatokat, amelyek mondatok formájában jött ki ajkai közül. Minél tovább vártam, annál több gondolat született meg fejemben, de mindtől féltem. Kimondani is, nem még megtenni őket. Nem volt sok lehetőségem arra, hogy megtanuljam kezelni ezeket, hisz amint átváltoztam, elindultam lefelé a lejtőn. Hallottam már arról, hogy ez nem minden esetben történik így, de úgy tűnt, hogy valamiért nálam így alakult. Sosem világosítottak fel arról, hogy mi lakozott bennem ott belül, s hogy milyen tűz ég a szívemben, micsoda lángok képesek kitörni belőlem, ha feldühödtem. Ennek volt áldozata az a fiú hónapokkal ezelőtt, mikor még otthon éltem, egy fedél alatt szüleimmel. A vértől tocsogó ruhákat rögtön kidobtam, de anya megtalálta őket. Kérdőre vont. S miután elárultam, hogy gyilkos lettem, ő elmondta, hogy milyen családba születtem. Szinte korcsként kezeltek, pedig mindkettejükben ott volt ez a gén. Mindketten vérfarkasok lettek volna, de féltek tőle. Gyávák voltak, a farkasok valódi szégyenei, s engedték volna, hogy én magam is egy ilyen szégyenfoltként haljak meg, holmi emberként. Többre lettem hivatott, nem ennyire. S nem úgy, hogy közben a szüleim csak félnek tőlem, mint valami időzített bombától. Nem akartam felrobbanni, egészen addig, míg az az ominózus beszélgetés meg nem történt a fiúval, s ki nem váltotta belőlem azt a mérhetetlen haragot. Azóta nem is találtam megállást. - Annyira bíztam abban, hogy végre ezeket a szavakat hallom majd. - Lassan lehajtottam fejem, és lehunytam szemeimet, így csűrve tovább gondolataimat. - Úgy neveltek fel, hogy nem volt önálló akaratom. Egy bábu voltam anyám szekrényében, akit mutogattak, ha vendégek érkeztek, majd ha távoztak, visszakerültem oda. Sosem foglalkoztak velem igazán. Sosem akartam farkasok lenni, küzdöttek ellene. Amíg meg nem öltem valakit, én sem tudtam, hogy megvan ez a gén... bennem.- Megráztam a fejemet. Keserű élmények voltak, a tapasztalatok elhanyagolandóak. Anyámból kiindulva mindig is rettegtem, hogy én magam is ilyen leszek, s ha egyszer családom lesz, szintúgy tönkretenném majd a saját vérem életét. Keserű mosollyal bólintottam. - Pár hónapja szöktem meg a szülteim tudta nélkül. Azóta a városi hotelban bérelek egy szobát, már egészen kényelmesen berendezkedtem. - Megköszörültem a torkomat, majd nagy levegőt vettem, csak ezt követően folytattam. - Nem, erről... erről Andrew bácsin kívül senkivel nem tudtam beszélni. - Őszintén vallottam be, arcomról pedig megállapíthatta, hogy ebben a helyzetben meg sem fordult a fejemben hazudni. - Kivéve téged. Te pedig régóta vagy már... farkas, igaz?
Lassan kezd rémleni, hogy ki az Andrew, egyszer régen megmentettem az életét. Igaz, hogy viszonzást nem vártam, ám ahelyett, hogy törlesztené az adósságot, ideküldi a fiatal farkaslányt. Mintha az én dolgom lenne másokat örökké pesztrálni. A sors iróniája, hogy mindig is erre vágytam. Családra, falkára, így Gil bácsikája bármilyen okból is gondolt engem erősnek, ezúttal a szívemig hatolóan betalált. Egyátalán nem éreztetem Gillyvel, hogy meg vagyok lepődve, szinte már az első mondatánál beljebb húzom, hiszen egyek vagyunk, összetartozunk. Ő most egy riadt, fiatal teremtés, aki útmutatásra szorul, amit vélhetően csakis tőlem kaphat meg. Nem tudom, hogy Andrew most hogy van, ám abban igaza van, hogy csakis a legerősebb tudja kordában tartani a fiatal farkasokat, és hát ha Gil még látszólag nem teljesen ura az új érzékeknek, ez nekem is új célt adhat. A lány pillantásából sugárzik, hogy akik eddig körülvették, most kitaszították maguk közül, így átkarolva a vállát segítem beljebb. Még emberi alakomban is kidomborodnak az izmaim, igazán biztonsában érezheti most itt magát. Victoriával nyilván egyeztetnem kell ezt, végtére is Gil olyan lehet, mint egy ükunoka, családtag, nem pedig nőként gondolok rá, vagy ha igen, mondjuk valami tékozló lányként, aki eddig sokat volt távol. - Pocsék életed lehetett, ha ennyire össze vagy törve. – Mormolom, majd leültetve a fotel karfájára, mellette állok meg, hogy meghallgassam, hogy mi is történt eddig vele. Biztos vagyok benne, hogy sok dolgunk lesz, eljöhet még az az idő, amikor majd ellenem támad, de sebaj, ez benne van a pakliban. – Ostobák voltak, hogy nem mondták el neked időben. Így nem is volt választásod, hogy tudd, hogy ki vagy, hogy felvállald a sorsod. – Teszem hozzá, majd elgondolkozva fonom karba a kezeimet, máris megoldáson gondolkozva. – Nem kell tovább bérelned. A grillben kapsz szobát. Ha valaki kérdezi, az unokahugom vagy. A szüleid érkezésére mindenesetre fel kell készülnünk. Én tudok hatni rájuk, és megvédelek. Éhes vagy? – Kérdezem bátorító mosollyal, és már éppen indulnék kifelé, hogy a hátsó konyhában összeüssek neki valamit, ám a kérdése megállít. – Mondanám, hogy túl régóta, ám mostanság kezdem felfedezni mégiscsak az előnyeit. Kétszáz éve. Tudom, nem is élünk ilyen sokáig, de én mégis. Majd elmesélem. Szóval... eszel?
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Márc. 17, 2016 6:47 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
thadeus & gillian
we all deserve a better life
Biccentettem. Nem tudtam nem egyetérteni vele, annak ellenére, hogy nem azért jöttem el hozzá, hogy sajnáltassam magam. Az életem nem volt hétköznapi, de ezt a külső szemlélők észre sem vehették. A szüleim nagyszerű látványrendszert alakítottak ki magunk köré, senki nem gondolta volna, hogy a lány, akit anyám több mint húsz esztendővel a világra szült, csak egy kellék volt annak érdekében, hogy ha nézelődni jönnek a távoli rokonok - bár rokonnak sem kellett lenni ahhoz -, legyen egy tökéletes viaszbábu a nappaliban. - Talán csak túl sokáig kerestem a helyem, de eddig nem éreztem, hogy célba értem volna. - Újabb nagy sóhajt hallattam. Tényleg keserű volt a múltam, és attól tartottam, hogy ennél jobb már nem is lesz majd. Mintha elásták volna magukat az esélyek, a lehetőségek. Megfosztottak tőlük; először a szüleim, majd én magamat, mikor gyilkoltam. Nem akartam megtagadni magamat, hiszen vérfarkasnak születtem. Arra hivatott az élet, hogy így éljem le az életemet. De még valakinek nem tudtam volna csalódást okozni. Az lett volna az utolsó csepp ebben a pohárban. - Nem igazán értem, miért félnek ettől a léttől. Nem félelmetes, csak... azt hiszem, kezelni kell. Leginkább az indulatokat. - Lassan ejtettem ki a szavaimat. Meg kellett gondolnom mindent, amit mondtam, mert ostobaságot sem akartam hangoztatni. Azért voltam itt, hogy társra leljek ebben a saját magam ellen vívott háborúban, és nem olyasvalakit akartam magamra haragítani, aki az utolsó mentsváram lehet. - A szüleimet nem érdeklem. Nem fognak idejönni, amíg nem kapnak rólam olyan hírt, amely veszélyeztetheti a hírnevüket. Eléggé híres a családunk, van pénzük, és ezzel azt hiszik, bármit el tudnak intézni. - Nagy sóhaj ismét, majd megráztam a fejemet. Elkeserítő volt a tény. Pont egy ilyen családba születni bele. Mindig is boldogabbnak hittem azokat, akiknek nem jutott sok ennivalóra, jólétre... csak szeretni tudták egymást. Nekem ebből nem jutott ki. Olyan voltam, mintha az anyám egy katalógusból rendelt volna. - Várni fogom. - Könnyed volt a hangom, de érdekelt, hogy mennyi idős... és mi tette lehetővé, hogy még mindig életben legyen. - Pár falat jól esne. Régen ettem utoljára. - Csendes, visszahúzódó vallomás volt. Nem is gondoltam rá eddig, hogy ideje lenne valami táplálékra szert tennem.
Nem az a célom, hogy magamhoz édesgessem. Magától értetődő módon tartozik a családomhoz, és ezt akarom éreztetni vele. Ugyan vérség szerint más ősöktől származunk, ám az átok alapján egyek vagyunk. Valami nagyon távoli vonalban egyesülünk, amelyben most találunk egymásra. Kellünk egymásnak, ez egyértelmű; számára a szülei nem voltak meghatározó farkasok, míg az én leszármazottjaim vágták sutva az elképzeléseimet, így egyeznek a céljaink. Ugyan Gillianre nem róhatom rá a saját bosszúmat, amit Vicki kedvéért jobbára már fel is adtam, ám a fiatal lánynak célt adhatok. Először azonban önbizalmat kell belé öntenem. Arra nem lesz elegendő néhány ölelés, vagy egy tál forró leves. Kezdetnek mégiscsak megteszi. Az átkot nem könnyű elviselni, az emberben ott a bestia, akin uralkodnia kell. Számomra lényegesen egyszerűbb, hiszen a varázslat miatt nincsen rám hatással a telihold. Gilian azonban nem lehet ilyen „szerencsés”, nekem is csupán az egész családomba került az áldozat. Érzem, hogy folyamatosan bizonyítani akar magának, menekül a sorsa elől, ezzel együtt mégis szembenézne vele. A kérdésére megrázom a fejemet. - Ahogyan az emberek, úgy a farkasok is különbözőek. Nem születünk egyformának. Az enyéim ugyan felvállalták a létüket, a visszatérést Mystic Fallsba viszont nem. Nem hibáztathatod őket, azt kell megtalálnod, aki átérzi, hogy min mész keresztül. – Nem akarom a saját vállamat veregetni, hiszen nem mondhatom ki, hogy máris én lennék az alfája. Időnek kell eltelnie, mire mindketten felfoghatjuk a köteléket. Mégis finoman elmosolyodom, az indulatok kezelése még nekem sem megy túl könnyen, a lány úgy tűnik erre helyezi a hangsúlyt. És valóban, finom, ártatlan léleknek tűnik, el tudja magáról hitetni, hogy legbelül is egy tündér lakozik, nem egy démon. - Ezt egyrészt sajnálattal hallom, másfelől legalább tudom, hogy hozzám fogsz tartozni, és nem lesznek félreértések. – Bólintok, mert igenis megelégedéssel tölt el, hogy lesz valakim, akire büszke lehetek. Biztos vagyok benne, hogy Vicki nem néz majd csúnyán, tudja, hogy messzemenőkig tisztességes vagyok. A kezénél fogva felhúzom, majd eleresztem, innentől már tud jönni utánam. Továbbra is a hátsó szekció környékén vagyunk, az irodám mögötti konyhába vezetem. Begyújtom a sütőt, mert kész ugyan a sült hús, de már teljesen hideg, és sosem voltam a mikró híve, az teljesen kiöli az ízletes rostokat. A sütőben ellenben fel lehet ismét kívánatosra melegíteni az ételt. Pakolok három közepesebb darabot, sejtem én, hogy a fiatal farkaslány teljesen rá fog majd gerjedni. A magunkfajták ragadozók. A konyha közepén egy derékmagasság érő téglalap alakú szekrény van, amelyen akár szeletelni is lehet, de enni is mellette szoktam. Bárszékeken persze. Itallal viszont nem kínálom meg, felesleges, hogy ilyen zaklatott állapotában a fejébe szálljon. Narancslét töltök, ezt iszogathatja, amíg sül a hús. Vagyis melegszik. Már pár pillanton belül kellemes, fűszeres illat terjeng a sütő környékéről. Nem hiszem, hogy kell majd neki köret is, a hús bőven tápláló. - Rajtam kívül még senkit nem ismersz itt Gilly? – Kérdezem érdeklődően, miközben a vacsorájára várakozunk.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 16, 2016 10:08 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
thadeus & gillian
we all deserve a better life
Bólintottam. Úgy hittem, személyében egy olyan vérfarkast engedek az életem közelébe, akire mindig is szükségem lett volna. Elnyomtak mindent, ami köthetett volna a valódi létemhez, és talán ha úgy kezelnek, ahogyan kellett volna, ezzel együtt időben felkészítenek arra, hogy mi rejtőzik meg bennem, könnyebben vehettem volna az akadályomat. De nem lehetett mindenre mentségem az, hogy úgy tört rám ez az egész, mint egy esős délutáni migrén. Embert gyilkolni egészen más, mint erős fejfájással az ágyban feküdni, de ezt sosem tudtam megosztani a családom egyetlen tagjával sem. Anyámat csak az érdekelte, az iskolában én vagyok-e a legjobb. Nagy csalódás volt neki, hogy csak egy közepes képességű gyereknek adott életet, de nem szándékoztam könnyíteni a lelkiismeretén. Nem lehettem tökéletes. Nem is akartam azzá válni a kedvéért. Meg akartam tanulni szeretni őt, hisz minden csemete szerette az enni adó kezet. Én mégis gyűlöltem, megvetettem, s fogadkoztam, hogy jobb szülő leszek, ha megadatik ez az esély. - Nem vagyunk egyformák. - A szavait lassan, mégis határozottabban ismételtem meg, mint az imént, mikor belekezdtem a mesélésbe. Kezdtem bátorodni, de nem tudtam, ez örömet okozó tényező lesz-e a számára. - Vannak olyanok is köztünk, akiknek többet jelent a hatalom, mint az összekötő vér? - Egyszerű, hétköznapi kérdésnek tűnt, leginkább arra lettem volna kíváncsi, itt is működik-e valami hierarchikus rendszer. Az már kiderült, hogy van egy falka, s annak van vezetője. De ennyi lenne az egész? Ne lenne olyan, aki a hatalmát kihasználná, és élősködne? Tartozni valakihez... ez az, amire már régóta nem volt példa. Nem tudtam, észrevette-e, hogy mennyire tetszett a megjegyzése. Hogy szinte felragyogott az arcom, szemeim megcsillantak. Annyira örültem annak, hogy többé nem leszek egyedül. Nem akartam viszont teherré válni, s készen álltam arra, hogy megfelelő szabályokat fektessek le, benne leírva a kötelező határokat. De még... fel kellett fognom, hogy mi is zajlott most. Talán csak álmodtam. Igen, ez is lehetséges. - Neked nincs saját gyereked, ugye? - Ez a kérdés már bátortalanabb volt. - Bocsánat, csak inkább tűnsz vezérnek, mint apának. Lehet, tévedek. Semmi közöm hozzá. - Elcsitultam, és elfordítottam a fejem. Túl sokat beszéltem, és beleütöttem az orrom valamibe, amihez nincsen közöm. Azt sem tudtam, ezen belül milyen szabályok vonatkoztak a farkasokra. Miután ültő helyemből felhúzott, félszegen követtem. Nem is reméltem ilyesfajta fogadtatást. Az is szerepelt az alternatívák között, hogy rám fogja vágni az irodája ajtaját. Belekortyoltam a narancslébe, amit kitöltött nekem, az illatok pedig pár másodpercen belül már el is lepték a helyiséget. Tetszett az egész hely. - Nem igazán. Azt hallottam, hogy ez a város önmagában különös és páratlan, és... én magam is eléggé különc vagyok, így bíztam benne, hogy megtalálom a számításaimat. Akkor még nem tudtam, hogy lesz itt valaki, akihez irányíthatnak. - A nagybátyámra utaltam, akitől megkaptam Thadeus elérhetőségét. - Mennyien vagytok? Mármint te és a saját kis családod. - Nem találtam jobb kifejezést. De amennyit hallottam erről, az egész falkadolog családnak tűnt.
Már elég rég volt, hogy valakit az oltalmamba kellett vennem, a leszármazottaim ugyanis Európában maradtak, nem vették magukra a bosszúállás terhét, ami engem Mystic Fallsba hozott vissza, így jó ideje magányos út az enyém. Mégsem érzem azt, hogy nehéz dolgom lenne, a feltűnő fiatal farkaslány Gil léte olyan természetes nekem, mintha mindig is egy család lettünk volna. Bizonyos, hogy lesznek majd gondjaink, de kétlem, hogy egymással szemben merülne fel bizalmatlanság, a külső veszélyeket pedig majd együtt úgy vélem meg tudjuk oldani. A szüleit elmondása szerint már úgysem érdekli, akkor nekem kell helyet biztosítanom az életembe, amely már jó ideje szürke és sivár, csupán az utóbbi pár hétben tűnt fel az igéző szemű boszorkány, azt kell mondanom, a végén még jól alakulnak a dolgaim. Ami számomra is meglepő, hiszen úgy jöttem vissza Amerikába, hogy előveszem a fogcsattogtatósabb énemet, de meglepő módon a vérszívókat félre tudtam tenni, és egészen nyugodt életet élek, kivéve, hogy valami boszorkány szekta van a nyomomban, de hát unalmas is lenne az élet, ha az embert nem akarnák nap mint nap megölni. Gillian aranyos lánynak tűnik, meglepett, hogy besétált az ajtómon, segítséget kérve, de meg se fordult a fejemben, hogy elhárítsam a közeledését. - Nem. Itt menedékre lelsz Gilly. Hogyne lenne. Valaki a puszta létezésedért el akar majd pusztítani. Fenyegetés vagy minden farkasra, a vérszívókra pedig még inkább. Nem egyszerű megtalálni azokat, akik elfogadnak, vagy éppen a segítségedre vannak. – Velem szerencséje volt, kerülhetett volna szembe olyannal is, aki azonnal ezüsttőrt már a mellkasába, vagy pusztán letépi a fejét. Tudom, hogy a lányban több van, mint amit még most ki tud fejezni, később sokkal erősebb lehet. Ám ahhoz most erősödnie kell, és önbizalmat gyűjtenie, amit a saját flegma szüleitől nem kaphat meg. Az előbb az ölelésembe fontam, hiszen nekünk farkasoknak szükségünk van a testi kontaktusoknak, és úgy tűnt, hogy vágyik rá, elfogadja, fenntartások nélkül a családjának tud tekinteni. A szeme csillogását én is olyannak ítélem meg, amelyre kétszáz hosszú éven át vágytam, de valaki vagy eleve úgy érzi, hogy hozzánk tartozik, vagy nem. Végre találtam egy olyat, akinek a közelében nyomasztó érzések nélkül lehetek. Ugyan a saját lelkivilágommal nincsen gond, hála Vicki-nek, de azért egy farkast befogadni igazán lenyügöző érzés. - Nekem nincsen. Az öccseimnek születtek utódai, az én házasságom hamarabb vérbe fúlt, mint ahogyan ez megtörtént. És ne sajnáld, nem volt alkalmam leszármazottakat nevelni, valóban az, hogy mentor vagyok, közelebb áll hozzám. Ám az, hogy te betoppantál, mindent megváltoztathat. Neked apai útmutatásra is szükséged van, igaz? – Intek, hogy jőjjön csak utánam, keressük fel a Grill konyháját, amit egyébként csupán én használok, ritkán van hogy bárki is enne nálunk, inkább inni szoktak. Melegszendvicseket felszolgálunk, de most bekulcsolom magam mögött a helységet, hogy a pincérek ne kóricáljanak errefelé. – Na igen, a természetfeletti itt olyan szinten jelen van, hogy sosem tudhatod, hogy kibe botlasz. Nem szeretném, hogy ha már holnap kifordult belekkel találnálak, ezért mondanom sem kell, légy óvatos. Szeretném, hogy felkészülnél arra, amit az átok nyújt. Nem vagyunk sokan, pusztán egy-egy farkas, aki a segítségemre van. Az erdőben majd gyakorolni fogunk. A holmidat hol hagytad? Érte kell mennünk? – Kinyitom a hűtőt, és előveszek egy komolyabb marhaszeletet, és darabolni kezdem, össze kell ütni neki egy villámvacsorát, hiszen ki tudja, hogy mióta nem evett utoljára.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Jún. 03, 2016 6:46 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
thadeus & gillian
we all deserve a better life
Kezdhettem volna azzal, hogy tudom, milyen úgy élni, amikor minden második ember szívesen eltörné a kezedet, csak mert öt ujjad van vagy valami más, mondvacsinált indokkal azt hiszi, jogot formálhatott rá. Túléltem mindent, amit eddig rám mért a sors, és mindig is hittem abban, hogy azért gördítettek elém ennyi akadályt, hogy egy napon majd tudjam, elmondhassam, hogy a rögös utat jártam végig, nem pedig a könnyű, egyenesen vezetőt. De annyi idő volt még addig, hogy megtaláljam a saját lelki békémet. Sehogy nem akart beköszönteni, mindig volt valami, ami nyugtalanított, és az utóbbi időben meg főleg. Gyilkoltam. Nem voltam rá büszke, de megöltem ehgy férfit, aki erőszakoskodni próbált. Ő ember volt, én pedig egy farkas. Az indulataim már nagyobb tűzön égtek, mikor megtettem... a gyomra átszúródott azzal a rúddal. Előttem vérzett el, lehelte ki a lelkét, és eszembe sem jutott, hogy segítségért siessek, vagy megpróbáljam megmenteni az életét. Élveztem, hogy az, aki ártott nekem, előttem pusztul el, ahogyan az összes gonosztevőnek kellene. De ez nem volt magyarázat arra, ami három nappal később, a hídon történt. Az a fiatal lány nem tehetett arról, hogy este a hídon edzett, és ott futott keresztül. Nem is emlékeztem az egészre. Csak arra, hogy mikor észbe kaptam, a vére már ott volt a kezemen. Nem mertem kimondani. Thadeusnak nem volt szüksége gyilkosokra. Én pedig az voltam. Egy bizonytalan, mégis kegyetlen, velejéig romlott gyilkos. - A segítséget nem adják ingyen. - jegyeztem meg. Ez apám kedvenc mondása volt, én nem vallottam ugyanezt, most mégis kézenfekvőnek tűnt azok után, amit mondott. Valami csoda kellett ahhoz, hogy a keze alá kerüljek, és járhattam volna sokkal rosszabbul... de a nagybácsim nem hiszem, hogy rosszat akart volna nekem azzal, hogy egy beteges, talán szociopata farkashoz küld. Thadeus minden szempontból megfelelőnek tűnt. - Házas voltál? -kérdeztem kíváncsian. Be kellett volna fognom a számat, mert rájöttem, hogy túl sok kérdés szaladt ki a számon már így is. Állandóan kérdeztem, és nem akartam, hogy azt higgye, csak ehhez értek. Annyira bizonytalan voltam az egész világgal kapcsolatban, szükségem volt az iránymutatásra. - Sosem volt apám. Nem mutatott irányt senki. Csak akkor éreztem apai törődést, amikor a magániskolába a csekket kellet kitöltenie. - hajtottam le a fejemet. Sokaknak voltak ilyen szülei? Magam sem hittem el, hogy csak én tudtam ennyire befürdeni ezekkel az emberekkel. Még kutyát sem adtam volna a kezükbe, nemhogy hús és vér csecsemőt. Előpakolt a hűtőből. Közben úgy beszélt, mint aki tényleg tudja, mi vár ránk odakinn. Nyilván volt ideje terepszemlét tartani. - A hotelban van egy kis lakásom. Ott vannak a holmijaim, bár... mikor megszöktem otthonról, nem sok cuccot tudtam magammal hozni. -vallottam be. Ezen nem tudtam mit takargatni, előbb vagy utóbb ő is rájött volna, hogy nagyjából a kis vagyonom egyenlő a semmivel.
Nem vagyok boszorkány, hogy lássam a múltját, nem vagyok vámpír, hogy olvassak az elméjében. Farkas vagyok, ugyanazzal az átokkal küzdök mint ő, igaz, én már akkor változom át, amikor csak jól esik, viszont átérzem a fájdalmát, az elbeszélése alatt beiszom az illatát, és tudom, hogy segíteni akarok neki. Nem tudom, hogy Victoria mit szólna a dologhoz, ő is érzékeny jellem, de úgy vélem, hogy farkasként kötelességem a lány mellé állni. Gilian rám van szorulva, és ha Andrew hozzám küldte, akkor megtaláljuk a megoldást, hogyan tudja uralni a vérszomjat, hogyan használja fel a született eszenciáját a holdtöltében, vagy akár azon kívül is. Mivel a lány már farkas, egyértelmű, hogy gyilkolt, így aktiválódott az átok, de ezt nem mindenki viseli el ép ésszel. Gyilkosnak lenni véletlenségből is fakadhat, és ha Gil törékeny lelke nem volt minderre felkészülve, igazi szörnyetegnek vélheti magát. Meg kell tanulnia együtt élnie mindezzel, különben elemészti. Láttam olyanokat, akik saját maguk vetettek véget ennek az egésznek, jobbára ezüst segítségével. - Oh, nem, valóban nem. Ám mielőtt még attól félsz, hogy pénzt kérek, vagy egyéb szolgáltatásokat, nos nem. Én magam is vágyom arra, hogy segíthessek, és oly sokáig voltam magányos, nekem is kell, hogy valakinek átadhassam amit már megéltem. – Ezzel azt akarom kimondani hogy nem akarok belőle valami fiatal szeretőt faragni, ám nekem is szükségem van arra, talán az egóm miatt, vagy mert a környezetemben mindig is alfának véltem magamat, hogy felnézzen rám valaki. Na nem úgy, hogy szolgamód vakon ugráljon nekem. Nem, amit a lány számára közvetítettem, sokkal inkább az összetartozásról szól. Ha ő is így látja. - Igen, még nagyon régen. Több mint kétszáz éve. Itt Mystic Falls első tégláinál, amikor az alapítók még csak csak sejtették, hogy vámpírok furakodnak be közéjük. – Bólintok, és csak akkor fejtem ki, hogy mi történt, ha kíváncsi rá, egyébiránt az én múltam nem olyan fontos, csupán a tapasztalatam. Azokról pedig be tudok számolni majd folyamatában is. - A család nem a vérségi kötelékeken múlik. Nem beleszületünk a családba, hanem alapítunk egyet, vagy csatlakozunk hozzá. Nem akarok nagy igéretekbe bocsájtkozni, csupán azt mondom, hogy próbáljuk meg. Ha ettél, akkor elmegyünk a dolgaidért. Vagy szeretnél ott lakni a hotelben?
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Szept. 18, 2016 10:17 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
thadeus & gillian
we all deserve a better life
Meg kellett a farkas-farkas közötti kötődést, a részleteket e bonyolult kötelék részleteiről. Előtte soha nem törődtem ilyesmivel, azt sem tudtam, volt-e már szerencsém farkassal találkozni, hisz én magam csak pár hónapja voltam az. Előtte ki tudja, hogy a családunk hány tagjával találkoztam úgy, hogy közben nem azok voltak, akiknek állították magukat. Talán csak a szüleim tiltakoztak ennyire az egész ellen, pedig erre születtek. Kezdtem felfogni, hogy ez adottság, nem egy ránk szabadított veszedelem, pedig... sokáig csak szabadulni akartam tőle. Utáltam minden percét, mert minden új volt. Az életemben csak olyan dolgokat ismertem, amiket már megszoktam, nem volt sok választásom, mindig egy ember akarata szerint cselekedtem, és az rend szerint az anyámé volt. Most, immáron saját magam kapcsán kellett döntéseket produkálnom, és nehezebben ment, mint gondoltam. Féltem saját magamtól, attól, hogy ismét szabadjára engedem azt a lényt, és ezidő alatt ismét gyilkossá válhatok. Ennyire rendben lenne az, hogy mi magunk gyilkolunk telihold alatt? Talán akkor igen. De mi a helyzet azzal, mikor emberi formát öltünk? Akkor is normális az, hogy emberi életeket ontunk ki? Valami nem volt helyén a fejemben. A lány, akit pár napja megöltem a hídon... azt sem tudtam, hogy én voltam-e. Nem emlékeztem arra, hogy megteszem. Csak a lány fölött térdelve tértem magamhoz. A vére már mindkét tenyeremen nyomott hagyott. Meghalt már, nem lehetett segíteni rajta. De akkor sem tudtam megállapítani, hogy az elmém játszadozik velem, vagy valami más történt? - Köszönöm, hogy nem használod ki. - mondtam ki az első gondolatot, ami eszembe jutott annak kapcsán, hogy nem szándékozott szolgáltatásokat kérni a segítségért cserébe. Nyilván nem abból a fajtából szalajtották, holott megvolt a véleményem a férfiakról. Ő most rácáfolt a kialakított képemre velük kapcsolatban. Talán mégsem annyira szexisták és pénzéhesek mindannyian, mint ahogy én azt az életem összes eddigi évében gondoltam. - Mennyi idő alatt vagyunk képesek a hátunk mögött hagyni a magányt? Én úgy érzem, rossz hatással vagyok mindenkire, ezért is menekültem mindig az egyedüllétbe. Félek, hogy... hogy rosszat teszek.- Nem tudtam, mennyit értett az egész összevisszaságból. De ismerte a magányt, máris előrrébb voltunk, mintha máshoz megyek. Nem is ismertem mást. Bár őt sem, csak ajánlással találtam meg. De úgy tűnt, hogy ezúttal tényleg egy farkas fog tudni segítséget nyújtani. Jelenleg ez volt a legtöbb, amire szükségem lehetett. Már átment azon, amin én most. - Két... kétszáz éve? - kérdeztem váratlanul, mikor felfogtam a mondanivalóját. Ez megragadt.- De... farkasként? -fűztem tovább a gondolataimat. Ilyesmiről még nem hallottam. Farkasként ennyi időt élni lehetséges? Azt hittem, az csak a vámpírok kiváltsága. Nem mintha olyan sok vámpírt ismertem volna meg az utóbbi időben. - Sajnálom. Csak meglepődtem. -visszakoztam később, mikor felfogtam, hogy modortalanul viselkedem, majd a hajamat a fülem mögé söpörtem.- A hotelban nem érzem magam biztonságban. - tettem még hozzá, majd letettem a villát. Maradt még a tányéromon, de nem voltam igazán éhes.
Számára biztosan szokatlan érzés, hogy ilyen közvetlen módon kezelem, hiszen a szülei is farkasok, mégsem kapott ilyen bánásmódot, benne gyilkost látnak, míg én egy ártatlan teremtést. Nekem könnyű dolgom van, hiszen nem azt élem meg átokként, hogy bestia rejlik bennem, hanem egykori hitvesem életenergiáját, hogy nem tudok meghalni. Talán az ezüst, valamilyen komoly ezüstfegyver végezhetne velem, egyszer megpróbálhatnám. Ám most itt van Vicki, és most már Gil is. Érdekes módon az utóbbi időben, amióta Mystic Fallsba keveredtem, megfordult az életem. Egy utolsó vérgőzös bosszúra vágytam, ám Európában élő családom, leszármazottjaim nemet mondtam, már a saját életüket élnék. Úgy véltem, hogy majd egymagam keresem fel apám elásott vagyonát, és a semmiből építek új falkát, ám amióta a kis barna boszorkány belépett az életembe, nos más lett a sorrend. És ha úgy hozta a sors, hogy most Gillianre kell vigyáznom, hát feladhatom depresszív képzelgéseimet. - Túl öreg, és reményvesztett vagyok már az ilyesmihez. – Mormolom halovány mosollyal, úgy vélem, hogy kettőnk között az őszinteség alapvetés les, hiszen ő sem fogja vissza magát, kimondja, ami csak az eszébe jut. Gil még egy fiatal lány, aki alig lett vérfarkas, meg kell tapasztalnia az élet, s az átok összes kínját, velejáróját. Nem tudom, hogy meddig kísérhetem én ezen az úton, de mellette leszek, amíg csak kívánja. Felesleges felvennem valamiféle pótapa szerepkört, olyan védelmet, biztonságot nyújtok, amilyenre ő vágyik. - Ez nem feltétlenül így működik kisfarkas. Nem kell magányosnak lenned. Mint látod, vannak, akik hasonlóak hozzád, őket kell fellelned. És igen, olykor bizony a magány lesz az utad, ezt el kell fogadnod. De hogy rossz hatással lennél mindenkire... Ezt kétlem. A hold átka téged súlyt, nem a környezetedet. Ha megtanulsz figyelni az ösztöneidre, nem lesz baj. – Tökéletesen értem az aggályait. Megteheti azt is, mint más farkasok, hogy a helyek közé, a vadonba menekül, csatlakozik egy falkához, szinte állati életet él. Valamiért azonban őt Mystic Fallsban képzelem el. Itt aztán olyan szinten jelen van a természetfeletti, és lám, képesek az együttélésre, igaz, a különböző vérlények, boszorkányok közötti összecsapások mindennaposak amennyire eddig láttam. Mégis, Gillian gyorsan ki tud majd teljesedni, megkapja hozzá a kívánt támogatást. - A családom annak idején aktívan felvállalta egymás előtt, hogy farkasok vagyunk. Nos igen, kétszáz éve. A hosszú, vagy a rövid verzió érdekel? – Nem akarom őt terhelni mindezzel, ám kitérni sem a válasz elől. Előveszek két sört a hűtőből, kinyitom őket, az egyiket áttolom neki, míg a másikat én magam kezdem el nyalogatni a konyhaszekrénynem támasztva a hátsómat. - Akkor ha végeztél, elmegyünk a cuccaidért, és átköltözöl ide. Kapsz egy vendégszobát, és megbeszéljük a továbbiakat. Itt senki sem fog bántani, meg fogsz tudni nyugodni. Ismersz még valakit a városban? – Kérdezem, aztán tervezek egy esti találkát Vicki-vel, mégiscsak illik közölnöm, hogy egy fiatal lányt költöztetek a Grillbe, úgy fair, ha tud róla.
Kezdőlap
