Gyakorlatilag megint nem aludtam az éjjel szinte semmit... a kórházi kávénak még mindig rémes íze volt, kivéve annak, amit a kantinban lehetett kapni. De ilyenkor, késő éjjel nincs nyitva a kis büfé, ahol azt az isteni koffeinadagot árulják. Csak másfél hete töltöttem itt a gyakorlatomat, és máris megkaptam a lehetőséget arra, hogy beleéljem magam ebbe az egész éjszakázásba. Apa gyakran csinálta, mikor a kórházban dolgozott, de miután felhagyott vele, és saját rendelőt hozott létre, minden jeles alkalmat otthon tudott tölteni. Az emberek szerették őt, megbíztak benne, senki nem tudott volna róla rosszat mondani. Olyan akartam lenni mint ő, de nem az ő tragédiájának segítségével akartam felkapaszkodni. Féltem attól, hogy bárhová is megyek majd, a Gilbert név hallatán hajnalig tartó sajnálkozásba kezdenek majd, és egyértelművé teszik azt, hogy így nem lesz nehéz bárhová bekerülnöm. Árva voltam, sajnáltak... de tényleg távol állt tőlem, hogy ebből éljek meg. És Jeremyt is arra bíztattam a szüleink halála után, miután kimászott a drogproblémáiból, hogy keresse meg azt, ami megtestesíti az álmait. Az ilyesmi sosem könnyű, én is nehezen leltem rá magamra azok után, ami történt. Nem könnyítette meg az életemet az, hogy Stefan és Damon csak úgy besétáltak az életembe, de meg kellett tanulnom kezelni ezt is. És azt is, hogy hasonmásnak születtem. A raktár felé tartottam, hogy levigyek valamit az ügyeletre, de már azelőtt hangokat hallottam, hogy beléptem volna az apró, véres tasakokkal és aktákkal teli helyiségbe. Nem volt még példa arra, hogy egy magamfajtát rajtakapjak táplálkozáson, de nem hibáztathattam érte, én is ide szoktam elrejtőzni, és elkortyolni egy tasak vért, ha megéheztem, és még a munka közepén tartottunk. Egy pár másodpercig megálltam az ajtó előtt, majd beléptem, de nem számítottam arra a látványra, ami fogadott. Gyökeret vertem, ahogy megpillantottam az egyik gyakornok társamat, ahogyan némán tűri, hogy valaki lecsapolja a nyakára tapadva. Alig pislákolt élet a szemében, teste elernyedt, és a támadója cseppet sem volt kíméletes vele. Talán ez volt a legijesztőbb az egészben. Hónapok óta nem láttam, azt hittem, hogy megszűnt már létezni is, bár a múltkori találkozásom után Tatiával... elég nyilvánvalóvá vált, hogy még mindig a közelben van, csak lapul. Máshoz sem értett, felkavarta az állóvizet, majd kihúzta magát belőle, és megvárta, míg lecsitulnak a kedélyek. - Engedd el! - bukott ki belőlem, bevágva magam mögött az ajtót, és Oliver mellé lépve próbáltam elszakítani a lány nyakától. De ahogy a társam teste a karjaim közé került, tudtam, hogy nem segíthetek... alig maradt benne élet. A vére pedig... - Ezt mégis miért csináltad? - kérdeztem teljesen feleslegesen, miközben a lány teste lassan a padlóra csúszott, én pedig csúsztam vele, hogy a közben megharapott csuklómat a szájához tartsam. De feleslegesnek bizonyult. Nem nyelt, ez pedig egyet jelentett. - Ez mire volt jó? - néztem fel Oliver szemeibe szinte villámokat szórva.
Már nem volt meglepő, hogy a kórházba jártam rombolni, ha úgy adódott kedvem. A rombolás erős kifejezés volt ebben a témában, hiszen nem vertem szét berendezést, tökéletesen beértem az efféle kisebb helyiségekkel, mint ez a raktár. Ki nem állhattam a zacskós vért, és néha igényem volt arra, hogy az adrenalin kedvéért a nyilvánosság elé kerülés kockázatával játszva itt csapjak le valakire. Eddig beértem a Mystic Falls-i kórház állományával, de ezúttal máshová vitt az utam. Tudtam, hol kell keresnem azt, akire ebben a pillanatban annyira vágytam, csa hogy hallgassam pár percig a bosszankodását, a tajtékzását, a gyűlölködését, ami minden egyes alkalommal elhagyta a száját, ha találkoztunk. Nem féltem tőle, bántani sosem tudott, az utolsó döféseket is mindig másra hagyta, többek között a kedvenc Salvatore pincsikutyákra, de úgy hallottam a természetfeletti sajtóban, hogy Tatia egy számomra kedvező húzással örvendeztette meg az egész hasonmás-családot. Ki gondolta volna, hogy tényleg használható ötlete lesz. Az utóbbi időben már nem bíztam abban, hogy tényleg vissza tud térni az őt megillető helyre, habár a tetőn néhány nappal ezelőtt egész mélyre sikerült ültetnie bennem a gondolatot, hogy tényleg visszatért. De én a tetteknek hittem, nem az üres szavaknak. Ezért sem féltem az olyanoktól, mint Elena Gilbert, aki még egy hangyát sem tudna csak úgy eltaposni. A kedvemre való volt a szőke lány, akinek a nyakára sikerült rátapadnom. Csak egy gonosz vigyor jelent meg arcomon, mikor hallottam az ajtó nyikorgását. Szemernyi kétségem sem volt, hogy ki az, már a folyosón való haladásánál felismertem jellegzetes lépéseit, de nem tettem kísérletet arra, hogy elszakadjak a lánytól. Egészen addig,míg oda nem lépett, és szinte kitépte a karjaim közül, csak hogy együtt csússzanak le a padlóra. - Legalább sosem változol, mindig is ünneprontó voltál. - néztem le rájuk, az érzelmek egy apró szikrája sem suhant át rajtam, miközben lassú mozdulatokkal törölgetni kezdtem ajkaimat, hogy utána lenyaljam róluk a vöröslő folyadékot, majd megforgattam a szemem. - És közhelyes is. Éhes voltam. Úgy tudom, az utóbbi időben veled is gyakorta előfordult. - néztem rá, szinte nyomatékosítva szavaimat. Felőlem azt nézett hülyének, akit akart, de engem nem tudott. - Most pedig állj fel. Imádom, mikor előttem térdelsz, de ez most nem az az alkalom. - vigyorodtam el. Ezen a szőke kebelcsodán már úgysem tudott segíteni, feleslegesen hisztériázott volna. - Bár felőlem lehet az is, csak szólj, mit szeretnél. - fűztem még hozzá, szemtelenül végignyalva alsó ajkamat. Ő volt ellenséges, én általában próbáltam emlékeztetni pár régi apróságra, amiről ő előszeretettel feledkezett meg.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Úgy néztem fel rá, mintha most szabadult volna ki a pokol azon bugyrából, ahová csak a legkíméletlenebb állatoknak van hely. Már meg sem tudtam lepődni azon, hogy ilyen belépővel jelenik meg ebben a kórházban, bár csak azt nem értettem, hogy miért pont most és miért nem itt. Volt egy egészen csinos kis kórház Mystic Fallsban, választékos vérkészlettel... bár ahogy őt ismertem, nem éppen a kórházi koszt volt a kedvence, jobban szerette a friss vért, lehetőleg vénából. Emlékeztem még, milyen élesek a fogai, hogyan tudja kiszipolyozni az emberből majdnem az utolsó kortyot is... kíméletlen volt, még velem is. Úgy tűnik, volt ebben az egész vámpíros dologban valami, ha róla beszéltünk. A táplálkozás szent és sérthetetlen, legalábbis nála. A nagy szerelme kellős közepén majdnem minden cseppet kiszipolyozott belőlem, így... nem tudtam elhinni neki azt, hogy ez valaha is szerelem volt. Csak görcsös ragaszkodás és birtoklási vágy, amit minden hasonmás iránt érzett. Vajon mit követtünk el, hogy a természet ránk szabadított egy ilyen beteg állatot? - Gusztustalan vagy - jegyeztem meg, majd szépen lassan felálltam, óvatosan engedve el a lány testét. Már nem dobogott a szíve, nem tehettem érte semmit... a véremet nem nyelte le, nem folyt végig a torkán... esélytelennek bizonyult az egész... hogy bírta ki napról napra, hogy egy újabb ártatlan emberi élet száradjon a lelkén? - Miért jöttél ide, Oliver? Azon kívül, hogy ízléstelen megjegyzéseket tégy és hogy megöld az egyik legjobb csoporttársamat - néztem le a lányra. Éreztem, hogy kaparni kezd a torkom, és könnyfátyolba burkolózott a tekintetem. Előtte nem szerettem gyengének tűnni... nem mintha ő ne ismerte volna ezt az oldalamat. Többet is látott már belőlem, mint amennyire szerettem emlékezni.
Kevesen tudtak annyi megvetéssel és gyűlölettel nézni, mint ő. A tekintetében ott időzött az elmúlt évek minden sérelme, amit általam szenvedett el, de még sosem mondtam ki előtte, hogy volt, amit megbántam. Azokat nem, amikkel megpróbáltam éket verni közé és Salvatore közé, de ezen valószínűleg ő sem lepődött volna meg. Fontos volt nekem, de ezt csak a magam módján tudtam érzékeltetni. Az pedig általában kimerült a pusztításban, a tombolásban és rombolásban. Akkor szoktam hozzá ehhez, mikor tiszta emberként sem becsülték meg a munkámat, és bármit cselekedtem, az rosszul elvégzett munka volt. Azóta képtelen voltam olyat tenni, ami kicsit is hasznos lett volna a társadalomnak, de nem is szenteltem túl sok időt arra, hogy a szentté avatásom részletein kezdjek dolgozni. - Érdekes ezt olyasvalakitől hallani, aki egy szintúgy kegyetlen gyilkossal osztja meg az életét. - néztem rá, egyik szemöldökömet megemelve. Nem túlzottan érdekeltek a szent megtérülés részletei, éppen annyira volt múltja annak a féregnek, mint nekem, és vette mindig is semmibe Elena érdekeit. A szerelem számtalan formában nyilvánulhatott meg, voltak jó és rossz megközelítései, én általában az utóbbira hajaztam, tisztán azért, mert nem tudtam, hogyan lehetett jól szeretni. Egyszer már lemondtam róla, és mikor utoljára találkoztunk, éppen abban mesterkedtek, hogy megöljenek. A részleteknél persze ott volt a tény, hogy Elena nézte, Klaus és Damon pedig csinálta, de abban a pillanatban azt láttam a szemeiben, amit mindig is látni akartam. Lehetett volna könnyebb élete nélkülem, de már hozzászokott a létezésemhez. Bár Miss Gilbert mindig is abban bízott, hogy egyszer a jó útra lépek majd, de ebben állandóan csalódást okoztam. - Hajlamos vagyok unatkozni. -rántottam egyet a vállamon, majd elvigyorodtam, és közelebb léptem hozzá. - Régen találkoztunk. És tudom, hogy egy idő után túl monotonná válik az életed nélkülem. -tettem még hozzá szemtelenül, továbbra sem engedve el tekintetét. Ott állt előttem az a kis tizenhét éves lány, aki mára már felnőtt, de a régi emlékeket sosem tudta kiírtani belőlem. Nem tudtam megmásítani a tetteimet, pedig egyet-kettőt megtettem volna, ha lett volna rá lehetőség. Soha senkiért nem lettem volna képes megváltozni, vagy akárcsak egy fikarcnyit is érezni. Kivéve őt. Olyan volt, mint Tatia emberként, és ugyanarra a sorsra ítélt, mint ő. A különbség máramégis látványossá vált.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kezdtem egyenesbe jönni a saját életemmel. Ahányszor csak találkoztunk, napokig gyötörtek olyan álmok, amelyeknek ő volt a főszereplője. Túl mély hatást gyakorolt rám, és a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam ellene tenni semmit. Már azzal elrontottam, hogy esélyt adtam neki a megtévesztésemre. Mindannyiszor próbáltam felsorakoztatni a jó tulajdonságait, de sosem találtam eleget ahhoz, hogy akár egy fél esélyt megadjak neki. Nem akartam újra és újra csalódni, fájdalmat érezni... mert ő nem értett máshoz. Csak fájdalmat okozott, olyat, amire tényleg csak azok képesek, akiknek nem szent semmi és senki. - Oké, ismerem a történetet - sóhajtottam fel lemondóan. Sosem hagyott ki lehetőséget, hogy közölje, Damon sem volt mindig szent, de ő vele ellentétben tudott változni. Ő is kapott rá lehetőséget, és a mai napig ott volt a kezében, hogy végre valami olyasmit tegyen le az asztalra, amiből nem az ártatlanok vére folydogál. Nem tette. Csak ölt és pusztított tovább, mintha nem lenne az életében semmi más. Mintha csak ez okozna örömet. Ennek ellenére is mindig azzal kezdte, hogy szóvá tette, Damon mennyire nem jó választás számomra, hiszen mikor először találkoztunk, éppen az összetört szívem miatt voltam hajlandó beszélgetésbe elegyedni vele, és az az állapot Damonnek volt köszönhető. De Oliver akkor is jött volna, ha Damon nem töri össze aznap este a szívemet egy ostobasággal, és akkor is megpróbált volna a bőröm alá mászni, ha nem adok neki lehetőséget rá. Azért jött ide, hogy megöljön... talán célszerű lett volna hagyni neki, és sok embert kíméltem volna meg a későbbi szenvedésektől. - Úgy hallottam, Kínában sosem lehet elég a munkaerőből. Ott bizonyára nem unatkoznál - jegyeztem meg színtelen hangon, mikor láttam, hogy elkezdett közeledni felém. Nem szerettem, ha nem volt meg a kellő távolság kettőnk között. - És ha a monoton alatt azt érted, hogy békés és kellemes, akkor tényleg eléggé... öhm... monoton - bólintottam gunyorosan, figyelembe sem véve azt, ahogyan méregetett. Nem adott őszinte választ, mindig volt hátsó szándéka, és túl sok eszköze volt ellenem ősi vámpírként. Csak felsóhajtottam, és megdörzsöltem az arcomat a fél kezemmel, el is felejtve, hogy az imént még a vérző lány nyakát szorítottam az ujjaimmal. A vér egy része az arcomra került, de volt annyi kontrol bennem, hogy ne foglalkozzak vele. Nem akartam megadni Olivernek ezt az örömet. - Mikor leszel végre őszinte? - kérdeztem aztán csendesen. Volt már őszinte. Valójában, ő volt a legegyenesebb lény az életemben. És erre is akkor jöttem rá, mikor a legutóbbi találkozásunk során leküldték a pokolba. Akkor azt mondta, hogy szeret, és embert még nem láttam ennyire őszintén beszélni. Akkor bizonyosodtam meg róla, hogy ezt az érzést illetően sosem hazudott. De sosem tudott úgy szeretni, hogy közben ne okozzon fájdalmat vele.
Elnevettem magamat, majd megráztam a fejem. - Nem kell burkoltan céloznod arra, hogy meg se álljak Kínáig. - mondtam, megőrizve a vigyoromat. Biztonságban éreztem volna magamat, ha tényleg egy másik kontinensre tettem volna át a telephelyemet, és ezzel együtt ő is így reagált volna. Az ő elsődleges szempontja az volt, hogy minél távolabb legyek tőle és a családjától, hogy még véletlenül se tudjak kezet emelni rájuk, vagy közvetetten betámadni. Bár az nem is volt szokásom, mindig szemtől szemben álltam meg velük, még akkor is, mikor kicsi esély sem volt arra, hogy megúszom. - Te szeretsz magadnak hazudni? - kérdeztem kíváncsian, továbbra sem mozdulva, és eltűnődve meredtem, arcát fürkészve. - Tudom, hogy emberekből táplálkozol. Másokat becsaphatsz, de engem nem. - billent oldalra a fejem. Figyelemmel követtem az élete alakulását, még akkor is, ha ő nem tudott róla, hogy ott voltam. Ez már rögeszmés ragaszkodás volt, de egy ideig tudott csillapítani a vágyaimon az, hogy láttam. - Ha pedig ezt vesszük figyelembe, az életed kicsit sem békés és harmonikus. Valami oknak lennie kell, nemde? - kérdeztem, de a hangomat elkerülte a kíváncsiság. Nem volt boldog, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan az emberek általában a boldogságról beszélnek. Mindannyian szerettek ezzel a szóval dobálózni. Leginkább olyanoknak, mint én, mert nekünk halvány fogalmunk sincs arról, hogy mi is ez az érzés. Boldognak lenni. Ritkán megtapasztalt érzés volt, és leginkább vele éreztem, mikor még vele voltam. És hajlandóságot produkáltam arra, hogy érezzek. Azóta többször átvillant rajtam, hogy mi lett volna, ha nem puhatolózom, hanem rögtön megölöm, amint lehetőségem adódik rá. Üresebb lenne az életem. Kevesebb bűnöm lenne. Még inkább közeledtem hozzá, a maradék kis távolságot is beszüntetve közöttünk, és megérintettem arcát ott, ahol az előbb összekente magát vérrel. - Miért hazudnék? - kérdeztem vissza halkabban, száműzve a hangomból élcelődést. Végigfutott rajtam valami kellemes hidegrázás, ami már így is ütötte egymást, de nem emlékeztem arra, hogy mikor érintettem meg utoljára. - Én nem akarok másnak megfelelni. Ellenben veled. Te hazudsz és színlelsz, mert félsz. - sóhajtottam fel, tekintetemmel ugrálva a szemei és ajka között. Sosem éreztem ekkora vágyat arra, hogy beléfojtsam a gondolatokat, de nem mozdultam. - Félsz kimondani, hogy nem gyűlölsz. Csak mert körülötted mindenki azt várja el, hogy ezt érezd. - akadt meg tekintetem a nyakán, amit szintúgy összekent a lány vérével. Kezemmel félretoltam a haját, hogy odahajolva megízleljem a vérrel borított részt. Pár másodpercre lehunytam a szemeimet, majd mikor a vér eltűnt a nyakáról, elengedtem a haját, és ismét megkerestem a tekintetét.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Döbbenet ült ki az arcomra, de csak pár másodperc múlva jutott el a tudatomig, hogy megpróbáljam palástolni előtte ezt az érzést. Nem tudtam, hogy honnan tudott rólam ennyit, és mégis mikor tette meg ezt a felfedezését, hogy már nem vértasakokból táplálkozom, hanem eleven emberekből. Sosem bántottam őket, éppen csak annyira használtam fel a vérüket, hogy csillapítsák az éhségemet, de egyikük halálát sem akartam, és erre képes voltam odafigyelni. Íme az első nyomatékos különbség kettőnk között. Én nem ölök, csak mert olyan a kedvem. Neki pedig az esetek többségében olyan volt a kedve, és ez ijesztett meg leginkább. Ismertem minden arcát. A hízelgőt, a tüzes szeretőt, a szörnyeteget. Mindannyiuk érintését a saját bőrömön tapasztaltam meg, és nem is tudtam csak úgy elfelejteni. Ő már láthatóan túltette magát a problémáinkon, de én még nem, és esélyes, hogy soha nem is fogom. Nemcsak engem bántott, a családomat is. Kegyetlen ragadozóként csapott le azokra, akik nem is számítottak rá. És nincs mocskosabb, gyávább húzás annál, mint hátba támadni a védteleneket. - Az, hogy inkább emberi nyakakból táplálkozom, nem egyenlő azzal, hogy problémáim vannak. Ha megölném őket, akkor már jogosan aggódnál - jegyeztem meg csendesen. Már nem volt kedvem harcolni, főleg nem vele, aki minden egyes alkalommal képes volt nagyobbat mondani. Egocentrikus vámpír. De nem vádolhattam érte, tekintve, hogy ezer éve azt hiszi, hogy ő az alfahím a saját szemétdombján. Aki megpróbálta letörni, az már mind el van kaparva valahol a föld alatt, én pedig már nem szándékoztam közéjük tartozni. Bármit is mond, tudtam, hogy képes lenne bántani. Nagy levegőt vettem, mikor láttam, hogy nem mozdul. Azt gondoltam, végre megadja magát, és elmegy. A helyiség kezdett túl szűkké válni kettőnknek, vagy én éreztem egyre fojtogatóbbnak a közelségét, főleg mikor még előrébb lépett, ujjai pedig az arcomra kalandoztak. - Minden okot megadtál rá, hogy gyűlöljelek, Oliver - mondtam kiszáradó torokkal, már-már elcsukló hangon. A legrosszabb vámpír volt az életemben, leginkább azért, mert ismert. Tudta, milyen belső harcokat vívok meg magammal, és mekkora harc kellett ahhoz is, hogy legyőzzem azt a sötétséget, amellyel ő próbált bekebelezni. Ennek ellenére sem tudtam eldönteni, mit érzek iránta. Bizonytalan voltam, és megint kislánynak éreztem magam, akit könnyű szerrel elcsábított, majd magához láncolt. Lehunytam a szemem, mikor eltüntette a vért a nyakamról, ajkai érintésével emlékek rohamoztak meg, és erőnek erejével kellett tartanom magam ahhoz, hogy az emlékek a fejemben is maradjanak. Ismét a szemeimet nézte, a tekintete elárulta, hogy élete során már több száz csatát megvívott magával és másokkal. Szenvedett, miközben tetszett neki a helyzet. - Miért nem tudtál elég jó lenni? Miért nem tudtál megváltozni, ha tényleg... szerettél? - bukott ki belőlem váratlanul, miközben a sírás már nemcsak alternatívaként játszott, már könnycsepp megjelent a szemeim alatt.
Félebillent a fejem. Meg akartam érteni, hogy miért esik jól neki ennyire jól az, ha hazudhatott magának, de végül nem próbáltam meg női aggyal gondolkodni, mert abban is csak én húzhattam volna a rövidebbet. Valójában bármit is tettem, mindig én húztam, mert míg én csak egyetlen nővel voltam hajlandó szövetkezni, neki egy egész hadserege volt ellenem. Nem is esett nehezükre kitalálni, hogy milyen okkal kívánjanak a pokolba, elég sok bűnöm volt már, változatosabbnál változatosabb vétkek, bár attól függött, hogy kinek a szempontjából néztük. Én nem bántam meg egyiket sem, és nem is mentem volna templomba, hogy meggyónjam őket. - Nálad már az is ok az aggodalomra, hogy egyáltalán emberből táplálkozol. Gyilkolás ide vagy oda. - néztem hangsúlyosan a szemeibe. Hiába tagadta meg az igazamat, nem nagyon tudott titkolózni előttem. Már megtanultam azt, hogyan is működött, és hogy az emberi faj számára szent és sérthetetlen. Pont egy bálvány, az emberiség Teréz anyája fogja azt mondani, hogy jobb egy ember nyakából, mint egy tasakból? Itt valami sántított. Addig éljek, de kiderítem, hol kúszott hiba a számításokba. - Megadtam minden okot, igen. De te mégsem tudsz gyűlölni, és ezért magadat utálod a legjobban. -Továbbra sem eresztettem tekintetét. Látnom kellett, mi suhan át rajta. Küzdeni próbált valami ellen, pedig tudhatta volna jól, hogy vna, ami ellen nincs orvosság. Én ilyen voltam. Gyógyíthatatlan betegség, ami szétterjed a testben, mint valami rákos sejt. Nem tudott kivágni magából. És azt hitte, ez az ő bűne. Az enyém volt, mert nem voltam képes elereszteni. A könnyek úgy törtek utat egyik pillanatról a másikra, hogy időm sem volt felkészülni rájuk. Sírni készült, én pedig még zsebkendőt sem hoztam. Mások esetében sosem hatott meg pár nedves csepp, de már több szempontból bebizonyosodott, hogy ő más mint a többi. - Próbáltam. - csúszott tenyerem az arcára, gyengéden fogva börtönbe, hogy csak rám figyelhessen. - De aztán feladtam. Feladtam, mikor te visszamentél... hozzá. - jegyeztem meg, megvetve ejtve ki az utolsó szót. Azóta meg sem fordult a fejemben, hogy bárminemű változást produkáljak. Nem volt értelme. Már nem volt esélyem nála. - Szerettelek. És ez addig nem változik, míg dobog a szívem. Békén hagylak, elmegyek. Csak egyszer mondd ki, hogy nem tévedek, mikor azt mondom, hogy te is ezt érezted. - kértem tőle, és magam sem vettem észre, mikor lágyultam el ennyire. Ez nem volt jellemző rám.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kevesen láttak ennyire belém. Ahhoz képest, hogy az egymás mellett eltöltött időnk nem volt sok, meglepően sokat tudott rólam, és ez hol tetszett, hol nem. Valószínűleg úgy tetszett volna a leginkább, ha nem egy szörnyeteg szívében kaptam volna ilyen jeleskedő helyet. Féltem tőle, egyszer már bántott. Úgy, ahogyan csak ő volt képes kezet emelni rám, és nem tudtam neki csak úgy megbocsájtani azt a hibát. Fájt, ahogy ilyen mérget fecskendezett belém. A düh magját, azt, amelytől nem tudtam szabadulni, és ami ha eszembe jutott, egyszerűen... kedvem támadt kitépni három ember szívét. Azt hittem, már a múltté az, amit tett, hogy... túlléptem. Damon ott volt mellettem, segített túljutni mindenen, de úgy tűnik, Oliver magával hoz mindent. De nemcsak a jó emlékeket. A fájdalom, a keserűség, a könnyek sós íze még mindig ott időzött a számban. Az, hogy felpofoztam volna, nagyon minimális kifejezőeszköze lett volna annak, amit tényleg képes lettem volna csinálni vele. Még ha tudom, hogy esélytelen is minden próbálkozás ellene. - Te csak ne aggódj miattam - köszörültem meg a torkomat végül, és pár másodpercre elfordítottam a fejem. Nem akartam hallani, tudni, hogy mindent sikerül kiderítenie rólam. Sosem éreztem még ennyire, hogy a nyomomban lenne, vagy hogy... egyáltalán a közelemben van. Az utóbbi időben meghúzta magát, nem hallottam arról, hogy bárkit is megölt volna. Vagy hogy felbukkant volna. Talán hiú ábránd volt azt gondolni, hogy nem látom többé. Ő Oliver. Nem tűnik el csak úgy. Még túl sok a befejezetlen ügye, hát még mi lenne, ha meghalna... még több lenne. Talán nem véletlenül ilyen elpuszíthatatlan jelenség. - Hagyd abba. Ezt nem akarom hallgatni. - Nem akartam visszanézni rá. Éreztem a gyomrom feszítő érzését. Azt a sugallatot továbbította az agyamnak, hogy tűnjek el innét minél előbb. Nem voltam képes csak úgy elviselni, hogy telesuttogja a fülemet. Főleg úgy, hogy a szavaiban több volt a valóság, mint a hazugság. Ismertem magam, ez az egy, amit el tudtam mondani magamról, de mégis ott volt az, hogy megfeleljek. És éppen ezért jött jól, hogy általában olyanokkal vagyok körülvéve, akik utálják őt. NEm kellett hosszan gondolkodnom azon, én miért nem vagyok képes rá teljes mértékben. A sok tüske ellenére hittem abban, hogy tud még jó lenni. Milyen ostoba gondolat. - Próbáltál egyszer is elgondolkodni azon, miért történt minden? - kérdeztem aztán, szinte jéggé dermedve, mikor börtönbe fogta az arcomat a tenyerével. - Nem Damon volt a felelős érte. Nem Stefan, és nem is más, aki szerinted bűnbak lehet ebben a történetben. Te tetted tönkre. Mert nem tudod elviselni a gondolatát annak, hogy jó legyél. Minden részeted átitatta a gonoszság, és te mondtad... szeretni gyengeség. - Kirántottam a fejem a kezei közül, de annyira közel állt, hogy akarva se tudtam volna mozdulni. - Már nem számít, mit éreztem én vagy mit hogy érzek most. Azt tudom, hogy sosem leszel más. Adtál okot arra, hogy sose felejtselek el. Delena mindig emlékeztetni fog arra, hogy az életem része voltál... de azt sem felejtem el, hogy a lányom által akartál gonosszá tenni, vele együtt. Gyenge vagy, Oliver. Ha nem lennél az, képes lennél a rögösebb, nehezebb utat választani azért, akit szeretsz - csitultam el a végére. Régen nem beszéltem vele így, talán azért, mert régóta nem volt lehetőségem kettesben lenni vele.
Rántottam a vállamon. A legkönnyebb az lett volna, ha tényleg nem aggódom a döntései miatt. Amíg nem engem sodor veszélybe velük, addig semmi közöm nem volt egyikhez sem, még ha szerettem is volna, hogy legyen. Ezer évet éltem, mégis úgy gondoltam, hogy most először lenne lehetőségem tényleg életet lehelni saját magamba. De ehhez ő kellett, rá volt szükségem. Rengeteg hibát követtem el ellene, az élete része voltam, mióta csak tud a vámpírok létezéséről. Fájó pont volt, hogy neki is inkább Klaus kellett volna, semmint én, éppen így jártam Tatiával is, de ahogy itt állt előttem, már nem az a kis tizenhét éves lány volt, aki annak idején besétált az életembe, és magával ragadott. Azért jöttem ide, hogy megöljem, és ezzel áthúzzam Klaus számításait. Neki a vére kellett a hibridjeihez, én pedig azt akartam, hogy ne tehesse meg. A legrosszabb barát voltam a történelem során, hagytam, hogy egy nő mérgezze meg a legjobb barátommal való kapcsolatomat. És az a nő lett a legjobb barátom. Az, akinek Elena a kiköpött mása. Nyilván a sors játszadozott ilyen furcsán ezekkel a kártyalapokkal. - Tényleg nem. - vallottam be, továbbra is tartva tekintetét. - Nem akarom jónak képzelni magam, mert tudom, hogy sosem lennék az. Nem tudnék jóként, sebezhetőként élni. Te tudod, milyen az, nem? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Bátor gondolat lett volna róla feltételezni, hogy nem tudja, a legtöbb szenvedést én okoztam neki, méghozzá azért, mert gyenge volt, sebezhető és jó. Kirántotta magát a kezeim közül, mire nagy levegőt vettem pár másodperc fagyos csend után. - Ha megtenném, az lenne az első, hogy elveszik tőlem, akit szeretek. Túl sok az ellenségem. Sosem voltam abban a helyzetben, hogy eldönthessem, holnaptól jó leszek. Így képes vagyok megvédeni magam. Téged. De ha megígérném, hogy nem teszek többé ilyet, te lennél az első, akit elvesznek tőlem. - tartottam tovább a tekintetét. Nem a sajnálatára áhítoztam, mert tudtam, hogy az már régen az enyém. Nem ismerte teljesen a történetemet, nem látta, hogy milyen emberként éltem, és hogy miért lettem ilyen szörnyeteggé. Nem nézte végig azt a pillanatot, amikor végleg megtört valami, amikor elvették tőlem az egyetlen reményt. Én pedig ezer év után egyet akartam. Egy új reményt. - Talán csak ez jutott nekünk? Pár kellemes hónap, amíg Salvatore nem akart téged? Marad a békés egymás mellett élés, míg úgy nem döntötök ismét, hogy eltesztek láb alól? - kérdeztem egyre feszültebb, dühösebb hangon. - De soha nem te akartad, hogy megtegyék.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Egy valamiben sosem hazudott. Méghozzá abban, hogy nem képes jó lenni. Olivert már így szoktuk meg. Ha valami történik velünk, nagy az esélye, hogy az ő keze is benne van. Bár az utóbbi időben viszonylag elcsendesült, nem hallottam felőle. Egy ideig azt hittem, elment... feladta. Rájött, hogy semmi értelme annak, amit erőltet. Mégis itt állt előttem, teljes életnagyságban. És nem tudtam, mit mondjak és mit ne. Mit adhatok a tudtára és mit nem. Annyira... szét tudtam volna hasadni tőle. Azt gondolta, hogy rajta kívül senki nem szenved, pedig az, hogy ezt a szerelmet nem voltam képes csak úgy viszonozni, éppen annyira volt nyomasztó mint neki a kettőnk ügye. - Igen, tudom. Nem egyszer te döbbentettél rá, mennyire gyenge és sebezhető vagyok. és a mai napig nem értem, miért volt örömed abban, hogy... bántottál. - Elcsuklott a hangom. Mit kellett volna mondanom vagy tennem? Nem tudtam elfelejteni, amit velem tett. Mégis, Damonnel ellentétben bennem ott volt az az apró szikra, ami azt sugallta, hogy bocsássak meg neki. Sőt, talán már régen megtettem, csak... mikor ilyen volt, szerettem azt gondolni, hogy még van mit ráolvasnom. Még van, ami visszatartson attól, hogy elhitesse magával, lehet esélyünk. Mert arra... elég kevés volt, amit ő akart. Megráztam a fejem. Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem. A torkomban dobogott a szívem, szinte kapkodtam a levegőt. Túl közel volt, túl őszinte volt. Nem szerettem vele kettesben lenni. Nehezebbé tette az egészet. Csak azt akartam, hogy adjon okot ismét arra, hogy gyűlölni tudjam. Mindig rászolgált valamivel. Most pedig egy ideje teljesen... visszavonult ezen a téren, ha rólam volt szó. Nem bántotta Damont, nem ölt meg senkit. - Engem nem vehetnek el tőled, Oliver. Én... soha nem leszek a tiéd - fordítottam el a fejemet. Könnyek gyűltek a szemembe. Emlékeztem még, milyen érzés volt szeretni ezt a férfit. Mert... minden ostobasága ellenére is volt idő, mikor... szerettem. Mikor csak ő volt. Elléptem előle, és a kilincs mellett teremve tettem rá ujjaimat, hogy ki tudjak lépni, de előtte még felé fordultam. - Nem fognak bántani. Amíg van beleszólásom, a családom nem fog ártani neked - mondtam őszintén, miközben nagy levegőt vettem. Szükségem volt rá, hogy kimondjam. És neki is tudnia kellett arról, hogy nincs mitől tartania. Senki nem fog ellene hadjáratot indítani. Amíg nem szolgál rá. - Nekünk annyi jutott. Az a pár hónap. De szép volt. Éljen így... mindkettőnk emlékezetében - tettem még hozzá, majd egy utolsó nyelés után kisétáltam a helyiségből.
Kezdőlap
• 
