to Ignotus

Az álmok továbbra sem szűnnek meg, csak tovább gyötörnek. Gyűlölöm ezt az érzést, gyűlölöm azt látni, hogy valamikor boldog voltam. Az pedig még rosszabb, hogy tudom, hogy többé semmi sem lesz a régi. Mert bár fogalmam sincs, hogy meghaltam-e, vagy még élek, vagy meg fogok-e halni egyáltalán, de legyen már vége ennek. A sok reménytelen, kínzó álomnak, amik folyamatosan ismétlődnek, és annyira élethűen látom magam elött, hogy néha még én magam is elhiszem, hogy nem csak egy látomás, hanem a valóság. Egészen addig  pillanatig, amíg újra el nem sötétül minden.  Hiába akarom kiabálni, hogy hagyjanak békén, hogy ne csinálják ezt többé velem, nem tudok megszólalni. Újra és újra látom magamat a szerelmemmel, a családommal, de sosem tudom Őket megérinteni, csak vágyakozok utánnuk. Most azonban sötét van... hosszú ideje eltűnt az utolsó látomásom, csak én vagyok és a sötétség. Semmi zaj, semmi mozzanat. Sem hideg, sem meleg... csak én és a sötét függöny. Aztán valami megváltozik. Hosszú idő óta – bár fogalmam sincs, hogy az az idő mennyire hosszú -, most először érzek valamit, bár a sötét még mindig nyomaszt. Megkönnyebbülök, mintha valamiféle súlyt emelnének le rólam, mintha végre levegőt is kapnék. Vége lenne? Vagy ez csak egy újabb álom? Nem... nem álmodhatok. Egy hangot hallok, mintha hívna magához, mintha segíteni akrna. Szólni akarok neki, hogy hallom, jelezni valahogyan, de még mindig nem bírok sem mozdulni, sem beszélni. Csak hallgatom az ismerős hangot, és várok, hogy mikor látok újra valamit. Aztán egyszer csak a sötét függönyt, mintha valaki lehúzta volna rólam, egy alak tűnik fel elöttem. Érzem, hogy ez most más, ez most nem lehet álom. Vagy csak annyira szeretném ha már vége lenne, hogy képzelődök ismét? Riadtan ülök fel, és a torkomhoz kapok, miközben nagyokat lélegzek. Kimeresztem szemeimet, úgy nézek körbe. Nem tudom, hogy hol vagyok, nem tudom, hogyan kerültem ide. Ez a valóság, vagy csak illuzió? Nyelek egyet, amikor tekintetemet egy ismerős alakra szegezem. Igen, persze, hogy emlékszem Ignotus-ra, aki a második apám volt, aki mindig úgy vigyázott rám, mintha a gyermeke lennék. De mi ez az egész, hogy került ide? Annyi kérdés van a fejemben, mégsem bírok megszólalni, még mindig nem tudom, hogy a valóságban vagyok-e? A könnyeim hullani kezdenek. Kinyújtom a kezemet az elöttem lévő alak felé és óvatosan megérintem az arcát, csak, hogy meggyőződjek arról, hogy nem álmodok, hogy élek. Fel voltam készülve az ellenkezőjére, azonban hatalmas kő esik le a szívemről, amikor érzem Őt. Vége lenne? Ennyi volt? Gyorsan elkapom a kezemet és ismét körbe nézek.
- Hát vége van... – csak ennyit bírok kinyögni, miközben szememet le nem veszem a megmentőmről. Bár túl szép, hogy igaz legyen, mégis olyan boldogságot érzek, amit már nagyon rég nem éreztem.