Ahogy beszélni kezdett, az történt, amire számítottam. Szavai nyugalmat adtak a tomboló szívemnek, amely most meghasadni készült a félelemtől, a fájdalomtól és attól, amely a napokban történhet még.
- Nem maradhatnék itt? - kérdeztem halkan, miután megcsókolt. - Csak aludni... a hallásomnak hála meg fogom hallani, ha jön valaki. Kérlek... - suttogtam, és tekintetem megtelt könyörgéssel.

Tudtam, hogy igaza van, mégsem vitt rá a lélek arra, hogy most felálljak és elsétáljak. Muszáj volt éreznem egy kicsit a közelségét... bepótolni az elmúlasztott napokat, és ez most rengeteget segített. Abban biztosan, hogy ne csináljak ismét hülyeséget. És... azt hiszem, egészen jó vagyok titoktartásban. Vagy tényleg ennyire egyszerű kikapcsolni néhány érzelmet? Mi van, ha visszakapcsolom? Nem, inkább... nem akarok kísérletezni.
- Akkor... gondolom nekem ideje lenne mennem - suttogtam rekedten, és lassan felültem, hogy összeszedjem a lehozott holmikat, nehogy Maxfield olyat találjon, aminek nem itt van a helye.
- Holnap ha minden igaz... ismét találkozunk. Maxfield nem fog egy napot sem elpazarolni, ahogy eddig megismertem őt - forgattam meg a szemem, majd letöröltem a kezemről a vért, amely az imént a kötésből került a kezemre.

Amikor hirtelen utánam szólt, megálltam, és visszafordultam felé. Nem tudtam eleinte, hogy mit szeretne, hiszen bármit kinéztem a helyzetből adódóan... talán hogy van máshol is sérülése... de az ötlete ismét arról adott tanubizonyosságot, hogy a férjem egy zseni. Erről nem is akarok soha vitát nyitni.
- Ez az ötlet nem is rossz - bólogattam, aztán kisétáltam, hogy elfordítsam a kulcsot a zárban, majd leültem a fal mellé, és elővettem egy jegyzettömböt, majd a mobilomat is.
- Csak hogy a fájdalmad elnyomhassa egy kis kárörvendés... úgy tűnik, hogy Klaus csillaga leáldozóban. Ha jól vettem ki a szavaiból, Hayley is faképnél hagyta. Amit nem csodálnék. Azt hiszem, hogy Hayley szerelmes Klausba... szóval talán jobb is neki a világhatalomra törő hibrid nélkül - legyintettem, miközben a telefonomat nyomkodva próbáltam elterelni a figyelmét. Ha már nem lehetek ott mellette, hogy fogjam a kezét, és tartanom kell a távolságot...

Vontam egyet a vállamon. Nem szándékoztam mutatni érdeklődésemet Klaus iránt, hiszen tudtam, hogy ha Damon bármit megneszel, akkor addig nem áll le, amíg meg nem tud mindent. Ezért... körülbelül annyi érdeklődést produkáltam, mint úgy általában. Damon is hozzászokott már, hogy ha arról volt szó, én képes voltam védeni Klaust, ezért ebből a szempontból nem állt be nagy változás.
- Azt hiszem, hogy győzni fog. Igen, áldozatok árán, de ő lesz az, aki végül elfoglalhatja azt a helyet, ami megilleti, vagy mi - forgattam meg a szememet. - És talán igazad van. Bárkit megkaphat majd, akit csak akar - bólogattam. - De ők is csak játékszerek lesznek, ahogy körülbelül majdnem mindenki, aki Klaus ágyába kerül.

Halványan elmosolyodtam, ahogy beszélt a gyerekekről, a reggeli ébredésről, az éjszakákról...
- Megígérem neked, hogy holnap egész nap azt az átkozott vírust fogom keresni... és ha sikerül, két nap múlva már nem kell itt lenned, rendben? - kérdeztem apró mosolygással, majd nagyot nyeltem, és a jegyzetem felé fordultam. Tudtam, hogy előbb-utóbb aludnia kell. Én pedig nem maradhatok itt egész éjszaka.
Letettem az apró noteszt, majd a telefont is, és egy kicsit közelebb csúsztam a rácsokhoz. - Szeretlek, ugye tudod? - kérdeztem rekedten.

- Persze, hogy ott leszek... még ha nekem sem könnyebb, mint neked, de nem engedem holnap sem, hogy jobban bántson téged... - ráztam meg a fejem, majd nagy nehezen, de talpra álltam, és éreztem, hogy a szívemre ólomsúlyú nehezék kerül. Nem akartam őt itthagyni. Ha el kell mennem, fel kell innen mennem, keresnem kell egy olyan programot, ami leköt. És segít rajtam.
- Holnap éjjel is lejövök majd, ha mindennek vége... és hozom ezt a keveréket is - süllyesztettem le a zsebembe, hogy aztán még egyszer felé forduljak.
- Jó éjszakát - suttogtam még csendesen, majd kivonultam, és próbáltam nem mutatni, hogy mennyire fáj ez a pár lépés... hogy mennyire kínkeserves megtenni minden centimétert.
A gyomrom ideggel telt meg, és tudtam, hogy olyat kell találnom, amely ha csak kicsit is, de mosolyra fakaszt.
Ezért hát előkaptam a telefonomat, és egy telefonszámot kikeresve gépeltem be a következő szöveget:

"Remélem, ma délután jobb voltam, mint a kis vörös."

Majd a küldés gombra kattintva egy nagy levegőt vettem. Egy kis kuncogás bukott ki belőlem, de mindez alig tíz másodpercig tartott. A gondolataimat ismét Damon kezdte uralni.

(Labor)