Egyetlen egy, apró, kis pillanat, mikor a figyelmetlenség eluralkodik rajtam és a baj már meg is történik. Olyan erősen taposok a fékre, hogy a lábam is begörcsöl, de késő. Túl késő. Figyelmetlen voltam. A kocsim eleje nekicsapódik egy ember testének, aki pár méterre az autómtól landol. A sokk úrrá lesz rajtam és mind a bensőm, mind a testem remegni kezd. Kipattanok az autóból és az immár vértócsában ázó test mellé görnyedek. Nem ez az egész nem lehet.. Egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez most megtörtént. Megöltem egy embert.. A nyakát tapogatom, hogy hátha érzek valami pulzust és közben pedig próbálom az erőmmel meggyógyítani. Nem.. Ez az egész nem történhet meg. Nem velem és nem pont most. Egyetlen egy rohadt támaszom sincsen. Aaron is hátat fordított nekem azaz éjszaka után, amikor igazából őt akartam megvédeni. Talán azt hiszi szörnyetegnek gondolom? Miért gondolnám annak? Nem is értem.. Maga a feltevés is sértő. Szörnyeteg az, aki úgy cselekszik. Nem pedig az, aki akaratán kívül tesz dolgokat. Én pedig, amit tettem saját figyelmetlenségem gyümölcse. Ezért igazán megérdemelném a szörnyeteg jelzőt, de küzdök. Továbbra is próbálom begyógyítani a sebét, ami túlságosan mély ahhoz, hogy bármi esélyem is legyen arra, hogy sikerrel járok. Könnyek szöknek a szemembe és immáron az én ruhámat is teljesen vér borítja. Ha segítséget is hívnék nem tudná őt megmenteni senki. Bőre egyre sápadtabb. Nincs az eszméleténél. Légzése is egyre lassabb és lassabb. Megfogom a kezét és nem mozdulok mellőle. Mit tehetnék még? Semmit.. Ezt én is tudom, de mégis nem akarom, hogy ez az ártatlan lélek a lelkemen száradjon. A távolban megpillantok egy alakot. Szipogva szólok oda neki. – Kérlek segíts. – Érzem, hogy vámpír és az egyetlen reményem lenne, ha nem lenne már régen késő. Míg egyik kezemben az övét szorongatom a másik a mellkasán pihen, ami egy ideje már nem emelkedik. Furcsa érzés kerít hatalmába. Elszakítom kezemet az övétől és hátrálni kezdek, majd térdre rogyok, mikor egy megmagyarázhatatlan erő hasít végig a testemen. A világ, amit ismertem darabokra hullik. Nem érzem a természet dalát többé. S, ekkor édesapám szavai robbannak be az elmémbe. Egyszer, majd megérted, hogy milyen titkokat rejteget édesanyád. De remélem, hogy soha nem kell rájönnöd. – Mi történik velem? – Bukik ki belőlem a kérdés, miközben a zokogás rázza a testemet.

Tudtam jól, hogy a testvérem a Whitmore iskola közelében volt mostanában, talán emiatt jöttem ide. Meg akartam őt találni esetleg az éjszakai élet forgatagában, hiszen az ilyen esték tökéletesek is egy-egy nassolásra vagy vacsorázáshoz. Nem szoktam ilyenekkel élni, vagy ha igen, akkor ott már nagy baj lehet. Lassan haladtam az erdőn keresztül és közben próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy vajon mit kellene mondanom vagy tennem. Nem volt éppen minden rendben az utolsó találkozásunkkor se, de úgy érzem, hogy nincs lehetetlen dolog. Biztosan még helyre hozható a családi kötelék, mert akkor nem fog sikerülni ha nem is teszünk a siker érdekében semmit. Hallottam egy-két ember nevetését, illetve olyat is, amit nem szerettem volna. Értem én, hogy az erdő, sötét és sok izgalmat rejteget magában, de miért pont ide kell jönniük a részeg diákoknak. Egyetemisták már, nem pedig középiskolások. Talán egyik korosztálynak sincsen túl nagy esze ebben a mai világban. Vagy pedig velem van a gond. Egyre jobban hallottam a zenét, illetve egyre több "párba" botlottam, így biztos voltam abban, hogy hamarosan megérkezem a megfelelő helyre. De hirtelen nagy fékezésre és hatalmas nagy csattanásra lettem figyelmes. Egy darabig még lesben álltam, de az éjszakai szellő egyáltalán nem kedvezett, hiszen egy embernek a vérét pontosan felém hozta. Becsukta a szemeimet és próbáltam kizárni, de nem ment, mert amikor a vér illatát kizártam, akkor egy lány sírását hallottam meg. Elindultam abba az irányba egy kisebb sóhaj kíséretében és nagyon reménykedtem abban, hogy nem fogok semmi ostobaságot csinálni. A lány kérésére odamentem, de már megráztam a fejemet. - Sajnálom, de nem tehetek semmit. Meghalt. - mondtam neki alig hallhatóan, mert biztos voltam abban, hogy nem ezt szeretné hallani, de talán már ő maga is tudta a tényeket, csak nem akart szembenézni vele. Már éppen megölelném őt, amikor valami fura dolog kezd történni. Pontosan tudom, hogy farkassá fog válni a lány és jobb lenne, ha most tipliznék le, de mégis maradok. Leülök a földre vele szemben és próbálom kitalálni azt, hogy miként éljük túl mind a ketten ezt az estét. - Farkassá fogsz válni. Farkas génjeid vannak. Erről nem tudtál? - kérdezem tőle kicsit csodálkozva, majd megrázom a fejemet és újra megszólalok. - Nézz rám! Vegyél egy mély levegőt, majd fújd ki. Próbálj meg lenyugodni. Fájni fog, de ha képes vagy megőrizni a hidegvéredet, akkor mind a ketten túl élhetjük a dolgot. - mondom neki komolyan, bár tudom, hogy nem éppen a legjobb tanács, de talán valami értelmes is végre eszembe fog jutni. Legalább addig is beszélek hozzá és kicsit elterem a figyelmét. - Daisy vagyok..- szólalok meg újra miközben szinte a fogaskerekek csak úgy kattognak a fejemben, hogy végre valami értelmeset és hasznosat is mondjak.

Nem gondoltam volna, hogy valaha is halálos balesetet fogok okozni valakinek. Most minden egyes porcikám remegett és rettegtem a következményektől, hogy a lelkemet mennyire fel fogja emészteni az, hogy megöltem egy embert. De egy pillanatig sem gondolkozhattam ilyesmin. Hogy mégis miért nem? Mert egy olyan érzés ment keresztül a testemen, amit utoljára, akkor éreztem, mikor Aaron fájdalmát próbáltam csökkenteni. Látok egy árnyat és segítségért könyörgöm pedig már én is tudom, hogy teljesen késő. Mellkasa nem emelkedik és a szívdobbanását sem hallom. Nincsen kifinomult hallásom. Akármennyire is szerettem volna segíteni begyógyítani a súlyos sérüléseit nem voltam rá képes csak tovább tartottam az életben és ezzel csak még nagyobb szenvedéssel állítottam szembe. Pedig eszem ágában sem volt, hogy ártsak neki. Nem kellett volna kisétálni az útra, a francba is! Nem hibáztathatom csak magam. Bár én voltam az, aki figyelmetlen volt. Egyetlen egy pillanat alatt annyi minden történhet, hogy azt senki nem tudja elképzelni. Egy élet is véget érhet egy pillanat alatt.
Összezavarodottan pillantok rá, mikor azt mondja vérfarkas leszek.. Én nem lehetek vérfarkas! Apám boszorkány volt, ahogyan én is ez az egész nem szűnhet meg egyik pillanatról a másikra. Vagy talán ezzel akarnak büntetni, amiért nem használtam az erőmet. De nem lehet igaz ez az egész nem lehetséges.. Én nem lehetek vérfarkas. Talán édesanyám nem csak előttem tartogatott titkokat? De nem éreztem, hogy vérfarkas lenne. Talán van módja annak, hogy ezt az egészet semmissé tegyük? Mert ha ezt ténylegesen így van, akkor meg kell próbálnom. Valamit ki kell találnom. Én nem lennék képes elviselni minden hónapban azt a fájdalmat, aminek csak a töredékét érezhettem meg. – Az apám boszorkány volt, ahogyan én is.. Ez az egész nem lehetséges.. Nem.. Nem lehet.. Én nem lehetek vérfarkas. – Kapkodni kezdem a levegőt és az egész testem remegni kezd. A könnyeim folyamatosan potyogni kezdenek. Úgy érzem, hogy sokkot fogok kapni. Nem bírom ezt az egészet elviselni. Főleg most, hogy Aaron is hátat fordított nekem azaz éjszaka óta.. Egyszerűen csak köddé vált.
A szemeim arany színben pompáznak, mikor legközelebb rápillantok és próbálok mély levegőket venni. A fájdalom végigszántja az egész testemet és a fejemhez kapok. Mintha belülről kapargatná valaki. Sikolyom a zokogás rázta testem miatt egy kicsit megremeg. – A nevem Bailey… - Nyögöm ki nagy nehezen, hiszen valamilyen szinten próbálok önmagamnál maradni.

i'll whisper a secret

Azt nehéz volna mondani, hogy a nagy "visszatérésem" maga volt a szenzáció és a sikerül. Darius azt hiszem továbbra sem hajlandó még csak felém se nézni, de tekintve, hogy halálra akartuk verni egymást és szépen karóba húzó Vladot játszani, még mindig élünk mind a ketten. Barátok vagyunk, most valami szövetség féle, nem öljük meg a másikat, és ebben ki is merül minden ami összeköt minket. Megtehetném, hogy fogom magam és elmegyek, de nem azért tértem vissza, mert felakartam adni, Darius a haverom, vagyis a volt haverom, és míg én megölhetem, másnak ezt már nem engedem meg. Maradok és lesz ami lesz, nem vagyunk egymásra utalva, hogy muszáj legyen barátságban lennünk.
Lassan esni kezd az eső ahogy monoton haladok előre, szinte észre se veszem, csak akkor tűnik fel, mikor már a hajam csatakosan a szemembe lóg. Sietősebbre veszem a tempót. Ekkora ragadja meg a karom egy fiatal nő és a világ egy legképtelenebb dolgát mondja a szemembe. Tovább akarok menni, de megragad az a tekintet, az az ismerős szempár. Igen ott voltam Drezdában a bombázás idején. Méghozzá nem csak ott voltam, nos én is azok között voltam amik örömmel tevékenykedtek is a földi pokol megjelenítésén.
Viszont az emlékezetem mindig is kristály tisztán működött. Emlékszem erre a lányra, de még mennyire, a szeme volt ami elárulta. Megmentettem az életét, minő meglepetés nem? Én aki általában életeket veszek el, mégis egyszer úgy cselekedtem, hogy mentettem nem pedig kioltottam.
-Igen ott voltam. Egy cseppet sem változtál azóta. - Nyilván mondhattam volna azt is, hogy nem és, hogy összetéveszt valakivel, de abban hol volna az élvezet? Momentán jobb dolgom nincs, és egy kis nosztalgiázásba nem halt még bele senki, legalábbis nincs nyilvántartva.
Érdekes játékot űz az élet, nem? Egy régi barátom miatt térek vissza és egy volt emlékbe botlom bele.
A vámpír lényegében örök emlékek kútja. Mindent a fejünkbe vésünk, megragad és a végtelenségig elkísér minket.
-Nem gondoltam volna, hogy eddig megéled minden segítség nélkül. - Na ezt nem sértésnek szántam, egyáltalán nem, egyszerűen csak abban a helyzetben nekem nem úgy tűnt mintha bármi esélye is lenne arra, hogy csak úgy beletanul magától a vámpír létbe.
-Teremtettem. - Vigyorgok rá, hegyes szemfogaim azonnal előtérbe kerülnek. Na nem mintha a teremtettemnek tekinthetném hiszen nem voltam mellette, de ettől függetlenül én segítettem át ebbe az állapotba, lényegében a mestere volnék, hát nem röhejes?