Mollynak hívják, egy fekete hajú, igazán mutatós lány, hatalmas világítóan kék szemekkel. Tudom, hogy nem szabad lett volna bíznom benne, de amikor odajött hozzám és azt mondta, hogy a segítségemre van szüksége nem tudtam neki nemet mondani. Ez a szó egyszerűen nem szerepelt a szótáramban, mármint az elutasítás abban az esetben ha valaki a segítségemet kérte. Gyanakodnom kellett volna, összeszűkülő szemhéjamon át egy ideig csak nézni őt árulkodó jelek után kutatva, de nem tettem meg, hanem kedvesen kérdeztem meg, hogy mégis miben lehetek éppen én a segítségére? Éreztem, már a kezdetektől éreztem róla azt a semmihez sem fogható kisugárzást, amelyet olyanok hordoznak magukban akik eltérnek az átlagtól, akik mások, akárcsak én. Megérzem őket, más lesz az illatuk. Ezt sem én, sem a családom nem tanulta, mi ezzel születtünk. Az aki szél gyermeke hovatovább meg tudja érezni, hogy ki az akit valami különleges és megmagyarázhatatlan aura leng körbe. És Molly éppen ilyen volt, ugyanakkor nem csupán azt éreztem, hogy különleges hanem azt is, hogy mérhetetlenül gonosz. Szinte a bőrömet karistolta minden egyes szava, és hallottam mögüle a kiszámított élt, mégsem foglalkoztam vele. Az előítéleteimet már akkor sutba dobtam, amikor a Whitmore-on megkezdtem a tanulmányaimat. Nem akartam kilógni a sorból, bár azt az első időkben fel kellett ismernem, hogy nem én vagyok az egyetlen aki elvegyülni vágyik ebben a közegben. Vérszívók és váltók voltak itt szép számmal, ahogyan fajtámbélivel is összeakadtam. Az ereje olyan volt, mint amikor a könnyű kis szellő végigcsiklandozza az ember karján a szőrszálakat. Mindannyian mások vagyunk mégis összeköt bennünket a mágia ereje, az a láthatatlan háló amely egybe fűz, akár a tengerből kifogott halakat és csak rajtunk múlik miképpen élünk ezzel az erővel. Én még csak próbálgattam, ártatlan dolgaim voltak csupán, de soha nem akartam vele ártani senkinek. Egyedül éreztem időnként magam, de anya szerint a mi életünk nem is erről szól, nem a hatalmas társaságokról és nem arról, hogy mindig azt tehetjük amit éppen akarunk. Ebben nőttem fel, nekem ez volt a természetes, ugyanakkor sokszor elkapott az érzés, hogy mennyire jó lenne megosztani néha valakivel a napjaimat, vagy éppen elmondani ha jó valami, vagy azt, hogy ha nem vagyok éppen jó passzban. De nem volt, így aztán a zenébe menekültem, egy olyan egyetemes nyelvbe, amivel mindent el tudtam mondani. A hangokba bezárhattam önmagam és bezárhattam azt ami éppen akkor foglalkoztatott. A zenék amiket írtam kicsit mindig a lelkem egyetlen darabjának lenyomatai voltak. Talán azt gondolhatná bárki, hogy az egyedüllét boldogtalanná tesz, én azonban másképpen látom. Az egyedüllét megtanít arra, hogy sokkal jobban értékeld önmagad, és azokat az embereket akik körülötted vannak a magányod ellenére is.
Csak álltam a főbejáratnál és bólogattam a lány szavaira, ahogyan azt kérte találkozzunk a női mosdóban fél óra múlva, akkor már biztosan senki nem fog arra járni, de az épületben összetalálkozhatunk másokkal is, és ő nem akarja, hogy velem lássák. Legalább ez a mondata őszinte volt, mind közül ez volt az egyetlen. Az agyam legmélyén tudtam, hogy nem kellene odamennem, és tudtam azt is, hogy ebből az egészből nem sülhet ki semmi jó, ám azt hiszem arra legvadabb álmaimban sem gondoltam ami végül történt. Én ott voltam időben és az egyik kézmosónak támaszkodva, karbafűzött kézzel vártam, hogy megérkezzen, hogy elmondja mi az ami nyomasztja. Ahogyan így álltam és a fejemet felfelé emelve a kissé mállott, vizes vakolatot bámultam a plafonon azt hiszem már akkor tudtam, hogy nem fog senki jönni. Sem Molly sem más, nem is volt itt semmiféle probléma…illetve, de. Én voltam a probléma, csak változatlanul nem értettem miért. Amikor csak tehették bántottak,. Amikor csak tehették kihasználták azt, hogy nem fogok élni az erőmmel, noha könnyedén megtehetném, hogy egyetlen mozdulattal odébb seprem bármelyiket. De az anyukámtól azt tanultam, hogy minden ilyesmit csak megfontoltan lehet, mert kifáradunk tőle. Minél erősebb egy varázslat annál inkább. A testünk fárad el legelőször, a bennünk ezerrel száguldozó vér, az ércsatornákban vadul dobol, a szívünk ezerszeres ritmust jár, és ahogyan átjár az erő, csillogó ujjaival simogatja végig az elménket, a testünk, a gyarló testünk annál intenzívebben tiltakozik ellene . A hús így próbálja visszautasítani évszázados erejét a természetnek, persze hasztalan, és mi vagyunk azok akik utána fáradtan esnek össze. De én sosem ártottam volna tudatosan senkinek, bár tudom eljön majd az idő amikor ezeket az elveket el kell vetnem, amikor majd elérkezik az aki mellé a család hagyományai szerint az erőmet rendelnem kell, ahogyan a családja számára is. Olyanok lennénk mint az őrangyalok? Igen, ha jobban belegondolok azok voltunk. Olyan fajt védelmeztünk amelyek még nálunk is különlegesebbek voltak, és noha erejük jóval meghaladta a sajátunkat, mégis szükségük volt ránk. A varázslatunkra, nekünk pedig az erejükre. Így egészítettük ki egymást már századok óta, így lett ez egy elszakíthatatlan kapcsolat, a természet törvényei felett álló gyönyörű szimbiózis. Hallottam ahogyan cseppen a víz a csapokból és azt vettem észre, hogy egy láthatatlan, egybefűződő ritmussá állnak össze a fejemben. Az egyik fajanszban folyamatosan csobogott a víz, én meg csak álltam ott várakozón, nem tudom mennyi ideje. Annyira befelé figyeltem, hogy a meglebbenő szelet érzékeltem, a becsapódó ajtó zajára kaptam fel a fejem, és egy halk sikkantást követően ugrottam oda, de már késő volt. Kulcs fordult a zárban, és valami nehezet vonszoltak oda az ajtó elé. Oh igen, azt hiszem sejtették mi lett volna a következő mozdulatom. Tárgyakat még nem tudok megemelni, csupán a szél erejét tudom segítségül hívni, de egy ilyen nehéz tárgyhoz, amelyet az ajtó mögül érzékeltem – talán márvány lehetett, a hűvöse, a karomon szánkázott végig, akár összegömbölyödő egybefonódó hópelyhek – egy kisebb vihart kellene idéznem. És megint egy dolog amit kihasználtak velem kapcsolatban, ilyen nem tennék soha, annak érdekében, hogy kiszabaduljak innen. Keserűen vettem tudomásul, hogy egy ízléstelen tréfa áldozata lettem, egyszerűen bezártak a női mosdóba. Ha szerencsém van akkor az éjszakai takarítók fognak kiszabadítani, ha nincs szerencsém akkor reggel a biztonságiak, amikor a bejárásukat bonyolítják az épületben. Vagy marad az a megoldás, hogy mégiscsak segítségül hívom az erőmet. Lemondóan sóhajtottam, és a tenyerem a zárt ajtóra simult, hallottam a nevetgélést odakint, mély bariton, és kellemesen csendülő, női kacagás. Molly…ezer közül is felismerném az ártatlan, szinte csengettyűket megszégyenítő könnyed nevetését. Tökéletesen ellentéte annak a sötétségnek amely a lelkében uralkodott.  Vámpír volt…a fiatalabb fajtából, aki már megtanulta irányítani az erejét, de minden alkalommal vissza is élt vele. A levegő kavarogni kezdett körülöttem, mintha egy gyermek sírna alig hallhatóan, ahogyan a szoknyám alá beszökött, végül lebbent egyet és mindent beborított az átható orgona illat….a félelmem és a kétségbeesésem illata. Egyre erőteljesebb volt, ahogyan múlt velem az idő és én tehetetlenül járkáltam fel és alá. Megszámoltam a járólapokat. A csapok és a fajanszok között pontosan és szám szerint 10 csempe volt, az egyik helyen pókháló szerű töréssel.  A vakolat szerintem már évek óta mállott, és ha így folytatódik, akkor pár héten belül lepotyog. Remélhetőleg valaki már jelezte, ha nem akkor én fogom….amint kijutok innen. Egy darabig nem csináltam semmit, aztán elővettem a táskámból a telefonomat és megnéztem az időt. Az emeleti mosdóban vagyok, ami szomszédos a tanároknak fenntartott kávézóval. Ha szerencsém van, akkor még lehet benn valaki, aki mondjuk a másnapi előadás anyagát állította össze, esetleg konstruktív vitát folytatott egy kollégával. Újra az ajtóhoz sétáltam, a helységben már olyan erőteljes orgona illat terjengett mintha valaki egy komplett virágzó kertet telepített volna ide. Fejemet az ajtóra hajtottam és egy ideig füleltem, de nem hallottam zajokat, végül aztán az ösztöneim győzedelmeskedtek és a tenyeremmel kezdtem az ajtót ütögetni, meg néha abbahagyva amennyire tudtam még kiabáltam is.
– Hahóóóóó! Hall engem valaki? Hahóóóó!- ezt ismételgettem folyamatosan megszakítva időnként a mosdó ajtaján való dörömböléssel. Az ablakon át láttam, hogy már nagyon a végét járta a délután, és azt hiszem közel másfél vagy akár két órája is itt lehetek, kezdtem egy picit elfáradni és összetörni. A rosszindulat az egyetlen amivel nem tudok mit kezdeni, és érzem én, hogy ezt nem szabadna hagynom, hogy minél kevésbé teszek ellene, annál jobban ki fognak használni, de egyszerűen nem tehettem mást, képtelen voltam az erőm használatára amíg nem valakinek az élete forgott kockán. Hogy mire is vagyok képes? Anya szerint sokkal többre mint hiszem. Még nem tudom, sosem próbáltam. Újra dörömböltem és újra kiabáltam a szokásos mondatot, és éreztem, hogy odakintről a márvány hűvöse nekinyomódik a tenyeremnek. Bezártak, és biztosra mentek.

Már szinte fuldokoltam a saját illatomban, a félelem egyre erőteljesebben telepedett rám. Megint megnéztem a telefonom kijelzőjét, aztán az jutott eszembe, hogy kit is hívhatnék fel, és szomorúan konstatáltam, hogy nincs senki akinek szólhatnék, akit értesíthetnék, aki értem jöhetne. Nekem mindenkim Chicago-ban volt, itt valahogyan nem sikerült barátokat, kizárólag irigyeket vagy haragosokat összegyűjtenem. Otthon persze mindig vidáman próbáltam elmesélni, hogy mennyire jó itt nekem, hogy mennyi kedves emberrel találkozom, hogy egészen jó érzés elvegyülni közöttük. Megérezték, hogy hazudok, mégsem tették szóvá, és ezért mérhetetlenül hálás voltam. Azonban csak most éreztem meg, hogy ide be voltam zárva, hogy jó lenne ha minden szavam amikor erről meséltem valóság lenne. Ha olyan egyszerű lenne csak kikeresnem a sok barátnő közül ki az akit felhívhatnék. Bár talán ha lennének, akkor most nem itt lennék bezárva, és egy márvány holmival eltámasztva az ajtót, hogy még esélyem se legyen innen kiszabadulni. Talán tudták, sőt biztos vagyok benne,  hogy tudták milyen érzés lesz majd nekem, ha kiszabadítanak, és megsemmisülten kezdek magyarázkodásba, mintha ugyan az én bűnöm lenne ez az egész. Nem tudom miért történik, hogy miért pont én vagyok akivel ezt az egészet csinálják, mit ártottam nekik? De talán értem őket, talán hamar rá kellett jönnöm, hogy azért lehetséges ez az egész, mert nem tudom magam rászánni, hogy néha elég meredeknek nevezhető tréfáikban részt vegyek. Hogy nem vagyok hajlandó az erőt olyan dolgok szolgálatába állítani, amelyek tökéletesen szembe mennek az elveimmel vagy mindazzal amiben hittem. Persze nem mondom, hogy én magam nem csinálok olyan dolgokat amelyekért a szüleimtől már nem kapnék egy alapos fejmosást. Példának okáért az órákon való alvás, és a papírlapok repkedése körülöttem nem valószínű, hogy elnyerné a tetszésüket, ahogyan az oktatóimét sem nyerte el. Szégyellem is magam miatta, de nem tudom már visszacsinálni. Igyekszem, mindig igyekszem odafigyelni, de engem jobban lekötnek a saját gondolataim, aminek persze egyenes következménye, hogy az álom megtelepszik a pilláimon és magával ránt. Azt hiszem a termetem miatt is van ez az egész, könnyű velem olyanoknak szórakozni, akikkel nem bánt így el a természet. Igaz máshol, máshogy többet kaptam, és ezt valahol kamatostól behajtotta. Egy kis időre most abbahagyom az ajtó lapjának püfölését, ujjaim finoman simulnak rá, majd lassan csúsztatom le,  kicsit azt hiszem keserűen hajtom le a fejem, ahogyan hallgatózom de semmi.  Fojtogatóan erőteljes az illat, ha legközelebb ide valaki betéved azt hiszem fogalma sem lesz róla mi történt, mintha egy két lábon járó pot-pouri lennék, a bőrömből is érzem pulzálni, lassan körbefog, akár egy láthatatlan kis buborék, és elmerülök benne. Homlokom a hűvös ajtónak támasztom, és megint lendülne a kezem, hogy újra próbálkozzak segítségért kiabálni amikor alig hallhatóan ugyan, de léptek ütik meg a fülemet, amelyek nem távolodnak, hanem közelednek. És megint közelednek, cipő koppan a folyosó lapján, ütemes és sietős, aztán megáll. Hallom, ahogyan a márvány csikordul, ahogyan egy nehéz tárgy siklik odább én pedig rémülten ugrok hátra néhány lépést, pislogva és a kezeimet keresztbe téve egymáson a mellkasomra simítva. Alig merek még levegőt is venni, bár ez ebben a helyzetben nem meglepő egy teljes virágoskert közepén csücsülök, amit én teremtettem. Óvatosan engedem le a kezeimet, és lehunyva a pilláimat egy apró kis szellőt, egy vidámat gondolok. Éppen csak akkorát, hogy ismeretlen megmentőmnek így köszönjem meg, hogy kiengedett. Nem ébred bennem bizalmatlanság, sem semmi, ami arra utalna, hogy nem merek majd innen kimenni, hogy nem merek majd kilépni, bár fel vagyok készülve arra, hogy akárki is enged majd innen ki meg fogja kérdezni, hogy mi a csudát műveltem itt bezárva? Nyílik az ajtó, és az ablakon beszűrődő délutáni árnyékok között egy magas alak tűnik fel, a hangja ismerős, és amikor egy kicsit közelebb lépek, tenyeremből a huncut kis szellőcskét útjára bocsátom, hogy végigsuhanjon annak az arcán aki most éppen ott áll. Még két lépés, és most már én is láthatóvá válok az ajtó keretben, leengedett kézzel, kicsit összetörten és sután, bárgyún mosolyogva. Glyenne tanár úr….akinek az óráit tökéletesen időzített rendszerességgel átalszom, aki az utóbbi időben már kiültetett az első sorba, hátha az majd visszatartó erő lesz a számomra. Meg kell mondani, hogy egy ideig valóban az volt ahogyan figyeltem a tanár urat miközben magyaráz, de végül aztán megint sikerült elaludnom úgy nagyjából az utolsó negyed órában. Igazából már ez is haladás volt tőlem. Kicsit bátrabban merészkedtem ki, és elnéztem az egyik, majd a másik irányba, végül a tekintetem a márvány asztalra siklott. Ezt egyszerű ember nem tudja olyan könnyedén idecibálni, ismét olyanok szórakoztak velem, akiknek maguknak is bújkálniuk kellene, akárcsak nekem. Mindezt pedig tudom, hogy továbbra is csak azért mert nem vagyok hajlandó megtenni azt amit akarnak tőlem. Nem hiszem, hogy ezen akár egy percig is el kellene gondolkodnom, ahogyan azt sem hiszem, hogy a családom ezt akarná. Én még keresem az életem értelmét, keresem azt aki mellé rendeltettem, és nem akarok egyetlen egy morzsát sem elpazarolni felesleges butaságokra. A mosdóból mint megvadult vihar áramlott ki az orgona bódító illata akárha egy láthatatlan parfümös üveg ömlött volna ki a világba. Tekintetemben kétségbeesés az előző órák miatt, megkönnyebbülés, hogy mégis sikeresen kiszabadultam, hála, hogy a tanár úr erre járt és kiengedett, ugyanakkor némi aggodalom, hogy már sötétedik, és még vissza kellene jutnom mielőtt bezárják az ajtókat és nekem nincs kulcsom. A portás meg olyan mélyen szokott aludni, hogy vagy sikerül felkeltenem vagy sem. Mondjuk ha sikerült is, akkor sem fog nekem örülni, úgyhogy tényleg igyekeznem kellene. A lábaimban már benne volt a futás, de nem tehettem, hogy egyszerűen csak egy köszönöm után elsuhanok Glyenne tanár úr mellett, úgyhogy kicsit még bátortalanul szólaltam meg, zavarban voltam amiatt, hogy ilyen könnyedén rászedtek, és amiatt, hogy éppen egy olyan tanár szabadított ki, akinek elalszom az előadásain.
– A helyzethez képest, köszönöm jól.- válaszoltam a feltett kérdésre, és ezzel nem is hazudtam, mert valóban ahhoz képest ahogyan nagyjából fél órával korábban festettem határozottabban jobban éreztem magam.
- …én igazán hálás vagyok, hogy elhúzta innen azt az asztalt. Biztosan azt gondolták, hogy nincs már benn senki. Tudja…a plafonról életveszélyesen potyog a vakolat, gondolom nem akarták, hogy bárki használja, és idehúzták az asztalt, csak előtt nem győződtek még meg róla, hogy valaki benn van és a karbantartás táblát is elfelejtették kitenni….- tudom, hogy átlátszó volt a magyarázkodásom és elég könnyedén rá lehetett jönni, hogy pusztán csak valami különös indíttatásból éppen azokat próbálom védelmezni, akik ezt az egészet csinálták velem, de ilyen volt a természetem. Valahogyan nem vitt rá a lélek, hogy bárkit is beáruljak, soha nem tettem korábban sem. Sem az első alkalom után és most sem fogom. Pedig számtalan eset volt, ó már nem is számolom. Mégis minden egyes alkalom után valahogyan reménykedtem benne, hogy majd abbahagyják, hogy nem fogják ezt művelni velem, hogy nem én leszek a célpontjuk, aztán ez valahogyan soha nem jött össze. Mindig én voltam. Ránéztem a tanár úrra és ahogyan korábban, most is  szinte mellkasomba dobbant vissza az ereje, tudtam, hogy nem egyszerű halandó, ahogyan azt is hallottam miképpen morran az ereiben a vér. Váltó volt, csak még azt nem tudtam megállapítani, hogy milyen, ahhoz nem töltöttem túl sok időt a közelében. Behúztam a vállaim közé a fejemet, és hogy oldjam némiképp a helyzet komoly voltát, megemeltem a kezem, mintha egy láthatatlan labdát akarnék felé reptetni, és az orgonába némi gyöngyvirág kezdett keveredni, és felé dobtam ezt a láthatatlan energiahullámot. Felesleges is lenne előle titkolnom mi vagyok, mert szerintem már az elejétől tudja.  Ahogyan az apró kis csillanó levegő szertefoszlott ezüstös nyomát karistolva végig rajta, kuncogni kezdtem.
– Ki tudtam volna innen jönni…de jól tudja, hogy nem tehetem. Ugye tudja?- komolyabbá vált az arcom, de csak egy egészen kicsikét.
- Nekem azt hiszem indulnom kellene mielőtt a kollégiumból kizárnak, és aztán kopoghatok a portásnak, hogy engedjen be. Köszönöm, hogy segített innen kijutni…az orgonáért bocsánat….tudja, nagyon féltem.- léptem el mellette magam mögött már valamiféle más illatot is vonszolva. Gyöngyvirág volt. Kiléptem a mosdóból és várakozón pillantottam vissza a hátam mögött.
– Velem tart a tanár úr a főbejáratig? Ha mégis valakivel összetalálkoznék a folyosón….már így is roppant kellemetlen ez az egész. Ugye nem mondja el senkinek?- reménykedtem, hogy ez az egész a szabadítással együtt a kettőnk titka marad.