Miután elbúcsúztam Aarontól szaladnom kellett, ha nem akartam lekésni a következő előadásomat. Ami nem lett volna valami helyénvaló, főleg mert ez lesz a harmadik alkalom, amikor találkozunk a tanárral. Szeretnék jó benyomást kelteni az oktatóimnál, ha nem is mindegyiknek, legalább azoknál, akik a számomra érdekesebb tantárgyakat tanítják. Mert minden professzornál természetesen lehetetlen jó benyomást kelteni. Mr. Winchester viszont azon kevesek közé tartozott, akit a diáksereg csak "kedvenc tanár"-ként szokott emlegetni. Kívételesen én nem azért szeretnék imponálni neki, mert iszonyúan fiatal és jóképű a tanárbácsi, hanem sokkal inkább amiatt, amit tanít. Az irodalom már évek óta a legkedvesebb tantárgyaim közé tartozik. Talán ötödikes lehettem, amikor elolvastam az első olyan könyvet, ami nem a kötelező olvasmányaim közé tartozott. Nos, ebben az évben vált az írás az igazi szenvedélyemmé. Ekkor vetettem papírra az első történetemet is, amit azóta is kincsként őrzök a fiókomban. Mr. Winchesternek valahogy sikerül úgy leadnia a tananyagot, hogy az egyszerre legyen érdekes és fontos a szemünkben. Ő azon kevesek közé tartozott, akiknek nem alszol el az óráján. A teremben már voltak tízen, amikor megérkeztem. Körülnéztem, hogy hová is ülhetnék le. Fél perc múlva a pillantásom megakadt egy ismerős hajzuhatagon, így mosolyogva indultam el Serena felé. - Szia! - köszöntem, közben helyet foglalva a mellette levő széken. - Még szerencse, hogy a tanár késik - teszem hozzá, felkuncogva, hisz ha úgy vesszük késtem két percet.
Mivel csak egyszerű ember vagyok nincsen semmi varázserőm, amivel megtalálhatnám Simon-t ezért a modern technikára kell bíznom magam. Nem tartott túlságosan sokáig megtalálnom őt. Vagyis, hát volt egy kis segítségem. Beültem egy internet kávézóba vagyis azt hiszem így hívták a helyet, amikor már készen álltam szétverni a gépet a puszta kezemmel volt egy srác, aki segített nekem. Nem vagyok túl jó a köszönetnyilvánításban ezért nem is igazán tettem. Csak egy mosolyt kapott. Érje be ennyivel nekem nem kell valami kocka srác. Igazából senki nem kell nekem. Egyedül Simon. Aki mit kiderítettem Whitemore-n tanít. Na, nem gondoltam volna, hogy valami ilyesmire adja a fejét. Mármint ténylegesen valamit tanítani fog.. Hivatalosan. Mert az teljesen más, hogy nekem miket tanított. Ezekre, már egyáltalán nem büszke. Na, de talán arra büszke lesz, majd amit most fog tanítani nekem, hiszen ezt nem csak nekem fogja.
Próbáltam a lehető legjobban összekapni magam, ami az öltözködésemet illeti. A mai divat egyszerűen kikészít. Ezekben a szűk farmerokban egyszerűen meg sem tudok mozdulni, szóval azokat már legszívesebben elégetném. Nem tudom, hogy kinek volt az ötlete, de én egyértelműen nem támogatom ezt az őrületet. Ezért inkább egy rövidebb szoknyát választottam magamnak. Elhagyom a régi minden takaró hagyományt, de akkor már hadd legyenek a lábaim szabadok. Belibbenek az órára, mielőtt elkezdődne és a középső sorban foglalok helyet. Tűkön ülve várom, hogy végre belépjen. Nem tudom milyen érzés lesz ennyi idő után újra látni, de már alig bírom kivárni azt az érzelmek tömkelegét, ami elárassza testemet, amint belép azon a flancos ajtón.
Az utóbbi időszakom teljesen nyugodtan telt, mindenféle felesleges vérrontás nélkül éldegéltem napjaimat, egyedül. Az életem.. konkrétan teljesen üres volt. Rá kellett jönnöm hogy bármennyire is próbálok a jó útra térni, próbálok az maradni.. ez az élet nem izgalmas, talán nem nekem való. Az is hogy idejöttem a véletlenen múlt, csak úgy mint a tanárrá válásom. A tanítás nem áll messze tőlem, a mentorkodás.. csak efféle irányban. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna hogy végül tanárnak állok egy főiskolán, bár ha őszinte akarok lenni akkor azt mondom nekem találták ki. Valószínűleg ha meglátna valami ismerős a múltból pofán röhögne, sőt, még a régi énem is de valahogy mégis leköt ez az egész és akarom csinálni. A diákjaim szeretnek..sikerült kialakítanom egy olyan szerethető személyiséget, ami teljesen tanárnak való, így még csak a halvány gondolatát sem kelthetem senkiben hogy vámpír lennék. Ami nekem kedvez. Szóval egy újabb nap, egy újabb reggel. Becsengetnek. A diákok mind, egytől egyig időben érkeznek a teremben, s nem sokkal utánuk jövök én is a szokásos elegáns viseletemben, kezemben tartva a tankönyveket. Az asztalom mögé állva leteszem a könyveket, majd felnézek s körülnézek a teremben. - Szent szar. - A szemem megakad Emery-n, szinte már sokkol hogy itt van.. hogy él! Hogy lehet életben? Hogy lehet itt? Hogy talált rám? Igyekeztem minden nyomot magam után elásni.. láthatóan nem voltam elég elővigyázatos. Fogalmam sincs mit tervez ezúttal.. de belőle kiindulva semmi jó nem származhat belőle. Megannyi kérdésem lenne hozzá, de az órát mégsem szakíthatom félbe miatta bármennyire is szeretném. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a lányt, de a fürkésző szemei.. érezve ahogy néz rám.. zavar. Folyamatosan az órámat bámulom, most először várom hogy vége legyen.. és nem, nem azért hogy a nyakába ugorhassak hogy él.. ellenkezőleg, tulajdonképpen. A csengetés hallva felsóhajtok, majd elköszönök diákjaimtól s újra az asztal mögé állok. - Emery Holland. Szeretném ha itt maradnál. - Szólalok fel a többiek számára szokatlanul ridegen, s érzelem mentesen majd az asztal sarkához támaszkodva várom a lányt karba font kezekkel.
Nem tudom túlságosan komolyan venni ezt az egész főiskola dolgot. Hogy mégis miért nem? Mert nem azért vagyok itt, hogy valami legyen belőlem vagy esetleg valaki valami olyasmit tanítson nekem, amit eddig nem tanultam meg már magamtól is. A modern technikához nem értek és, ha őszinte akarok lenni türelmem sem sok van hozzá. A tollammal játszadoztam, miközben idegesen pillantottam párszor az ajtó felé, hogy mikor lép már be végre. Biztos vagyok abban, hogy nem fog túlzottan örülni annak, hogy én itt most felbukkantam, de ez nem tud különösebben meghatni engem. Itt vagy élek és ezt még véletlenül sem az ő műve. Igaz, hogy az erőmet elveszítettem így egy kicsit korlátozva leszek abban, hogy a szörnyűségeket elkövessem, de mindig kitaláltam valami megoldást és ezek után is pontosan így lesz. Feltalálom én magam, ha nem is rögtön és csak hosszú, rögös utak árán, akkor sem érdekel. A szívem egy hatalmasat dobbant, mielőtt megjelent volna az ajtóban. Éreztem a jelenlétét anélkül, hogy láttam volna vagy hallottam volna a lépteit. Nem vagyok vámpír, hogy meg legyek áldva a tökéletes hallással, szóval egyszerű emberi ösztöneimre és érzékeimre kell hagyatkoznom. Mikor megpillantott mondhatni lesápadt. Már, ha képes lett volna erre egy vámpír. Pontosabban vámpírboszorkány. Láttam rajta, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát én pedig elmosolyodtam. A puszta tény, hogy ennyire kellemetlen helyzetbe tudom hozni egyszerűen boldoggá tesz. Én nem vártam az óra végét. Rajta pedig látszott, hogy nagyon is szeretné, ha már véget érne. Mikor vége lett az órának felálltam, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Pedig egyáltalán nem akartam elmenni. Nem akartam őt itt hagyni csak úgy. Búcsú nélkül meg egyebek. Én legalább képes vagyok a búcsúra. Ő pedig a lehető legrosszabb dolgokat vágta a fejemhez. Aztán ezt tekintette búcsúnak. Csak, mert undorodott attól, akivé váltam. MIATTA. – Mi az tanár úr csak nem valami rosszat csináltam? – Néztem rá bűnbánó szemekkel, mikor odaértem mellé. Kellemes pillanatokat éltünk át együtt még akkor is, mikor fogalma sem volt a dolgokról, de nem fogom hagyni, hogy még egyszer megalázzanak. Azt akarom, hogy most ő fusson utánam, hogy akarjon engem úgy, ahogy vagyok és ne akarjon megváltoztatni. Egyszer megtehette még egyszer nem fogom neki hagyni. A saját személyiségemet csak én irányíthatom. Nem engedhetem, hogy még egyszer ekkora befolyása legyen felettem.
Emery.. már a kezdetektől érezhető volt a kettőnk közötti szikra, csak szimplán én nem akartam ennek hangot adni. Nem vagyok ennyire jó lelkű hogy a semmiért változtassam vissza emberré, valamit valamiért elven élek. Még ha meg is tehettem volna az túl egyszerű lenne, s a döntésem későbbiekben nagyon is kifizetődött. Még szellemként is képes volt tönkretenné mások életét egyszerűen csak szórakozásból, még ha a nagyjára én tanítottam meg, én vittem bele ebbe a világba s ezért felelősséggel tartozom érte. Szemmel kellett volna tartanom, s nem egyedül hagyni.. tulajdonképpen már vártam ezt a pillanatot hogy viszont találkozunk. Rafinált egy nő személy, fogalmam sincs kit vehetett rá és hogyan, hogy visszahozta az élők közé. Az órán megannyi utalást tettem szóvá a kettőnk közötti kapcsolatunkról persze burkoltan, remélve hogy észbe kap a lány s belátja mennyire nem látom szívesen, mennyire nem örülök annak hogy itt van, ráadásul élőként. Hosszas ideje óta nem láttam, és kikészít ez a tudatlanság felőle.. mire lehet képes, s mire nem célja eléréséért. Vagy hogy mennyit változott és miben. - Az órán nyújtott aktivitásodról lenne szó. - Nézem az utolsó diákot a teremben, majd amint bezárja maga után az ajtót ellököm magam az asztaltól és pár lépésnyire előtte állok meg. Minden új lehet számára.. az illatom, a testemből áradó melegség.. minden. - Szegény lány.. még csak most tértél vissza de máris utánam sóvárogsz? - Amint az ajtó becsapódik mintha teljesen kicseréltek volna. Teljesen rideggé változok és lenézően viselkedek a lánnyal. Az arca felé nyúlok s pár centivel előtte végig húzom kezemet követve arcvonásait ügyelve arra, hogy még véletlenül sem érjek hozzá. - Nem hiába hagytalak el. Nem akarok a közeledben lenni, nem akarlak látni. Nem akarok semmit sem tőled. - Nem fogok mellé beszélni. Hiába találom vonzónak, hiába érzek valamit iránta.. ezt ott tagadom ahol tudom. Nem fogok benne hamis reményeket kelteni, se játszadozni .. végre találtam az életemben valami állandót, és őt ismerve.. megbánás nélkül tiporná ezt el.
Ez az óra unalmasabb nem is lehetett volna. Tekintetem körbe járt a teremben elhelyezkedő diákokon. Egyszerűen elképesztő, hogy hányan csorgatták a nyálukat Simon iránt. Nem hibáztathatom őket, hiszen én is pontosan ugyanezt tenném. Hogy mégis miért? Ezt teljesen egyszerű. Csak rá kell nézni. Mondjuk nem hiszem, hogy bárki elérhetne nála egy éjszakás kalandnál többet, de azért idegesítő, hogy arra akarják kivetni a hálójukat, ami az enyém. Szokatlanul sokan voltak a teremben legalábbis, amik mellette elsétáltam nem volt ennyi ember. Itt is a nők vannak többségben, ami mindent elárul. Egyáltalán nem a tananyag az, ami vonzza őket. Erre még a világon a leghülyébb ember is rájöhetett volna úgy körülbelül két másodperc alatt. Nekem ez pedig csak most esett le. Remek. Kezdek egy kicsit belassulni, de majd visszarázódok a normál hétköznapokhoz. Csak egy kis időre van szükségem. Még csak most lettem újra ember nem mehet minden elsőre. Az erőmet nem igazán tudom hiányolni, hiszen nem voltam tudatában, mikor meghaltam. Ha tisztában lettem volna vele talán akkor nem is halok meg és Simon-nal sem találkozom. Ami rettentően keserű lett volna a számomra. Miatta még mindig egy senki lennék. Vagy egyáltalán nem is élnék. – Miért talán valami rosszat tettem? Már így az első órámon.. Nem állt szándékomban. – Játszottam meg az értetlen fruskát egy kis nyavalygással megspékelve. Majd mikor az utolsó diák is becsukta maga mögött az ajtót a levegő, mintha megfagyott volna kettőnk között. Egész óra folyamán éreztem a vibrálást kettőnk között, de ez az egész most semmisé vált. Tudom, hogy nem szívesen lát, de el fogom érni, hogy szívesen lásson. – Látom nem változtál. Még mindig egy egoista majom vagy. Vajon az ágyban is ugyanúgy megvannak a beteg szokásaid? – Kérdezem vigyorral a képemen, miközben picit oldalra döntöm a fejemet. Komolyan nevetséges, ahogy játssza a szentet. Azok után, amit velem tett.. Én az ő teremtménye vagyok. Ő tett olyanná, amilyen vagyok, ha nem tetszik neki, hát reklamáljon saját magánál. – Komolyan édes.. Komolyan ezt gondolod? Nevetséges vagy ugye tudod? Mennyi ideig fogod még itt bírni játszani a normális, átlagos embert? Mind a ketten tudjuk, hogy velejéig romlott vagy. Csak úgy, mint én. Én pedig nem lennék ilyen, ha te nem lennél. Valld, már be, hogy akarsz engem. Vagy elérem a magam módján, hogy akarj. – Gonosz mosolyra húzódnak ajkaim és közelebb lépve hozzá testem az övének simul.. Sokkal jobb érzés, mint amilyennek elképzeltem.
Ma kicsit később keltem a kelleténél, mivel éjszaka sokára tudtam elaludni. Nem tehetek róla, egyszerűen nem jött álom a szememre, mintha vámpír lennék esküszöm. Vagy ők is alszanak? Áhh már nem tudom, és úgy vagyok vele, hogy nem is igazán érdekel! Kell egy kis szünet... Gyorsan berohanok az előadó terembe és megkönnyebbülve ülök le a helyemre, hogy nincsen itt tanár. A gondolataimból egy ismerős barátnőm szavai ébresztettek fel. - Oh szia! Nyugi, én is csak nemrég értem ide. Tutira valami tanári megbeszélés van, hogy lassan 10 perc telt el az órából. - nevetek, és úgy mondom, hogy Lory tudja, hogy ezt nem bánom. Ugyan már, ki az a hülye aki bánja, hogy 10 percet késik a tanár az óráról?!
Lassú, kimért léptekkel lépek be az egyes számú előadóterembe, kerek tíz perc késéssel. Szokásomtól eltérően, most kénytelen voltam később érkezni a tanári gyűlés miatt, amit a dékáni hivatal már a tegnap folyamán elrendelt. Körülnézve a hatalmas teremben, egyértelműen megállapíthattam, hogy mennyire örültek a jelenlétemnek.. Hiába, a diáksereg már csak ilyen. Kortól függetlenül mindegyik örül annak, ha a tanár késik néhány percet, arról meg nem is beszélve, hogy mekkora vigyor terül szét az arcukon ha pluszban még ki is hagyja az óráját. Balszerencséjükre viszont, én soha nem tartoztam ezen személyek közé. Ha tehettem, igyekeztem mindig megtartani az óráimat, hiszen a mulasztásoknak amúgy sem lenne nagy értelme azon kívül, hogy a halgatók apraja nagyja a felhők fölött lenne örömében. - Üdvözlet mindenkinek! Sziasztok! - köszönök udvariasan a teremben levőknek, szokásos kimért, komoly hangszínemen szólalva meg. - Késésem okát gondolom tudjátok. A dékáni hivatal fontos megbeszélést hívott össze, ami alól én sem húzhattam ki magam. De ne aggódjatok, több ilyenre nem kerül sor - biztosítom őket egy afféle 'ördögien magabiztos' mosoly kíséretében. Miközben pillantásomat végigjárattam a teremben levőkön, feltünt, hogy a szokásosnál jóval kevesebben vannak jelen. Oh, biztosan nincs nagy jelentősége a dolognak, maximum annyi, hogy a félévnek még csak az elején járunk. Az egyetem alig kezdődött el pár hete, a nebulók java része biztosan még gyászolja az átbulizott nyári éjszakákat.
Ahogy hallom nagyon is harapós kedvében van a leányzó. Mindig is élveztem hogy nem fél tőlem, ahogy úgy átlagban mindenki, ha megismeri valódi énemet. De ő.. a kezdetektől fogva más volt. Nem azt mondom hogy már ezzel megnyert magának, egyszerűen csak.. van egy fajta varázsa. Ami, nagyon is tetszik. De ezt a tetszést egy pillanatra sem mutathatom felé, mert már így is teljesen el van szállva magától. Én pedig.. minden erőmmel azon leszek hogy romba döntsem a magabiztosságát. Mert, ha úgy vesszük, most egy teljesen átlag emberről van szó akit bármelyik pillanatban eltiporhatnék. Nem is tudom, hogy miért nem teszem.. valószínűleg majdnem mindent megoldanék vele, de.. még is.. valami ürességet is hagyna maga után. Már így is elég szenvedést okozok magamnak azzal hogy ellenállok neki. - Kíváncsi volnék.. mit meg nem tennél azért hogy ágyba bújhass velem. Mert hogy, el kell keserítselek. Ez soha nem fog megtörténni. - Természetesen nem vagyok hülye, látom hogy néz rám.. a szemében azt az egy fajta csillogást, rajongást irántam. De nem ő az egyetlen nő, szinte az összes diákom levetkőztet a tekintetével.. még sem zavart, egészen idáig. Ő ebben is kivételt élvez. - Hogy akarlak - e? - Nevetek fel jóízűen. Ezzel nagyon nem mondott újat. Nem zavartatom magam a közelsége miatt, éppen ellenkezőleg. A kezét összekulcsolom sajátommal, majd a testemre helyezve simítom végig egyre lejjebb haladva, egészen érzékeny pontomig. - Férfiből vagyok drágám..még szép hogy akarlak. - Nem ő az egyetlen akit szívesen magamévá tennék.. ez a terem..sok mindent megélt már. Ha mesélni tudna.. Elengedem a lány kezét, majd kicsit eltávolodok tőle.. nem hiányzik hogy valaki meglásson minket, ráadásul pont vele bukjak le.
Mikor elküldött nagyon jól tudtam, hogy nem fog egy könnyedén megbocsájtani nekem. Vagyis nem fog a karjaiba zárni, ha meglát. Akkor kicsit csalódtam volna. Bár már így is csalódtam, hogy ennyire lejjebb helyezte a mércét azzal, hogy beállt tanárnak. Ez hozzá képest túlságosan is normális. Ő pedig határozottan kijelenthetem, hogy nem az. Nevetséges még a gondolata is annak, hogy valaha is egy picit is normálisnak mondhatnám. Az, aki embereket mészárolt le és megtanított egy fiatal még törékenynek mondható lányt ugyanerre. Csak éppenséggel én a szellemvilágból irányítottam a szálakat míg ő, hús és vér volt nap, mint nap emberek között élte a világát míg tőlem ezt megtagadta. Most már tudom, hogy miért. Mert megrémült attól, amit alkotott. Vicces. Ő volt a példaképem miatta csináltam mindent és mégis a végén ő az, aki undorodik és eldobja a régi életét, hogy egy új, de mégis unalmas életet kezdhessen egy főiskolán. Nevetséges. – Én pedig arra lennék kíváncsi, hogy te mire lennél képes ugyanezért. Mert ne játszd meg magad. Hiányzik. Minden. A kínzás. A vér. Valld csak be. Hiszen ez vagy te magad. – Lehet, hogy egykor ő hozta elő belőlem a titkos vágyaimat, de most itt az ideje, hogy forduljon a kocka. Én fogom neki előcsalogatni a régi énjét, amit annyira rejteget pedig ott van a bőre alatt nem is olyan mélyen. Egy olyan ember, mint ő képtelen arra, hogy megváltozzon. Legalábbis nem teljes mértékben. – Tényleg be akarod magyarázni magadnak azt, hogy csak ez az egyetlen oka annak, hogy akarsz engem? Simon.. Mindketten tudjuk, hogy én vagyok az egyetlen, aki megérti a titkos, rejtett vágyaidat és ezt egyik nyomorult kis diákod sem képes megadni neked.. Én tudom mire vágysz. – Eltávolodik, de én követem. Előlem nincs menekvés. Számára nincs. Minket összeköt egy láthatatlan kapocs, amit mindketten érzünk. Tudom. Nem érdekel, ha meglátnak. Legalább véget ér ez az egész színjáték, amit itt művel, mint tanár. Finoman megharapom alsó ajkát és egy kicsit meghúzom, majd pedig egy lágy csókot lehelek az ajkaira. – Ne hazudj. Legalább magadnak ne.
Unottan szemet forgat amikor a tanár bejön a tanterembe. Örült volna ha ma elmarad ez az órája, mert így is eléggé ramaty állapotban van. - Örültem volna, ha tovább tart ez a bizonyos megbeszélés a tanáriban. - nevetve mondja Lorynak. Mikor a tanárra nézek ismerős lesz nekem, egyszer össze futottam vele. A tanár vámpírvadász, és azt hitte, hogy én vámpír vagyok, aztán szépen megleptem azzal, hogy vérfarkas vagyok. Azóta nem is beszéltem vele így hát eléggé kínos számomra ez az egész... Főleg, hogy nem tudom, hogy hogyan fog erre az egészre reagálni... Nagyon nem akarok bonyodalmakat, de végül is semmi bajom nem lehet, nem?! Hisz a pasas vámpírvadász, nem vérfarkas vadász.
Alighogy befejezte Ser az elméletét arról, hogy a tanár biztosan valamiféle megbeszélés miatt késik, rá két percre már nyílt is az ajtó s megjelent előttünk Mr Winchester. Nem mondom, hogy nem örültem volna annak, ha esetleg valami miatt elmaradt volna az óránk, mert akkor hazudnék. Sajnos viszont, erre nem került sor. Mondjuk, csak rá kellett nézni a tanárra.. egy pillantás, ennyi is elég ahhoz, hogy rá jöjjön az ember arra, hogy mennyire eltökélt a tanított tantárgyait illetően. Vajon volt egyáltalán olyan alkalom, amikor valamiért nem tudta megtartani az óráját? Kétlem. - Hát, ez van.. sajnos, nincs minden nap Karácsony - húztam el a számat, miközben a táskámból szedegettem elő a szükséges dolgokat. Jegyzetfüzet, írószer, más nem is kell. Amint ezzel megvoltam, ismét Serre pillantottam. Volt valami a tekintetében.. valami furcsa. - Mi a gond? Miért nézel úgy rá, mintha láttad volna már az egyetemen kívül is? - kérdeztem rá kíváncsian, mert tényleg érdekelt,hogy honnan ismerheti.
A jelenlévőkre pillantva először valahogyan elkerülte a figyelmemet az a lány, akit korábban véletlenül azzal vádoltam, hogy vámpír. Mindössze másodszorra szúrtam ki a tömegből azt az ismerős szempárt. Serena. Neki köszönhetően szereztem tudomást először a vérfarkasok létezéséről. Nem tagadom, hogy mennyire meglepett, hogy itt látom őt. Bár, ha jobban belegondolok, nem kellene meglepődnöm, itt ez a normális. Termszetfelettiek járnak fel-alá a folyosókon, mintha átlag emberek volnának. Most is.. ahogy körbe nézek rögvest két lányt is észreveszek, akik a természetfeletti kategóriába sorolhatóak. Serena, a közvetlenül mellette levő hölgyeménnyel egyetemben. Ám, a másik lányról így elsőre, ha agyonütnének sem tudnám megmondani, hogy micsoda. A vámpír és a vérfarkas katetóriákat alapból kizárhatom. Talán boszorkány.. vagy valami egészen más lény. Mindenesetre nem tűnik vérszomjasnak, ugyhogy nincs mitől aggódnom, legalábbis ebben reménykedem. Miközben a fejemben ehhez hasonló gondolatok keringenek, a tábla fele fordulok, hogy felírhassam a mai témánkat a táblára. Miután ezzel megvoltam, ismét a halgatók fele fordulok és beszéni kezdek. Mivel ez egy előadás, csak annyi a dolgom, hogy nagyvonalakban elmeséljem a lényeget, hogy a diákok tudjanak jegyzetelni. Persze, mindettől függetlenül szeretek szúrópróba szerűen felszólítani halgatókat az óra közepe táján, csupán, hogy lássam, mennyire figyelnek.
Ez a nő.. így is mostanság oly nehéz visszatartanom az efféle vágyaimat, erre pont most kell felbukkannia és biztatni a régi énemet régi vágyaimmal. Határozottan rezeg a léc, de nem engedhetem meg neki hogy felülkerekedjen rajtam és ő nyerjen. Akkor oda a tanári állásom, amiért elég jól meg kellett küzdenem. Egy új fejezetet vett az életem a régit pedig.. igyekszem eldobni. De így hogy itt van Ő.. csak nehezít a dolgomon. Minden egyes percben a vér üdítő ízét érzem számban, a csábító illatról nem is beszélve. Egy nagyot nyelek, majd határozott tekintettel nézek a lányra. - El kell hogy keserítselek, Emery. Megváltoztam.. unalmasnak találod? Arra az ajtó. - Kinyújtva kezemet mutatok az ajtó irányában. Hiába nem akarom a többiek közé küldeni, a közelében sem bírok maradni egyszerűen az nélkül, hogy megrontana. Megtehetném hogy megpróbálom megváltoztatni.. ha már egyszer sikerült. Bár lássuk be, nem volt nehéz. A lelke alapból is romlott volt. Viszont ezt a másik irányban nem tudnám elérni főleg így, hogy valójában én is ezekre vágyom. Tény. Kicsit húzni akartam az agyát, esetleg bunkón szembesíteni azzal hogy nagyon elvan telve magától, és ez az iránta érzett.. akármi nem több pusztán annyitól, hogy gerincre vágnám, és kész. De közben nagyon nem így van, és láthatóan ezzel ő maga is tisztában van. Szavai elgondolkodtatnak, és egyáltalán nem hátrálok ahogy közeledik felém. Nem ellenkezek, hagyom hogy tegye amit jónak lát. Valójában tetszik hogy ennyire irányítani akar. Mohón viszonozom csókját, majd felkapva a lányt formás fenekénél tartom őt, vámpírsebességemet használva a legközelebbi falnak szorítom a lányt. - Mondtam már. Köztünk soha nem lehet semmi. - A helyzet ellenére is még mindig elutasító szavakat vágok hozzá. Testünk ismét egymásnak simul, s a nyaki erogén zónáját kezdem csókolni lassan, őrületbe kergetően egészen fel a füléig. - Ezt akartad? Hiányzott már? - Kérdezem kissé lenéző hangstílusban. Ha a vágyaimra hallgatok már rég magamévá tettem volna.. de valami mégis visszatart, és nem akarom neki megadni ezt az örömöt.
- Igen, egyszer volt "szerencsém" találkozni vele mikor azt hitte, hogy vámpír vagyok és majdnem megölt. - mondom a barátnőmnek halkan. Szerencsére tudja, hogy vérfarkas vagyok és megbeszélhetek vele bármit. Ha ő nem lenne nekem akkor szerintem tényleg begolyóznék. Eyallal még sem beszélhetem meg azt, hogy például ki vagyok bukva attól, hogy ő vámpír. Illetve a csajos dolgokat is inkább hanyagolom. Én is elő pakolom a cuccaimat és végig Davidre nézek. Nem tudom, hogy most mihez kezdjek... Azóta az este óta nem találkoztam vele. Eszembe jut, hogy volt egy házi dolgozat amit be kell adni a tanárnak. Felállok a helyemről és lesétálok a tanári asztalhoz. - Óra után beszélhetnénk? - kérdezem tőle halkan miközben leteszem az asztalra a papírokat és vissza megyek a helyemre. Ha mond valamit azt úgy is hallani fogom.
Az egész helyzet megváltozott. Mármint, ha azt vesszük, hogy ki az, aki most a kezében tartja ezt a szituációt. Nekem kell felnyitnom az ő szemét, ahogyan ő nyitotta fel az enyémet még, mikor egy senki voltam. Szellem voltam ő pedig mégis engem választott. Nem értettem soha meg, hogy mégis miért én voltam pont az, akit a kedve szerint formált, de most már nem is bánom. Nem akarok az lenni, aki voltam. Eltemettem a régi énemet, de neki nem engedhetem meg, hogy ugyanezt megtegye. Az ő régi éne volt az, aki mindig is volt. A világon talán a legjobban én ismerem. S ő is elég jól kiismert, hiszen hamar elő tudta csalogatni a valós énemet. Ez vagyok én, akinek nem tetszik könnyen elkerülhet. Ha pedig nem nézzen velem szembe, ha mer. Ember létemre sem vagyok olyan könnyű falat, mint elsőre látásra.. – Ezt te sem gondolhatod komolyan. Ugyan, már Simon. Mind a ketten tudjuk, hogy mire vágysz. Ez az egész csak átmeneti álca. Ami tulajdonképpen elég okos ötlet, ha újra akarod kezdeni a régi hobbidat.. – Ravasz vigyor rajzolódott ki az arcomon. Ó, de még mennyire vissza fog térni a régi hobbijához. Ha rajtam múlik, akkor a lehető leghamarabb ugyanúgy hódolni fog azoknak a dolgoknak, amiknek én. A vér, a sikoly.. Ezt nem lehet egyszerűen csak elfelejteni. Képtelenség ezek után csak úgy tovább lépni. Ha valaki egyszer rákap az ízére onnantól kezdve nincs megállás. Nem lehet azt mondani, hogy elég volt, mert ez egy állandó szükségletté alakul, amiről az ember képtelen lemondani, szóval nem is értem miért próbálkozik. Közeledtem felé. Tudni akartam, hogy milyen hatással vagyok rá. S tetszett, hogy esze ágában nem volt ellenkezni. – Hmm, amíg ez azt jelenti, hogy se ruha, se levegő.. Hát én teljesen rendben vagyok a dologgal. – Élvezem a csókjait és egyszerűen úgy érzem, hogy megbolondulok, ha itt és most nem lehetek az övé. Azt akarom, hogy visszatérjen az a férfi, akibe beleszerettem, aki nem a finomkodásról híres. – Hmm, döntsd el te magad. Hiányoztam már neked? És meg se próbálj hazudni. – Finoman újból alsó ajkába harapok, mikor kopogtatás zavarja meg ezt a rendkívül kellemes pillanatot.
Teljesen váratlanul értek a barátnőm szavai. Hogy mi? Mr Winchester megpróbálta megölni, mert azt hitte Serenáról, hogy vámpír? Ilyesmi, hogyan fordulhat elő? Tudtommal azért van különbség a farkasok és a vérszívók között.. kivéve, ha valaki nem ismeri valamelyiket. A tanárúr is biztosan így volt ezzel. Bár, valami itt még mindig nem tiszta. Mi célból öl Mr Winchester vámpírokat? - Miért akart volna megölni? - értetlenkedtem, de mielőtt még válaszolt volna a kérdésemre, nekem is leesett a tantusz. - Hacsak.. Uramatyám, ő egy vámpírvadász?! - suttogom a dermesztő igazságot, teljesen elhűlve mindattól, amire az imént rájöttem. - Van egyáltalán hús vér emberi lény is az iskola falain belül? - kérdezem, bár ezt inkább költői kérdésnek szántam. Nem hiszem, hogy valaki természetfeletti listát vezetne az itt tanuló diákokról. Vagyis remélem, hogy nem tesznek ilyent, nyelek egy nagyot. Amint magamhoz térek, azon kapom magam, hogy Ser már nem ül mellettem. Kiment a tanárhoz.. mi a..? Ja, csak a házi dolgozatát adja be, így már minden világos. Én is felállok, majd a kezemben a saját kidolgozott verziómmal, elindulok a tanár asztala felé. Kiérve, épp elkapok egy szófoszlányt Ser és David gyors párbeszédéből.. Azt hiszem, nem is volt olyan jó ötlet a Whitmore-ra jönnöm, mint azt először gondoltam. Ha mindez tényleg igaz és egy vámpírvadász az irodalomtanárunk.. akkor annak is elég nagy a valószínüsége, hogy vérszívókból sincsen hiány. Leteszem az asztalra a dolgozatomat, majd felnézek a tanárra és őt nézem. Mikor rájövök, hogy voltaképpen mit is csinálok, gyorsan megrázom a fejem, majd ennyit mondok: - Remélem elnyeri majd a Tanár Úr tetszését!
Annyira belemerülök az előadásom témájába, hogy kis híján észre sem vettem, amint az egyik diáklány feláll, majd felém igyekszik. Serena, mit művelsz? Az óra közepén vagyunk! Aztán amint kiért az asztalomhoz, a kezében tartott papírlapról hamar rájövök, hogy miről is van szó, mindössze csak a házi dolgozatát akarta kihozni. Miért kell nekem mindig a legrosszabbra gondolnom? Leteszi előmbe a lapot, majd megszólal. Én meg elsőre azt sem tudom, mit mondhatnék. Beszélni akar velem óra után. Vajon miről? Na jó, való igaz, hogy annak idején nem volt szép tőlem, hogy hirtelen felindulásból neki estem és meg akartam ölni, azt feltételezve, hogy ő egy vámpír. De mentségemre legyen, hogy akkoriban fogalmam sem volt arról, hogy a vérfarkasokról szóló mendemondák is igazak. - Igen, beszélhetünk - felelem halkan, közben tekintetemmel a dolgozatát figyelve, mintha arról ejtettem volna szót. Nem sokkal azután, hogy Serena a helyére ment, a padtársa is megjelent előttem, szintén papírral a kezében. Volt valami furcsa a kisugárzásában, amire képtelen voltam rájönni. Vajon miféle lény lehet ő? Miután leteszi az asztalomra a dolgozatát, felnéz rám és a tekintetünk találkozik. Nem mondd semmit, csak néz. Épp rá akarok kérdezni, hogy minden rendben van-e, amikor hirtelen mégis megszólal. - Én is remélem - villanok egy sima mosolyt a lányra, majd gondolok egyet és folytatom. - Veled is beszélni szeretnék az előadás után! - Fogalmam sincs, miért mondtam ezt, de mindenképpen tudnia akartam, milyen lény is ő. Ha nem veszélyes, talán megossza velem a titkát. Vagy nem, mindenesetre egy próbát megér.
Elégedetten elmosolyodok amikor David azt mondja, hogy igen beszélhetünk. Meg akarom vele beszélni a múltkori esetet. Főleg, hogy el akarok vele beszélgetni pár dologról. Főleg, hogy egy vámpírral járok.... Vagy legalább is azt hiszem. Nem tudom mióta vámpírvadász és mennyi vámpírral találkozott, de mivel azt hitte rám, hogy vámpír vagyok ezért nem csinálhatja olyan régóta ezt az egészet. Én segíthetek neki mivel én is gyűlölöm a vámpírokat. Már a fajomból is kiindulva. Viszont azt is elmondom neki, hogy Eyal ne bántsa. Ő nem rossz "ember" nem bánt senkit. - legalábbis David higgye ezt. Nem akarom, hogy a szerelmemnek baja legyen, nem tudnám elviselni ha meghalna. Főleg, hogy David múltkor engem is majdnem megölt - Miközben ilyen gondolatok járnak a fejemben felsétálok a helyemre és leülök, majd nézem és hallgatom a barátnőm és a Tanár úr beszélgetését.
Tény hogy talán nincs más a világon aki jobban ismerne Emerynél. Nagyon sok időt töltöttünk ketten.. együtt. Bár tulajdonképpen csak folyton a nyakamon lógott, én pedig igyekeztem szórakoztatóvá alakítani a helyzetet. Mellette.. soha nem unatkoztam, s bár eleinte is talán csak azért álltam le vele hogy elűzzem unalmamat. Ha ez volt a terv.. akkor nagyon is bejött, még ha a végére túlzásba vittük és a kelleténél jobban is elfajultunk. Vagyis fajult.. olyan szinten megrontottam, s olyan szinten nem érez bűntudatot a csaj hogy azt már nézni is rossz. Én pedig elhagytam az helyett hogy megpróbálnék javítani rajta. De most hogy utánam jött, mert annyira hős szerelmes hogy nem bírja nélkülem.. kaptam egy újabb esélyt hogy javítsam hibáimat. Csak hogy nem benne, hanem magamban nem vagyok biztos hogy tényleg ezt akarom -e. Változtatni rajta.. mert végül is.. vonz ez a rossz énje. Sose szerettem az ártatlan lányokat. - Ugyan már Simon? Ennyire fáj hogy ilyen.. ilyen unalmas vagyok? Fáj hogy megjavultam? Így nem tudsz szeretni? - Bombázom le kérdéseimmel kissé idegesen szavat sem adva neki. Ez az élet.. nem olyan rossz mint amilyennek tűnik s bár tudom hogy nem csinálhatom örökké még eszem ágában sincs kilépni belőle, még így sem hogy megjelent Ő. Nagyon visszaakar rántani de erősnek kell lennem.. vagyis kellene. De a vágyaimnak nem tudok ellenállni, ezt pedig előszeretettel kihasználja s közeledik felém. Csókok ezreivel bombáz, egyre jobban felcsigázva, s ezzel egyre jobban elvesztve eszemet is. Hajába túrok, s összefogva hátra rántom alig hogy elszakadva szájától. - Az ilyen lányokat mint te.. - Suttogom a lány fülébe, kissé durvább tanári szerepjátékot játszva majd az asztalra lököm a lányt aki háttal nekem esik. Hozzá simulok, közre fogom két oldalt hátulról. - meg kell büntetni. - Fejezem be végül a mondandómat s kezemmel rásegítve nagyobb terpeszbe teszem lábát.. csak hogy kopogás zavarja meg ezt a "meghitt" kis pillanatunkat. - A francba. - Elugrok a lánytól, majd igazítok a ruhámon s mintha mi sem történt volna leülök az asztalhoz.
Rettenetesen furcsa ilyen közegben látni Simon-t. Mondhatni, már visszataszító. Az, ami igazi férfivá tette az, ahogyan uralkodott a nők felett, ahogyan az emberek életéről döntést hozott. Nem egy unalmas, hétköznapi tanár volt. Bár határozottan tanított valamit, hogyan legyünk jobbak. Erősebbek és hatalmasabbak. Még akkor is, ha ez nem ugyanazt jelenti egy utcán sétáló idegennek. Én ennek éreztem. Hatalmat kaptam még úgy is, hogy csak a szellemvilág egyik mellékterméke voltam mondhatni. Nem számított ott az életem sokkal többet, mint szellemtársaimé mégis vele úgy éreztem, hogy igen is számítok valamit, hogy többet érek náluk. Aztán elhagyott. Egyik pillanatról a másikra, mintha ő annyira angyali teremtmény lett volna, de komolyan. Még szép, hogy utána lemészároltam egy családot, ami még ma is élő filmként vetítődik le a fejemben. Nem érzem, hogy hiba lett volna. Az emberi élet mulandó. Én is megtanultam. Engem sem védett meg az ég világon senki sem, mikor meghaltam. Mikor megöltek. Nem számított, hogy élek-e vagyok halok. Senki nem törődött az egésszel. Egyszerűen csak szemet hunytak felette, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon. Mert az is. Az emberek meghalnak. Ezért is nem értem, miért kellene bűntudatot éreznem azért, mert valakinél előbb idéztem meg ezt a kis eseményt. Számomra szórakoztató volt nekik pedig többé nem kellett aggódni azért, hogy mit esznek holnap. Mondhatni szívességet tettem nekik. – Ne legyél ostoba Simon. Megjavulni teljesen nem tudsz. A sötétség mindig is ott fog benned lakozni. Látom a szemeidben. Érzem. – Csókot lehelek az ajkaira és egy pillanatra sem eresztem. Sötét fürtjeibe túrok és lábaimat keresztezem a derekán. Ó, hogy mennyire vágytam arra, hogy a saját testemben éljem meg ezt az élményt és ne valaki mást kelljen megszállnom. Be kell vallanom ez sokkal intenzívebb.. Hmm. Egész szellemlétem alatt nem akartam őt ennyire, mint most. Végre az enyém lehet, ténylegesen. Erre persze kopogtatnak. Miután megigazítja az ingét és elhelyezkedik a székben én egyáltalán nem pazarlom az időmet arra, hogy rendbe szedjem magam. Az egyik diákja lép be az ajtón én pedig csak megforgatom a szemeimet. – Elnézést tanár úr.. Rosszkor jöttem? – Teszi fel ártatlanul a kérdést, de én látom a szemeiben, hogy levetkőzteti Simon-t. Ó, abból nem eszel aranyom. – Dehogy is.. Én már amúgy is indultam. – Hátrapillantok Simon-ra egy ravasz mosoly kísértében és elsétálok a lány mellett, majd becsuktam az ajtót, amit a szerencsétlen nyitva hagyott. Gondolom ezzel arra akart utalni, hogy távozzák. Hát ezt benézted, kis csillag. A fejét teljes erőmből nekivágtam az ajtónak ezután pedig a lány eszméletlenül terült el a földön. – Na, ez jól esett. – Jelentettem ki egy gonosz vigyor kíséretében és ujjaimmal megigazítottam rakoncátlan tincseimet.
Kezdem azt hinni, hogy Whitmore tele van természetfeletti lényekkel. Vámpírok, farkasok, boszorkák, rejtélyes öngyilkosságok, melyek eléggé hasonlítanak a vámpírtámadásra. Azóta sem értem, hogy miért tussolták el azt az esetet az elsőéves lánnyal. Nem hiszem, hogy medve végzett volna vele, ahogyan az öngyilkosság ötletét is elvetem. Na de, ez nem az én dolgom, hanem a Whitmore-on tartózkodó vámpírkísérletező kis csoporté. Ha ők úgy látták jónak, hogy inkább eltussolják az esetet, biztos az okuk is megvolt rá. Manapság már csak azokba a vámpír ügyekbe szólok bele, melyek veszélyeztetik az én-, vagy a húgom testi épségét. Elmondtam a lánynak amit akartam, majd miután a helyére ment ott folytattam az előadásom témáját, ahol az imént félbe szakadt. Két óra múlva aztán egy széles mosollyal az arcomon jelentettem ki a hallgatóságomnak, hogy aki mára nem készítette el a házi dolgozatát, annak holnap még egyet be kell adnia a mai témával kapcsolatban. Erre egy egyhangú sóhaj csendült fel a teremben. Amint a diákok szedelőzködni kezdtek, majd elhagyták a termet, én visszaültem helyemre ott várakozva a két nőszemélyre. Nem kellett sokáig várnom rájuk, hamarosan meg is jelentek előttem. - Serena, előszöris bocsánatot szeretnék kérni tőled azért, mert nem is olyan régen vámpírnak hittelek! - Kérek elnézést a vérfarkas lánytól, mert úgy éreztem, ennyivel tartozom neki. Nem volt szép dolog tőlem, ezt én is beláttam, elhamarkodottan cselekedtem akkor. - Azóta elővigyázatosabb vagyok - teszem még hozzá, majd Ms Gilmore fele fordítom a fejemet. - Téged pedig a kíváncsiság miatt hívattalak - vallottam be mosolyogva. - Nem akarok udvariatlannak tűnni, de a viselkedésedből, illetve a környezetedben levőkről arra következtettem, hogy te sem vagy teljes mértékben ember. - Ahogy haladtam a szavakkal, úgy halkultak el a szavaim is. Nem szerettem volna, hogy amit most kimondtam, annak távolabbi fülltanúi is legyenek.
Meglepődtem, amikor Mr Winchester kijelentette, hogy beszélni szeretne velem óra után. Tessék, mégis miért? Mit követtem el? Talán nem tetszett neki valamelyik leadott munkám? Megijedtem, hiszen ki tudja, mi állhat a dolog hátterében. Nem hinném, hogy engem is vámpírnak hitt volna, legalábbis remélem, hogy nem erről van szó. Annyira csak nem kezdő, hogy ne tudná megkülönböztetni a zsákmányt a vadásztól! Rossz beismerni, de a kettő közül én bizony a zsákmány kategóriába tartozom. Visszasétáltam Ser mellé, majd leültem a helyemre. - Vajon mit akarhat nekem mondani? - kérdezem Ser fele fordulva, miközben a tanárbácsi ismét Shakespeare-ről kezdett el beszélni. Két óra múlva aztán a tömeg oszlani kezdett, mi meg Serenával a kijárat helyett ismét a katedra fele vettük az irányt. Nagyon kíváncsi voltam David Winchester mondanivalójára, ahogyan arra is, hogy mióta űzi ezt a hivatását. Nem kellett sokat várnom arra, hogy elárulja mire kíváncsi velem kapcsolatban. Először bocsánatot kért a barátnőmtől, amiért azt hitte róla, hogy vámpír, majd hozzám intézte a további szavait. - Tessék? - kérdeztem teljesen elhűlve a hallottaktól. - Nem vagyok vámpír.. - teszem hozzá kissé aggódva, hogy talán annak gondol.
Mikor vissza ülök a helyemre hallgatom amit a tanár úr mond Lory-nak majd nézem ahogy a barátnőm vissza ül mellém. Furcsáltam, hogy óra végén vele is akar beszélni az újdonsült vámpír vadász. Csak nem hiszi Loryról azt, hogy vámpír, annyira kezdő nem lehet. Erről a lányról süt a kedvesség, nem néz ki úgy, mint egy vámpír. De persze nem tudtam, hogy engem össze lehet téveszteni egy vámpírral, így hát inkább nem mondok semmit. - Nem tudom, de tuti nem a leckéről szeretne beszélgetni. - felelem válaszul mikor felém fordul. Igazából fogalmam sincs, hogy mi lehet, de hamarosan megtudjuk úgy érzem. Már nagyon örültem mikor vége lett a 2 órás előadásnak, most valahogy az agyamat nem kötötte le Shakespeare munkássága. Pedig aztán én nagyon szeretem a darabjait, de most folyamatosan kattog az agyam ami nem akar alább hagyni. Össze pakolom a cuccaimat, majd Loryval együtt lesétálok a tanárhoz. Végig hallgatom ahogy bocsánatot kér, majd egy "nem haragszom" halvány mosollyal nyugtázom, majd megszólalok. - Vérfarkast össze keverni vámpírral... Akár végzetes is lehet, a vérfarkasok is tudnak halálos sebet okozni. - közlöm vele nyersen, miközben a könyveimet a kezemben tartom. Nem vagyok pofátlan a stílusom miatt, mivel most nem tanár-diák beszélgetés van hanem mondhatni inkább vadász-természetfeletti a csevejünk. - Én viszont ismerek jó pár vámpírt, megmutathatom, hogy hogyan kell a két fajt megkülönböztetni. - mondom kicsit barátságos hangnemben.
Kezdőlap
