A bocsánatkérésemet a lány egy egyszerű mosollyal nyugtázta, de nem úgy tűnt, mint aki hajlandó lenne leszálni a témáról. Dehogyis, sőt helyette inkább arról kezdett kérdezősködni, hogy hogyan is fordulhatott elő velem egy ehhez hasonló tévedés. - Elég jól ismerem a vámpírokat ahhoz, hogy el tudjam különíteni őket az ártatlan emberektől. A te esetedben inkább az volt a probléma, hogy addig a pillanatig még nem találkoztam egyetlen farkassal sem. - Vallottam be neki őszintén, hogy mi volt a helyzet akkoriban. - Viszont ekkora hibát többet nem fogok elkövetni, ezt nyugodtan megígérhetem! - Folytattam a tőlem telhető legnagyobb komolysággal, hiszen ez nem egy olyan téma volt, amivel viccelődni szokás. Ám, mondott valamit, ami szöget ütött bennem. Ismer vámpírokat a campuszon. - Valóban? - Emelem fel érdeklődően a szemöldökeimet, rögtön abban a pillanatban, amint újra megszólalt. - Eddig én úgy tudtam, hogy a vérszívók és a farkasok ellentétben állnak egymással. Hm, érdekelne, hogy mivel tudtak Téged annyira befűzni, hogy mégis az ő oldalukra állj. - Elmélkedek magamban. Ez érdekes. Ha ez igaz, akkor mindenképpen ki kell szednem ebből a lányból, hogy kiket ismer! - Ne aggódj, Lorelai! Nem hiszem, hogy vámpír lennél! - Fordulok kicsivel később Miss Gilmore fele, egy barátságos mosollyal az arcomon.
Ugyan.. mégis ki gondolta volna hogy ha mi ketten összekerülünk tényleg hús vér állapotban, mindenki saját testében végül ez lesz a végeredménye hogy szinte már faljuk egymást. Olyan hevesen csókolom a lányt mintha életem múlna rajta. Már pedig.. távol akartam tartani magamtól. Hiába voltam határozott és akaratos egyszerűen nem hatotta meg, túl ragaszkodik hozzám. Erre pedig csak az lehet a magyarázat hogy szellemként csak én foglalkoztam vele, mindenki átnézett rajta.. ezért van ez a ragaszkodás. Amit a jelenállapotomban egyáltalán nem bánok, de a későbbiekben talán mégis. Ha nagyon akarnám elküldöm magamtól, már rég véget vehettem volna ennek a "bájcsevejnek" közöttünk, de nem.. még mindig itt vagyunk, és ez lett a végeredménye. Ami mit mondtam nincs ellenemre, kétségkívül vonzódom hozzá testileg. De semmi több! Semmi többről nem lehet szó, azt nem fogadom el. Már csak a gondolatát sem. Előre látó vagyok, és tisztában vagyok vele ha sok időt töltünk még együtt bele fog rontani az életembe.. ezzel pedig engem is megront elérve célját. - Teszteljük rajtad? Mindig is érdekelt.. hogy milyen ízű vagy. - Viszonzom csókjait a nőnek, a jelenállás szerint az imént említett dolog teljesen lehet kétértelmű is. A felsőjét szinte már letépem róla, hála türelmetlenségemnek, majd kezeit összekulcsolom sajátommal. Ó igen.. mindig is imádtam örömet szerezni a nőknek, kényeztetni őket. Legalábbis ez a rész jött volna ha valaki nem zavar meg minket. Hátra pillantok az ajtóra, elugrok a lánytól s igazítva magamon a következő pillanatban már a székben találom magam. Válaszolnék a lánynak, de Emery már megtette helyettem. Teljesen hülye voltam hogy elhittem ezúttal nem hozza a formáját.. én naiv. - Tegyük izgalmassá.. igazad van. - Mosolygok a lányra biztatóan mint aki tényleg helyesli amit csinált. Az asztalom fiókjából észrevétlenül előveszek egy kötelet, későbbiekben.. szükség lesz. Majd megjelenek a lány előtt szinte a falhoz szorítom. - Mit mondasz.. akarsz még? Vagy.. - Közelebb hajolok , s ajkaira lehelem szavaimat. - tegyek róla hogy akarj? - Elmosolyodom. Le kell állítanom a lányt így vagy úgy..
Nem ezt a képmutató alakot akarom magaménak. Azt akarom, aki ez a maszk mögött van. Mert ez az egész nem más, mint egy ostoba és bugyuta maszk. Természetesen teljes mértékben felesleges, mert én átlátok a szitán. Ismerem őt eléggé ahhoz, hogy tudjam milyen is igazából. Éppen elég időt töltöttünk együtt ahhoz, hogyha belegondolok most röhögnie kellene saját magán. Normális, emberi életet akar élni? Ez a világon a leghülyébb ötlet tőle. Miért menekül ennyire attól, hogy ki is ő valójában? Nem szörnyeteg. Az én szememben soha nem volt az. Lehet, hogy én szörnyeteg vagyok az ő szemében, de igazából nem érdekel. Vagyis, de érdekel. Ezért is fogom újra visszacsábítani a mi kis világunkba, ahol boldogan éltünk.. Békésen. Vérben úsztunk és nevettünk, mert számunkra ez okozott örömöt. Holtestek között táncolni. Most pedig, hogy hús-vér ember vagyok újra meg újra át akarom élni ezt az élményt, hiszen most sokkal többet érezhetek és senkit nem kell megszállnom azért, hogy érezhessek. – Bármennyire is szívesen jelentkeznék önként erre a kis feladatra az utolsó cseppet is ki kell szívnod az áldozatodból.. Én pedig még nem szeretnék visszakerülni a másvilágra.. Mondjuk úgy soha. – Nem akarom kérdezgetni, hogy miért nem hoztál vissza.. Miért hagytál magamra? Ezt egy kétségbeesett nő tenné. Én pedig összeszedtem magam annyira, amennyire csak lehet. Nincsenek akadályok előttem, ha pedig mégis keletkeznek egyszerűen csak félretolom őket. A célomért mindenre képes vagyok. Főleg, ha ez a cél magában foglalja Simon-t. Tetszett, hogy mit tudtam kiváltani belőle. Kívánt engem. Most lehet, hogy ez az egész egyenlőre nem több, mint testi vágynál, de nem adom fel míg az nem lesz, amit én akarok. Mikor megismerkedtünk ő volt a domináns fél ebben a kapcsolatban, de most fordult a kocka. Én vagyok az, aki lefekteti a szabályokat és nem vagyok hajlandó senkinek sem fejet hajtani. – Hmm… Mi lenne, ha először kiszívnád az összes vérét ennek a libának itt? Utána pedig csókolj meg.. Ezt pedig add csak ide. – Mondtam és csókot loptam tőle, hogy könnyedén megszerezhessem a kezében lévő kötelet.
Kérdésemre Serena azt felelte, hogy ő bizony nem hiszi, hogy a leadott munkánkról akarna beszélni velem. De, akkor miről? Nos, minderre nem sokkal később fény is derült, pontosabban akkor, amikor barátnőmmel egyetemben az óra lejártával a tanár asztala fele vettük az irányt. Csendben figyeltem Mr Winchester és Serena párbeszédét a vámpírok és vérfarkasok közötti ellenséges légkörről.. Érdekes volt. Egészen addig a pillanatig tétlenül álltam mellettük, míg felém nem fordult és ki nem jelentette, hogy egyáltalán nem gondolja, hogy vérszívó lennék. Akkor meg.. én ezt nem értem. - Akkor minek gondol? - Bukott ki belőlem a kérdés, hiszen nem mindennap szögeznek nekem egy ehhez hasonló kérdést.
Akaratlanul is elnevetem magamat gonoszul. Meg is lepődök azon, hogy ilyen vagyok. Főleg egy tanárral. De jelen esetben ő most nem a tanárom, hanem egy vámpír vadász. Én pedig egy vámpírral járok. - A természetünknél fogva utáljuk egymást, de ha akarunk tudunk kivételeket tenni! - mondom nyersen a férfi szemeibe nézve. - Egy vámpírral járok, így hát ajánlatos őt nem bántania. Mert a szeretteimért ölni tudok. És nem jó újat húzni egy vérfarkassal. - mondom komoly és fenyegető hangnemben. - Rory pedig nem vámpír mint tudhatja. - mondom a szemmel látható tényt.
Elmenekültem. Kétségkívül így nevezném azt ahogy kiléptem előző életemből, ahogy a hátam mögött hagyva igyekeztem új életet kezdeni egy teljesen új, de teljesen más környezetben is. Ilyen hosszú az élet, én pedig oly sok mindent nem próbáltam még ki, amit szerettem volna.. csak egy valami foglalkoztatott, az pedig a vér volt. Az nem érdekelt hogyan s miként ontom mások vérét.. na jó, talán mégis. A lehető legfájdalmasabb módon igyekeztem ezt elérni, több sikerélménnyel. Határozottan élveztem ezt a semmittelen életet, de azt hiszem mindenkinek van egy ilyen időszaka, amit legszívesebben kitörölne az életéből, legalábbis a mostani felfogásom szerint így gondolkozok. De mégis.. ez a romlottság nem teljesen tisztult ki belőlem, erősen visszakívánkozok régi oldalamhoz. Nem szabadna hagynom Emery csábításának, s valószínűleg ha folytatnám továbbra is ezt a megjavultam hagyjál békén stílust véglegesen békén hagyna, és rám unna. Hiába is akarom ezt, úgy tűnik mégsem csak ezt akarom bemesélni magamnak. - Eeem. Nem. Nem így értettem. - Húzom a nevét a fejemet rázva és csitítgatom. Lassan az arcához nyúlok, kezem végig simítom rajta egészen a szájáig, s az ujjaimat is ráhelyezem. Nem kell a félrebeszélés. Komolyan nem tudom elhinni hogy most vagy ilyen ártatlan, vagy ennyire benne van ez az öldöklés hogy szinte másra nem is bír gondolni? - De ha gondolod megmutatom az én verziómat is. Tetszeni fog. - Megnyalom számat, majd a füléhez hajolva lassan suttogom szavaimat kezeimet közben vándorútra engedve, hogy felfedezze testét. Nem kérdés, kívánom, akarom őt, csak úgy mint a többi más nőt is a világon. Semmi többről nincs szó, csakis ezt akarom tőle. Vagyis akarnám, ha az egyik diákom nem zavart volna be, és Emery nem intézte volna el. A lány lassan ébredezik, feje vérzik az ütközés bekövetkezte miatt. Nagyot nyelek. Természetesen a vérét venném legszívesebben, bántanám, eleget tennék Emery kérésének.. de pont ez miatt nem teszem. Nem akarok a kezére játszani, nem tetszik ahogy parancsolgat. - Minek neked a kötél? - Előhúzom, minek takargassam ha már meglátta.. tudhattam volna hogy nem lesz könnyű kijátszani és valószínűleg észreveszi. Felé nyújtom a kötelet, majd utána az ébredező lányhoz hajolok, mélyen a szemébe nézek. - Az ajtóba verted be a fejed, és ez miatt nem is emlékszel az itt történtekre. Menj! - Igézem meg a diákomat, vérző szívvel.. nyilván normális esetben azért lenne bűntudatom hogy ezt csinálom az egyik diákommal, de nem.. forr a vérem.. nagyon.. megölném. És még addig kell elküldenem míg ennek az érzésnek ellen tudok állni. A lányról ismét Emeryre emelem tekintetemet, szúrós szemmel nézek rá. - Mond csak.. mire jó ez neked? - Vonom kérdőre a lányt. Régen éreztem ekkora zűrzavart, igazából mindenben bekevert.. viszont hogy itt van a sulira nem tudok koncentrálni, talán jobb lenne lelépni innen.
A gyomrom kavargott, hogy a féri, akibe beleszerettem milyen kegyetlen álarcot választott magának. Undorodom tőle. Tennem kell valamit, hogy feleszméljen ez az egész csak egy illúzió. Hogy képes úgy élni, mint egy ember? Miért nem vágyik arra, amire én is vágyom? A gyilkolás, a vér, a halál. Én puszta ember vagyok csak mégis mindennél jobban vágyom ezekre a dolgokra. Az, hogy mások felett uralkodhassak, hogy az életükről dönthessek és olyan dolgokat tehessek velük, amit egy átlagos ember nem merne megtenni.. Felemelő érzés. Egyenest a felhők felett érzem magam attól, hogy ez az egész mind az én kezemben van. Irányítás és hatalom. Csak be kell bizonyítanom neki, hogy ez még mindig ott van benne. Nem fogom elengedni. Legalábbis nem könnyedén. Minden egyes porcikám őt akarja. Az enyém is lehetett volna megmutathattam volna neki, hogy mi ketten mennyivel többet érünk. Talán azzal, hogy elmerültünk volna egymásban rájött volna arra, hogy mi sokkal többek vagyunk és ketten alkotunk igazából egy egészet. Egy tökéletes egészet. Mert nem hiányzik belőlünk semmi. A mi párosunk tökéletes volt, amíg ő el nem hagyott.. Mert megfutamodott. De képes vagyok arra, hogy megbocsássak neki. Csak vissza kell térnie a régi önmagához. Különben.. Felkészülhet a haragomra, ami nem lesz könnyed. Az övé lehettem volna, ha az egyik idióta diákja nem jön be. Azonban én tökéletesen gondoskodtam róla, hogy a játékszerünkké válhasson. Ő pedig képes volt ezt az egészet pillanatokon belül tönkrevágni. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy megigézte a lányt, hogy menjen el és felejtse el ez az egészet. Kivel állok én szemben? Mert biztos vagyok benne, hogy nem Simon Burke-el. Valaki, mintha megszállta volna a testét és teljes mértékben kifordította volna belülről.. Nem tudom elhinni, hogy a férfi, akit szeretem egy nyápic kis senki lett. Az isten háta mögött tanárt játszik. Mennyire nevetséges már! – Inkább neked mire jó ez az egész, hm? Nézz már a tükörbe b*sszameg! Undorító egy nyomorék lettél. Embernek képzeled magad vagy mi a franc van? Mert rohadtul nem vagy az. – Szétvet az ideg, hogy egy ilyen senki miatt akartam visszatérni az életbe, hogy miatta küzdöttem annyit. A szememben nagyobbat nem is csökkenhetett volna. – Tudod.. Míg szellem voltam végig figyeltem mit csináltál.. Tudom, hogyan vezessem vissza hozzád azokat a gyilkosságokat is, amiket nem te követtél el és, akkor nem tart sokáig, hogy egy vadász megtaláljon.. És tudod, hogy mi a vicces? Simán megölhet, mert egy puhány kis senki vagy és nem mersz férfiként viselkedni! – Fel akarom hergelni. Elő akarom hozni belőle azt a férfit, akit szeretek és nem ezt a senkiházi majmot.
Látom a szemében azt az undort, azt a csalódást, amit az új személyem váltott ki belőle. Kétség sem fér hozzá túl nagy a változás, de olyan szinten, hogy az már túl szép hogy igaz legyen. Nyilván nem erre számított, hogy ennyire szerinte szánalmas, de szerintem emberséges alakkal találja szembe magát ennyi idő elteltével, hogy egy jót szórakozhatunk más nyomorán immáron úgy, hogy teljesen áttudja érezni ő is a helyzetet. Biztos vagyok benne hogy valami ilyesmire számított, de keresztbe tettem neki, a szórakozásának, és ez nyilvánvalóan fájó pont. Persze teljes mértékig nem tudtam, s nem is tudok megváltozni, szimplán csak elnyomom magamban azt az énemet, a gondolatokat, s még most is ebbe a pillanatban is küzdök ellene. Jóval egyszerűbb lenne gátlástalanul élni, de mégis.. megszerettem ezt az életet. Viszont ha folytatja továbbra is ezt a nyomást érzem, hogy kifog robbanni belőlem a valós énem, érzem hogy nem fogom tudni örökké visszafogni magam addig míg itt van, míg kísért. Szóval jobb lenne valamit tenni ez ügyben, vagy engedni a kísértésnek. Jelen pillanatban neki. Egyáltalán nem leplezi, nagyon is tesz annak érdekében hogy visszakaphassa a régi énemet. Még az egyik diákomnak is képes volt ártani, s tőlem is elvárta, hogy ugyanezt tegyem.. ami, majdnem sikerült is. De küzdök a démonaimmal, eddig egészen sikeresen. Zsebemből előhúzom telefonomat, majd a kamerára lépve magam elé helyezem. Tükör nincs a közelben, de megoldom. Egy hatalmas vigyort veszek fel arcomra. Húzom a lány agyát, eleget teszek kérésének. - Ez neked undorító? - A hajamba túrva pillantok rá s visszakérdezek, majd elengedem a telefont ami a földre hullva eltörik. A lány felé emelem kezemet, aminek következtében a falnak szorul teste. Az eddig nyitott ablakok erőteljesen becsapódva záródnak be, s a telefonomhoz hasonló sorsra jutva törnek be. - Kicsi lány.. ne akarj felhúzni. - Amilyen szúrós tekintettel figyelek rá, olyan szúrós érzés is kapja el hirtelen a torkában, nehezen kezdi venni a levegőt az erőm miatt. - Ez mind szép és jó lenne, ha kijutnál innen élve. Amilyen hirtelen az élők között találtad magad, olyan hirtelen juttatlak vissza a saját börtönödbe. - Igen is a tudomására akarom juttatni, hogy velem nem beszélhet így, hogy tisztelnie kell. El akarom élni hogy bepánikoljon, s talán ha újra halálközeli állapotba tér másképp kezdi látni a világot. Csak hogy, a tervemnek lőttek. Becsengetnek. Elengedem a fogásból a lányt, s ugyanígy a fájdalmának is vége. -Mozogj. Indulunk - Legszívesebben pórázra kötném a lányt hogy biztosra menjek mindennel kapcsolatban, de a helyszín miatt ez nem adatik meg.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ezért a férfiért küzdöttem. Hogy érte lettem volna képes annyi mindent feladni. Ez annyira nevetséges. Szégyellnie kellene magát, amiért ilyen pitiáner alak lett mégis én vagyok az, akit őrültnek és bolondnak néz. Mikor számunkra ez a valóság. Ártunk másoknak, mert megtehetjük. Olyan dolgokat élvezünk, amit más talán egyáltalán nem. A mi normánk eltér másokétól és nem vagyunk rászorulva arra, hogy másokhoz igazodjunk, mert nekünk nem kell megjátszanunk magunkat. Senkinek nem kell megfelelnünk ezért is nem értem, hogy mégis miért változott meg ennyire. Miért lett ennyire puhány és könnyedén eltiporható érző lélek? Egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez lett a férfiből, akit teljes szívemből szerettem. Ő változtatott meg. Lehet, hogy egy idő után nélküle is ilyenné változtam volna, amilyen most vagyok, de ez nem száz százalékig biztos. Most pedig kifordult magából és szégyent hoz a nevére. Nem akarom elfogadni. Még azt sem hiszem el, hogy ezt a lányt is könnyedén elengedte. Pedig már annyira közel éreztem magam ahhoz, hogy megtörjem. Csókjaim sem voltak képesek elhomályosítani gondolkodásmódját. Nekem az egész testem bizsergett a csókjától, hiszen ez egy olyan dolog volt, amit egészen idáig nem érezhettem teljesen valósnak. Más testében nem ugyanolyan ez az egész. Soha nem volt ennyire intenzív és nem akarom elveszíteni ezt az érzést, ahhoz pedig el kell érnem, hogy ne veszítsem el a szerelmemet. Azt a férfit, akit ez az idegen próbál elnyomni magában, de nem fogom engedni, hogy sikerrel járjon. A falhoz szorulok és érzem, hogy egyre nehezebben kapok levegőt. Egy pillanatra megrémülök attól, hogy most meg fog ölni, de ugyanakkor örömmel is tölt el a dolog. Hogy mégis miért? Nagyon egyszerű. Végre azzal a férfival nézek szembe, akit hosszú éveken keresztül szerettem. Még most is szeretem és vágyom rá, őrülten. Mint még soha senkire. Kapkodni kezdek a levegőért, amikor végre elereszt. Megkönnyebbülök, hogy a csengő hangja megmentett, mert kezd visszatérni a férfi, akit akarok. Ő pedig határozottan nem állt volna le, szóval tényleg jogosan féltettem az életemet. Ettől pedig akaratlanul is vigyorogni kezdek, mintha bolondgombát ettem volna. – Na, ez nekem most már sokkal jobban tetszik. – Közelebb lépek hozzá és egy pillanatra hozzásimulok a testemmel, majd oda követem, ahová vinni akar. Lehet, hogy rettegnem kellene, mert nem egyszer végignéztem, hogy miket művel a nőkkel, de sokkal inkább feltüzel a helyzet, mintsem megrémít.
Egyszerűen képtelen vagyok felfogni hogy lehet valakinek ennyire beteg az elméje. Erőszakoskodtam vele, de úgy, hogy még egy ronggyal is szebben bánnék és ez tetszik neki. Kis bűntudat is elfog már csak azért is mert sikerült kihoznia belőlem ezt az énemet, de az ellenkezőjét értem el mint szerettem volna. Mit is gondoltam?! Ha továbbra is játszom a nyálgépet.. nem nem ment volna el, nem hagyta volna annyiban. Csak még nagyobb problémát hozott volna a fejemre, és idegesít hogy mindenhogyan elérte volna a célját. -Azt mondtam mozogj, nem hogy dumálj! - Csak egy fajta érzelmet mutatok felé ami nem más mint az idegesség. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak azt hogy lássa rajtam még ha mélyen is de élvezem ezt a helyzetet, a rámenősségét. Mondjuk nem hiába tettem de csak majdnem magamévá, csak hogy mint most is szerencsénkre közbezavartak. Amit mondjuk nem is bánok, mert legalább ilyen téren nem okoztam neki teljesen örömet. Erőteljesen megszorítom a kezét s ezzel tartom a kettőnk közötti egészséges távolságot, majd elrángatom a kitört ablak felé. -Mássz ki. De igyekezz. - Mivel becsengettek bármelyik pillanatban jöhetnek a diákok és nem akarom hogy a helyszínen lássanak, mivel a terembe nem túl fényes a helyzet hála nekem, s ha ez megtörténne vége a tanári pályafutásomnak, ami megint csak Emery-nek kedvezne.. ezért is siettetem annyira a lányt, ezért is akarok minél hamarabb az udvarra jutni.
Azt hiszem megegyezhetünk abban, hogy nem vagyok normális, de amióta csak belépett Simon az életembe meg sem próbáltam annak vallani magam, mert felnyitotta a szemem egy olyan világra, ami eddig teljesen rejtett volt a számomra. Nélküle azt sem tudnám, hogy eredetileg boszorkány génekkel születtem, aminek természetesen már semmi nyoma nincsen. Kár érte, mit ne mondjak, de ha őszinte akarok lenni emberként is tökéletesen helyt állok. Mondjuk az előbbi helyzet nem erről árulkodott, de be kell vallanom azt, hogy a lelkem mélyén valahol nagyon is élveztem, hogy így alakultak a dolgaink, hogy végre kimutatta a foga fehérjét és azt, hogy mi is lakozik benne a lelke mélyén. Nem szólalok meg pedig szíves örömest tennék megjegyzést arra, hogy mennyire tetszik ez a stílusa. Jobban, mint az a senkiházi tanár, akit megpróbál eljátszani. Mert az nem ő. Az csak egy ostoba szerep semmi több. Nekem arra a férfira van szükségem, aki megdobogtatja a szívemet, ahogy jelen pillanatban is teszi. Azzal, hogy megmutatja mennyire nem érdekli semmi, hogy kegyetlen. Ez az a Simon, akit én ismerek. – Mássz először te. Aztán elkaphatsz, nagyfiú. Vagy már végképp annyira kegyetlen lennél, hogy hagynál leesni? – Igazából azt sem bánnám, ha hagyná, hogy pofára essek, mert akkor csak felébredne benne a sötétség, amihez minden egyes tettem és szavam szól. Rá akarok világítani arra, hogy milyen is ő valójában mindenféle maszk nélkül. Mert ő tett ilyenné a legkevesebb, hogy vállalja a felelősséget és nem most akarja a szent angyalt eljátszani.
- Én is remélem - feleltem ennyit, ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, arról nem is beszélve, hogy nem is lett volna értelme ennél többet mondani. Az egész, miszerint valamikor éreztem valamit a lány iránt, ismét felrémlett. Nem mintha... az elmúlt hónapokban nem éreztem volna azt a betöltetlen űrt a mellkasomban, mióta csak kiszállt az életemből. Túl kedves volt nekem, az egész hozzáállása, a mosolya... olyan alapvető dolgok, amelyek már nem aranyozzák be senki napját, de az enyémet mindig. És kialudt a fény, miután elment. Senki nem gondozta azt a részt a szívemben, amit otthagyott... csak vártam arra, hátha valaki ismét megmozgatja. Talán Éloise, de be kellett vallanom, hogy már akkor sejtettem, mennyire de mennyire más utakon jár. Annyiban hálás lehettem neki, hogy nem a gyerekek orra előtt csinálta, és nem hozott rögtön új apukát a házhoz, ahogyan sokan csinálták. Követtem a pillantásommal, ahogyan elindult a szomszédos épület irányába, egy apró, kissé kesernyés mosoly rajzolódott az arcomra, ahogyan eszembe jutott, milyen volt, mikor kissé késve érkezett az én előadásomra. Hát igen. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy jó pár csoporttársa is különös figyelmet szentelt neki, talán azért is gondoltam, hogy már nem magányos farkas. Elvégre... gyönyörű, fiatal nő. És nonszensz, hogy nincs senkije. Azok után, ami történt... nem vagyok pszichológus, nem az a dolgom, hogy istápoljak másokat, és nem kezdhetek el érdeklődni a tárgyalóteremben sem, hogy mondják el a vádlottak, mit éreznek. Nem egyszer dolgoztam már együtt pszichológussal vagy pszichiáterrel, az eset súlyosságától függött, de talán Ebony közöttük megtalálná a helyét. Azok után, ami vele történt, pláne. Ártatlanul vádolni egy félig gyereket... bátorság kell hozzá. És gyomor. A táskámhoz nyúltam, hogy kivegyek belőle pár mappát, és beleolvastam éppen, mikor ismét meghallottam a hangját. Mikor felemeltem a fejemet, már nem a hátát láttam, éppen távolodott a szomszédos épülettől, és felém tartott. - Micsoda gyökeres fordulat - mondtam, ismét levéve a szemüveget, amit időközben a papírok olvasgatása végett vettem fel ismét. - Nem elsősökkel kezdek, hanem a másik véglettel. Idén diplomáznak - vontam egyet a vállamon, majd egy élénkebb mosoly mászott az arcomra. - Semmit sem változtam. Vagy talán... szigorúbb lettem egy fokkal. Sokra megtanított az eseted a bíróságon. Többek közt arra is, hogy igazi küzdelem nélkül akár örökre börtönbe is zárhattak volna, méghozzá ártatlanul. Nekem is hinnem kellett benne, hogy az vagy... szóval a mai lecke az lenne, hogy a mi dolgunk nem az ítélkezés, hanem elhinni azt, amit képviselünk - indultam meg befelé, előtte sétálva, bár nem voltam jobban kiigazodva itt, mint ő. Végül csak kikötöttem az egyik előadóban, ahová jönnöm kellett, majd intettem Ebony-nak hogy foglaljon helyet, a kezébe nyomva az egyik jegyzetet, amit mára hoztam be. Esettanulmány, ritka érdekes tud lenni. Közben én magam a többi mappát is elővettem a táskámból. Hozzászoktam a tömeghez, de így, a diploma évéig már nem sokan jutnak el, csak akik valójában rátermettek. Legalábbis... amíg én ki nem szórom őket. - A nevem Bryan Foster. Úgy szólítanak, ahogy önöknek tetszik. Ez itt az első napom, de mivel ez a csoport már a diploma előtt áll két lépéssel, úgy fogom kezelni önöket, ahogyan más ügyvéd társaimat. Az elvárásaim magasak, így akik itt ülnek sem lehetnek biztosak abban, hogy eljutnak az államvizsgáig - tettem le az első asztalra a mappákat, hátrafelé intve, hogy osszák szét őket. Nem vagyok lámpalázas, valami különleges erővel töltött fel az, hogy tudatában voltam, Ebony ismét velem van egy teremben... és ez mindig is túlontúl pozitív hatást gyakorolt rám. - Ma egy rendhagyó esetet fogunk vitatni. Hagyjuk az egyszerű kis jogi csalásokat, a sikkasztásokat, és térjünk át egy keményebb témára, amellyel többségük még jobb, ha most találkozik. Gyilkosság - emeltem fel a papírt. Az egész tényleg esettanulmánynak tűnt, de valójában egy torzított mása volt annak az ügynek, amelyet húsz évvel ezelőtt én képviseltem. És a vádlott, aki ellen minden bizonyíték szólt, mégis ártatlannak bizonyult.
Fogalmam sincs agyam melyik rejtett zugából mászhatott elő az ötlet, hogy nekem akkor lesz a legjobb, ha mellette maradva beülök abba az előadóba, ahol órát fog tartani az olyan fiataloknak, akik megtestesítették mindazt, ami én már nem leszek. Minden bizonnyal mazochista vagyok, szeretem emlékeztetni magamat a csúfondáros bukásomra, amit ugyan nem feltett szándékkal, magamnak keresve a bajt éltem meg, hanem… nem is tudom minek nevezni azt, ami történt. Addig nem, míg rá nem jövök mi volt rám olyan hatással, hogy mészárlásba kezdjek, majd elfogadjam annak a férfinak az ajánlatát, miszerint megvéd, aki egyetemista éveim alatt közelebb került hozzám, mint azt valaha engednem kellett volna. Jobb lett volna, ha egy másik ügyvédet választok, annak hazudok az arcába, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy az övé legyen az ügyem… tartoztam neki. A szabadságommal, egy új, jobb élet reményével. Az életemmel. Megpróbálhattam úgy tenni, mint nem így lett volna és hátat fordíthattam volna neki elfelejtve, amit értem tett, ahogy régebben felnyitotta a szemem, szinte nevelgetett, erőt öntött belém, megmosolyogtatott, de képtelen voltam. Nem ilyen fából faragtak, mindig megnehezítem a saját dolgomat és másoknak sem engedem, hogy a könnyebb, esetleg kitaposott utakon lépdeljenek… ezért is léptem újra mellé, szavait hallgatva újabb gyenge kísérletet tettem igazi érzelmeim elrejtésére, ugyanis amikor az ártatlanságomról beszélt legszívesebben torkom szakadtából elordítottam volna magam, hogy térjen már észhez: semmi sincs bennem, ami ártatlan. Láttam a szemeiben, hogy hitt és a mai napig hisz bennem, el sem tudja képzelni, hogy én keverhettem azt a mérget anyám és apám utolsó vacsorájába és ennek örülnöm kellett volna… megúsztam, mindenkit átvertem. De mire volt jó? Semmire. Vegetálok, a pokol bejáratához tartok azon a bizonyos jó szándékkal kikövezett úton, nem megy a magamnak való megbocsájtás és akkor is vihar tombol bennem, amikor az arcomra az nem ül ki. Amikor egyedül vagyok önmagam lehetek, de a tombolást sem engedem meg magamnak… nem érzem jogosnak, nem érdemlem meg, hogy sikítsak, sírjak, gyászoljak mindent, amit önhibámból vesztettem el. - Nehezebbnek tűnik, mint ahogy hangzik. - Állapítottam meg kisvártatva előkotorva maradék normális lejtésű hangszínemet, hogy kellőképp megfelelően reagálhassak arra, mit is akar előadni a diákjainak. Hinni abban, amit képviselünk? A szakma legmocskosabb része, legalábbis amennyi betekintést kaptam belőle. Ezért indultam neki eleve úgy a tanulmányaimnak, hogy bűnöst nem védek, csakis az ártatlanokhoz szólok egy szót is. Ha mindenki így állna hozzá, nagy bajban lennék és a hozzám hasonlóak is. - De kíváncsi lettem. - Vallottam be. Az épületbe lépve megcsapta az orromat az z ódon illat, ami szinte borítékolható volt, hogy minden egyes régi épületben megtalálható. Egy bizonyos magával ragadó atmoszférával ruházta fel a falakat, eszembe juttatta az első napomat, amikor Brüsszelben a barátnőimmel átléptük az intézményünk küszöbét, de a nagy örömben természetesen elkéstem az órámról, ami az ebédszünet után kezdődött. Bryan órája volt. Nem zavartattam magam, csupán elnézést kértem, hiszen úgy gondoltam, hogyha pironkodva lépkedek majd a padsorok között nem leszek előrébb, csak még jobban leégetem magam… a magabiztosság erős kulcs, ugyan soha nem voltam eleresztve ezzel az ajándékkal, néha mégis össze tudtam szedni magam annyira, hogy kellőképpen kedves mosolyt az arcomra varázsolva hagyjam magam mögött a megszégyenülést. Régebben persze. Most csak átvettem a kezembe nyomott papírokat, leültem arra a helyre, ahol nem tömörültek össze a diákok és hallgatva Bryan szavait az elmúlt percekben megszokottá vált, apró, evolúciósan előnyös mosolyom foglalt helyet az ajkaimon. Szinte ugyanaz a szöveg, amire én is emlékszem, a régi hanglejtés, a kézmozdulatok, az arcizmainak rezdülései... az agyamba ivódtak, mialatt tanított és furcsa volt újra látni őket egy teljesen más közegben. Nem annak a diáklánynak éreztem magam, aki sokáig voltam számára, hanem egy független megfigyelőnek, valakinek, akinek megadatott, hogy kicsit visszautazva az időben egy cseppnyi harmóniát érezhessen magában, amiért a múltjának az egyik legkellemesebb szeletét élheti újra. Annak ellenére, hogy a mellkasom ismét szorítani kezdett a gyilkosság szó hallatán, így elengedtem Bryan időközben elkapott tekintetét és látásommal a papírlapokra koncentráltam.
Egy teljesen saját világba kezdtem kalandozni, ahogy elmélyültem ebben a feladatban én magam is. Már egyszer volt vele dolgom, és minden végzős osztállyal megismertetem a feladatot... szerencsére mindig akad egy-egy lelkes ifjonc, aki rájön a logikai csavarra a történetben, és megoldja az ügyet, a vádlottat pedig felmentik a gyilkosság vádja alól. Az egész emlékeztet arra az ügyre, amelyet Ebony mellett kellett megélnem... itt van a szemem előtt a pillanat, mikor vállám a táskájával, kezében pár könyvvel, ártatlan tekintettel besétált az előadóba az első napján. Én már ott voltam, az előadásra készültem elő, és már azzal a kisugárzással odaláncolt magához, amelyet akkor éreztem ott... abban az első pillanatban. Minden egyes alkalommal azon kaptam magam, hogy nem feltűnően, de megakad rajta a pillantásom, és ha tehettem volna, mindent csak neki tanítottam volna, hiszen bárhová néztem, üres, vizenyős pillantásokat láttam, egyedül ő volt az, aki komoly elhatározottsággal tette a dolgát, végezte amit kértek tőle, és harcolt néhány egyszerűnek tűnő apróság ellen, amely egy jó ügyvéd első védjegye. Aki ellenem ki mer állni, és igazolni tudja valós tényekkel azt, hogy neki van igaza, az megkapja az elismerésemet. És ő nem egy gazdag kis gólya volt, hanem egy ésszel, tehetséggel megáldott ifjonc. Ha nem jön az az ügy, amely végül megbolygatta kettőnk életét, valószínűleg magam mellé vettem volna diplomázás után. De felesleges azon gondolkodni, hogy mi történhetett volna. Az ilyen mondatoknak semmi értelme. Néha elég hosszadalmas monológokba keveredtem, hiszen néhány üresen pislogó tekintet megkövetelte tőlem a részletességet. Az, hogy nem tudják, egy-egy kifejezés mit jelent, ebben az évben már nem elfogadható. Vajon ki mosta át ilyen egyszerűen az agyukat? A pillantásom néha találkozott Ebonyéval, és tény, hogy ő idáig sosem jutott el, mert még előtte elsétált a főiskoláról, de több értelmet véltem felfedezni a tekintetében, mint bárki másében jelen helyzetben. Az idő csak röpült... minden létező módon megközelítettem a témát, az egész szituációt, amelyet elemezniük kellett, mérlegelni a bizonyítékok súlyát és súlyosságát, majd a szemtanúk vallomásait is egybevetni, minden ott volt a papíron előttük. Kész áldás volt, mikor egyikőjük végre felfedezte azt az apróságot, amely a vádlott ártatlanságát igazolta. Mintha csak egy amerikai filmből húzták volna elő, megdöbbentő, sorsfordító, és a vádlott szempontjából happy end. Amint megszólalt az óra végét jelző csengő, mindannyian felálltak, és nagy nyüzsgés közepette távoztak, egyedül Ebony maradt még a teremben, miután mindannyian kiviharzottak, és egy halk sóhaj kíséretében indultam el a sorok között, hogy a néhány szétszórt papírt összeszedjem. - Ez egészen jól ment. Nincs veszve még minden fiatal fej - mosolyodtam el, bár nem néztem a szemébe. - Remélem, hogy nem unatkoztál. Az eset némileg hasonlított a tiédre, bár ez még a pályafutásom elején történt... - billent oldalra a fejem, majd tőle is átvettem a mappát, és a többi közé süllyesztettem. - Vannak sorsdöntő fordulatok mindannyiunk életében, amelyek ha nem történnek meg, képesek lennénk egyszerűen elveszni - bukott ki belőlem a nagy gondolkodás közepette ez a mondat, majd megráztam a fejem, és halk nevetés bukott ki belőlem. Az ajtó felé intettem. - Ha még egy percet elrabolok az életedből, valószínűleg bíróság elé cipelnek.
Mintha otthonra találtam volna. Ehhez tudom leginkább hasonlítani azt, amit éreztem, azt a feltétlen nyugalmat, a koncentrálóképességem visszakapását, az érdeklődés újra feléledt szikráját, minden, ami eddig is pozitív volt az életemben felerősödött és ehhez semmi mást nem kellett tennem, míg néha rápillantani arra papírhalmazra, ami előttem hevert vagy Bryan-re emelni a tekintetemet, aki teljes odaadással és beleéléssel magyarázott annak ellenére, hogy néha körbenézve nem éppen csillogó szemekkel találkozhatott. A legtöbb diák háttal ült nekem, csak egy lány volt, aki három székkel odébb tőlem foglalt helyet és folyamatosan a telefonját nyomkodta. Biztosan eszméletlen fontos ügy lehetett, levegőt sem vett az sms-ek írása közben, néha bólintott egyet-kettőt, hogy megnyugtassa a saját lelkiismeretét, miszerint ő igenis képes a megosztott figyelemre és azt is tudja, mi folyik körülötte. Villámként hasított a fejembe a gondolat, miszerint ismételten velem lehet a baj. Én vagyok az egyetlen, aki egyébként nem tartozik ide, mégis engem köt le az előadás? Talán annak is betudható volt a lelkesedésem, hogy utáltam a befejezetlen ügyeket, az én életemben viszont a Brüsszelből való elköltözéssel hatalmas lyuk keletkezett, amit hiába szeretnék, nem tudtam betapasztgatni semmivel. Teljesen mindegy lenne, ha nem ennék, nem aludnék, akkor sem menne, de rá kellett jönnöm, hogy lehet csak jobban meg kellene erőltetnem magam. Meg kellene próbálnom kizárni minden zavaró tényezőt és csakis arra koncentrálni, ami valóban fontos és érdekel… könnyű mondani és gondolni, a terapeutám is leszokott arról, hogy ilyenekkel traktáljon, akkor én miért törném magam? Bár ezért az érzésért kétség kívül megérné. Észre sem vettem, úgy repült el az idő, a csengő hangja baltaként hasította szét a dobhártyámat. Átkoztam a felerősödött hallást, ha nem figyelek oda valami mindig meglep és ez általában elő szokott fordulni. A diákok kiözönlöttek a teremből, olyan sebességre kapcsoltak, mintha üldöznék őket, de meg kellett állapítanom, hogy ez a dolog csakis a gyenge felfogóképességük lehet. Már nem voltam annyira a szavak embere, mint régebben, de az agyam folyamatosan kattogott, nem szűnt meg egy percre sem dolgozni. Ez lesz a vesztem, a saját gondolataimba fogok beleőrülni. - Már hozzászoktam. - Én magam is felálltam a székről és Bryan-re néztem, aki az ügyemet említette. Egészen eddig a pillanatig sikerült nagyjából elvonatkoztatnom tőle, de ismét elemi erővel hatott rám a felismerés. - Akármit látok vagy hallok az én ügyem jut eszembe… mindennel tudok párhuzamot találni. - Nyeltem egyet és kisétáltam a pad mögül. Ha nem történt volna meg az... incidens, akkor már túl lennék az államvizsgán, a kezemben lenne a diplomám és elkezdhettem volna az igazi, előre megtervezett felnőtt életemet. Sóhajtanom kellett, ennek ellenére inkább apró mosolyt engedtem meg magamnak szavai hallatán. - Inkább nekem van olyan érzésem, mintha levakarhatatlan lennék. - Jegyeztem meg néhány hajtincsemnek a fülem mögé tűrésével párhuzamosan. - Három évig tanítottál, kirángattál a bajból és... most is itt vagyok. - Néztem körbe a termen úgy, mintha most ejtettek volna le az előadóba. - Ha belőlem sem, akkor biztosan senkiből nincs eleged. - El kellene búcsúznom, le kellene zárnom ezt a beszélgetést, ismét elkapott ez az érzés. Mégis... képtelen voltam odébb lépni és elindulni az ajtó irányába, pedig félig már fel is készültem erre a cselekedetre.
Sosem vallottam volna be, még akkor sem, ha kérdezi, hogy mennyire képes vagyok rajta felejteni a tekintetemet. Az egész helyzet... hogy ismét itt van velem, annyi idő elteltével is. Erre vártam. Már több hónapja csak erre vártam és vágytam is arra, hogy ismét a szemeim előtt élje az életét, lássam napról napra. Akkor is, ha netán... a szomszédos épületbe fog bevonulni. Nekem az is elég lesz, ha csak egy félmosolyt küld felém, ha reggelente összefutunk abban a kis kávézóban, ami itt van a közhelben, és állítólag isteni a kávéjuk. A szívemen viseltem a sorsát, de nem azért tettem, hogy hálálkodjon... hanem hogy lássam azt a megkönnyebbült mosolyt az arcán, mikor meghallotta az ítéletet. Már olyan volt, mint a levegő. És tudjuk, hogy mi történik, ha valaki elől ellopják a levegőt... sosem gondoltam azt, hogy Éloise-on túl még lesz élet. Lehet még hevesebb, nagyobb, őszintébb érzéseket táplálni valaki iránt, nagyobbat, mint az a lángoló szerelem, amelyet húsz évvel ezelőtt éreztem egy fiatal tanártanonc iránt. Ebony mindent felülmúlt. És nem tudom, hogy ha annak idején nem kerül bajba, vajon mi történt volna velünk... hogyan alakult volna az egész helyzetünk. Sosem felejtettem el érezni az illatát, hallani szívének heves dobogását abban a kegyetlen, óráknak tűnő pillanatban, amíg kimondták az ítéletét. Egy lélekké váltam vele akkor, abban a momentumban... és többé nem tudtam leszakadni róla. Pedig akartam, el akartam engedni, hiszen mégis, ő egy életerős, fiatal lány. Én pedig egy jóval idősebb ügyvéd vagyok, aki lassan már csak tanárnak kell. Vagy annak sem. Beleborzongtam abba, ahogyan elképzeltem, hogy míg távol volt tőlem, más férfi érintette. Naponta többször haltam bele abba, ha belegondoltam, hogy baja esett... körülbelül két hónappal a távozása után fogadtam fel azt a magánnyomozót. Addig is tudtam, hogy életben van. És jól van. - A levakarhatatlan számomra nem ismert kifejezés. Hidd el, kevés olyan ember volt az életemben, akivel olyan szívesen beszélgettem, mint veled. Még akkor is, ha a véleményünk különbözése miatt némileg hevesebb szócsatákra is sor került - mosolyodtam el, némi bűnbánással a hangomban és tekintetemben, majd letettem mindent a tanári asztalra. Ki akartam modnani valamit... ismét. De az előbb már túl sokat beszéltem. Olyat is mondtam, amit nem terveztem, és semmi szüksége nincs arra, hogy egy tapadós tanárt kapjon a nyakába. Ő ennél többet, jobbat érdemel. Csak megköszörültem végül a torkomat, és figyeltem őt. Az ajtó irányába vonult, de megállt, és szavait hallva ismét mosolyogni támadt kedvem, még ha jelenleg háttal is álltam neki. A fejemben már lezajlódott egy jelenet... meg akarom őt csókolni. Ölelni. Szeretni... egyszerűen. Őszintén. Ahogyan más nem lenne rá képes. De önző lennék, ha így tenném... - Akkor ne menj - jött ki belőlem mégis, de nem fordultam felé, csak megtámaszkodtam az asztal lapjában két tenyeremmel. Lehunytam a szemem, felsóhajtottam, és arra koncentráltam, hogy visszafogjam magam. - A társaságodnak nincs szükségem szavakra ahhoz, hogy elmondjam, amit akarok - bukott ki őszintén, és keserédes mosoly kúszott arcomra.
Mit tehettem volna? Nem állhattam itt egész nap, mint egy bolond, várva arra, amiről igazából fogalmam sem volt. Mindössze annyit tudtam, hogy nem akartam menni, nem volt kedvem elhagyni a termet… a közelségét. Futnom kellett volna, mert a jelenléte emlékeztetett arra, hogy mi volt a múltban, ki voltam, honnan indultam, mit tettem, mit hagytam magam mögött és milyen nem leszek valószínűleg már soha többet, mégis, mint akinek földbe gyökerezett álltam az előadó közepén, félúton az ajtó felé, de mégis hozzá sokkal közelebb. Hallgattam a szavait, ismét elérte, hogy apró mosolyra húzzam az ajkaimat, majd egy bólintással adtam tudtára, hogy megértettem, amit mondott. Szóval nincs elege belőlem… nehéz elhinni azok után, amit tett értem, pedig egyáltalán nem lett volna kötelessége mellettem ülni, biztatni vagy egyáltalán hozzászagolnia az aktáimhoz. A nagynénjén nem hagyta volna, hogy kirendelt ügyvédet kapjak, de Bryan egyszer csak felbukkant, nem érdekelte, hogy a diákja vagyok, addig ment, míg nem kaphatta a kezébe az ügyem részleteit, hogy utána hónapokig bámulhassa, mennyire magam alatt vagyok, hogyan túrok folyamatosan idegesen a hajamba és hogyan kergetem önmagamat i az őrületbe, amikor már annyira elegem volt az egészből, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni. Melyik embert ne martam volna el magam mellől ezzel a viselkedéssel, pálfordulással? Nem ahhoz és nem ehhez az énemhez volt hozzászokva, hanem a mosolygó, véleményt nyilvánító, néha túlságosan is sürgő-forgó lányhoz, akit talán én hiányoltam a legjobban és rosszul éreztem magam amiatt, hogy jelen pillanatban nem tudom a társaságába bocsájtani azt a lányt. Nélküle nem bírtam volna ki az életem legrosszabb időszakát, akárhányszor az arcára pillantottam ez jutott eszembe. És az, hogy mennyire nem szabadna teret engednem azoknak a gondolataimnak, amelyek régebben is megvoltak, de egy időre kénytelenek voltak kissé eltűnni a süllyesztőben… ahogy az érzés is, ahogy éreztem, amikor a közelemben volt. Felé fordítottam a tekintetemet, amikor az asztal felé sétált és a későbbiekben háttal állt nekem. Így nem láthatta az arcomon a tanácstalanságot, a belsőmben lezajló küzdelmet, aminek úgy véltem soha nem lesz vége, ha ezen az úton haladok tovább és egy sóhaj is előtört belőlem hallva, miket mondott. Az előbb az udvaron teljesen összezavarodtam annak ellenére, hogy a hosszú hónapokkal ezelőtti énem örömtáncot járt volna a kijelentései miatt annak ellenére, hogy nem volt felelőtlen lány, ám én, a mai énem nem volt más, mint szkeptikus. Határozatlan, döntésképtelen. Mit kellene csinálnom? Nem tudok az „egyszer élünk” elvre hagyatkozni, mégis hogy tehetném? Ostobaság lenne és szó, mi szó, leginkább attól féltem, hogy én mit gondolnék saját magamról. Már azt is nehezen emésztettem meg, hogy évekkel ezelőtt elkezdtem máshogy tekinteni erre a férfira, mint ahogy kellett volna és attól függetlenül, hogy nagy mestere próbáltam lenni ennek eltitkolásának és nem akartam semmi olyat tenni, amivel ilyen téren felhívom magamra a figyelmet, szerettem volna, ha észrevesz. Visszagondolva fiatalkori bolondságnak tűnhet, de amit most éreztem rá pillantva… másabbnak tűnt. Komolyabbnak, letisztultabbnak, kikristályosodottabbnak, mégis messzinek és megfoghatatlannak. Lehet, mert már én magam is más jellemmé váltam az elmúlt hónapokban. - Nekem mindig elég volt a puszta társaságod. – Szólaltam meg, amikor már mellette álltam és ugyan egy hosszú pillanat erejéig nem emeltem rá a tekintetem, később igyekeztem változtatni ezen a hozzáállásomon. – Nem volt olyan nap, hogy ne akartalak volna egyszerűen csak… látni vagy beszélni veled. – Nyeltem egyet. Gyakorolnom kellene az önkifejezést, hogy újra jobban menjen. Zavarban éreztem magam, elegem volt abból, hogy ostobaságokat hadoválok össze-vissza, de maga a szituáció is szinte magával hozta, hogy ne tudjak összerakni egy értelmes mondatot. – Miután elmentem Brüsszelből… - A fülem mögé tűrtem néhány kósza hajtincsemet. – Rossz volt, hogy nem láthatlak... – Csúszott ki végül a számon és rögtön elkezdtem átkozni magam. Most kellene elkezdenem rohanni, ahogy a lábam bírja, szinte közöltem vele, hogy mennyire hiányzott. Mi ütött belém?
Lehunytam a szemem, bár ezt ő nem láthatta. Úgy álltam ott, mintha lényegében az egész testemet elhagytam volna, és lelki szemeimmel figyeltem azt, hogy mit cselekszik. Nem voltam képes ilyen érzékeket növeszteni, habár már így is több érzékem volt, mint ahánnyal a legtöbb ember rendelkezik. Szerettem volna valamit mondani... valamit mutatni... ha csak fele annyit érezne, mint ami bennem tombol mint valami tornádó.... már gazdagabb lennék valamivel. De nem tehetek semmit, egyszerűen annyira nem való nekem többé ez az érzés egy olyan lány iránt mint ő. Nem, nem foszhatom meg az élettől, amelyet neki megírtak, nem ragadhat le ott, ahonnan nem lenne már kiút számára. Még annyi mindent megtehet, annyi minden vár rá... mindaz, amit én már megéltem, és átéltem. Ő még nem. Igaz, már sokkal többet látott, mint a hozzá hasonló korúak. Az élet nem bánt vele túl kegyesen, mikor olyasmivel vándolták meg, amiért nem volt felelős. Persze, kin kell fogást találni? Az egyetlen emberen, aki életben maradt. Hallottam, ahogyan a padló régi deszkái nyikorognak, egy ideig azt hittem, hogy elindult kifelé, de a közelségét érzékeltem a levegőben. Az illatát, amelyet megfűszeretett valami más érzés... tanácstalanség? Félelem? Lehet, ezeket inkább csak én éreztem, de úgy tűnt, mintha felőle jönnének. Túl sokat beszéltem, vagy inkább túl keveset? A kevés szóval lehet a legnagyobb bizonytalanságot kiváltani, ezt már megtanultam ilyen pályafutás után. De olyasmi történt, ami ritkán... nem találtam szavakat. Nem néztem rá, hiába éreztem, hogy már szinte ott áll mellettem. Ahogy beszélt, csak mondta, még ha lassan is... és valami volt ott belül, ami nem engedte, hogy megszólaljak. Önző akartam lenni, azt akartam, ami az enyém lehetne, és ezzel egyúttal az övé is... de annyira kegyetlennek érezném magam, ha elvenném tőle az élet lehetőségét azzal, hogy hozzáláncolom valamihez, ami már sosem lesz a régi... magamhoz. - Ne mondd tovább - bukott ki belőlem végül nagy nehezen, légzésemet teljesen visszafojtottam, és lehajtottam a fejemet. A hideg végigfutott a hátamon, bár leginkább azért, mert cselekedni akartam... tenni valamit. De le kellett nyelnem, el kellett fojtanom... - Most... most... el kell menned - fűztem végül a mondandóm végére ennyit, de még mindig nem kerestem meg a szemkontaktust vele. Annyira akartam... de nem tehettem. Abban a pillanatban elveszíteném a józan eszemet, azt, ami engem önmagammá tesz. Már régen kizártam az érzéseket a világomból. Akkor, mikor ő is kisétált az életemből. Magával vitt mindent. Olyan voltam, mint egy robot. Ez tette tönkre a házasságomat végleg... és az, hogy már nem tudtam hozzáérni Éloise-hoz úgy, ahogyan régen. Mindig Ebony járt a fejemben. Tudtam, hogy készül elmenni. Hallottam a légzését, azt, hogy mi minden játszódhat le benne. Nem volt olyan, mint régen, megváltozott. Azok után, ami történt, miért olyan meglepő ez? Én akkor sem tudtam rá másképpen nézni, ha már nem olyan volt mint régen. Az én szememben igen. Elgyötört pillantással fordultam felé, mikor ő már elfordult volna hogy tényleg szót fogadva távozzék... de nem tudtam parancsolni a zsigereimnek. Megeredtem utána, majd mikor odaértem, a karja után nyúlva húztam vissza magamhoz. Ujjaim elvesztek selymes hajfürtjeiben, majd mielőtt bármit mondtam volna, szenvedélyes csókkal válaszoltam meg minden kételyemet... benne talán még több merült fel emiatt, de már nem tudott mozgatni semmi más. A gyomrom szinte szétrobbant attól, amit most éreztem, a levegőben mindenhol az ő illatát éreztem, és ez minden volt, csak nem olyan, mint amilyennek képzeltem... sokkal jobb volt. Olyan, ahogyan Éloise-t maximum csak álmomban tudtam csókolni... és ez elárulta, hogy ez a lány nem csak egy lány... soha többé nem lesz esélyem, ha elengedem.
Sokszor kívántam életem során azt, hogy valakinek bárcsak beleláthatnék a fejébe, de ennyire, mint most még soha nem akartam birtokolni ezt a képességet. Mire jó a természetfeletti lét, a boszorkányerő, az örök élet és az ezzel járó elméletileg ajándékok, ha nem tudom kamatoztatni egyiket sem arra, amire igazán szeretném? Ha elég lenne pusztán az akarat vagy egyetlen érintés ahhoz, hogy belepillanthassak a benne lezajlódó gondolatokba éppen annyira lennék boldog, mintha megérteném, bennem mi játszódik le. Mostanában nem a stabilitásról szóltak a mindennapjaim, de nem hittem volna, hogy képes vagyok ekkora ambivalenciával élni, mint ami az elmúlt órában költözött belém. Egyszerre szerettem volna menekülni, elfutni, vissza sem nézni, ám a másik felem térden állva könyörgött azért, hogy csak egy kicsit, de maradjak még, mert kínkeserves halált fog halni, ha nem teszem. Minden lépésemmel egyre közelebb éreztem magam az eleve nem látott célomhoz, ugyanakkor távolabb is, hiszen előrébb lépve mindig két egységet léptem hátra. Úgy éreztem magam, mint Ikarusz, aki vágyott a Nap közelségére, érezni akarta a melengető sugarait, végül mégis hőn szeretett vágyálma lett a veszte és kergette a teljes megsemmisülésbe. A dolgomban eddig sem voltam biztos, de Bryan szavait hallva nagyot nyeltem, mély levegőt véve vetettem rá egy utolsónak hitt pillantást, hogy önmagamat ostorozva elinduljak az ajtó felé. Lelki szemeim előtt már azt a képet is lejátszottam, ahogy Chantele-nek elmesélem újfent milyen ostobaságot csináltam és megkérem, hogy ne engedjen ki soha többé a házból, dobja be a kulcsomat a tőlem legtávolabb eső kukába vagy rakja fel egy repülőgépre, szegelje be az ablakokat és dobjon majd be némi ételt a szobám ajtaján. Annyira zavart, hogy össze voltam avarodva, talán semmi sem dühített még ennyire, mint az, hogy képtelen voltam egy normális szót, mondatot, határozott kijelentést tenni, amivel végre átléphettem volna a saját magam számára felállított határokat és a múltam zavaró tényezőit, ha úgy tetszik, kísérteteit. Képtelen voltam felülkerekedni azon, hogy már nem olyan vagyok, amilyen voltam, hanem teljesen más személyiség egy másik élettel, aki más dolgokat tehet meg, mint az előző. Szét fog szakítani ez a bennem tomboló feszültség. Érintést éreztem a karomon, senki másé nem lehetett, csak Bryan-é. Meglepődve fordultam vissza felé, mire akármit is mondhattam volna vagy egyáltalán időm lett volna a reagálásra olyan közel került hozzám, mint eddig soha. Egy röpke pillanatra engedte, hogy elvesszek a tekintetében, ezután a szemhéjaim lecsukódtak, ajkai az enyéimhez értek. Ledöbbentem, de egyetlen másodpercre sem bántam, hogy így kellett tennem, kezeim automatikusan csúsztak arcára, mintha mindig is ott lett volna a helyük. Mintha megnyugodtam volna. A szívem ugyan zakatolt, ki akart ugrani a helyéről, mégsem gondoltam, hogy valahol máshol kellene lennem, elképzelni sem tudtam ettől jobb és biztonságosabb helyet. Az agyam felmondta a szolgálatot, nem azzal törődtem, hogy mi lenne a helyes és mit kellene tennem, hanem azzal, amit igazán akartam. Ha csak rövid ideig is, összesen pár másodpercre, de szerettem volna, ha ez a pillanat az enyém lehetne. Mintha a nyakamat törték volna, amikor elváltunk egymástól, hirtelen azt sem voltam képes felfogni, hol vagyok. Légzésem felgyorsult, alsó ajkaimba harapva próbáltam visszarángatni magam a valóságba, közben képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Évekkel ezelőtt hányszor lejátszottam ezt a jelenetet magamban… a képzelgéseim meg sem közelítették az előbb átélteket. - Nem lett volna szabad ezt tenned. – Jelentettem ki halkan, de a szemeim minden bizonnyal más véleményt sugároztak. Nem tudtam elrejteni, hogy valójában mit éreztem, nem is értettem, miért akartam megpróbálni... talán mert úgy nem lenne minden ennyire bonyolult.
Erre vártam már... idejét sem tudom, hogy mióta. Talán jobban át kellett volna gondolnom ezt a lépést, rendesen megfontolni, hiszen amit tettem, az jó pár olyan szabályt áthágtam vele. Vagyis... egészen pontosan nem is. Már nem a diákom, nem kell betartanom semmiféle szabályzatot azt illetően, hogy tilos a tanár és diák kapcsolat. Ő nem tanítvány... én pedig már nem vagyok a tanára. Az egész helyzet más, mint akkoriban volt. Akkor tényleg volt visszahúzó erőm, egyrészt a feleségem és a családom... másrészt pedig az, hogy tényleg az egyik legkiválóbb tanulója volt az iskolának, és ostobaság lett volna azzal felkelteni magamra a figyelmet, hogy kezdeményezek valamit, ami tilos. Szabályt szegtem volna vele, és az állásomat is kockáztattam volna azzal, ha valaki tudomást szerez arról, hogy mik járnak a fejemben. Milyen csodálatos az, hogy nem birtokolja senki a gondolatolvasás hősies tulajdonságát... Tenyere az arcomhoz ért, a csók pedig mintha órákon keresztül tartott volna, számomra legalábbis megállt az idő. Csak teltek a percek a fejemben, az egész már nem jelentett semmit, csak az, hogy olyasvalamit tartok a karjaim között, amire oly' régóta áhítozom, s amit annyira el akartam érni egyszer... ostobaság lenne nem bevallani, hogy nem miatta jöttem ide. Hogy nem miatta fogadtam el ezt az állást... ha az a bizonyos nyomozó nem derítette volna ki, hogy itt találom, valószínűleg sosem fogadom el az ajánlatot. Fiatal és annyi élet bújik meg ebben az ifjú testben. Mindaz, ami engem már elkerül, benne még megvan. Éppen ez tartott vissza annyi időn keresztül, hiszen hogyan is köthettem volna magamhoz az életét? Azt, amely még annyi jót ígér számára, még ha marad is a természettudományi tanszéken biológiát vagy... tudom is én, hogy mit tanulni. Tudtam róla, hogy mire képes a jog terén. A szemléletei mindig kiválónak bizonyultak ezen a téren, megannyi esettanulmányt remekül oldott meg, és képes lenne ezt a tehetséget elpazarolni... de erről neki kell döntenie. - Már nem vagy a diákom - néztem a tekintetét, miután szinte szó szerint könyörögnöm kellett a testemnek, hogy vegyen vissza, és eresszem el ajkait. - Azt tehetek, amit csak akarok - suttogtam rekedten, még mindig a csók utóhatásait nyeldesve felgyorsult légzéssel. Az egészre én magam sem készültem fel, hirtelen cselekedtem. - Talán nem mindent, amit akarok - mosolyodtam el végül, eleresztve a karját, és végigsimítottam derekán gyengéden. A tekintetét elkerültem kivételesen, és halkan felsóhajtottam. Az egész életemet odaadnám neki, ezüst tálcán kínálnám fel neki, ha tudnám, hogy elfogadja. - Már ezer éve készültem erre. Miattad ábrándultam ki az életemből. Abból a mesésre színezett játékból, a mókuskerékből. Miattad ábrándultam ki a feleségemből, a családi életemből - vallottam be őszintén, némi keserűséggel fűszerezve meg hangomat. Őszinte vallomások napja. Az imént ugyan nem mondtam ki odakinn, hogy rá gondolok a bizonyos lányt illetően. De már nem tudtam volna visszafogni magam. - De ha újra kellene élnem azt a korszakot, ugyanígy tennék.
Olyan volt, mintha fejbe vágtak volna, de a kifejezés lehető legjobb értelmében történt volna ez a tett. Az idő az ellenségem volt, ám örültem volna, ha az univerzum kedvessége megmutatkozik és megengedi nekem, hogy ezek a pillanatok a lehető leghosszabb ideig kitartsanak. Tudtam, hogy nem teljesen helyes, amit teszek, már régen hátat kellett volna fordítnom és kisétálni az ajtón, vigyázni arra, hogy kettőnk között megmaradjon az a távolság, ami visszagondolva lehet, hogy minden egyes nappal csökkent közöttünk Brüsszelben is, viszont számomra szakadékká alakult, amikor magam mögött hagytam a szülővárosomat és nem gondoltam, hogy egyszer itt fogok kikötni. Vele. A tanterem nem a szokásos feladatát vette fel, helyszínt adott egy régi vágyamnak, segített abban, hogy elérjem, amiért kamaszként álomra hajtottam a fejem, de végül belenyugodtam és megérthettem, hogy nem lehet az enyém. És most, ennyi mindennel a hátam mögött történik meg, végződne be a régen megkreált tündérmesém? Miféle ördögi játék ez? Hihetetlen, nem is mertem hinni abban, hogy ez az egész igaz. Nem érdemeltem meg, nem lehet, hogy ez a férfi érzelmeket táplál irántam, egyszerűen lehetetlen helyzetnek tűnt mindet annak ellenére, hogy a testem sejtjei szinte ugráltak örömükben, a néha egyébként is nehezemre eső nyugodt légzés köszönőviszonyban sem állt a mostani állapotommal, a szívem szeretett volna kiugrani a mellkasomból és fel sem nyitottam volna a szemem, ha meg nem érzem, hogy Bryan rám emelte a tekintetét. Reméltem, hogy nem várja el tőlem az érdemi megszólalásokat, nagyot nyelve néztem barna szemeit, amelyeket soha nem figyelhettem meg még ennyire közelről. Talán őrült vagyok, de azt én is észrevettem, hogy benne is minimum annyi érzés kavargott, mint bennem. - Nem vagyok, de az voltam. Csak egy egyszerű diáklány voltam, amikor megismertél… - Motyogtam, csakhogy nem tudtam végigvinni a mondandómat, hiszen hangja ismét felcsendült, aminek hatására, szavai jelentései miatt szinte éreztem, hogy csodálkozás ül ki az arcomra. Döbbenet, a rosszabb fajtából, mire felfogtam, amit mondott kezeim már az övéire csúsztak és felejtették azokat a derekamról, hogy semmi se akadályozzon egy hátralépésben és fejcsóválásban. - Ne mondd ezt! – Kérleltem megköszörülve a torkomat, beletúrtam a hajamba, miután ismét rá emeltem a tekintetemet. – Miattam… miattam hagytad el a feleséged? Miattam adtad fel az életed? – Kérdeztem megváltozott hangszínnel, legszívesebben sikítottam volna. Hogy mondhat ilyet? Hogy rakhat ilyen terhet a vállamra, amikor így is van elég a rovásomon? Miért kellene még ezzel is nekem megbirkóznom? És miért tett volna pont ilyet miattam? Továbbra sem hittem el, hogy ennek a férfinak komoly érzései lehetnek az irányomba… ő annyira más volt, mint amilyet megérdemeltem volna. Tisztességes, határozott, megbecsült, a jég hátán is megélő, csodálatra méltó, persze emberi lény, hibákkal és karcolásokkal, de akkor sem hittem ebben a történésben. Szürreálisnak tűnt számomra. - Miért pont miattam? – Fordultam vissza felé. – Nem akartam, hogy ilyet tegyél… még akkor is, amikor legszívesebben senki máshoz nem szóltam volna, csak hozzád, mert úgy gondoltam, hogy a többiek nem értenek meg… még akkor sem engedtem ezt meg magamnak. – Nyeltem egyet. – Nem akartam olyan lenni, akinek minden mindegy, csak az a lényeg, hogy megszerezze, amit akar… nem akartam tönkretenni az életedet azzal, hogy bevallom, milyen hatással vagy rám… - Talán ebben a megfogalmazásba adhattam legjobban tudtára, mi zajlott és zajlik le bennem, ettől függetlenül nem éreztem az igazinak a magyarázatomat. Képtelen lettem volna mondatokba önteni, milyen gondolatok cikáztak a fejemben, nehezemre esett az arcán tartanom a szemeimet, de ennyivel tartoztam neki és magamnak is.
Normál helyzetben talán letagadtam volna mindazt, amit tettem vagy mondtam... vagy egyszerűen csak éreztem. Sosem vallottam volna be, hogy mi vetett véget valójában a házasságomnak, hiszen ki lenne büszke arra, hogy elveszítette a feleségéhez vezető utat csakis azért, hogy valaki máshoz éppen megtalálja? Ebony volt számomra az a furcsa ösvény, amelyet kerestem... egy új út, egy új remény... és bármit is mondjon vagy éreztessen velem, egyszerűen tudom, hogy nem tagadhatom le többé az érzésiemet. Már nyílt kártyákkal játszom. Olyanokkal, amelyekkel régen egyszerűen képtelen voltam, tudtam, hogy nem szabad nyílt lapokat mutatnom, mert... mert felhasználják ellenem. De ebben a helyzetben csakis ő lenne képes arra, hogy az érzéseimet ellenem használja... és mégis, azt miért tenné? Miért törné össze a szívemet, mikor tudja, hogy nagyjából már... semmim nem maradt? Az egyetlen, ami maradt, egy telefon, amellyel néha elérem a gyerekeimet, akik megvetően annyit mondanak, hogy jól vannak. Sosem éreztem felőlük a válás óta azt, hogy annyira hiányoznék nekik, és lefogadtam volna, hogy az anyjuk keze van az egészben. Vagy tényleg túl rossz apa voltam, és pontosan azért utálnak, amiért Éloise is más férfihoz menekült inkább. Mert... nem volt rájuk időm. Minden másra volt, de rájuk... sosem. És nevetnének rajtam azok, akik az egyetemen a legjobb diáknak tartottak. Szerencsés, boldog életet jósoltak nekem, kiegyensúlyozott életet... és én buktam bele a legjobban. Elhúzódott tőlem, ahogy meghallotta a szavaimat, és talán nem is fogalmaztam úgy, ahogyan azt kellett volna. Olyan embernek ismertem meg, akinek nincs szüksége arra, hogy valamit rá hárítsanak... én pedig most úgy beszéltem, mintha ezt akartam volna tenni. Ráfogni, hogy tönkrement az életem. Pedig... éppen ellenkezőleg történt. - Megmentetted az életem - bukott ki aztán belőlem egyszerűen, és pár másodperc szünet után, egy mély lélegzetvételt követően folytattam. - Mikor Éloise-t megismertem, tudtam előre, hogy jó ember. Jó feleség és jó anya válik majd belőle, miközben sikeresen fog szerepelni a szakmájában is. De te más voltál. Tőled nem tudtam, mit várhatok, te magad voltál és vagy a rejtély számomra. Te vagy az ismeretlen, amire már oly' régóta várok, akinek a segítségével még van esélyem elölről kezdeni azt, amit elrontottam. Annyira más vagy, mint Éloise volt... és annyira érzem, hogy mindig is erre lett volna szükségem. Ő az a típusú nő, aki a biztos pont. Te pedig... a rejtély. És ismersz, jobban szeretem a felderítésre váró rejtvényeket - mosolyodtam el halványan. Ez nagyjából semmit nem segített azon, hogy mit mondtam. Nem volt mit szépíteni rajta, hiszen tény, hogy miatta ábrándultam ki mindenből, amim volt. Az életemből, a családomból... és végül már csak a munkám maradt, aminek révén megismertem őt. - Nem akarom a felelősségemet rád hárítani, sosem tenném. Az én lépésem volt elhagyni a feleségemet, miután megcsalt. És én jártam végig az azt utat, ami odáig vezetett, hogy megcsaljon. Tudta, hogy már nem vagyok a régi... úgy üldöztem valaki máshoz, hogy közben... folyton rád gondoltam - ismertem be a nyilvánvalót. De mégis, miért ne mondhatnám el? Egy eseten ügyvéd voltam és vagyok, aki nem lép ki egy bizonyos árnyékból. Szeretek és tudok beszélni, védeni, de van egy határ... és azt a határt most átléptem. - Talán nevetséges vagyok és voltam. Hiszen végignézve rajtad, az élet ott pezseg az ereidben. Eleinte azt hittem, hogy csak imponál a tény, hogy fiatalként ennyire figyelsz a szavaimra, de... nem a fiatalságod fogott meg. Hanem ami ott van, belül - suttogtam eléggé halkan, majd megérintettem a halántékát gyengéden.
Hová bújik ilyenkor az énem, amely ha nem is olyan magabiztosan, hogy a megrettenthetetlenség mintaképe legyen, de fel tud állítani maga mellé egy érvekből álló hadsereget? Miért bújik el? Saját magamat hagytam cserbe minden egyes alkalommal és annak ellenére, hogy kezdtem hozzászokni szüntelenül idegesített a hozzáállásom, hogy nem tudtam kellőképpen összekaparni magam és hogy gondolataimban is magamat sajnáltattam. Mikor lesz már vége ennek? Mintha egy óvodás kislány lennék, aki annyit szeretne, hogy hazamehessen, begubózhasson a kis világába, de ha onnan ki akarna jönni, akkor az övé legyen az univerzum. Milyen kár, hogy nem így működik az élet… az enyém legalábbis nem és nem könnyítette meg a helyzetemet az a rengeteg szó, ami elhagyta Bryan száját. Jó ég, tényleg ezt kívántam magamnak? Annyit kellene tennem, hogy előrébb lépek pá lépést és a nyakába ugrok annak a férfinak, akit a világon a legjobban tiszteltem és csodáltam, akiért szinte rajongtak, a lábaim mégsem vittek előre, képtelen voltam ilyesmit cselekedni. Nem voltam rá készen, túl sok volt nekem ami mondott és ahogyan mondta. A hitetlenkedésem cseppet sem csillapodott, azért könyörögtem, hogy valaki vagy valami azonnal csípjen meg, rángasson vissza a valóságba, mert ez nem lehet az. - Miért most? – Kérdeztem csupán ennyit elsősorban, ez volt a legfontosabb kérdés, amire választ kerestem, aztán sorban jött a többi is, amelyeket a fejemben forgattam, hogy minél jobban elő tudjam adni őket, mégsem voltam biztos abban, hogy sikerülni fog. – Tudtam, hogy senki élete sem lehet tökéletes, így… a tiéd sem. – Bukott ki belőlem, miközben apró mosolyra húztam az ajkaimat, de ez a gesztus sokkalt sugárzott kétségbeesést és zavarodottságot, mint feltétlen jókedvet. Szinte égette az arcomat. – De ott volt a gyönyörű feleséged, a gyerekeid, én pedig… csak egy egyszerű lány voltam, aki meg volt ijedve attól, amit… amit kiváltottál belőle. És mos el kellene hinnem, hogy neked ez nem volt elég, hanem én jártam a fejedben? – Tártam elé a kétségeimet nagy nehezen, küszködve a torkomban lévő csomóval, ami mintha azért jött volna létre, hogy megakadályozza a szavaim áramlását ezzel együttműködve az agyammal és a szívemmel, amelyek szintén nem voltak odáig az ötletért, hogy akármit mondjak, én mégis megpróbáltam dacolni velük. Egy röpke pillanatra lehunytam a szemeimet, amikor Bryan ujjai a halántékomhoz értek, de megcsóváltam a fejemet. Nem hagyhattam, hogy ezt tegye magával és velem attól függetlenül, hogy az előbb adott csókja volt életem egyik legnagyobb élménye és nem volt olyan perc, amelyikben jobban éreztem volna magam, mint akkor. Bonyolultabb voltam, mint egy szappanopera főhőse, de a bennem lévő zavart nem voltam képes felszínre hozni és ha meg is tudnám tenni… az tényleg mindenkit elijesztene mellőlem. Bryan-nek nem is kellene itt lennie, egy másik földrészen lenne a helye, ahol nyugodtan eléldegélhetne… a kevés dolog között, amiben biztos voltam előkelő helyen szerepelt az, hogy nem fogom már látni és emiatt nem is kell felidéznem semmit, ami vele kapcsolatos. Nem ilyen intenzíven. - Nem az a lány vagyok, akit megismertél. – Jelentettem ki a magabiztosságtól távol állóan, de ebben határozottabb voltam, mint bármi másban. – Akkor sem akartam, hogy tönkremenjen az életed és most sem akarom... a sajátomért sem vagyok képes felelősséget vállalni... Nem tudom, mit mondhatnék. – Magamban segítségért könyörögtem, a mellkason soha nem fájt még ennyire, mint ahogy rá emeltem a tekintetemet. Össze voltam zavarodva, nem érdemeltem meg azokat a bókokat, amelyeket mondott, a történeteket, amelyeket elém tárt és én voltam a főszereplőjük, a hitet, hogy tényleg én voltam az, aki megváltoztatta az életét. Az én olvasatomban inkább csak romba döntöttem.
Miért most... ez egy remek kérdés már önmagában is. Megtehettem volna akár egy évvel ezelőtt is, vagy akár akkor, mikor ítélet született az ügyében, sőt! Megannyi lehetőségem nyílt volna rá, de nem tettem. Méghozzá okkal. Sokáig hittem, hogy nem fogom újra látni őt, miután távozik Brüsszelből. És úgy tűnt, hogy ez így is lesz. Esélyt akartam adni elfelejteni őt, ezáltal rendbeszedni mindent, amelyet elrontottam. De nem rontottam el semmit, hacsak nem vétek valaki iránt heves érzelmeket táplálni, amelyeket pedig még csak nem is mi kérünk. Ezek automatikusan jönnek, hol meggyógyítják, hol megsebzik a szívet... és azt hiszem, jelenleg Ebony kezében van a döntés, hogy ezúttal én melyik végletbe kerülök. Mondjon ugyanis bármit, az egy döntés lesz... már megannyiszor hallottam beszédeket, zavaros sorokat, amelyeket csak időhúzásnak szántak, mégis ott volt benne a rejtett tartalom, vajon mit is akar a jövőre nézve... ezt a lányt kezdem azt hinni, nem is ismerem. Én egy másikat ismertem, aki hónapokkal ezelőtt valószínűleg örökre megszűnt létezni. Talán az én életem is így alakult volna, ha egyetlen túlélőként engem gyanúsítanak meg valamivel, amit nem követtem el. Egy élet tört össze, és mindezt az ő hátára akarták terhelni. Mindannyiszor, mikor ránéztem, nem tudtam megállapítani, hogy tényleg ennyire erős-e, vagy csak tudja, milyen a küzdelem valami ellen, amely túl hatalmas pár ember számára... a vád, amely őt érte, az volt. De az igazság mindig nyer, és szerencsére időben nyert. - Amikor annyi idős voltam mint te... azt hittem, ennyi bőven elég. Egy szép feleség, két okos gyerek és egy olyan pályafutás, amit mindenki kíván magának. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire önző leszek húsz év elteltével, hogy ez már nem lesz elég... hogy ez már nem boldogságot jelent majd, hanem egy egész embert, aki egész nap azért küzd, hogy helytálljon, és közben úgy tűnjön, hogy boldog. A monoton élet, a családi idillben megtestesülő kilátástalanságnál nincs rosszabb, és te pont akkor léptél az életembe - idéztem fel az egészet. Emlékeztem aznap reggel hogyan keltem fel. Mit reggeliztem, hogyan köszöntem em Éloise-tól, mindenre... úgy indult, mint egy szokványos reggel, mégis a nap végére egészen más volt. Minden napba életet lehelt, eltűnt a monotonitás, és megjelent valami új szín, amelyet Ebony, az ő színes elméje hozott az életembe. - Megváltoztattad az életem - tettem hozzá egyszerűen, de annál több érzelemmel. Ebben minden benne volt, amit mondani tudtam és akartam... vannak helyzetek, amikor felesleges a szavakat pazarolni, hosszú himnuszokat zengeni, miközben két szóval is el tudunk mondani mindent. Én pedig mindig a lényegre összpontosítottam, nem pedig a lényeget színesítő zagyvaságokra. - Tudom, hogy nem az vagy. Eléggé nyilvánvalóvé tetted - sóhajtottam, bár magam sem tudom, hogy ez könnyített-e valamit rajtam, úgy éreztem, az egész melllkasom képes lenne felrobbanni. - Nem is akarom, hogy az a régi lány légy, a te életedről te döntesz. És ha ügyvéd kell, mert rossz döntést hoztál, ismét megtalálsz - mosolyodtam el halványan, majd rögtön vissza is tértem a lényegre. - Az életem már tönkrement. Sok olyat tettem az elmúlt egy évben, amire nem vagyok büszke. Elváltam, magukra hagytam a gyerekeimet, és tettem olyat is, amit előtte álmaimban sem gondoltam, hogy tenni fogok - nyeltem. Igen, Talyat valószínűleg ide sorolnám. De mi egyformák voltunk abban a tekintetben, hogy nem akartunk komolyságot, csak az élet egy könnyebbik részébe belekóstolni egy rövid ideig. És egy ideig jó volt a kötöttségek nélküli élet, az egyszerű testi vonzalom és élvezet. Végül ismét nagy levegőt vettem, és összekulcsoltam az ujjaimat, miközben egy halvány, semmilyen mosoly jelent meg az ajkaimon. - Én már meghoztam pár döntést. Hol jót, hol rosszat. Ez a döntés a tiéd. Kisétálhatsz - böktem az ajtó irányába a fejemmel, de nem engedtem el a tekintetét. - Élheted az életed nyugodtan tovább, elfeledve a múltad legrosszabb részeit. De hozhatsz más döntést is. Tőled függ, melyik a jó és melyik a rossz. Vagy mondjuk úgy, hogy az egyszerűbb utat választod, vagy a nehezebbet.
Az életemet adtam volna ezekért a szavakért, ha két-három éve hallom őket. Mindent odaadtam volna, talán még az sem érdekelt volna, hogy ott van neki a felesége, a gyerekei, akik sokkal inkább az én korosztályomba tartoztak, mint ők, de ez sohasem érdekelt. Ritka kivételek egyike volt, amikor kijöttem a korombeli srácokkal, Bryan gondolkodása, eszmefuttatásai, viselkedése, megjelenése, karizmája azonban rögtön megfogott, abban a pillanatban rabul ejtett, amikor a késés miatt szabadkozva beléptem az előadó ajtaján és az első sorba kellett ülnöm, ahol csak néhány hozzám hasonló indokkal küzdő szerencsétlen telepedett. Soha nem felejtem el azt az érzést, ha nagyon akartam magam előtt láttam az akkori legjobb barátnőm, Noémie pillantását, amivel arra kért, bocsássak meg neki, amiért nem várt meg, míg leszaladtam a másik emeleten felejtett telefonomért. Emlékeztem, hogyan próbáltam kerülni Bryan tekintetét, hiszen a bemutatkozásomat nem éreztem éppen megnyerőnek vagy elégnek ahhoz, hogy értelmesen nézzek rá, bólogatva a szavaira, mintha gólyaként az első félév második napján akármit is konyítottam volna a tantárgyához, de lehetetlen küldetésnek éreztem távol tartani magam tőle. Úgy vonzotta a szemeimet, mint a mágnes, hangja zene volt a füleimnek, nem tudtam nem rá figyelni. Akkor kezdődött el a saját ámokfutásom önmagam ellen, évekig kellett türtőztetnem magam, elnyomnom azokat az érzéseket, amelyek felgyülemlettem mellettem, szabályoznom kellett mellette a szívverésemet, akárhányszor összefutottunk, hogy legalább a jövőmet és az ő jelenjét nem rontsam el. Soha nem voltam az a lány, aki minden áron megkapta, amit akart. Szabályaim, erkölcseim voltak, amelyeknek igyekeztem megfelelni és a racionalitás talaján mozogni. Akkor úgy éreztem, sikerült. Most? Mindent éreztem, csak azt nem, hogy ép ésszel gondolkozó, a saját sorsát kezében tartó személy lennék, aki képes volt parancsolni magának. Fokozásképpen a hitem összes eddigi csírája is elhagyott és kezdtem azt hinni, hogy egy másik univerzumba kerültem, amiben valóra váltak a fiatalkori álmaim. Fiatalkori? Azt hiszem több évet öregedtem az elmúlt időszakban, mint azt a naptár mutatta. - Te jó ember vagy, Bryan. –Szólaltam meg. Csodáltam, amiért ki tudta mondani, ami benne zajlott, megfordult a fejében és a szívét nyomta, de én képtelen voltam rá. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy a csókja olyan volt, mint szomjazónak a víz, mégsem voltam elég összeszedett ahhoz, hogy elmondjam neki ezt. Hogy én is vallomást tegyek, mert ha mindent elmondanék, amit eddig magamban tartogattam… nemhogy meggyűlölne, hanem sokkal rosszabb. Elképzelni sem tudtam, mit tennék a helyében, ha megtudná rólam a teljes igazságot. A fenébe, miért nincs itt valaki, aki beszélne helyettem? – És nem te vagy az egyedüli, akinek megváltozott az élete. Az enyémet te változtattad meg. – Mit meg nem tennék azért, hogy használhassam a vámpírlét előnyeit, amelyek az érzelmek kikapcsolására vonatkoztak. Sokkal könnyebb lenne, nem lenne muszáj a szinte már szokásos légszomjammal küzdenem, nem félnék felemelni a kezemet, hogy végigsimítsak az arcán, azt mondhatnék, amit akarok, viszont jelenleg folyamatosan dolgozott bennem a tartást, ami mint egy acélfal taszította el tőlem a mondandója lényegét. Szenvedtem. Legszívesebben kiabáltam volna, hogy itt vagyok, segítsen nekem, mentsen meg újra, mert nem bírom tovább. - Mennem kell. - Mondtam hirtelen és hátrálni kezdtem. Elszakítottam a tekintetemet az övétől, hátat fordítottam neki és nagy léptekkel indultam el az ajtó felé. Menekültem. Magam elől, előle, a helyzet elől, a bizonytalanság elől, mindentől, ami rám zúdult. Ezzel párhuzamosan szerettem volna felé szaladni, de a lábaim másképp döntöttek. Egy percen belül elhagytam a termet és szinte rohanó léptekkel szedtem a lefelé vezető lépcsőfokokat.
to my lovely Bryan
•• köszönöm a játékot, drága •• in my veins •• - ••
Kezdőlap
••