Nem is rossz. Előbb-utóbb mindenki kinövi a régi helyét, mindenki kapni fog egy jobb ajánlatot, ahol nem csak a felajánlott körülmények, de a fizetés is jobb lesz. Pont ezért vagyok most én is itt. Szerettem a régi helyemet, ott kezdtem el először rendelni, sokan megfordultak nálam, és akikkel  még mindig van dolgom, azokat a lakásomban fogadom, vagy én megyek el hozzájuk, ez éppen az adott embertől függ, van aki utálja, ha vannak nála, akkor szerencsésebb az egészet nálam megejteni. Nem zárkózom el semmi elől sem, fontos persze a pénz, de ugyanúgy fontos az is, hogy a munkámat jól végezzem. Ezért vagyok itt. Lépni akartam egy szintet.
Berendezkedtem már az új irodába. Egy hete vagyok itt, az első napjaim a kipakolásról szóltak, kissé komfortosabbá tettem a szobát, mint amilyen az elődöm idejébe volt. Elintéztem a régi ügyeimet, megbeszéltem mindenkivel, hogy miként folytassuk a foglalkozásokat, aztán foglalkoztam az itteni helyzettel. Igaz, ami igaz, sokat nem kellett, mert nem jött be hozzám senki sem, egy-két aggódó szülő küldte be a gyerekét, de azokkal nincsen semmi baj, ezt nagyjából tizenöt perc után tisztán láttam. A szülők hajlamosak túlreagálni és gondolni dolgokat, ha a gyermekeikről van szó, de ezzel nincs is semmi baj, érthető a dolog.
Mint eddig is, most is öltönyben ülök az asztalommal szemközti fotelban és a naptáramat forgatom a kezemben. Az asztallal szemben két fotel van, ahol helyet lehet foglalni, mindkettő kényelmesebb, mint az én székem, így ha tehetem ide ülök. És ha már úgy sincs senki, akivel foglalkozhatnék, elintézem a régi ügyeimet, átírom a dátumokat, amik most ennek az új állásnak köszönhetően megszülettek. Sajnálom a dolgot, elvégre ott kezdtem el igazán dolgozni, szerettem is azt a helyet, de vannak ajánlatok, amelyekre lehetetlen nem rábólintani, és ez is egy ilyen volt. Jó fizetés, jó közeg, komolyabb feladatok… úgy gondoltam készen állok erre.
Lopva pillantok csak az órámra. Ha minden igaz, akkor nagyjából öt perc múlva meg is érkezik az egyik diák, akivel foglalkoznom kéne. Nem vagyok az a fajta, aki pár perc késésért már üvölt is. De azért nem szeretem, ha direkt húzzák az időt.

to dexter

Nevetségesnek találom ezt az egész szituációt. Nem tudom, miért pont engem kell dilidokihoz küldeni. Hol viselt volna meg engem az, hogy a tanárunk, aki annyira közkedvelt volt különös módon meghalt? Aközött, hogy elharaptam a torkát vagy, amikor vigyorogva tettem le a fejét és csöngettem be a felesége lakásán. Óvatos voltam. Tudom, hogy nem látott meg senki. Meg, ha meg is látott nem tudná senki visszavezetni hozzám, hiszen szőke paróka volt rajtam, ami egyértelművé teszi, hogy nekem közöm sem volt az esethez. Vagyis hát, hogyan néznék ki én már szőkén? Nem az én bőrtónusomhoz illik maradjunk annyiban. Nagy levegő hercegnő. Ezen is hamar túllesel. Már elképzelem magam előtt a bajszos, új pszichológust. Még nem volt szerencsém látni őt, de azért nem is hajt a vágy arra, hogy megismerhessem. Az agyturkászok nem az én asztalom.
Körülbelül tíz perc késéssel kopogtatok az ajtón, majd mikor engedélyt kapok arra, hogy belépjek beljebb vonszolom magam és szinte a földön koppan az állam, amikor megpillantom, hogy kinek is kell beszélnem a nem létező problémáimról. Ez aztán valami! De most komolyan.. Nem is jutok szóhoz hirtelen. Mindenre számítottam, de azért erre még én magam sem. Na, máris imádok idejárni! Csak remélem, hogy ez nem fog olyan keserűen végződni, ahogy az előző kis játékom. Bár, akkor túlságosan sokat tettem fel.. Köztük volt a szívem is. De most olyan börtönbe zártam, hogy onnan aztán ki nem szabadul. Még egyszer nem fog vele szórakozni egy gyökér sem.
- Elnézést a késésért, Mr. Stafford. - Pillantok a névtáblára, ami az asztalon van és egy pillanatra feszengeni kezdek, majd nemes egyszerűséggel ledobom magam a kanapéra. - Szóval.. Hogy is zajlik ez az egész? - Még soha nem voltam ilyen hülyeségen. Hiába helyes a pasas nem fog változni a véleményem, hogy az egész egy hatalmas marhaság. Minek mondanám el másnak a problémámat, amikor neki is van bőven elég belőle? Nem is tudom, hogy miért vállalkoznak az emberek egy ilyen munkára.

Sokszor tapasztalom azt, hogy a pácienseim feleslegesnek tartják a foglalkozásokat, sőt, úgy a munkámat alapból. Érthető, nyilvánvalóan utálja az ember, ha próbálják fejtegetni, és mivel néha olyan terepre tévedünk, ahol még az illető sem járt, elkezd félni. Nem ismerhetjük magunkat soha sem meg teljesen, az ember kicsit olyan, mint a… Hold. Van egy sötét oldalunk, amit nem mutatunk meg másoknak, sőt, még magunknak sem. Fura, tudom, de így van. Ahogy azt is tudom, hogy a pszichológiát sokan nem tartják tudománynak, de úgy gondolom, hogy már eleget tett azért ez az ága a tudománynak, hogy legalább elkezdjék ezt elismerni, ennyi jár neki, és nekünk.
Kíváncsian fordítom a tekintetem az érkezőre. Van szemem, látom, hogy szép lány, ahogy azt is látom, hogy őt sem igazán érdekli ez az egész. Az arcán is látszik, na meg tíz perccel később jött, ez kissé érdektelenséget sugároz, de mindegy, volt már dolgom hozzá hasonló lánnyal, legalábbis ami a korát illeti. A kamaszokkal van a legtöbb baj, utána pedig a fiatal felnőttekkel. Az ő önképük folyton változik, néha dicsérik magukat, máskor pedig legszívesebben eltűnnének örökre. Ebben a korban még keressük magunkat, igyekszünk rátalálni arra az emberre, akik később leszünk, és ilyenkor illet minket a legrosszabbul egy esetleges kritika.
- Semmi gond, megesik.   – rázom meg a fejemet mosolyogva. Bár remélem, hogy egy idő után úgy fogja érezni majd, hogy nem akar elkésni. – Nyugodtan hívhatsz Dexternek is.   – bár általában a nő ajánlja fel a tegezést, talán most, és úgy általában a mai világban eltekinthetünk ettől. – Astrid, igaz ?  - pillantok először az ölemben lévő füzetemre, majd fel rá. Úgy tudom, hogy így hívják, de lehet rosszul hallottam, vagy valamit rosszul mondtak, megesik egy-egy ilyen baki. – Csak beszélgetünk, semmi kötött munkaterv. Igyekszünk megoldani azt, amiért itt vagy. Ha jól tudom, akkor… egy tanárod halt meg a közel múltban, igaz?  – ezt mondták, és ezt írtam fel, de mint mondtam, hibák megesnek, bár nem lenne jó máris egy ilyen hibával indítani.

to dexter

Még szép, hogy abban a pillanatban újragondoltam minden egyes lépésemet, amit megpillantottam, hogy kihez is kellene kényszerből járnom. Persze hozzáállássom rögtön átbillent a pozitív irányba, hiszen egy ilyen pasihoz bármikor nagyon szívesen felbukkanok. Persze meg kell húznom az egészséges határt, hogy ne menjen át teljesen nyávogásba. Meg nem is igazán akarom, hogy túlságosan kialakuljon köztünk ez a páciens-orvos kapcsolat, mert akkor még a végén olyan úriember, hogy arra fog hivatkozni, hogy nem szabadna. Pedig nem azt mondanám, hogy vegyen el feleségül. Én aztán ilyeneket nem várok el senkitől. Soha többet nem várom, hogy egy férfi áldozatokat hozzon értem. Mindössze a szórakozás hajt. Eleget tanultam a legutóbbi esetből nem kell nekem még egyszer olyan dolgokkal foglalkoznom, amiknek köszönhetően elég rendesen megégethetem magam. Bár nem fogom elfelejteni a feleség reakcióját, amikor megpillantotta a férje fejét egy ajándékdobozban. Az a sikoly.. Még most is a fülemben csilingel. Most pedig arról kellene kiselőadást tartanom, hogy ez mennyire rossz. Vagy magam sem tudom, mit kellene mondanom. Az igazságot egyértelműen nem mondhatom. Legalábbis nem a teljes igazságot. Mondjam el neki, hogy megöltem? Hah. Ki se jutnék innen az egyszer biztos. Be kell érnie féligazságokkal.
- Rendben van, akkor Dexter. - Ez a név valahogy fura a számomra. Nehezen jön a nyelvemre, de a világ a különlegességek nélkül elpusztulna. Bár lassan már nincs semmi, ami különleges lenne. Minden csak utánzat. Ami tetszik nekünk, elvesszük. Ilyen egyszerű. - Igen, Astrid. - Most még nem biztos a nevemben, de ígérem, ha végeztem vele nem is fogja tudni elfelejteni. Még ő fog nekem könyörögni. Én többet nem hajlok meg egy férfi előtt sem. Inkább ők fognak utánam sóvárogni. Őt pedig meg akarom kaparintani. Azt akarom, hogy térdre hulljon előttem. Ezt pedig el is fogom érni.
Az egyik arcomba hulló tincset a fülem mögé tűröm és úgy pillantok fel rá. Aztán a szemem automatikusan az ujjaira tévednek, hogy valami gyűrűt keressek, de mikor nem látok egy picit megnyugodok. Még egyszer házas pasassal nem kezdek. - Igen.. Mr. Hewon. Igazán jó tanár volt. Szerette, amit csinált és azt hiszem én is neki köszönhetően lettem ilyen jó benne. Akárhányszor elbizonytalanodtam valamiben ő lelkesen elmagyarázta, vagy éppen bemutatta a dolgokat. - Kicsit félreérthetően beszélek, de ez az igazság. Ha nem is mindig a tantárgyról volt szó.. Olyan lelkesen segített nekem, hogy le a kalappal előtte.

Senki sem tájékoztatott a részletekről, annyit mondtak, hogy majd később elküldik azt, amijük van, addig pedig beszéljek a lánnyal, csak hát… nehéz úgy, ha nem támaszkodhatok semmi másra, csak arra, amit mond. Akár hazudhat is. Nem rosszindulatból mondom ezt, egyszerűen csak tapasztalat. Tíz emberből kilenc biztos hazudik valamiben, még ha csak kicsi dolgok is azok. Néha pedig pont ezek a kis dolgok okozzák a legnagyobb gondokat egy emberben. Mintha apró tűk lennének, nem tudod, hogy hol van és csak folyton szúr, kellemetlen érzés, amit ugyan eltudsz felejteni, de folyton ott van és eszedbe jut. Nem szabad semmit sem túlértékelni, de ugyanez igaz az ellenkezőjére is.
- Esetleg Ezra, de… a Dextert használom inkább. – nem fogok attól sem ódzkodni, hogy Ezra-nak szólítson, de nem vagyok annyira hozzászokva, a szüleim is mindig csak Dexter-nek hívtak, és szívesen megkérdezném, hogy mégis miért vagyok Ezra is, ha semmire nem használom. Megkérdezném, ha megtudnám. De nem ez számít most. Hívhat ahogy akar, nem fogok rajta fennakadni, a lényeg, hogy ne magázzuk egymást, azt annyira nem szeretem, talán majd, ha idősebb leszek akkor hozzászokok, de jelen pillanatban a harmadik x kapujában még nem érzem úgy, hogy magázni kéne engem. Még nem vagyok benne abban a tipikus bácsi korban. – Szép név. Az anyja után kapta, vagy… csak megtetszett a szüleinek? – nem azt mondom, hogy nem érdekel a válasz, mert de, egyszerűen csak a kérdést nem a kíváncsiság szülte, hanem a szándék, hogy minél inkább oldjam az esetleges feszültséget benne a jelen helyzet miatt. Nem szeretném, ha úgy tekintete rám, mint nyűgre. Sokan ezt teszik.
- Akkor minden bizonnyal remek tanár volt. Maga pedig akkor a kedvenc diákja? Ha jól tudom, akkor itt kevés tanár vállal plusz órákat diákok felzárkózatása miatt. – nem biztos, nemrég kerültem csak ide, de az eddigi tapasztalataim alapján merek arra következtetni, hogy a tanárok elhatárolódnak a diákoktól az órákon kívül. Na meg egy házas férfi tanárnak talán nem is éppen a legjobb ötlet egy diákjával elvonulni. Mindenhol vannak olyanok, akik imádnak pletykákat kreálni, még ha azok nem is igazak. – Mr. Hewon házas volt, igaz? Meghívta esetleg magához? Egy korrepetálás miatt mondjuk. – mert ha igen, az úgy kissé fura, vagy nyitottabb és elfogadóbb házasságban élt, mint az átlag ember, vagy egyszerűen csak naiv volt. De ennyire nem lehet senki sem, legalább véleményem szerint.

to dexter

Oda kell figyelnem arra, amit mondok. Minden egyes szóra, mert nem adhatom meg neki a gyanakvás legapróbb szikráját sem. Elég sok teher nyomja a vállamat emberi életek képében, hiszen nem a tanár úr volt az első, akit eltettem láb alól. Az már viszont gyanús lenne, ha a pszichológus is eltűnne, akihez olyan lelkesen járok, mert egy idő után kezdené összerakni a darabkákat, akkor pedig nem hagyna nekem más választást ez a cuki pofa sem, mint eltenni őt az útból. Bár kár lenne érte és valószínűleg nem is ölném meg, de azért vannak rosszabb dolgok is a halálnál, amivel megtörhetőek az emberek és rávehetőek arra, hogy elhallgassanak mindent. Főleg, ha az őrület szélére sodrod őket és előbb nyilvánítják őket őrültnek, mintsem hallgassanak rá. Fájdalom. Ez a legnagyobb fegyver, ami a kezünkben van. Mindenki fél tőle, retteg. Ez pedig egy kívülálló számára hatalmas lehetőség.
– Hát jobban is illik a Dexter, ha szabad megjegyeznem. – Most mondhatnám azt, hogy olyan Dexter-es feje van, de ez meg hülyeség. Ha nem szereti és nem is használja az Ezra nevet, akkor nem én fogom elkezdeni. Bár.. Lehetne ez egyfajta kiváltság a részemről. Mondjuk azt hiszem minden egyes „betegének” felajánlja ezt a lehetőséget, szóval inkább nem is arról van szó, hogy élek-e vele, hanem más mikor fog? – Nem tudom igazából, de azok után, hogy a középső nevem Oceana azt hiszem valami megkülönböztető jegyet akartak rányomni a homlokomra a neveimmel. – Nem mondhatnám, hogy volt szerencsém találkozni egyetlen egy névrokonommal sem, mert nem szaladgál annyi Astrid a világban, mint elsőre gondolná az ember aztán még ott van az Oceana. Ki adna a gyerekének olyan nevet, ami az óceánra utal? Nem veszem be a mesét, hogy a szememben a végtelen óceánt látták már az első pillanattól kezdve. Ez egyszerűen nevetséges. De lehet csak azért tartom nevetségesnek, mert én nem vagyok ennyire oda meg vissza az ilyen jaj, de cuki vagy úgy imádlak dolgokért.
– Nem mondanám, hogy a kedvenc diákja voltam. Nagyon jó tanár volt és mindig segített annak, aki elakadt valamiben. Persze én nélküle félúton megbuktam volna, ahogyan sokan mások is, mert nem lehet mindent elsőre megérteni, ha egyszerűen nincsen bekódolva az ember génállományába. – Nagyon nem tetszik, hogy rögtön arra következtet szinte, hogy köztem és közte volt valami. Bár minden egészséges fantáziával megáldott embernek ez az első dolog, ami az eszébe jut. – Igen, házas volt, de soha nem jártam nála. Többnyire nyilvános helyeken voltunk, vagy a tanteremben azokkal, akiknek még elakadásai voltak. – Lehet, hogy nem tudok rávenni senkit, hogy hazudjon értem, de két ember tudom, hogy ott lenne mögöttem, ami már bőven elég ahhoz, hogy higgyenek nekem. Bár előttük fel kellene fednem a szörnyű tettemet, amit eddig még nem tettem meg.

- Én szerintem is. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Szabad megjegyeznie, nem vagyok olyan, aki ezen különösebben fennakadna. – A szüleim szeretik a különc és fura neveket, ennek az áldozata lettem én is. – sokáig úgy volt, hogy megváltoztatom majd a nevemet, de végül úgy döntöttem, hogy felesleges, meg hát…legalább nem felejtik el könnyen az emberek. Na meg… azért a neved sem olyan könnyű megváltoztatni. Mármint az eljárás maga egyszerű, de mégiscsak egy olyan döntés ez, amit az ember átgondol, majd elbizonytalanodik és csak utána derül ki, hogy melyik érzés dominál benne jobban. Bennem a bizonytalanság sokkal nagyobb teret hódított, a nevem megmaradt. – Az ilyen… egyedi nevek mostanában nagyon sokszor bukkannak fel, manapság filmekből, sorozatokból is sok gyerek van elnevezve. – így talán annyira nem fura, hogy sok elég egyedi és különcnek nevezhető nevű ember sétálgat a városok utcáin. Én személy szerint túlzottan extravagáns nevet nem adnék a gyerekemnek, legyen bármilyen egyedi, de lehet ezzel csak én vagyok így. – Meg is változtathatja. Bár szerintem az Astrid-dal nincsen semmi baj, a második nevét pedig nem muszáj használnia, ha nem akarja. – én sem használom, bár én az elsőt, de lényegében a Dexter-t is kaphattam volna első névként, teljesen mindegy. A lényeg, hogy neki tetsszen, ez a legfontosabb.
- Ahogy mondja, nem lehet mindenki egyformán jó mindenből. De egy jó tanár a kevésbé fogékonyabb diákkal is megtudja értetni azt. Ezek szerint tehát ilyen volt Mr. Hewon. – közben kisebb-nagyobb információkat jegyzetelek le magamnak. Van diktafonom is, ami azt illeti, de a szekrény fiókjában és lusta vagyok felkelni. A régi módszerek is ugyanúgy hasznosak. – És jött már valaki a helyére? – egy jó tanárt, aki ráadásul még közkedvelt is volt a diákok körében, igen nehéz pótolni, nemcsak a szakértelme miatt, hanem mert minden tanár másként viszonyul azokhoz, akiket tanít. Egyes tanárok segítenek azoknak, akiknek kérdéseik vannak, másokat pedig nem érdekel más, minthogy leadják az órájukat, onnantól hozzájuk sem lehet szólni. Nekem mindkét féle megvolt. – Sokan voltak ilyenek? Mármint … megtöltöttek egy tantermet? – kérdezhetném azt is, hogy milyen volt a nemek aránya, de ez még nem ideális. Mr. Hewon nagyon közvetlen tanár lehetett az eddig hallottak alapján. – Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy Mr. Hewon-t megölték? – nem tudom pontosan, hogy miként történt, de úgy hallottam, hogy egyáltalán nem szép a történet. Egy ilyen közvetlen embernek pedig ritkán vannak olyan…. utálói, akik ilyen tettre vetemednének.

to dexter

– Akkor mindkettőnknek kijárt ebből egy picit. – Azt hiszem, ha túlságosan szürke, hétköznapi nevem lenne, akkor meg azon kezdenék el problémázni, aminek egyáltalán nem lenne értelme, hiszen ez már olyasvalami, amin ha akarnék sem változtathatnék, mert nincs értelme. Ez már a lényem egy része és, ha akarnám sem tudnám megváltoztatni igazából. Nem megy és kész. Mert ha mégis megtenném, akkor pedig furán hatna, mert mégis csak tizennyolc évet leéltem már ezzel a névvel furcsán érintene ezek után egy változás. – Igen mindenki törekedik bizonyos szinten az egyediségre, de van, amikor már átesnek a ló túloldalára és olyan lehetetlen neveket adnak a gyereküknek, hogy azzal az egész életüket tönkreteszik. Valaki önmagától változtatja meg a nevét, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az egy örökség a szüleinktől és ők úgy gondolták, hogy illik ránk és azzal később talán az emléküket mocskolnánk be, hogy megváltoztatjuk a nevünket. – Nem mondhatnám, hogy nagyon család-centrikus vagyok, mert nem ugrom ki a bőrömből minden egyes családtagom láttán, sőt néhánytól a hideg futkoss a hátamon. Legszívesebben elküldeném őket a francba. De azt hiszem meg is tettem, úgyhogy már mondhatom azt, hogy jól indult a napom.  – Igen, jött. De nem hiszem, hogy valaha is képes lesz valaki úgy betölteni a teret, ahogyan Mr. Hewon tette. Már a puszta jelenléte beragyogta a termet, de ténylegesen.. Mindenkit jobb kedvre tudott deríteni és nem volt az a szigorú tanár, mégis mindenkivel azt éreztette, hogy a tiszteletet meg kellett adni neki. Szóval.. Megvolt a maga különleges ereje. – Még a végén tényleg rájön, hogy oda meg vissza voltam érte, bár ez semmit nem jelent. Azt sem, hogy volt közöttünk valami. Mert attól még, hogy így az egekig dicsérem egyáltalán nem jelenti azt, hogy valaha is szemet hunyva a szabályok felett magához húzott volna egy forró csókra. Ó, pedig mennyiszer megtette! – Ezt nem mondanám. Meg szerintem nincs olyan épelméjű ember, aki ezt komolyan gondolja. Úgy értem fiatalok vagyunk, diákok. Nem szomjazunk annyira a tudásra, mint amennyi szükségünk lenne rá. – Szerintem ostobaság azt gondolni, hogy még normális órán is tele van a terem, mert nincs ez így. Bármennyire volt jó tanár az, hogy ott virított a gyűrű az ujján visszariasztotta a tömegeket. – Nem tudom elképzelni, hogy ki akart volna egyáltalán ártani neki. Mert nem úgy tűnt, hogy sok ellensége lenne, vagy egyáltalán ártott volna valakinek. Nem olyan típusú ember volt, de soha nem ismerhetünk senkit sem teljes mértékben. – Hát, ha tudná mi minden megfordult már a fejemben, miközben férfias vonásait figyeltem..

-Így az igazságos, nem ? – mosolygok rá. Persze, csak viccelek de ettől függetlenül még igaz, amit mondtam, és az is, amit ő mondott. Egy gyereket a nevével könnyű megpecsételni, a rossz értelemben véve persze. Aztán majd eldönteni, hogy mit akar, ha felnő, így volt ez velem is,  még ha végül is nem tettem semmit sem. – Igen, ez igaz, de… ugyanúgy be lehet mocskolni egy plasztikával is például ezt. Elvégre a szüleinktől örököljük azt is, ahogy kinézünk, nem? – tehát a név változtatás nem esik olyan távol ettől sem, de persze ezt csakis az egyén tudhatja, amint egy ember felnőtt, utána minden döntéséért felelnie kell, mindegy annak mértéke. – Minden fajta örökséget el lehet odázni, mindegy, hogy az milyen úton örökölt. – rántom meg végül a vállamat. Az ember jobban ért az elvesztéshez, mint a megtartáshoz, sajnos ez mindannyiunkra igaz, a kivételek persze mindig élnek, de ahogy a mondás is tartja, a kivétel erősíti a szabályt. – Értem, ilyenkor soha sem könnyű átvenni egy tanár helyét, mert az elvárásoknak nem felelhet meg, főleg egy ilyen ritka helyzetben, mint a mostani. – Mr. Hewon halála pedig ezt biztosítja is, az emléke miatt pedig egyetlen tanár sem lesz arra képes, hogy betöltse a helyét. Ezért erre nem is érdemes törekedni, inkább csak arra az egyszerű feladatra, hogy tanítson.  – Az ilyen tanárok igen ritkák, nem csak a felső oktatásban, de mindenhol. A jó diák-tanár kapcsolat ritka, és sajnos sok esetben a tanáron múlik ez. – nekem is sok olyan tanárom volt, akikkel még csak a közös hangot sem tudtam megtalálni, volt akihez féltem hozzászólni.  – Igen, és csak később ébrednek rá, hogy mégiscsak kellett volna. A főiskola az utolsó olyan pont az életükben, ahol diákok módjára kell viselkedniük. A későbbiekben is fognak tanulni, de… azt már a saját kárukra, legalábbis rosszabb esetben. – rántom meg a vállamat. Én is sok hibát követtem el, és mindebből tanultam, amiből meg nem, azt újra és újra elkövettem, egészen addig amíg végül meg nem tanultam, hogy mit kell tennem.  Az ember csakis a saját hibáiból tanul, vakok és ostobák vagyunk általában, hogy másokéból okolni tudjunk, vagy egyáltalán akarjunk.   – Nem tűnt esetleg idegesnek mostanában? Nem volt ápolatlan az utóbbi időben? – mert ha igen, akkor egyértelműen magán életi bajai voltak, talán tartozásai voltak, amit nem tudott időben visszaadni, bár ilyenkor nem megölik az embert, egy halott ember nem tud fizetni.