Most komolyan, tényleg ezt kell csinálni? Az isten szerelmére, fáradt vagyok, nyűgös, meg kanos. Ezek egyikén se tud ez a fickó segíteni, szóval mindkettőnk számára az lenne a legjobb megoldás, ha elhúzná végre a belét előlem, és engedne tovább menni. Majd csak felveszi valaki, aki erre jár - vagy épp elüti, ha továbbra is az út közepén héderel, nekem mindegy, egy másodpercig sem fog érdekelni egyik verzió sem a sorsát illetően. Szemem forgatva pillantok fel egy másodpercig a fekete, csillagokkal teleszórt égboltra, mintha csak azért kérdezném, hogy "muszáj mindig nekem kifognom a hülyéket?". Épp vissza akarnék szállni a kocsiba, hogy kikerülve az "akadályt" végre valahára tovább hajtsak - de a fickó valahogy úgy veti le magáról az ártatlan, eltévedt stoppos álarcát, mint én szoktam esténként a koszos zoknimat: egy pillanat alatt. - Hogy mi? - torpan meg kezem a kilincs felé, és visszafordulok, hogy most először vegyem jobban szemügyre a pasast - na nem mintha így kevésbé idegesítő lenne. Az is csak nagyjából jut el a fülemig, amit a boszorkányokról hadovál, erre meg legszívesebben hangosan felröhögnék. - Szóval, te a boszorkányok pincsije vagy? A fenébe, pont most nincs nálam freesbee - vigyorgok szélesen, aztán leesik az egycentes. - Ó, értem már. Te is egy haszontalan mágiahasználó idióta vagy. De legalább te vagy a tökéletes magyarázata annak, hogy miért utálom ennyire kib*szottul a fajtátokat - vágom zsebre a kezem, és közelíteni kezdek a pasi felé. Eddig is tisztában voltam vele, hogy a boszorkányok nem teljesen százasok, ez a mostani találkozás csak megerősíti ezen meggyőződésemet. Bármibe fogadok, hogy ha eltörném a csávó nyakát, és átkutatnám a zsebeit, lazán találnék valami olyan papírt, ami alátámasztaná hogy a hülye egy pszichiátriai intézetből szabadságolta ideiglenesen magát. - Nem vagy a városba való - állapítom aztán meg. Naná, messziről szaglik róla az idetévedtek bűze. - Úgy tűnik, a seattle-i boszik már attól összecsinálják magukat, ha szóba kerül a nevem - állapítom meg aztán elégedetten. Valószínűleg ez lehet a helyzet, ha egy jöttmentet uszítottak rám. - Mellesleg, a helyedben nem tenném tűzbe a kezem a fajtámért. Ha úgy hiszed, hogy megtiszteltetés, amiért te vonulhatsz ellenem hadba, akkor felhívnám rá szíves figyelmed, hogy alighanem csak a golyófogó szerepét töltöd be. Feltenném rá a fél vagyonomat, hogy ha kinyírnálak, a legfélreesőbb zugba kaparnának el, érdemeid méltatása nélkül - húzom el a számat. Igen, ez lenne a legjobb megoldás. Ebből a pasasból nem lenne gusztusom inni, ergo én biztos nem cipelném magammal a hulláját a Fehér toronyba, feldolgozásra. - Nem, a legkevésbé sem érdekel az üzenet - sóhajtok fel már némileg türelmetlenül. - Nézd, húzz a fenébe. Engedj tovább menni, így én végre hazaérhetek, te meg megúszod élve. Jó üzlet mindkettőnknek, hidd el - igyekszem még szép szóval hatni a marhájára, bár gyanítom, erre annyi esélyem van, mint vazelinos pénisszel agyonverni egy angolnát.
Nem gondoltam volna, hogy Seattle-ig elmegyek azért a ringyóért. Igaz, sok olyan dolgot tettem eddig az életben, ami tényleg nemes egyszerűséggel abszurdum, de még mindig itt vagyok és virulok. Az a helyzet, hogy még vámpírral nem igazán volt dolgom, legalábbis nem olyannal, akiről kb semmit sem tudtam. Ott voltak az idióta Salvatore-ék, komolyan, még egy nyomorult esernyőnyéllel is le lehetett őket csapni, mint a legyeket. A Salem boszik csak annyit mondtak, hogy ezt a vámpírt kéne valahogy jó alaposan elrendezni. Ez épp olyan feladat, mint amikor megkérnek arra, hogy számítsam ki az egy meg egyet. A húgom nélkül is ezer örömmel megtenném, de úgy már csak hab a tortán a dolog, hogy a húgom miatt kell ezt tennem. Szegény, vajon mit fog gondolni, hogy miatta lett kiiktatva egy nyomorult vérszopó? Rosemary nagyon bűntudatos tud lenni, habár ha rajtam múlik, lassan levegőt se kell majd vennie a föld alatt. - Üdv, tudod, én eltévedtem és... - Mutatok egy pillanatra az út másik felére tovább, ahová vélhetően a város vezet. Próbáltam először a kedvesebbik felemmel indítani, de amikor meghallottam a szavait.,, nem hiszem, hogy a játékunk végén ekkora arccal fog távozni. - Könyörögsz azért, hogy ki legyél nyírva? A boszik tényleg nem hazudtak veled kapcsán, tényleg rohadt idegesítő vagy. - Vigyorgok jókedvűen, a nélkül, hogy bármi félelmem lenne vele kapcsán. Ő csak egy nyamvadt, semmirekellő, elkényeztetett vérszopó aki aligha tudna ellenem mit tenni. Haver, én egy kicsit több vagyok nálad. Vámpír és boszorkány egyben, nos, kétlem, hogy bármit is tudna ellenem tenni. - Alighanem lehet vissza is kell még fognom magam. Megkértek arra, hogy ha lehet ne öljelek meg. Csak egy kicsit lökjelek meg azon a bizonyos lécen. - Legyintek a kezemmel, aztán egy pillanatra felkapom a fejemet. - Ó, tovább akarsz menni? Attól tartok, hogy az nem lesz ilyen egyszerű. - Megszívom kétségbeesetten az alsó ajkamat. - Próbáld csak elindítani a kocsit újra, gyanítom nem fog indulni. - Mi egy boszorkánynak az előnye? Hogy kb bármit meg tud buherálni. - Ígérem, a két lábaddal haza tudsz majd menni. Muszáj, ugyanis én tulajdonképpen egy üzenetet hoztam. Érdekel? - Széttárom szórakozottan a karjaimat, utána pedig az út szélén lévő fának dőlök összefont karokkal. Jó lesz vele elszórakoznom, szinte hiányzott már ez a szitu.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 12, 2018 4:29 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Kai + Elias
Kihúzom a nemrég beüzemelt szivargyújtót, és kéjes örömmel gyújtok rá egy cigarettára, mintegy jutalom gyanánt a mai nap után. Fáradtnak érzem magam, kemények és agyat próbálóak, ugyanakkor kimondottan jövedelmezőek voltak a mögöttem álló órák , megérdemlek némi pluszt - egyelőre, itt az autóban ülve, egy cigi képében. Leengedem az ablakot, hogy a menetszél kivigye a nikotin szagát, és az autórádió dallamának ritmusára kopogok a kormányon - néha még éneklek is. Igaz, a hangom olyan, hogy csodálom amiért a kasztni nem rozsdásodik el azonnal alattam, de mivel egyedül vagyok, kétlem, hogy bárkit is zavarna. Engem legalábbis fix, hogy nem. Lefordulok a főútról a házam felé vezető mellékútra, és azon kapom magam, hogy Harley-n jár az agyam. Ha most karót szegeznének a szívemhez sem vallanám be, hogy szeretnék minél hamarabb hazaérni, azon egyszerű oknál fogva, hogy hiányzik. Na nem, ilyet nem fogok elmondani, sem neki sem másnak: ha kell, inkább leharapom, megrágom, és lenyelem a tulajdon nyelvemet. Az a sejtésem, hogy a kis boszorkány pontosan tudja, kimondatlanul is, hogy néhány hét alatt félig-meddig már az ujjai köré tekert, de nem fogom ezt élőszóban is beismerni neki: ez olyan lenne, mintha megtagadnám azt az Elias-t, akit ő megismert. A dal véget ér, elhallgatok hát, bár a fülemig csak a hírolvasó hangja jut el, a szavak értelme nem. Per pillanat - Harley-nél maradva - azon hezitálok, mi legyen a ma estére tervezett programom: dugjam-e meg azon nyomban, ahogy a lakásba érek, vagy vigyem el vacsorázni? Nem persze, a kettő kombinációja sem kizárt - az élvezetek ilyen formája az élet több területére is kiterjed, és kétlem, hogy Harley-nek is lenne bármi ellenvetése a terveimet illetően. Az utolsó slukkot szipkázom ki a kezemben tartott nikotinrúdból, majd egy elegáns és hanyag mozdulattal kidobom az ablakon: tüzes meteorként hull bele az út széli sötét éjszakába, néhány másodpercig még látom a szerteszét szálló vörös szikrákat. A pillantásom az autórádió felé fordítom, lekattintom a szerkezetet, belefojtva a híreket a felolvasóba, és mikor tekintetem újra az út felé téved, a hajam is égnek áll attól, amit ott látok. Egy fickó körvonalai látszanak félig beleveszve a sötétségbe, mire a fékpedált tövig nyomva állok meg, alig fél méterre az öngyilkosjelölttől. - Meguntad az életedet, haver? - könyökölök ki a kocsiból, morcosan méregetve a pasast. Hogy stoppol, az engem egy másodpercig nem érdekel. Nem vagyok jótékonysági intézmény, hogy minden jöttmentet felvegyek. Tőlem akár a karácsonyt is ott töltheti, ahol most álldogál, de roppant módon örülnék, ha ezt az út szélén, és nem a közepén tenné. - Húzz az útból öreg - teszem hozzá, majd visszabújok az autóba, és túráztatni kezdtem a motort, hogy gyakoroljak némi nyomást a férfira. Hogy nem vagyok túl kedves? Naná, hogy nem. Alapból sem, nem még amikor fáradt vagyok. Az efféle szellemi fogyatékosokkal meg pláne nem.
A börtönvilág egy pocsék, ótvar egy hely volt. Persze, volt időm és ha épp nem szoftpornót néztem vagy épp sorozatos öngyilkosságot követtem el - nyilván sikertelenül, hisz itt vagyok: élek és virulok -, akkor általában felcsaptam a könyvtárból néhány könyvet. Habár a könyvolvasás sem igazán tartozott soha a büdös életben a hobbijaim közé, hisz korántsem voltak képesek lekötni. Ellenben a börtönvilág, nos... olykor rákényszerített arra, hogy valami olyasmit csináljak amit egyébként nem szoktam. Többnyire malmoztam és épp folyamatosan azokat a képsorokat játszottam le a fejemben, hogy miként is lógatom fel Sissy-t a beleinél fogva. A kis ribanc jól átvert, a hülye apánkkal együtt. De lényegtelen is, hisz nem volt túl egészséges rájuk gondolnom egyfolytában. Olvastam tehát néhány érdekesebbnek tűnő könyvet, mégis a Salem-i lányok kötötték le leginkább a figyelmemet. Vagy egy rakat könyvet olvastam róluk, habár boszorkány létemre mégsem voltam tisztában a természetfeletti világgal így tehát azokat a boszorkányokat is mindössze csak egy humbuknak tartottam. Amióta viszont két hónapja kikerültem abból a pöcegödörből, nos, elintéztem Jo-t és azt a két barmot is. Már csak egy valaki van hátra; Az én drága húgom. Mary mindig eléggé sok kellemetlenséget okozott nekem, alighanem most pedig én leszek az, aki apró darabokra fogja őt szaggatni. A mostani kis manőverem hozzá kapcsolódik, hisz lássuk csak... néhány veréb azt csiripelte, hogy beállt a Salem-i leszármazottak közé, amit lássunk csak be, eléggé veszélyes egy üzem lehet. Ahhoz, hogy a húgomat békén hagyják és én tekerjem ki a nyakát, nos, szükséges valakit meglátogatnom. Vagy jobban mondva kinyírnom? Tökmindegy. Forsynak fogalma sincs arról, hogy eljöttem tőle, de alighanem ehhez semmi köze sincs, nem? Dögös bige, titkon bolondul az én Killian énemért, hisz még a saját kilétemet sem mertem felvállalni előtte. Persze, nem olyan sokáig hagytam őt magára, hisz valahol a nem létező szívem mélyén jómagam is csak imitálok iránt valamiféle érzést. Megállok az út szélénél, aztán belefújom a levegőt az éjszakai, hűvös időbe. Nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek erre fele jönni, ráadásul egy számomra eléggé ismeretlen vámpírral kell összerúgnom a port. Jó, hát már intéztem én el egy francos napernyővel el egy vámpírt, az azért elég menő, nem? Szóval nem fog gondot okozni nekem semmi. Gondolkoztam a dolgon, hogy mégis mit tehetnék; feküdjek ki az útra mint valami döglött disznó? Vagy mit is szoktak csinálni? Ó, igen, Stoppolni! Sajnos nincsenek olyan adottságaim, hogy feneket meg melleket villantsak a nagyobb esélyért, de egy próbát megér, nem? Szóval kinyújtottam a kezem, majd a hüvelykujjamat kifeszítettem és vártam. Igazából a helyzetet az teszi viccessé, hogy csak egy tücsökciripelés hallatszik az egész környéken, de sebaj. Jól tudom, hogy erre fog jönni az a valaki és talán lesz annyira rendes, hogy felvesz egy körre.
Kezdőlap
