Felvontam a szemöldököm, de ekkor arcomra már inkább valami gúny ült ki, és ravaszság, nem pedig félelem.
- Én? Félni tőled? - kérdeztem, majd ismét hátat fordítottam. - Úgy rémlik, az a te reszortod. Méghozzá te félsz tőlem... vagy féltél - vontam egyet a vállamon. - Hidd el, nekem nem kerül sok erőfeszítésembe az, hogy neked essek, legyen szó akár kiszáradás körüli állapotról is - vigyorodtam el, bár ő ezt nem láthatta. - Szóval a helyedben inkább te félj, ne pedig én. Bár elismerem, nincs túl sok kedvem manapság a "szeretem a feleségemet, nem akarom megcsalni a feleségemet" nyavalygáshoz - forgattam meg végül a szememet, aztán legyintettem.

- Úgy ismersz engem, mint aki nyavalyog? - kérdeztem meglehetősen felháborodottan, hiszen sosem voltam azok között, akik nyávogtak. Nem tudom, ez belőlem kimaradt, és azt hiszem, hogy nem is véletlenül. A nők is mind különbözőek, én pedig nem bírom elviselni, ha valaki nyávog.
Visszaültem a padlóra, majd elvigyorodtam, ahogy elfordult, és az álmaiba próbált menekülni. - Aludj csak. Bár remélem, érzed te is, hogy mennyire hülye vagy - kezdtem el piszkálni. Hát igen, ez belőlem fakadt, és ha volt valaki, akit szekálhatok, akkor azt szekáltam. - Féltem egy kissé az érzéseidet... - sóhajtottam fel úgy, mintha együtt éreznék.  

Felnevettem, ahogy morogni kezdett, és kellemesen elnyúltam.
- Nem szokásom a közérdekeket szolgálni - rántottam meg a vállamat. - Fogd be te a számat, ha képes vagy rá - tettem aztán hozzá eléggé kihívóan, miközben kibámultam a résnyi ablakon. - Magad sem tudod, mennyi ideig leszel itt... életed nagybetűs szerelme mit csinált legutóbb, mikor nem azt kapta tőled, amit várt? - gonoszkodtam tovább. Na igen... nehogy már könnyű dolga legyen itt lenn! Én gondoskodom a megnehezítéséről.  

 - Ugye tudod, hogy engem ezzel nem ijesztesz meg? - kérdeztem felsóhajtva, ahogy villogó vámpírszemekkel nézett rám. Nem mondanám, hogy félelem jelent meg bennem, hiszen jóval idősebb vagyok, mint ő. Nem fogom csak úgy megadni neki az örömet az iránt, hogy félni lásson.
- Azért a helyedben majd gyanakodó lennék, ha... netán kilenc hónap múlva ismét "apuka lennél" - vigyorodtam el ezúttal már úgy, mint a sátán, miközben a levegőbe macskakörmöztem. Tudhatta ő, miről beszélek. Mindketten tudjuk, hogy a Petrovák nem szentek.  

- Nem illendő így beszélni egy hölggyel - kacsintottam rá szemtelenül, bár inkább csak a hátának, hiszen elfordult, és úgy kezdett el gondolom az álomra koncentrláni, már csak azért is, hogy engem ne kelljen hallgatnia.
- Unalmas vagy... mondták már? - kérdeztem aztán, tovább folytatva a piszkálódását. - A huszas években legalább valódi férfi voltál... de még mennyire... - emlékeztem vissza vigyorogva, aztán legyintettem. Na igen, unalmas.  

Kezdtem magam is elfáradni... nem érzékeltem mást, csak a percek múlását. Már nem kötözködtem, hiszen semmi hangulatom nem volt a falnak beszélni. Jobbnak tűnt inkább az, ha csendben a gondolataimba mélyedek, és nem gondolok ezekre az itteni hülyékre. Én mint mindig, ezt is meg fogom oldani. És nem is nagyon érdekel az, hogy... ki mivel próbálja ezt megakadályozni.  

Közel két nap telt el... és Maxfield csupán annyiban tette tiszteletét nálunk, hogy lehozta a napi véradagot. Amit mondhatni, nem volt annyira nehéz meginnom, hiszen éheztem. És ezzel ugyanígy volt Damon is. Persze én nem voltam soha az a fajta, aki kimondja, hogy valami fáj neki. Nem is volt fájdalom ez... az éhséget már megszoktam. Nem tudnám mivel jellemezni azt, ami bennem tombolt. Tekintve, hogy nagyon sokáig az érzéseimről sem engedtem beszélni senkit. Magamat főleg nem. Tatia sem ismeri igazán azt az oldalamat, ami képes érezni. Talán mert évszázadok óta senki nem találkozott vele.
- Ez a fickó készül valamire... - jegyeztem meg Damonre pislogva, ahogy megfigyeltem Maxfield távozó alakját. Nem tudtam, mire megy ki a játék. Miért nem csinál semmit. - Bár felőlem aztán... remélem, a szemeim előtt kínoz meg kicsit, hagy szórakozzak végre - tettem még hozzá eléggé gonosz hangnemben, közben végigmérve Damont. Meglep, hogy még nem rinyált a felesége miatt.  

- Kikérem magamnak! - bukott ki belőlem sóhajtva, bár némi hevesség is költözött a hangomba. Jobbnak láttam végül nem tovább beszélni, hiszen akárhogy is nézzük, itt nem a hiszti és nem a komolytalanság az, ami erőt ad.
- És mondd csak, anno mikor itt voltál... - kezdtem bele, miközben eldobtam a kiürült poharat, és közelebb sétáltam Damonhoz, hogy leüljek vele szembe. - Mennyi ideig tartottak az orvosok cellán kívül? Mármint... mennyi ideig nézegettek titeket... belülről? - köszörültem meg a torkomat.

Nem szoktam ilyen kíváncsiságot mutatni senki felé. Ezért is leptem meg saját magamat azzal, hogy... érdeklődve hallgattam őt. Már az is furcsa volt, hogy nem beszéltem közbe, és tényleg végighallgattam őt. Meredeknek tűnt a történet, de nyilván megvan a történtek oka. Áh, ezek a dilis emberek... néha betegebbek, mint megannyi vámpír.
- És... annak idején, mikor itt voltál, és éppen... belülről vizsgálta át... - köszörültem meg a torkomat, majd megcéloztam a tekintetét. - mire gondoltál? Úgy értem, mi segített túlélni? - kíváncsiskodtam tovább.

- Szóval a jó öreg Damon Salvatore-nek is vannak fogadalmai és ígéretei... - sóhajtottam fel, de most nem volt semmi megvetés a hanogmban. - Igencsak dícséretes, ha szabad ezt mondanom - jegyeztem meg halkan. - Már csak azért is, mert nem néztem volna ki belőled, hogy képes vagy bármit is hosszabb ideig betartani... a házassági fogadalmadon kívül - forgattam meg a szemeimet. - Bár persze ezt talán meg tudod kontrázni - vontam egyet a vállamon. - És a feleséged mi módon vesz részt ebben az egészben? Ne aggódj, nem foglak titeket lebuktatni - tettem aztán hozzá, mielőtt elkezdett volna háborogni.  

 - Már meg ne haragudj, hogy ezt mondom, de akkor legalább férfi voltál - forgattam meg a szemeimet, miután arról beszélt, hogy régen nem ilyen férfi volt. Hát nem. Tényleg nem. Még emlékeztem, hogy miként viselkedett a huszas években, mikor egyszer összeakadtunk. Akkor tényleg más volt. Nem egy nyápic férjecske, de hát... ízlések és pofonok ugyebár. És úgy tűnik, hogy neki még nem volt elég pofonja ahhoz, hogy visszatérjen a régi kerékvágásba.
- Aha... szóval a feleséged ezzel a hentessel van - ismételtem meg a lényeget bólogatva, de meglehetősen furán hatott az egész. Most akkor hogy is van ez? Tényleg egy iylen helyzetbe csöppentem, hogy az életem tőlük függ?  

- Nyilván mások az elképzeléseink a tökéletes férfiról. Bár neked nyilván elég annyi, hogy az életed soha nem volt még ennyire fenomenális... - forgattam meg a szemeimet, miközben undor ült ki az arcomra. Valószínűleg azért, mert én soha nem lennék képes vámpírként olyan életet élni, mint ő, miközben ezer másik dolgot csinálhatnék helyette. Igaz, talán azt a filozófiát követi, mely azt mondja, hogy egyszer élünk (ez nálunk vámpíroknál hülyén hangzik), ragadjuk meg azt, ami megadatik, bár azt hiszem, még pár évszázad és újabb hasonmás fog születni, egyszóval... akkor majd újrajátssza az egészet? Elvégre a feleségét ismerve maximum száz évet adok neki. Ha addig valaki nem tépi ki a szívét csupán jóindulatból.
- És mégis miben akarsz fogadni?  

Megforgattam a szemeimet, majd hangos nevetés bukott ki belőlem.
- Sokan mondják, hogy páratlan a logikád, de ez egy iskola. Maximum éjjel kezdenek hozzá az efféle procedúrákhoz, ha egyáltalán hozzálátnak, hiszen nap közben egyáltalán nem jönne jól senkinek, ha kiderülne, hogy mi folyik idelenn. Vagy ahová kerülnek a vámpírok... tudom is én - legyintettem ismételten nemtörődöm módon. - Felőlem fogadhatunk, de részemről még mindig úgy gondolom, hogy... öhm... te leszel az első - kacsintottam rá.