(Klaus rezidenciája)
Mikor visszaérkeztem, egy cetlit találtam Maxfield-től, miszerint ő ezúttal kitérőt tesz egy városszéli elhagyatott kórházban. De mindent gondosan kikészített.
Csak megcsóváltam a szemem, és a tálcára helyezett véradag mellé odatettem a saját táskámból szerzett véres tasakot. Tudtam, hogy ha Damon most sebezhető, akkor az én vérem is segíteni fog a gyógyulásában. Maxfield pedig oda teheti a vírusát, ahová én most gondolom.
Mielőtt a pincébe indultam volna, megnéztem a számítógépeket. Egyik sem jelzett kamerát. Ezek szerint modern technika ide, vagy oda, a pincében ilyesmi nincs.
Megfogtam a kulcsokat, majd megindultam lefelé.
Meglepett, hogy csak Damon lélegzetét hallottam, hiszen azt hittem, hogy Mila is vele van. De talán Maxfield pont vele van, és vele kísérletezik. Bele sem akarok gondolni.
Ahogy elfordítottam a kulcsot a pince ajtajában, nyeltem egyet. Valahogy... soha nem éreztem magam ennyire könnyűnek. Aggódtam, de egyedül Damon miatt. Mintha mindaz, ami Klausszal történt, tényleg ott maradt volna a hálószobájában. Úgy élt a fejemben, mintha csak a fantázia szülte volna.
- Damon? - kérdeztem halkan, miután bezártam magam mögött a pince ajtaját, és a szívem összeszorult, ahogy megpillantottam őt a poros padlón. A kötés, melyet a mellkasára csináltam, lassan teljesen átvérzett, így hát letettem a tálcát, és rögtön megkerestem a cella kulcsát is, hogy tíz másodperc múlva már a feje mellett térdeljek, és fejét az ölembe húzzam. - Damon - simogattam az arcát, majd egy könnyed csókot leheltem az ajkaira. Tudtam, hogy szüksége lesz a táplálékra, így hát azt is a közelbe készítettem.

Megkönnyebbültem, mikor ébredezni kezdett. Kezem a mellkasára siklott, és éreztem, hogy a vérétől nedvessé válnak az ujjaim. - Még mindig vérzel... - szorult el a torkom. Ekkor már éreztem magamban valami lelkiismeretfurdalást... de azt is aziránt, hogy nem voltam itt mellette... igaz, valószínűleg nem lett volna lehetőségem előbb lejönni hozzá.
- Ne aggódj, Maxfield ma éjjel házon kívül van - simítottam végig az arcán, majd a csuklómra néztem. - Ha most vámpír vagy, de a szervezeted mégis... emberként reagál, akkor... talán ez segít majd összeszedni magad. És utána megkapod a vért is - haraptam fel a csuklómat, majd az ajkaihoz tartottam. - Csak... próbáld meg. Maxfield azt fogja hinni, hogy nem működik a csodaszere - simogattam hajtincseit.

- Az isten szerelmére, tényleg azt várod tőlem, hogy nézzem végig, ahogy a cafatokra tépés közepette elvérzel? - kérdeztem már kétségbeesetten, aztán nagyot nyeltem, és próbáltam úgy cselekedni, hogy neki jó legyen. Talán nem most van itt az ideje, hogy én próbáljam osztani az észt.
- Rendben. De ezzel még nem zártuk le - suttogtam, ekkor már lágyabban, aztán a kezébe nyomtam a tasak vért. - Nem kell tudnia róla, hogy kicsit erősebb vagy, mint hiszi... tettetni a gyengét bárki tudja - sóhajtottam, aztán elővettem a zsebemből a Klaus által adott fiolát. - Ezt... Klaus adta. Azt mondta, hogy az anyja keverte, és enyhíti a fájdalmadat, ha beveszed. És igen, mielőtt megkérdezed: nála jártam. Meg akartam győződni róla, hogy komolyan gondolta az alkut a partin, mikor itt voltunk. Még mindig benne van, hogy közbelépjen, ha mindannyiunkat elnyelne a föld - tartottam továbbra is Damon hátát, és vártam hogy átvegye a fiolát, de vérének illata miatt meg kellett köszörülnöm a torkomat.
- A sebedet legalább... átköthetem? És ne féltsd az életemet, pontosan tudom, hogy mit fogok mondani Frankensteinnek - motyogtam, de hangomban hallhatta, hogy most ne kötözködjön velem, mert ebből nem fogok engedni.

- Igent mondott, igen. Cserébe ő is kért valamit a rengeteg szívesség miatt, amit azt hiszem, akkor fogunk megbeszélni, ha te már kikerülsz innen - néztem rá úgy, hogy lássa, nem akarok most ellenvetést hallani, hiszen akárhogy is nézzük, kettőnk közül én vagyok az erősebb.
- Mindjárt hozok fertőtlenítőt is - engedtem el gyengéden, mikor már tudtam, hogy biztosan ül, majd egy pillanat múlva már egy egész kis táskával tértem vissza, amely tele volt orvosi szerekkel.
- Eléggé csúnya ez a seb... - nyeltem nagyot, ahogy felhúztam a pólóját, és elkezdtem róla lebontani a véres kötést. - Már tudom, hogyan fogok végezni ezzel az idiótával... vágok egy sebet a mellkasába, és hagyom itt elvérezni, míg kedvem nem támad letépni a fejét - koccantak össze a fogaim, hiszen nem voltam hozzászokva ehhez a látványhoz. Ha nem Damonről lenne szó, nyilván nem is érdekelne az egész.
- Jobb lesz, ha hanyatt fekszel. És igyál bele a Klaus által küldetett izébe - böktem a fiolára.

- Bármit is gondolsz Klausról... most az egyszer tisztességes ajánlatot tett. És tudom, hogy előbb veled kellett volna megbeszélnem, de... belementem. Mert tudom, hogy akármennyire nem fog tetszeni először... de már egyszer megtetted... - sutotgtam, és nyilván nem értette, miről beszélek, de úgy gondoltam, hogy ha kicsit enyhülnek a fájdalmai, megbeszélem vele a részleteket is.
Gyengéden mosni kezdtem róla a saját vérét, majd nyeltem egyet, és bólintottam egy aprót. - A jegyzeteiben nincs semmi. Talán a számítógépén tárolja, de... egyelőre fontosabb volt lejönnöm hozzád, mintsem feltörni a titkosított mappáit - nyeltem újabbat, és reméltem, hogy megérti. Meg kell találnunk a mérget, ez egyértelmű. De nem fogja holnap bevetni rajta, és ezáltal... valamennyire de még van időnk.
A sérülését fürkészve az ujjaimra kentem valami fehér krémet, és azzal kezdtem el ápolni, majd kibukott belőlem minden. - Klaus azt akarja, hogy ha Hayleynek vagy neki... vgy mindkettejüknek baja esik, vigyázzunk mi a gyerekükre, és... neveljük fel - sóhajtottam, ekkor már Damon szemeibe nézve. - Oké, tudom, hogy most mit gondolsz! De Klaus ha nem is mutatja, de kétségbe van esve egy közelgő... háború miatt. Igen, azt hiszem, hogy így fogalmazott. És tudod, hogy... veled ellentétben én tudom őt barátként tekinteni... legalább egy terhet le akartam venni a válláról, amely nyomaszthatta volna, ha nem sikerül elintéznie ezt.

- Szóval menjek vele kávézni. Legközelebb ha arra kér, hogy vessem le a ruháimat, akkor azt is tegyem meg, hátha akkor ténylegesen a bizalmába férkőzöm? - kérdeztem némileg megbántva. Persze nem most volt itt az ideje, azok után, hogy ő is bizonyos szinten miattam viszi vásárra a bőrét. De Maxfield egy undorító féreg, és eleve az, hogy flörtölni próbál velem... a hányinger kap el, akárhányszor csak rá gondolok.
- Nyugodj le! - bukott ki belőlem hirtelen. - Ha te így fogod fel, akkor figyelmeztetlek, hogy egy Klausnál nagyobb szemétláda "fattyát" neveled évek óta - szorult el a torkom. - Az a gyerek semmiről nem tehet... nem tehet arról, hogy ki az apja... ha netán velünk történne valami, és a gyerekeink szülő nélkül maradnának... te örömmel fogadnád, ha azt mondanák a gyerekedre, hogy más fattyát nem nevelik fel? Damon, egy ártatlan emberi életről van szó... és ha veled, ha nélküled, de én nem engedem, hogy baja essen. Nem azért, mert Klaus kért rá. Hanem mert... az a baba tényleg ártatlan... - köszörültem meg a torkomat halkan, és a figyelmemet ismét a sebnek szenteltem. - Amúgy is, mennyi az esélye hogy Klausnak, aki mögött ott áll majdnem az egész családja, baja esik? Hayleyről nem is beszélve, aki szintúgy egy erős és határozott nő...

Nagyot kellett nyelnem, és azt éreztem, hogy legbelül valami óriási szomorúság fog el. Mindez nem is azért szólt, mert megígértem Klausnak, inkább annak, hogy tudtam, annak a babának jó helye lenne nálunk, ha úgy alakulna... és valami csoda folytán rohadtul nem érdekelt, hogy ki az apja, hiszen csakis a gyerek érdekeit tartottam szem előtt, nem pedig Klaus kívánságát.
- Értem - bukott ki belőlem csupán ennyi, ahogy a fáslit a kezembe fogtam, és többet nem is szóltam. Bár ismert már annyira, hogy tudja, nem adom fel könnyen, és ez sem a megadásom és beletörődésem jele.

- Nos... ha Mila nincs itt, és Maxfield sem, akkor valószínűleg együtt vannak, és annak a nőnek bizonyára nem élete legkellemesebb perceit kell eltöltenie. De tudja, hogy ha ki akar jutni innen, jobb, ha nem köp be minket... remélem, ezt te is szóvá tetted neki - húztam vissza Damon pólóját, miután végeztem a sebének ellátásával, aztán a földre ültem, és hátamat a rácsoknak vetettem.
- Nem hiszem, hogy sokáig fogom bírni ezt nap mint nap... és azzal is légy tisztában, hogy ha egyszer is megpróbál hozzám érni, nem érdekel, hogy milyen ördögi vírusrecept van a kezei között, kitöröm a nyakát, és én magam fogom kivésni belőle a belső szerveit, hogy elküldjem a többi Augustine-nak - nyeltem egyet. Meglepő mondatok voltak ezek, hiszen soha senkit nem akartam megölni. Mindig is... kerestem a jót mindenkiben. És ezzel némiképpen még magamat is megijesztettem. Úgy beszéltem, mint Katherine.

Kicsit megráztam a fejem, hogy ne kelljen tovább gondolkodnom azon, hogy mégis hogyan ölném meg Maxfield-et, ha lehetőségem adódna rá. Tisztában voltam azzal, hogy várnom kell, amíg ki nem derül, hogy hová is rejtette a csodaszerét, de nem volt ínyemre a gondolat, hogy ismét kikezdjen velem. Vagy kávézni hívjon.
- Csak néhány napot bírj még ki... holnap megpróbálom kideríteni, hogy hová rejtette a feljegyzéseit... és utána megszöksz. Valahogy megoldjuk. Nekem továbbra is az egyetemen kell maradnom... - ráztam meg a fejem, majd keserű mosoly mutatkozott meg az arcomon.
- Damon, én... annyira félek... - bukott ki aztán belőlem, és éreztem, hogy tekintetemet könnyfátyol burkolja be. - Annyira félek, hogy elveszítelek. Végignézni azt, ahogyan megkínoznak, úgy viselkedni veled, mint akit soha nem ismertem... úgy, mintha egy idegen lennél, akit nem szeretnék a saját életemnél is jobban... - folyt ki egy könnycsepp a szememből, és beletúrtam a hajamba. - Olyan, mintha ez az egész azt váltaná ki belőlünk, hogy egyre távolabb kerüljünk egymástól, és én nem akarok... nem akarok távol lenni tőled. Én csak veled akarok lenni - csuklott el a hangom. Ez a nap túlontúl érzelmes számomra.