Az első, amit észrevehető rajtam, hogy mindig mosolygok, emiatt általában ugyanilyen kedvesen állnak hozzám az emberek. Mármint a normálisak, nem azok, akik csak azért mufurcak, mert szerintük a világ borzasztó és meg sem érdemli, hogy a szájuk felfelé görbüljön miatta. Az én mosolyom nem undok és nem gunyoros, hanem kedves, barátságos és szelíd, ahogy jómagam is. Alapvetően szeretem az embereket, mindenkiben próbálom meglátni a lehetőséget és addig nem is akarom feladni az eredendő jóba vetett hitemet, míg a bizonyos valaki olyasmit nem csinál, ami teljesen ütközik az elveimmel… vagy éppen annyira megbánt, hogy onnan már nincs visszaút. A gond ezzel mindössze annyi, hogy míg mások könnyen továbblépnek, addig én képes vagy szenvedni és önmagamat marcangolni a dolgok alakulása miatt.
Ráérős vagyok. Nem szeretem elkapkodni a dolgokat, mindent hosszasan átgondolok, de szeretem a megerősítést és szükségem is van arra, hogy mások egyetértsenek velem, különben könnyen elbizonytalanodok. Képes vagyok az aggódásra és a kétkedésre, mégis vannak helyzetek, amikor fogom magam, hátradőlök és azt mondom, hogy semmi nem érdekel, oldják meg mások. Mindebből lejöhetett, hogy nem vagyok teljesen határozott személyiség, de ha kell, akkor nagyon meggyőző tudok lenni, aki képes az irányításra és arra, hogy egy csoport vagy a saját érdekeit szem előtt tartva a lehető legjobbat hozza ki egy adott szituációból. Szeretem a társaságot, szeretek csapattag lenni, barátokkal és ismerősökkel körülvenni magam, akikkel akár könnyesre is röhögjük magunkat jelentéktelen dolgokon, akikkel mindent meg tudok beszélni, akiknek ki tudom önteni a lelkemet és akikre tudom, hogy akkor is számíthatok, ha a fejünkre dől a ház. Nehogy emiatt az a kép alakuljon ki rólam, hogy a társaság tündöklő középpontjának szerepére pályázom! Nem.. nem vagyok okoskodó fajta, akinek csak a saját véleménye a jó, egyszerűen csak szeretek emberek között lenni és jól érezni magam velük.
Talán jobban örülök az élet apró dolgainak és szépségeinek, mint azt kellene. A naplemente bámulása, az égen úszó felhők pislogás nélküli szuggerálása és néhány kisállat játékának látványa kellemes érzéssel tölt el. Ebből látszik: menthetetlenül romantikus típus vagyok. Hiszek a szerelemben, a szüleim példája pedig elhiteti velem, hogy egyszer én is intenzíven átélhetem az érzést, amikor szeretnek és viszont szeretek. Persze voltak már kapcsolataim, ezek során rendre kiderült, hogy a csalódást is mélyen élem meg, eleve ilyen téren tartózkodó személyemnek nem tesz jót az átverés. Ami nem öl meg, az megerősít, mondja a szállóige. Rám ez nem igaz.
Ám tudok harcolni, ha kell, csak néha a hősködés nem úgy jön össze, ahogy eltervezem. A szeretteimért és a barátaimért tűzbe mennék, kitartó, szorgalmas lánynak tartom magam, aki pozitívan áll az élethez és a jövőhöz. A feszült helyzeteket igyekszem cseppnyi humorral vegyített megszólalásokkal oldani, a konfliktusokat kerülöm, mivel utálok veszekedni, valamint nem is tudok, viszont szívesen segítek megoldani mások problémáit ügyelve arra, hogy segíteni akarásom ne tűnjön okoskodásnak. Mindig mindenben próbálom megtalálni az arany középutat, ami néha eléggé nehéz, de hát ilyen az élet.

Külsőleg állítólag az anyámra hasonlítok. Hosszú, barna hajam természetes hullámokban omlik a vállamra, de rá szoktam segíteni egy hajsütővassal. Bőröm porcelánfehér és hibátlan, szemeim vakítóan kékek, ajkaim teltek, szemöldököm ívelt, arcom kissé telt. Általában nem viselek sok sminket, némi szemceruza és szempillaspirál emeli ki amúgy is hangsúlyos tekintetemet. Szeretek csinos ruhákba bújni és diszkréten az alakom előnyösebb részeit kiemelő darabokat hordani. Nem vagyok valami magas, ezért magasságomat időnként megdobom pár centivel a cipőim segítségével, ám mindezt úgy teszem, hogy a nap minden percében kényelmesen érezzem magam. Nem vagyok nagy ékszerrajongó, de a verbénával telepakolt, ezüstláncra fűzött medálomat folyamatosan hordom, ahogy az egyszerű, krémszínű szíjjal ellátott órámat is. Tetoválásom nincsen, nehezen tűröm a fájdalmat, tehát nem tervezek szimbólumokat varratni a testemre.

***

Ismerős dallamra riadtam fel, a szemeim rögtön kipattantak, ahogy meghallottam a női hang által énekelt. Nem mai zene volt már, de kétségtelenül feldobta a reggelem, ami szobatársam jóvoltából minden nap valami zenével kezdődött, hiszen mint énekespacsirta és muzsikafanatikus gondoskodott róla, hogy a másik két lány, akivel megosztja a szobát ne snassz csörömpölésekre ébredjen. Bevallom, jó ötlet volt, így legalább kissé elkerülhetőbb a kómás állapot beállta ébredés után.
Pár másodpercig nyújtóztam, majd felültem az ágyon és az órára pillantottam. Elmosolyodva láttam, hogy hat óra ötven percet mutat. Mi lenne, ha egyszer nem az utolsó pillanatokban kelnénk fel?Oké, a több,mint egy óra készülődésre szánt idő elégnek tűnt, de mindig találtam valamit pluszba, amivel foglalkozni lehetett. A kávé ledöntése, a reggelizés, a táskába pakolás rutinfolyamatnak számított, a mai reggelen pedig hamarabb is végeztem velük, így volt időm arra is, hogy megállapítsam: jól jártam a szobatársaimmal, hiszen iskoláskorunk óta barátnők voltunk és ismertük egymást annyira, hogy tudjuk, kihez hogyan kell hozzáállni. És az együttélés is jó buli volt, ami szintén megmosolyogtatott az az, hogy anno az édesanyám is ugyanerre az egyetemre járt, ugyanebben a kollégiumi szobában lakott a kislánykori barátnőivel. A véletleneknek tényleg ereje van.
Hét óra negyvenöt perc. Ráérős vagyok, de muszáj volt megsürgetnem Holly-t és Mia-t, mert ha nem teszem, biztosan elkésünk az óráról. Nem mintha a szerda reggel nyolckor kezdődő előadás érdekes lett volna. A mikrobiológia inkább lelombozta a kedvünket, minthogy felborzolta volna az érdeklődésünket.
A hármasunk felbukkanása mondhatni megszokott volt a folyosón. Majdnem mindenhová együtt mentünk, egymás mellett ülve állapítottuk meg, hogy ez a nap maga lesz a kínszenvedés, pedig a professzor még bele sem kezdett az anyagba. A szavak elszállongtak a fülünk mellett, inkább az esti programunkról beszélgettünk. A Whitmore-házban tartott bulik szinte kötelezőek voltak a kampuszon tanuló diákoknak és hiába volt rossz érzésem az estével kapcsolatban, a széken hátradőlve azzal nyugtattam magam, hogy semmi kellemetlen nem történhet ma este, ha már Luke kiejtette a száján, hogy örülne, ha láthatna a mai összejövetelen. Ez a tudat elég volt ahhoz, hogy rögtön jobban érezzem magam.
Az idő nem mondanom, hogy gyorsan telt, de dél körül szerencsére lehetőségünk adódott ebédelni úgy, hogy ne kelljen sietnünk. Egy órakor ültünk be ismét az egyik előadóba, csakhogy ezen a napon már nem lehetett segíteni, eleve hamvába holt ötletnek látszott, hogy az éves parti napján ne készülődni vagy vásárolni menjünk a lányokkal. Kibeszélve ezt fogtuk magunkat és a lehető leghamarabb leléptünk, hogy kötelességeinket kissé hanyagolva élvezzük a nap hátralévő részét.
A szobánkba visszaérve rossz sejtelmem ismét megjelent bennem és hiába próbáltam a lelkiismeretemre fogni, nem ment. Kértem egy percet a lányoktól, mivel hirtelen, akármilyen előjel nélkül érezni kezdtem, hogy a lábaim megremegnek és ha nem kapaszkodhatom meg valamiben, akkor bizony kicsúszik alólam a talaj. Nem mutattam ki rosszullétemet, stabilnak látszó léptekkel vánszorogtam ki a fürdőszobába, ahol háttal a tükörnek a mosdókagylónak támasztva hátam, a térdeimre hajolva próbáltam normális mennyiségben levegőt juttatni a tüdőmbe. A helyiség forogni kezdett velem, éreztem, ahogy a végtagjaim elernyedtek és furcsa melegséget éreztem az arcomban. A lábaim nem tartottak tovább, ülő helyzetbe zuhantam, ami két másodperccel később fekvővé változott. Szemeim lecsukódtak és nem maradt előttem semmi más, csak a sötétség.
Amikor legközelebb fényt kaptak a retináim egy ismeretlen szobában álltam. Álltam? Mikor álltam fel? Arra emlékeznem kellene! Körbenéztem és rájöttem, hogy a szoba mindössze eleinte volt ismeretlen és észrevettem egy nőt is, aki közvetlenül előttem, lehunyt szemekkel ácsorgott. Ismerős volt és szemét kinyitva esküdni mernék rá, hogy láttam tekintetében megcsillanni a siker fényét.
- Hol vagyok? Mi történt? – Kérdeztem azonnal és az igazat megvallva kezdtem kétségbe esni. Nem tudtam mire vélni a helyzetet, a nő viszont beszélni kezdett. Esther Mikaelson-ként mutatkozott be és azt mondta szüksége van a segítségemre. Ennyi lenne? Ezzel meg akart nyugtatni? Közlöm, hogy nem sikerült!