Tudtátok, hogy a Lilian név latinul liliomot jelent? A liliom egy szimbólum, egy nagyon is erős szimbólum: "A tisztaság és az ártatlanság szimbóluma, de a termékenységé, a mulandóságé, a lelki szereteté, az egységé és a reményé is." Némely pontban illik, némelyben pedig nem. Én már nem vagyok ártatlan, gyilkos voltam, több ezer embert legyilkoltam már mindenfajta érzelem nélkül, tisztának sem mondanám magam. De a múlandóság jelképez, hisz feladtam a régi családom, azok az idők elmúltak és már nem jönnek vissza. Új családom van, melyet én tartok össze, én teszem őket egy családdá. Egy erős akaratú, független, határozott nő vagyok, általában kedves vagyok, de a változatosság is éppúgy jellemez. Képes vagyok egy szóra, egy félmondatra azonnal megváltozni, kegyetlennek, hűvösnek és megállíthatatlan leszek. Nem én akartam ilyen lenni, hanem az élet tett ilyenné. Sose érezhettem, hogy milyen egy férfi igaz szeretete, mert Giuseppe minden bizonnyal érdekházasságot kötött, majd mikor beteg lettem még jobban elfordult tőlem. Mi mást tudtam tenni, minthogy erős független nővé váltam, bezártam a szívemet a férfiak előtt és csak Julian előtt nyíltam meg,ő volt az első férfi aki egyszer életemben viszont szeretet. De most inkább mesélek arról, ami egy anyára nézve nem túl pozitív... Szinte alig érzek valamit a saját hús-vér gyermekeim iránt, annyira régen elhagytam őket és annyira elfelejtettem már, hogy milyen volt velük... elfelejtettem milyen az édesanyjuknak lenni. Ez az egész akkor kezdődött, mikor beteg lettem, attól kezdve kezdett elhidegülni a viszonyom velük. És újra csak a liliomra tudok utalni, egy szimbólum, és valóban az, én is az vagyok.. Régi családom a múlté, és most egy új van, egy új család, mely számomra többet jelent mindennél, nem tudom elégszer elmondani anyai szívemmel, hogy bármit is tesznek, bármit is mondanak, akkor is a gyermekeim maradnak és képes leszek megtenni értük bármit.
Milyen hölgyet pillantasz meg, mikor rám nézel? Hát az idő vasfoga felettem is eljárt, már én sem nézek ki olyan fiatalnak, mint egykor. De nem mondható, hogy megjelenése öreges és lelombozó, pont ellenkezőleg. Fiatalos, energikus nő vagyok, aki igenis ad a megjelenésére. Be kell vallanom, hogy számomra a mostani divat túl merész és fura, régebben teljesen mások voltak a megjelenési normák, mint most. A mai nők egyre kihívóbban öltözködnek, de nem mondom hogy nem áll jól nekik. Sokkal szebb és elegánsabb ruhák vannak, mint akkoriban, azok a ruhák nagyon voltak és mai szavakkal, ha jól tudom "gázak". Sokkal kecsesebbnek és nőiesebbnek nézek ki, mint akkoriban. Furcsa módon nekem tetszik ezek a szép kosztümök és egész ruhás dresszek, sőt még a farmer nadrág is kellemes, pedig azt hittem hogy olyat csak a férfiak hordanak.. De inkább térjünk át arra, hogy milyen hölgyet pillantasz meg. Barna félhosszú hajam van, barna szemem, soványos testalkatom van és elég magas is vagyok. Első pillantásra, egy tipikus három gyermekes anyukának tűnik, ki energikus és fitt, mindemellett kora ellenére elég kívánatos maradt az urak szemében, de... ennél sokkal több vagyok.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Stefan már biztos nem emlékszik rá, de megkért, hogy vezessék én is naplót, ahogyan ő is tette. Megígértette velem, én pedig betartottam a szavam. Miután szanatóriumba kerültem, naplót vezettem, majd megkértem a nővért, hogy halálom után juttassa el a férjemhez, akinek pedig egy levelet írtam, hogy ha Stefan elég nagy lesz, mutassa meg neki a naplót, de ő nem adta neki oda... úgy találtam meg.

"1858. augusztus 29.

Drága szeretett kis fiam. Szavakba nem tudnám foglalni, hogy mennyire is hiányzol szerető édesanyádnak. Minden egyes nap rólad beszélek a nővéreknek, kik segítenek nap, mint nap hogy jobban legyek és hazamehessek hozzátok, de ez a segítség sajnos kevés. Egyre több kis roham alakul ki, elszorul a torkom, nem kapok levegőt, minden egyes köhintés olyan számomra, mintha ezer tű szúrkodná a tüdőmet, de próbálok kitartani, próbálok életben maradni miattatok. Nem szeretném, ha anya nélkül nőnétek fel, szóval ígérem, hogy kitartok. Mérhetetlenül szeretlek titeket,

anyukátok.


1858. szeptember 9.

Napról napra gyengébbnek érzem magam, hiába pihenek, vagy csinálom, amit az orvosok ajánlanak, semmitől sem lesz jobb. Tüdőmet vér önti el, vért köhögök fel, mely megrémiszt, félek hogy már csak pár napom van és nem láthatlak. Látni szeretnélek, érzeni szeretném, ahogy megölelsz és azt mondod "szeretlek anya", de félő hogy erre már nem kerül sor. Hiába nem leszek mellettetek Stefan, ott leszek veletek lélekben és végigkísérem az egész életeteket, elmondhatatlanul hiányoztok Damon-nal...

haldokló anyukád."


De most eme sorokat olvasva semmit sem érzek, vagyis biztos nem érzem azt, mikor írtam. Nem tudom, hogy milyen volt akkor, nem dereng még az érzés sem, csak a fájdalomra emlékszem és arra, hogy mi történt valójában. Egy nővér meggyógyított vámpírvérrel, majd meghaltam a szervezetemben a vérrel és feltámadtam, tovább élhettem, de vámpírként. nem volt könnyű számomra, egyáltalán nem volt könnyű, nem tudtam kontrollálni az éhségemet, és csak gyilkoltam. Hullák ezreit hagytam magam mögött, amerre csak jártam. De azt még nem meséltem, hogy egyik este visszatértem és meglátogattam Stefant, annyira jól esett, hogy eltudtam tőle búcsúzni, de sajnos már ez sem jelent számomra semmit. Elfelejtettem, hogy milyen volt akkoriban, most már más családom van és most hogy szóba hoztam őket mesélek is róluk.
Talán akkoriban ismerkedtem meg Julian-nel, mondhatni szerelem volt első látásra, és boldog is voltam. Szerettem vele lenni, jól éreztem magam, érezhettem hogy egy férfi szeret, teljesen más volt mint Giuseppe. Majd találkoztam az én kis árváimmal. Ott voltak egyedül, eldobottan és kirekesztve a kovenjükból, persze hogy megesett rajtuk a szívem. Szárnyaim alá vettem őket és egy családdá kovácsolódtunk az évek alatt. Majd jött az a hajóút és elküldtem Valeriet és Juliant, hogy nézzék meg Stefan jól van e, hogy minden rendben van e velem, míg Oscart Damon-hez küldtem. Mikor meggyőződtem róla, hogy mindketten jól vannak, nehéz szívvel de elindultam a hajóval, ahol Enzo-val találkoztam. Tudtam, hogy az akkori orvostudomány nem fog tudni rajta segíteni,épp ezért igéztem meg az orvost, hogy mondja meg szegény haldokló fiúnak az igazat az állapotáról. Majd megitattam a véremmel...
Mikor kikötött a hajó, csak mi voltunk kilencen rajta Valerie, Beau, Oscar, Nora, Mary Louise, Malcolm, Julian, Enzo és én. A többi utast mind megöltük, már épp folytattuk volna utunkat, mikor a Gemini-koven megtámadott minket és egy börtön világba zárta az árváimat és engem. Enzo és Julian nem voltak ott velünk.. Egy évszázadot töltöttünk el ott bent és minden egyes nap egy rémálom volt, mindaddig míg Bonnie Bennett meg nem jelent és ki nem szabadított. Nem sokkal a szabadulásom után tudtam csak kihozni az árváimat is, de a lényeg hogy sikerült és most újra együtt lehetünk itt. Próbálom őket nevelni és tanítani, hogy hogyan maradjanak életben ebben az új világban, de nem könnyű sem nekik sem nekem kontrollálni magam, miközben Juliant is keresem.
Arról sem szabad megfeledkeznem, hogy Stefan és Damon is itt vannak, de tényleg oly sokszor elmondtam már, hogy nem jelentenek számomra semmit, már új családom van és ők fontosabbak. Sajnálom, tényleg de már nem tudom gyermekemnek tekinteni őket, mert az én gyermekeim: Beau, Malcolm, Valerie, Mary Louise, Oscar, Nora és a legifjabb Enzo.