|
Elküldésének ideje ♛Szomb. Feb. 22, 2014 7:14 am Ugrás egy másik oldalra ♛ | Clarice Walsh Some women are lost in the fire. Some women are built from it. ez vagyok én 'Many people would be scared if they saw in the mirror not they face, but their character.'Tipikusan az a nő vagyok, aki ha elmegy melletted az utcán, akkor valamilyen okból kifolyólag utánam fordulsz. Nem biztos, hogy a termetem miatt, mert nem nőttem túl magasra, 168cm-emmel, de kellően karcsú vagyok ahhoz, hogy nőiesen tudjak öltözködni. Mozgásom kecses, légies, többnyire gyors léptekkel haladok a célom felé. Semmilyen divatot nem követek, azt veszem fel, ami nekem tetszik. Szeretem a sötét darabokat, de a világos, krémszínekkel is ki vagyok békülve. Nem vagyok egy égimeszelő, tehát gyakran hordok magas sarkút. Imádom az ezüst kiegészítőket. Ha egyszerűbb ruhákat veszek fel, az ékszerek elengedhetetlenek. Szeretem sminkelni magam, hangsúlyozni szép vonásaimat. Dús ajkaimat vörös rúzzsal szoktam kiemelni. Hajam eredetileg barna, de mostanában szőkére váltottam. Ha belépek egy helyiségbe, többnyire a falak mellé húzódok. Nem megyek oda senkihez, megvárom, amíg mások keresik az én társaságomat. Nem vagyok túl harsány jelenség, sem feltűnő, egyszerűen van egyfajta kisugárzásom, ami vonzza az emberek tekintetét. 'I'm in love with my demons.'Heves vagyok és kitartó. Óriási az önbizalmam, szeretek a dolgok mélyére nézni, belelátok mások lelkébe. Maximalista vagyok; a 'jó' sosem elég. Mindig a legjobbat akarom kihozni magamból, a többiekből, a munkámból, mindenből; a legjobbra vágyok. Nemes lelkű vagyok, eredeti, gyakran nem találok megértésre, jószívű, intelligens embernek mondanak, aki számára ismeretlenek az érzelmi viharok. Magamba forduló, álmodozó személyiség vagyok, ami kissé különccé tesz a külső szemlélő számára. Igen realista vagyok, nagyon-nagyon logikus, intellektuális, analizáló elme. Határozott elvárásaim vannak, mindennel kapcsolatban. Van bennem méltóság és egy jó adag távolságtartás. Akár szeretnek, akár gyűlölnek, nem tudnak nem tudomást venni személyemről. Független ember vagyok, akit nehéz irányítani, és nem is érdemes, mert a végén úgyis én döntök saját sorsom felől. Akaraterőm legyőzhetetlen. Imádom a kihívásokat. Állhatatos vagyok, és rendkívül nagy az önuralmam. Acélidegekkel áldott meg a sors. Bármilyen zűrzavarban képes vagyok higgadt maradni, s hideg fejjel gondolkodni. Gyorsan fel tudom mérni a helyzetet, amibe keveredtem és próbálok helyesen cselekedni. Lelkesedésem könnyen magával ragadja a környezetemet is. Alapvetően szeretek élni, bizakodó vagyok mindenki felé. Nagyon céltudatos, magabiztos és öntudatos ember vagyok. Körmöm szakadtáig küzdök azért, hogy egy közösségben mindenki egyenlő jogokat kapjon, így hát, ha valaki csak húsz centivel is kimagaslik a többi közül, azt rögtön lerángatom a magas lóról. Lendületes vagyok, céltudatosan haladok a célom felé. Rendkívül segítőkész vagyok és emberbarát - többnyire. Az elszántság és az elhívatottság tökéletes mintaképe vagyok. Jószívű, szeretetreméltó embernek gondolom magam, aki mindig szeretne valamivel a többiek fölé emelkedni. Sugárzó személyiség vagyok, nyugalom árad belőlem. Általában békés és nagylelkű vagyok, de hajlamos vagyok a dühkitörésekre, amikor nem nézem hova csapok, és azokat is megbántom, akikre nem is haragszok. Eléggé sebezhető karakter vagyok, akinek belül iszonyatosan tudnak fájni a dolgok, ám ebből a külső szemlélő mit sem lát. Keménnyé, rideggé, megközelíthetetlenné válok, akit láthatatlan lelki páncél vesz körül. Kevés embert engedek közel magamhoz, ám azok szinte korlátlanul használhatják határtalan segítőkészségemet, gondoskodó hajlamomat. Azonban kihasználni nem engedem magam; tudom, hol a határ. Nagylelkű vagyok, de tudom, hogy kihez lehetek barátságos és kihez nem. Gyorsan átlátok a szitán, könnyen felismerem a hazugságot. Nehezen kötök barátságot, de akit megszeretek, ahhoz hűséges vagyok. Sírig tartó hűségemnek leginkább az az oka, hogy nem szeretem a változatosságot, nehezen barátkozok, nehezen fogadok a szívembe valakit, de ha egyszer befogadtam, akkor nehezen is mondok le róla. Számomra a világ kétfelé oszlik: a körön kívülre és a körön belülre. A körön belül vannak azok, akikhez érzelmileg kötődök, akiktől nem kell tartanom, akik rám szorulnak, vagy akikre rászorulok. A körön kívül helyezkedik el mindenki más, aki ismeretlen, aki gyanús, akinek a szándékai nem tiszták, és aki nekem csalódást vagy fájdalmat okozhat, vagy már okozott. Van egy 'biztonsági zónám', amit én rajzolok magam köré. Ilyenkor valami megközelíthetetlen titokzatosság, fájdalmas zárkózottság leng körül, és ember legyen a talpán, aki e varázst képes megtörni. Egészen más módja az önvédelmemnek, amikor páratlan humorérzékkel reagálok. A többiek érzelmeit képes vagyok meglátni, hamar átlátok a 'maszkokon' is, azonban a beleérző képességem nem a legjobb, sőt... eléggé szegényes vagyok ezen a téren. Nem vallom magam a szavak emberének. Nem is akarom az embereket szófüzérekkel lenyűgözni. Nem álmodom le senkinek a nyári égről a hullócsillagokat, pedig de sokszor álmodok róla! Mert én, ez a látszatra szikár modorú, hallgatag, magába mélyedő nő, nagyon is mély érzésű vagyok, és temperamentumos. Csak éppen egy kicsit sokat adok a látszatra, a külvilágra és méltóságomon alulinak tartom, hogy össze-vissza rohangáljak a világban és marhaságokat beszéljek. Igen jól bírom a hosszú és nehéz küzdelmet. |
Teljes név: Clarice Walsh Becenév: maradjunk a Clarice-nél, esetleg Claire Születési hely: Chicago, Illinois Születési idő: 1987. 10. 23. Play by: Sarah Paulson Faj: ember Érdeklődési kör: már egy ideje a szökésemet tervezgetem. A St. Jules-ba kerülésem előtt a munkám volt a hobbim: újságíró vagyok. Globális hírekkel foglalkoztam, néha megírtam egy-egy kritikát is. Az írás az életem, ki akarok adni egy könyvet. Erre persze nem látok sok esélyt... itt nem. Kapcsolat a családdal: A szüleim megismerkedésük óta együtt vannak, és azt hiszem, töretlenül szeretik egymást. Van egy bátyám és egy húgom. Teljesen átlagosak.
|
Rain - 18 - ~ 4 év - Fell, Prosser, Stanley Hosszú az út...
'Az biztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem a bosszuság; úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ.'
Kopp. Kopp. Kopp. Magabiztos léptekkel haladtam az iroda felé, hogy megírjam a legújabb cikkemet. Izlandi tűzhányók. Egy hetet töltöttem a szigeten, hogy beszéljek a helyiekkel, hogy kérdezgessem őket, hogy a szakértők véleményét is kikérdezzem és írjak a tapasztalataimról. Nincs konkrét szakterületem. Nem tudom, hogy miről akarok írni. Amihez kedvem van. Azt tudom csupán, hogy miről nem akarok írni. Sztárokról. A főnököm mindig is egy fasz volt. Egy igaz seggfej, akinek soha, semmi sem elég jó, amit én csinálok. Persze, ha az a ribanc titkárnője visz egy csésze kávét, amiből nem felejti ki a cukrot, fizetésemelést kap - enyhe túlzással. A szerkesztőség előtt ácsorogtam, az egyik utcai lámpa narancsos fényében, amikor hallottam az ajtó csukódását. - Clarice - szólt Bowater, a főnököm. Vállam fölött pillantottam rá, és biccentettem. - Nem tudnál maradni ma éjszakára? Be kellene fejeznem egy cikkemet, és kellene a segítséged - ez megy négy éve, minden nap, mióta itt dolgozom. Ő megkér, hogy segítsek neki, én meg mint egy szent, rohanok, hogy segítsek neki. Aztán a nevem soha nem szerepel a cikkek végén, amiknek a felét általában én írom meg. Egy idő után ráuntam, hogy nem kapok elismerést, de még csak emelést sem. Emellett állandóan felkéréseket tett - szexuális jellegűeket. Érdekes, ha megtettem volna, képes lett volna felemelni a fizetésemet! És, ha ez nem lenne elég, előszeretettel űzött belőlem gúnyt a munkatársaim körében, aminek nem örültem. És még csak soha egy köszönömöt sem volt képes mondani... - Nem - ingattam meg a fejem -, sajnálom, de nincs kedvem asszisztálni a munkádhoz. A végén úgyis te aratod le a babérokat, és még csak fizetésemelést sem adsz - vontam vállat, mire szarkasztikus nevetés szaladt ki száján. Felvont szemöldökkel pillantottam rá. - Te is csak egy nagyképű firkász leszel. Látom magam előtt. Csak rád kell nézni! Tehetségtelen vagy, beképzelt, irritáló és okoskodó. Mindenhol ott vagy - értetlenül vontam össze a szemöldökömet, miközben ő egyre erélyesebben beszélt. - Nem vagy más, csak egy senki! Egy nagy nulla. És az is maradsz - össze kellett szorítanom az ajkaimat, nehogy bármi olyat mondhassak, ami a munkámba kerülne. Magamban próbáltam elszámolni tízig - Ki vagy te itt, kislány? Hmm? Decens küllem, bagófüst és olcsó parfüm - ez vagy te - be kellett hunynom a szemeimet. - Rosszul vagyok tőled. Hány alkalmazottamnak tetted szét a lábadat? Azt hiszed, bárki is ezért szeret - lenézően mért végig - téged, ribanc? Az vagy, nem? Tudod, mit, ne válaszolj, tudom, hogy... Egyetlen mozdulat volt csupán. Kinyitottam a szememet, lendítettem a hegyes kést, amit önvédelem miatt tartottam a táskámban, és amit egy óvatlan pillanatában vettem elő a táskám belső zsebéből, egyenesen Bowater mellkasába, aki fájdalmában felordított. Karomba markolt, a szemembe nézett. Megforgattam a kést a szívében. - Soha többet nem alázol meg így senkit - néztem végig egyenesen a szemébe. Hangom nem volt több, csak elhaló suttogás a sötétségben. Az erős szorítás egy pillanat alatt elmúlt, én pedig eleresztettem a zakóját, amit eddig görcsösen szorítottam. Fellélegeztem. Szabad vagyok. Ennyi elég is lett volna ahhoz, hogy rablótámadásnak tűnjön. El is mehettem volna, de e helyett újra belé mártottam a kést. Újra, és újra, és újra. Soha nem öltem embert. Soha. És nem is tervezek újabb merényletet, senki ellen. De akkor és ott, az a gyilkosság olyan helyénvaló volt, annyira... törvényszerű. Négy évnyi harag, tűrés, fájdalom, kimerültség és a bosszúvágy egyetlen, hidegen csillanó penge formájában vetett véget Bowater életének azon az éjszakán.
Kopp. Kopp. - Üdvözlöm a St. Jules Elmegyógyintézetben, Ms. Walsh! - mondta a férfi, széles, kegyetlen mosollyal az arcán, ahogy az ágyamhoz lépett. Fogalmam sem volt, hogy ki az - Kicsit még kótyagos lesz egy ideig, de ha nyugton tud maradni, akkor kivitetem a társalgóba - magyarázta, mire némán bólintottam, de fel sem fogtam szavait. Úgy éreztem magam, mintha részeg lettem volna, vagy füveztem volna. Még talán mosolyogtam is. Aztán lassan tisztulni kezdett a kép: egy kis rácsos ablak volt az ágy fölött, melyen halovány napfény szivárgott be az omladozó, sötét falakra. Az ágy régi volt, vaskeretes, és hozzá voltam szíjazva, az ágynemű bűzlött. Majd bejött egy nővér, és megígértette velem, hogy jól fogok viselkedni, kicsatolta a szíjakat. Felsegített és kivezetett, végig egy üres, csöndes, kihalt folyosón, ahol olyan vasajtók voltak, kis, rácsos ablakkal, mint amilyen az én lakhelyemé volt, majd egy kétajtós helyiséghez értünk, ahonnan zene szűrődött ki, és beléptünk. A gyomrom görcsbe rándult, éreztem, hogy lesápadtam, és az ájulás határán voltam, levert a víz, legszívesebben hanyatt homlok menekültem volna, amerre látok, és vissza sem néztem volna. A helyiségben többen is voltak: többek közt egy kócos nő, aki egy széken ült, csak bámult maga elé, és nemrégiben maga alá vizelhetett, a tócsából ítélve. Egy férfi, aki újra, meg újra, meg újra nekiment a falnak. Egy fiatal lány, aki a kanapén ült, valamit motyogott, majd kacagott, és megint suttogni kezdett. És még voltak rajtuk kívül vagy egy tucatnyian. Több nővér, és gondozó járkált fel-alá a helyiségben, felügyelve a betegekre. Nyomor. Ez a szó jutott eszembe először a helyről. Próbálták otthonos külsőbe öltöztetni, a mintás szőnyegekkel, a kopott-vörös kanapékkal és -fotelekkel, a barna fából készült egyéb bútorokkal és a képekkel a falon, de... nem. Nem volt otthonos, és nem volt hívogató. Taszító volt, furcsa és fojtogató. Nem tudtam, hogy én mit keresek itt. Olyan volt, mint egy arculcsapás. Szinte tudatomon kívül indultam el a helyiség másik végében lévő, kétszárnyú ajtó felé, nem érdekelve, hova vezet, csak az volt a fontos, hogy el innen. Ez persze nem volt olyan könnyű. Két ápoló állta utamat, és vissza akartak terelni a helyiség közepére, de ellenálltam. - Engedjenek ki innen! Én nem vagyok őrült! - tomboltam és tudtam, hogy ezzel nem oldok meg semmit, és még talán őrültnek is tűnök, de tudják mit? Az voltam. Őrülten dühös és kétségbeesett. Kapálóztam, és sikítottam, hátha meghallja valaki, hátha segít valaki, hátha valaki felébreszt ebből a rémálomból... de ez nem történt meg, helyette szúrást éreztem a nyakam tájékán, és újra bódult, ködös álomba merültem.
Kopp. Amikor magamhoz tértem, újra a szobámnak nevezett lyukban voltam. Újra sötétben. Újra leszíjazva. Újra az ismeretlen férfi magasodott fölém, akit egy szőke üstökű nő Dr. Farewell-nek hívott. Kába voltam, és mondani akartam valamit, de csak nyögés hagyta el a számat. - Clarice, Clarice, Clarice... - búgta - A nővér mondta, hogy megígérte, jól fog viselkedni. Nem tette. Tudja, az egyik munkatársa is ezt mondta - összeráncoltam a homlokomat. - Amikor a viselkedéséről kérdeztem, azt mondta, hogy maga megszállott egyes témákban, és felettébb hirtelen haragú, és dühkitörései vannak a legváratlanabb pillanatokban, engem pedig a minap megfenyegetett. Hogy is fogalmazott? - gondolkodott el álszentül - Azt mondta, hogy 'kicsinál'. Igen, igen... pontosan így fogalmazott - közelebb hajolva hozzám a halántékomra tett két hideg, fémes jellegű dolgot. Tudtam, hogy mi az, és ettől kétségbeesett módon kapálózni kezdtem, próbáltam mondani valamit, vagy tenni, vagy sikítani, de nem ment. Szememből könny gördült le, amit a férfi letörölt - Tudja, Clarice, nálunk, a St. Jules-ban nem elfogadott ez a viselkedés. A szökés kísérlete büntetést von maga után. A maga esetében sem fogok kivételt tenni - vigyorodott el, majd hátralépett és intett. Kattanás hallatszott. Egy rohadt, eszméletlen hosszúnak tűnő másodpercig csend volt. Megpróbáltam felkészülni, de fel lehet erre egyáltalán? Nem hiszem. Amikor az elektromosság telibe talál, azt megérzed. Elfeledtetheti, hogy ki is vagy. Nem tudom, hogy mennyi milliamper volt, azt tudom csak, hogy piszkosul fájt. Egyre erősödő, szorító fájdalom. A testem rázkódott az ágyon, hallottam, ahogy nyikorog a vaskeret. Éreztem az égett bőr, hús és haj szagát. A kezem ökölbe szorult, és ordításom áthasította az intézetre telepedett csöndet. Vérfagyasztó sikítás volt, mely még a mai napig is a fülemben visszhangzik. És egyszer, nagyon hirtelen, mindennek vége lett. Csönd lett. Megszűnt a fájdalom. Kikapcsolt az agyam. Megszűnt minden. És hirtelen jó lett. Nem tudom, mikor ébredtem fel, mennyi idő telhetett el. Néhány képfoszlány megmaradt: fehér csempék, kis pohár víz, gyógyszerek, ismeretlen emberek hangjai és arcok. Arcok, melyeket sosem láttam azelőtt. Konyha, rozsdamentes acéllal. Parancsszavak. Bűz és ordítás meg sikítás. Mint egy elnyúlt rémálom, melyből nincs ébredés. Mikor sosem jő el a reggel. - Ébresztő! - hangos szó hatolt a fülembe. Aztán egyszerre magamhoz tértem. Én voltam. Kinyitották a zárka ajtaját, és kivezényeltek minket a közösségi helyre. Mindenki a halántékomat nézte. Leültem az egyik hamutartós asztalhoz, és remegő kézzel meggyújtottam egy cigarettát. Nem nyugodtam meg tőle.
'Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába, De ha harcba szólít szivem minden vágya, Mit tehetek róla? Tán az örök végzet Rótta rám e kínos, bús kötelességet.'
|
|