- Will? Will a barátnőtöknek a fia. Sarah Lestwick, tudod - mosolyodtam el. Egy kicsit furcsa volt, hogy néhány dologról jelen pillanatban sokkal többet tudok, mint ők, pedig ez pont fordítva volt az én időmben. Ők tudtak egy csomó dolgot, és ők tájékoztattak róla... az egész vérvonalról, meg a hasonló butaságokról, amik megkeserítik a családunk életét. Meg hogy én más vagyok, mert rajtam van a vérfarkas átok. Így nem tudnak, és talán nem is akarnak átváltoztatni. Mondjuk szívesen élnék örökké, de Will... ő már kiváltotta, és nem tudjuk visszacsinálni. És ha ő nem élhet örökké, én sem akarok. - Egyébként ezt nem lesz szabad tudnom az én időmben... te leszel minden titkok tudója! Nem árulhatod el senkinek, hogy Will-lel szeretjük egymást, mert akkor nem történik meg az, aminek meg kell történnie... - jegyeztem meg. Örülnék, ha végülis így lenne, de azzal megbolygatnánk az időt, és abban már így is sok kárt tettünk a visszautaztatásommal. Hát még akkor, ha az életem egyik fontos mozzanata maradna ki belőle!

-Biztosan akar majd. -bólogatok kissé hevesen. És, talán sikerülni is fog neki. Ekkor pedig mesélésbe kezd, én pedig figyelmesen, és lekötötten hallgatom, de előtte az ölembe ültetem, és simogatni kezdem az arany haját. Ó, hogy én valójában mennyire örülök neki! Miközben a csivitelő hangján dalolászik, talán könny szökik a szemembe, a meghatottságtól, hogy Katienek egy ilyen bájos kislánya lesz, aki komolyan úgy szeret, mintha én is az anyukája lennék.
- Értem, de Will? Ki az a Will? -kérdezem felvont szemöldökkel, édesen és elbűvölve mosolyogva rá, miközben befejezi. Nem cseng ismerősen a neve. Annyit kikövetkeztetek a mondandójából, hogy ez a csöppnyi kislány, nagyon szerelmes abba a Willbe. Erre elmosolyodom. Eszembe jutnak a gyerekkori emlékek. Majd miután nosztalgiázok egy kicsit, ismét rá figyelek. Tehát, attól eltekintve, hogy Katie valószínű gyűlölni fogja őt, biztosan gyönyörű élete lesz.

- Nem, nem fog végezni... lehet, hogy akar majd, de nem fog - ráztam meg a fejemet. Fogalmam sincs arról, miért voltam ebben annyira biztos. De... azt hiszem, nem ölheti meg önmagát, ha annak idején is visszautaztam a jövőből, és még mindig itt vagyok. Elég furcsa logika, de azt hiszem, mégis van benne ráció. Vagy valami olyasmi. Miközben letett az ágyra, körbe-körbe kezdett el járkálni, láttam rajta, hogy ideges, de nem tudtam, mivel nyugtassam meg. Talán... a jövőből kéne beszélnem azokról a dolgokról, amik jók. A rosszabbakat pedig majd későbbre tesszük. Például, hogy ha az anyám nem lett volna, akkor Will nem gyűlöli meg az anyját... de nem utálhatom érte. Mindenkinek vannak ellenségei.
- A jövőben sokat utazgatunk... bejárjuk a világot, bár az iskolatársaim nem értenek meg, mert... nem beszélhetek arról, hogy az anyám egy vámpír, a másik anyám meg egy vámpír-boszorkány keverék. Úgyhogy Willt leszámítva senkivel nem beszéltem. Vele viszont elég szoros barátságot ápoltam, úgyhogy meg sem próbáltatok elválasztani minket egymástól. Vagy ha igen, nem tudtam róla - meséltem lelkesen. Ha egy jó témát tudnék mondani, az ő... Mindig is rá voltam a legbüszkébb az egész világon.

Kapálózik a karomban, mire felnevetek, hiszen azért elég vicces a szituáció.
-Rendben. -egyezem bele sóhajtva. -Én nem keresem meg, de ha meglát, és elmondod neki mi a helyzet, egy szempillantás alatt végez magával. -néztem úgy a szemeibe, mintha éppen a tizenéves lánnyal beszélnék, és nem ezzel az aprósággal. Ismét hangosan felsóhajtok, és leteszem őt az ágyra, én pedig járkálni kezdek, mint egy félőrült. Ideges vagyok, persze, hogy az! Ki ne lenne a helyemben? Ide jött egy ismeretlen kislány a jövőből, aki azt állítja, hogy az én elmebeteg barátnőm, terhes. Pontosabban, terhes lesz. Felfoghatatlan! E..Egyszerűen nem vagyok képes ezt elhinni... Az arcomra tapasztom a kezemet, és mély levegővételekkel leülök az ágyra, Emily mellé. Miért pont velünk történik ez?!
Hirtelen felnézek rá.
-Akkor, mesélj valamit a jövőről. -nézek a szemeibe, megpróbálva bájosan mosolyogni rá. Kíváncsi vagyok, nagyon.

- Te most ismered őt, én pedig akkor! - ellenkeztem, miközben a gyenge, emberi karjaimmal csapkodni kezdtem a karjai között. Azt hiszem, kisgyermekként egy kicsit hisztérika voltam... De muszáj megszületnem! Muszáj... és meg is fogok. Emma nem véletlen küldött vissza... és talán akkor ő is ellenkezett. Persze az az Emma, akit ismerek, soha nem akarna megölni... még csak bántani sem. Anyám már más tészta, de olyan mélyre ő sem süllyedne. - Kérlek... adj egy esélyt! Egy esélyt az életemre... ÉLNI AKAROK! - sikítottam. Igen, valóban nem tűnök olyannak, mint egy tizenkilenc éves. Csak jobban fel tudom fogni, hogy mi forog most kockán... a megszületésem! És ha nem leszek, a jövő gyökeresen megváltozik. Más lesz... fájdalmasabb. Talán... talán az egyetlen jó dolog, hogy Will nem váltja ki a vérfarkas átkot, és Sarah még előtte megtöri... aztán vámpír lesz, és örökké élnek, anya meg fia... talán még a szerelmét is ráveszi az átváltozásra, és nagy boldog család lehetnek. Ami nekem így soha nem adatik majd meg. Soha... istenem, miért kellett pont a Petrovákhoz bekerülnöm? - Kérlek... Emma néni - néztem rá könyörgően. Ha ez sem válik be, elveszem a mobilját, kiszedem a kártyát, aztán lefoglalom... Kár, hogy én nem tudom őt még ideiglenesen sem megölni, pedig most az használna a legjobban.

-Sajnálom,édesem. -még mindig próbálok biztatóan mosolyogni, de a kérlelései nem hatnak rám. "Rengeteg boldogság." Felhörgök erre a gondolatra. El tudom képzelni, hogy egy gyerek, és Katie mellett milyen boldogságokban lehetne részünk... A következő szavai pedig enyhe sokként értek. És még sírni is elkezdett. Felsóhajtottam, és hisztizni, toporzékolni lett volna kedvem jelen helyzetben... De megtette ezt ő helyettem is. Lehet, hogy a jövőben már felnőtt,de a jelenben még szellemként akkor is gyerek, és megesett rajta a szívem, így felvettem. Próbáltam vele közvetlen lenni, gondolom a jövőben is az leszek vele. Vagy nem is, mert a jövőben nem fog létezni.. Nem létezhet. Pihe könnyű volt, persze nekem minden az, vámpír vagyok, de szinte meg sem éreztem, ahogyan felemeltem, és a szemébe néztem.
-Meg fogja ölni magát, és téged is. Akármi történik a jövőben, ez a jelen. Ismerem Katie-t, és nem fog nyugodni addig, amíg te, vagy mindketten meg nem haltok. -nézek komolyan a szemébe, bár még a halvány mosoly mindig ott húzódik az ajkam szélén.
-És te ezt nem akadályozhatod meg. Sőt, szerintem a jelenléted tovább fogja rontani a dolgokat. De én nem foglak visszaküldeni,nem tudlak./i] -törlöm le az arcáról a könnyeit, majd lerakom. Ezt a varázslatot is valószínű, hogy a jövőben fogom megtanulni.
[i]-Sajnálom, drágám. -biggyesztem le az ajkaimat. -Ha most nem is szólok neki, akkor is ez lesz. -mondom ki az igazat, akármennyire is fáj.
-Bármennyire is szeretnélek, én Emma vagyok, nem Katie, és ezt te is tudod. -próbálok higgadt maradni, és igyekszem is erre, bár nem tudom, hogy mennyire sikerül...

Elkeredekedett szemekkel bámultam, ahogy azt mondja, meg kell akadályoznia a megszületésemet... Ezt most komolyan gondolja? Meg akar ölni, mielőtt megszületnék? Nem, ez nem Emma... Emma imád, néha még az anyámnál is jobban, esélytelen, hogy meg akarna ölni... Nem, nem, csak nem akarja a barátnője nyakába zúdítani azt a terhet, amit egy bömbölő nyűg hozna magával...
- Ezt... ezt nem teheted, Emma! Kérlek... tudom, hogy mit gondolsz... hogy ő nem anyának való, és bizonyos szinten igazad is van... De a jövőnkben a sok rossz mellett rengeteg boldogság vár majd ránk! És légy őszinte, nem kívántad még soha, hogy legyen egy gyereked? Én... olyan vagy, mintha te is az anyám lennél! Nem akarhatsz megölni! - fakadtam ki. Azt hiszem, a könnyeim is megeredtek... Nem lehet képes rá. Nem ölhet meg! Nem, nem, nem! Mi lesz a jövőben akkor? Mi lesz Willel? Más fogja szeretni... talán nem váltja ki az átkát, és nem is fogok hiányozni neki, amiért soha nem ismert, de... Nem! Nem akarok meghalni, és kész. Magától a gondolattól is irtóztam, nem csoda hát, hogy patakokban kezdtek el hullani a könnyeim.

Hitetlenkedve hallgattam végig, amit mondott.
-Te..tehát..nem terhes még! Még meg sem fogantál! -pislogok nagyokat. Meg kell akadályozzam!
-Meg kell akadályozzam! -ugrok fel az ágyról, megismételve magamat. Nem szabad hagyjam, hogy Katie terhes legyen! Kész katasztrófa lesz... Előre látom, hogy ki fogja nyírni magát, vagy jobbik esetben csak a gyereket... Fel sem figyeltem a töprengésére, már kerestem a mobilom, hogy tárcsázzam Katie-t, hogy akármit is csinál, jöjjön haza, és ne merjen összefeküdni vámpírokon kívül senkivel!

-Mennyi? -csodálkozok rá,a fejemhez kapva, miközben még mindig buzgón keresem azt az átkozott kütyüt. -19? -a szemeim ki vannak kerekedve, és nem tudom, mihez kezdjek.
-Ne haragudj, de nem hagyhatom, hogy megszüless. -guggolok le hozzá, ismét., és próbálok biztatóan mosolyogni. Mikor nem találom a készüléket, tétlenül megállok, és dobogni kezdek a lábammal, nem tudom mitévő legyek... Ő egy gyerek, itt előttem, én meg el akarom pusztítani. De mit tegyek, ha ezzel jót teszek Katienek?! Ő sem akarhatja ezt...

Láttam az arcán, hogy egy kissé értetlen, de ezt nem csodáltam. Elvégre akármennyire is varázslatos kislány alakjában jelentem meg, mégiscsak egy idegen vagyok, az anyám meg az anyám. Róla még az én időmben is nehéz elhinni, hogy anya lenne. Túl felelőtlen, és időnként túl kegyetlen. Aztán a levelet elolvasva végülis... azt hiszem, teljesen lesokkolódott, ahogyan magához húzott, de igyekezett mosolyt erőltetni magára. Igen, ez jellemző rá... sokkal törődöbb, mint az anyám. Néha, amikor nagyon összevesztünk, azt kívántam, bárcsak ő lett volna az anyám, aztán ezt vissza is szívtam. Hiszen büszke vagyok arra, hogy Pierce vagyok. Igaz, hogy a nevem megelőzi a hírnevemet, de senki nem merne kikezdeni velem. Aki meg mégis megteszi... az csúnyán megjárja.
- Mire vagy kíváncsi? - pislogtam rá ártatlanul, aztán mielőtt bármit is mondhatott volna, beszélni kezdtem. Arról, amit tudok. - Te küldtél vissza! Mert anya bajban lesz... Nagyon nagy bajban, és szerinted az én jelenlétem majd megoldhatná ezt a problémát. Később... Egyébként fogalmam sincs, miért a gyermekkori énem képében varázsoltál vissza, amikor a jelenemben már 19 éves felnőtt nő vagyok - húztam ki magamat büszkén. Hogy fogok én ennyi időt kibírni Will nélkül? Hiszen még kilenc hónap, míg megszületek... És én pontosan addig fogok itt maradni.

-Emma? Néni? -már majdnem dadogom, hát honnan tudja a nevem?! Csak pislogok, jó nagyokat, hiszen itt áll előttem egy törékeny kis kislány, és fogalmam sincs, hogy honnan tudja a nevemet, mit keres Katie szobájában, és hogy hogyan jött be... Meg aztán, néninek nézek ki??! Bár, végül is, édes volt, ahogyan kimondta.
Lehet tényleg a képzeletem szórakozik, vagy jobbik esetben, egy alakváltó, vagy mit tudom én mi... Akkor legalább nem hinném, hogy megbolondultam.
Visszamosolygok rá. Talpraesett kislány, nem ijedt meg semmitől, még az előbbi látványomtól sem. Egyszerre csak megszólalt, és beszélni kezdett, hogy hogy került ide. Esküszöm, ha nem lennék vámpír, egyensúlyomat veszve már rég felborultam volna a hallott szavaktól!
-Mit mondasz?! -hangom éles, kissé sipítozó, de ezt gyerekfüllel úgy sem veszi észre. Ha egyáltalán tényleg gyerek! Katie, anyuka?! Erre a gondolatra hangosan is felnevettem, ha pedig ez így van, akkor a kislány is tudja, hogy ezen nevetek.
Előbb lesz egy férfi anyuka, mint Katie! Ekkora egy hülyeséget! És, mégpedig a jövőből jött.. Kikerekedett szemekkel pislantok rá, majd a kezembe veszem a levelet, és olvasni kezdem. Ez tényleg az én írásom! Menten összeesek, esküszöm... Ez biztos valami hülye vicc! Ez a lány nem lehet Katie gyereke! Egyszerűen képtelenség.
Felállok, és szinte lerogyok az ágyra, ott olvasom a levelet. A szám is nyitva marad... Nem hiszem el.

A levélen az én kicsit elhúzott, apró és cifra betűimmel ez állt:

"Kedves Emma! Tudom, hogy akármilyen őrülten is hangzik, én te vagyok... a jövődből. És az a kislány, aki ott áll előtted, nem más, mint a te - vagyis mi - szeretett barátnőnk, Katie lánya. Hihetetlen, igaz? Azért küldtem vissza az időben, mert reménykedem abban, hogy majd sikeresen megváltoztatja azt. Bár, ezt kötve hiszem, azért jobb, ha tudod, mire számíts. Katie nem fogja őt túl jól fogadni, de muszáj itt lennie... muszáj látnia, hogy később aztán egy igazi anya-lánya kapcsolat kialakuljon kettejük között. Közben pedig nem szabad túlságosan megbolygatnunk a történéseket - azoknak meg kell történnie, hogy olyan legyen a jövőnk, amilyennek lennie kell. Kérlek világosítsd fel Emilyt - mert ez a becsületes neve - hogy a jövőjéről csak és kizárólag neked szolgálhat információkkal. Neked tudnod kell, hogy én is tudjam, ha eljön az ideje, hogy mire számítsak. Jegyezd meg jól,hová érkezett Emily - fontos lesz, amikor majd visszaküldöd őt. Továbbá, jobb ha felkészíted, hamarosan Will is követi őt. Látni szeretné az anyját, és vigyázni rá. Vagy nem tudod, ki az a Will? Emlékszem, jó nagyot néztem ezeknél a soroknál... Will Sarah Lestwick fia, rá egészen biztosan emlékszel. A jövőben ők ketten egy pár alkotnak, de bonyodalmak adódnak - erről kérdezd szintén Emilyt, akárcsak a többi dologról. Mondanám, hogy öllellek, de önmagamat elég furcsa lenne. Szóval egy üdvözletet küldenék a múltból. Emma."

Tényleg igaz lenne?! De hiszen ez lehetetlen.. Odahúzom magam melllé a kislányt, és felültetem az ágyra.
-Tehát te vagy Emily. -kezdek bele nem túl higgadtan. -Mesélsz egy kicsit Emma néninek? -próbálok nyugodt lenni, miközben kedves mosolyt erőltetek az arcomra.

Nem is kellett sokat várnom ahhoz, hogy Emma megjelenjen... De várjunk csak, miért hajolt le hozzám? És miért beszél úgy velem, mintha kicsi lennék? Egy jó darabig nem értettem, aztán a szemeibe nézve minden megvilágosodott, merthogy a kislány énemet láttam visszatükröződni... Ez is biztosan az ő varázslatának műve. Meg talán jól is tette, ha felnőtt alakban jövök ide, valószínűleg nem az érdekelné, hogy ki vagyok....
- Emma néni! - mosolyodtam el. Azt hiszem, jelen esetben jobb, ha nénizem. Meg egyébként is, külön felhívta a figyelmemet, hogy ne nénizzem le, szóval csakazértis. - Tudom, hogy őrültségnek hangzik.... De a jövőből jöttem, ahol a legjobb barátnőd, Katie... egy anya. Az anyám. És te küldtél vissza, hogy megvédjem! Legalábbis ezt mondtad nekem... Meg azt, hoy nem fogod elhinni, de jobb, ha ezt átadom neked - vettem elő a kistáskámból a levelet, amit ő maga írt magának. Én nem olvastam el, mert szerinte nem szabad tudnom a dolgokat. Ő amúgy is jobban tudja, mindig is megfontoltabb volt anyámnál.
/a levél tartalmát megbeszéljük fb-n. /

Épp a szobámban jártam, amikor furcsa hangokat hallottam Katie szobájából, de mivel ő nincs itthon, biztosra vettem, hogy valaki betört. Nem csigázva, berontok a szobába, miközben az erek kirajzolódnak a szemem alatt, és a szemfogaim előbújnak.
Bár egy nagy és kigyúrt, rabló férfi helyett egy tüneményes kislánnyal találom szembe magam.

Az állam leesik!
-Hát te ki vagy? -sétálok oda hozzá, majd leguggolok elé. -Hogy jöttél be?! -halvány mosolyt varázsolok az arcomra,miközben megfogom a kislány vállát. Szemöldökömet felvonva várom az apróság válaszát, aki a maga ártatlan valójában pislog rám a gyönyörű nagy szemeivel. Elragadó lány volt, annyi szent, de fogalmam sincs, hogy ki ő, vagy mi ő..
Tétlenül álltam a dolog előtt. Hogyan kerülhetett ide?! Talán valamiféle furcsa lény?! Vagy szellem? Nem tudom.. Nem merem megkérdezni, hátha megijed. Csak nagyokat pislogva nézem, és várom a válaszát.
Talán csak képzelgek.. Nem tudom...

(A jövőből)
Ahhoz, hogy pontosan ide térjek vissza, Emma meg én visszatértünk Mystic Fallsba... kedves kisváros, bár én nem sokra emlékszem belőle, úgyhogy ott nem igazán ragadott meg a hangulata... Talán majd most. Elvégre Emma szerint legalább 9 hónapig kénytelen leszek itt maradni. Amíg meg nem születek, és ő a fogantatásom környékére küldött vissza, egy levéllel, amit a múltbéli énjének kell odaadnom, de én nem láthatom, akárhogy is próbálkozom. Hát jó... egyébként pedig egy csomó, idióta feltételt szabott nekem, hogy biztosan vigyázzak anyámra. Először is, csak igen szűk réteg láthat, vagy azok, akikre épp szükségem van, vagy akik fontos szerepet játszanak a jövőm alakulásában. Ilyen Sarah, példának okáért. Meg még az isten tudja kicsoda... Ja, és azt is a lelkemre kötötte, hogy csak és kizárólag neki beszélhetek a jövőmről, de neki kötelező. Kedves nem? Csak ne szabott volna ennyi szabályt, amikor tudja, hogy utálom őket...
Szerencsére pont úgy lettem idevarázsolva, hogy a megérkezésemet követő pillanatban hátraborultam a jól kipárnázott kanapéra. Még csak az hiányzott volna, hogy seggre essek... Kellett volna... Most pedig ideje lesz várnom. Emma szerint amúgy is hamarosan ide fog tévedni. Csak legyen úgy.

Nem tudtam mi történt. Fáradtan nyitottam ki a szemeimet,és otthon, a puha ágyamban tértem magamhoz. Felültem,és a szemeimet megdörzsölve néztem körül. Majd kikászálódtam az ágyból. Járásom nem volt túl stabil,sőt! Alig álltam meg a lábamon. Vérre volt szükségem,méghozzá sürgősen,hiszen eléggé kimerült a vérkészletem. Megpróbáltam az emeletről lecammogni a nappaliba,több-kevesebb sikerrel,viszont a második megindulás után végre sikerült lejutnom..

[Folyt.: Nappali]

[Erdő]

Futva jöttem idáig. Mintha az erőm megkétszereződött volna a sokk hatására. Pillanatnyi elmezavaromban,az sem esett le,hogy Katie meg sem halt,csupán csak elájult, hiszen mindig ez van,mikor a vámpírnak kitörik a nyakát. De annyira ideges voltam,hogy szinte nem is emlékeztem a történtekre,így talán nem is tudhattam mi történt,csak akkor esett le. A szobájába beérve letettem az ágyra,betakartam én pedig lementem a földszintre.

A keze lecsúszott rólam,így az enyém is róla. Ő felült,én pedig láttam a szemében hogy mit gondolt. Én is felültem,a szememmel követve a mozdulatait. Mikor azt mondta hogy mennie kell,megértően bólintottam egyet,szedelőzködni és öltözni kezdett,nem szóltam semmit,csak némán ültem. Közelebb hajolt hozzám,és megcsókolt.
-Tényleg minden remek volt. -suttogtam bele a csókjába,majd utoljára a csók közben végigsimítottam az arcát. Aztán köszönt,és eltűnt.
Nem gondoltam volna hogy így alakul a napom,de nem bánom,mindezt persze pozitív irányba. Kikászálódtam az ágyból,és magamra húztam a köntösöm. Az eső még mindig esett kint,bár úgy hallottam az ablakból hogy már nem olyan vészesen.
Lebattyogtam a konyhába,hátha találok valamit..
[Folyt.: Konyha]

- Örömmel hallom ha nincs panasz - néztem vigyorogva Eve szemébe, ám ahogy heverésztünk ott egymás mellett, és mindkettőnk keze a másik testét simogatta, lassanként kezdett eluralkodni bennem egy érzés. Egy olyan érzés, mely a lélegzetem csillapodásával egyenértékű iramban érkezett meg. Ez pedig nem volt más, mint a bűntudat. Egy olyan nő ágyában fekszem épp, aki nem a gyermekem anyja.
Ezzel egy időben visszahúzódott a kezem, és felültem, így Eve keze is lecsúszott rólam.
- Mennem kell - néztem még vissza Rá, s szememből kiolvashatta az érzéseimet is, főként hogy közben már fel is álltam és szedelőzködni kezdtem. Némán húztam vissza a ruháimat magamra, és mikor megvoltam léptem csak vissza Hozzá. - Minden remek volt, de ideje hazamennem - hajoltam le hozzá, és nyomtam egy búcsúcsókot az ajkaira. - Viszlát! - köszöntem, aztán fogtam a kabátom, és nem sokkal később már ott sem voltam.

(folyt. köv. Yve háza)

A csókunk megszakadt,legördült rólam,és mellém feküdt.
A kijelentésén halkan felnevettem.
-Azért te sem vagy semmi. -fordultam felé és rámosolyogtam,miközben szaporán szedtem a levegőt. A kezem a mellkasán időzött,amit gyengéden simogatni kezdtem. Furcsa volt a helyzet, hiszen általában én kötöttem ki a másiknál,nem pedig a férfiak nálam,szóval csak feküdtem az ágyamban,Őt nézve.
Megszólalni sem nagyon tudtam,hiszen szaporán vettem magamhoz a levegőt,a kezem még az arca és a mellkasa között ingadozott.

A forró mámor közepette sem eresztettük el egymást, s ajkaim szó nélkül tapadtak az övéire, amikor újra csókolni kezdett. Kezem hajába túrt, s végigsimítottam gyönyörű arcát.
- Nem vagy semmi - mosolyogtam Rá, mikor elváltunk egymástól, s mellé gördülve néztem arcára, miközben kezem még finoman cirógatta testét, míg én levegőt juttattam a tüdőmbe, amire bizony bőségesen szüksége is volt.

Együtt értük el a csúcsot. A testünk megfeszült,és elöntött a mámoros érzés. Egy halk nyögéssel adtam a tudatára hogy elértem a célt,ami annyira jó és pezsdítő volt. Mintha az idő megállt volna,mintha a levegő szikrázott volna körülöttünk,és amit egyre és egyre szaporábban vettem. A kezeim a nyaka köré fonódtak,és lágyan csókoltam meg az ajkait.

Az izgalom a tetőfokára hágott, a csókok, az érintések már nem voltak elegek, már nem tudták magasabbra srófolni a tűzet, egyszerűen lángba borult a világunk, és nem volt menekvés. A csókok elfúltak, az érintés megremegett, az ujjak szorítottak, ahogy lábai is a derekam körül, mikor a tűzvonalba léptünk, s elborított bennünket a kielégülés.

Ajkunk újra összeforrt,ahogyan megcsókolt,olyan szenvedélyesen,abba beleremegtem. Kezei a testemet járták,és folyton kényeztettek. A mozgásunk egyre gyorsabbá vált,és lassacskán már elértük a csúcsot. Sóhajaim egyre szaporábbak lettek ahogyan már majdnem elértünk legfelülre. A lábaimat körbefontam a derekán követtem a mozgását,az ajkaim hevesen csókolták az övét. Nem akartam hogy vége legyen. Még nem.. Újra és újra beleremegtem az érintéseibe,
élveztem ahogy hozzám ér,teljesen megfeledtkeztem minden másról. Kezeim őt kényeztették,izgatták,várva hogy elérjünk a célhoz..

Bombasztikus nő volt annyi szent. Az ajkai, a kezei, mind-mind rémséges ügyességgel simultak, játszadoztak rajtam. Nem volt kétségem afelől hogy jelenlegi állásban jó helyen vagyok. Hogy később mi lesz, most eszembe sem jutott. Minden figyelmem ez a gyönyörű test kötötte le, ahogy vonaglott előbb alattam, majd felettem, ahogy kitárulkozott előttem, és a szemeim elé tárult újra meg újra a gyönyörű idomokkal megáldott alak. Nem győztem simítani, csókolni, kényeztetni, ahol értem, a selymes bőrét.
Mikor másodjára is alám került, már nem volt megállás. A kezeim birtoklón ölelték, kényeztették teste édes részeit, csókoltam finom ajkait, és nem akartam szabadulni a gyönyörből. De hiába a reményteli igyekezet, kényeztetni, ölelni, élvezni, a testünk végeláthatón közeledett a csúcs felé, ahová oly lassan, mégis hevesen igyekeztünk. Mozgásunk gyorsabb lett, még, és még egy kicsit, míg már ott voltunk, aminél nem lehet gyorsabban, ahogy élvezettől izzó testünk forró katlana megadta magát, igyekeztem csak addig tartani magam, hogy Őt bevárva jussak a célba..

Egyre gyorsabban mozogtunk együtt,mint két normális vámpír. A már száraz testünk szinte egybe olvadt. A kezem a hátáról levettem,és végigsimítottam a tökéletes testét,újra és újra. Ő eközben fokozva az izgalmaimat az ujjaival kényeztetett,majd a nyakamba harapott,ismét felsóhajtottam az élvezettől. Majd fordítottam a kockán,a hátára fordítottam,és úgy ültem a derekára,hogy hozzám férjen,úgy ahogy kedve tartja. Az ágyba támaszkodva hajoltam le hozzá és csókoltam végig a testét,az ajkaitól az izmos hasáig,hogy ő is részese legyen legalább akkora élvezetnek mint én. Így kényeztettem pár percig,majd újra vízszintesbe helyezkedtem,és folytatódott minden úgy,ahogyan az előbb volt. Kezeim a testét járták,és élveztem ahogy Ő hozzám ér.

Kezei vadul kapaszkodtak, míg az enyémek a szorítást átengedvén neki, kalandoztak tovább. Simítottam lágy bőrét, hol lágyan, hol erősebben. Egyik kezem lesiklott végig a mellei közt, a hasán át, a lábai közé, hogy ujjaim kínzó játéka is tovább fokozza izgalmát. Nyelvem elszakadt az övétől, és helyette nyakára csúszott, hogy aprókat harapva bőrébe ingereljem még tovább a fellegek felé.