-Bár azt tette volna! -fordulok felé hirtelen, a szemeibe nézve. Komolyan, és elundorodva mondom ki a szavakat. -Hé! -fogom meg a kiscsaj vézna karját, és óvatosan megrázom. -Ébredj, és menj el! Oda, ahonnan jöttél! -oké, ez most durván hangzott, de nem pontosan úgy értettem. Keményen szóltam hozzá, de nem ébredt fel. Békésen aludt, mély levegőket szippantva. Még gyönyörűnek is tartottam volna, ha éppen nem az enyém. De így.. Fujj! ...
-Nem, nem nem...-rázom meg ismét a fejem, és mindez inkább jajveszékelésnek hangzik, mintsem, hogy valamiféle hitetlenkedésnek. Persze, az is volt benne... Leülök a kanapéra, és a tenyerembe temetem az arcomat, így gondolkozok. Azt hiszem, itt az ideje elkezdeni.
-Nem fogok így élni! -nézek fel rájuk. -Maximum akkor vagyok hajlandó megszülni ezt a fattyút, ha utána örökbe fogadod, és elviszed a világ másik felére, hogy még véletlen se érezzek arra késztetést, hogy a saját kezeimmel öljem meg, amiért tönkretett! -beszélek egyöntetűen Nashoz, és nem tűrök ellentmondást.
-De még így sem. -köpöm a szavakat. Nem fogja tönkretenni az alakom, a bőröm, az ÉLETEM!
Drasztikus dolgokhoz kell folyamodjak. A szekrényembe kezdek turkálni, egy karó, vagy éppen egy éles dolog után, amikor meg is találom, amit kerestem. Egy semmilyen kis kifaragott fadarab, ami betolakodók esetén állt a szekrényemben, várva, hogy ölni tudjak vele. Eddig még nem volt használatba véve.
-Látjátok?! -nézek rájuk fel, mint egy elvetemült, majd könnyűszerrel megcélzom a szívemet, és szúrok. Ám a karó rossz helyre ment, így a vállamat fúrta át. Fájdalmasan felkiáltok, a magamnak okozott szenvedés miatt, miközben térdre rogyok.
-A következő még sikerülhet! -motyogom, és már tervezem is. Talán, nem is a szívemet lenne célszerű szúrkálni. Ennél sokkal egyszerűbb, ha a hasamba bökök. Ott csak a gyereknek lesz baja. Nekem semmi.

Borzasztó szar érzés volt! Olyan, mintha újjá születnék, és életemben először vennék például levegőt. Csak úgy kapkodtam érte, mintha fuldokolnék. Ekkor pedig megláttam Emmát. Lehet, hogy csak álmodtam az egészet. Remélem. Teljes szívemből! Mert, ha nem, addig meg sem állok, amíg elpusztítom ezt a gyereket, és ha ahhoz az kell, akkor a gyerekkel együtt magamat is.
Érzem, ahogyan Emma a szám elé tapasztja a kezét. Ismerős. Bár a boszorkány vére nem éppen a legjobb, ha úgy vesszük, de már megszoktam. Egyöntetűen toltam el a kezét, pont akkor, amikor ő elvette.
-Megvagyok. -szólalok meg, rekedtes hangon. -Csak még kicist ég a nyakam. - fel, miközben a heghez nyúlok, ami a nyomát hagyta. A fejemmel teszek egy kört, hogy kiroppantsam a nyakamat. Majd, mikor ez megtörtént, megöleltem Emmát.
-Nem kellesz ahhoz, hogy megölj, majd megteszi más. És ha AKÁRKI az utamba mer állni, az is meghal. -vigyorodom el, miközben ezeket motyogom, majd felnézek Nashra is, hogy kiderítsem, felfogta-e, amit mondtam.
Így, minden erőmet összeszedve felállok. Végignézek magamon. Nincs rajtam nadrág. Oké. El kéne gondolkozzak azon, hogy pontosan mit is tettem az elmúlt órákban. S beugranak emlékképek, még viszonylag gyönge vagyok ahhoz, hogy mindent fel is fogjak. A ruhám tiszta vér, így könnyűszerrel kibújok a fölsőmből, elhajítva azt valamerre, miközben szekrényemben új ruhát keresgélek. Nem voltam szégyenlős. Emmával együtt nőttünk fel, Nashsal pedig kishíján lefeküdtem, így semmiféle gondot nem jelentett számomra, ha két percig mellartóban, meg alsóneműben állok a szekrényem előtt. De pár perces gondolkozás után magamra kaptam egy fekete harisnyát, hozzá égszínkék fölsővel, és csókolom. Ám, amikor kilépek a szekrény mögül, és a kanapéra nézek, egyszeűen megborzongok.
-Ez még mindig itt van? -vonom kérdőre őket éles hangon, és immáron hangosan. Egy lépést tettem, de a lábam megingott, így inkább maradtam helyben. -Megmondtam, hogy tüntessétek el, nem?! -egyszerre elfog a düh, miközben eszembe jut minden.
-Felesleges itt vesztegetnie az idejét,.. -szinte köpöm a szavakat. -...mert nem fog megszületni. -tekintetem ide-oda cikázik közöttük, várva a reakciójukat, miközben én beletúrok a hajamba, és felsóhajtok.

Nem volt kedvem végighallgatni. Egyrészt, unalmas volt -hozzáteszem, ennél az elvetemült kis senkinél még az a roppant idegesítő Brian is jobb társaság..-, másrészt pedig Katie ébredezni kezdett.
-Blablabla...-sóhajtok fel drámaian. -Csoda, hogy még nem öltek meg a szád miatt.. Annyit beszélsz, hogy azt már képtelenség hallgatni. -forgatom meg a szemeimet.
Viszont, két dolgon még magamat sem voltam képes tűrtőztetni.
-Egy..-már el sem kezdem, de a hülyeségein fel kell, hogy nevessek.
-Semmi közöm nincsen a berendezéshez. Az egész házat valami lakberendező rendezte be, a te imádott ükunokáddal együtt.-vigyorgok. Most melléfogott!
-Kettő..-itt már kissé elkomolyodik a hangom. -Majd ha felébredt, inkább őt kérdezd meg, hogy milyen rokona is vagyok valójában..-vonom meg a vállam, Katie ágyához sétálva, aki úgy kapkodja a levegőt, mint aki éppen most kap először életében. Borzasztó látványából már szinte teljesen felépült, és úgy ragyogott, ahogyan mindig, de a szárazsága még mindig folytogathatta, hiszen, attól, hogy a méreg eltűnt, a vér nem költözött vissza belé. Felsóhajtok, majd beleharapok a csuklómba, amiből folyni kezd a vér. Ó, hogy mindig ez van! Hányszor csapolt már meg, és ezzel mindig megmentem az életét. Szinte minden héten belekeveredik valamibe, csak éppen ez kicsit súlyosabb volt minden eddiginél. A vérző kezemet a szája elé tapasztom, hgy legyen benne valamennyi vér, mielőtt elmegyünk vadászni. Ő pedig szó nélkül szívni kezdi azt. Bármilyen értelemben, de mindig szívja a vérem valami miatt.. Persze ez kölcsönösen is így van, azzal a külömbséggel, hogy én ritkábban sodrom bajba magam, mint ő.. Bár, van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezeknek a baleseteknek a száma az elkövetkezendő időben rohamosan meg fog sokszorozódni. Pusztítani fogja magát, ami előre látható is volt. De, ha nem fekszik le a vámpírokon kívül mással, akkor nincsen baj... Lényegtelen! Ami megtörtent, az megtörtént..
Mikor már érzem, hogy eleget ivott, és a sápadtsága is teljesen megszűnt, leveszem a kezemet a szájáról.
-Na, hogy vagy? -kérdezem tőle, rámosolyogva. -Ha mégegyszer ilyen szívbajt hozol rám, esküszöm, tényleg megöllek! -nevetek fel, majd finoman oldalba bököm.
-Te még mindig itt vagy? -fordulok hátra, Nash felé, kérdőn ránézve.

Ez az ember egy pofátlan bunkó, legalább is, ahogyan velem beszél az ezt sugallja. Talán az egyik legszörnyűbb Petrova. Nem mintha annyi mindenkit ismernék ebből a családból. Végül is, miért ne?! Az idióta lány legyen normális, meg kedves, és pqróbáljon meg elfogadó lenni a legjobb barátnője rokonával, amikor az meg egy tapló. És akkor így próbáljak meg normális lenni,és nem olyan, amilyen Katie. Hát nem túl kecsegtető dolog.
Ekkor a szavai hallatán betelik a pohár. Még fenyeget is? A házamban? Jól nézünk ki!
-Ide figyelj, de nagyon jól! -állok fel ismét, közelebb lépve hozzá, de olyan közel, ami hátrálásra készteti.
-Ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni Katiehez vagy Emilyhez, én foglak saját kezűleg megölni. És nevethetsz. Nyugodtan! Nem tűnök valami félelmetesnek, de ne akard megismerni azt az oldalam, mert akármilyen vén csont vámpír is lehetsz, ha a családomról van szó, nem tudsz megállítani! -egyenesen a szemébe mondom, kegyetlenü, és ellentmondást nem tűrően, s lehet, hogy tényleg egy kis hülye szőke kiscsajnak tűnök, de ez marhára nem így van. És nem érdekel, hogy ki mit gondol. Nálam általában a család, azaz Katie az első, akinek az élete talán még az enyémnél is fontosabb a szememben, főleg így, hogy ráadásul terhes.
-Másodszorra, pedig, ha nem mondja el, amit kétlek, hiszen minden egyes mozzanatáról tudok, akkor könnyedén visszautazom az időben, egyenesen Las Vegasba, hogy megnézzem..-vigyorgok a képébe. -Bár van egy olyan érzésem, hogy nem akarom tudni..-nevetek fel. -Biztosan téged is az ujja köré csavart. -mutogatok, még mindig nevetve. -Hihetetlen... De még így is elcsavarja a férfiak fejét..-kóstolgattam egy picit. -Brian is azért van itt. -vonom meg a vállamat hetykén.
-Több száz éve volt egy kis afférjük, és azóta rögeszmésen közeledik Katihez, amit ő nem hinném, hogy bánna. Bár, nem is értem, hogy miért mondom el neked...-sóhajtok, még mindig vigyorogva.
-Mindenkivel ezt csinálja. Igazi Petrova.-a vigyorom egyre szélesebb, és várom a reakcióját. A következő hülyeségeit figyelmen kívül hagyom. Egyszerűen unalmas. Ám, nem állom meg, hogy a jogos szövegére válaszoljak.
-És mióta ismered? Mit tudsz róla?-horkanok fel, gúnyosan. -Hidd el, ha nem vagy itt, megtettem volna, de ha már itt voltl, gondoltam, hogy te úgyis megcsinálod, és akkor legalább nem engem fog utálni.-cukkolom.
-És Katicácska?! -vonom fel a szemöldököm. Ezért Katie ki fogja nyírni. -Katie biztosan örülni fog eféle "csodás" és "elragadó" becenévnek. -nézek rá, mintha meg lenne őrülve.
-Nem gondolod, Nash kedves, hogy a saját házamból elküldhetsz?! -ismét felhorkanok. Ez mintha meg lenne bolondulva. És még én próbltam kedves lenni vele!...
-Nem mintha sok közöd lenne hozzá, de ugyanannyi, mint Katie. -vonom meg a vállam, bár mondjuk, én pár hónappal idősebb vagyok. Szöszi.. Erre a gondolatra is nevetnem kell. Ilyen hülye beceneveket összehordani. Ez az ember nem is Petrova! Vagy csak valami különös kiadás...

Felvonom a tekintetemet.
-Petrova gyűlölő? Ugyan kérlek! -horkanok fel, elnevetve magamat.
-Szerinted, ha az lennék, akkor most itt ülnék, az egyik legifjabb Petrova mellett, és nem azon ügyködnék, hogy éppen megöljem?! -kissé hibbantnak tűnt a férfi. A hülye kérdésére csodálkozó arcot vágtam, miközben még mindig Emily haját birizgáltam. Olyan szépen aludt. Majd elfolyok a látványától, hiszen gyönyörű teremtés.
A következő kijelentésén megvonom a vállamat.
-Úgyis elmondja, szóval, mindegy. -ismét megrántom a vállamat, ő pedig felém lép, és úgy néz le rám, mint valsmi holmi cselédre. Felállok, közvetlen vele szemben, eltakarva az alvó kislányt, majd Nash Petrova szavait hallgatva oldalra biccentem a fejem. Vicces. Tipikus Petrova, bár, mivel Katie temperamentumáról már ismerem ezt a családot, így nem lesz számomra nehéz feladat. Mikor felállok, már legkevésbé sem magasodik felém, mint az előbb. Főképpen a magassarkúmnak köszönhetően.
-Valóban, Nash kedves? -elvigyorodom a tejes kijelentésére. Valószínű nem tudja, hogy talán még Katienél is megannyiszor erősebb vagyok, a boszorkányságommal. Nem tudom, hogy mit hisz. Ellenfélnek go dol?! Ugyan! Ha megtudja, hogy milyen is Katie, még csak a közelében sem akar majd lenni. Naj jó.. Ez talán nagyon erős túlzás.
Már éppen be akartam bizonyítani, hogy az évszázadok folyamán volt időm annyi tejet inni, hogy félkézzel is megvédjem a "testvéremet". Mert Katerina Petrova a testvérem, még ha nem a vérszerinti is.
Ám ehelyett inkább visszaülök a kanapéra, teljesen nyugodtan vigyorogva a szemébe.
-Sajnálattal, ám, de úgy gondolom, hogy nem ismersz egyikünket sem. Semennyire. Annyi jót és anyait gondolsz bele ebbe a lányba, aki amikor felkel, az első dolga az lesz, hogy megöli a gyereket, vagy magát a gyerekkel együtt..-sóhajtok fel, az igazat kimondva, majd kitárom a karom, és ismét megvonom a vállam.
-Rólam pedig mégannyit sem tudsz..-sóhajtok ironikusan. -Nem tudom, hogy mit hiszel, vagy mit akarsz, de én nem vagyok az ellenfeld, sem a vetélytársad, vagy akármi. Sokkal több jogom van Katievel lenni, mint neked, akármennyire fájhat is ezt hallani. -rántok egyet a vállamon, majd cinikusan elmosolyodom, de nem nézek rá, Katie takaróját nézem, és a szemem egyetlen mozdulatával betakarom őt. Ezután pedig felnézek a férfira.
-Valami egyéb? -vonom fel a szemöldökömet, bár legszívesebben azt kérdeztem volna, hogy "Te még itt vagy?!", de nem akarok udvariatlan lenni, mert nincs okom, és nem is ismerem őt...

-Nem fogja hagyni. -válaszolok szárazon. Szerintem ez a férfi nagyon félresimerte a ezt a lányt.
-Család?! -pislogok, értetlenül. -Petrova?! -ismét csak meglepődöm. Nem nagyon ismerem Katie rokonait, bár akiről tudok, az mind lány, sohasem gondoltam volna, hogy férfi Petrova is létezik.
-Hát, most igazán megleptél. -mosolyodok el. -Bár, nem értem akkor túlzottan, hogy miért becézgetted ennyire.. Mintha te is egy lettél volna a sok zaklató közül.-sóhajtok fel, majd megvonom a vállamat. "Zaklatónak" az olyan szinten szerelmes férfiakat nevezem, akik rá vannak kattanva, jelen esetben Katiere.
-Én? -vonom fel a szemöldökömet. -Az egyezlen ember vagyok, akit Katie gyerekkora óta eltűr maga mellett. Egyszóval, akit hosszú időn keresztül is elvisel.-horkanok fel, majd halkan felnevetek, miközben Emily arany haját birizgálom.
-Na és, Nash, hogyan keveredtél Katiehez, hol és mi történt? -nézek fel rá, és próbálom nem úgy mondani, hogy az kérdőre vonásnak hallatszon.
-Mielőtt pedig, hiú ábrándokat kergetnél, úgy sem fog lenyugodni. Addig nem nyugszik majd, amíg el nem pusztítja Emilyt. -sóhajtok, kétségbeesetten. Nem is tudom, hogy hogyan hagyhattam a jövőben, hogy visszajöjjön. Így minden nehezebb lesz...
-Amit természetesen nem fogok hagyni, csak nem árt, ha tudsz róla. -ismét felsóhajtok. Katie szinte a testvérem, nem hagyhatom, hogy ezt tegye... Bár én sem vagyok olyan sokkal különb nála, én soha nem tenném ezt..

Katie szavai hallatán elszörnyedek. Tudtam, hogy ez lesz... Emily után kapok, hogy le ne essen az ágyról, majd mikor a fiú végre csinálja, amit kértem, besegít, letuszkolja Katie torkán az ellenszert, és erre ő pedig őrjöngeni kezd, rekedtes, és szinte semmilyen hangon, de látszik rajta, hogy üvöltenen.
-Meg kell értened. Egyszer még hálás leszel nekünk ezért. -mondom, mielőtt elnyomná az álom. Ekkor pedig elalszik, én pedig a kezemre fektetem a szintén alvó kislányt.
-Nem hagyom, hogy akárki is bántson! Tudom, érzem, hogy szeretni fog. Deég nincs itt az ideje, és ezt te is tudod..-beszélek az alvó kislányhoz, majd végigsimítok az arany haján, és leteszem a hosszú kanapéra, a szoba végén, és én is mellé ülök.
-Köszönöm! -mosolygok hálásan a férfira.
-Emma. -mutatkozok be egyszerűen, bár tőle bővebb bemutatkozást várok, hogy ugyan hogyan került hozzá Katie, és, hogy ő, hogyan került ide..

A kislány megszólal. Hihetetlen, hogy a hangja, azinte teljesen olyan mint az enyém, és hiába babonáz meg, maga a jelentése, egyszerűen nem tudok nem undorodni tőle. És utálom magam.. Pár hónap múlva dagadt leszek, ezzel a nyűggel a hasamban, és nem kellek majd senkinek.. Isten bizonyra, nem hagyom, hogy megszülessen!
-Gondoskodni fogok arról, hogy ne szüless meg, ne aggódj. -kapom oda a fejem hirtelen, a lány csilingelő hangját követve. Az én hangom rekedtes, dühös és tekintélyt parancsoló. S miután észbe kaphatnék, ismét úgy romlik az állapotom, hogy még ez a mes... Khmm.. Ez a fattyú is elájul. Nem tehetek róla, olyan szép! Mintha Emma lánya lenne, amit előbb hinnék el, minthogy az enyém.. Ekkor pedig előttem is elhomályosodik szinte minden, de tartom a szintemet. Próbálom..
Az események csak úgy pörögtek körülöttem... Emma Nash segítségét kérte, aki a tiltakozásom ellenére is megoldotta a problémát. Könnyedén helyet cserélve a barátnőmmel, lefogott, és lenyomta a gyógyírt a torkomon. Én pedig hevesen próbáltam visszaköpni, hörögtem, és nem akartam nyelni, de az íze olyan hívogató volt. Száraz torkom fájdalmát enyhítette, és valószínű az összes többit is fogja.
Én, pedig égtelen haragra gerjedtem, mielőtt az ellensuer elaltatott volna. Az ágyat kezdtem csapkodni, majd félresöpörtem Nash kezét.
-Hogy tehettétek ezt?![/] -szipogom, és ha már tudnám, üvölteném, de ami hang kijön a torkomon, inkább nevezném rekedtes erőlködésnek, hpgy hangosabb hang is kijöjjön a torkomon.
[i]-Főleg te! -bökök merő undorral Emma felé. -Azonnal menj ki innen! És vidd innen ezt is! -fel akarok ülni, és meg akarom ölni Emmát, és azt a fattyút is, de egyszerűen visszaesem. A szemem sarkából ismét a könny kezd potyogni. Szerintem egész életemben nem bőgtem ennyit. Kiderül, hogy terhes vagyok? Rosszabb akárminél! Nash pedig nem ismer, ő is annak a gyenge, és szerencsétlen lánynak hisz, aki farkasharapásban szenved.
-Te nem érted... -szólok Nashhoz szipogva, miközben megrázom a fejem. Ekkor éreztem, hogy elnyom az álom, és titkon reménykedek, hogy örökre, de tudom, hogy úgy is felkelek.. De nem fogom hagyni, hogy megszülessen! SOHA. -ezzel a gondolattal vesztettem el végleg az eszméletemet, és gyengültem el, miközben újra kezd belémköltözni az élet...

Láttam Emma aggódó pillantásait, amivel nem csak az anyámat, hanem engem is megjutalmazott. De tartottam magam. Világéletemben arra neveltek ők ketten, hogy legyen ilyen, mert a Petrovák erősek, én is erős vagyok, a világ legerősebb fiatal lánya, még ha nem érzem ezt... És most is, kihúzott háttal néztem az anyám undorral teli szemébe. Nem akar engem... felőle mind a ketten meghalhatunk. Akárhogyan is bizonygattam az imént, hogy majd meggondolja magát, az a tekintet... Soha nem nézett így rám, még akkor sem, amikor a legnagyobb haragban voltunk egymással. Életemben először azt a mocskos ribancot láttam benne, aki valóban volt. Akiről tudtam, hogy létezik, és aki miatt elraboltak, aki miatt Will kiváltotta az átkot... Még így, haldokolva is képes gyűlölni valakit, aki hozzá tartozik. Milyen lény az ilyen? Milyen? Willt legalább akarta az anyja... akkor hogy is van ez? Én szeretem ezt a dacos kurvát, ő meg utálja azt a nőt, aki bármit megtett volna érte... Nem értem. Nem értem, csak azt tudtam, hogy nem adom meg neki azt az örömöt, hogy elgyengülni lásson. Nem engedek a sírásnak, ami folytogatott.
- Az anyám vagy... Bár ha tudnád, időnként mennyire örülnék, ha nem te lennél az - vágtam felé. Igazán Petrovás, a családtagok már csak ilyenek... Aztán elfordultam tőle, és le akartam ülni, de ez már nem sikeredett. Elgyengültem... meg fogok halni. Ha ő nem is hal meg, a teste ki fog lökni önmagából, el fogok pusztulni, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna a létem. A világ nem fogja tudni, ki az az Emily Stella Pierce. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, mielőtt elsötétült volna a világ.

Mivan? Mi a..? Ide-oda nézek, kétségbeesetten. Én nem vagyok terhes! Én NEM lehetek terhes!
-Nem,nem,nem... -itt elszakad a cérna, potyogni kezdenek a könnyeim, és az erőtlen kezemmel az ágyneműt szorítom, és ököllel ütöm. Sokat nem ér... Körülbelül, minta egy három éves hisztizne..
-Nem veszem be! - suttogom erőtlenül majd megrázom a fejemet, összetapasztva a számat. Mindketten meghalunk.. -csöng a fülemben, és érzem, hogy már tényleg mindjárt itt a vég. Inkább haljunk meg mindketten, mint, hogy gyerekem legyen! Bár.. Fogalmam sincs, hogy hogyan néz ki már így, amikor még meg sem született.. Átverés lehet?! Nem. Emma sohasem hazudna nekem. Erőtlenül felemelem a kezemet, és megragadom Emma fölsőjét.
-Tőlem akármit csinálhatsz, én nem fogom megszülni ezt a... -motyogom, nem befejezve a mondatot, majd lehullik a kezem magam mellé, és felsóhajtok. A kislányra nézek, szememben merő undorral. Már csak pár perc.. Itt a kezemben a gyógyír, vagyis, Emma kezében. Az én hasamban meg ez a kislány, valami nagyon kifejletlen állapotban. Nem,nem nem! Ismét a fejemet rázom, miközben a könnyeim potyognak, és egyre rosszabbul vagyok. Csak legyen már vége! De én akkor sem veszem be. Makacsságom nem enged. Én NEM akarok gyereket! Inkább a halál, mint ez a nyűg!

Katie értetlenül állt a dolog előtt, hiszen Emily elszólta magát, én pedig már előre féltem a következményektől. Megköszörültem a torkomat.
-Katie.. -kezdek bele, miközben a hangom megremeg. Úgy gondolom, tartozom azzal, hogy elmondom neki az igazat. Viszont előtte a hihetetlenül elsápadó Emilyt is lefektettem az ágyba, mielőtt leájul mellettem. Katievel együtt neki is romlott az állapota.
-Katie, terhes vagy. Ő pedig a lányod. -nyögöm ki, félve a reakciójától. Ekkor felállok. A szekrénybe kezdek kutakodni. Valahová ide rejtettem az ellenszert. Mindent vámpírsebességgel pakoltam ki,és be, amikor ráakadtam egy kis fiolára.
-Itt van! -szólalok fel diadalittasan, majd újra az ágyhoz lépek.
-Katie! -rázom meg a lányt. -Ezt be kell venned, és meggyógyulsz. Ha nem teszrd meg mindaketten pillanatokon belül meghaltok, érted?! -rázom meg ismét, amikor már érzem, hogy szinte teljesen kihűlt a teste, és Emily is ugyanúgy néz ki, mint Katie, bár a kislány viszonylag jobban nézett ki valamiért.
-Nem érted? -sipítom, mert látom, hogy húzódzkodik ellene, de muszáj bevennie!
-Segíts már! -szólok rá a férfira, majd hátrasandítok Emilyre. Véleményem szerint, ő még egész jól volt, bár nem tudtam tökéleresen megítélni.. Elfogott a félelem. Egyszerre két embert veszíthetek el.. A legjobb barátnőmet, és annak a lányát.
-Ha nem veszed be az ellenszert, lenyomom a torkodon, Katerina Petrova! -szólok rá riadtan, de mégis dühösen.
-Mindketten meghaltok, te is és a lányod is! -ismét megrázom, tudom, hogy hallja, de nem reagál, elfordítja a fejét, és hevesen ellenkezik.. Nem értem, hogy mi a baja.. Betakarom, mert remeg, és szenved.. Az utolsókat rúgja, és nem akarja bevenni az ellenszert... Felsóhajtok. Kell ezzel ketdeni valamit!

Kezdett elmúlni, ami felettébb boldogsággal töltött el. De megfogalmazódott bennem, hogy talán nem is kell véget vetni a szenvedésemnek, megszűnik az magától, és meghalok.
Ekkor elfogott valamiféle félelem, ami arra ösztönzött, hogy addig kapaszkodjak az életbe, amíg csak az erőm bírja. Egyszóval tartsak ki legalább még pár percig.
A testem hűlni kezd, már nem érzem a meleget magam körül, és nem ég minden egyes porcikám. Egyszerűen csak jobb minden, kivéve a fájdalom, ami nem szűnik.
Talán, ismét reszketni kezdek, a hirtelen lehűléstől pedig fázni, de nem nagyon érzem, az igazat megvallva. Már végre az ágyamban fekszem itthon, és ez a lényeg.
Nash kérdésére erőtlenül válaszoltam, egy szimpla "aha"-t, miközben bólogattam mellé, majd nyitogatni kezdem a szemeimet, erőlködve, hogy ne aludjak el. Emma daloló hangját hallom, de nem összpontosítok arra, hogy mit mond.
Viszont, az éles és kétségbeesett hangjára erőtlenül végre felnyitom a szememet.
-Még élek. Nyugi. -válaszolom, kis iróniával a hangomban, majd kitapogatva Emma kezét, megszorítom azt. Jó, túlzás a szorítás, inkább, csak megfogom.
-Ments meg! -formálom a számmal a szavakat, bár nem hallanám, hogy kimondom. Ekkor csilingelő, és aggódó gyerekhangot hallok, amire végképp felkapom a fejem. Milyen kölyök mászkálna itt?! Emma mögé nézek. Egy szőke, gyönyörű kislány térdel fölöttem, el van sápadva, és hozzám beszél?! Összeszorítom a szemem, majd vissza. Biztosan hallucinálok, de a szüleim már nincsenek itt. Ám, hogy erről megbizonyosodjak, még óvatosan körbenézek egyszer. Nem, csak mi négyen vagyunk itt. Szemmel láthatóan hozzám beszél a kiscsaj.
-Anya?! -emelem fel a tekintetem egy pillanatra. -Ki ez a lány?! -förmedek Emmára, már tényleg az utolsó erőfeszítéseimmel kérem számon. Mit anyáz?! Csak tudnám, ha lenne egy lányom...
-Nem én vagyok az anyja. -mondom Emmának, a kislány felé bökve, majd a szokásos "Vidd innét a fenébe, csak tüntesd el a közelemből" nézésemmel pillantok rá.
Felsóhajtok, és ismét Nashra nézek, amíg Emma talán intézkedik.. Hálás pillantást vetek rá, olyan búcsúzásszerű dolog, bár vicces, mert sohasem így képzeltem el. Ekkor pedig vissza Emmára, aki még mindig az egyre sápadtabb kislány mellett áll, és mintha értetlenül néznének egymásra, és mintha Emma védené őt. Most meg mi van?! Kétségbeesetten pillantok körbe a szobában. Biztosan a harapás már az utolsókat rúgja. Nincs is itt semmiféle szőke kislány... -Próbálom magam meggyőzni, de túl élethű, és Emma is látja. Értetlenül pislogok körbe a három jelenlévőn.

Emma felkapott, és meg akart indulni velem valahová, legalábbis azt hiszem, mert ezt nem mostanság tudom meg, az is biztos. Ugyanis, mielőtt kinyithatta volna az ajtót, az kivágódott, és két alak rontott be rajta. Az anyámat rögtön megismertem a férfi karjában, és nagyon, nagyon rossz érzés fogott el. Rosszul éreztem magam... Hányingerem volt, tán szédültem is, és van egy olyan sejtésem, hogy mindez miatta, az ő állapota miatt van. És bár tudtam, hogy nem kéne elárulnom, ki vagyok, megszűnt a gondolkodásom. Az anyám haldoklik... És mivel benne vagyok, én is.
- Jesszus anya, mi történt veled? - furakodtam oda Emma és a férfi mellé. Akármi is, féltettem őt.- Te... Te csináltad? - fordultam az idegen felé, akit ezúttal végre felismertem. Nash bácsi. De akkor mit cicámozta az anyámat, amikor rokonok? Jézusom, csak azt ne mondja, hogy képes volt vele is lefeküdni...

Szinte minden másodpercek alatt történt, Emily és én felálltunk, ki akartam vinni a szobából, le a konyhába, de mikor az ajtó elé értünk, az váratlanul kicsapódott, én pedig ijedve rántottam el a kislányt, magam mögé. Az ajtó eltakart minket. Egy férfi jött be rajta, a karján Katie-vel, akit letett az ágyra. Megfogtam Emily kezét, és bevágtam a nyitva álló ajtót, hogy észrevegye, mi is itt vagyunk. Vagy én is.. Ha látja Emilyt, akkor ketten.
Katie ramaty állapotban volt, engem pedig elfogott a kétségbeesés. Karomra fogtam Emilyt, és ahelyett, hogy odasétáltam volna vele, a vámpírsebességemet kihasználva, még ezt a rövid, 2 méteres utat is futva tettem meg, hogy egy másodperc alatt az ágy mellett lehessek. Letettem a kislányt, majd mit sem törődve az ismeretlen vámpírral, Katie felé hajoltam, felemelve a fejét. A vámpír kérdéseket tett fel neki, és becézgette. Ki a szent szar?! Nem érdekelt, most nem, egyszerűen képtelen voltam azzal foglalkozni, amikor látszott a barátnőmön, hogy mindjárt meghal. Dehát terhes! Nem halhat meg! Akkor meghalna vele Emily is...
Meghökkenve megráztam egy kicsit. Felültem az ágyra, óvatosan, Katie arcát tartva.
-Katie, drágám! Hallasz? -élesztgettem, miközben odasandítottam, a pici Emilyre, aki sápadtabb volt, mint eddig. Katie arca forró, egyszerűen égeti a kezemet.
A ruhája csupa vér volt. Ráadásul nem is volt rajta nadrág, csupán a fölsői. Kissé kiakadtam rajta, de nem volt időm azzal foglalkozni.
Óvatosan forgattam a fejét a kezemben, és gyöngén, szemügyre véve, hogy mi történt vele.
Ekkor pedig megláttam azt az óriási sebet a nyakán.
Farkasharapás. -Tudatosult magamban, és egyszerre csak elszédültem.
-Mi történt?! -fordulok hirtelen az ismeretlen felé. Tekintetem kegyetlen, mégis kétségbeesett, a hangom pedig remegő. Félek. Az agyam azonnal járni kezd. Ellenszer?! Valahol kell lennie...
A teste egyre hűl ki. Érzem a kezem alatt, hogy már nem olyan forró, és egyre sápadtabb, és egyre dermed..
-Katie! -üvöltök rá, teljesen megijedve, majd megrázom. Erre nyitogatni kezdi a szemeit, de nem nagyon reagál. Még él.. Bár ki tudja meddig!
Hol lehet az a tetves ellenszer?! Nem jut eszembe..

<----Las Vegas

[Las Vegas]

Röpke percek telhettek el. Nem érzékeltem igazán, fogalmam sincs, hogy mennyi idő van/volt. Halkan szuszogok a hosszúnak tűnő, de furcsán rövid úton, így próbálva életben tartani magamat. Csak tasakos vér volt, de azt megittam mindet, mohón és szárazan. Sokat végül is nem hatott, hiszen felköhögtem, de mégis, talán ez tartott életben.
-Az öcsém. -válaszolok bizonytalanul, percekkel később, Nash kérdésére. Ő azt mondta, hogy vigyáz rám, és akarva-akaratlanul is bíztam benne, mert nem volt más lehetőségem.
Végül, odaértünk a nagy lakásomhoz. Most még nagyobbnak tűnt, mint valaha, és az odavezető út is gyötrelmesebb volt, mint akármikor. Fel sem fogom, hogy hogyan sikerült életben maradjak. Erőtlenül kapaszkodtam Nashba, és el akartam aludni, de valami nem engedte, valami megmagyarázhatatlan dolog, így végigszenvedtem az egész utat. Gyötrelmes volt, de végre ideértünk. Nash a szobámhoz talált anélkül, hogy megszólaltam volna. Valószínűleg megérzés volt.
A ház üresnek tűnt. A szobából hallatszódott valamiféle beszélgetés, de nem volt erőm figyelni.
És nem is láttam semmit. Arcomat Nash karjába fúrtam, hogy még véletlen se lássam meg a szüleimet, már a gondolat magában is túontúl rémisztő.
Érzem, hogy a testem még mindig ég, a fejem szétrobban, keszekusza hangokat hallok, és olykor-olykor megremegek a fájdalomtól.
Nem érzékelem a külvilágot pár pillanatig, mintha tényleg meghaltam volna. Olyan sötét volt minden, és a képzelgéseimen kívül nem hallottam semmit.
A következő élményem már az, hogy eleresztenek a karok, és leraknak az ágyra. A puha, megszokott ágyneműmre, és újra hallok egy-két dolgot, miközben a szememet is nyitogatni kezdem. Itt az ideje, hogy megmeneküljek. Már, ha Emma tud segíteni... Biztosan! Hiszen ő mindent megold! Mindent meg kell oldania...

-Sarahnak van fia?! -kerekedik el a szemem, miközben még a számat is kitátom. Nagyon le vagyok maradva! De, gondolom, nem rég születhetett ő sem, ha összejöttek a jövőben. Egyszer vele is kell találkozzak, ezer éve nem láttam, pedig régen sülve-főve együtt voltunk hárman.
-Értem. -bólogatok.

-Óóha! -csapom össze a tenyeremet. Emma, a minden titkok tudója. Viccesen hangzik... De egyben izgalmasan is!
-És, hogyan fogod beadni Katie-nek, hogy a lánya vagy?! -vonom fel a szemöldökömet. Valószínű, megkíséreli őt is megölni, de én nem fogom hagyni, és segítek ennek a kislánynak, akármibe is kerül. Persze, tudom, hogy ennek nem lesz jó vége... Előre látom az elkövetkezendő egy évet.. Hjajj... Borzalmas lesz!