-Nasht és az újdonsült családját. Te, pedig segíteni fogsz nekem, ha már nem vagy hajlandó átváltoztatni. -mutatok rá, majd válaszolni készülök a kettes számú kérdésére.
-Hogy hogyan?! -kérdezek vissza, még mindig éles hanggal. -Az a tetvedék Nash lenyomta a torkomon a gyógyírt! -dühösen a takaróra csapok. -Aztán ráadásként belenyúlt a mellkasomba. Én meg már ember voltam. -megremegek egy percre az idegtől. A bosszúszomjtól lángoló tekintetemmel meredek Emmára. -És végezetül megcsapolt, majd otthagyott. Én meg magamba szúrtam valami vackot, még ezek előtt, hogy elvérezzek, hiszen ha vámpírvérrel a szervezetemben halok meg, akkor már vámpír lennék. -vigyorogva hátradőlök. -Izgi, nem?! -vonom fel a szemöldököm csupa iróniával a hangomban, és a mosolyomban.
-Az esküvőre, igen. -bólintok. -Hova máshova? Ott lesz mindenki. -ismét felülök, és kihúzom magam, majd Emilyről kezd kérdezősködni.
-Nem mindegy az neked? Legyen elég annyi, hogy ő is jön. -nem sokat sejtetett a mosolyom, mégis ki lehetett belőle venni valamit.
-Attól még utálom. -megrántom a vállam nemtörődömül. -Akkor odamegyek érte. -a hangom ismét határozottan cseng, miközben felállok. -Egy fél óra, és jövünk. -kacsintok rá, majd a ruhásszekrényemhez állva, áthúzom a fölsőmet, kifésülöm a hajamat, és a vállamra vetve egy dzsekit elindulok kifelé...

[Folyt.: Hotel]

-Nem vagy vicces. -forgatom meg a szemem, elvigyorodva. Majd meglepődök a kitörésén.
-Állj, állj, állj! -szólok rá, a mutatóujjamat felemelve.
-Egy. Kit fogsz megölni? Kettő. Hogy lettél ember? Három. Nem változtatlak vissza, és senki sem fog legalább 7 hónapig. Ha tetszik, ha nem. -hangom parancsoló, de látom rajta, hogy legszívesebben a nyakamat törné. De nem, mert akkor nem csak Katie, de Emily is meghal. És Emily örökre, én pedig nem engedem. Bele kell törődnie, és tudom, hogy menni is fog neki. Véleményem szerint emberként is ugyanúgy madzagon fog rángatni mindenkit. Semmi sem állhat az útjába. Ismerem.
-Egy esküvői meghívó?! -kissé hátrahajolok, hogy ne az én dobhártyámat szakítsa ki a sipítozó hangjával. Kínos csönd kerekedett ezután. Nem tudtam neki mit mondani.
-Hová? Az esküvőre? -felvonom a szemöldököm, picit meglepődve. Ő pedig bólint. Mondjuk, nekem úgy is "kötelező" menjek, elvégre én szerveztem, vagy adtam ötleteket a szervezéshez, hiszen azóta nem beszéltünk erről. Úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen esküvő sem lesz.
-Ahogyan érzed. -vágom rá, vállt rándítva. Ha ölni akar, akkor öljön, sohasem akadályoztam meg ebben. Én pedig segítek neki, és ott leszek mellette, ha éppen valaki megtámadná. Ember, nem tud mit kezdeni még egy újszülött vámpírral sem...
-Így van. -biccentek, majd az Emilys kérdésére újra felhúzom a szemöldököm.
-Emily? Minek neked Emily, nem utálod? -meghökkenve kérdezek rá, miközben a kislányra fókuszálva megállapítom a tartózkodásának a helyét.
-Sarah lakásán van, a hotelben. -bólintok. -Tudod melyik lakás nem?! Oda akarsz menni? -kérdezek a dolgokra hirtelen. Jogom van tudni, hogy mit akar. Azt hiszem...

Érzem, hogy folyik le valami istentelen szar szutyok a torkomon.Köpök  egyet, majd ráismerek az ízre. Vér. Tanácstalanul kezdek vergődni az ágyon. Azt hittem, hogy csak álmodom!
Köhögni kezdek, majd lassan a szememet is kinyitom... Jól érzem magam, fel vagyok töltve energiával..
Meghallom Emma hangját, amire csak elvigyorodom.
-Hagytál volna meghalni, te ribanc. -nevetem el magam, miközben felülök. Lenézek magamra, és elfog a szédülés.
-Az a rohadék, meg fogom ölni.. -a hangom egyre hangosabb, az utolsó szónál már üvöltök.
-Emma! Emma! Változtass vissza, most! -követeltem felé fordulva, miközben megragadom a két vállát, és rázni kezdem. Magam mellé nézek. Egy rohadt borítékot látok. Felkapom, majd kinyitom.
-Ez mi?! -üvöltöm kikelve magamból. Ez a két hányadék képes volt ezek után is meghívni az esküvőjükre?! Egy mozdulat alatt széttépem a meghívót.
Pár percig néma csönd.. Van időm gondolkozni. Tökéletes terv rajzolódik ki a tökéletes elmémben...
-Megyünk. -jelentem ki határozottan. Ráadásul ma lesz. Tökéletes, úgyis erőm fejében vagyok jelen pillanatban. Feltöltve energiával és bosszúvággyal. -És tömeges mészárlást fogunk elkövetni. -vigyorodom el. -Ha nem jön össze a dolog, van B tervem is. -mosolyom önelégültből ördögivé csap át. -Bár, már alapból az is bosszú, ha elmegyek. Te..Te meg az esküvőt szervezed.. -szemet forgatok, miközben kisebb undor ül ki az arcomra.
-Emily? -vonom fel a szemöldököm. -Ő hol van? -kérdezem titokzatosan.

[Vegas]

Egy évezrednek tűnt, mire ideértünk. A postaládában Nash és Selena esküvői meghívója állt.Tényleg! Oda még én vagyok az esküvőszervező.. Egy gúnyos nevetés közepette megforgatom a szemem, majd a meghívót lehajítom az ágyra, a nehéz Katie-t pedig mellé. Tasakos vért itatok vele, hogy felépüljön...

Két nap telt el. Nem voltam végig mellette, csak amikor lenyomtam egy fél tasak vért ebéd és vacsoraidőben a torkán...

Ma már órák teltek el. Hosszú órák, amikor végre életjelet adott magáról, elkezdett köhögni. Felsóhajtok, miközben felé sétálok.

-Kelj fel csipkerózsika. -forgatom meg a szemem ismét, egy sóhaj keretében.
-...és mesélj nekem, hogy mi történt. -az ágyra ülök, miközben kinyitja a szemét. -Egy hajszálon múlt az életed. -felvonom a szemöldököm, miközben nézem, hogy ébredezik.

A kezembe temetem az arcom a szavain. Ennyi marhaságot is csak ő tud összehordani! Mélyen felsóhajtok, miközben megrázom a fejem, jelezve ezzel, hogy hülyeségeket beszél. Még jó, hogy éppen viszonylag nyugodt vagyok.
Ekkor pedig újra írni kezd valamit, én pedig kíváncsian figyelem, s mikor a homlokomra tűz egy cetlit, elfintorodom, és letépve rólam azt, olvasni kezdem. Felhorkanok a mondaton. Inkább meghalok, minthogy gyáva legyek, bár ezt élesben nem tudom, hogy hogyan gondolnám..
-Én nem viselkedek gyerekesen.. -forgatom meg a szememet, ellenkezve vele. -Csupán csak..Áhh, hagyjuk, úgy sem érted meg. -vonok vállat, beletörődve abba, hogy ugyanolyan makacs ő, mint én, és mint az összes többi Petrova, azzal a különbséggel, hogy Őt a jó szándék vezérli. Ritka dolog, főleg a mi családunkban.
Nem elvetetni fogom, meg fogom ölni. -ezt csak magamban teszem hozzá, nem mondom ki, de az arcomra kiül, hogy ezt gondolom. Meg kell emésztenem még a gondolatot, hogy valószínű mindez igaz. Emma miért hazudna?! Csak azt tudjam meg, hogy hazudik. Bocsánatot sem lesz alkalma kérni.
Visszatérve, sem a hülye cetli miatt, sem a szavai miatt nem haragszom Nashra, elvégre megmentette az életem.
Mosolyogva bólintok minden egyes szavára, még ha abban a mosolyban van egy kis megjátszás is. Selena neve hallatán, megforgatom a szemeimet, de csak észrevétlenül, úgy magamnak, miközben a mosoly nem fagy le a számról.
-Fel foglak keresni, ne aggódj. Amúgy is elkísérem Emmát a találkozóra. -mintha makacskodnék, ismét. Nem hagyom, hogy egyedül menjen. Főleg, hogy ott lesz az a nő is..
Ekkor pedig eltűnik, én meg egyedül maradok Emmával és azzal a fattyúval.
Ismét felsóhajtok, majd felemelem Emmát, és átviszem a szobájába. Nem tudok több időt itt tölteni, és a kiscsajhoz meg biztosan nem nyúlok. Erről ennyit...

[...]

---->Haza

-Olyan szemét vagy! Ne hülyéskedj már! -lököm el a kezét ismét, miközben halk nevetést folytok el a stílusán. Tovább hallgatom, miközben ő csak mondja, és mondja. Elmerengek egy kicsit, ha nem fogja be Em szapulását, esküszöm, hogy magam hallgattatom el. Én is elaltatom, Emmának biztosan van valami izéje, amivel a vámpírok elalszanak.. Attól eltekintve, hogy én nem tudnám használni. Inkább, talán csak kitörném a nyakát. És legalább ő is aludna egy kicsit, és nem jártatná feleslegesen a száját. Persze, ez úgysem menne, hiszen sokkalta erősebb és gyorsabb nálam, főleg most. Így sehogysem jönnék ki jól a helyzetből.
-Lehet, hogy azért van ilyen helyzetben, mert.. -kifújom magam egy nagy sóhajjal, miközben félbehagyom a mondatot. Nem szabad ilyennel felidegesítsem magam. Inkább a szájára tapasztom a mutatóujjamat.
-Inkább maradj csöndben. -ismét felsóhajtok, majd a combomra csapva felállok, és járkálni kezdek.
-Jól van na! -tárom ki a kezemet mentegetőzésképpen. Megforgatom a szemeimet, majd lenézek magamra. Igazából én sem tudom, hogy hány hetes lehet. Nem számolom.. De, van egy olyan sanda gyanúm, hogy alig egy napos, még csak el sem kezdődött fejlődni. Vérfarkasokkal nem gyakran fekszem össze, Alec valahogy kivétel volt. Lényegtelen, a harapás miatt meg fogom ölni. Na és még ha kiderül, hogy ő csinált fel! Akkor végképp kinyírom. Vagy inkább lepasszolom neki a kölyköt. Áhh.. nem... Nem fogom megszülni! Normálisak ezek?! Elég volt egyszer szülni, igaz már arra sem emlékszem... De nem értem. Ha az övé is lenne a gyerek, akkor miért most jött vissza, amikor még alig fogant meg?! Lenézek a kanapén fekvő szőke kislányra. Ha valaha hittem a tündérekben biztosan így képzeltem el egyet, de sehogysem fér a fejembe, hogy ez, ő, az én lányom lenne...
-Fogalmam sincs.. -fújok, megforgatva a szememet. -Valószínű még egy hetes sincsen.. -mutatok a kislányra, miközben ismét a fejemre tapasztom a tenyeremet. Kész átok ez az élet..

-Engem, kórházba?! -vonom fel a tekintetemet. -Meg vagy húzatva? -irtózom a kórházaktól valamiért. Halkan felnevetek a gondolaton, hogy sok ember körülöttem legyeskedik, és megpróbálják kideríteni, hogy miért nem dobog a szívem. Vagy akármi...
-Hagyjad már, alszik! -szólok rá, finoman elcsapva a kezét, Emma elől. -Furcsa..-kapok a tarkómhoz, nagyot sóhajtva.
-Általában mindig én vagyok ebben a helyzetben, és ez szokatlan. -felnevetek. Igen. Mindig én vagyok bajban, amiből ő húz ki, vagy esetleg néha csatlakozik hozzám. De az előbbi gyakoribb. Egy percre elterelem a gondolataimat, és elmerengek valamin.
-Nash! -fordulok felé hirtelen, kissé bizakodva, könyörgőn nézve rá. -A terhességet mikor mutatja ki a teszt?! -elvégre orvoskodik, vagy mi... -Lehet nem is igaz az egész. Csupán csak valami hülyeség! -remény csillan fel a szemembe, majd észhez kapva a homlokomra tapasztom a tenyerem.
-Nem is tudom, hogy miért tőled kérdezem.. -kínomban felnevetek, majd egy nagy sóhaj kíséretében ismét megrázom a fejemet.

Felsóhajtok.
-A végén kiderül, hogy még orvos is vagy.. -motyogom, halvány vigyorral az arcomon. Azt állítja, hogy nincsen semmi. De én érzem, hogy nem jól áll valami! És azt is érzem, hogy kezdem visszanyerni az erőmet. Kevésbé vagyok fáradt. Mozgatni kezdem a hátamst, ami jó hangosat roppan egy pár másodperc után. A fájdalomtól felszisszenek. Helyreugrott. Már nem is érzem rkssz helyen, csak fáj. Ami érthető is.
-Meg is van. A gerincem volt, dokikám. -oldalba bököm, miután megmozgatom a hátamat.
Kissé instabilan ám, de kikászálódom az ágyból.
-Hozok fel egy-két embert. Van tartalékban a pincémben. -poénkodom. Jól jönne most mindhármunknak egy pár vértasak, így emberi tempóban felhozok egy rakással, miközben én már hevesen szívom az egyiket. Ledobom őket az ágyra. Kezdek feltöltődni! Nasht oldalbaágom, Emma cukkolása miatt, majd a lány felé hajolok, és adagolni kezdem neki az egyik tasakból a vért, mikor ébredezni kezd.
-Úgy sem ússza meg ezt szárazon..-sóhajtok az ébredező Emmára. -Egy perc alatt levadászom, és még csak észre sem veszi.. -drámaiságot színlelő, újabb sóhaj hagyja el a szánat. Ecc pecc kimehetsz.. Ahogyan ő mondta. A macska játszik innentől a kisegérrel, nem pedig fordítva. Csak rosszkor voltam rossz helyen...
-Milyen kár, hogy egy vámpír ilyen gyorsan gyógyul.. -halkan felnevetek. Pedig, szeretem, ha sajnálnak. Ezt is már csak magamban teszem hozzá, miközben kinyújtózkodom.
-Remélem rendesen forrt össze. -vonom meg a vállam, hetykén kijelentve. Katie lassan bár, de kezd erőre kapni...

-Nem. Nem vagyok jól. -nyöszörgöm. Egyáltalán úgy festek, mint aki jól van?!
-Egy átkozott nő. -mást nem tudok kipréselni a torkomon. Igen, egy átkozott nő, aki szemében régen én voltam a világ nagy uralkodó istennője, akire fel lehet nézni, és ő sokat köszönhet nekünk, hiszen azon kívül, hogy részben megkeserítettük az életét, azért kiemeltük a semmiből, egy egészen más világba. Perszey attól függetlenül is kihsználtuk, de hálátlan. Nash segített az ágyra mászni, ahol még mindig lihegve feküdtem. Irdatlan mennyiségű vért vesztettem. Fájt mindenem, és ehhez a vérhiány miatt szédülés is járult.
-És még emlékeztess rá. Végül is.. Rúgj még bele egyet a földönfekvő emberbe. -le sem tagadhatnád a származásod! Ezt már csak magamban tettem hozzá. Megalázottnak éreztem magamat. Kiszolgáltatottnak, velem még sohasem volt ilyen.
-Eltört valamim. -suttogok, még mindig a fájdalomtól, de a nyakam szerencsére kezd elmúlni. -Többször is. -utaltam a reccsenésekre, amiket lehetetlen, ha nem hallott meg. Nem is tudom, hogy mit mondjak neki. Talán mindenféle érzepem kiül az arcomra. Fájdalom, szánalom, megalázottság, undor, félelem... Arcán, ami a homlokomhoz ér, végigsimítok, és fészkelődni kezdek, hátha ki tudom roppantani a hátam. Úgy érzem, mintha egy csont rosszul forrt volna össze, és szúrna belülről.

Tekintetemmel követem a történteket, és csodával határos módon gyorsan felfogom a történteket. Pedig, ha ezek után már semmire sem fogna az agyam, az is teljesen érthető lenne. "..olyan információk birtokában vagyok, amikkel elég sok mindent fogok tudni kezdeni..." cseng a fülemben, ami következtében a tenyerem ökölbe szorul.
-Nem tudsz te semmit.. -szisszenek fel a dühtől és a megalázottságtól elázva. Történt már velem valaha ilyen?! Kétlem. Maximum amikor egy ősvámpírral kezdtem ki, de akkor sem voltam ilyen tehetetlen. Mivel, még talán senki sem törte el a bordáimat. Vagy a gerincemet. Mit tudom én! Nem vagyok doki.. Most már viszont nem törekedtem arra, hogy újratörjem őket, vagy már nem mozogtam bele annyira, hogy az éppen összeforrani készülő csontok kényszertelenül is újra eltörjenek.
-Nem hiszem, hogy nekem ment volna el az eszem! -fújom Nash felé, ám ekkor már Katrina előttem van. Még mindig tartom a tekintetét, ahogyan eddig. Ez az ember megőrült! Most kihúzta belőle a karót, lássa a következményét. De remélem ennek a következtében meghal a kis fattyú.
-Jobb lesz, ha befogod a szádat, különben én fogom be! -mondom a képébe, miközben lehajol hozzám. Ám, ekkor elkapja a nyakam, és felemel. Kiroppantom a hátamat, de az balul sül el, így egy újabb töréstől, csak felordítok, miközben a nyakamhoz kapok, és megpróbálom lehámozni magamról a kezét, ám ahogyan egyre jobban próbálkozom, ő ugyanazzal a tempóval mélyeszti bele a karmait a nyakamba, amiből ömlik a vér. Remek! Ficánkolva nyögök egyet, miközben az ujjait próbálom kihúzni a nyakamból.. Folytatásként az ütőerembe vájja a körmét, amire szintúgy felordítok, ahogyan elpattan az ér, és abból is dőlni kezd a vér. Reményt vesztve, fulladozva szorongatom a kezét, és nem kapok levegőt, kapkodok, kapálózok, és bár ezt akartam, azért a túlélési ösztön megvan bennem.
"Petrova ivadék.." Hallom félig. Nincs semmiféle Petrova ivadék, és nem is lesz! Próbálok kinyögni egy értelmes szót, de annyira szorít, hogy nem megy.
És már ott sincsen. Én pedig lezuhanok a földre, az ágy és Nash elé. A nyakamat fogom, és levegőért kapkodok, még mindig fulladozva. Behunyom a szemem, majd lehajtom a fejem a kezemre. Ez nem jött össze, de az bizonyos, hogyha újra erőre kapok, én megtalálom ezt a lányt. Ijedten felnézek Nashra, majd Emmára, aki az ágyon fekszik. Véres kezemmel megkapaszkodom a fehér takaróban, ami ennek hatására tiszta egyadta vér lesz, és így próbálom felhúzni magam, reménykedve benne, hogy még van annyi bennem, hogy felhúzzam a saját testem az ágyra, hogy végre ne a földön legyek.
Még mindig lihegek, mint egy kutya, és félek. Nem tudom, hogy mi van Emmával, és hogy velem. Meghalt már?! Fáj mindenem! Majdnem visszaesek a földre, de tartom magam, miközben feladva ráhajtom a fejemet az ágyneműre, ami emiatt még véresebb lesz, hiszen a nyakam még bőven vérzik. Felsóhajtok. Mi jöhet még ebbe az átkozott napban?!...

-Gyáva vagy! -nyögöm, hiszen tudom, hogy nem fog bántani. Mihaszna nő, gyáva, egy senki. Fél megtenni azt, amit bátran kimond. Az ilyenek nem velejéig gonoszak, az ilyenek gyávák esélytelenek, és a semmiből felhúzott kis parasztok, mint ő!
-Undorító gyáva féreg vagy! -sziszegem, mielőtt még megtörtént volna.. Tudtam mire készül, és azt is tudtam, hogy nem rajtam fog bosszút állni, ami a gyávaságnak még egy árulkodó jele. Minden másodpercek alatt folyt le. Ő elterelte a figyelmet, és már rögtön tette is a dolgát.
Amikor beleszúrta a karót Emmába, ugyanúgy ordítottam fel, ahogyan ő, miközben ismét megpróbáltam felállni, de ahogyan az előbb is, most is csak a csontjaim törtek bele, de nem számított, én akkor is, és csak akkor is próbálkoztam, verve a földet, mint egy óvodás. Állj! Azt még elviselem, ha engem bántanak, de ha a testvéremhez nyúlnak hozzá, azt már nem engedem! Emma a karót fogva a földre zuhan, én pedig kétségbeesetten próbálok elmászni oda. Eddig sohasem történt ilyen. Mindig is ő húzott ki a bajból. Nem nagyon volt még arra példa, hogy ő kerül veszélybe. Nashra nézek, fájdalmas, és kérlelő, talán inkább követelő tekintettel, hiszen hasztalan vagyok. Még mindig mozgolódom, ami következtében egyre többször reccsennek a csontjaim, amik szúrnak belülről.
-Te rohadt ribanc! -üvöltök fel. -Ennyire gyáva lennél?! Túl nagy falat vagyok neked, ha?! -üvöltöm a képébe, és érzem, hogy szorongat a sírás. Nem értem, hogy miért éppen Emmával csinálja ezt, aki szerencsétlenül tényleg mindig segített neki... Mondjuk, nyilvánvaló. Én is ezt csináltam volna, de utána végeznék a többivel is. Ezt ő nem fogja megtenni. Nem mer még egy pofont adni, nem mer hozzám érni, és ez csak azt mutatja, hogy mennyivel is nagyobb vagyok nála. Mennyivel is többet érek, mint ez a kis feltörekvő cafka, aki azt sem tudja, hogy mit kezdjen magával, csak szimplán másokat utánoz. Tipikus. Mindig ezek vesztenek, és most sem lesz másképp. Addig-addig ficánkolok kínok között a földön, amíg el nem érem azt a karót, amit én ejtettem el az imént. Katrina nem néz rám. Itt a lehetőségem, bár mozdulni is alig tudok, hiszen minden pillanatban azt érzem, hogy valamelyik törött csontom át fogja szúrni a bőrömet, vagy éppen megöl, mégis olyan gyorsan forr össze, hogy pillanatok alatt elmúlik ez az érzés, viszont magamnak köszönhetően ismétlődik. Minden erőmet összegyűjtve, támaszkodok fel egy kicsit, felnyögve egyet, és ellendítem a karót. Egyenesen a hátába, a lapockái közé. Ezek után csoda, ha életben hagy. De nem érdekel. És a szavai még jobban felcsigáznak arra, hogy imádkozzak, hogy ne érje el a karót, ne bírja kihúzni, rohadjon belé, és rohadjon el ő is! Bár reménytelen, azért még is szabad reménykedni.
-Remélem ezt is kellőképpen megérezted! -sziszegem a földről.
-Nem vagyok felcsinálva! Nem vagyok terhes, és nem is leszek soha! -üvöltöm kikelve magamból, miközben újra a parkettára ütök, ami akkorát reccsen, mint a csontjaim.
-Te átkozott ribanc, hogy dögölnél meg! -szitkozódom, elvégre, már mást nem tudok csinálni... Félve Emmára pillantok, aki karóval a gyomrában fekszik a földön. Már csak pillanatok kérdése, hogy tényleg igazán kikeljek magamból, de visszafojtom, nem hagyom, hogy előtörjön... Gyáva alak ez a nő, ha nem mer velem kikezdeni. Ugyanúgy fél tőlem, mint ahogyan mindig is, és mint ahogyan mindenki...

Miért nem csinálnak már valamit?! Vigyék ki innen! Ez egy féreg, és a végén tényleg belebolondulok.
-Takarodj innen, nem vagyok rád kíváncsi! -sziszegem, a földön vergődve, miközben újra, és újra próbálok felállni, de végig csak rontok az állapotomon. Nem érdekel sem a nő, sem a testi épségem, elvégre valamilyen szinten az a célom, hogy megszabaduljak attól a kis kifejletlen fattyútól a hasamban.
-Vagy tudod mit?! -ismét megtámaszkodok, és megint recsegni hallom a csontjaimat, amik talán már egy soron összeforrtak. A fájdalomtól, megint csak visszaesek egy nagyot nyögve.
-Ha ilyen nagy a szád, miért nem ölsz meg?! Az ilyenek mint mi, szeretik a nem fer játékokat. Én pedig nem tudnék az ellen védekezni, hogy ne ölj meg. Én is azt tenném! -vigyorgok a képébe, ezzel is szítva az ő dühét. Ekkor előkap egy karót. Kínomban halkan felnevetek.
-Azt sem mered használni. Gyáva vagy még ehhez! Fel kéne nőni hozzám, kicsilány! Félsz egy férfitől?! Nem a mifajtánkra vall. -szuszogom, éppen csak, hogy érthetően, bár tudom, hogy ez a vámpír hallásnak kristálytiszta, így nem aggódom azon, hogy esetleg nem hallja meg.
-Tudod, hogy nem félek semmitől. -vigyorgok a képébe. Elvégre, egy Petrova vagyok. Bár, nem is értem, hogy miért olyan nagy dolog Petrovának lenni, én nem az őseimhez akarok hasonlítani. Azt akarom, hogy ők hasonlítsanak rám.
Mondjuk, ez oda-vissza megy, de mégis megan bennem az a hatalomvágy, ami bennük talán nincs meg annyira.. Ki tudja?! Nem is ismerem őket... És igazándiból, nem is akarom. Annyira. Maximum egy picit...
Ismét felszisszenek, de a szemkontaktust nem veszítem el. Tartom a tekintetét, mint a ragadozó, a prédáét, mielőtt megöli. Azzal a különbséggel, hogy most éppen én nem tudnék ölni, szóval legfeljebb ő végez az életemmel. Amit Emma nem hagyna. Nashban nem vagyok túlságosan biztos, talán ő sem engedné, bár ki tudja.. Petrova. Kiszámíthatatlan..

-Mit mondasz?! Te nem beszélhetsz így a lakásomban! -sipítok, a dühös tekintetemmel felé kapok, és megpróbálok felkelni, de valami olyan szinten szúr belülről, hogy reménytelenül visszalendülök az előbbi helyzetembe. A szememet az övébe fúrom, egyszerűen meg tudnám ölni. Meg is fogom! Esküszöm, csak gyógyuljak meg! Összeszorítom a fogaimat, és ismét megkísérlek egy felülést, de egyszerűen úgy szúr... Biztosan eltört! Az a rohadt... Minden egy tetves napba zsúfolódik bele?! Remeg a kezem, és a szám egy harapástól, egy ütéstől, amit neki adnék, csak jöjjön közelebb! Csak magyaráz.. Blablabla.. De ha nem lennék ebben a helyzetben, bizonyosan nem lenne ekkora szája! Ha Emma nem vágott volna egy méteres tűt a gerincembe, és nem hagyom magamat a falhoz csapni, most tudnék mozogni! Egy egetverő hisztihez is kedvem van, de azt végképp nem engedhetem meg magamnak, viszont minden kezd felgyülemleni, ami bennem van, és ez nem jó dolog...
-Ha fel tudnék kelni! -pontosítom a mondatát, sziszegve. Ekkor pedig újra mondani kezdi, és kivételesen olyan dolog felé közeleg, amiben igaza van, és kezd rátapintani.
-Nem szorulok védelemre! -köpöm, belevágva a szavába, de folytatja, és egyre jobban feldühít a témával, mert ráérez a dolgokra. A szobám le van fedve szőnyeggel, viszont én szerencsétlenül egy parkettás területen fekszem, amire a szavai hallatán rávágok, és egy kis csíkban megreped az.
-Menj a pokolba te rohadék! Dögölj meg! -üvöltöm a 'kit is védhetnek' szavaira, majd megmozdulok, és felé csapok, persze sikertelenül, és ennek következtében, ismét kis reccsenés hallatszik, én pedig felkiáltok a fájdalomtól. Ha eddig nem is, most már biztosan eltört valamim. Megölöm őket! Csak bírjak felállni!
-Senkit sem védenek! -üvöltöm még mindig, bár részben a belém nyilaló fájdalom váltja ki ezeket a hangokat. Hazudok, nem akarom, hogy kiderüljön, de érzem, hogy kapizsgálja a dolgokat, én pedig kétségbe vagyok esve...

-Megöllek! -susogom, majd megpróbálok felállni, de sikertelenül visszaesek a földre. Ez is miattad van Emma! -magamban üvöltöm, de ha tudnám, ki is mondanám, de egyszerűen erre sincsen erőm, a hülye szutyok miatt, amit Emma belém döfött. Ha ez nem lett volna, még talán elbánok vele, bár a vér hiányában még ez is kétséges. Rohadj meg Emma! -ezt csak magamban mondom, de ha tudnám, kiüvölteném neki, mondjuk nem igazán ő tehet arról, hogy Nash felhúzott. Nem bírok mozdulni, hihetetlenül fáj a hátam, úgy érzem, hogy a gerincemnél van a probléma.
-Nem a testőröm. -fújom halkan, majd próbálgatom összeszedni az energiámat. Egy percre elgondolkozom, hogy ki is ő, bár amikor Emma kimondja a nevét, hirtelen beugrik minden. Katrina! Büszke lehetek magamra.. Én formáltam ilyenné azt a kis lúzer, és talpnyaló lányt, aki azelőtt volt.
-Én sem ilyennek ismertelek Katrina. -nyögök fel, erőtlenül felnevetve. -Hálás lehetnél. Elvégre miattam vagy ilyen. Én formáltalak ilyenné, mint a személyes gyurmámat, és te követtél, mint egy kutya. Nem éppen így kéne bánnod a második anyáddal.. -vigyorgok a képébe, egyre jobban cukkolva őt, bár mozdulni még nem bírok. Emma pedig rátesz egy lapáttal, amikor az erejét kihasználva, fájlaltatni kezdi a nő fejét. Úgy érzem, erre méginkább csak begurul, és én most valamiért ezt akarom, mégha kínok között vergődök is.
Emma odasétál, én pedig kétszer is ellököm magamtól, hiszen annyira fáj, amikor megemel. "Mi bajod van?!" Visszhangzik a fejemben.
-Te vagy a boszorkány, állapítsd meg te! -nyögök fel. Szerintem eltörte a gerincemet, vagy éppen csak megrepedt az, de a törés valószínű, hiszen az szúrhat. Ez lehetett az a reccsenes?! Vagy már csak megint képzelődtem? Kétlem... Még szerencse, hogy gyorsan gyógyulok. Bár, még csak az lesz a jó, ha nem jól forr össze! Ezért fájhat a hasam is, mivel szúrja azt. Meg is van oldva a probléma, csak sajnos ezzel még nem lesz baja a gyereknek, ha esetleg el nem fajul addig a dolog, vagy éppen nekem nem jön mégegyszer... Mondjuk, ez sem garantálja azt, de azért reménykedem, és gúnyosan vigyorogva nézek rá, ezzel is cukkolva őt. Gyerünk kislány, mutasd mit tudsz! Vagy félsz talán?!...